Testőr 4.

Noelle szeme pontosan abban a pillanatban pattant fel, ahogy a férfi lefékezett a ház előtti tisztáson. Az erdő majdnem a küszöbig ért. Látszott, hogy senki nem járt erre az elmúlt években.

-Hol vagyok? Hogy kerül maga ide? Mi történt? – kérdezte a lány már-már hisztérikusan.

-Ez utóbbit én akartam kérdezni magától – nézett maga elé Cole. Ha tudta volna, hogy Noelle ilyen hamar magához tér, megállhatott volna a városkában, várva ezt a percet, hogy legalább letudják a bevásárlást. Ahogy végig nézett a lány combjáig felcsúszott kis koktélruhán, a listához még némi ruhaneműt is hozzátett.

-Elmentünk Dannal a hajójára, aztán nem tudom, az egész olyan zavaros. Tudom, hogy először még mérges voltam, mert nem szeretem a meglepetéseket, de aztán pezsgőt hozott – ráncolta a homlokát Noelle, ahogy próbált visszaemlékezni. -Innen semmire nem emlékszem. Hol van Daniel?

-A maga Daniele nem egészen az, akinek mondja magát. Először is biztosan nem Daniel Lowettnek hívják. Másrészt altatót adott magának, majd lelépett, egy jetskin hagyta el a hajót. És nem gondolom, hogy csak egy második üveg pezsgőért akart kimenni a partra. Vannak ötleteim, hogy hogyan folytatódott volna az este, de nem akarom megijeszteni.

-Hát, kösz! Azzal alighanem már elkésett – húzta el a száját a lány. –De hogy került maga a képbe?

-Őszintén? Megérzés. Követtem magukat, amikor kiderült, hogy nem a Norma felé mennek. A kikötőben meg egy csónakkal mentem a hajó után és amikor láttam, hogy a barátja elmegy, felmentem megkeresni magát. Ott hevert elkábítva, úgyhogy jobbnak láttam, ha elhozom, mielőtt még kiderül, mik voltak a  fickó további tervei. Most pedig itt vagyunk – mutatott körbe a tisztáson.

-Szép – bólogatott a lány, és Cole nem tudta eldönteni, hogy ez most őszinte megállapítás volt, vagy inkább egy szarkasztikus megjegyzés. A helyzetre, a történtekre vagy éppenséggel az őket körbevevő vadonra értette-e a lány. –Hol van ez az itt? Kinek a háza ez?

-Egy régi barátomé – nyelt nagyot a férfi. Taráról most nem érezte fontosnak beszámolni. Csak összezavarná Noellet, pedig most életmentő lehet, ha ő is tisztán tud gondolkozni.  –De ha már felébredt, akkor vissza is mehetnénk a közeli városkába bevásárolni. Rendben?

-Csak annyit áruljon még el – mondta meglepően nyugodt hangon a lány -, hogy miért bújtunk el itt az erdőben? Mert ez egy búvóhely, nem igaz?

-Nos, tényleg az. Nem köthető magához, igazából hozzám sem, úgyhogy bárki eredne utánunk, nem találna ránk egykönnyen.

-Na jó, gondolom a további válaszok előtt nem ártana bevásárolnunk, mert hamarosan lemegy a nap és van egy sejtésem, hogy a házban pókokon kívül nem sok mindent találunk – tornáztatta meg elgémberedett nyakát a lány. Cole elismerően konstatálta a higgadtságát. Talán nem is lesz olyan rossz összezárva itt a világ végén – indított újra és óvatosan megfordult a tenyérnyi tisztáson.

Noelle karján már ott hevert egy melegítő szett, néhány póló, fehérnemű és egy sort is, a kezében pedig egy kényelmesnek tűnő tornacipő fityegett. Cole aggodalmasan nézte a növekvő halmot. Nem akart kártyával fizetni és nem volt biztos benne, hogy ennyi készpénz van még nála. Állt a papírdobozzal a kezében, amiben a legszükségesebb élelmiszerek lapultak, majd a pénztár felé biccentett a fejével.

-Indulhatnánk? Mielőtt még az egész boltot összeszedi. Nem biztos, hogy ki tudom fizetni.

-Ne aggódjon! Van pénzem – vigyorgott a lány és látva a férfi hitetlenkedő tekintetét, rákacsintott. –Tudja, engem senki nem hozhat olyan helyzetbe még egyszer, hogy pénz híján zavarba kelljen jönnöm. Mindig van egy kis dugipénz a melltartómban, hogy legalább egy taxit tudjak fogni, ha nem jól alakul az este.

-Dicséretes előrelátás – könnyebbült meg Cole. Fizettek és a kocsi felé indultak, amikor észrevette, hogy a lány lemarad és elgondolkodva nézi. –Mi a baj?

-Maga sántít! – állapította meg Noelle és ettől Colenak eszébe jutott, hogy már igazán ideje lenne leápolni a talpát. A puszta gondolattól jobban kezdett sajogni a seb. –Megsérült? Hol? Hogyan? – kérdezősködött tovább Noelle. Cole biztos volt benne, hogy az elkövetkező napokban sok türelemre lesz szüksége egy ilyen kíváncsi védenc mellett.

-A hajón léptem bele alighanem a maga poharának a szilánkjaiba. Sötét volt, nem vettem észre – tette hozzá már-már szabadkozva.

-Kötszert, fertőtlenítőt vett? – kérdezte a lány gyakorlatiasan, majd a férfi bólintására beült a kocsiba. –Akkor menjünk, majd én leápolom, végül is a megmentésemre sietve sérült meg. Ennyi a legkevesebb, amit megtehetek magáért. Addig is meséljen! Hol vagyunk és ki az a barát, akié ez a ház. Mellesleg pedig  elmesélhetné, ki az a Tara, akinek a nevére ébredtem a kocsiban. Akkorát sóhajtott, hogy a viharos szél ehhez képest gyenge fuvallat.

Cole mogorván hajtott ki a parkolóból. Hangosan is kimondta volna Tara nevét? De hát miért is ne... valamennyit elárulhat Noellenek Taráról. Legalább lesz valami témájuk, ami nem közvetlenül az elrablásával van összefüggésben. Aztán rájött, hogy talán mégis ..., talán Tara sorsa és Noelleé valahol összefonódik. Gyomorszorító gondolat volt.

Omar bajban volt. Kora hajnalban visszatért a hajóra, ahol két nagyon ideges férfit talált. Egyikőjük minden bevezetés nélkül a kormányfülkének csapta.

-Hol a nő? – ordított, fekete szeme a közelgő tájfun vadságával villogott.

-Itt hagytam, ahogy megbeszéltük – motyogta Omar a hófehér üléseket nézve, mintha Noelle teste csak a többiek számára lenne láthatatlan. De a lány nem hevert ott kívánatos hosszú combjait kivillantva a kis koktélruhából. Ezzel szemben észrevett egy vörösen sötétlő csíkot a bőrpárna szélén. Támadója a meglepett és gyanakvó tekintetet követve szintén az ülésre nézett. Meglátta a csíkot és közelebb lépett. Ujjával megérintette, majd maga előtt dörzsölgetve felpillantott.

-Megölte?

-Megőrültek? Miért öltem volna meg?

-Talán nem úgy sikerült, ahogy tervezte, ellenkezett, baleset volt. Vagy le akarta szakítani a virágot, mielőtt átadja, ő tiltakozott, maga meg erőszakoskodott...

-Ember, miről beszél? Nem bántottam! Beleraktam a pezsgőjébe az altatót és itt hagytam.

-Akkor mi ez a vér itt és a cserepek?

-A pohár biztosan kiesett a kezéből, de a vér ... fogalmam sincs. Talán magához tért és belelépett. Aztán megtántorodott és átesett a korláton.

-Uram! – szólalt meg egy matróz a feljárónál. –Ezt találtuk a rámpánál beakadva – emelt maga elé egy fél pár férfi cipőt. Az elegáns sötét bőrű férfi közelebb lépett, aztán Omarra nézett:

-A magáé?

-Nem, nem az enyém – rázta meg az a fejét.

-Akkor kié?

-Honnan tudjam? Talán csak errefelé sodorta az ár egy másik hajóról.

-Nos, akkor találja meg a gazdáját! És találja meg a nőt, különben viselnie kell a következményeit az ügyetlenségének! – vakkantott rá a férfi és a cipőt úgy dobta elé, mint valami selyemzsinórt, amilyet azoknak küldtek valamikor, akiknek már csak az öngyilkosság volt az utolsó menekülési lehetőségük valami iszonyatos halál elől. Néhány pillanat múlva a másik hajó beindította a motorjait és csendes fensőbbséggel elúszott a nyílt tenger felé. Omar reszketve nézte a távolodó hajót. Én itt hagytam! – motyogta maga elé. Világossá tették előtte, hogy nincs kihátrálás a buliból. Főleg most, hogy a baj megesett. Vajon hova tűnt Noele Morrison? És egyedül lépett le vagy segítsége is volt? Ugyan! Ki tudhatta volna, hogy segítségre szorul? De a nő mindenképpen veszélyt jelent. Őrá mindenképpen! Tudja, hogy ezen a hajón volt és itt elkábították. Ha feljelenti, a hamis személyazonosság talán lelassítja a nyomozást, de végül egészen biztosan eljutnak hozzá is. Bűnjelnek meg itt van ez a  gyönyörű hajó. Süllyessze el? Tudta, hogy nem lenne képes rá. Kevés dologhoz ragaszkodott, de az életén túl éppen ez a pazar úszó palota volt az. Felemelte a férfi cipőt. Már ő is úgy gondolta, hogy akié ez a lábbeli, az segíthetett a lánynak a szökésben, de vajon ki lehetett az? Honnan tudta, hogy ide kell jönnie? Felvillant előtte a kávéimádó jóképű szomszéd arca. Bármennyire lehetetlennek tűnt, azért utána fog nézni, de először is a  lány lakására megy vissza, talán ott talál valami támpontot, hol bújhatott el.