Skót szerelem 9. fejezet

9. fejezet

Broden mogorván lapozgatta az előtte fekvő gazdasági könyvet. A nagyapja aprólékosan vezette egy ideig, majd egy pontnál érezhetően érdektelenné vált a birtok ügyeivel kapcsolatban. Az öreg nem bízott a technikában – gondolt otthoni számítógépes programjára, amely a telepítésektől, az évközi gondozáson át a betakarításig minden feladatot kijelölt és az aktuális időjárási adatoknak megfelelően programozott. A könyvelést valóságos kis csapat végezte, itt pedig minden egy életunt öregember kezében futott össze. Még szerencse, hogy a leltárt még az örökösök értesítése előtt megejtették, mert semmi kedve nem lett volna azzal foglalkozni a gyorsan fogyó napok hátralevő részében. Szeme időről időre visszatért a szemközt mereven őt figyelő női arcképhez. Edme McMillan valamit sugallni akart neki, vagy annak, aki ebben a székben ült, de fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Talán csak meglódult fantáziája játéka ez – masszírozta meg a nyakát. Mint ahogy ma reggel is. A vendégük alaposan belakmározott a reggelinél, majd megkérte őket, had készítsen egy felvételt erről a barátságos családról, akik ilyen segítőkészen fogadták be a borzalmas vihar idejére. Azt gondolta, készít egy fotót a közelében ülőkről, de ez a McCleary összeterelte őket az étkező hatalmas kandallója elé, a végén már mindenki mindenkit magához ölelt, hogy beleférjenek abba a nyomorult felvételbe. Az egészben az egyetlen jó Rowena virágillata volt, amely az orrába kúszott, ahogy a lány szinte a mellére simult. Önkéntelenül is köré fonta a karját, hogy vonakodva engedje el, amikor az a fajankó végre elégedetten zsebre vágta a masináját. Nos, akkor öntötte el az a furcsa kellemetlen érzés. Először is azért, mert a lány valósággal elmenekült a közeléből, de igazából a vendég feltűnően cikázó, mindent felmérő tekintetétől. El is határozta, hogy majd utána néz a fickónak, mielőtt elutazik Skóciából.

Már éppen fel akart tápászkodni, hogy kérjen még egy csésze kávét, amikor az ajtóban mintegy varázsütésre megjelent Rowena. Kezében a már ismerős bögrével, melyet mosolyogva tett le elé az asztalra, miután gondosan aláhúzott néhány papírlapot, hogy megóvja a fényes politúrt. A köszönetet már csak a lány hátának dadoghatta el. Rowena végigsétált a hatalmas könyvespolc előtt, néha kuncogva kihúzott egy-egy láthatóan régi és értékes, de talán éppen ezért témájában már meglehetősen idejét múlt kötetet, végül leemelt egy aprócska festményt a könyvespolcról.

-Ez vajon hogy került ide? – mutatta Broden felé a festményt. A lány azonnal megismerte a családi legendáriumból elhíresült McMillen házat Skye szigetén. A hatalmas ház egy része egyben világítótoronyként is szolgált a hajósoknak, mutatva az utat a viharos tengeren a menedék felé. A sors ironiája, hogy mégis ott, azokon a baljós sziklákon lelte halálát a nagyanyja, amelyeken még a festő ecsetje is tajtékos hullámokat vetett a fehéren világító épület aljában, visszaadva a valóságban is folyvást haragosan ostromló áradatot.

-Miért, mi ez a hely? – kérdezett vissza Broden, csendesen gyönyörködve a lány nyakának ívében, ahogy vizsgálódva az apró festmény fölé hajolt.

-A nagyapám háza Skye-on – szusszantott a lány. –Annak fényében, amit a Viszályról mesélt, meglehetősen furcsa, hogy pont itt látom viszont. De talán a nagyi adta emlékül a maga nagyapjának.

-Hogy örökre arra emlékeztesse, ott tért vissza a férjéhez? Elég kegyetlen ajándéknak tűnik. Ráadásul ott lelte a halálát is, úgyhogy mindenképpen búskomorrá tehette azt, aki csak rápillantott – mormogta a férfi, egy pillanatra átélve a nagyapja szenvedését. Furcsa érzés volt, hogy az öregnek bárki fájdalmat tudott okozni. Ő a maga részéről úgy hitte mindig is, hogy Seumasnak nincs is szíve. Vagy ha van, akkor kizárólag olyan élettelen darab lehet, mint Skócia ősrégi sziklái.

-Igaza lehet – vont vállat a lány és visszatette a képet a polcra. –Akkor ez is egy újabb talány az őseink tettei körül – simított végig még utoljára a fájó emlékeket felidéző kis festményen, majd kis szünetet tartott és úgy folytatta: –Igazából az jutott az eszembe, hogy lenne-e kedve eljönni velem oda? Talán találunk ott is valamit, ami a Viszályra utal. A házvezetőnőnk például sokáig emlegette a nagyival kapcsolatban, hogy talán az okozhatta a vesztét, hogy minden gondolatát papírra vetette. De soha senki nem látta a naplóit, úgyhogy nem hiszem. Itthon a kastélyban mindenesetre semmi nyoma nem volt naplónak. Talán odakint a Házban, nem tudom. Bár, a nagyapám aligha tűrte volna el a létezésüket, ha tudomást szerez róluk. De talán elrejtette őket, nem gondolja? – nézett izgatottan kíváncsi szemekkel a férfira, akinek már újra meglódulóban volt a fantáziája. Most kivételesen nem Rowena csábos alakját nézte, hanem valami belső mozit, amiben az a boldogtalan asszony élete minden jó és rossz döntését papírra veti, hogy több emberöltővel később az utódaik megérthessék tettének mozgatórugóit. Hazudott volna, ha azt állította volna, hogy nem akarja látni azokat a naplókat.

-Remek ötlet. Akár már ma elmehetnénk. ... De talán jobb lenne, ha nem csapatostul törnénk a házra. Csak mi ketten, mint rangidős testvérek. Ha nem találunk semmit, nem dúlja fel egy horda Cameron az ősi McMillan fészket. Ha pedig rátalálnánk a nagyanyja naplóira, akkor kettőnk titka maradhat akár, ami bennük van.

-Megegyeztünk! – mosolygott a lány, és tekintetében máris a kaland várakozásteljes izgalma csillogott. Broden pedig felállt és indult, hogy beszéljen a testvéreivel. Döntöttek, és eltökélt volt, hogy útnak is indulnak, mielőtt Rowena meggondolja magát és megfutamodna.

Rowena arcára bizonytalan árny suhant, ahogy a férfi elhagyta a könyvtárat. Reggel óta érezte a bizsergést, amikor a családi fotó kedvéért összepréselődve Broden Cameron átölelte. Az ujjaiból szinte villamos kisülések bizsergették a bőrét. Ő pedig nyílt ajánlatot tett most a férfinak, hogy kettesben keressék fel a nagyapja szigeti házát. Ha volt is valaha, most biztosan elment az esze! Még egy pillantást vetett a nagyanyjára és szeretettel elmosolyodott. Ilyen érzés volt, nagyi? – suttogta halkan, majd a húga keresésére indult. Biztos volt benne, hogy Catrionának nem lesz ellenére még egy nap a jóképű Edan Cameronnal.

*

A szél olyan erővel tépte Broden kabátját, hogy attól tartott, vitorlaként ragadja magával a viharos tengerre. Sérült lábát nehézkesen vetette meg a part menti mohos sziklákon, mint egy harcban sebeket szerzett ősi harcos, szürke szeme a tajtékos vizet fürkészte, mintha a vikingek hajóit várná felbukkanni a távolban. Ha Rowena nagyanyja ilyen időben jött ide ki, esélye sem lehetett az életben maradásra. A víztömeg olyan erővel ostromolta a partot, hogy azon csodálkozott, még nem mosta el a föld színéről, beleveszve a szürkészölden tomboló hullámsírba. Amikor megérkeztek, a lány kimentette magát, hogy lakhatóvá tegyen két szobát, ő pedig bolond fejjel úgy gondolta, ez remek alkalom az időutazásra. Látni akarta a vad partot, ahova még sosem jutott el, de amelyről annyi mindent olvasott. Olvasmányai hősei életre is keltek képzeletbeli vetítővásznán, és a metsző szélben szinte érezni vélte a szablyák szúrását, ahogy az esőcseppek utat találtak az öltözékén. Bolond ötlet volt ebben az időben a séta, mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy a maga őserejének teljében láthassa a tájat. Ez volt az igazi Skócia! Mindeddig azt hitte a tavak szélén magasodó zord hegyek, a vadakban gazdag erdők, vagy a hanga borította rétek jelentik Skóciát. Azok is. Azt a Skóciát, amit ő ismert. Ezt a senkinek nem engedelmeskedő, mások akarata előtt meg nem hajoló Skóciát még nem ismerte, de azonnal a rabja lett. Egy pillanatra átfutott a fején, micsoda bolond ötlet, hiszen itt aztán semmit nem tudna kezdeni, mert ezen a vad tájon talán még zöldségek sem maradnak életben, nemhogy hőn szeretett szőlőtőkéi. De azért állta a vihar erejét és magába szívta, mintha feltölthetné őt is. Ezen a tájon erős emberek éltek, és itt nemcsak fizikai erejükre gondolt. Nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét. Itt nem voltak divatos üzletek, a kényelmet kiszolgáló szolgáltatások. Csak egy komor kőépület volt és a mindent maga alá hajtó őserő. Ő mégis látta mindebben a szépséget. Kíváncsian fordult a ház felé, amely tulajdonképpen egy rég volt világítótorony és a hozzá tartozó kisebb erőd volt. Épp olyan megtörhetetlen,  mint körülötte a táj. A torony fehérsége mára hozzászürkült a mellé épített épülethez, zöld mohafoltok színezték. Furcsa! Nem tudta elképzelni a lány nagyapját, ahogy betölti a hajósok védőszentjének szerepét, nyilván nem is volt az. Egészen biztosan megvolt erre az embere. Elhatározta, hogy utána jár, hogyan került egyáltalán a család birtokába az épület, de most elsősorban a nagymama naplójának keresésére érkeztek – emlékeztette magát. Amikor biztos volt benne, hogy biztonságban visszasántikálhat a házhoz, elindult. De meg mert volna esküdni rá, hogy a sziklák között egy fehér ruhás nő nyújtja segítségkérőn felé a karjait. Megborzongott. Ritkán gondolt kísértetekre, s azok is inkább a saját múltjának szereplői voltak. De ez a nő úgy festett, mint Rowena, és ez szinte megrémítette. De aztán eszébe jutott a festmény a saját nagyapja könyvtárában és elhessegette a rossz érzést. Képzelgett, de a nő már valóban kísértet volt, nem egy hús-vér segítségre szoruló asszony. 

Meglepte, hogy bár eddig úgy érezte, szinte érzi a felcsapó hullámok jéghideg cseppjeit, az épület mégis meglehetősen távol állt a szakadéktól. A szárazföldtől az „Óriás” névre keresztelt meredek sziklafal és a támogatását jelentő zöld lejtős fennsík választotta el. Előtte a vad, viharos tenger, mögötte a szelíd öböl, a kis kikötő és a fehér tetőtérbeépítéses házakból álló házsor. Az a néhány család valaha talán McMillan birtok személyzeteként építette a kis házsort, aztán az évek múlásával helyi halászok, vagy talán kalandra éhes londoniak vették meg nyaralónak. A keskeny mezsgye, a szeles fennsík innen olyan keskenynek tűnt, mint amin autóval meg sem kísérelhetnék az átkelést. A valóságban biztonságosan széles volt, akár egy kétszer háromsávos autópálya a leállósávokkal együtt. Amikor megérkeztek, a szél még nem tombolt ilyen erővel, s csak most kezdte érezni, mennyire elszigeteltek lesznek itt a következő napokban. A kocsihoz érve, a csomagtartóból kiemelt két nagy szatyrot, hogy a maga módján ő is segédkezzen a vacsorához. Kissé kellemetlenül érintette, hogy a csomagok nagy részét a lány már behordta, amíg ő odakint nézelődött. Soha nem volt az a férfi, akit kiszolgálnak, és erre még sérülten sem tartott igényt. Szeretett férfi lenni egy kapcsolatban, akkor is, ha az csak amolyan férfi-nő barátság volt is. Ezen a ponton kissé elkalandozott, hogy miként minősítse a lánnyal való kapcsolatát, de amikor a házba lépve az első dolog, amit megpillantott, Rowena kerek feneke volt, ahogy a kandalló előtt szorgoskodik, egy halvány csuklással kísérve beismerte maga előtt az igazságot. Ez nem csak amolyan férfi-nő barátság. Meg sem kísérelte felcímkézni, de éppen elég barátja volt odahaza még a nők között is, hogy tudja, ez nem az.

-De jó, hogy visszajött! Már nem is emlékeztem, mennyire viharos idefönt az idő – csacsogott a lány, miközben egy újabb vékony gallyacskát próbált lángolásra bírni. A kandalló szélére már kikészített két pohár whiskyt és most úgy döntött, az egyikkel megpróbálja feléleszteni a tüzet, ahogy a nagyapjától látta. Murray McMillan ugyan nem házias akart lenni annak idején, hanem mérgében vágta a poharát a tűzbe, de az úgy lobbant fel, mintha egyenesen a pokol bugyrából érkezett volna az ereje. Gyerekként egészen megrémült, de talán nem is a tűz erejétől, hanem a nagyapja dörgő hangjától, ahogy azt üvöltötte Rowena apjának: Sosem fogom elismerni! Rowena azóta sem tudta, mire gondolhatott a nagyapja, de olyan indulat tombolt akkor benne, hogy attól a naptól kezdve tulajdonképpen képtelen volt már a szerető nagyapát látni a férfiban. Nem mintha korábban kiérdemelte volna e címet. A trükk bevált, a majd harminc éves ital pillanatokon belül fáklyákká változtatta az addig csak parázsló ágakat. Kiegyenesedett és hátralépett, mert szinte elemésztette a hőség. Amikor megfordult, örült, hogy van mire fognia az arca pirosságát, mert Broden Cameron úgy nézte őt, mint valami éhes farkas a zsákmányát. –Fogalmam sincs, hogy bírták ki a nagyszüleim idefönt. Vagy másfél évig éltek itt, mielőtt a mama... – halkult el a hangja, ahogy a tragédiára gondolt. –Talán az időjárás is hozzájárult, hogy nem látta értelmét az életének. A papával kettesben ezen a helyen ... erősebb lelkeket is próbára tenne a dolog, a nagymama pedig mélyen érző nő volt.

Tudta, hogy csak fecseg össze-vissza, de legalább lefoglalta magát a beszéddel, különben odarohant volna a férfihoz, hogy a széltől kócos hajába túrja az ujjait. Határozottan  meggondolatlan lépésnek érezte ezt a kirándulást.

-Azt hiszem, jól tettük, hogy hoztunk magunkkal ennivalót, mert a házban semmi mást nem találtam, csak erős italokat. Rebesgették, hogy a papa is sokat ivott, amikor itt éltek. Nem tudom, miért erőltette rá a mamára ezt a helyet. Tudom, hogy ő nem szerette a házat, mint ahogy nem szerette a családból senki más sem. – Rowenából csak úgy dőlt a szó, maga sem tudta miért. Addig szerencsétlenkedett a kandallóval, hogy tulajdonképpen egyetlen szobát sem tett rendbe éjszakára. Sőt még a nappalit sem. Még minden bútort leplek borítottak és por, de most úgy érezte, ennél a helyiségnél jobbat erre az egyetlen éjszakára úgysem találnának. Itt pedig már legalább lobog a tűz. Szívből remélte, hogy a férfi is beéri a kissé rövid kanapé vagy a két összetolt fotel kényelmetlenségével.

-Jó! Akkor együnk valamit! – jött meg végre Broden hangja is. Fogalma sem volt róla, mennyire látványosan esett rabul a lány bájai előtt, de határozottan zavarban érezte magát miatta. –Majd vacsora közben kitaláljuk, hol kezdjük a kutatást – rázta le végre a kabátot magáról. Hanyag mozdulattal a kandalló előtti egyik fotel támlájára dobta, aztán megindult a könyvespolc előtt, lassan, mindent felmérve a tekintetével. Amikor elérte az íróasztalt, ujjai játékosan doboltak rajta egy ideig, aztán a lány felé indult. –Nézzük, mi ehetőt pakolt be Bridget!

* 

A csirkesült és a hideg sült kolbász fűrészporként forgott a lány szájában. Próbált enni, de nem igazán volt étvágya. De nem szólt, mert Broden – vele ellentétben – jó étvággyal vágta magának a falatokat. A férfi gondolatai nem az étel körül jártak, ujjai szinte robotszerűen kezelték a kést és villát. Komótosan rágott és nyelt, hogy közben dolgozhassanak az agysejtjei. Ahogy a szájához emelte a következő falatot, megdermedt a mozdulat közben.

-Azt tudjuk, hogy egy házassági krízis okán költöztek ide. A nagymamája visszatért a férjéhez. De vajon feleségként is visszatért hozzá? – bökött a késsel Rowena irányába. A lány megrántotta a vállát. Zavarba ejtő kérdés volt. Ha valamit, hát a nagyszülei házaséletét nem akarta maga elé képzelni. Ugyanakkor a férfi megállapítása helytállónak tűnt. Az biztos, hogy egy kapcsolatban a megcsalás tönkreteszi a bizalmat. És ugyan mi más lehetne bizalmasabb az együttlétnél? Vajon a nagyapja olyan férfi volt, aki kényszeríti a feleségét? Nem, ezt nem tudta elképzelni róla.

-Ki tudja? Itt volt vele. Ez máris több, mint amit sok feleség akkoriban megtett, hiszen az asszonyok többnyire csak akkor követték a férjeiket a vadászházba, ha vendégeik voltak. Egyébként a férfiak birodalma volt a vidéki birtok.

-Én arra gondolok, hogy vajon a szobájukat is megosztották? – mutatott rá a zsíros késsel Broden a kérdés lényegére.

-Oh, azt nem hiszem – pirult el a lány, végképp megértve a kérdésben rejlő intimitást. –Otthon sem közös szobájuk volt. A mama szerint ez az előkelő körökben így volt hagyomány. A férj, ha ... kedvet érzett ... nos, ha a házastársi jogait... izé... – nyögött egyre jobban elpirulva, de a férfi kisegítette:

-Szóval csak akkor feküdtek le egymással, ha a férjnek éppen olyan kedve volt? És ritkán volt olyan kedve? És éppen ezért külön szobájuk volt? – A férfi hangja nem volt gunyoros, inkább tárgyilagos, de szemének csillogása elárulta, hogy jól mulat a lány zavarán.

-Úgy valahogy – fújt nagyot Rowena.

-Borzasztó házasságok lehettek ezek – merengett el egy pillanatra a férfi. Számára fontos volt a felesége közelsége. Egészen addig a napig, amíg bizonyosságot nem nyert, hogy Jasminenek bárki közelsége megfelelt. Onnantól már ő sem ragaszkodott ahhoz, hogy osztozzanak a hatalmas baldachinos ágyon. Sőt, szinte undort érzett – elsősorban önmaga iránt – amiért még mindig vonzónak tartotta az asszonyt és már csak azért sem akarta a közös ágyat, mert nem volt biztos önmagában, nem nyúlna-e érte, megkockáztatva, hogy még nagyobb hülyét csinál magából.

-Ha végzett, megágyazok itt a tűz előtt – zökkentette ki a lány hangja. Önkéntelenül is körbenézett, de csak egy kényelmetlen kanapét látott és két öblös fotelt.

-Hát, végül is csak egy éjszakára jöttünk – motyogta bizonytalanul. –De azért alaposan át kellene kutatnunk a hálószobákat. Én vállalom a nagyapjáét, ha nincs ellenére, hogy egy idegen kutakodjon a holmija között.

-Maga nem idegen! – nézett rá merőn a lány. –Már úgy értem, a két családnak közös titka van, és ha maga bukkan rá, az ugyanolyan, mintha én tettem volna. Bár, nem hiszem, hogy a Papa szobájából kerülne elő bármi bizonyíték a felesége hűtlenségével kapcsolatban. De akkor én nézem át a Mama szobáját. Az egy emelettel feljebb van.

-Nem bízták a véletlenre – húzta el a száját Broden.

-Micsodát? – értetlenkedett Rowena.

-Hogy táplálják magukban a történtek miatti lelkiismeret furdalást és dühöt. De igazából még egy emelet sem választana el az asszonytól, akit vissza akarok hódítani, ha ő maga is hajlandó rá. De a maga nagyanyja aligha akart újra McMillan asszony lenni. A látszatot megőrizték, de ez itt maga lehetett a jeges pokol – borzongott össze a férfi.

-Talán úgy volt, és talán holnap ki is derül – rántotta meg a vállát a lány. Próbált szolidárisan viselkedni, de a szíve mélyén nem értette, hogyan volt képes a nagyanyja visszatérni a férjéhez, amikor ebben a börtönben kellett leélje az életét. Murray nagyapa nyilván keményen megbüntette a hűtlen asszonyt, és Rowena viszolyogva gondolt rá, hogy itt a világtól elzártan, talán még erőszakosan is veselkedett, hiszen nem látta senki, aki miatt vissza kellett volna fognia magát. Talán a nagyi ezért is menekült a hullámsírba, mert nem tudta elviselni, hogy merő szenvedés legyen a hátralevő élete. 

Amíg ilyen borús gondolatok foglalkoztatták, kezei szinte automatikusan tették a dolgukat. Óvatosan leemelte a lepleket és igyekezve, hogy minél kevesebb port bolygasson meg, összegyűjtötte őket a sarokban. Felszaladt az első emeletre és a vendégszobából magával hozta a vastag tollpaplanokat, aztán egy újabb körben a párnákat is. Broden a tűz előtt ült egy karosszékben, majd zavartan feltápászkodott.

-Bocsásson meg! Nem vagyok valami nagy segítség, pedig nekem kellene cipekednem, de igazság szerint fáj a lábam. Talán nem kellett volna kimennem a sziklára. Nem igazán túracipő – emelte előre a gipszet. Rowena gondterhelten pillantott rá.

-Szerintem csak elfáradt. Ha holnap reggel is úgy érzi, hogy fáj, akkor beviszem a kórházba és megröntgeneztetjük.

-Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – tiltakozott azonnal a férfi. –Sokat járkáltam és a terepviszonyok sem kifejezetten használtak. Csak ennyi történt. Ha egy kicsit pihentetem, minden rendben lesz. Nyugodjon meg, biztosan tökéletes munkát végzett, csak én nem vagyok egy szófogadó jó beteg. Igazság szerint az elmúlt két napban még az injekciót is elfelejtettem beadni magamnak. Talán a poggyászból nem hagytam ki, de az agyam annyi mindenen járt, hogy az sem lenne meglepő.

-Jézusom! Ezzel ne játsszon! – kiáltott fel a lány. –Hol a csomagja?

-Még a kocsiban.

Rowena válasz nélkül indult kifelé. Orra alatt morgolódott ugyan a felelőtlen, nemtörődöm férfi betegről valami korántsem hízelgőt, de azért ment, hogy behozza a csomagot. Amikor visszatért, a két fotel már összetolva terpeszkedett a kandalló egyik oldalánál. A kanapét pedig közelebb húzta a férfi a tűzhöz. Első pillanatra már-már romantikusnak tűnt a berendezés, de aztán észbe kapott, hogy az álmodozás helyett orvosként viselkedjen. A férfi ölébe ejtette a táskát.

-Vegye elő! És nagyon ajánlom, hogy benne legyen, mert ha nem, akkor az időjárással és a sötéttel nem törődve azonnal visszaindulunk. – Amikor a férfi tiltakozni akart, olyan szemekkel nézett rá, hogy Boden inkább engedelmesen túrta fel a táskáját. Hamarosan őszinte, megkönnyebbült mosollyal emelte fel a vérhigítót tartalmazó injekciós dobozt. Rowena kissé gonoszkás mosollyal nyúlt érte.

-Legyen az a büntetése, hogy ma az orvosa adja be Önnek!

Broden nagyot nyelt. Az egy dolog, hogy ő esténként a saját fenekét szurkálta, hogy megelőzzön egy trombózist, de Rowenával nem akart ilyen bizalmas helyzetbe kerülni egy teljességgel kihalt házban. Végül megadóan bólintott és miközben a lány kezébe nyújtotta az egyszer használatos kis fecskendőt, gombolni kezdte a farmerét.