Olvadt üveg 11.

Fiorella mélyeket lélegzett a langyos sós párából, amely a nyitott ablakon át szökött be a balzsamos éjszakában. Képtelen volt elaludni, egyre csak az Andreával folytatott már-már nevetséges beszélgetés járt a fejében. Tehát az érdeklődés kölcsönös. Ez meglepte. Andrea Muzzoli olyan férfinak tűnt, aki érett szépasszonnyal találkozgat, aki nem borítja fel a munkával töltött szoros napirendjét, alkalmazkodik és ha kell, a háttérben marad. Fiorella erre nemigen érezte magát alkalmasnak. Ha szeretett, akkor teljes viszonzást várt el, nem akart otthon ülve várni a férfi csettintésére, amikor időt tud szakítani rá. Persze, mit tudhatott ő ezekről a párkapcsolati elvárásokról, hiszen az eddigi fiúk az évfolyamtársai közül kerültek ki és nagyjából nem is szólt másról a kapcsolatuk, mint hogy azonos bulikban bukkantak fel és úgy tettek, mint akik elköteleződtek a másik mellett. Volt, hogy kijózanodva ráébredt, ez mennyire nem volt így. A vére most is azt sugallta, a férfit akarja, most és mindig. De az esze közben figyelmeztette, hogy ne feledkezzen meg az életcéljáról sem. Az üvegművesség ott lüktetett az ereiben és már túl sok energiát emésztett fel egy álom építőkockáinak gyűjtögetése. A rengeteg tanulás, a gyakorlás mind azt a célt szolgálta, hogy visszatérjen az ősei földjére és itt bizonyítsa be, hogy érdemes a tradíciók megőrzésére. Már pontosan tudta azt is, hogy az olvadt üveg csodavilágában az ékszerkészítés lesz az ő sorsa és jövője.  

Velence ugyanis annak a Giuisy Morettinek a városa is, aki az egyik példaképe volt. Az asszony, régi üvegműves család leszármazottja, drága luxus ékszereket készített, melynek titkait még az apja, nagyapja hagyta rá. Az ún. murrine technika végtelen mintákban készíthető. Az egyik ismert stílus a virág vagy csillag alak, melyet ha nagy számban együtt használnak, millefiorinak hívnak. De akár emberek portréi is készíthetők ezzel a technikával, beleépülve különféle ékszerekbe. Giuisy munkáit főleg ezek jellemzik. Fiorella nem akart a másolója lenni, de azért mintakönyvében jó néhány ékszer képét elraktározta inspirációként. Irigyelte, amiért az asszony büszkén utalhatott dédnagyapjára, Vincenso Morettire, aki minden más örökségnél drágább hagyatékot hagyott utódjaira. Az üveg tiszteletét és szeretét, valamint a családi technikát. A Moretti-murrini ugyanis merőben eltérő volt attól, amivel a világ minden táján dolgoztak az üvegművesek. Az apró képecskék még véletlenül sem nevezhetőek tucatárunak. Minden darabnál felismerhető volt a művész kezének boszorkányos ügyessége. Ahogy arra gondolt, hogy ő maga még csak mostanában döntötte el, hogy az ékszerek világában próbálja meg felfedezni az üvegművességnek azt a picinyke szegletét, amely csak és kizárólag az övé, valósággal fájt az önbecsülése leértékelésének érzése. Még nem művész és talán sosem válik azzá. Talán csak áltatta magát a Grimani örökséggel. Talán ... Ok, itt állj le! – intette önmagát. A kishitűség sosem volt jellemző rá, de valahogy ez a város olyan félszeggé tette, amilyen talán még sosem volt. Jobb, ha el sem megy a muránói Üvegmúzeumba, mert ha ott szembesül a mesterek remekműveivel, a diplomáját sutba vágva menekül el a világból, hogy tejesüvegeket öntsön egy kis faluban az Alpokban.

Minden igyekezetével próbálta kerülni, hogy Andreára gondoljon. A Florian után a férfi hazakísérte. Nem sokat beszélgettek, mintha mindkettőjüknek emésztenie kellett volna a korábban elhangzottakat. Egy dolgot azért elraktározott zavarodott agytekervényei közé: Luella Morani már nem a párja ennek a gyönyörű olasz férfinak. Német vérvonala és talán eddigi neveltetése hatásaként úgy tekintett rá, mint a latin szerető fogalmának tökéletes megtestesítőjére. Olasz énje kikérte magának, hogy ilyen nevetséges sztereotípiát vetítsen ki rá, csak azért, mert a karcsú, barnára sült alak mellé sötét haj és szúrós sötét tekintet párosult. Dallamos hangja, vékony ujjainak nyughatatlan gesztikulációi pedig csak teljesebbé tették az összképet. Szíve szerint berántotta volna a kis hotel ajtaján, de a valóságban már-már kimérten lépett hátra, amikor búcsúzkodtak. Ujjai valósággal sikítottak a vágyakozástól, hogy beletúrjanak a dús sötét fürtökbe, de nem akart könnyen kapható kis libának tűnni. Állj! A férfi jelét sem adta annak, hogy az ágyába akarná vonszolni. Vajon miért? – merevedett le egy pillanatra. Talán nem is tetszik neki. Talán csak rajongó gyereknek tartja, hiszen legalább 15 év korkülönbség lehet köztük. Romeo csak két évvel volt idősebb, amikor megszöktette élete szerelmét. Hasra fordult és belepüfölt a párnájába, mintha az tehetne róla, hogy a gondolatai vadabbnál vadabb dolgokon járnak.

*

Mindeközben Andrea kissé merev ujjakkal fordította el a kedves kis életkép mögött megbújó fali széf  kulcsát. A zár halk kattanással kinyílt és ezzel egyidőben egy apró lámpás gyulladt meg odabent. De nem volt szüksége fényre, hogy a széf egyetlen tartalmát a kezébe fogja. Az időtől és talán a város klímájától töredezett régi bőrborítás fedte a naplót, amelyet az édesanyja hagyott rá. A naplót, amely családokat tett tönkre. És ami miatt az édesanyja zárdába vonult, mihelyst sikerült a család anyagi helyzetét megszilárdítva fiára hagynia a vállalkozást. A naplót, amit megátkozott, s ezzel önmagát is, amiért képtelen volt asszonyi szíve titkait megőrizni, papírra vetette őket, s ezzel olyan lavinát indított útjára, mely csak keserűséget hozott mindenkire, akinek a neve szerepelt benne.

Felütötte az utolsó oldalnál, amit az édesanyja már a halál közeledésének tudatában rótt tele jellegzetes, kissé jobbra dőlő betűivel. „Próbáld meg jóvátenni!” – ennyi állt rajta. Andrea sokáig nem tudta, kinek szól ez az egy sor. Eleinte úgy gondolta, az édesanyja a halál előszobájában kétségbesésében írta, önmagának adva egy végrehajthatatlan feladatot. Amikor az apácák mintegy  hagyatékként adták át, rájött, hogy ez az öröksége. Az igazi. Az egyetlen, ami nem mérhető pénzben és vagyonban. De mindennél fontosabb. Csak éppen a végrehajtás módját nem tudta még csak elképzelni sem. Hogyan is tehetné jóvá két család tragikus sorsát, mely emberi gyengeségek sorozataként végződött be?

Letette maga elé a naplót és az estére gondolt, amit egy fiatal, még ismeretlen lánnyal töltött. Az anyja sokszor mesélte, hogy a Muzzoli és a Grimani család viszálya generációkon átívelő ellenszenvből fakadt. Senki nem tudta pontosan, de mintha a nagyon régi múltban egy olyan esemény miatt következett volna be, amiről igazából senki sem tehetett. A dózse megrendelését nyerte el a Toso cég egy csodálatos üvegcsillárra, amit személyesen egy Grimani készíthetett el, lévén a gyár legügyesebb munkása. Elismerésként ő volt az első, aki elnyerte a cégnél a munkavezetői címet. Amikor a csillár elkészült, elemeit több hordónyi vízbe merítették, hogy a szállításnál meg ne sérüljön. A hordókat a Muzzoli cég egyik hajója szállította a megrendelőhöz. Versenyben álltak másokkal a kivételes lehetőségért és a család akkori feje, Domenico, nem fukarkodott némi kenőpénzzel, hogy e verseny győztesei legyenek. Amikor eljött a szállítás napja, erős szél kerekedett, de nem akartak várni, nehogy a késlekedéssel elveszítsék nehezen megszerzett előnyüket valamelyik vállalkozó szelleműbb versenytárssal szemben. A rakomány megérkezett a palotához és innentől már összekuszálódtak az események. Tény, hogy az elemek egy része megsérült, mert a hordókban alig volt víz. Grimani a Muzzolikat hibáztatta, azok azt állították, hogy a leggondosabb módon kezelték a kényes szállítmányt és egészen biztosan a munka során vétett az üvegműves olyan  hibát, ami miatt összetöredeztek az elemek. Toso pedig Grimani béréből vonta le az újra gyártás költségeit. Innentől a két család folyamatos perben és haragban állt egymással. Ott igyekeztek ártani a másik családnak, ahol csak módjukban állt, így aztán a viszály nemhogy csitult volna az évek múlásával, csak egyre erőteljesebb lett. A Muzzoli család idővel megtudta, hogy egyik bosszúszomjas versenytársuk embere eresztette ki a hordókból a vizet, de a kialakult helyzeten ez az információ már nem segített. A hirtelen harag szülte meggondolatlan kemény mondatok és azt követő intrikák örökre ott maradtak közöttük. De akkor bekövetkezett az, amire senki sem számított. Ennyi keserűségen és utálaton át is felizzott a szerelem a család két gyermeke között. Persze, tiltották őket egymástól, de ezzel csak még jobban felszították a tüzet a fiatalokban. Egy napon pedig a reményteljes fiatal üvegműves és az egy gyümölcsöző házasság zálogát jelentő szépséges Muzzoli lány megszöktek családjaik fojtogató légköréből, hogy szerelmükkel feloldják a már átokszámba menő csatározást.

Sokáig úgy tűnt, sikerült. Aztán Alberto Grimani és Alessandro Muzzoli életében felbukkant a szépséges Rosalia és minden újra összekuszálódott.

Most pedig visszatért ez a lány, a maga frissességével, eltökéltségével, hogy felkutassa a múltat és puszta lényével bebizonyítsa a valaha volt viszály értelmetlenségét. Andrea el volt bűvölve tőle, ezt nem tagadhatta. Az első pillanatban – és ezt sem tagadhatta – vágyat is érzett iránta. De itt a palota hűvös félhomályában már sokkal inkább, mint valami nagybácsi gondolt örömmel a sosem ismert, mégis vágyva vágyott unokahúg felbukkanására. Ez pedig összezavarta. Ilyen sokat jelentene a közös régmúlt és a köztük lévő tizenöt év?