Perlekedők 4. és 5. fejezet

4.

Anna ingerülten nézte a telefon kijelzőjét, amin a Seggfej felirat jelent meg. Nem akarta a férfi igazi nevét beírni még rövid formában sem, soha nem tudhatja, hol hagyja el esetleg azt az átkozott készüléket, nem kell, hogy illetéktelenek kezébe kerüljön egy titkos szám, de tekintettel a köztük feszülő vészterhes hangulatra, úgy döntött, ez pontosan jelzi majd, kinek a hívására kell számítania. De most nem volt hangulata a fickóhoz. Már el kellett volna indulnia, de a nővére még nem készült el, és bár tudta, hogy ezzel őt az őrületbe kergeti, szándékosan froclizta még a körülményes készülődésével. Hiba volt, hogy ma este együtt akart vele lemenni az Irish Cat-be.  Adél ritkán tudta meghallgatni, bár elég sűrűn megfordult a pubbal, ő pedig tett egy elhamarkodott ígéretet; igaz, akkor még nem tudta, hogy a türelmetlenségtől majd sikítani lesz kedve. Nem is igazán tudta, mitől ilyen ideges, hacsak az nem volt elég, hogy Adélnak hála megint percekkel a kezdés előtt fog beesni. Szeretett ráhangolódni az estére, de az is nehéz, ha az ember feje ezer más dologgal van tele egész nap. És erről a mostani hívója is tehetett. A telefon kitartóan rezgett, aztán úgy döntött, talán mégis valami fontos dolog lehet, nem teheti meg, hogy nem veszi fel.

-Egen … - vakkantott bele udvariatlanul.

-Anna? – érkezett a bizonytalan kérdés, mire nagyot sóhajtott. A férfi hangja ezzel az egyetlen kiejtett szóval, ráadásul a nevével, felkavaróan megborzongatta. Még ez is!

-Igen, Mr. Carmichel. Tehetek Önért valamit? –bájolgott a szemeit forgatva. Seggfej, mondd már, nem érek rá itt toporogni, amíg kinyögöd, amit akarsz! – gondolta türelmetlenül, miközben hüvelykujját felmutatva jelezte a fürdőszobából végre előkeveredő nővérének, hogy remekül néz ki.

-Ó, igen… tudja, itt ülök szemben a Várral és látom, hogy odaát valami jó buli zajlik. Nem tudja véletlenül, mi az?

-Pálinka fesztivál van ezen a hétvégén – adta meg a kért felvilágosítást, miközben csendben fohászkodott: Uram, add, hogy ne akarjon most oda felmenni! Nem volt szerencséje.

-Arra gondoltam, nem lenne kedve feljönni velem oda? Van némi emlékem a magyar pálinkákról, és egészen biztos vagyok benne, mindenkinek jobb, ha nem egyedül megyek oda. Gyilkos ital.

-Jaj, mindenképpen ma este szeretne menni? – nyögött fel a lány és agyában már a vészforgatókönyvet próbálta fogalmazni, hogyan legyen egyszerre két helyen, mert Zétény is számít rá, meg persze a munkáját is végeznie kéne.

-Programja van? – érkezett az azonnali helyzetfelismerésről tanúskodó kérdés.

-Hát, el kellene mennem valahova, megígértem és már nem mondhatom le. Nyolcra legkésőbb ott kellene lennem és kilencig biztos nem szabadulok. Utána pedig már nem érdemes a Várba sem felmennünk. Sajnálom.

-Semmi baj, megértem, korábban kellett volna szólnom. Akkor talán holnap.

-Rendben, holnap – vágta rá Anna, majd bontotta a vonalat, és közben már félkézzel a nővérét lökdöste ki az ajtón, aztán visszarohant a gitárjáért. Ez a pasi teljesen megőrjíti, a legfontosabbat majdnem otthon hagyta.

*

Simon fancsali képpel nézett a telefonra. A kislibának randija van, nyilván. Mit neki meló, ha riszálhat egy kicsit. Aztán elszégyellte magát. Nem róhatja fel neki, hogy magánélete is van. Őt igazán nem abajgatja, és ezzel máris szerzett egy jó pontot. Ledobta a készüléket maga mellé és újra pengetni kezdett, amikor a vonalas telefon megszólalt, ami azt jelentette, valaki olyan keresi, aki tudja, hol tudja elérni, esetleg a porta akarja elérni. Lerakta a gitárt és odalépett a kitartóan csengő készülékhez.

-Igen?

-Mr. Carmichel, egy úr keresi, bizonyos Jackson Roth.

-Köszönöm, rendben, kérem adja meg neki a szobaszámot!

Ó, a jó öreg Jack! Los Angelesben összefutottak néhány hete, akkor ittak is egyet a meglepő hírre, miszerint mindketten ebbe az országba jönnek hamarosan forgatni. Örült neki, mert Jack jó haver volt, az Emlékezetkiesés óta csak ritkán találkoztak, de már előre örült, hogy néha összeülhetnek egy kicsit zenélni. Majd szólnia kell Annának is, hogyha Jack keresi, feltétlenül adja át az üzeneteit. Eddig jutott a gondolataiban, amikor az ajtón kopogtak.

-Szia! Már azt hittem, össze se fogunk futni… - nyújtott kezet a régi kollégának. Jack kedvtelve nézett szét a lakosztályban.

-Hűha! Téged aztán kényeztetnek! Én csak egy szobát kaptam, igaz, annak is pazar a panorámája. Ott fenn – mutatott a fehér bástyás épület mögött csillogó üvegtáblák irányába.

-Az a Hilton, nem? Akkor legalább neked ott van a közelben az a buli, mutatott Simon a fehér sátrak irányába.

-Jesszus, a pálinka-fesztivál? Apám, tegnap este lementünk a gyártásvezetővel… Ember, én még ilyen beteg nem voltam. Az méreg. Pedig csak hat-hét pohárkával itatott meg, egy idő után már nem számoltam. Némelyikbe még aszalt gyümölcsöket is pottyantottak. Mind különböző ízű volt, és nagyon finom úgy elsőre, de ami visszajött, na, az határozottan buggyant whiskyre hajazott. Még most is feláll a szőr a karomon, ha eszembe jut. Ha jót akarsz magadnak, messziről elkerülöd azt a helyet.

-Engem már kiütöttek ezekkel pár évvel ezelőtt, úgyhogy tudom, hogy max. kettőt-hármat szabad innom. De akkor nézzük, mit hagytam még a minibárban, bár szerintem sörön kívül nincs semmi.

-Figyelj, minek ülsz itthon? Igyuk meg azt a sört valami jó helyen. Joe felírt nekem párat, ha ki akarnék merészkedni a városba. Ha rám hallgatsz, szép sorban kipipáljuk azt a listát.

-Jól hangzik, de én egy helyet sem ismerek a városban, mert ahova pár éve elvittek, onnan úgy hoztak haza, hogy aligha találnék vissza – nevetett Simon. –Na, mutasd a listádat!

Az első helyen az Irish Cat állt.

*

Simon a szemébe húzott baseball sapkában kicsit lehajtott fejjel araszolt Jack után, aki vigyorgó magabiztossággal csörtetett előre a kissé félhomályos helyiségben az egyetlen üres asztalhoz a parányi színpad mellett. Már a bejárat tetszett, a szárnyas macska fent a magasban, aztán belépve szinte otthonos hangulatot árasztott a meleg faburkolat és a pubokra jellemző berendezés és dekoráció. Akárki volt a lista összeállítója, az első hellyel nyilván nem lőtt mellé. Ha a sör is olyan jó, mint a hely, akkor egy kellemes estének néznek elébe. Letottyantak a székekre és a fekete farmeres, zöld inges kiszolgáló fiú abban a pillanatban megállt mellettük.

-Mit hozhatok?

-Mit ajánl? – kérdezett vissza Jack, örülve, hogy a srác gond nélkül vette a nyelvi akadályt, miközben már a színpad szélénél árválkodó gitárra nézett. Ohó, itt zene is lesz! Imádta a blues-kocsmákat.  A srác több sörmárkát is felsorolt, köztük angol és ír söröket is, Simon választott is mindkettőjüknek, mire ő visszanézett, így aztán jobb híján a barátja sapkája felé bökött.

-Még mindig azt hiszed, ebben elbújhatsz? Szerintem nyugodtan leveheted, a kutya se foglalkozik velünk.

-Naná, mert ez egy macskás hely - kacsintott rá Simon, megcsillantva angol humorát, amivel már a forgatások alatt is a sírba vitte a többieket, miközben azért a baseball sapkát a szomszéd székre dobta. Hátradőlt, megdörzsölte tüsi haját és hunyorogva ő is a színpad melletti mozgolódást figyelte.

-Szerinted itt zene is lesz? – kérdezte ő is a nyilvánvalót, majd aprólékosan végig vizslatta a falakon függő képeket.

-Hát, ha azt a gitárt használni fogják, akkor alighanem – válaszolt Jack. -Bírnék most egy füstös hangú csajt, valami jó kis blues-zal – nézett körül ő is a hangulatos helyiségben. Egy aprócska nő jelent meg a gitár mellett, felkapta és a vállára kanyarította a pántot. Két kezével megemelte göndör sötét fürtjeit és kicsit megszellőztette a nyakát, aztán a hátára dobta a súlyos tincseket.

-Ohó, egy csaj? Ahogy elnézem a formáját, ez valami country lesz, vagy mi... – könyökölt Jack az asztalra érdeklődően, és miközben a lány megfordult, elismerően mérte végig. –Még jó, hogy csak hűséget fogadtam, nem vakságot – mormolta az orra alatt. –Nézd már ezt a formás feneket, de igazából rendben van a kislány tetőtől talpig. Remélem, nem lesz olyan hamis, hogy elhomályosítsa a látványt.

Simon unottan fordult oda, hogy megnézze, min, azaz kin akadt fenn a barátja hűséges, amúgy nős szeme, és azzal a lendülettel benne akadt a hang és visszakapta a fejét. A sapkája után nyúlt és felcsapta a fejére. Jack meghökkenve nézett rá.

-Azt ne mondd, hogy fázol!

-Az asszisztensem az a kiscsaj, akit olyan mohón vizslatsz a gitár mögött – suttogott Jack felé hajolva és kissé háttal a színpadnak. –Ha kiszúrja, hogy itt vagyok, csak zavarba hozom. Szívem szerint megtenném, de akkor tuti pokollá tenné az életemet a hátralevő időben, és az még elég hosszú.

-Ne őrjíts meg! Az asszisztensed? Ez a csinibaba? Látnád az enyémet..., magasabb, mint én és olyan csontos, mint egy karó – csapott vidáman a barátja az asztalra és a feléjük forduló pincérnek is odamutatva egy időben, hogy még kettőt kér ugyanebből, ami már elfogyott előttük.

-Halkabban! – morgott Simon és összerezzent, ahogy a mikrofon megreccsent, amint valaki a kezébe vette. A kis színpad mögötti függöny felemelkedett és egy zongora, valamint további hangszerek váltak láthatóvá. Jack számára, mert Simon makacsul a hátát fordította a megvilágított pódium felé.

-Akik már régebben járnak hozzánk, tudják, ki következik, akik most hallják először, jegyezzék meg a nevét: Anna! Énekelni fog és gitározni, időnként Zsola kíséri majd zongorán, szóval a szokásos - jelentette be a fickó lazán a közönség számára nyilvánvalóan ismerős előadót, akit taps és füttyögés fogadott, és egy pillanattal később valóban Anna ismerős, enyhén rekedtes, szinte búgó hangja szólt bele a mikrofonba, és Simon  lehunyta a szemét. Nocsak! Énekelni fog és gitározni, … érezte, hogy szinte semmit nem tud róla, de ez minden képzeletet felülmúló új információ volt. Egy pillanatra felrémlett előtte egy közös zenélés ötlete, aztán ráébredt, hogy nagyon előre rohant az időben, végül hagyta, hogy a hangok körbeöleljék.

-Szép estét mindenkinek!  Elsőként egy Katie Melua szám, aztán ha nem fütyültök ki, talán sort keríthetünk a saját szerzeményeimre is – kuncogott a lány olyan hangon, ahogy puha párnák közt, hűvös lepedőkön szokás forró testek összefonódásakor. Simon felnézett, de csak Jack kacsintását látta, nem mert a színpad felé fordulni. Hallgatta a kifejezetten kellemes, jazzre termett hangot és ujjai szinte öntudatlanul életre keltek az asztal kicsit kopott lapján. Bassza meg, még a végén megkedveli ezt a libát!

5.

Az együttes tagjai szinte számról számra csatlakoztak hozzá hangszerenként, előbb Zsola, aztán a dobos, majd sorban a fúvósok. Anna teljes átéléssel énekelt, lehunyt szemmel védekezett a színpadot megvilágító erős reflektor fényével szemben. Általában az első számnál szinte megvakult a fényektől, a második-harmadik szám végére szeme megszokta már annyira a vakító fénypászmát, hogy érzékelni tudta a szemközti teret. A terem tele volt, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Persze, a pénteki napok mindig teltházasok voltak; de keddenként sem panaszkodhatott. Ahogy szeme az asztalok között pásztázott, észrevette az egyik hozzá legközelebb eső asztaltársaságot. Két pasi. Az egyik lazán hátradőlve őt hallgatta, fejével bólogatva a zenére, de a másik…, az illető egy tahó volt, ezt azonnal levette. Mi más lehetne, hiszen az egyik legjobb helyen ül és rá sem néz, hanem háttal neki dobol ujjaival az asztalon. Baromira unhatja, de ez még nem ok rá, hogy udvariatlan legyen az előadóval szemben. Biztosan csak a barátja kedvéért szenvedi végig az estét, egész testtartása arról árulkodott, hogy legszívesebben felpattanna és lelépne. Mindjárt itt a szünet, és akkor bátran meg is teheti – füstölgött magában a lány, és csak a rutin miatt tudta folytatni az éneklést. Tudta magáról, hogy nem rossz, és éppen ezért valami kis elismerést elvárt volna a teljesítményéért, de ez az érdektelen közömbösség, amivel a pasi csak a hátát mutatta neki, felbőszítette. Még két szám lenne a szünetig, de tőle előrébb is lehet hozni. Bocsánatkérően nézett Zsolára, aztán a mikrofont megragadva, kissé rekedtes hangján beleszólt.

-Bocs, egy kicsit kiszáradt a torkom, látom, hogy van, aki unatkozik is, úgyhogy jöjjön most a szünet. Aki menekülni akar, most megteheti – mormolta a mikrofonba, és egy huncut mosollyal hátat fordított, hogy a színpad mögött Zétény irodája felé induljon. Menetközben aztán megtorpant és egy hirtelen ötlettel a tapló felé indult, aki éppen a barátja vállára csapott és felállt. Aha, bunkókám inkább lelép, helyes, akkor vegyünk tőle érzékeny búcsút! – grimaszolt magában a lány és a fickó mögé érve dühtől csillogó sötét szemekkel megbökte a karját.

Simon tényleg menni akart. A lehető legrosszabb taktikát választotta, hogy ne ismerje fel a lány, hátat fordított neki, de tisztában volt vele, hogy ez mekkora bunkóság a részéről. A szünet pont kapóra jött, úgyhogy megragadta az alkalmat, hogy lelépjen. A bökkenő csak az volt, hogy Jack még maradni szeretett volna. Szíve szerint ő is, de egyszerűen nem tehette meg. Annak a vége egészen biztosan valami katasztrófa lenne. Nem is nagyon győzködte Jacket, gondolta, ha innen kilép, leint egy taxit és visszamegy a szállodába. Ennyire még magától is képes, bármennyire is idegen neki a város. A karját érő bökéstől zavartan megrezzent és hátrafordult.

Annában benne szakadt a gondosan kigondolt rendreutasítás. Pont Ő! Ez nem lehet igaz! De aztán a korábbi füstölgéseik éledtek benne újra, amihez hozzájött a mostani bosszúság,  és a két dolog együtt meghozta a hangját is.

-Maga! … Ha unja, menjen el, de ne legyen olyan bunkó, hogy hátat fordít nekem, amikor kiteszem a lelkem a színpadra! – szónokolt emelt hangon, nem törődve vele, hányan kapják oda a tekintetüket a szóváltásra. A pasas tűzben égő szemétől kicsit visszatért a józansága. Uramisten, tényleg lebunkózta a fickót? Elég egy rossz szó, és a pasi bármikor kirúgathatja. És alighanem ebben a pillanatban mondta ki azt a rossz szót. Basszus! Nem is értette magát, nem szokta ennyire felkapni a vizet, a kollégái a megmondhatói, hogy arról híres, hogy fát lehet vágni a hátán, csak ez a bájgúnár idegesíti állandóan.

Simon nem válaszolt. Ennek több oka is volt. Egyrészt a lány lebunkózta, amivel elvileg egyet is értett volna, csak éppen az idejére sem emlékezett, amikor ezt valaki egyenesen a szemébe merte volna mondani. Akkoriban még pelyhes állú kamasz volt alighanem. Úgyhogy a lány bátorsága, ami valószínűleg csak a hirtelen természetéből adódó meggondolatlanság volt, lenyűgözte. Amióta vele voltak tele az újságok, mindenki csak udvarias és kedves jelzőkkel illette, így aztán ő is elhitte magáról, és üdítő volt hallani, hogy a dolgok azért nem ennyire hétköznapian unalmasak. Másrészt az is elvette a hangját, hogy a lány így, harciasan és sértetten olyan szép volt, hogy nem is értette, ezt miért nem vette észre már az első napon. Igaz, most ki is volt sminkelve, hatalmas meleg barna szemeit kiemelte a festék, és ez is az újdonság varázsával hatott, mert munka közben csak egy alig észrevehető szájfény csillogott ezeken a morcos ajkakon. Továbbá még ott zsongott a fülében az a meleg, fülledt erotikával telt hang, ahogy szerelemről, csalódásról énekelt. Észvesztő koktél volt ez így együtt. Végül megemelte a szemöldökét és nem tudta nem észrevenni, hogy ezt a lány valamiért mulatságosnak találja, aztán halkan megszólalt.

-Nem unatkoztam, csak nem akartam zavarba hozni azzal, hogy itt meglát hirtelen. Jack ajánlotta a helyet, és …

-Üdvözlöm! – biccentett mogorván Jack felé a lány, megakasztva őt a magyarázkodásban és nyilvánvalóan nem tudva, kinek köszön. Jack vidáman emelte az ujjait a homlokához, köszönve és jelezve, hogy a vitából ő inkább kimaradna.

-Nem is tudtam, hogy énekel … - kezdte újra Simon, aki már lecsillapodott ezalatt, mert legszívesebben megfojtotta volna a kis énekes madarat, amiért itt is a szokásos hisztijével kezeli a helyzetet. Már észrevette rajta, hogy utálja, amit csinál, bármennyire is lelkiismeretesen dolgozik, de érződik minden kiejtett szavából a keserűség, amiért ilyen rangon aluli munkával bízták meg. Kispofám, sokan a fél karjukat adnák ezért a lehetőségért – gondolta kissé nagyképűen, de aztán inkább leült, mert egyre többen néztek feléjük.

-Nem tud maga semmit! – morogta Anna, aztán egy sóhajtást követően folytatta: -Akkor mégis marad? De akkor könyörgöm, forduljon már a színpad felé, mert utálok a hátának énekelni! – azzal hátat fordított és a gitárt maga előtt pajzsként tartva átvágott a sokaságon. Néhány elismerő füttyszó hasított mögötte a levegőbe és többen érdeklődve nézték, hogy a mindig zárkózott lány kivel töltötte az előbbi perceket.

Simon a sapkát a szemébe húzva úgy ült a székén, mint egy megfenyített gyerek. Jack röhögve nézte, aztán a pincér felé fordulva újra feltartotta a két ujját, majd a barátja felé fordulva megszólalt:

-Még mindig nem hiszem el! Ez az asszisztensed? Mázlista! És tényleg nem tudtad, hogy énekel? Akkor mesélj, mi mást tudsz róla? Nyugi, nem akarok vele kikezdeni – emelte fel a kezeit, ahogy Simon rákapta a szikrázó szürke szemeket. –Az asszony ki is herélne, de a srácommal se szúrnék ki egy alkalmi hetyegés miatt. Csak kíváncsi vagyok, mert nyilván nem a nagy Simon Carmichel rajongója. És ez már önmagában érdekessé teszi. Persze, az is lehet, hogy éppenséggel az, csak így akarja álcázni. Mindenképpen érdekes lány, és bármennyire is fájdalmas, de azt kell mondjam, melletted csak elpazarolja a tehetségét, neki színpadon lenne a helye.

-Talán vedd be a bandába! A látványt mindenképpen feldobná – morogta Simon, Jack együttesére, a Cheers-re utalva.

-Lehet, hogy nem is beszélsz hülyeséget– kacsintott rá Jack, aztán lelkesen tapsolni kezdett, ahogy a lány megjelent, de közben még Simonhoz hajolt, hogy hallja, amit mondani akar neki:

-Egyébként pont most hagytam ott őket, de Annát talán beajánlhatnám.

Simon csodálkozva szusszantott egyet, erről nem is tudott, de válaszolni már nem volt lehetősége, mert a lány belekezdett a műsorba, és nem akarta ismét kihúzni a gyufát azzal, hogy az első sorban szövegel, mialatt Anna énekel. A zenét hallgatva kicsit elkalandozott. Nevezték már hülye, önelégült pöcsnek, többnyire Cyntia haverjai tartották fontosnak, hogy a földön tartsák az egóját, és meglehetősen sűrűn közölték vele a véleményüket néhány pohár után, de sosem érezte annak magát, egészen addig, amíg ezzel az Annával nem találkozott. Valahogy mindig a legrosszabbat hozza ki belőle a lány, és csak remélni merte, ez nem hat ki a forgatásra is majd. Az este következő részében, annak ellenére, hogy a rendreutasításnak megfelelően a színpad felé fordulva figyelt, mégis egyre többször érezte úgy, hogy a lányt zavarja a jelenléte. Ez be is bizonyosodott, amikor az utolsó szám után egyenesen hozzájuk lépett és sziszegve Simon arcába hajolt.

-Mi a fenéért nézett egész idő alatt? Így nem lehet énekelni!

Simon elképedve pislogott vissza rá, de válaszolni már nem volt ideje, mert a lány sarkon fordult és elviharzott. Jobb híján a barátja felé fordult és tanácstalanul megkérdezte:

-Most meg mi a fasz baja volt?

-Tőlem ne kérdezd, mert én még a saját feleségemet sem értem sokszor, pedig őt mindenkinél jobban ismerem. Szerintem egyébként bejössz neki… - intett a fejével abba az irányba, amerre a lány elviharzott.

-Ezt te sem gondolod komolyan – rázta meg Simon hitetlenül a fejét. -Ezzel a csajjal egyébként akkor se kezdenék, ha fegyvert fognának rám. Az arcára van írva, hogy rühell, csak még nem vágta egyenesen a képembe. Hacsak az előbbi bunkózást nem veszem annak.

-Oké, ha te így látod – vont vállat Jackson. –Én csak azt mondom, az oviban is abba a csajba voltam beleesve, akinek állandóan a haját húztam - állt föl, és a pulthoz ment, hogy a számlát rendezze. Amikor visszajött, furán nézett Simonra, aki rá is kérdezett:

-Mi van? Pattanás nőtt az orromon?

-Nem, csak a pasi a pultnál azt mondta, hogy a számla már rendezve van. Vagy a kis énekes rigó, vagy a hely vendégei voltunk, erre már nem mertem rákérdezni, de tőle alkalomadtán megkérdezheted.

Simon zavartan ráncolta a homlokát. Nyilván leírja a csaj a vele kapcsolatos költségek között – gondolta vállát megvonva, aztán elindultak kifelé, hogy visszamenjenek a szállodáikba. Anna a pult takarásából figyelte őket, ahogy átvágnak a tömegen a kijárat felé. Az ember azt hinné, hogy ennyi lóvéval és főleg ilyen híresen az ember járásán is meglátszik az önbizalom, de a védence szinte behúzott nyakkal araszolt kifelé. Az a hülye sapka egész este a fejébe volt húzva, még ebben a pincehelyiségben is. Őrület. Szinte már szánni  kezdte a szerencsétlent, de igazán csak egy egészen kicsit. Aztán megrántotta a vállát és csatlakozott Adélhez meg a barátnőihez, akik szerencsére észre sem vették a korábbi közjátékot. Ők talán elterelik majd a gondolatait, amik most meglepően szelídek és védelmezőek voltak a nem sokkal korábbi hisztijéhez képest.