Testőr 1.

Meleg nyári nap volt, az év eddigi legmelegebb napja, sőt ennek az évtizednek. De Howard Morrison valószínűleg mégsem ezért fog emlékezni rá, amíg csak él. Az elegáns őszes férfi remegő kézzel tartotta maga elé a fotót, miközben másik kezében a telefon kitartóan ismételgette: A hívott fél pillanatnyilag nem kapcsolható. 

Jó néhány napja beszélt a lányával. Az utóbbi időben megritkultak a beszélgetéseik, mert többnyire veszekedésbe torkollottak. Itt találkoztak az irodában, kicsit össze is kaptak, mert meg merte említeni neki, hogy szerinte hiba volt nem elmenni a Ronald Berringtonnal szervezett közös vacsorára. Tehetős, befolyásos férfi és Yolandával még arra is ügyeltek, hogy a vitathatatlanul biztos anyagi háttér mellett igazán jó vágású vőlegényjelöltet kerítsenek ennek a lánynak, ő meg a szemükbe nevetett, hogy soha nem fog hozzámenni egy olyan seggfejhez, mint Ronald. Ezzel mellesleg sikerült vérig sértenie a reménybeli örömszülőket is, akik a tárgyalóban ülve minden szavát tisztán hallották. De most ez sem számított. Noelle gyakran kapcsolta ki a telefonját, vagy csak kinyomta, ha például ő hívta, mint aki még mindig nem tudja, nem érzi, hogy ő a szíve minden melegével csak a legjobbat akarja neki. De az asztalon most előtte feküdt a boríték, amelyből a lánya fotója esett ki az imént és egy papírlap, amin csak annyi állt: Hamarosan sorra kerülsz. Nem ijedt meg, amikor egy töltényt rejtett a boríték, akkor sem, amikor a kedvenc kutyája nevével ellátott fojtónyakörvet. Még annyira sem törődött a dologgal, hogy felhívja a rendőrséget és említést tegyen a levelekről. Az ügyvédi irodába gyakran érkeztek elkeseredett emberektől fenyegetőzések, akik úgy érezték, hogy az iroda által védett nagykutyákkal szemben tehetetlenek, de őket azért még móresre taníthatják. Végül egyiknek sem lett folytatása. Most azonban rémült volt. Jeges fuvallat szorította össze a szívét. Ez már komoly fenyegetés volt. És bár a szöveg neki szólt, de a fotón Noelle szerepelt és a lelke egy része belehalt már a felvetésbe is, hogy a lányának bármi baja essék.

Fogalma sem volt róla, miért kerül majd sorra, mert erről már a levél küldője soha semmilyen említést nem tett. Lehet, hogy csak egyike a tehetős embereknek a sorában, akiktől váltságdíjat követelnek, vagy más módon zsarolják? De azért bekérette az utóbbi tíz év sikertelenséggel zárult aktáit. Nem véletlenül volt gazdag ember, csak öt akta hevert előtte. Mindegyikben multinacionális cég képviselőjeként maradtak alul hétköznapi kisemberekkel szemben, akik azonban jól lovagolták meg a sajtó nyújtotta nyilvánosságot és képesek voltak az igazukat olyan széles körben bizonygatni, hogy az végül az esküdtszékre sem maradt hatástalan. Egytől egyik vesztett ügyek voltak már a felkérés pillanatától kezdve, csak a büntetés mérséklésében bízhatott a megbízójuk is. Ezért aztán nem is élték meg igazi kudarcként. Nem, ezek közül egyiknek sem volt oka annyi idő elteltével bosszút állni a sikertelenségért. Lehet, hogy ez zsákutca? Ezek a cégek aligha fenyegetnék őt személy szerint. Talán a másik irányból kellene megközelíteni a kérdést és azokra figyelni, akik alulmaradtak velük szemben. Így azonban túlságosan sok potenciális fenyegető lenne – masszírozta meg fáradtan a nyakát. Újra felvette a telefont és Noellet hívta, de megint csak a géphang válaszolt. Isobelle, a titkárnője nyitott rá, hogy a következő tárgyalásra figyelmeztesse, de csak egy türelmetlen mozdulattal kiutasította a szobából. Egy telefont akart még lebonyolítani és ahhoz nem volt szüksége fültanúkra.

Leslie Brent valaha Reagan elnök személyi testőre volt. Howard és ő pedig a legjobb barátok, már amennyire az életmódjuk engedte ezt a barátságot ápolni. Nyugdíjba vonulása után egy őrző-védő céget alapított, melynek szerte a világban, így Los Angelesben is voltak irodái. Howard Morrisonnak nem kellett csalódnia, Leslie titkárnője azonnal kapcsolta őt, a barátja pedig kellő aggodalommal hallgatta a szavait. Megígérte, hogy azonnal ráállít valakit az ügyre. A legjobbat.

Cole Brent hosszasan tanulmányozta a fotót, amelyet éppen most nyomtatott ki. A kamerába nevető sötét hajú lány szép volt, bár a szép nem is igazán adta vissza a látványt. A gyönyörű, a káprázatos sokkal közelebb állt volna a valósághoz. Az apja felhívta a figyelmét, hogy ezt az ügyet kiemelten kezelje, mivel a legjobb barátja lányáról van szó. Noelle – ízlelgette a lány nevét. Illett hozzá. Mint ahogy illett az a csodás ékszer is, amit éppen felpróbált. Szinte egyenesen a kamerába mosolygott. A fotó pedig tökéletesen adta vissza szív alakú arcának minden bájos vonását, még a bőre hibátlanságát is. A szeme sarkában világosan kivehető volt az apró nevető ránc. Vidám nő lehet. Akárki fotózta, akárki fenyegeti az apját, túlságosan közel került hozzá, vagy ami még rosszabb lehetőség, ott ólálkodik a közelében nyíltan, a mit sem sejtő lány kegyeit keresve. Az apja megemlített pár dolgot apa és lánya kapcsolatáról, így aztán ő is tett egy kísérletet, hogy felhívja, hátha egy ismeretlen szám hívására inkább reagál, mint az apjáéra, de a szépség vele sem tett kivételt. A jelen helyzetben ez sok mindent jelenthetett, akár problémát is, de azért még nem akart elhamarkodott következtetést levonni. Nagyot sóhajtva felkapta a kocsija kulcsait és elindult, hogy felkeresse a lakásán. Nagyon szerette volna, ha a lány csak egy buta, rossz tréfa kelléke, de a szíve mélyén érezte, hogy nem szabad félvállról vennie a megbízást.

Noelle Morrison túlságosan szép volt ahhoz, hogy különböző vészforgatókönyveket hívjon elő állandóan elemző agyából. Ezek közül sok köszönő viszonyban sem volt a váltságdíjkéréssel végződő emberrablásokkal. Egy ilyen különleges szépség óriási összeget érhet azon a piacon, ahol a lányok nyomtalanul tűnnek el a Közel-Kelet valamelyik dúsgazdag sejkjének palotája mélyén. Nem, nem háremhölgy lesz belőlük, ezt a tisztséget ritkán kapják meg. Egyszerű szexrabszolgák lesznek, akiknek a testét használják, amíg meg nem unják őket, s akkor némán elnyeli őket a sivatag. Valamiért azonnal ez a vészcsengő szólalt meg az agyában. Talán Tara miatt, aki egy hasonló ügyben tűnt el nyomtalanul, s bár tudta, merre keresse, mégsem sikerült a nyomára bukkannia abban a zárt, férfiak, de főleg pénz által uralt titokzatos és veszélyes világban. Bármennyit fizetett volna információért, de úgy tűnt, nem tudja felvenni a versenyt az ellenfeleivel. Ő maga is épp csak túlélte a keresésére indított kalandos expedíciót, s a mai napig nyomasztotta, hogy a menyasszonya úgy tűnt el az életéből, hogy talán még mindig abban bízik, hogy ő majd a nyomára bukkan. Két év telt már el, két lelkiismeretfurdalástól gyötört év. Tara, ha él is valahol, már egészen biztosan letett róla, hogy megmenthetik. Talán már nem is akarná. Vagy ami rosszabb, már sosem fog megtudni róla semmi biztosat. Ez a seb hajtotta őt, hogy ne engedje megismétlődni a tragédiát. Igazság szerint az öreg Morrisont fenyegető veszélyt messze nem érezte olyan komolynak, mint ami Noellere leselkedhetett. De ezt a lehetőséget nem akarta előre felvetni az apa előtt. Had higgye, hogy ha el is rabolták, pár százezer dollárral pontot tehet egy borzalmas kaland végére. Vajon a kisasszony tényleg bajban van, vagy csak az apja lát rémeket? Talán ez az egész csak vihar egy pohár vízben, fékezett le a kapott cím előtt, ahol a házban égett a villany.

Megnyomta a csengőt, semmi válasz. Még egyszer próbálkozott, majd feltűnés körülnézett, leselkedik-e valaki a közelben, aki szemtanúja lehetne annak, amire éppen készül. Az utca nyugodtnak, csendesnek tűnt, sehol nem libbent függöny, így aztán előkapott az ingzsebéből egy hajtűre emlékeztető kis szerszámot és néhány finom mozdulat után már hallotta is, hogy kattan a zár. Gyorsan belépett és hangtalanul becsukta az ajtót. Odabent csönd volt. Körülnézett a nyitott térben, ahol a konyhától az étkezőn át a nappalit is belátta, aztán a helyiség túlsó vége felé indult, ahol valószínűleg a hálószobák nyíltak. Puha talpú cipőjében szinte hangtalanul lépdelt előre. A lakásban rend volt és tisztaság, nem keltette elhagyatottság érzését. A kanapén egy magazin hevert lefelé fordítva, mintha az olvasója csak percekkel korábban hagyta volna ott. Belökte a hálószoba ajtót, aztán összerezzent, ahol az éles sikítás szinte felhasította a dobhártyáját. Noelle Morrison ott állt előtte, rózsaszín, még a zuhanytól vizes testtel egy szál fürdőlepedőbe tekerve. A lány hamar magához tért a rémületből és mielőtt ő még megnyugtathatta volna, felkapott egy tűsarkú cipőt, hogy fegyverként tartsa maga előtt.

Cole akaratlanul is elnevette magát a harcias beálláson. Mindazonáltal óvatosan mozgott, mert a cipőremek sarkával egy hozzáértő kéz akár ölni is képes lehetett volna.

-Ki maga? És mit keres a lakásomban? – fújtatott a lány harciasan, miközben szeme a férfi háta mögé kémlelt, hogy egyedül érkezett-e vagy társai is vannak.

-Cole Brent vagyok a Brent Biztonságtól. Az apja hívott fel, hogy kerítsem elő.

-Igazolja magát!

Cole a farzsebéből előhúzta a tárcáját és a lány felé mutatta a belépőjét, amin ott virított a cég emlémája, bár ezt a lány abból a távolságból úgysem láthatta.

-Miért nem veszi fel a telefont?

-Mi köze hozzá? Talán nem akarom, hogy mindenféle baromsággal zaklassanak.

-Az apja aggódott magáért.

-Hah, ... – forgatta a szemét a lány.

-Az apám nem az az aggódó típus. De még mindig nem mondta meg, hogy került a lakásomba. Ha nem tudná, törvénytelen csak úgy besétálni mások otthonába, ha nem hívta senki.

-Kislány, tudom. De ha rosszat akarnék magának, már régen a kocsim csomagtartójának a mélyén kuksolna összekötözve, mint egy húsvéti sonka. Úgyhogy még egyszer megkérdezem, miért nem veszi fel azt az átkozott telefont? Az apját megfenyegették és az első gondolata az volt, hogy magán keresztül akarnának ártani neki. Megérdemelne annyit, hogy tudja, maga biztonságban van. Egyelőre – tette hozzá, hogy a lány érezze, a veszély valódiságát illetően nem viccel. –Azt az átkozott cipőt meg tegye le, mielőtt valamelyikünk megsérül egy óvatlan mozdulattól.

Noelle láthatóan meglepődött. Kezdeti ijedelme már elszállt és a cipőt félredobva a táskájában kezdett kotorászni.

-Tegnap moziban voltunk és levettem a hangját – motyogta. –De miért is aggódik pontosan az apám? – kérdezte, miközben már a töltő után keresgélt. Nemcsak lenémította, időközben le is merült, nem véletlenül nem tudták elérni.

-Valaki fenyegető leveleket küldözget neki egy ideje. A legutóbbihoz pedig a maga fényképét mellékelte, amint a Donnában vásárol. Próbálta telefonon elérni, de nem tudta, és persze azonnal a legrosszabbra gondolt. Felhívott minket, hogy kerítsük elő.

-Na igen, ez rá vall. Egyszerűbb, mint idejönni és megnyomni a csengőt – húzta el a száját a lány. –Akkor közölheti vele, hogy megvagyok, csak Dannal voltunk moziban.

-Ki az a Dan?

-Köze? De egyébként nem titok, a barátom.

-Mióta?

-Jézusom! Most komolyan, mi köze hozzá?

-Válaszoljon és akkor én is válaszolok – mosolygott hidegen a férfi. Szinte már bánta, hogy a leányzó nem került valami bajba, mert amekkora szája van, megérdemelt volna egy kis leckét.

-Egy hónapja ismerem.

-És nem lakik magával – nézett körül a férfi.

-Miért? Maga azonnal odaköltözteti a barátnőjét? – nyelvelt vissza a lány, de Cole válasz nélkül hagyta.

-Vele volt vásárolni is?

-Nem, csak utána találkoztunk. Miért?

-Mert valaki ma fotózta le a Donnában, és olyan közelről, mintha együtt lettek volna. Vagy csak olyan jó minőségű kamerával. Szóval, nem lehetett ez a Dan?

-Nem. Azért vásárolgattam, mert őrá vártam, amíg neki tárgyalása volt.

-Miféle tárgyalás? A barátja talán ügyvéd?

-Hát, nem éppen – nevette el magát a lány. –Parkolási bírságokat nem fizetett be néhány alkalommal és végül bírósági tárgyalás lett a dologból. De el ne mondja az apámnak, mert képes utána nézni és szigoríttatni a büntetését. Egy jó barátja, Madison bíró vezette a tárgyalást.

-Mi ennek a Dannak a teljes neve? – kérdezősködött tovább a férfi, újra figyelmen kívül hagyva a lány szövegelését.

-Daniel Lowell

Cole elraktározta a férfi nevét és bírósági tárgyalás tényét, hogy utána járjon pár dolognak, végül sóhajtott egyet és búcsúzóul csak annyit mondott:

-Na, akkor töltse fel a telefonját és beszéljen az apjával. Én ugyanis nem vagyok futár. A törülközője pedig meglehetősen rövid. Öltözzön fel, mielőtt felfázik – kacsintott, és már ott sem volt. Még hallotta, hogy valami puha, feltehetően az ágyról egy párna csapódik mögötte az ajtófélfának.

-A soha viszont nem látásra! – kiabált a lány. A hangja hasonló volt ahhoz, mint amikor rányitott.