"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2021. június 12., szombat

Olvadt üveg 9.

Fiorella megtornáztatta elgémberedett ujjait. Volt, amit nemes egyszerűséggel lefotózott, volt, amiből részleteket kimásolt, de tulajdonképpen reggel óta a Grimani család múltját túrta, mint valami betű-régész. Szomorúan konstatálta, hogy az üvegművesség valószínűleg vele együtt fog kihalni a családban, mert egyetlen utalást sem talált, hogy Muránón még bárki működtetne egy kis műhelyt ezen a néven. Azért a következő napra pihenő gyanánt egy kirándulást tervezett. Talán a még működő műhelyekben felcsipegethet valami apró információt az őseiről. Annyit már sikerült összeraknia a kissé zavaros leírásokból, hogy a szépapja, Romeo hozta a romlást a családra, legalábbis egyes levelekben erre utaltak a dühös családtagok. Romeo elszökött a városból a kedvesével, ezért törölték a nevét a hivatalos nyilvántartásból, de idővel fel-felbukkant, hírt adva magáról, és a gyermekéről, Mariáról. A kislány édesanyjáról azonban semmit sem talált. Már látta, hogy nem kerülhet el egy utazást Firenzébe, hogy az ottani levéltárban kutakodjon tovább. De amíg a legfontosabb adatot nem találta, nem akarta feladni a kutatást a könyvtári asztalon egyre magasodó könyvhalom takarásában. Aztaz egyetlen dolgot szerette volna már csak kideríteni, mielőtt lecsukja a laptop fedelét, hogy ki lehetett az a titokzatos Julietta, aki azon a végzetes éjszakán Romeo társa volt a szökésben. Felnyalábolta az eddig kikölcsönzött köteteket és visszavitte a katalógushoz. Már éppen megfogalmazta volna a kérését, amikor egy kellemes férfihang tulajdonosa átnyúlt a válla felett és egy díszes kötetet nyomott a láthatóan elbűvölt könyvtáros kisasszony kezébe.

– Hálásan köszönöm, Clara! Éppen ez volt, amit kerestem. Már megyek is, még egyszer köszönöm, hogy előkerítette nekem.

Fiorella bosszúsan fordult meg ebben a féligmeddig ölelésben, hogy szemrehányással illesse a sorát kivárni nem képes könyvtárlátogatót. De a szó benne szakadt, ahogy a sötét szemekkel találkozott a pillantása. Ilyen egész egyszerűen nincs! – sikított benne a felismerés. Andrea Muzzoli! Bárhol felismerte volna dacára annak a valamikori rövidke pillanatnak, amikor összevillant a tekintetük. A férfi meghökkent pillantása árulkodott, hogy ő is felismerte.

– Bocsásson meg a türelmetlenségemért, de várnak rám – köszörülte meg a torkát a férfi, de szavait meghazudtolta az a ráérős pillantás, amivel az arcát vizslatta. – Ugye nem érti félre, ha azt mondom, úgy érzem, mi találkoztunk már valahol.

– Igaza van, találkoztunk, bár nem lettünk egymásnak bemutatva. Münchenben, a képzőművészeti főiskolán látogatta meg az óraadó tanárunkat, s akkor... – motyogta Fiorella megbűvölt tekintettel.

A férfi csak nézte őt némán, s Fiorella nem tudhatta, hogy Andrea valósággal szégyenkezik, amiért ilyen mély nyomot hagyott a lányban az a valaha volt pillanat. Luellánál járt, igen, s úgy tért vissza onnan, hogy Luellának már esélyt sem adott. Megrebbent a tekintete, ahogy rájött, a lány valamiféle választ vár tőle:

– Megtisztelő, hogy így emlékszik. Most tényleg rohannom kell, de ha estefelé ráér, szívesen meghívnám egy italra. Jóvátételként, amiért itt így maga elé tolakodtam – húzta el a szája szélét, ahogy ráébredt, mennyire furcsa lehet, hogy egy véletlen találkozás kapcsán így lerohanja a lányt. De a másik szinte meg sem lepődött. Világosan látszott, hogy tétovázás nélkül, csöpp gondolkodás után válaszolt.

– Nagyon kedves, de nincs szükség további bocsánatkérésre. Siessen, intézze a dolgait! – De mielőtt a másik elutasításként élhette volna meg a válaszát, némi szünet után még hozzátette: – Még nem ismerem a várost, de ha estefelé itt a Florianban megfelel, szívesen meginnék Önnel egy pohár bort. Talán adhatna néhány ötletet, mivel lehet eltölteni itt egy hosszabbra nyúlt nyári szünetet.

Andrea nem tudta eldönteni, hogy a lányt valóban csak a látogató érdeklődése hajtja, vagy talán valami erőteljesebb, már-már fizikai vonzalom, amit ő maga is érzett, de kapva kapott a lehetőségen.

– A legnagyobb örömmel. Akkor este 7-kor a Florianban várom – biccentett, majd a száját viccesen eltátó Clara felé is küldött egy észvesztő mosolyt és elsietett.

– Úgy látom, már ismeri Signore Muzzolit – sóhajtott a reménytelen szerelem sóhajával a könyvtáros lány. – Mindenesetre érdekes, hogy ugyanazt a kötetet kereste ő is, amit Ön. Éppen most hozta vissza, úgyhogy máris a rendelkezésére áll – nyújtotta Fiorella felé a díszes fóliánst, amely Velencei iparos családjait sorolta fel évszázadokra visszamenőleg. A lány szinte félve nyúlt utána, mintha ez a közös érdeklődés valami veszélyes irányt adott volna a kutatásának. Vajon a férfit mi érdekelhette ebben a kötetben? Mindenesetre még előtte az egész délután, lesz ideje elmélyedni a lapokon rejtőző információkban, aztán este 7-kor talán magának Andrea Muzzolinak is felteheti a családdal kapcsolatos kérdéseit. Úgy tűnt, ő tősgyökeres veleceiként többet tudhat a múltról. Talán a régimúltról is.

*

Kicsivel később Fiorella úgy ült a kötet felett, mintha kővé vált volna. Még egyszer végig futott a jegyzetein: Tomaso Grimani – üvegműves, Pietro Toso üveggyárában munkavezető. Fiai: Flavio, Giorgio, Mario és Romeo. Romeo Velence elhagyásával törlésre került a város nagykönyvéből és a céhek nyilvántartásából. Apja halála után Flavio Grimani vette át a Toso műhelyben a munkavezetői feladatokat. Később két öccsével saját céget alapított, amelyet idővel a fia, Alberto vezetett egészen annak titokzatos haláláig. A tűzvészben, melyben az életét vesztette, odalett a Grimani gyár teljes felszerelése. Ez az 1950-es év nyarán történt. Az akkor már idősödő férfi, a pletykák szerint saját kezével gyújtotta fel az épületet, így vetve véget valami titoktól terhes becsületsértési ügynek, amelynek másik érintettje Alessandro Muzzoli volt. Alessandro pedig nem más, mint annak az Andrea Muzzolinak az apja, akivel az imént beszélt meg találkozót. Mindenesetre Alberto fiú utód nélkül hunyt el, így nem is volt senki a hátramaradt családtagok között, aki az üzem újbóli felélesztésén munkálkodott volna. Unokatestvérei már régen kivolnultak a családi üzletből, s Róma környékén éltek. Egyetlen lánygyermeke, Flavia Grimani Firenzébe költözött ügyvéd férjével. Az iratok szerint az asszony most az ötvenes évei felé járhatott, s Fiorella kicsit elbizonytalanodott, hogy érdemes-e felkeresnie a családi kapcsolatok felélesztése okán.

A lány ezek után lázasan lapozta fel a Muzzoli család életének állomásait nevekbe foglaló oldalt. Mario Muzzoli – gondola- és hajóépítő mester. Fiai: Alvise és Giorgio, leánya: Julietta. A cég korábban is sikeres volt, de Alvise Muzzoli fia, Alessandro már dúsgazdag hajógyárosként került a nyilvántartásba. Más írásokból Fiorella tudta, hogy egy ilyen tekintélyes iparos már megengedhette magának, hogy akár egy nemes kisasszony kezére pályázzon. Így tett Alvise is. Ifjú felesége talán nem volt a város legelbűvölőbb hajadonja, de egy csodás palotát vitt hozományként a házasságba, és a férjének a násszal járó kapcsolatok, valamint a remekbe szabott épület láthatóan elégedettségre adott okot. A fia, Alessandro a város egyik leggazdagabb embere lett. A férfi jól dokumentált baráti kapcsolatot tartott fenn a Grimani család fejével, Albertoval. Senki nem tudta, hogy a régi ellenségek hogyan válhattak barátokká, és ezt a titkot sikerült is megőrizniük. Amíg egy napon azonban ez a kapcsolat újra megromlott. Amikor Alberto meghalt, Alessandronak majdnem sikerült csődbe vinnie a saját cégét. Az iratok nem tértek ki a kérdések tömkelegét felvető történésekre, de a párhuzam a két család tragédiája között nyilvánvaló volt. A teljes csőd felé száguldó vállalkozást az akkor még gyerekkorú Andrea édesanyja, Rosalia Muzzoli mentette meg, akiről addig a pillanatig senki sem sejtette, hogy micsoda üzleti érzékkel bír. Amikor pedig a fia a szükséges iskolák végeztével hazatért, a cég vezetését azonnal átadta neki, majd elvonult a világtól, s néhány év elteltével egy Róma melletti zárdában érte utól a halál.

Andrea Muzzoli tehát Julietta családjának leszármazottja. Ő maga pedig Romeóé és Juliettáé. Akkor valahol rokonoknak számítanak – húzta el a száját Fiorella. Ez izgalmas felfedezésnek számíthatott volna, ha nem tette volna mégis szomorúvá. Olyan hangosan csapta össze a vastag könyvet, hogy valóságos porfelhő szállt fel belőle. Többen szemrehányóan pislogtak rá, de nem érdekelte. Egy álom most tört darabjaira és ez fájt. A fájdalmat pedig nem tűrte jól. Hirtelen hiányozni kezdett neki a fizikai munka, a megerőltetés, ahogy órákon át görnyedve a forró üveg felett valamit megteremt. Valamit, ami kézzel fogható és nem csak álom.



2 megjegyzés:

Nikol írta...

Kedves Pasa!

Rég olvastam tőled, örülök hogy újra itt vagy és írsz. Remek a történet. Nagyon tetszik, kíváncsian várom mi lesz a főszereplőkel.
Niki

Golden írta...

Oh, Nikol! Én köszönöm, hogy újra itt vagy és mindenféle hírverés nélkül is kíváncsi vagy rám!

Pasa