Andrea már harmadszor lesett az órájára. A lány nem jött. Talán jobb is így. Hiszen nemrég állapította meg, hogy a munkája teljes embert kíván, nem fér bele egy barátnő pátyolgatása. A gondolat meglepte. Barátnő? Már ennyire előre szaladt volna gondolatban? Akkor talán nem is baj, hogy a fiatal lánynak több józanságot osztott a sors és úgy döntött, nem kavarja fel az életét egy középkorú férfi érdeklődése miatt. Már éppen emelte volna a kezét, hogy a pincért hívja a számlával, amikor mint egy űzött vad, a lány zilált korpusza roskadt le a szemközti székre, szinte a semmiből.
– Bocsásson meg a késésért!
Igazából el sem akartam jönni, de aztán úgy döntöttem, hogy ez nem lenne becsületes
Önnel szemben és így átloholhattam az egész várost, mert már majdnem a
szállásomnál jártam, amikor erre ráébredtem – hadarta egy szuszra. Andrea a
szemöldökét épp csak megemelve egy üveg ásványvízért intett a pincérnek.
– Miért gondolta meg magát? Úgy
értem, először. Miért nem akart eljönni?
Fiorella úgy döntött, mindenkinek
jobb, ha rövidre zárja a magyarázkodást és őszinte lesz. Ha szerencséje van,
ezzel el is rémiszti a férfit annyira, hogy ne bánja, amiért egy ilyen zűrös
liba önként kerüli őt a jövőben.
– Az első: tetszik nekem. Ez
pedig probléma, hiszen tudom, hogy a barátnője Luella Morani. És nem szokásom
párkapcsolatokat tönkretenni. Kettő: biztos vagyok benne, hogy rokonok vagyunk,
így akkor sem lenne értelme találkozgatnunk, ha történetesen mégsem nősülne meg
hamarosan. Három: én nem tartozom ide. Akkor sem, ha a gyökereimet egészen
idáig vissza tudom vezetni. Németországban van egy életem, családom, akik
visszavárnak. Mindenkinek jobb, ha nem bonyolítom túl a dolgokat – fejezte be a
magyarázkodást, és intett a pincérnek, hogy a víz mellé hozzon bort is. Sokat.
Andrea meghökkent. Ilyen nyíltan
már régen nem beszélt vele senki. Talán csak az édesanyja a halála előtt,
amikor magyarázatot adott sok dologra, amit gyermekfejjel fel sem fogott. Úgy
döntött, akkor ő is ilyen távirati stílusban, de őszintén adja meg a választ a
lánynak. – Egy: maga is tetszik nekem. Azt hiszem, azon a napon ott,
Németországban mindketten éreztük a villámcsapást. Van ilyen, sokan írnak is
róla, bár én még sosem tapasztaltam meg. Mindenesetre az a pillanat felnyitotta
a szemem, hogy a kapcsolatom Luellával nem tart sehova, úgyhogy hamarosan
szakítottunk is. Kettő: a rokonsági kérdést ne haragudjon, ha nevetségesnek
ítélem. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk közvetlen rokonságban. Az
édesanyám halálával fellebbentek ugyan fátylak titkokról, de maga nem volt
bennük. Akkor pedig csak olyan távoli lehet a rokonság, ami már nem is számít.
És mi is volt még? Ja, igen... három: maga miért ne tartozhatna ide, ha itt
vannak a gyökerei. De akkor is felmerül még a kérdés, vajon én magam ide
tartozom-e egyáltalán. A borral pedig vigyázzon, mert erős és mert aranyárban
adják. Csak vicceltem, igyon nyugodtan, a vendégem – nevette el magát, ahogy a
lány gyorsan letette a kecses caraffot.
– Hallotta egyáltalán, amiket
mondtam? – nézett rá a lány. – Az eszem megáll, hiszen még a nevét sem mondta
meg. Egészen véletlenül tudom. És szerintem maga az enyémet sem tudja. Itt ül
két idegen egy asztalnál, borozgatnak és olyan dolgokról beszélgetnek, amikről
csak egészen közeli ismerősök szoktak. Agyrém!
– Igaza van, a hiányosságot
azonnal pótoljuk is. Andrea Muzzoli vagyok.
– Fiorella Hartmann – biccentett
kecsesen a fejével a lány, mint valami múlt századi operettben.
– Hartmann? – prüszkölte vissza a
vizet a poharába a férfi. – Arra máris meg merek esküdni, hogy ilyen nevű
rokonom az életben nem volt.
– A családom Romeo Grimani és
Julietta Muzzoli leszármazottai – húzta ki a derekát a lány és most már tényleg
csak egy csipkés napernyő hiányzott, hogy úgy üljön a Florián időtlen
asztalánál, mint egy dáma a századelőn.
– Ó, a megtestesült botrány! –
kuncogta el magát Andrea. – Nyilván a könyvtárban jutott nyomába ezeknek az
adatoknak. Arra nézve nem talált valami magyarázatot, hogy miért gyűlölte
egymást a két család évszázadokon keresztül? Komolyan, olyan volt ez az egész,
mintha Shakespeare innen lopta volna az ötletét.
– Ez nekem is eszembe jutott –
grimaszolt Fiorella. – De hogy a kérdésére válaszoljak, nem, nem sikerült erre
magyarázatot találnom. Sőt még arra sem, hogy mi történt Alberto Grimani és a
maga apja között. Mindenhol csak a két család régi ellenségeskedéséről írtak,
de konkrétum persze semmi. Mint ahogy arról a rövid baráti időszakról sem,
aminek Alberto Grimani halála vetett véget.
– Nos, erre talán megadhatom a
választ, de nem ma. Fizessünk, hazakísérem, aztán ha megemésztettük mindkettőnk
nagy őszinteségi rohamát, akkor talán a következő találkozásaink valamelyikén
elárulom, miért vetett véget az életének Alberto, és az apám miért érezte ezek
után szükségét annak, hogy olyan életet éljen, aminek köszönhetően majdnem csődbe
vitte a cégünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése