Olvadt üveg 6.

 Luella a homlokát ráncolva, szinte automatikusan nyújtotta a kezét, hogy a vízitaxi vezetője kisegítse a partra Andrea palotájának stégjénél. Háta mögött a férfi némán várakozott. Régen kiugrott volna és ő nyújtotta volna a kezét. Most mint valami udvarias idegen, csak várt csendesen, hogy az elegáns és csónakázásra tökéletesen alkalmatlan ruhában és tűsarkúban kikecmeregjen a szárazföldre. A nő valami ijesztőt érzett közelegni, valami fenyegetőt. Bár a férfi az este folyamán könnyed volt és kedves, de talán éppen ez a kedvesség ijesztette meg. Nem volt benne semmi intimitás, semmi elragadtatás. Ha a titkárnője, a szikár Dominica szervezte volna az ünneplést, neki sem köszönte volna meg kevésbé kedvesen. Megdicsérte az új ruhát, de bármennyire kacérkodott, egy csókot sem sikerült kicsikarnia a vendégek előtt. Ott volt minden fontos ember a városból, aki közös jövőjük szárnyalásához a megfelelő kapcsolatokat tudta volna biztosítani, de Andrea egyikükkel sem beszélt néhány személytelen mondatnál többet. Valósággal megalázó volt, amikor éjfélkor jószerivel kidobta a város elitjét azzal a néhány búcsúszóval. A nagy bejelentés sem hangzott el, s már nem is reménykedett benne, hogy Andrea a nagy kérdést kettesben akarná feltenni. Ebből egészen biztosan nem lesz lánykérés, és már az is megfordult a fejében, talán érdemes lenne Andreán túl is meglátnia a férjként szóba vehető férfiakat. Az öreg Donato kinyitotta előtte a kaput, s  Luella Andreát meg sem várva felszaladt a hálószobába, hogy kicsit rendbe hozza a sminkjét. Bármit hozzon még ez az este, teljes harci díszben igyekezett felkészülni rá.

Végül nem győzte kivárni, hogy Andrea méltóztasson felfáradni az emeletre és a növekvő indulattól egyre fűtve a földszintre sietett. Donato éppen a kaput zárta és a lámpákat oltogatta. Andreát sehol sem látta.

– Hol van az úr, Donato? – kérdezte idegesen, mire az öreg zavartan a már bezárt ajtó felé sandított.

– A sotoportégóban, a gondolában láttam üldögélni. Azt mondta, zárjak be nyugodtan, van kulcsa. Talán még elmegy valahova.

A sotoportego a ház emelete alatt a kis csatorna és az utca közti átjáró volt. Innen nyílt az épület bejárata, amelynek kulcsa most az öreg kezében himbálózott egy vaskarikán. Az átjáróban egy öreg gondola állt sójára állítva. Andrea úgy mesélte, hogy egy ősének, Mario Muzzolinak volt a hajója, amit a hagyományokkal ellentétben nem égettek el, amikor tönkrement. Azóta a család minden tagja fontos feladatának érezte, hogy a kis lélekvesztőt gondosan ápolja és megóvja az enyészettől. A legenda szerint ugyanis attól az embertől szerezte meg a halála előtt, aki az öreg egyetlen lányát segítette a szökésben, ezen a hajón.

Luella némán kinyújtotta kezét a kulcsért és Donato egy mély sóhaj kíséretében át is adta. A gazda dolga, hogy ezzel a rátarti nőszeméllyel tudassa, ha magányra vágyik. A felesége, Marta éppen a minap mondta, hogy ideje lenne a nyugdíjas éveikre gondolniuk, mert semmi kedve tovább a házban dolgozni, ha ez a nő lesz itt a ház asszonya. Donato még sosem gondolt ennyire előre, de most valami hasonló futott át a gondolatain. Andrea Muzzoli jó ember volt, néha ugyan lobbanékony, de alapvetően tisztességes. Időnként ajándékokkal lepte meg őket, kifejezve, mennyire nagyra tartja a segítségüket. A barátnője azonban csak a jelenlétében fogta vissza magát. Ha csak kettesben maradt valamelyik alkalmazottal, pontosan ilyen dölyfös és ellentmondást nem tűrő volt, mint most is.

Luella elfordította a kulcsot és kilépett a sötét átjáróba. Kicsit távolabb cigaretta parázslott a sötétben és az utcába torkolló kijáratnál pislákolt egy halvány fényű lámpa. Andrea egyszer kapott rajta egy kapatos éjszakai járókelőt, aki a gondola takarásában könnyített magán, az illető pedig fel sem ránthatta a nadrágját, máris a kis rio vizében találta magát. Az esetnek híre ment és azóta nem is nagyon járt erre senki. A város és lakói tiszteletben tartották az ereklye számba menő kis hajót és annak lobbanékony gazdáját.

Andrea a kopott ülésen lustán elheverve szívta a cigarettáját. Ha észre is vette a házból kiszűrődő fényben Luellát, nem adta tanujelét. Végül a lány nem bírta tovább.

– Bocsáss meg, ha nem ilyennek képzelted a születésnapi ünnepséged. Azt hittem, örömet szerzek vele.

– Mivel? Hogy egy rakás vadidegen lapogatta a vállamat, mint valami régi jó barátét? A hamis jókívánságaikkal, amik mögött nem is leplezték a mögöttes szándékot. Itt egy kis szívességkérés, ott valami más. Tudtad, hogy a barátnődnek új támogatója van? Simonetta nem győzött dicsekedni nekem Tony Cavalli amerikai érdekeltségeivel. Az istenit, Lu, hiszen ez Velence! Itt amerikait dicsérni olyan, mintha a francia megszállókat éljenezte volna bárki Napoleon idején. Már maga a tény, hogy érdekeltsége van a las vegas-i Hotel Venezianban, bezárna előtte minden ajtót itt a városban. Annyi köze van Velencéhez, mint nekem a Mars-utazáshoz. Hülye felfuvalkodott hólyag!

– Ezért vagy mérges? – vonta össze zavartan a lány a szemöldökét. Ennyi lenne csak Andrea mai rosszkedvének az oka? Ezt a bolond Simonetta tette majdnem tönkre a jövőjüket a legújabb hódításával? Ráadásul, ha jól informálták, ennek a Tonynak egy szakajtónyi gyereke várja az óceánon túl a papa visszatértét. Simonetta csak nem lát túl a rózsaszín felhőkön. Tony Cavalli egészen biztosan nem fog elválni egy olasz modell kedvéért, aki ráadásul már a harmincas éveiben jár.

– Gyere lefeküdni! – nyújtotta kezét a férfi felé. – Az igazi ajándékod még csak most kapod meg – kacsintott, bár ezt az átjáró félhomálya alighanem tökéletesen elfedte.

– Lu, beszélnünk kell! – egyenesedett fel a férfi és a csikket eloltotta egy kis üvegben, amelyben tengervíz lötyögött.

– Itt? – nyelt nagyot a lány. A korábbi félelem már a gerincét mardosta. Andrea nem Simonetta miatt mérgelődik.

– Itt. Erre a beszélgetésre ez a hely éppen olyan jó, mint bárhol máshol. Sőt, talán ez a legjobb hely – sóhajtott nagyot a férfi. Luella lerúgta a magassarkú szandált és óvatosan beült mellé az ülőkére. Andreát mintha elbizonytalanította volna a közelsége, kicsit elhúzódott, aztán mély, kissé rekedtes hangján belekezdett:

– Lu! Te vagy a legjobb barátom. Sokáig azt hittem, több is lehet köztünk, de az utóbbi időben úgy érzem, a barátságnál többet nem tudok adni neked, ugyanakkor érzem, te már kész lennél tovább lépni a kapcsolatunkban. Ez így nem tisztességes veled szemben. El kell engedjelek, hogy megtaláld a férfit, akinek te jelented a mindent. Aki nemcsak a barátod, de a társad is lesz egész életedre. Ha erről csak  józan fejjel döntenék, boldogan lennék ez az ember, de be kell lássam, nem vagyok. A kettőnk kapcsolata nem lenne teljes, és te ennél többet érdemelsz.

– Andrea! Megértettem, amit mondani akarsz, de attól, hogy mindezt az én érdekemben teszed, egész egyszerűen felfordul a gyomrom – sziszegett a nő, miközben olyan mereven ült a törékeny lélekvesztőn, hogy már fájdalmasnak érezte. Valóban kezdődő rosszulléttel küzdött. – Nem tagadom, csalódott vagyok, hogy így alakult, de könyörgöm, ne tetézd azzal, hogy közben egy szentnek tünteted fel magad, aki szabadon enged engem, pedig semmire sem vágyna jobban, mint rám – mert ez így hazugság. A vendégszobában alszom és holnap összepakolom a holmimat – állt fel a lány méltóságának utolsó morzsáit hadrendbe állítva. Kilépett és visszasietett a bejárathoz, méregdrága szandáljára ügyet sem vetve. Andrea keserűen elmolyodott, ahogy a kulcs elfordulását meghallotta a zárban. Tehát szüksége lesz az ülés alatt elrejtett pótkulcsra. Apró kis bosszú volt ez Luellától, de alapvetően olcsón megúszta, sokkal nagyobb veszekedésre számított. A számonkérésre készült, amíg a cigarettáját szívta és igazából nem tudott volna mit mondani. Azt mégsem mondhatta, hogy hónapokkal ezelőtt egy szemvillanás semmissé tette évek lassan épülő kapcsolatát. Hiszen azt sem tudja, ki volt az a lány. Az esélye annak, hogy az életben valaha újra találkoznának, a semmivel egyenlő. De mégis, az a rebbenés volt, ami felnyitotta a szemét. S most, volt valami sorsszerű, hogy a szakítás ebben a gondolában zajlott. Ha igazak a mendemondák, egy őse ezen a hajón menekült el élete szerelmével a családjaik közt dúló háborúskodásból. Ő még nem tudja, ki lesz élete szerelme, de legalább a Luellával sehova sem vezető kapcsolatból megmenekült.