A bejárat felett ősi skót felirat
hirdette a Cameronok legendás harciasságát: Fiercer
than fierceners itself (A
hevességnél hevesebb maga) – fordította angolra Rowena a szöveget, s
végül a pillantása Broden Cameronra siklott, aki úgy állt a tágas hall közepén,
mint valamely harcias őse tehette ugyanitt. Mankóitól megszabadulva, egyenes
gerinccel, kissé szétvetett lábbal állt, mint aki a skót felföld felett
száguldó széllel száll szembe. De talán a múltjával való találkozás feszítette
keményre a testét. Milyen remekül állna rajta a kilt – merengett el a lány. A
többiek a lépcsősor mentén sorakozó festményeket vették sorra, mint valami
zsinatoló iskoláscsoport. Az őseikkel való találkozás láthatóan felizgatta
őket. Broden Cameron egész tartásából magabiztosság áradt és hideg vagy inkább
jól kontrollált feszültség. Ő még emlékezett a képeken szereplők többségére,
volt akivel találkozott, volt akihez már gyerekként is méltatlannak tartották.
A ház rá gyakorolt hatása ellen küzdött. Rowena el sem tudta képzelni, mi
játszódik le a férfi képzeletében, de azt végképp nem sejthette, hogy a lelke
mélyén most egy feszengő kisfiú, aki sok jóra nem számít még ettől a hatalmas,
üres háztól sem. A férfi váratlanul feléje fordult, rajtakapva, hogy őt
figyeli.
-Hallott már a Viszályról? – kérdezte Broden kissé
rekedten.
-Hogy miről? – kérdezett vissza elképedten Rowena. Ha volt szó, amit el
sem tudott volna képzelni, hogy valaha is hallani fogja Broden Cameron
szájából, a Viszály egészen biztosan ilyen szó volt. Igen, hallotta a szót
Shornától, a házvezetőnőjüktől még gyerekként, de azóta sem emlegette senki,
így aztán eszébe sem jutott utána járni, mit is jelent. –A Viszályról? Igen,
hallottam már ezt a szót rebesgetni valamikor régen, de hazudnék, ha azt
állítanám, hogy tudom, miről beszél.
-Jöjjön velem! Mutatni szeretnék
valamit - indult a férfi az egyik hatalmas ajtó felé, amely mögött a
könyvtárszoba rejtőzött. Kitárta a lány előtt az ajtót, és nem törődve a
többiekkel, akik mostanra csendben nézelődve szóródtak szét a házban, a
nagyapja íróasztalával szemközt lógó letakart festményhez bicegett. Eljött hát az igazság pillanata! Óvatosan
megrántotta a leplet, amelyről por rebbent a levegőbe, aztán a puha anyag megadta
magát és lassan lecsúszott a kép keretéről. Fogalma sem volt róla, mire
számított, de a látványtól elakadt a szava. Egy gyönyörű női portré bukkant
elő. Rózsás arc, göndör barna fürtök, amelyek közt aranyosan csillantak meg a
vörös tincsek, éteri légiességet kölcsönző hófehér ruha. Mintha fotó lett volna
egy csodálatos asszonyról, de közelebbről jól kivehetőek voltak az
ecsetvonások. Egy túlontúl is ismerős asszonyról, illetve lányról.
-A nagyanyám! – kiáltott fel
meglepetten Rowena. –Ez Edme McMillan. De mit keres itt a maga nagyapjának a
házában? És miért van fekete lepellel letakarva az arcképe? – buktak ki sorra a
kérdések a nő ajkán. A húga meglepetten, szótlanul állt mögötte. Ha Rowena
hallott is a Viszályről, Catrionának már fogalma sem volt semmiről. De a nővére
kérdéseit csak megismételni tudta volna, így aztán kíváncsian fordult ő is
Broden felé, aki – úgy tűnt – megadhatja nekik a válaszokat. De a férfi csak
állt némán, valósággal kővé dermedve és az arcképet bámulta. A nagyapja titka! Aztán lassan
átfókuszált a doktornőre:
-Jézus Krisztus! Hiszen ez akár
maga is lehetne! – suttogta még mindig a sokk hatása alatt. Rowena szégyenlősen
megvonta a vállát.
-Igen, sokan mondták, hogy
pontosan olyan vagyok, mint a nagyi volt ebben a korában. Talán a nagyapám
azért nem szerette, ha ott lebzselek a közelében, mert túlságosan is az
asszonyra emlékeztettem, akit elvesztett. Tudja, a szüleim is mindig
viccelődtek rajtam, hogy engem a gólya hozott, nem is az ő gyerekük vagyok,
mert nem hasonlítottam egyikükre sem. Aztán egyszer láttam egy képet a nagyiról
és még nekem is feltűnt a hasonlóság. Gyönyörű nő volt, de a hasonlóság miatt
én sosem mondtam volna ezt ki. De ez még nem ok arra, hogy egy idegen férfi
házában lógjon a képe, még ha le is takarták ezzel a fekete lepellel.
-Elképesztő! A nagyanyja lehetett
a megye legszebb lánya – motyogta Broden, nem is törődve a lány szinte
számonkérő hangsúlyával. -Ezek után nem is csodálkozom rajta, hogy a nagyapám
halálosan beleszeretett. Özvegy volt, megtehette. A hiba csak ott volt, hogy a
kiszemelt nő nem volt elérhető, hiszen házasságban élt. És mégsem tudott
ellenállni a nagyapám érzelmeinek. De végül mégis a családját és a férjét
választotta. Két embert tört össze ez a választás. Ha hinni lehet a
pletykáknak, a a nagyanyját a választása nem tette boldoggá, a szíve itt maradt
a nagyapámnál. Ezért is lett öngyilkos. Seumas pedig egy kiállhatatlan alak
lett egész életére.
-Miről beszél? – suttogta
döbbenten Rowena. Olyan abszurd volt minden mondat, mégis, valahol a zsigerei
mélyén érezte a bennük rejlő igazságot, amit talán mindig is sejtett, csak soha
senki nem mondta ki előtte, így aztán megtartotta magának a túlságosan
regényesnek érzett gondolatokat.
-Mi másról? A Viszályról, természetesen – válaszolt
Broden, kissé hitetlenül, amiért Rowena látszólag semmiről nem tudott. Nem
tudta, hogy a valóság hogyan érinti majd a lányt, de már nem hátrálhatott meg.
Eltökélt volt, hogy megosztja a valóságot a másik család leszármazottaival is.
Végül pedig beszélni akart a hagyatéki tárgyalás fontos kitételéről is. -A
nagyapám és a maga nagyanyja szeretők voltak. Ezen nincs mit szépíteni. De
aztán győzött a józan ész. A maga nagyanyja visszatért a férjéhez, a nagyapám
meg belekeseredett a magányába. De azt mondják, Edme sem volt már boldog soha
többé, ezért is dobta el magától az életet. Ezt pedig a nagyapám úgy fogta fel,
hogy a maga nagyapja a hibás, amiért nem tudta annyira szeretni az asszonyt,
hogy elengedje, s ezzel a halálba kergette. Ezért a gyűlölet a két család
között.
-Gyűlölet? Hiszen azt sem tudtam,
hogy Seumasnak öt fiú unokája van.
Szinte semmit sem tudok a maguk családjáról. Az biztos, hogy én nem gyűlöltem
senkit. Még ha a Papa utálta is a maga nagyapját, de higgye el, nálunk nem
maguk voltak a téma a vasárnapi ebédnél. Azt sem tudtuk sokáig, hogy a Mama
öngyilkos lett, nekünk azt mondták, hogy baleset érte. Ha volt is ellenérzés a
két család között, az csak két szerencsétlen idős férfi megrögzött gyűlölködése
lehetett, amely a halálukkal együtt sírba szállt.
-Nos, mindenesetre az örökségünk
birtokba vételének feltétele, hogy soha az életben nem kezdünk McMillan
lányokkal. Ha mégis így tennénk, akkor mindent elveszítünk és Seumas Cameron
hagyatéka a városra száll – fordult szembe vele Broden. Ez volt az igazság,
mégis, ahogy kimondta, érezte, hogy ezt valahogy illett volna udvariasan becsomagolnia,
nem egyenesen a nő szemébe vágni. Mert így úgy hangzott, mint valami kíméletlen
figyelmeztetés, és ha valami biztos volt, akkor az az, hogy ez nem volt
szándékában.
-Ó, Scott, hogy lehettél ennyire
görény! – szakadt ki Rowenából, és valósággal hányingere lett, ahogy felidézte
a volt vőlegénye izgatott arcát, amikor ennek az örökségnek a megszerzéséről
beszélt. Minden világossá vált ebben a pillanatban. Hát ezért szakított vele és
próbálta rábeszélni, hogy a Cameron fiúk körül forgolódjon. Abban bízott, hogy
valamelyikük egy újabb viszonyt kezd a McMillan örökösökkel és így elveszíti az
örökségét. Micsoda beteges fondorlat volt ez! És ő ennek az alaknak volt a
menyasszonya? Ennyit az emberismeretéről!
Broden kíváncsian figyelte a lány
arcának beszédes változásait. Nem tudta, ki az a Scott, akit ilyen váratlanul,
és tagadhatatlanul dicstelen módon emlegetett, de hogy a lány valamiért éppen
most az összes rokonszenvét elvesztette a férfi iránt, ez egészen bizonyos
volt. Ha az az alak most itt lett volna velük a szobában, egészen biztosan
valamelyik drága és nehéz dísztárgy repült volna a feje felé – gondolta Rowena
méregtől vöröslő arcát elnézve.
-Bocsánat, ezt nem egészen
értettem – szólalt meg halkan, hogy újra magára terelje a lány figyelmét.
-Én kérek elnézést! – motyogta
Rowena. –Az az igazság, hogy eszembe jutott, dolgom lenne otthon, és most, ha
nem haragszik, mi a húgommal mégis inkább elmennénk – hadarta bíborvörösen a
lány. Úgy érezte, el kell menekülnie innen, mielőtt a férfi tudomást szerez
Scott tervéről és még azt hiszi, neki bármi köze lehet hozzá. Broden azonban a
váratlan kijelentésen annyira meglepődött, hogy nem is gondolkozott, csak
odalépett mellé és szorosan magához ölelte.
-Ne meneküljön! Hagyja, hogy
megvédjük ezzel a Scottal szemben, bárki is legyen az. Nem tudom, mi a bűne, de
higgye el, ha a Cameron fiúk vállvetve kiállnak valaki mellett, az biztonságban
van.
-Ó, nem érti! – nyögött fel
Rowena, aki semmit sem akart jobban, mint maradni és hagyni, hogy Broden és a
testvérei beverjék Scott számító pofázmányát, de nem akarta, hogy kiderüljön,
neki milyen szerepet szánt az exvőlegénye ebben a szégyenteljes tervben. Hiába
bizonygatná az ártatlanságát, Broden sem ölelné többet ilyen óvón magához, ha
kiderülne, hogy az iránta érzett háláját igyekszik Scott kihasználni, és ebben
Rowena – ha akaratlanul is – közreműködik. Megfeszítette magát és kibontakozott
az ölelésből. –El kell mennünk! Higgye el, mindenkinek jobb lesz így! –
suttogta, majd karon ragadta elképedt húgát, aki a történtekből mit sem értve
csak kapkodta kettőjük között a tekintetét, és a könyvtár előtt összeverődött
alkalmi nézőközönséggel mit sem törődve a kijárat felé vonszolta. Broden
elgondolkozva nézett utána, de meg sem próbálta megállítani. A hallban ott
álltak az öccsei is, akik értetlenül figyelték a jelenetet. Evan szólalt meg
először, ahogy a lányok mögött hangos dörrenéssel bezárult az ajtó:
-Brod, mi történt? Mit mondtál
neki?
A férfi néhány pillanatig még
nézett maga alá, aztán megrántotta a vállát. Fogalma sem volt róla, mitől
borult ki ennyire Rowena, de bonyolult nőkből egy életre elege volt, úgyhogy
úgy döntött, nem is foglalkozik a dologgal tovább. A felszín alatt persze
sajnálta, hogy ilyen kurtán-furcsán alakult az ismeretségük, de újra
emlékeztette magát, hogy az aláírt zárórendelkezés értelmében a dolog végül is
a lehető legjobban alakult.
-Fogalmam sincs, miért rohantak
el, de jó, hogy előkerültetek végre, mert mutatni akarok nektek valamit –
fordult vissza a festmény felé. Az ördögbe is! Mintha Rowena nézett volna
farkasszemet vele.
-Jé, hiszen ez Rowena! – szólalt
meg elsőnek Edan, majd közelebb lépett és művészénje gyengédségével végigsimított
a finom ecsetvonásokon. –Tehetséges volt, bárki is festette. De úgy nézem, ez
nem mostanában történt. Meg ez a ruha is... el sem tudom képzelni, hogy a
doktornő ilyen ruhában állt volna modellt.
-Ez a nagyanyja, Edme McMillan –
világosította fel a többieket Broden. Néhány szóban összefoglalta a Viszály lényegét, és ennek fényében Seumas
végrendeletének legfontosabb pontját. Wallace a szemét forgatta, Donatella az
anyanyelvén motyogott valamit, ami aligha volt hízelgő az örökhagyóval szemben.
Duncan a kis Leochot ringatta a karjában és altatódalként dünnyögte a
véleményét. Edan a szája szélét rágcsálva nézte a festményt, mintha az tudna
választ adni egy kérdésére, Quinn pedig széttárta a karját:
-Azt hiszem, ez a kitétel
bennünket aligha érint, úgyhogy kár is izgatnunk magunkat miatta.
Edan halkan szólalt meg, még
mindig a képet nézve: -Azt hiszem, csak a saját nevedben kellene beszélned
öcskös.
-Hogy érted? Talán csak nem?
Beleestél a doktornőbe? – képedt el Quinn, és közben észre sem vette, hogy a
kérdésre Broden szeme is elsötétül.
-Rowenába? Dehogy! De a húga...
Catriona annyira más, mint bárki, akit eddig ismertem. Valami hihetetlen nyugalmat
áraszt, jó a közelében lennem. Nem azt mondom, hogy szerelmes lettem bele az
elmúlt napokban, de szívesen a végére jártam volna ennek az ügynek. És rohadtul
nincs rendben, hogy választanom kell a szívem és a pénztárcám között, mert a
nagyapám annak idején nem tudott uralkodni az ösztönein.
-Ha el is veszted az örökséged,
tudd, hogy ránk mindig számíthatsz. Bármelyikünk kész megosztani veled a magáét
– szólalt meg Broden.
-Attól tartok a tiedet nem lesz
alkalmam elfogadni – vágott grimaszt az öccse.
-Miért? – kérdezték a többiek
egyszerre, mire Edan elvigyorodott:
-Nem egyértelmű? Broden
belehabarodott a doktornőjébe. Látnotok kellett volna az arcát, ahogy Rowena
kirohant az ajtón. Mint egy gyerek, akinek éppen most mondták meg, hogy mégsem
kap a szülinapjára kisvasutat. Egyébként nyugi, nem hiszem, hogy messzire
jutna; a kapukulcs ugyanis nálam maradt. Úgyhogy, ha ki nem emelték Catrionával
azt a hatalmas kaput a helyéről, akkor perceken belül itt lesznek újra.
Broden egyszerre érzett
késztetést, hogy szabadszájú öccsét nyakon vágja és ugyanakkor megölelje.
Tényleg nem örült volna, ha Rowena ilyen gyorsan visszamegy Invergarryba. De
hogy itt a többiek előtt leplezte le őt, s mondott ki olyasmit, amit még ő maga
sem ismert be, azért egy testvéri hátba verés még erősen járt neki. Mintha
varázsütésre tenné, megszólalt a bejárat felől a csengő. A hatalmas térben
olyan volt, mint valami harangzúgás. Edan sietett kinyitni az ajtót, majd alig
leplezett félmosollyal a szája sarkában kitárta azt. Rowena kicsit lehiggadt,
amíg a bezárt kapu előtt ült a kocsijában. Meg sem hallotta a húga ezernyi
kérdését, csak próbált levegőhöz jutni, mert a menekülés izgalmától valóságos
légszomja lett. Aztán lehunyta a szemét. Ilyen gyerekesen nem viselkedett már
az általános iskola óta. Most szépen összeszedi a maradék méltóságát és úgy
megy vissza azért a nyomorult a kulcsért, mintha semmi különös nem történt
volna – győzködte önmagát. De most, hogy az ajtó kitárult és kíváncsi
vidámsággal hat szempár meredt rá a hallban, már nem is volt benne biztos, hogy
el akarja kérni a kulcsot. A helyzetet végül valaki olyan oldotta meg, akivel
senki sem számolt. A kis Leoch nyújtotta ki Rowena felé a karjait és Duncan egy
bátorító mosollyal felé nyújtotta a gyereket. Már éppen ideje volt, mert a
karja sajgott a kicsi súlyától.
Edan minden további magyarázat
nélkül odalépett Catrionához: -Van kedved felderíteni velem a konyhát? Hátha
találunk ott valamit, amit meg lehet enni, de leginkább meg lehet inni. – A
lány halvány pirulással tartott vele. A többiek is igyekeztek úgy tenni, mintha
Rowena az előbb nem távozott volna egy hurrikán sebességével. Donatella
mosolyogva elvette tőle a kicsit, akit a máskor oly magabiztos doktornő úgy
tartott a karjaiban, mint valami drága Ming dinasztia kori kínai porcelánt,
amelyben egy rúd dinamitot rejtettek el. Rowena megkönnyebbülten lélegzett fel.
-Annyira féltem, hogy elejtem.
Még olyan kis törékeny. Pedig fogtam már nála sokkal apróbbat is, de azért egy
embergyerek, főleg a másé, szinte félelmetes felelősség.
-Az első napon a sajátját is így
fogja az ember, aztán rájön, hogy nem olyan nagy ördőngősség. Láttad volna
Duncant, amikor a kórházban a kezébe nyomták. Először el sem akarta venni a
nővértől. Szabályosan pánikban volt. Most meg fél kézzel fogja, a másikkal tesz-vesz.
Úgy beszélgettek, mintha régi
barátnők lennének és Donatella közvetlensége ellazította végre Rowenát is. Broden
egy ideig csendes derűvel nézte őket, aztán szótlanul visszatért a
könyvtárszobába. Úgy érezte, mintha a dolgok visszataláltak volna a normális
kerékvágásba, pedig csak annyi történt, hogy egy szimpatikus ember, egy tiltott
gyümölcs visszatért a házba, ahol rajtuk kívül egy csapat rokon is
tartózkodott. Egyszerre volt izgató és megnyugtató a tudat, de ha az élete múlt
volna rajta, akkor sem tudott volna magyarázatot adni az érzéseire. Odabent
leült a nagyapja íróasztala mögé. Furcsa érzés volt. Lopva az ajtó felé
pillantott, mintha attól tartott volna, hogy az öreg belép, rajtakapja őt; és
szinte várta már, hogy kiporolja érte a nadrágját. De nem jött senki. Egy
pillantás erejét érezte magán, bármennyire is képtelen gondolat volt ez, hiszen
rajta kívül senki nem volt a szobában. Felnézett és a festmény nézett vele
farkasszemet. Edme McMillan mintha a lelke mélyéig hatolt volna kék szemének
delejes pillantásával. Meg tudta érteni, hogy a nagyapja rabja lett ezeknek a
szemeknek. Igazából ő is egyre többet gondolt a doktornőre. Sokkal többet, mint
az örökösödési irat engedélyezte volna. Gondolatban számba vette kaliforniai
birtokának értékét. Ha az idei termésből is a már megszokott minőséget tudják
előállítani, nyereséggel zárják majd a szezont. Ha pedig nyeresége lesz, akkor
tulajdonképpen nincs is szüksége erre a pénzre – morfondírozott. Aztán megrázta
a fejét. Micsoda őrültség! Rowena McMillan gyönyörű nő, okos nő, és egyetlen
olyan pillantást sem vetett még őrá, amiből arra következtethetne, hogy a
vonzalom kölcsönös. Akkor meg mi a fenének számol máris az öröksége
elvesztésével? Talán éppen az a Scott volt a partnere, akit egy dühös mondat
erejéig megemlített, de biztosan voltak mások is, akik a környék csinos
állatorvosnőjére szemet vetettek. Majd éppen vele állna szóba, aki nem tud neki
mást kínálni, csak azt, hogy hagyja el érte a hazáját és költözzön
Kaliforniába? Ez egy butuska kis szőkének, egy modellnek, vagy egy anyagilag
rosszabb helyzetben levő nőnek vonzó perspektíva lehet, de egy önálló vagyonnal
rendelkező, dolgozó nőnek aligha. Újra felnézett Edme McMillanra, de az asszony
tekintete mélyén olyan fájdalom bujkált, ami miatt inkább elkapta a tekintetét.
Ki után fájt ennek a csodálatos asszonynak a szíve? A férjét sajnálta, vagy a
szeretőjét? Mindkettőt nem tarthatta meg és a tisztességet választotta, de a
tisztesség nem hozta el neki a boldogságot. Tisztesség? Miért ment fel egy
házasságtörő nőt, amikor önmaga a poklot járta meg félrelépő felesége mellett?
-Egy teát? – szólalt meg az
ajtóban Rowena, akinek a hangjára Broden összerezzent.
-Inkább egy kávét, ha van ebben a
házban – motyogta még az előbbi gondolatmenettől zavarodottan.
-Sejtettem, hogy egy jó öreg
hosszúkávét fog kérni, amit odaát egész nap kortyolnak – nevetett a nő és a
díszes Alberon porcelánkannából öntött egy bögrébe a fekete léből. –Tejet? –
kínálta felé a kisebbik kancsót. Broden megrázta a fejét. A kávét is keserűen
itta, mint ahogy az életét élte egy ideje. Aztán elnevette magát a bögrét
nézve.
-Ez aligha a nagyapám készlete –
forgatta kezében az öblös bögrét, amelynek az oldalán egy skót szarvasmarha
figurája dudorodott. –Mintha magát Mirjamot formázta volna meg valaki –
kuncogott minden bajok okozójára emlékezve.
-A konyhában volt és úgy éreztem,
a kávéhoz ez jobban illik, mint a leheletvékony teáscsészék. Talán a szakácsnőé
volt, vagy valamelyik alkalmazotté. Mindenesetre nem volt az illetőnek annyira
fontos, hogy magával vigye. De rendes asszony lehetett, mert a konyhában
makulátlan rend uralkodik, szinte féltünk Donatellával bármihez hozzányúlni.
Mintha azt vártuk volna, hogy megjelenik a házvezetőnő és a kezünkre csap, mert
rendetlenséget csinálunk a birodalmában.
Broden elnevette magát: -Látja,
magukra is úgy hat ez a ház, mint ránk. Én is éppen azon gondolkodtam, hogy
talán össze is csinálnám magam, ha az ajtóban megjelenne a nagyapám és rám
nézne azzal a szúrós tekintetével, hogy hogy merészeltem leülni az asztalához.
Itt mindig mindenkinek mindenért lelkiismeret furdalása volt. Kíváncsi lennék,
az öregnek volt-e, amiért egy férjes asszonyba szeretett bele?
Rowena maga elé nézve válaszolt:
-Ketten kellettek ahhoz a Viszonyhoz. És ha igaz, amit állít, a nagyanyám akkor
lett igazán boldogtalan, amikor elhagyta a maga nagyapját. Rossz döntést
hozott, vagy kényszerhelyzetben volt. Már sosem fogjuk megtudni, pedig talán
könnyebb lenne megérteni a döntéseiket. Mindenesetre senki nem heverte ki az akkor
kapott sebeket, sem a szerelmesek, sem a nagyapám. Van valami végtelenül
szomorú az egész történetben, és talán a legszomorúbb a tanulság, hogy az ember
soha nem lehet egészen biztos abban, hogy ismeri azt az embert, akivel leéli az
életét.
Broden összerezzent a lány
szavaiban rejlő igazságtól. Pap előtt fogadtak örök hűséget egy asszonnyal, aki
az első adandó alkalommal megcsalta, és a mai napig nem volt képes ő maga sem
beismerni, hogy az akkori fiaskóhoz az ő viselkedése is hozzájárult. Csak Jasminet
hibáztatta, az állhatatlan szukát, de eszébe sem jutott, hogy ő sem a magányt
ígérte neki, amikor a stólával összekötötték a kezüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése