5. fejezet
Egy újabb röntgen után Rowena
gyakorlott mozdulatokkal tette fel a könnyű járógipszet Broden lábára. A férfi
elismerően figyelte, ahogy dolgozik.
-A kórházban erre külön szakember
specializálódik – vetette közbe. Rowena megrántotta a vállát.
-Nincs annyi betegem, hogy
asszisztenciát foglalkoztassak, akikhez kell, ott a gazda segít, így aztán
kénytelen vagyok mindent magam csinálni. El sem hinné, hány állatnak kellett
begipszelnem a lábát, így aztán a magáé sem foghat ki rajtam.
-Legalább annyit szépítsen ezen a
kissé kétértelmű mondaton, hogy mind közül én vagyok a csúcsragadozó –
vigyorgott a férfi.
-Jó, ha ez kell az egójának,
akkor maga mind közül a csúcsragadozó – kuncogott a lány is. Az elmúlt napokban
szinte barátivá érlelődött a kapcsolatuk. A testvérek segítségével
átköltöztették Brodent is a nagy házba, aki élvezettel vetette bele magát a
mindenfelől áradó kényeztetésbe. Rég elfeledett érzés volt, amelybe könnyű és
csábító volt visszaszokni. Catriona napról napra finom falatokkal kínálta őket,
és ő a maga részéről biztos volt benne, hogy a kényszerű pihenő alatt hízott
néhány kilót. Rowena gondoskodó aggodalmaskodással figyelte a felépülését, és
ez régi, porlepte érzéseket hozott felszínre benne. Az anyja törődött vele
utoljára így. Nem mintha egyetlen pillanatig is anyáskodónak érezte volna a
lány iránta tanúsított figyelmét, nem. De megvolt benne az eredendő női
gondoskodás, ami annak idején például Jasmine-ből teljesen hiányzott. Egy
másodpercre felrémlett előtte az a régi délután, amikor a balta megcsúszott egy
görcsön a farönkben és a sípcsontjában állt meg. Nem nagyon, de éppen annyira,
hogy el kelljen látni. Amíg ő a rosszulléttel küzdött, Jasmine borzadva,
már-már undorral nézte, aztán Mariáért, a házvezetőnőért kiáltott, aki gyors
mozdulatokkal kitisztította és ügyesen bekötötte a sebét. Jasmine másnap meg
sem kérdezte, hogy fáj-e még.
Érdekes volt végre kicsit
hosszabb időt együtt tölteni a srácokkal. Olyan régen távol voltak már
egymástól és ezt a távolságot a technikai vívmányai alig tudták csökkenteni. A
fizikai távolság, ha alig érezhetően is, de már kezdte őket eltávolítani
egymástól. Ez a néhány nap azonban – úgy tűnt – segít helyreállítani az igazi
testvéri kapcsolatot. Az ő ötletének köszönhetően Duncan éppen Invernessbe, a
reptérre tartott Donatelláért és a kicsiért, hogy a teljes család együtt
keresse fel az ősi kastélyt Achnacarryben. Közben Rowena az utolsó simításokkal
is végzett. Broden csendben figyelte, ahogy tevékenykedik. Minden mozdulatnak
szerepe volt, egyetlen felesleges lépést sem tett. Dr.Rowena McMillan láthatóan
értette a dolgát, nem hozta zavarba a tény, hogy most éppen nem egy négylábú
páciense igényli a szakértelmét. A nő, mintha megérezte volna, hogy a
gondolataiban éppen ő foglalkoztatja, megszólalt:
-Ha nem tekinti túlzott
kíváncsiságnak, mi történt tegnap a közjegyzőnél? Olyan sokáig elmaradtak.
-Ó, nem, Mr. Ansleynél talán egy
órát voltunk csak, de aztán a srácokkal kimentünk a szigetre, a családi
sírbolthoz. Úgy éreztem, helyénvaló az öreggel eltölteni egy kis időt. Végül
is, akár ki is tagadhatott volna minket az örökségéből, ha már életében sem
volt kíváncsi ránk.
-Vagy maguk rá – szúrta közbe a
lány. Broden megvonta a vállát.
-Nézőpont kérdése. Ugyanannyi az
út innen oda, mint onnan ide. Tudja, csak egy telefonjába került volna. A
szívünk mélyén mindig szerettük volna, ha a nagyapánkat érdekli a sorsunk, de
nekünk nagyon úgy tűnt, hogy eszébe sem jutunk. Még az édesanyánk temetésére
sem írt egy sort sem. Azzal, hogy képes volt felvenni egy gyarmati idegen nevét
az ősi Cameron név helyett, meg is szűnt a számára létezni. S vele együtt mi
is. Bár a saját fiával sem találta a hangot, miért érdekelték volna az unokái?
Rowena nem tudott választ adni a
kérdésre, hiszen nem ismerte annyira az öreg Seumast, hogy értse a mozgatórugóit.
A férfi szavaiból áradó keserűség azonban tagadhatatlan volt. Broden Cameron
keménynek próbált mutatkozni, de a lelki sebek egy életen át sajognak, ez
sütött minden szavából. Igazság szerint a saját nagyszüleit sem ismerte túl
jól. Ez valami átok lehetett a két családon, hogy a más családoknál
szeretetteljes kapcsolat az idős nagyszülők és unokáik között itt ismeretlen
fogalom volt?
-A temető után pedig beültünk egy
sörre a Fekete Kakasba. Na jó, talán több is volt, mint egy-két sör – ismerte
el Broden. Mélyet sóhajtott, ahogy az ott elhangzottakra gondolt. Az ital
megoldotta az öccsei nyelvét és érdekes dolgok derültek ki a terveikről,
álmaikról. A legkevésbé Wallace és Duncan lepték meg. De Edan és Quinn igazi
meglepetésekkel szolgáltak. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt:
-Ha van idejük és kedvük, a húgával
legyenek a vendégeink Achnacarry-ben. Bár, Duncan felesége ott lesz, de több
női szempár jobban átlátja, mi a tennivaló abban a házban. Én lassan már nem is
emlékszem rá. Csak a sötétség és a hideg él az emlékeimben, de ezek alighanem
az ott töltött napjaim lenyomatai, nem tényleges benyomások. Úgy emlékszem,
sehol máshol nem fáztam annyira. De lehet, hogy csak a szeretet nélküli
légkörtől volt fagyos a legtöbb nap és éjszaka. Tartsanak velünk! Had
viszonozzam a vendégszeretetét és segítő szakértelmét ily módon. Igazából nem is kívánom
ingyen – vigyorgott kétértelműen, aztán visszakomolyodva folytatta: -Szeretném,
ha segítenének egy alkalmas intézőt és egy házvezetőnőt találni a házhoz. Akik
a nagyapám utolsó éveiben vezették a birtokot, a közjegyző szerint kilopták a
szemét. Nem is értem, hogy az öreg, aki képes volt az egész családját sakkban
tartani, miért nem bírt el néhány szélhámossal. Az egyetlen jó cselekedete az
volt, hogy mielőtt eldobta az életét, még megszabadult tőlük. Ennek
köszönhetően azonban a ház ott áll őrizetlenül. Ansley lezárta ugyan, de nem
volt benne biztos, hogy egy őrző-védő szolgálat szolgálatait az örökösök
megtérítenék-e, így aztán ezzel nem foglalkozott. Maguk ismerik az ittenieket,
jobban szót is értenek velük, mint mi „sehonnaiak”, ahogy egy idős férfi nevezett
minket a minap a benzinkútnál. Biztos akarok lenni benne, hogy a birtok nem
válik szerencsevadászok, tolvajok és illetéktelen behatolók martalékává, ha
visszautazunk Londonba. De ettől függetlenül, szeretném igazi vendéglátóként
meghívni. Amúgy csak Kaliforniába tudnám köszönetként meghívni, amit egyébként
meg is teszek, ha bármikor lesz kedve hozzá. De hát az messze van egy röpke
látogatáshoz, bár biztosan érdekes változatosság lenne a skóciai ködök után az
ottani örök napfény.
Rowena kezében megállt a seprű.
Scott éppen ezt próbálta elérni, és ő éppen ezt akarta elkerülni. Hogy
bármelyik Cameron fiú közeledni próbáljon hozzá vagy a húgához. De talán csak
többet képzel a meghívás mögé, mint amennyit valójában takar. Hiszen valóban
köszönettel tartozik neki a férfi, még ha ő erre nem is tart igényt. Talán még
segíteni is tud neki. Egy kirándulás. Csak ennyi. Achnacarry itt van közel,
Fort William és Invergarry között. Csak egy ugrás, bármikor hazajöhet, még ott
éjszakáznia sem kell. Amikor úgy érezte, hogy túl messzire nyúlik a csend a
válaszáig, meggyőzte önmagát, megfordult és rámosolygott a férfira:
-Köszönjük a meghívást. Szívesen
meglátogatjuk, ha tényleg nem leszünk útban.
Broden lassan kieresztette a
levegőt, amit észre sem vett, hogy benntartott a lány válaszáig. Az idő elég
hosszúra nyúlt, úgyhogy most úgy érezte magát, mint búvárkodás közben, amikor a
felszínre ért és végre mélyet lélegezhetett. Aztán eszébe jutott a kövér Ansley
gúnyos ábrázata, ahogy a McMillan lányokkal való kapcsolattól óvta őket. Az
ördög vigye el a hájas képét, még képes és belerondít a következő napok
kellemesnek ígérkező hangulatába. De hát ő nem akar semmi mást, mint egy női
véleménnyel többet hallani a házról, és talán egy kicsivel elfogulatlanabb
véleményt, mint ami benne és a testvéreiben élhet. Kíváncsi lett volna, hogy
Rowena ismeri-e a Viszály történetét, és a végrendelet tartalmát. De leginkább
arra lett volna kíváncsi, hogyan reagálna, ha tudná, hogy egy vénember még
halálában is óva intette az unokáit a másik család leszármazottaitól.
*
A kapu zárva volt, de Rowena
tudta, hol van a kulcs elrejtve, hiszen ő maga tette oda, amikor elhozta a
lószállító kocsit. Egy pillanatra hagyta, hogy a fiúk csalódottan ácsorogjanak
a hatalmas kovácsoltvas-kapu előtt, aztán belekotort az óriási kőedénybe a kapu
bal oldalán. Amikor a tekintélyes méretű kulcsot előhúzta onnan, Broden meglepett
tekintete maga volt a kérdőjel, de nem tett fel kérdéseket. Duncan és Edan
kitárták a kapu nyikorgó szárnyait és a kocsik behajtottak. Az utat a kastélyig
apró szürke kő borította, amit nyilván a közeli hegyekben bányásztak. Rowena
még emlékezett, hogyan csikorgott a kerekei alatt, amikor a lószállítót
elvontatta. Mintha még az a furcsa hang is korholta volna érte, hogy magával
visz bármit, amikor nincs itt a tulajdonos, hogy erre engedélyt adjon. Nem
először jutott eszébe, hogy illene szóba hoznia a dolgot, de végül hallgatott.
Majd biztosan lesz erre alkalmasabb időpont is.
Az épület úgy bukkant elő a sűrű
fasor végén, mint valami erőd. Sötétszürke bazalt kőből épült falai erőt
sugároztak, mint ahogy valamikori gazdáját se merte volna soha senki gyengének
nevezni. Ismerős volt, mégis kicsit ismeretlen. Broden hirtelen utána sem
tudott számolni, hány évvel ezelőtt járt itt utoljára, de volt az már talán
húsz is. A fák sokkal öregebbek voltak, mégis, mintha akkoriban a kastély
jobban kiemelkedett volna közülük. De talán csak gyermeki szemmel tűnt olyan
hatalmasnak és félelmetesnek. Most egyszerűen csak impozánsnak hatott, amiért
már nem kellett attól tartania, hogy hamarosan mogorva nagyapja elé kell
állnia. Mintha csak Broden kimondatlan kívánságának engedelmeskedne, Wallace a
kocsi fékjére lépett. A látvány valósággal megigézte. Mögötte Rowena is
megállt. Broden nyúlt elsőnek a kilincs után és nehézkesen kiszállt. Odahaza
soha nem gondolt még erre, de most elemi erővel öntötte el az érzés: mennyi
hasonlóság van ebben az épületben és a kaliforniai házában. El Paso de
Roblesnek hívták a birtokát még azután is, hogy beleolvasztotta a szomszédos -
és talán sokkal híresebb - Buena Vistát. El Paso de Robles, „A tölgyek lépte”
nevet kapta a nagy ház körül ágaskodó tölgyfákról. Most ébredt csak rá, hogy Achnacarryt
is hatalmas tölgyek veszik körbe. Évszázados fák, amelyeket talán az ükapja
ültetett, de talán még korábban eresztették gyökereiket a szívós skót földbe. Kis
tornyaival, csipkés oromzatával a ház olyan volt, mint egy gyarmati erődítmény
és Broden szinte várta a mexikói katonák kirajzását az érkeztükre. De sem szuronyos
mexikóiak, sem leigázó vörös kabátos angolok, de még csak nemzetségük színeit
viselő felföldi harcosok sem riadtak fel érkeztükre. Az épület néma és magányos
volt. Utolsó lakója a klán piros-zöld kockás, sárga vonalakkal átszőtt
tartánjában eltemetve a szigeten aludta örök álmát. Broden hirtelen ráébredt,
hogy ez az épület nemcsak a karbantartását követeli majd tőlük, de a
hagyományaik őrzését is. Valósággal megrémült a feladattól. Tudta, hogy ő a
tengerentúlról képtelen lenne ezt tisztességgel végig csinálni és fogalma sem
volt róla, melyik öccse nyakába sózza a hatalmas felelősséget. Az fel sem
merült benne, hogy vevőt keressenek rá. Most még nem. Talán, ha nem sikerül a
régi rossz szellemeket száműzni a komor falak közül, akkor, de most még semmiképpen!
De most még korai volt ezen törnie a fejét. Csak állt és szívta magába a
múltjuk erejét sugalló épület látványát. Az apja meséiből tudta, hogy ezen a
helyen már az 1600-as évek közepén állt egy nagy és erős faépület, melyet a
klán akkori vezére, Even Cameron építtetett. Gyerekként még égett benne a
bosszúvágy a családot, a nemzetséget ért veszteségért, amikor a cullodeni csata
utáni megtorlásban a királyi csapatok felgyújtották az ősei otthonát. Majd
negyven évvel később, az akkori vezér, Donald kezdhetett bele az újjáépítésbe,
amikor az általános amnesztia után visszakapta a birtokát. Az ő dicsőségét
hirdette ez a masszív kőépület, melynek még Victoria királynő is a látogatója
volt. Éppen elég festményt látott odabent annak idején, amelyek ezt a nagyszerű
eseményt voltak hivatva megörökíteni. Mint ahogy ott sorakoztak az ősök portréi
is, és egy titokzatos, fekete lepellel letakart kép is a nagyapjuk
dolgozószobájában, ahova csak engedéllyel léphettek be. Gyerekként bármit
megadott volna, hogy lássa, mi rejtőzik a lepel alatt, de sosem merte az örökké
mogorva öreget faggatni, ráadásul nem is tölthetett annyi időt odabent, hogy
rákérdezhessen. Még túl jól emlékezett, hogy a nagyapjánál tett kényszerű
látogatásai többnyire a számonkérés percei voltak és a kirótt büntetésé. Pedig
csak egy rövidnadrágos kiskölyök volt, aki kalandokra vágyott és megértő
nagyapai szeretetre. Hát, kalandokat végül is kapott. Most azonban senki és
semmi nem gátolhatta meg, hogy végére járjon a titoknak.
-Na, menjünk be! – adta ki a
jelszót és a többiek, mint valami csatárláncban, megindultak mellette. Mintha
csak bevenni készülnének az erődőt, és talán így is volt. Lelkük zugában ott
lapult néhány emlék, amelyeknek a legyőzésével tudták csak átlépni a küszöböt.
Rowena és Catriona kicsit lemaradva követték a családot. Amikor a lány legutóbb
itt járt, rögtön a ház mögötti istállóhoz hajtott, meg sem nézte az épületet,
de talán nem is látta volna, úgy olvadt bele annak a baljós estének a
ködfüggönyébe. Nézte maga előtt a testvéreket, mára kiegészülve egyikük csinos
barna feleségével, aki az angolságába érezhetően beleszőtte anyanyelve
lágyságát és dallamát. Szimpatikus nő volt, mint ahogy azok voltak a férfiak
is. Jól érezte magát köztük. Még akkor is, ha ismeretsége a legidősebb testvérrel
kicsit furcsán, már-már kínosan indult. Azóta azonban sok víz lefolyt a ház
mögötti Lochielen, amely a fák között kanyargott, s kis zúgók gyorsították a
folyását. Még emlékezett rá, hogy egyszer régen az apja elhozta őt ide. Nem a
kastélyhoz, csak a folyópartra, innen kicsit feljebb, ahol együtt pecáztak.
Talán az utolsó apa-lánya délután volt. Most szinte hallani vélte a víz
surranását és a saját elragadtatott kiáltásait, ahogy az apja zsákmányait
üdvözölte. Csodálatos hely volt és gyakorlatias agya már éledezett, hogy
ötletekkel szolgáljon a testvéreknek a későbbi hasznosításra. Nem érezte magát
kívülállónak a húgával, de bele sem mert gondolni, hogy akkor miért is vannak
itt.
-Gyönyörű ez a ház!- torpant meg
mellette Catriona, miközben ámulva csodálta a hatalmas épületet. –Sokkal
nagyobb, mint a nagyapáé – állapította meg tárgyilagosan a lány, és Rowena
egyetértett vele. Megértette a húga ámulatát, aki talán még sosem látta ezt a
valóságos erődítményt. Valóban, a McMillan ház emellett a kastély mellett olyan
volt, mint a cselédségi szárny. Legalábbis kívülről, mert odabent náluk is műkincsek
meséltek a történelemről, az őseik szépség iránti vonzalmáról. Bár, a
nagyapjukat nem nagyon érdekelte, micsoda pazar környezet veszi körül. Ő csak
ült a könyvtára magányában komoran, olvasgatott és a múlton rágódott. Írogatott,
bár azokat az írásokat azóta sem látta senki. Talán levelek voltak, talán egy
napló őszinte sorai, az utókor még nem fejthette meg a rejtélyt, mert azoknak
az írásoknak egyetlen lapja sem került még elő. Lassan már a létezésükben is
kételkedett, akinek egyáltalán eszébe jutott. Fiatal lányként Rowena még
reménykedett benne, hogy betekintést nyerhet a nagyapja titkos naplójába, aztán
a tanulmányai és a munkája lassan elfeledtették vele is. Nyílt titok volt a
családban, hogy a Papa és a Mama nem éltek túl jól. Hogy miért nem, azt Rowena
már nem tudhatta meg, mert a szülei nem tartották fontosnak, hogy a családi
szennyesről beszéljenek vele. Talán igazuk is volt, mert akkor ő is belemélyedt
volna a nagyapja komorságába, magáévá téve – mint már oly sokszor – a mások
fájdalmát. Azt is csak véletlenül tudta meg, hogy a Mama öngyilkos lett Skye
szigetén. Nekik gyerekeknek és a közvélemény felé a hivatalos verzió balesetről
szólt, de aztán tanúja lett egy beszélgetésnek, amit nem az ő fülének szántak.
A nagyapja házvezetőnője beszélt róla a plébános úrral a temetés előtt, kérve a
megértését és a titoktartását. Szegény Shorna nem akarta ezt a titkot magában
hurcolni, így inkább kiadta a család titkát. Bízott benne, hogy a szentéletű
egyházfi birtokában is titok marad. Rowena kíváncsi lett volna az okokra, de
soha senkinek nem merte feltenni a kérdéseit. Néha már attól tartott, hogy a
nagyanyja elméje megbomlott, azért is kényszerültek kiköltözni Skyra. A
legnagyobb félelme innentől pedig az lett, hogy vajon öröklődik-e a családban
az elmebaj. Elhessegette magától az egyetlen nyomasztó gondolatot, amely gyermekkora
óta nem hagyta nyugodni. Még szerencse, hogy nem beszélt róla Scottnak, mert
már nem bízott volna meg benne, hogy nem adja-e ki valahol, egy társaságban,
ahol aztán majd tényként könyvelik el a félelmeit. Egy ilyen szóbeszéd
könnyedén tönkretehette volna bárki életét, aki a közösség bizalmától függött. Most
azonban lerázta magáról ezeket a felzaklató gondolatokat, a húgára mosolygott
és a többiek után indult:
-Gyere! Ki tudja, láthatjuk-e még
ezt a nagyszerű házat valaha. Igazán kíváncsi vagyok, hogy Seumas Cameron hogyan
élt ezek között a falak között; és miért az unokái nélkül. Kivételes helyzetben
lett volna, hiszen öt férfi unokája volt; mégsem látogatták sosem. Ha nem
ismerném őket, azt hinném, hálátlan tökfejek, de nézd meg őket, egyik
szimpatikusabb, mint a másik. Én elég jó emberismerő vagyok, úgyhogy biztos
vagyok benne, hogy itt valami titok lappang a háttérben. Hát, nem nagyszerű,
hogy talán kideríthetjük, mi az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése