Fiorella megtornáztatta elgémberedett ujjait. Volt, amit nemes egyszerűséggel lefotózott, volt, amiből részleteket kimásolt, de tulajdonképpen reggel óta a Grimani család múltját túrta, mint valami betű-régész. Szomorúan konstatálta, hogy az üvegművesség valószínűleg vele együtt fog kihalni a családban, mert egyetlen utalást sem talált, hogy Muránón még bárki működtetne egy kis műhelyt ezen a néven. Azért a következő napra pihenő gyanánt egy kirándulást tervezett. Talán a még működő műhelyekben felcsipegethet valami apró információt az őseiről. Annyit már sikerült összeraknia a kissé zavaros leírásokból, hogy a szépapja, Romeo hozta a romlást a családra, legalábbis egyes levelekben erre utaltak a dühös családtagok. Romeo elszökött a városból a kedvesével, ezért törölték a nevét a hivatalos nyilvántartásból, de idővel fel-felbukkant, hírt adva magáról, és a gyermekéről, Mariáról. A kislány édesanyjáról azonban semmit sem talált. Már látta, hogy nem kerülhet el egy utazást Firenzébe, hogy az ottani levéltárban kutakodjon tovább. De amíg a legfontosabb adatot nem találta, nem akarta feladni a kutatást a könyvtári asztalon egyre magasodó könyvhalom takarásában. Aztaz egyetlen dolgot szerette volna már csak kideríteni, mielőtt lecsukja a laptop fedelét, hogy ki lehetett az a titokzatos Julietta, aki azon a végzetes éjszakán Romeo társa volt a szökésben. Felnyalábolta az eddig kikölcsönzött köteteket és visszavitte a katalógushoz. Már éppen megfogalmazta volna a kérését, amikor egy kellemes férfihang tulajdonosa átnyúlt a válla felett és egy díszes kötetet nyomott a láthatóan elbűvölt könyvtáros kisasszony kezébe.
– Hálásan köszönöm, Clara! Éppen
ez volt, amit kerestem. Már megyek is, még egyszer köszönöm, hogy előkerítette
nekem.
Fiorella bosszúsan fordult meg
ebben a féligmeddig ölelésben, hogy szemrehányással illesse a sorát kivárni nem
képes könyvtárlátogatót. De a szó benne szakadt, ahogy a sötét szemekkel
találkozott a pillantása. Ilyen egész egyszerűen nincs! – sikított benne a
felismerés. Andrea Muzzoli! Bárhol felismerte volna dacára annak a valamikori
rövidke pillanatnak, amikor összevillant a tekintetük. A férfi meghökkent pillantása
árulkodott, hogy ő is felismerte.
– Bocsásson meg a
türelmetlenségemért, de várnak rám – köszörülte meg a torkát a férfi, de
szavait meghazudtolta az a ráérős pillantás, amivel az arcát vizslatta. – Ugye
nem érti félre, ha azt mondom, úgy érzem, mi találkoztunk már valahol.
– Igaza van, találkoztunk, bár
nem lettünk egymásnak bemutatva. Münchenben, a képzőművészeti főiskolán
látogatta meg az óraadó tanárunkat, s akkor... – motyogta Fiorella megbűvölt
tekintettel.
A férfi csak nézte őt némán, s
Fiorella nem tudhatta, hogy Andrea valósággal szégyenkezik, amiért ilyen mély
nyomot hagyott a lányban az a valaha volt pillanat. Luellánál járt, igen, s úgy
tért vissza onnan, hogy Luellának már esélyt sem adott. Megrebbent a tekintete,
ahogy rájött, a lány valamiféle választ vár tőle:
– Megtisztelő, hogy így
emlékszik. Most tényleg rohannom kell, de ha estefelé ráér, szívesen meghívnám
egy italra. Jóvátételként, amiért itt így maga elé tolakodtam – húzta el a szája
szélét, ahogy ráébredt, mennyire furcsa lehet, hogy egy véletlen találkozás
kapcsán így lerohanja a lányt. De a másik szinte meg sem lepődött. Világosan
látszott, hogy tétovázás nélkül, csöpp gondolkodás után válaszolt.
– Nagyon kedves, de nincs szükség
további bocsánatkérésre. Siessen, intézze a dolgait! – De mielőtt a másik
elutasításként élhette volna meg a válaszát, némi szünet után még hozzátette: –
Még nem ismerem a várost, de ha estefelé itt a Florianban megfelel, szívesen
meginnék Önnel egy pohár bort. Talán adhatna néhány ötletet, mivel lehet
eltölteni itt egy hosszabbra nyúlt nyári szünetet.
Andrea nem tudta eldönteni, hogy
a lányt valóban csak a látogató érdeklődése hajtja, vagy talán valami
erőteljesebb, már-már fizikai vonzalom, amit ő maga is érzett, de kapva kapott
a lehetőségen.
– A legnagyobb örömmel. Akkor
este 7-kor a Florianban várom – biccentett, majd a száját viccesen eltátó Clara
felé is küldött egy észvesztő mosolyt és elsietett.
– Úgy látom, már ismeri Signore
Muzzolit – sóhajtott a reménytelen szerelem sóhajával a könyvtáros lány. –
Mindenesetre érdekes, hogy ugyanazt a kötetet kereste ő is, amit Ön. Éppen most
hozta vissza, úgyhogy máris a rendelkezésére áll – nyújtotta Fiorella felé a
díszes fóliánst, amely Velencei iparos családjait sorolta fel évszázadokra
visszamenőleg. A lány szinte félve nyúlt utána, mintha ez a közös érdeklődés
valami veszélyes irányt adott volna a kutatásának. Vajon a férfit mi
érdekelhette ebben a kötetben? Mindenesetre még előtte az egész délután, lesz
ideje elmélyedni a lapokon rejtőző információkban, aztán este 7-kor talán
magának Andrea Muzzolinak is felteheti a családdal kapcsolatos kérdéseit. Úgy
tűnt, ő tősgyökeres veleceiként többet tudhat a múltról. Talán a régimúltról
is.
*
Kicsivel később Fiorella úgy ült
a kötet felett, mintha kővé vált volna. Még egyszer végig futott a jegyzetein: Tomaso
Grimani – üvegműves, Pietro Toso üveggyárában munkavezető. Fiai: Flavio,
Giorgio, Mario és Romeo. Romeo Velence elhagyásával törlésre került a város
nagykönyvéből és a céhek nyilvántartásából. Apja halála után Flavio Grimani vette
át a Toso műhelyben a munkavezetői feladatokat. Később két öccsével saját céget
alapított, amelyet idővel a fia, Alberto vezetett egészen annak titokzatos
haláláig. A tűzvészben, melyben az életét vesztette, odalett a Grimani gyár
teljes felszerelése. Ez az 1950-es év nyarán történt. Az akkor már idősödő
férfi, a pletykák szerint saját kezével gyújtotta fel az épületet, így vetve
véget valami titoktól terhes becsületsértési ügynek, amelynek másik érintettje
Alessandro Muzzoli volt. Alessandro pedig nem más, mint annak az Andrea
Muzzolinak az apja, akivel az imént beszélt meg találkozót. Mindenesetre
Alberto fiú utód nélkül hunyt el, így nem is volt senki a hátramaradt
családtagok között, aki az üzem újbóli felélesztésén munkálkodott volna. Unokatestvérei
már régen kivolnultak a családi üzletből, s Róma környékén éltek. Egyetlen
lánygyermeke, Flavia Grimani Firenzébe költözött ügyvéd férjével. Az iratok
szerint az asszony most az ötvenes évei felé járhatott, s Fiorella kicsit
elbizonytalanodott, hogy érdemes-e felkeresnie a családi kapcsolatok
felélesztése okán.
A lány ezek után lázasan lapozta
fel a Muzzoli család életének állomásait nevekbe foglaló oldalt. Mario Muzzoli
– gondola- és hajóépítő mester. Fiai: Alvise és Giorgio, leánya: Julietta. A
cég korábban is sikeres volt, de Alvise Muzzoli fia, Alessandro már dúsgazdag
hajógyárosként került a nyilvántartásba. Más írásokból Fiorella tudta, hogy egy
ilyen tekintélyes iparos már megengedhette magának, hogy akár egy nemes
kisasszony kezére pályázzon. Így tett Alvise is. Ifjú felesége talán nem volt a
város legelbűvölőbb hajadonja, de egy csodás palotát vitt hozományként a
házasságba, és a férjének a násszal járó kapcsolatok, valamint a remekbe
szabott épület láthatóan elégedettségre adott okot. A fia, Alessandro a város
egyik leggazdagabb embere lett. A férfi jól dokumentált baráti kapcsolatot
tartott fenn a Grimani család fejével, Albertoval. Senki nem tudta, hogy a régi
ellenségek hogyan válhattak barátokká, és ezt a titkot sikerült is megőrizniük.
Amíg egy napon azonban ez a kapcsolat újra megromlott. Amikor Alberto meghalt,
Alessandronak majdnem sikerült csődbe vinnie a saját cégét. Az iratok nem
tértek ki a kérdések tömkelegét felvető történésekre, de a párhuzam a két
család tragédiája között nyilvánvaló volt. A teljes csőd felé száguldó
vállalkozást az akkor még gyerekkorú Andrea édesanyja, Rosalia Muzzoli mentette
meg, akiről addig a pillanatig senki sem sejtette, hogy micsoda üzleti érzékkel
bír. Amikor pedig a fia a szükséges iskolák végeztével hazatért, a cég
vezetését azonnal átadta neki, majd elvonult a világtól, s néhány év elteltével
egy Róma melletti zárdában érte utól a halál.
Andrea Muzzoli tehát Julietta családjának
leszármazottja. Ő maga pedig Romeóé és Juliettáé. Akkor valahol rokonoknak
számítanak – húzta el a száját Fiorella. Ez izgalmas felfedezésnek számíthatott
volna, ha nem tette volna mégis szomorúvá. Olyan hangosan csapta össze a vastag
könyvet, hogy valóságos porfelhő szállt fel belőle. Többen szemrehányóan
pislogtak rá, de nem érdekelte. Egy álom most tört darabjaira és ez fájt. A
fájdalmat pedig nem tűrte jól. Hirtelen hiányozni kezdett neki a fizikai munka,
a megerőltetés, ahogy órákon át görnyedve a forró üveg felett valamit
megteremt. Valamit, ami kézzel fogható és nem csak álom.
2 megjegyzés:
Kedves Pasa!
Rég olvastam tőled, örülök hogy újra itt vagy és írsz. Remek a történet. Nagyon tetszik, kíváncsian várom mi lesz a főszereplőkel.
Niki
Oh, Nikol! Én köszönöm, hogy újra itt vagy és mindenféle hírverés nélkül is kíváncsi vagy rám!
Pasa
Megjegyzés küldése