Testvéri hangok 6.

6.

Brad szorongva várta, hogy színpadra szólítsák őket. Már ezernyi formában próbálta elképzelni, miként alázzák meg, szemére hányva, hogy részese volt a csalásnak. Ráadásul tegnap este elkövette élete egyik legnagyobb hibáját is. A stressztől teljesen kikészült és megoldásnak először a minibár tartalmát ürítette ki, aztán utánpótlásért a bárba indult. A pultos szenvtelenül töltötte újra és újra a poharát, nem törődve vele, hogy már alig állt meg a lábán. Amikor a szőke lány a karja után kapott, kétségbeesett kisfiúként hagyta, hogy felvezesse a szobájába. Arra még emlékezett, hogy magával rántotta az ágyra, de valahogy onnan az emlékezete megtagadta a képek közvetítését. Rémlett, hogy be nem állt a szája, Deant emlegette, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a lány nem a bátyját akarja elcsábítani, hanem tisztában vele, hogy ő csak egy pótlék. Beszélt a kórházról, a műtétről, a félelmeikről, csupa olyan dologról hablatyolt egy vadidegen lánynak, ami egyrészt nem is csak az ő titka volt, másrészt nem is tartozott senki másra a családtagokon kívül. Talán még Blueról is beszélt, erre már igazából nem emlékezett, de így kellett lennie, hiszen miért éppen ezt az információt tartotta volna meg a nagy szómenésben.

Délelőtt hasogató fejfájással, kissé rekedten ébredt. A szobája egy kupleráj volt, az ágynemű a földön, ő meg farmerben, csizmában, meztelen felsőtesttel az ágyon. Fogalma sem volt, mi a fenét művelhetett, de a gondolatra, hogy talán megcsalta Bluet, legszívesebben lehányta volna magát. A gyomra egyébként sem volt hajlandó egyetlen falatot sem befogadni, mert az evésnek már a gondolatára is émelyegni kezdett. Most meg az éhségtől kóválygott, pedig az előbb egy halom gusztusos szendvicset vittek be az öltözőjükbe. Csak már nem akart a koncert előtt enni. Ez az egész körút innentől egy vesszőfutás lesz, ez zakatolt a fájó fejében.

Mellette Tomnak mutatott a szervező valamit a telefonján. Szívesen megnézte volna, de már attól, hogy oldalra pislogott, a szeme sajogni kezdett. Tom a fejét vakarta, aztán őrá nézett, majd intett a fickónak, hogy nem érdekli az egész. Bradben halvány rossz érzés ébredezett. Biztos már megint ő csinált valami marhaságot. Esetleg az esti dicstelen piálását vette valaki videóra. Istenem, alázhatja még magát ennél is jobban?

-Mi az? – biccentett a telefon felé, mire Tom nagyot sóhajtott.

-Szinte mindegy is, hogy megmondom vagy sem, mert úgyis olyan szar állapotban vagy, hogy csoda lesz, ha kijön egy hang a torkodon. Nem tudtad volna kihagyni azt a libát?

-Milyen libát? – pislogott Brad, aztán a felismerés szinte fejbe vágta. -A tegnapi csaj a bárból? Lefilmezett részegen?

-Hát, ha csak a bárban lettél volna matt részeg, de ez a szobád, az ágyad. A kis videó alatt pedig egy kerek sztori, akár egy újságíró is írhatta volna. Talán az is volt. Szépen lépre mentél, bár abban az állapotban ezt aligha róhatom fel neked. Azért máskor, ha inni akarsz, inkább gyere át hozzánk.

-Mit ír? – sápadt el Brad.

-Szerintem inkább az az érdekes, miről nem ír. Minden itt van a betegségtől, a műtéten át.

-Arról nem ír, hogy mi ketten … - harapta el Brad a mondat végét.

-Mit csináltatok ti ketten? – horkant fel Tom. -Lefektetted? Mert akkor kurvára hálás lehetsz neki, amiért erről egy szót sem ejtett. Mert akár dicsér, akár lehúzza rólad a vizes lepedőt, azt hiszem, Blue nem lenne egyik változatért sem hálás.

-Fogalmam sincs, hogy mit csináltunk. A farmerem rajtam volt, amikor felébredtem, de ez önmagában még semmit sem jelent. Vagy igen?

-Öreg! Fogalmam sincs, én még ilyen hülye helyzetben nem voltam, hogy ne emlékeztem volna arra, amit éjjel egy csinos szőkével csináltam. Most már mindegy, ezen nem tudunk változtatni, te is próbáld félretenni, mert mindjárt szólítanak.

És ebben a pillanatban tényleg, a színpad felől hatalmas ujjongás hallatszott, de Brad füléhez épp csak elértek az utolsó hangok: …Devils!

A többiek lazán, ő pedig kissé kimérten, kilépdeltek a hatalmas színpadra. Az ováció lassan elcsendesült és egymás után gyulladtak meg a telefonok apró fényei. A tömeg – még mielőtt ők a húrok közé csaphattak volna – egy emberként kezdett bele az egyik leghíresebb számukba. Nyilvánvaló volt, hogy az ének Deannek szól. Bécs megbocsátotta a csalást, aggódott kedvencéért és az imádsággal felérő dalt elénekelve üzentek, hogy szorítanak a gyógyulásáért.

*

 -Még mindig nem beszélhetek vele? – kérdezte Brad aggodalmasan, miközben szeme a tv képernyőjén villogó feliratot bambulta. „Szeretettel köszöntjük szállodánkban Mr. Dean Connick!„ A felirat már nem csapta úgy arcul, mint korábban. A berliniek talán még nem hallottak róla, de már mindenki tisztában van vele, hogy a szoba lakóját Bradley Connicknak hívják.

-Sajnálom! – sóhajtott Blue a telefonba. A hangján érezhető volt, hogy ha most éppen nyugodt is, de pillanatokon belül akár el is sírhatja magát. –Az orvos azt mondta, hogy a műtét valószínűleg sikeres volt, bár biztosat azért majd csak évek múlva jelentene ki. A daganatot eltávolították, a környező szövetek épnek tűnnek, de hogy a véráram már tovább vitte-e a kórt... legkorábban is a jövő hét végén lesz meg a szövettani eredmény. Most mindannyian abba a gondolatba kapaszkodunk, hogy minden rendben van. Ha minden igaz, holnap már bemehetek hozzá. Biztosan örülni fog, hogy rendben mennek a dolgok és még így is támogatják a rajongók, hogy kiderült a szerepcsere. Gondolom, ez azért legalább a Te válladról levesz némi terhet.

Brad meglepődött. Az elmúlt napokban ez volt az első mondat, amelyben Blue személy szerint Róla érdeklődött. Igazság szerint eddig fel sem tűnt. Most, hogy megtette, egyszeriben kérdések sokaságát hozta magával, de végül nem tette fel őket. Blue sincs könnyű helyzetben. Egyedül áll Dean mellett, s bármi történik a két oldalon, ő áll közepén, hogy a másik félnek emészthetővé csomagolja a híreket. Hallgatása már kezdett kissé kínossá válni, így inkább elbúcsúzott. Nem tudta nem észrevenni, hogy Bluenak sem volt több mondani valója az ő számára.

*

A berlini koncert is éppen olyan zajos sikerrel zárult, mint a korábbiak. Kezdéskor most már az együttes kezdeményezésére megemlékeztek Dean betegségéről, kérve a rajongókat, hogy küldjék az energiát kedvencüknek a mielőbbi gyógyulás érdekében, aztán belecsaptak a műsorba és tették a dolgukat, mintha semmi sem nyomasztaná őket. A többiekkel talán így is volt. Ők is levetették a személycsere miatti feszengés terhét és már azt csinálhatták, amihez a legjobban értettek. Zenéltek. Nem is akárhogyan. Értékelték Brad néhány változtatási javaslatát, gyakoroltak és felhőtlennek tűnő lelkesedéssel hozták a formájukat. Egyedül Brad volt az, aki egyre mélyebbre süllyedt egy önmaga által kreált szorongásba. Már nem aggódott azérrt, hogy felfedezik Dean hiányát, de neki egyre inkább kezdett hiányozni a testvére. A támogatása, ha csak szavakkal is. A közönség ellenszenve már elpárolgott, mégis egyre kevésbé tudta elviselni a körúttal járó nyomást. A színpadra már nem tudott másképp felmenni, csak ha néhány pohárral megalapozta az estét. A többiek még nem vették észre. Vagy csak nem tették szóvá. Vérvörös szemeit betudták az aggodalomnak és a számára szokatlan füstgépeknek. A mélypont éppen a berlini fellépés előtti műszaki szünetben jött el. A roadok nem győzték kerülgetni, ahogy bizonytalanul téblábolt a színpad és az öltöző között. Az előttük játszó együttes dobosa, Ken előbb elment mellette, aztán megtorpant és visszatért.

-Haver! Nem kell ezt csináld magaddal! Ha ennyire kivagy a gondolattól, hogy fel kell oda menned a bátyád helyett, tudok adni egy kis nyugtatót. Növényi alapú a cucc, nem kell tőle parázni, de egy kicsit lelazít, mert így el fogod szúrni az estét.

Brad zavartan pislogott rá. Nem emlékezett a srác nevére, pedig nemrég még éppen azt mondta Tomnak, hogy piszok jó dobos a srác. Tegnap találkoztak a szállodában. Ő is tudott már Dean betegségéről és együttérzően veregette meg a vállát, kérve, adja át az üdvözletét. Volt valami atyaian megnyugtató benne, ahogy a másik fogta a vállát és beszélt hozzá. Kicsit mintha Dean szerepét vette volna magára, és ettől minden ellenérzése elszállt a cucc említésétől. Növényi alapú! Akkor nem lehet valami durva szer. Nagyot nyelve bólogatott, ahogy a másik az orra alá dugott két tablettát.

-Szerintem előbb csak egyet vegyél be. Ha nem érzed elég erősnek, bekaphatod a másikat is, de talán eggyel is kihúzod az estét. Na, szevasz, aztán kéz- és lábtörést odafönt! – csapott a vállára, mielőtt ő egy szót is szólhatott volna. Még azt sem tudta kinyögni, hogy Kösz, és a másik már nem volt sehol. Körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán lenyelte az egyik tablettát. Kicsit édeskés utóízt hagyott a torkán, ahogy nagy nehezen lenyelte. Kellett volna egy korty víz, de a közelben nem látott, csak az egyik road kortyolt egy energiaitalt izzadtan.

-Adsz egy kortyot? – lépett oda hozzá.

-Persze, a Tied. Egészségedre! – nyomta a másik a kezébe a dobozt, aztán ment is tovább, nyilvánvalóvá téve, hogy a maradékra már nincs szüksége. Brad pedig megitta az egészet, pedig a doboz még jócskán félig volt. Jól esett a hűvös, koffeines íz. A maradék tablettát az inge zsebébe tette és visszaballagott az öltözőbe.

*

Másnap délelőtt a késői reggeli romjai felett merengve meglátta Kent. Az a bogyó remekül működött. Eltökélte, hogy szerez belőle, hogy máskor ne legyen senkire rászorulva, ha idegesség gyötri.

-Szevasz! – lépett oda a sráchoz, aki az utolsó falatokat törölgette a tányérjáról.

-Szia! – nézett fel a másik közömbösen, mint aki nem is emlékszik rá.

-Beszélhetnénk? – intett az előtér felé, mert mégsem a zenésztársak előtt akart üzletelni a dobossal.

-Ja, persze, jövök – tolta hátra a másik a székét.

-Figyelj! Van még abból a bogyóból? Tegnap tényleg csodákat művelt velem, és hát még előttünk a turnésorozat nagyobbik része, jó lenne, ha ...

-Persze, nem kell magyarázkodnod – nézett körül a dobos. –Egy fél óra múlva itt a hallban, oké? Hozok egy nagyobb adagot. Van készpénzed?

-Pénzem? – nézett rá értetlenül Brad.

-Öcsém! Én nem vagyok a Vöröskereszt, hogy ingyen osztogassam a cuccot. Ha szükséged van rá, akkor van egy rossz hírem, fizetned is kell érte.

-Ja, persze, oké, értem – habogott Brad. -Mennyi kell?

-Hát, momentán nincs nálam nagy készlet, mert az utazások miatt macerás, de öt-tíz szemet biztos tudok nélkülözni. Ha kell mind a tíz, akkor egy ezres.

-Ezer? – kerekedett el Brad szeme.

-Haver! Mégis, mire számítottál? Én még baráti áron is számítom, mert ha itt kellene felhajtanod valakit, aki beszerzi és helybe hozza neked, akkor nem úsznád meg ennyiből. Ráadásul híre is menne, azt pedig nem akarjuk, nem igaz? – nézett rá csúfondárosan. Brad érezte, amint a vér az arcába szalad.

-Nem, tényleg nem. Akkor egy ezres. Oké, fél óra múlva itt a hallban.

-Rendben, de ne késs, mert már megyünk és nem fogok itt szobrozni. Na, szevasz! – intett búcsút a másik. Brad önkéntelenül is belenézett a mellette lévő földig érő tükörbe. Ezt az életet irigyelted Te annyira a bátyádtól? – kérdezte a tükörképét. Állandóan idegen ágyban aludni, gyorskajákat enni, óraszám nem szólni a többiekhez, a problémáidat magadban rágni és ilyen zsebmetszők áldozatává válni néhány órás nyugalomért? Legszívesebben leköpte volna magát, de végül győzött a belső kényszer és megindult a szobája felé. Talán össze tud kaparni ennyi pénzt, de ha nem, hát majd kérni fog a többiektől.

Testvéri hangok 5.

5.

Budapest – ízlelgette Brad a város nevét, miközben az értük küldött kocsi a Belváros felé araszolt az erős forgalomban. Nézte a Brattleborohoz képest sem magas házsorokat, melyek réginek tűntek, itt-ott megszakítva egy-egy ultramodern üvegépülettel. A hosszú utazás alatt úgy érezte, a világ másik végére tartanak. Ha ez Kelet-Európa, akkor nem is olyan vészes, mint amilyennek gondolta az óceánon túlról. Igazság szerint még soha nem járt ekkora városban odahaza sem – futott át az agyán, amikor már félórája úton voltak. Dean már járt New Yorkban, Los Angelesben, azok biztosan más léptékűek voltak, neki még ez is világvárosnak tűnt. Amikor pedig a dunaparti szállodai szobából a szemközti dombon álló hatalmas régi épületet, meg odébb a csipkés tetejű templomot nézte, minden lokálpatriotizmusa ellenére úgy döntött, Brattleboro elbújhat a látvány mögött. A tükörben ismerkedett új önmagával. Odahaza mindig borotválkozott, mert így is éppen elég kellemetlen volt az izzadtság, nem kellett, hogy még a szőr is melegítse. De Dean a borostánál is erősebb szakállt hordott, hát megnövesztette ő is. Idegen volt a tükörkép, mégis fájóan ismerős. Vajon mi lehet a testvérével? Biztosan izgul, hogy miként teszi tönkre tíz év munkáját már az első fellépésen, de hát ez az egész őrültség az ő ötlete volt. El kell fogadja, bárhogyan is végződik majd ez az esztelen kaland. Az idegességtől már minden baja volt, de amikor harmadjára jött ki a fürdőszobából, úgy döntött, ideje segítséget kérnie valakitől. A koncert csak holnap este lesz és ha addig nem tudja kialudni magát, leküzdeni a az időeltolódást, akkor lehet, sőt biztos, hogy nem a legjobbját fogja hozni a színpadon. Az pedig a turné első állomásán akár végzetes is lehet. Írt egy rövid levelet az otthoniaknak, hogy szerencsésen megérkeztek, pár szót a városról, sőt egy fotót is az ablakból, aztán kinyitotta a minibárt. Elsősegélynek talán ez is megteszi.

*

Kellemes nyári este volt. Otthon ilyen estéken a kertben tücskök ciripelését hallgatta volna, itt a közeli színpadok felől hullámzott felé a zene. Voltak köztük őrjítőek és voltak őrjítően jók. Még szerencse, hogy ez nem verseny – gondolta fanyarul, amikor az előttük játszó bandát hallgatta. Nagyon tetszett neki az a zenei világ, amit előadtak, talán még jobban is, mint a sajátjaik közül egyes számok. Ettől egy régi, már elfeledettnek hitt reflex lépett működésbe benne, önkéntelenül is elkezdte áthangszerelni az egyik dalukat. Szerinte jobban hangzott volna úgy. Veszélyes figyelemelterelés volt, mert félő, hogy esetleg odafönt a színpadon is ezt fogja tenni. A többiek nyilván kinyírnák érte, bár vannak annyira jó zenészek, hogy a meglepettség után alkalmazkodjanak hozzá. A másik csapat éppen levonult a színpadról zajos tetszésnyilvánítást hagyva maga mögött, ő pedig keresztet vetett. Eljött a pillanat, amiért tíz évvel ezelőtt a fél karját odaadta volna. Most azonban nem érzett más, mint vegytiszta pánikot.

A műszakiak villámgyorsan átpakolták a hangtechnikát, a fülesében hallotta, ahogy Tom egyeztet velük és egy hangtechnikusnak integet a tömeg közepén álló pult felé. Amikor a srác visszaintegetett, a többiek is a színpadra léptek. A nézőtéren felharsant az ováció, füttyögés és taps. Érezhetően várták őket és a produkciójukat. El ne szúrd! – suttogta maga elé, aztán a fejébe nyomta a kalapot és határozottnak tűnő léptekkel az első mikrofonhoz lépdelt. Még egyszer ránézett a tenyerébe felírt idegen szavakra és kissé rekedtes hangján belebúgott a mikrofonba: Üdvözlünk Budapest! Üdvözlünk Sziget!

A következő egy óra valószínűtlen mámorban telt el. Énekelt, gitározott, valóságos testen kívüli élményként élte meg a saját tetteit is. Időnként összekacsintottak a többiekkel, egy-egy szám után Tom – aki kimondatlanul is mentorának szegődött - az ujjával jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. A fejében forró katlanként keveredtek a hangok, a szeme égett a reflektorok villódzásától és mire az utolsó hang is elhalt a torkában, úgy érezte, ilyen mámorító estéje még sosem volt. A közönség tombolt, Dean nevét üvöltözték, de fel sem fogta, mintha erre az estére ő maga vált volna Deanné. Olyan boldog volt, hogy azt sem tudta, mit művel, mert egyszer csak lekapta a fejéről a kalapot és egy frizbizőt utánzó mozdulattal a közönség felé hajította.

-Srácok, ez őrült jó volt! – kiabálta a színpadi hangerőtől még mindig süketen a színfalak mögött. A többiek pedig nevetve ölelgették meg.

-Megcsináltad, haver! Bevették! – lapogatták a hátát, ő meg csak levegő után kapkodott. Hogy a francba bírja ezt Dean? Azt hitte, hogy a kétkezi munkával töltött napoktól remek az erőnléte, de ez az egy óra úgy leszívta az energiáit, mintha napok óta nem pihent volna.

-Menjünk ünnepelni! – adta ki a vezényszót Tom, aztán megtorpant. –Hol a kalapod?

-Kicsit elszálltam a végére, amiért minden jól ment és a nézők közé dobtam – próbált visszaemlékezni Brad. Igaz, a nézők nem is voltak olyan közel, talán a biztonsági sávba esett. Elment az esze? Hiszen az a kalap volt a fedezéke, nem beszélve a mama szalagjáról. Dean meg fogja ölni, ha nem keríti elő. -Bocs, srácok elragadtattam magam. Szólni kéne valakinek, hátha még elő tudják keríteni.

Tom már oda is lépett az egyik Rendező feliratú mellényt viselő fickóhoz, aki bólintott és a fülesébe beszélve elindult a biztonsági zóna felé. Túl voltak hát az első igazi próbán. A turné rendben fog lemenni, ez az este bebizonyította.

*

-Szia! Képzeld, minden rendben ment. Senki nem vette észre, hogy nem Te vagy a színpadon, mert folyamatosan a Te nevedet skandálták. A srácok azt mondták, hogy jó voltam, és én is úgy érzem. Istenem, annyira be voltam szarva előtte, de ahogy az első akkordokat pengettem, elszállt belőlem a feszültség és csak a zene maradt. Pont úgy, mint régen – hadart Brad a telefonba. A vonal másik végén Dean egyszerre volt megkönnyebbült és ugyanakkor halvány irigységet is érzett. Ilyen simán lecserélhető?

-Na, látod! Megmondtam előre, hogy az ilyesmi nem múlik el.

-Dean! Azért történt egy baleset – krákogott Brad.

-Baleset? Milyen baleset? – hervadt le az elégedettség Dean arcáról.

-Az úgy volt, hogy meg voltak őrülve és én is nagyon fel voltam dobva, aztán …

-Aztán? Ne húzd már az agyam, mert agyvérzést kapok – dörrent rá a bátyja.

-Aztán bedobtam a kalapod a nézők közé. Nem tudom, miért. Csak úgy jött.

-Ennyi? – kérdezett vissza a testvére lehiggadva.

-Ennyi? Dean! Hiszen a mama szalagja volt rajta. Szóltunk a biztonságiaknak, mert szerintem a kalap nem is jutott el a kölykökig, hanem beesett a biztonsági zónába, de állítólag nem találták. Tom még aznap este rendelt egyet, de a szalag már nem lesz ugyanaz.

-Brad! Nyugodj már meg! Már régen nem a mama szalagja volt rajta. Azt hiszed, tíz éve rohad a fejemen az a nyomorult kalap? Ez már a harmadik volt legalább, de lehet, hogy a negyedik. A mama szalagját egy rajongó csaj lenyisszantotta róla, szerintem még az első évben. Valami hasonlót raktam rá, hogy ne csak egy sima bőrszíj legyen, de szerintem senki nem vette volna észre, ha nem nyúlok hozzá, azt sem.

-Basszus, teljesen kivoltam, amikor rájöttem, mit csináltam – sóhajtott nagyot Brad kissé megnyugodva.

-Semmi vész öcsi! – nevetett a bátyja. -Amúgy van itt valaki, aki szeretne gratulálni – mondta kissé feszültebben, aztán némi zörgés után Blue kissé rekedtes hangja szólt bele:

-Szia! Úgy örülök, hogy éppen itt lehettem, amikor telefonáltál. Azt hittem, hívsz – tette hozzá kissé szemrehányóan. A túlsó végen Brad a homlokát ráncolva ismerte be maga előtt, hogy eszébe sem jutott Bluenak telefonálni. Valamiért csak a bátyja megnyugtatása érdekelte. Abba pedig most inkább bele sem akart gondolni, hogy Blue miért van bent a kórházban ilyen lehetetlen időpontban.

-Tudod, kissé kaotikus ez az egész még nekem – próbált mentegetőzni, bár még ő is érezte, hogy ez igencsak halványra sikerült. -Holnap már megyünk is tovább Moszkvába… azaz, már ma – nézett az órájára. -Jesszus! Muszáj lefeküdnöm, mert ha nem alszom, jobb, ha fel sem megyek a következő színpadra. Rettentően kivett belőlem minden energiát, mint otthon a legnagyobb hajtásban. Blue, terhelhetlek annyival, hogy kérdezz rá Lu-nál, minden rendben van-e a farmon? Nem akarok még azzal is foglalkozni, mert akkor végképp szétzuhanok. – A választ meg sem várva hozzátette: -Köszönöm, kincsem! Mondd meg Deannek, hogy minden oké, majd még jelentkezem.  – azzal bontotta a vonalat. Már csak később jutott eszébe, hogy egy menyasszonynak talán jól esett volna, ha hozzáteszi, hogy „Szeretlek!”

*

A repülőgép Moszkva felé tartott. Brad még mindig az előző nap lázában égett. Végül tényleg alig aludt valamit, mert a nyakába szakadt sikert egyedül fel sem tudta dolgozni. A srácok biztosan dumáltak volna vele, ha kéri, de mivel maguktól nem ajánlották fel, dacosan úgy döntött, hogy kérni sem fogja. Az ujján forgatta a vadonatúj kalapot, amit reggelre a szállodába hozott egy futár. Pontosan olyan volt, mint Dean-é, ő pedig arra gondolt, az új kalappal talán a sikerek is inkább a sajátjai lesznek, mint a bátyjáé. Kicsit már bánta, hogy belement a személycserébe. Becsületesebb lett volna a rajongókkal és vele szemben is, ha bejelentik, hogy helyettesíti a testvérét, bár megértette Deant is, aki talán attól tartott, most törleszt neki és siker esetén ő fúrja ki a bandából. Végül elengedte ezt a gondolatot, mert szerette volna hinni önmagáról, hogy nem lenne képes ilyen árulásra.

*

A moszkvai koncert talán még nagyobb siker lett. Ami utána következett, az viszont teljesen felkészületlenül érte. A levonulásuk után beterelték őket egy sátorba, leültették egy hosszú asztal mögé és hamarosan újságírók tucatjai tettek fel nekik kérdéseket a koncertkörúttal kapcsolatban. Mint az együttes vezetőjéhez, hozzá intézték a kérdéseket elsősorban, neki azonban fogalma sem volt, Dean hogyan válaszolna szakmai és bulvár kérdésekre a személyével kapcsolatban, így inkább megpróbált a háttérbe vonulni és Tomra bízni a beszédet. Már maga előtt is nevetségesnek tűnt, ahogy a fejébe nyomta a kalapot és leszegett fejjel, szótlanul ült az asztalnál. A többiek próbáltak viccesen elterelni róla a figyelmét, de érezte, hogy itt olyan hibát vétett, ami később visszaüthet. Hogy mennyire, azt hamarosan alkalma nyílt megtapasztalni.

*

Bécsben százak táboroztak a szálloda előtt. Amikor a mikrobusz begördült a bejárat elé, majd beverték az ablakait a „Ki vagy Te?” „Akarjuk vissza Deant!” táblákkal. Nem érte őket egészen váratlanul, bár az ellenséges hangulat mégis meglepő volt. Az internet már tele volt találgatásokkal a személyét illetően, mert a koncertről készített közeli felvételeken pontosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem Dean Connick zenél a színpadon. Már nem számított, hogy mennyire jól hozták a színvonalat, a csalás csalás maradt és a rajongók válaszokat akartak.

Brad feszengve várta, hogy létrejöjjön a kapcsolat a bátyjával. Utálta, hogy a műtét utáni első beszélgetésükkor ilyen hírekkel kell felzaklassa, de ki mástól kérhetett volna tanácsot? Amikor a laptop képernyőjén megjelent a kórházi szoba, vett egy mély levegőt, aztán az benne is rekedt, ahogy Blue zaklatott arca megjelent a monitoron.

-Mi a baj? – kérdezte elfúló hangon, mire most Bluen látszott, hogy nehezen találja a megfelelő szavakat. -Mi történt? Túl van a műtéten? Nem sikerült? Miért nincs az ágyában?

-Állj, várj egy kicsit! Mindjárt mondom – szusszantott a lány. -Túl van a műtéten, az a része végül is rendben lement.

-Végül is? … Mi a francot jelent ez? Mondd már, mi a baj?

-A műtét előtt még egy csomó vizsgálatot elvégeztek. És az MR-en az agyában találtak valamit, ami aggodalomra adott okot. Ennek ellenére a fülét megoperálták és lehet, hogy az rendben is lenne. De most mindenkit ez az új fejlemény aggaszt. Valószínűleg egy újabb műtét vár rá. Azért is nincs az ágyában, mert az intenzíven fekszik – nyelt nagyot a lány. Hogyan mondja el Bradnak, amit egyelőre ők sem tudtak felfogni Deannel? Hogy talán a füle lenne a legkisebb probléma. -Az az igazság, hogy még beszélni sem tudsz vele, mert steril őrzőben van, a mobiltelefont esélytelen bevinni hozzá. Ha majd túllesz a következő műtéten, talán már kevésbé lesz szigorú az orvos. Én sem mehetek be hozzá, de állítólag úgysem lehetne vele kommunikálni, mert nyugtatózzák.

-Ó, basszus! Pedig már azt hittem, túl van a nehezén. Itt meg beütött a krach, mert a sok kis hülye csinált egy csomó videófelvételt és a közeliken jól látszik, hogy nem Dean van a színpadon. Ráadásul volt egy váratlan sajtótájékoztató is, amire nem készültem. Szóval, az a lényeg, hogy megbuktunk, már mindenki tudja, hogy nem Dean áll a színpadon. És a rajongói kurvára ki vannak akadva a csalás miatt. Tőle akartam tanácsot kérni, hogy mit lépjünk. Mondjam el, hogy mi a helyzet, vagy sumákoljak valami mást, de akkor jó lenne, ha lenne valami ötlete, mert én momentán még a saját nevemet sem tudnám  megmondani, nemhogy valami jó sztorit kitalálni.

-Hát, ebben most aligha tud segíteni. De ha elfogadod az én véleményem, szerintem csinálj egy rendkívüli sajtótájékoztatót és mondd el, mi van. Próbálj arra építeni, hogy szeretik annyira, hogy aggódjanak érte és megértsék, mit miért csináltatok.

-Őszintén szólva én is erre hajlok. Már tele a tököm a sumákolással. Tomék meg szórakoznak rajtam, állandóan Deannek szólítanak én meg oda sem figyelek. Csodálom, hogy nem napokkal korábban bukott ki a dolog valamelyik szállodai alkalmazottnak köszönhetően. Blue! Legyél mellette, vigyázz rá! Próbálok nem pánikolni, de abban a pillanatban írd meg, mi a helyzet, ahogy megtudod, mert mostantól egészen biztosan ezen fog zakatolni az agyam! Istenem, én meg még meg is ütöttem. Felkötöm magam, ha amiatt történt ez az egész! A francba, kezdek kiborulni, úgyhogy inkább lerakom. Blue! Nem akarom elveszteni! – suttogta halkan, azzal bontotta a kapcsolatot.

A szálloda elől még felhallatszott a tiltakozó rajongók sípszója. Felkapta a szobakulcsát és áttrappolt a fiúkhoz. Muszáj velük beszélnie!

-Szerintem baromság nagy érzelmes vallomást tenni – morgott Fred.

-Nem baromság! – torkolta le Joshua. -Annyira ki vannak akadva, hogy ennél már csak jobb lenne. Meg fogják érteni, hogy miért csináltuk.

-Miért, mi a francot csináltunk? Kurva jó koncerteket csináltunk, ha engem kérdeztek. Megkockáztatom, hogy talán még jobbat is, mint a legutóbbiak voltak Deannel. De talán igazatok van. Ha elmondjuk, hogy Dean beteg és nem akartuk őket cserben hagyni, talán nem fütyülnek ki a stadionból sem. Felhívom a sajtófőnököt és kérek tőle egy kis segítséget. Mondjuk, egy videó-interjú, amit felnyomunk a Youtube-ra. Az is több lenne, mint a semmi.

-Kérhetjük az itteniek segítségét is – mutatott ki az ablakon Joshua. -Lemegyünk, nekik elmondjuk. Megkérjük őket, hogy vegyék fel és töltsék fel, ahova csak akarják. Ennél gyorsabban és ennél több emberhez semmiféle interjú nem jutna el, még akkor sem, ha bekerülnénk az esti híradóba.

-Igazad van! – pattant fel Tom és máris kifelé indult. -Biztos van valaki ebben a nyomorult szállodában, aki segíteni tud a lebonyolításban.

Brad csak kapkodta a fejét. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy Tom levette róla a szervezés terhét. Éppen elég lesz kiállnia a kölykök elé és érzelemmentesen beszélnie a bátyja állapotáról. Amilyen állapotban érezte magát, sanszosabb volt, hogy a második mondatnál elbőgi magát.

*

Néhány órával később a kordon mögött szorongó fiatalok Tom egyetlen intésére elcsendesültek.

-Köszönöm, hogy meghallgattok minket! – kezdett bele a beszédbe. -Kérlek titeket, hogy vegyétek fel minél többen és osszátok meg mindazt, amit most elmondunk nektek! Mint ahogy azt már sokan tudjátok, Dean Connick nincs velünk. Az öccse, Brad áll itt mellettem, ő az, aki az előző két koncertünkön helyettesítette a testvérét. Nem érdemli meg, hogy kígyót-békát kiabáljatok rá, mert csak egyetlen dolgot akart. Hogy Ti ne maradjatok hoppon, amiért a testvére súlyos beteg lett. Dean kérte meg, hogy álljon a helyére. Talán jobb lett volna ezt már korábban elmondani, de akkor még abban reménykedtünk, hogy a turné valamelyik állomásán Dean már visszatérhet közénk, de sajnos nem kaptunk jó híreket a kórházból. Ha szeretitek a Connick’s Devils-t, mondjatok el egy imát Deanért, mert most mindannyiunk erejére szüksége van. Kérlek, most menjetek haza! Holnap este várunk titeket egy különleges koncerttel. Addig is, mondjátok el minél több barátotoknak, hogy mi a helyzet. Szerintem Dean gyógyulását is segíti, ha érzi, hogy megértitek és drukkoltok neki. Köszönöm!

A bejelentést mélységes csönd követte. A fiatalok egymással suttogva beszélték meg az elhangzottakkal kapcsolatos véleményüket. A baj ereje megérintette őket is. Tom jól számított, sorra nyomták meg a küldés gombot és továbbították a megosztásokat. Perceken belül az egész világ megtudja majd, mi a helyzet. Bárhogy is alakul Dean állapota, a kocka el lett vetve. Innentől már csak a koncertre kell koncentráljanak.

Testvéri hangok 4.

4.

Brad kétségbeesetten rótta a kórház folyosóját. Uramisten, mit csinált? Nem is hitte volna, hogy ilyen erővel ütötte meg Deant, talán csak rossz helyen találta el, vagy beütötte a fejét az ajtófélfába. Végül is tök mindegy, a baj megesett és erről elsősorban ő tehet. Uralkodnia kellett volna magán, hiszen már nem pattanásos kamasz, aki az első bántó szóra üt, ha már érvelni nem tud. Ráadásul Deannek igaza is volt. Blue valaha hozzá tartozott, ő vette el a lány szüzességét, ebben is biztos volt. Igaz, a bátyja ezzel sosem dicsekedett, de mi másért nézett volna rá úgy a lány, mint valami istenre? Blue szerette Deant, ehhez kétség nem férhetett. Hosszú éveknek kellett eltelniük, hogy ez a szerelem csendesen elszivárogjon a lány lelkéből és ő megtalálhassa a hozzá vezető utat. Évekig tartó hódítása eredménye lett az október végi időpont, amikor majd a törvény előtt is összetartozónak mondják ki őket. Ha ezek után a lány még szóba áll vele.

Az orvos a fejét csóválva lépett ki a vizsgálóból. Szeme megakadt a fiatalabb testvéren. Tisztában volt vele, hogy a betegnek ő az egyetlen hozzátartozója, de attól, hogy nem egy szülővel kellett közölje az eredményt, a bejelentés súlya nem lett kisebb.

-Jöjjön, beszélgessünk a szobámban! – mutatta Bradnek az utat, aki reszkető lábakkal követte. Nem a felelősségre vonástól félt. Ha rosszat tett, soha nem futamodott meg a büntetés elől. Most csak a testvéréért aggódott.

-Doktor úr! El kell mondjak valamit – kezdett bele, ahogy az orvos egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta. –Veszekedtünk a bátyámmal és én megütöttem. Ha ettől vesztette el az eszméletét, gondolom, ezt Önnek is tudnia kell. Illetve, ha értesítenie kell a hatóságokat...

-Drága fiam, ha minden testvéri pofon után felhívnám a seriffet, akkor szerencsétlen haza sem mehetne a hivatalából, annyi dolga lenne. Persze, ez nem keverendő össze a komolyabb verekedésekkel, késelésekkel, mert sajnos ilyenre is van példa, de az Önök esetében nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Nekem is van egy bátyám, tudom, milyen az, amikor az embernek elfogynak a szavai és elindul az ökle. A bátyja sajnos egy igen komoly problémával áll szemben, de nem hiszem, hogy ez a tegnapi ütéstől következett volna be. Mindenesetre további vizsgálatokat végzünk és bekérjük a korábbi orvosi leleteit is. Nem tudom, hogy beszéltek-e már erről a problémáról és tulajdonképpen ez az ő tiszte lenne, hogy megossza akár magáva is. Csak azért világosítom én fel, mert nem akarom, hogy abba a hitbe hergelje magát, hogy Ön okozta a bajt. Nem mondom, hogy nem lett volna szerencsésebb elkerülni a fizikai összetűzést, de ezen már nem segíthetünk. Röviden szólva, a bátyja valószínűleg meg fog süketülni. Most hosszasan fejtegethetném ennek az orvosi kifejezésekkel tarkított szakmai elemzését, de nem hiszem, hogy Önt a lényegen kívül bármi más érdekelné. Legyen vele türelmesebb, mert őt is megviseli a tudat, hogy mi vár rá. Nekem azt mondta, hogy az orvosa felvetette egy műtét lehetőségét, mint esetleges megoldást, de az eredményben nem lehetünk biztosak.

Brad alig hallotta az orvos halk, megnyugtatónak szánt szavait. Ő csak annyit fogott fel az egészből, hogy Dean meg fog süketülni. És talán tényleg nem ő okozta a bajt, de hogy az ütésével nem használt, az egészen biztos. Szédülten bólintott, aztán nehézkesen felállt.

-Beszélhetek vele?

-Persze, menjen csak. Enyhe nyugtatót kapott ugyan, de attól a tudata még tiszta. Ha magát megnyugtatja, hogy tisztázzák a nyilvánvaló félreértést, ami a tettlegességhez vezethetett, menjen, beszéljen vele. De tartsa szem előtt, hogy ő is aggódik, talán kicsit zavart is a diagnózistól. Legyen vele megértőbb, hiszen a testvére. Becsüljék meg Isten ajándékát, hogy itt lehetnek egymásnak! – veregette vállon a láthatóan összetört fiatalembert az orvos.

Brad szinte transzban tette meg a néhány lépésnyi távolságot a bátyja szobájáig. Óvatosan benyitott. Dean a hátán feküdt lehunyt szemmel. Az érkezését láthatóan észre sem vette. Talán nem is hallotta az ajtó nyílását? – futott át a gondolat Brad fején. Hirtelen szégyent érzett, amiért megütött egy beteg embert, és szégyent azért is, mert megértette, hogy miért fordult hozzá a testvére az abszurd kérésével. Mennyire el lehet keseredve! Hiszen az élete volt a zene, a banda, a színpad és most mindez egy csapásra veszni látszott. Nyilván a rá váró műtét miatt kérte a segítségét, ő meg csak vagdalkozik, a múltbeli sérelmeivel van elfoglalva és nem lát tovább az orra hegyénél. Leült az ágy szélére és a bátyja kezére tette a kezét. Dean az érintéstől összerándult és kinyitotta a szemét.

-Bocs, azt hiszem, elbóbiskoltam. Valami lehet az infúzióban, mert alig bírom nyitva tartani a szemem. Az is igaz, az utóbbi időben nem sokat aludtam.

-Miért nem mondtad el? – kérdezte Brad halkan.

-Nem tudom. Ez nem olyan dolog, amivel az ember eldicsekszik, nem? – kérdezett vissza a bátyja, aztán folytatta: -Azt hiszem, én magam sem akartam róla tudomást venni. Tudom, hogy baj van, tudom, hogy egy műtét talán még segíthet, de mégis..., valahol nem akarom elfogadni ezt az egész szarságot.

-A tagadás nem megoldás – húzta el a száját Brad, mire Dean fáradtan felkuncogott.

-Ez olyan nagytestvéresen hangzott. Hé, öcsi! A szerepemet mondod?

-Azt tudod, hogy sose voltál nagytestvér, ugye? – nézett rá komolyan az öccse. Dean lehunyta a szemét. Ez a kérdés fájt. Nem is gondolta, hogy mennyire. Hiszen tíz évvel ezelőtt is igyekezett a nagytestvér szerepében megóvni az öccsét attól a világtól, amelyben megvolt az esély, hogy őt tönkre teszi. Bradban mindig sokkal több volt a kötelességtudat és az érzékenység, és ezzel mit kezdhetett volna az ő világában? Csak konfliktusokat szült volna és a színfalak mögött ennek kevés gyógymódja volt. Leginkább a pia és a szerek. Ő maga is belecsúszott és nem is értette, honnan volt meg benne az erő, hogy legalább az utóbbiakról le tudott jönni. Soha nem bocsátotta volna meg magának, ha az öccsét nem tudja ettől megvédeni. A bandát nem volt egyszerű egyben tartani és vinni előre az úton. Volt ugyan segítsége, de azért a döntéseket ő hozta meg. És lám, Brad mégis úgy érzi, hogy ő csak egy léha zenész mindenféle felelősségvállalás nélkül. De nem akart egy újabb veszekedést kockáztatni, ezért inkább rá hagyta.

Brad közben felállt és az ablakhoz lépett. Zsebre dugott kezei, merev tartása feszültségről árulkodtak. Amikor megszólalt, Dean először meg sem hallotta a fojtott hangokat.

-Megcsinálom. Mondd meg, hogy mit, hol és hogyan, én pedig megpróbálom. De előre szólok, ha felsülök, az rád vet majd rossz fényt. Bár, lehet, a banda bele se megy, ha túl leszünk az első próbán. Dean! Tíz év telt el azóta, hogy egy színpadon álltunk. Én már nem vagyok ugyanaz a srác, és belehalnék, ha a tehenészfiú lebőgne a számaiddal. Merthogy ezt harsogná minden bulvárlap a címlapon, abban biztos vagyok.

Dean feljebb tornázta magát az ágyon és felszisszent, ahogy a fejébe szúrt a fájdalom. Ez valami új volt, ijesztő, félelmetes. Mint ahogy valószínűleg az öccse számára is az elképzelés, hogy a helyére álljon.

-Meg tudod csinálni! Én tudom. Tíz évvel ezelőtt is Te voltál a jobb, csak én voltam az idősebb, meg talán az őrültebb is. Ha komolyan gondolod, még ma felhívom a srácokat. Foglalok nekik szobát a városban, aztán gyakorolhattok még a turné előtt. Július közepén kell ott lennetek Európában, egy kis kelet-európai fesztiválon. Nem egy óriási hely, de jó híre van. Sziget, azt hiszem így hívják, csak ilyen egyszerűen: Sziget. Utána Moszkva jön, aztán Bécs, végül Németországban három város, most nem is jut eszembe a nevük, de azt hiszem, Berlin köztük van, végül London. Onnan már jöhetsz is haza, és megtarthatjátok az esküvőt Blueval.

Blue! Az esküvő! Annyira a lelkiismeret furdalásával volt eltelve, hogy a lány és a nagy esemény eszébe sem jutott. Igaz, az egész kórházi dolog Blueval kezdődött. Természetesen vele is beszélnie kell. Hogy lesz-e egyáltalán esküvő, és hogy mit szól a döntéséhez.

-Hívd fel a srácokat! De ne menjenek szállodába! Elég nagy a ház, majd csak találunk helyet nekik és a próbáknak is. Ha máshol nem, hát a pajtában, mint régen. Igaz, a szakirodalom szerint Mozarttól lesz több tejük a teheneknek, de talán a Connick’s Devils sem apasztja el teljesen.

*

Blue megrendülten hallgatta a vőlegényét. A veszekedés, a verekedés, a kórház, Dean diagnózisa és Brad döntése. Túl sok volt ez így egyszerre. Azt sem tudta, melyikükért aggódjon jobban. Szerette Bradet, aki a jövőt jelentette a számára, de szerette Deant is, aki a múltat. A múltat, amit azonban le kell zárnia. De hogyan zárhatná le, amikor Brad most elmegy, Dean viszont itt marad a kórházban, kétségek közt őrlődve, hogy lesz-e még jövő az ő számára. Blue számára nem volt kétséges, hogy Dean mellett kell állnia ezekben a nehéz napokban, hetekben. Bradnak most is úgyis minden gondolatát a próbák, az utazás töltik ki. Ha pedig ott lesz a körúton, levegőt venni sem lesz ideje.

*

Az indulás előtti délutánon a kórházban ott szorongott az egész banda Dean ágya körül. Sajnos a műtétet már nem tudták megvárni, Európa várta őket. A többiek bizakodóak voltak, nyugtatták Deant, hogy Brad hozni fogja a formáját, ő pedig az öccse kezébe nyomta a kalapját.

-Mindig irigyeltem tőled ezt a kalapot – motyogta Brad. Dean értetlenül nézett rá. Egy kalapot? –Anya hímezte rá ezt a szalagot. Hallottam, amikor mondta neked, hogy az egész világon nem lesz ilyenje senki másnak. Én soha nem kaptam tőle ilyesmit – adta meg Brad a választ a kimondatlan kérdésre. –Na, mindegy, vigyázz magadra! Vagy ahogy mondani szokás: kéz- és lábtörést, de azért ezt ne vedd nagyon komolyan, mert a héten is eltörte egy öreg fickó a lábát a kávéautomatához menet – mosolygott kissé feszülten Brad. Dean megragadta az öccse kezét:

-Ezt nekem illett volna kívánnom, de én is hozzátettem volna, hogy azért ne vedd szó szerint. Nem is hiszed, mekkora áldozat ez most tőled. A banda jövője függhet ettől, úgyhogy nem tudunk neked elég hálásak lenni.

-Jól van, hagyjuk! Te csak azzal foglalkozz, hogy meggyógyulj! Én meg majd igyekszem nem lejáratni a neved túlságosan – fintorgott Brad zavartan. Még mindig alig bírta elhinni, hogy beleegyezett ebbe az őrültségbe. Hogyan lenne képes becsapni a rajongókat? Az első pillanatban ki fogják szúrni, hogy nem Dean áll a színpadon. De most nem akart erre gondolni. Megszorította a bátyja kezét, aztán Blue vállára tette a kezét és kikormányozta a szobából. Hagyott időt a többieknek is a búcsúhoz, de persze Blueval is négyszemközt akart beszélni.

-Vigyázz rá! Konok hülye, képes okosabbnak képzelni magát, mint az orvosok. És hívj, ha a műtéten túl lesz! Tudom, hogy túl sokat kérek, ráadásul – ha őszinte akarok lenni – egy kicsit oroszrulettnek érzem, hogy pont téged hagylak itt vele. Szeret téged még mindig, bárhogy tagadja. Félek itt hagyni vele téged, mert amekkora szíved van, könnyen pórul járhatok. Nagyon szeretlek, de ezt most meg kell tennem érte. Mégiscsak a testvérem. A gazdaságot Lu gondjaira bíztam, a közjegyzőnél van egy meghatalmazás a számára és egy végrendelet is, ha netán a gépünk pont az óceán fölött gondolná úgy, hogy eleget repkedett. És ha van még egy kis erőd, szurkolj nekem is, mert igazság szerint fogalmam sincs, mire vállalkoztam. Szeretlek! – hajolt a lányhoz és egy sokkal inkább érzelmes, mint szenvedélyes csókkal búcsúzott tőle. A többiek pont ekkor sereglettek ki a szobából. A kocsi már megérkezett, indulniuk kellett. Várta őket Európa és Brad számára egy ijesztően idegen világ.

Testvéri hangok 3.

3.

Brattleboro rengeteget változott, amíg nem járt itthon. A főutca mentén a legutolsó divatot követő butikok sorakoztak és divatos kávézók. Az itt lakóknak nyilvánvalóan sokkal több pénzük lehet, mint annak idején. Köztük az a régi kis kávézó is – egészen új ruhába öltöztetve -, amelybe ők is jártak valaha. A Miro utcai ablakai szinte semmit sem változtak, bár friss festés fedte, de odabent jól láthatóan megújult a berendezés. A hatalmas ablakban volt annak idején a kedvenc asztaluk. Az asztal most is ott állt. Az asztalnál pedig egy túlontúl ismerős arcra figyelt fel. Blue Morgan! Alighanem egy barátnőjével kacaghatott valamin, s a két fiatal nő vidámsága szinte ragadós volt. Dean önkéntelenül is elmosolyodott. Istenem, Blue! Azóta sem találkozott olyan lánnyal, mint ő. De ha vele maradt volna, akkor soha nem kerül el ebből a városból és soha nem válik valóra a zenélésről szőtt színes álom. Most egy pillanatra olyan érzése volt, mintha visszarepült volna az időben és randira jönne a törzshelyükre. A lány szőke haja repdesett az arca körül, akár csak tíz évvel ezelőtt. Ha nem tudta volna, hány éves, még most is fiatal lánynak nézhette volna. Tétovázott, végül egy mély sóhajjal benyitott. A másik nő éppen felállt az asztaltól és egy puszit nyomott Blue arcára. Ahogy elment mellette, közömbösen nézett át rajta. Dean kicsit meglepődött. Híúságában azt képzelte, hogy majd felismerik, de senki nem kért tőle aláírást, nem sikított, csak az idegennek kijáró tisztelettel vegyes kíváncsisággal köszöntek rá. Ennyire megváltozott volna? Vagy csak nem tette magát elég emlékezetessé kölyökkorában? Egek! Itt senki nem hallgatja a zenéjüket?  Megállt a lány mellett, s Blue felnézett. Az előbb még vidám arc elsápadt. Hát, ő legalább még megismer – futott át a férfi fején bűntudatosan.

-Dean! – a lány szinte lehelte a nevét, ahogy hitetlenkedve bámult az arcába. Önkéntelenül is megpöccintette a kalapja karimáját, majd kérdőn a másik szék felé biccentett. Blue bénultan figyelte, ahogy választ sem várva leereszkedik a kecses thonett székre és a híres fejfedőt ledobja a szomszéd ülésre.

-Azt hittem, káprázik a szemem. Mit keresel itt? – kérdezte suttogva a lány még mindig sokkolva.

-Itt van az otthonom – vont vállat a férfi, mintha olyan természetes lenne, hogy hazalátogatott.

-Az évekkel ezelőtt is itt volt – motyogta Blue, és meg sem próbálta elrejteni hangjából a szemrehányást.

-Beszélnem kellett Braddal – bökte ki Dean, mintha már túl lenne a beszélgetésen, holott ami korábban lezajlott, azt senki nem nevezte volna beszélgetésnek.

-Akkor már nem is maradsz tovább? – biggyesztett a lány csalódottan.

-Még nem tudom – felelt kitérően. Igazság szerint úgy tervezte, hogy tesz még egy próbát az öccsénél, de ha azzal is felsül, akkor tényleg odébb áll. Most azonban Bluet látva eljátszott a gondolattal, hogy néhány napig marad és legalább vele feleleveníti a múltat. Legalábbis azt a részét, amelyre talán még Blue is szívesen emlékszik. Erősen remélte, hogy volt ilyen. A következő mondattól azonban erősen lelohadt a lelkesedése:

-Nos, akkor talán eljöhetnél az esküvőnkre!

-Ó, férjhez mész? Ki a szerencsés flótás?

-Dean! Ki lenne? Brad! – forgatta a szemeit játékosan a lány, mintha a válasza olyan magától értetődő volna. Egy helybélinek nyilván az is lehetett, de mit tudott Dean az itt élőkről?

-Az öcsém? – akadt el a levegője a férfinak. Ez igazán váratlan hír volt. Kellemetlen és felkavaró. Egy idegen fajankótól nem tartotta volna bűnnek elcsábítani a menyasszonyt, de ezt nem teheti meg a tulajdon öccsével. Talán korábban még ezt is megtette volna, de mára azért ennyit már fejlődött a becsületkódexe.

-Azt hittem, tudod.

-Nos, nem! Még nem osztotta meg velem a hírt, hogy nősülni készül. Azt pedig végképp nem, hogy éppen téged készül elvenni. Mióta vagytok együtt?

-Egy ideje – rántotta meg a vállát Blue. –Olyan régen ismerem, hogy nem is tartom számon.

-Akkor talán kapóra is jött nektek, hogy leléptem – húzta kesernyés mosolyra a száját Dean.

-Ízléstelen vagy! Olyan régen azért nem vagyunk együtt. Korábban olyan volt ő nekem, mint a testvérem, de aztán egyszer csak megváltoztak a dolgok. De egyébként, ha rögtön utánad összejöttünk volna, akkor sem tehetnél szemrehányást. Te léptél le, ha még emlékszel.

-Ezt még meddig fogjátok az orrom alá dörgölni?

-Gondolom még sokáig – kuncogott Blue. –De mesélj, miért akartál Braddal beszélni? Terveid vannak a farmmal?

Dean tétovázott, végül úgy döntött, miért is titkolózna. Hiszen ez a lány hamarosan a sógornője lesz. A kérdése egyébként tényleg magától értetődő volt, hiszen a farm az ő öröksége is. Más kérdés, hogy eszében sem lenne Bradet kényszerhelyzetbe hozni azzal, hogy például adják el az egészet és osztozzanak a pénzen. Neki nem volt szüksége pénzre, de talán Bradnek a megélhetésen túl szüksége van az emlékekre, amik a farmhoz kötik. Esküvőre készül, ezt a lehetőséget nem is vette számításba. Nos, ha az a csoda megesne, hogy Brad mégis meghallgatja és segít neki, akkor bizony akaratán kívül még ebbe a nagy eseménybe is sikerül belekavarnia.

-Megkértem, hogy helyettesítsen pár hétig – bökte ki. Bluenak nevetségesen tátva maradt a szája, de amikor megszólalt, abban semmi vicces nem volt:

-Neked aztán van bőr a képeden! Gondolom, kirúgott. Megérdemelnéd.

-Hát, a házból nem zavarhat el, de amúgy igazad van, nem-et mondott.

-Csodálkozol?

-Semmi olyat nem kínáltam neki, amit ő maga ne akart volna annak idején. Most belekóstolhatna, hogy mire vágyott olyan nagyon. Szerintem örömmel állna vissza a gazdaság élére utána, tudva, hogy élete nagy álma már teljesült.

-Dean! Te el is hiszed, amit itt összehordasz? Lehet, hogy akarta a színpadot, de az tíz évvel ezelőtt volt. Te becsaptad, ő pedig egy másik életet kezdett élni. Nincs jogod úgy tenni, mintha most Te lennél a Mikulás, aki valóra váltja az álmait. Azokat Te már idejekorán a sárba tapostad.

-Nocsak, ő így mondta? Becsaptam?

-Te minek neveznéd, hogy amikor a siker küszöbén álltok, kirúgod a saját öcsédet?

-Még nem volt nagykorú, és még a sulit sem fejezte be.

-Ó, a gondoskodó nagytestvér! Te így gondolsz magadra? Honnan tudod, hogy nem akarta-e ő is sutba vágni ezt az egészet azért a nyomorult színpadért?

-Ő jó gyerek volt. Az anyánk számított rá. Végül is, csak rá számíthatott. A gazdaság élére pedig egyikünknek oda kellett állnia, és azt még anyu is tudta, hogy nem én leszek az. Soha nem érdekelt.

-Nem. Téged csak az érdekelt, hogy a Te álmaid valóra váljanak. Úgy hagytál itt mindent, vissza sem néztél – halkult el a lány hangja, ahogy eszébe jutott az utolsó találkozásuk.

-Blue, tudod jól, hogy fontos voltál nekem, de nem jöhettél velünk. Milyen életed lett volna a banda mellett? Lásd be, hogy így volt jó, hiszen ti is egymásra találtatok és ha a két farmot összeolvasztjátok, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok. Tisztára, mint a mesében.

-Nem áll jól a gúnyolódás, főleg, ha semmi okod rá – fintorgott a lány. –Jól megvagyunk Braddal, igen. Azonosak a céljaink, az álmaink.

-Gazdaság, gyerekek, kutya a ház körül és fehér kerítés? – mormolt Dean, ahogy felidézte egy valaha volt kislány gyerekkori álmait.

-Pontosan. Brad ugyanezt várja az élettől – nézett rá a lány harciasan.

-Lehet, hogy te meg nem ismered olyan jól, mint hiszed – vágott vissza a férfi. Ő pontosan látta a fellobbanó szikrát az öccse szemében. Még ha el is utasította első haragjában, de az biztos, hogy a gondolat azóta is ott zümmög az agyában. Brad nem tagadhatja le, hogy a zene örökre a része maradt, hiszen még mindig ott állt az étkező sarkában a gitár, bizonyságul, hogy sűrűn előveszi. Talán már beéri a gazdasággal, de a szíve mélyén mindig ott motoszkál majd a kíváncsiság, milyen lett volna, ha ...

Blue kicsit sértetten játszott a szalvétájával. Még hogy ő ne ismerné jól Bradet? Pontosan tudja, hogy a zene az élete része maradt, még ha nem is bohóckodik a színpadon. Tudta, hogy Brad időközben zongorázni is megtanult. Hiába volt a rengeteg munka a farmon, lényének muzsikus része is vágyott a kiteljesedésre. De már nem volt az az ostoba kölyök, aki mindent odadobna, hogy hónapokig az országot járja.  Értékeli a munkája adta sikereket és ezt Dean nem értheti, hiszen fogalma sincs, mekkora terhet cipel az öccse a vállán.

Dean közben a lányt figyelte. Csendes szóváltásuk felforrósította körülöttük a levegőt. A régi szikra még ott parázslott, csak egy apró fuvallatra várt, hogy erőre kapjon. Blue fiatal lányként is helyes volt, de a szépsége mostanra beérett, egyszerűen varázslatos volt. Kíváncsi volt, hogy a csókja is olyan mámorító-e, mint az emlékeiben. Tudta, hogy már maga a gondolat is bűnös, mégsem tudott szabadulni tőle. Kért egy kávét és megpróbálta fegyelmezni magát. Feltette a kérdést, amivel talán még megmentheti a lánnyal való találkozás nagyszerűségét:

-Mesélj magadról! Mit csináltál azóta, hogy elmentem?

*

Brad a munkát Lu-ra bízta és felhívta Bluet, hogy beszéljen vele, a tanácsát kérje. A lány telefonja valószínűleg ki volt kapcsolva, mert nem fogadta a hívását, és akkor eszébe is jutott, hogy Helennel, a koszorúslányával beszélt meg találkozót. A fiút megijesztette, hogy Dean kérése annyira beette magát a gondolatai közé, hogy egyáltalán foglalkozzon vele. Egyfolytában ellenérveket keresett, ami azt jelentette, hogy a szíve mélyén képes lenne igen-t mondani a bátyjának. Már ezer éve nem zenélt igazán, nem is énekelt. Műkedvelőként pengetett, sőt most már zongorázott is, de egész egyszerűen kevésnek érezte magát a színpadhoz. De leginkább a Deant övező hisztériához. Azonnal lebukna a rajongók előtt és azt a szégyent nem élné túl. Nem is értette, Dean hogy merné kockára tenni mindazt, amit mára elért. Mert a sikereit nem vitathatta el tőle. Miért jött elő ezzel a marhasággal? Mostanra megvolt a véleménye a bátyja életmódjáról, amely a zenéléssel kéz a kézben járt és ő egyértelműen önpusztítónak érezte. Nem vágyott arra a züllött közegre. Egész lénye tiltakozott a csalás ellen. Egyáltalán, mire kell Deannek az a néhány hét szabadság? Másrészt, ha netán elkövetné azt az őrültséget, hogy mégis igen-t mond, egyáltalán meddig tartana ez az egész? Októberben nősülni készül és emiatt az őrültség miatt nem bántaná meg Bluet sem az esküvő elhalasztásával, hiszen a lánynak már hónapok óta a készülődés tölti ki a gondolatait.

Brad úgy döntött, Blue után megy a Miro-ba, aztán a kedvenc kávézójukban megbeszélik a dolgot. Helen meg fogja érteni, hogy kettesben akarnak maradni. Szüksége volt Blue józan gondolkodására, úgy, ahogy talán még sosem a kapcsolatuk alatt. Ha nem találja a kávézóban, még mindig hagyhat neki üzenetet a  telefonban, de most roppant romantikus gesztusnak tűnt csak úgy betoppanni. Blue úgyis mindig az ilyen kis bolondságokért nyüstöli, hát, most bizonyíthat neki.

Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, az egész városka olyan volt, mintha nem délelőtt lenne, hanem már késő délután. A Miro-ban felkapcsolták a belső világítást. Így aztán olyan tisztán látta az ablakban üldögélő párost, mintha csak a tv-t nézné. Dean! Sejthette volna, hogy első dolga lesz felmelegíteni a régi ismeretséget. Helen nem volt sehol, nyilván jobbnak látta, ha nem asszisztál a menyasszony és exbarátja beszélgetéséhez. Annyira jellemző ez a bátyjára, hogy képes rárepülni más barátnőjére. Igaz, ő sem mondta neki, hogy Blueval egy párt alkotnak, de azért ez a látvány most kemény gyomrosként érte. Na igen, ez Dean! Ahol megjelenik, ott a dolgok hamarosan összezavarodnak. A bátyja éppen kinyújtotta a kezét és megfogta Blue vékony ujjait. A lány nem húzta el a kezét, csak felnézett és szótlanul bámulták egymást. Bradba belemart a féltékenység. Ezt nem akarta látni. De nem is akart odabent felbukkanni, és látni azok rajtakapott zavartságát. Megfordult és visszament a kocsijához. Akkor vár a nagy beszélgetéssel. Kíváncsi volt, hogy a Blue vagy akár Dean is említésre érdemesnek tartják-e majd a találkozójukat.

*

Brad étvágytalanul turkált az ételben. Blue aggodalmasan figyelte. Napok óta ott feszült köztük valami zavart tanácstalanság. Pontosan az óta a nap óta, amikor ő összefutott Deannel a Miro-ban. Nem mesélt róla Bradnak, mert nem akarta még ezzel is terhelni. Évek óta tudta, hogy Brad haraggal a szívében gondol a bátyjára, de fogalma sem volt róla, most, hogy a testvére betoppant, ez a harag csitult vagy sem. Dean sem mesélt semmit az öccsével töltött órákról. Dean! Ha arra a varázslatos napra gondolt, egyszerre dübörgött fel a szíve lázas izgalommal és szorult össze a gyomra a lelkiismeret furdalástól gyötörten. Szerette Bradet. Szerette annyira, hogy a felesége akarjon lenni, de legalább önmaga előtt be kellett ismerje, hogy Dean annyi év után sem közömbös a számára. Tíz évvel ezelőtt rajongott érte, álmodozott róla, a közös jövőjükről. A fiú pedig a sikert választotta helyette. Meg kellett volna gyűlölnie. De az idő ebben az esetben is orvosolta a bajt. Egy ideje már nem is gondolt rá, mi lesz, ha eljön az esküvőre. Mit fog érezni, ha megpillantja. Kár volt ennyire nagyvonalúan kezelnie azt a régi szerelmet, mert nagyon úgy tűnt, hogy a felszín alatt még izzott a parázs, amely most Dean egyetlen érintésétől lángra lobbant. Ha Dean arra kérné, válassza őt, megtenné. Megtenné, pedig tiszteli és becsüli a vőlegényét. Órákig beszélgettek a kávézóban, nem is törődött vele, hogy a város legnagyobb pletykafészke is látta őket együtt. Vajon eljutott a hír Brad fülébe? Vajon várja-e, hogy beszéljen arról a találkozóról? De hát mit mondhatott volna? Hogy annak ellenére, hogy néhány hónap múlva neki készült kimondani a boldogító igent, mégis azzá a kamaszlánnyá vált néhány órára, aki szabadon rajonghatott a jóképű gitárosért. Amikor annak idején Dean elment, belőle még hiányzott a Nő magabiztossága. Zavarodott kamaszlányként azt hitte, ő volt kevés a fiúnak. Fel sem fogta, hogy Dean ebbe valószínűleg bele sem gondolt, csak követte a saját álmait. Amikor Braddal volt, biztonságban érezte magát. Megnyugtató, de álmosító biztonságban. A Miro-ban hosszú idő után először érzett izgalmat.

Kitöltött két pohár bort, az egyiket azonnal fel is hajtotta, majd újra töltötte a poharat. Beszélniük kell, mert ilyen feszülten képtelen tovább élni.

-Brad, meséltem már, hogy a múltkor összefutottam a bátyáddal a Miro-ban? – kérdezte megjátszott vidámsággal, mint aki valami apróságról feledkezett meg csupán. A férfi kezében megállt a villa és kissé csörömpölve letette az evőeszközt a tányér szélére.

-Nem. Mikor? – próbált egy mosolyt erőltetni az arcára. A mosolyt Bluenak szánta bátorításként, de érezte, hogy valószínűleg elég torzra sikerülhetett.

-Már nem is tudom, talán vasárnap délelőtt volt? Úgy összefolynak mostanában a napok – forgatta Blue maga előtt a poharat. -Amikor Helennel találkoztam. A Miro-ban futottunk össze.

-Gondolom, örömteli viszontlátás volt – mordult fel a férfi. Blue kissé megütközve nézte, ahogy egyetlen hajtásra felhajtja a borát.

-Hát, igazából meglepett. Nem is mondtad, hogy itthon van.

-Előző este érkezett, már éppen lefeküdni készültem. Mégis, mikor mondtam volna el neked?

-Mondjuk, azóta? – grimaszolt csúfondárosan a lány.

-Még mindig bele vagy esve? – nézett fel rá Brad, és a kérdés úgy érte Bluet, mint egy arculcsapás. Mit mondhatott volna? Az igazságot? Egy jótékony hazugságot? Hiszen ez az ember a vőlegénye?

-Csak meglepett, hogy felbukkant. És igen, élveztem, hogy kicsit beszélgethettem vele a múltról. Mert veled nem lehet. Te kitörölted a fejedből és a szívedből. De ettől a múlt még létezett.

-Még mindig bele vagy esve? – ismételte meg Brad a kérdést, mintha nem is hallotta volna Blue szavait.

-Miért fontos ez? – remegett meg Blue szája.

-A kurva életbe, ez csak egy egyszerű kérdés. Akár igennel vagy nemmel is válaszolhatsz, nem kell regényt írnod köré. Még mindig bele vagy esve?

-Igen. Nem. Most boldog vagy? – pattant fel Blue és idegesen újra teletöltötte a poharakat.

-Tudtam, hogy ez lesz. Idedugja a pofáját és megint minden elromlik. Akárcsak tíz évvel ezelőtt. De most már nem vagyok kis hülye, akin simán keresztül léphet, akitől újra elveheti az álmait, csak azért, hogy a sajátjait beteljesítse – pattant fel a férfi és kirohant. Blue a kezét tördelve nézett utána.

*

-Dean! Dean! Gyere elő! Tudom, hogy itthon vagy – ordított Brad az ajtón belépve. A bátyja kilépett a vendégszobából és röviden elbúcsúzott attól, akivel éppen telefonált. A következő pillanatban Brad ökle állon találta.

Hirtelen nem is tudták, melyikük lepődött meg jobban az ütésen. Brad úgy nézte az öklét, mintha nem is a testéhez tartozó darab lenne, Dean pedig az állát masszírozta.

-Mivel érdemeltem ezt ki, öcskös? – kérdezte fintorogva.

-Szállj le Blueról! Most már hozzám tartozik – kiabált az öccse. Dean a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez alighanem így is van. Bármennyire felzaklató volt a találkozás Blueval, ő már semmit nem tud kínálni a lánynak, amire az vágyik. Blue pedig … hát, ő maradt az a talpig becsületes vermonti lány, aki állja a szavát. Ha nem szerelemből, akkor becsületből. Sosem tudna kettőjük közé állni. Ez persze még nem ok rá, hogy ezt a felbőszült kiskakast egy kicsit meg ne fingassa. Csak, hogy érezze az öcsi, hogy kettőjük közül ki a nagy testvér.

-Blue nem tartozik hozzád. Még nem. És valaha az én csajom volt. Csak csettintenem kéne és visszatérne hozzám – csettintett az ujjaival. Elégedetten nézte, ahogy Brad vonásait eltorzítja az indulat. Úgy döntött, nem kínozza tovább: -De ha megteszed nekem, amit kértem, megesküszöm, hogy nemhogy meg se próbálom, de nem is gondolok rá, hogy visszacsábítsam.

Bradban itt szakadt el végképp a cérna. A tulajdon bátyja képes megzsarolni őt? Hát, hova züllött már el a testvére? Talán csak az a baja, hogy soha senki nem magyarázta el neki férfi módon, hogy a saját elképzeléseivel ellentétben, nem ő a világ ura. Akkor majd ő bepótolja ezt a leckét. Nem válaszolt, egyszerűen csak állon ütötte Deant, aki nem számított rá. Az ütés nem sikerült túl jól, kicsit le is csúszott a másik álláról, mégis … Dean, mint egy lassított felvételen, az ajtófélfának dőlt és lassan lecsúszott a padlóra. Brad fölé hajolt. A bátyja nem hülyéskedett. Eszméletlen volt. Rémülten kapott a telefonja után és a mentőket hívta. 

Testvéri hangok 2.

2.

Brad lekapcsolta az étkezőben a világítást, s kezében a pohár borral, amit még a vacsorához töltött ki, már éppen a hálószobába indult volna, amikor a bejárat előtt egy hatalmas sötét kocsi állt meg. A házból kiszűrődő fényben csillogott a fekete karosszéria. Olyan csendesen lopakodott be a feljáróra, mint valami párduc. A motor még halkan dorombolt, mintha a sofőr tétovázna, végül elcsendesedett. Brad biztos volt benne, hogy nem valamelyik szomszédja tett egy késői látogatást, mert ilyen előkelő kocsija a környéken senkinek nem volt, talán még Brattleboro polgármesterének sem. Kíváncsian lépett a bejárati ajtó felé, miközben szíve egy rejtett zugában kellemetlen érzés éledt. Minden lépéssel bizonyosabb lett benne, ki lehet a kései látogató. Annyi év után éppen ma este kellett idetolja a képét? – horgadt fel benne a régi harag, amely mára ugyan csendesült, de csak azért, mert hasztalan lett volna bárki másra ráborítania, a célszemély pedig távol volt.

Kitárta az ajtót és az ajtófélfát szinte betöltve lecövekelt. Érezze csak, hogy nem szívesen látott vendég! Dean eközben odakint a kocsi mellett állt, háttal a háznak. Nem sofőr hozta? – állapította meg az öccse és amennyire a gyenge világítás engedte, végignézett a testvérén. Feketében volt, mint aki gyászol, de tudta, hogy ez is a imázsa része, mint a kalap, ami most is a fején csücsült. Még jó, hogy napszemüveg nincs rajta a sötétben, akkor lenne igazán nevetséges – húzta el a száját gúnyosan. Mostanában egyre kevesebbet gondolt rá, milyen lesz az a nap, amikor Dean hazatér. Mert ezt a jogot nem vitathatta el tőle. Ez a ház, ez a farm az ő otthona is. Még akkor is, ha soha egyetlen percig nem érzett felelősséget iránta. Régebben úgy gondolta, ha meglátja a ház előtt, becsapja előtte az ajtót. De most mégsem volt dühös, inkább csak kíváncsi. Kíváncsi, hogy még mit hozhat ez a mai nap azok után, hogy vagyont érő tejet kellett a lefolyóba önteniük, mert a doktor új asszisztense a tudta nélkül antibiotikummal kezelt néhány állatot. Ráadásul mielőtt felelősségre vonhatták volna, a szerencsétlen barma lesodródott az útról és jó, ha reggelre még az élők sorában lesz. Ha ennek híre megy, a feldolgozó üzemek visszavonják a megrendeléseket, és ha nem tudja kivédeni ezt, rövid úton tönkremegy. Minden, amiért az elmúlt hosszú években dolgozott, egy felelőtlen hülye miatt tönkre mehet. A bank sem fog kölcsönt adni, hiszen nem kapott a Harris család sem, akiknek a pajtája égett le a múlt hónapban. Az egész környékre rájár a rúd mostanában. Talán nem is kellene azon történnie a fejét, hogy Blue gazdaságával összeolvassza a magáét. Kétszer nagyobb gazdaság hatványozottan több gondot és kiadást jelent. De most nem akart ezen agyalni, amikor a bátyja annyi év után itt állt a ház előtt és a sötétlő távolt fürkészte még mindig. Már éppen megszólította volna, amikor Dean érces hangja harsant a sötétből:

-Egy Isten hozott! azért jól esett volna, öcskös.

-Ördög vigyen! – tromfolt rá azonnal, és szinte látta maga előtt, ahogy a testvére arcára egy lusta mosoly kúszik. Nyilván nem okozott neki csalódást a csípős válasszal.

Dean végre megfordult és becsapta a kocsiajtót. A hatalmas ajtó meglepően puhán zárult. Brad elismeréssel adózott a nyilván drága játékszernek. Az ő kisteherautójának az ajtaját a szomszéd megyében is meghallották volna, ha ilyen erővel csukja be.

-Beengedsz? – álldogált még a kocsi mellett Dean.

-Mit akarsz? – kérdezett vissza mogorván.

-Egy puha ágyat ma éjszakára, és esetleg egy forró kávét reggel.

-Itthon vagy. Még ha erről eddig meg is feledkeztél – lépett hátra Brad. Nem akart szívélyesnek látszani, nem játszotta meg magát, hogy mennyire örül a rég látott testvérnek. Tényként közölt valamit. Dean válaszul biccentett és csendben követte.

Termetre szinte a megszólalásig hasonlítottak. Talán Dean egy kicsit testesebb volt, de nem puhány. Egyszerűen csak az ital, a sok gyorskaja hagyták rajta a nyomukat, hiába próbálta a különböző szállodák edzőtermeiben kárpótolni a testét, vagy egész egyszerűen az a néhány év korkülönbség formálta robosztusabbá. Brad az állatok körüli munkában kiszálkásodott, bármennyire jó koszton tartotta a házvezetőnő és mostanában Blue is. Ahogy Dean belépett a házba, szeme azonnal felmérte a változásokat. Nem voltak egyébként annyira szembe tűnőek, láthatóan Bradnak nem volt fontos, hogy az édesanyjuk halála után modernizálja a háztartást és a berendezést.

-Már éppen lefeküdni készültem - jelentette be az öccse és Dean újra csak biccentett. Igen, erre még emlékezett. A farmon korán keltek, sokat dolgoztak és korán is feküdtek le aludni. Tulajdonképpen nem is hitte, hogy ébren talál bárkit. Lélekben már felkészült rá, hogy visszaautózik a városba és kivesz egy szobát a szállodában.

-Menj csak, tudom, hogy kemény napod lehetett. – Békés kijelentésnek szánta, az öccse mégis leereszkedőnek érezte. A francba az örökös kisebbségi érzését!

-Honnan a fenéből tudhatnád? – morrant fel Brad. –Soha az életben nem csináltál végig itt egyetlen napot sem.

-De arra még emlékszem, hogy apáék rengeteget dolgoztak. Nyilván most a te válladon a felelősség, hát dolgozol reggeltől estig – próbált elismerően szólni az öccséről, de láthatóan a szavak nem értek célba. Legalábbis nem úgy, ahogy ő szerette volna.

-Ja, a tehenészfiú, aki a saját kezével feji meg az összes tehenet. Azt hiszed, mi itt még a középkorban élünk? – csattant fel Brad, miközben ő maga is érezte, hogy ez elég igazságtalan megjegyzés volt, hiszen a bátyja semmi effélét nem állított. Dean nem riposztozott és ezért Brad szinte dühöt érzett. Miért nem veszekszik? Miért nem hajlandó összeugrani vele minden kis hülyeségen, úgy mint régen? Ennyire lenézné? Vagy ami még szörnyűbb, ennyire benőtt a feje lágya? A közlekedő lámpájának fényénél annyit megállapított, hogy Dean nincs a legjobb bőrben. A színe sápadt, szinte már szürkés, máskor oly élénken csillogó szeme most fénytelen és mintha könnyben úszna. Beteg lenne?

-A vendégszobában friss ágynemű van felhúzva. Ha megfelel – biccentett a fejével az étkező mögötti szoba felé. Dean hálásan bólogatott.

-Tökéletes lesz, köszönöm!

Brad elindult a lépcső felé, amikor a bátyja hangja utolérte:

-Öcskös, lenne valami. Valami fontos, amiről beszélnünk kellene. Tudom, hogy rengeteg a dolgod, de jó lenne, ha tudnál rám is szánni egy órát valamikor a nap folyamán, amikor zavartalanul leülhetnénk. Nem vagyok túl jó alvó, úgyhogy ha munka előtt, nekem az is megfelel. De ha később, én tudok várni. Csak ne kerülj el! Beszélnünk kell!

Brad biccentett, aztán fellépett az első lépcsőfokra. Nem! Nem fogja megkérdezni, hogy mi az az egetverően fontos dolog, ami idehozta a bátyját. Úgyis meg fogja tudni. És Deant ismerve nem lesz vidám dolog. Talán vissza akar jönni? Vagy pénzre van szüksége és el akarja adni a farmot? A francba! Meg kellett volna kérdeznie, de a büszkesége nem engedte, így aztán most majd lesheti a plafont fél éjszaka a pihenés helyett. Bár, ha Dean már most kipakolt volna, akkor nyilván a jó hír nem hagyta volna aludni, úgyhogy végül is mindegy.

Dean sem volt sokkal jobb hangulatban. Nézte az öccse merev hátát, ahogy lassan távolodik tőle az emelet irányába. Az egész tartásából sugárzott, hogy neheztel rá, amiért hívatlanul és váratlanul megjelent itt ma este. De hát hazajött, a szentségit! Maga elé idézte az emeleti részt. Még biztos a régi szobájában alszik. A mellette levő volt az övé. Szívesen vetett volna rá egy pillantást, hogy lássa, ott sem változott semmi, amióta kitette innen a lábát. Persze, lehet, hogy már a nyomait is felszámolták. Kár lenne, mert szívesen nosztalgiázott volna a régi cuccai között. De ma este nem akarta feszíteni a húrt. Brad nyilvánvalóan haragszik még a régi dolgok miatt, és most szüksége van a jóindulatára, mert a kérése még önmaga előtt is hajmeresztőnek tűnt.

*

Brad jóformán le sem hunyta a szemét. Hajnalban megunta a kínlódást és felkelt. A konyhában tett-vett, amikor a háta mögött mozgolódást hallott. Meg sem fordult, úgy tette fel a kérdést:

-Feketén iszod vagy tejjel?

-Feketén, keserűen, kösz! – mormogott Dean. Nem számított ilyen szívélyes fogadtatásra. Egész éjjel azon törte a fejét, hogyan csomagolhatná be a kérését, hogy Brad ne utasítsa el az első hallásra, de végül úgy döntött, éppen eleget sumákolt már az öccse előtt, talán éppen most jött el az ideje, hogy őszinte és nyílt legyen vele. A testvére végül is egy farmért visel felelősséget, nyilván elég érett hozzá, hogy megértse az észérveit, még ha érzelmileg aligha tudna hatni rá. Amióta a nap felkelt, már a szobája ablakában állva nézte a ház körül a gazdaság apró részleteit. A távolban az istállókat, anya kis fűszerkertjét, amit gondos kezek még mindig megműveltek. A ház előtt a hatalmas diófát, amit még a nagyapjuk ültetett, amikor az apjuk megszületett. A távoli domboldalon az almáskertet, amelynek terméséből anya az isteni almaszószt készítette. Azóta nem evett almaszószt, amióta elment innen. Kíváncsi lett volna, hogy a mama halála után készítettek-e még ilyen ínyencséget.

Elvette az öccse kezéből a bögrét és letelepedett az egyik székre. Lovaglóülésben ült, mint valamikor régen. Nem tudatosan, egyszerűen a keze automatikusan fordította maga alá a támlás széket.  Brad szeme egy pillanatra elidőzött rajta, aztán leült az asztal másik oldalához és maguk elé húzta a kekszes dobozt.

-Ilyen korán csak magunknak készíthetünk reggelit. Vagy beéred Mona áfonyás zabkekszével – nyújtotta a bátyja felé a dobozt. Dean kivett egy tallért és megszaglászta. Az emlékre elmosolyodott. Otthon illata volt.

-Na, és mi az a fontos dolog, ami miatt meglátogattál? – harapott bele Brad a kekszbe és kérdés közben inkább nem nézett a bátyjára. Nem akarta látni, hogyan próbálja a nyilván kellemetlen kérést becsomagolni szép, kábító szavakba, hogy a végén még ő érezze megtisztelve magát, amiért engedelmeskedhet.

-Szeretném, ha néhány hétre átvennéd a helyem az együttesben – fújt nagyot Dean. Kimondta! Nem kertelt, nem húzta az időt. Nem melegítette elő a terepet. Igaz, hogy így elég kemény gyomrosra sikerült, de Brad kemény gyerek, állni fogja. Hát, ilyen, amikor az ember egyenesen igyekszik beszélni, még önmagának is meglepő volt a bátorság, amivel kimondta.

-Hogy micsoda? – kerekedett el az öccse szeme. A suttogásnál alig hangosabb kérdés már gyanús kellett volna legyen Deannek, de ő még mindig önmagát veregette vállon gondolatban, amiért nem köntörfalazott.

-Néhány hétig helyettesíteni kellene engem a bandában. Énekelni, gitározni, mint a régi szép időkben. Ha akarod, mehet a dolog a saját neveden is, de ha meg akarod őrizni a magánéleted, akkor jobb, ha úgy intézzük, hogy a közönség azt higgye, én állok a színpadon. Ez a kalap a fejeden, a ruháim, és senki észre sem fogja venni a cserét. A kölykök sokszor annyira be vannak tépve, hogy szerintem azt se vennék észre, ha hamisan énekelnél – hadart lelkesen Dean, amiért az öccse érdeklődőnek bizonyult. Fel sem tűnt neki a vihar előtti hangsúly.

-Takarodj innen! – rúgta ki maga alól Brad a széket. –Ide jössz annyi év után és van képed ezt kérni tőlem, amikor te voltál az, aki kitúrt a bandából?

-Dehogy túrtalak. Még nem voltál nagykorú, nem lehetett... – dadogott Dean. Ez nem egészen úgy alakult, ahogy számított rá. Igazság szerint nem állt távol attól, hogy az öccse orrba verje. Ez világos lett előtte, ahogy a villámló tekintet megvetően végig söpört rajta.

-De igenis, kitúrtál. Hallottam, amikor a menedzser mondta, hogy nem lehet két énekes, és egyébként sem lenne jó, ha mind a ketten ..., te meg csak mondogattad, hogy: ja, oké, igaza van, nem probléma, az öcsi még úgysincs készen erre az egészre. Aztán hazaállítottál és bejelentetted, hogy a banda Wilmingtonba költözik, nélkülem. Hogy onnan hova a francba mentetek tovább, azt már nem is kötötted az orrunkra, csak egy postafiók-címet hagytál.

-Brad! Én egyáltalán nem úgy gondoltam, de az tény, hogy te akkor még nem álltál készen erre a cigányéletre. Be kellett fejezd a sulit és itt volt a farm. Tudtam, hogy a te kezedben jó helyen lesz. Ha mind a ketten elmentünk volna, anyánk kivel csinálta volna tovább? Valakinek döntenie kellett. Igen, helyetted is. És hiszem, hogy jól döntöttem. Nekem mennem kellett, mert ez a föld soha nem volt úgy az otthonom, mint neked. Nekem a poros utak jelentik az otthont, a hotelszobák, ivók az utak mentén. De ez nem te vagy!

-Ne akard még mindig te eldönteni, hogy ki vagyok én! – csattant fel az öccse. -Ha eddig úgy érezted, hogy ez az élet nem való nekem, akkor most mi a francért állítottál be ide, hogy tálcán nyújtsd a lehetőséget?

-Mindent elmondok, de csak akkor, ha vállalod – sóhajtott nagyot Dean. A dolog nem a tervei szerint alakult, és már korántsem volt biztos benne, hogy a részletekről is fel akarja világosítani az öccsét, ha az amúgy sem vállalja.

-Ja, ha titok, akkor tartsd meg magadnak! – lökte vissza a szavakat Brad, aztán felpattant és kiment a házból. Nem érdekelte, hogy mire visszaér, a bátyja itt lesz-e még a házban, vagy fogja a puccos autóját és visszamegy oda, ahova tartozik. Neki dolga volt és nem ért rá a testvére eszelős ötleteivel múlatni az időt. 

*

Dean akkorát sóhajtott, mintha azóta nem vett volna levegőt, mióta a konyhába lépett. Bassza meg! Ezt alaposan elszúrta. Talán mégsem volt olyan jó taktika a feltétlen nyílt őszinteség. Előbb egy kicsit hétköznapi dolgokról kellett volna beszélgetniük. Érdeklődni a srác életéről, a gazdaságról, még ha ez utóbbi kurvára nem is érdekelte. Tényleg időtlen idők óta nem volt itthon. Azt sem tudja, hogy az öccsének van-e valakije, akivel meg kell beszélje ezt a dolgot. Így visszagondolva tényleg rohadtul önző dolog volt a kérése. Főleg úgy, hogy a hátteréről nem árult el semmit. Fogalma sem volt róla, hogyan tehetné meg nem történtté ezt a beszélgetést, hogy egyáltalán esélye legyen ezek után, hogy az öccse meghallgassa. Őszintének kell lennie vele, akkor is, ha még önmagával is nehéz, talán akkor a srác megértőbb lesz és elnézi neki ezt a szerencsétlen kezdést. Kiöntötte a maradék kávét a mosogatóba, aztán elővette a telefonját és visszakapcsolta a hangot. Szinte véget nem érő pittyegés vette kezdetét, ahogy a töméntelen mennyiségű üzenet jelzést adott. Egy pillantást vetett a listára. A menedzsere és az orvosa kereste többször is, a többi nem érdekes. Mindkettőjükkel fog beszélni, de most szüksége volt egy kis lenyugvásra. Úgy döntött, bemegy a városba és megreggelizik. Közben talán kitalálhatja, hogy fusson neki még egyszer ennek az egésznek. Sosem volt erőssége szívességet kérni, látszik is, hogy milyen tehetségtelenül kezdett bele. De talán eszébe jut valami, amivel még megmentheti a helyzetet.

Testvéri hangok

Ahogy ígértem, új történet következik. Emlékeztetőül az arcok, akik írás közben előttem játszották a karaktereket :) Brad, Dean és Blue

***

Testvéri hangok 1. fejezet

A vermonti Brattleboro melletti ranch szárazon lengedező fűtengere felett remegett a forró nyári levegő. Mindenki egy felelőtlenül elfricskázott csikktől rettegett, amely lángba boríthatta volna az egész területet. Már nagyon hiányzott egy kiadós eső és a környékbeli gazdák kis túlzással a fél karjukat odaadták volna a téli hatalmas hótömeg egy aprócska maradékáért, hogy öntözni tudják a kiszikkadt földeket. A tehenek kábán bóklásztak a kifutókban, ahová éppen tegnap hajtották be őket. Az istálló árnyéka egy kis enyhet adott, igaz az állandó huzat is hordott magában veszélyeket. De itt legalább itatni tudták a jószágot, mert odakint már alig csordogált víz a domboldalt kettészelő máskor bővízű patakban. A fiatal férfi, akinek vállát most ennek a farmnak minden felelőssége nyomta, lassú kortyokban nyelte a hűtőszekrényből kivett limonádét. A konyhában Mona, a házvezetőnő kapcsolta be a kis zajládát főzés közben, ő pedig egész egyszerűen ott ragadt a tv előtt, amíg az asszony néhány szál petrezselymet szedett a ház melletti kis veteményesben a vacsorához. Brad egy ideig mogorván nézte a képernyőn az izzadt, túlontúl is ismerős arcot, ahogy a koncentrálástól kidagadnak az erek a halántékán. Vajon hol hagyta el a kalapját, ami az utóbbi időben szinte a védjegyévé vált? – futott át rajta a gondolat, ahogy lelki szemei előtt megjelent a sötétbarna posztókalap, amelyre a szalagot még az édesanyjuk hímezte. Ha valamit, hát ezt irigyelte Deantől. Ő sosem kapott semmi hasonló személyest, csak a feladatokat, a munkát, mert ő volt a jó fiú, a megbízható, akinek apa nyomdokaiba kellett lépnie, hogy a farm megmaradhasson. Dean pedig a művészlélek, akinek soha senki nem vonta kétségbe az önmegvalósításhoz való jogát. Pedig akár ő maga is állhatna most a Coachella nagyszínpadán, hogy tinik ezrei tomboljanak a lábai előtt, ahogy a húrokba csap, aztán beleordít a mikrofonba. Egy pillanatra újra élte az utolsó színpadi fellépésük egyszerre gyomorszorító és mégis mámoros érzését, aztán határozottan kikapcsolta a tv-t. A francba! Itt álmodozik, miközben Lu kétszer is szólt már, hogy mindjárt megérkeznek az új bikával.

*

Dean Connick úgy esett be a kocsi hátsó ülésére, hogy a testőre a nagy igyekezetben majdnem a bokájára csapta a nehéz ajtót. Az utóbbi időben mintha megőrültek volna a kölykök. Minden koncertjük után ez a cirkusz ment. Már nem az autogramjára vártak, már nem egy közös fotót akartak tőle, hanem szinte tépték, marcangolták, mintha mindegyikük egy apró véres darabkájával akart volna hazatérni. Srácok! Nem kéne az a sok cucc!  - morogta az orra alatt, miközben eszébe jutott, hogy néhány órával ezelőtt ő maga is néhány fehér pasztillát öblített le a jó öreg Johnny Walkerrel. De az más! Az nem függőség! – tagadta a nyilvánvalót, hogy egy ideje túl sok gyógyszert szed és túl sok kemény alkohollal próbálja tompítani a bensejében izzó tüzet. Persze sikertelenül, és mert kurvára tisztában volt vele, hogy egyre rosszabb irányba kanyarodik. Józanságának ezekbe az utolsó parányi szikráiba kapaszkodott tíz körömmel, és innen remélte a kiutat is. Megkocogtatta Owen vállát, és a sofőr bólintott. Tudta, hogy mi a menetrend. Irány a szálloda!

*

Brad Connick  bekötözött ujjai közül kiesett a régi fotó, amelyen az édesapjuk két oldalán álltak a bátyjával. Még alig értek az öreg derekáig, de az ő kezében már lasszó volt, Deanében pedig egy kis játékgitár. Azt a gitárt eredetileg ő kapta, csak Dean elvette tőle. Ő meg még kis hülye volt, aki elfogadta apa vigasztalását, hogy inkább menjen vele és segítsen megbéklyózni egy kis borjút. Dean pedig minden áldott nap a gitárt nyekergette. És ráadásul úgy kornyikált hozzá, mint egy igazi rocksztár. Legalábbis amilyennek ők akkoriban képzeltek egy rocksztárt. Idővel aztán átjöttek a Delaware ikrek, Tony és Joshua is, aztán a pajtában építettek egy tákolmányt, amit színpadnak hívtak, és ami az első „fellépésük” alatt össze is dőlt alattuk. Addigra már mindegyiküknek volt kis gitárja, és csatlakozott a bandához Fred Montrose, aki a pléhvödrök után igazi dobfelszerelést kapott karácsonyra. A környék összes kölke ott tombolt a pajtájukban, ők pedig a bátyjával felváltva énekelték az aktuális slágereket. Éveken át gyakoroltak és gyakoroltak, míg egyszer Montrose papa el nem intézte, hogy felléphessenek a Brattleboro-i nyári fesztiválon. Kis helyi fesztivál volt, de sok látogatóval, mert a dolgos hétköznapokban ez is valami változatosságot jelentett. Ráadásul akkoriban egyre népszerűbb lett a környékbeli fiatalok között, az egész megyéből jöttek sátrakkal, hogy néhány napig csak a zenének élhessenek. Úgy izgultak a színfalak mögött, mint a pisis kislányok, de amikor felkonferálták a Connick’s Devils-t, megszűnt minden szorongásuk és irgalmatlanul odatették a színpadra a produkciójukat. Az a nap aztán el is döntött mindent. Egy könnyűzenei menedzser is hallotta őket, és lemezfelvételt ajánlott a bandának. Ő még nem volt nagykorú, Dean és a többiek igen. A műsoruk nélküle is megállt a lábán, így aztán vállon veregették, megnyugtatták, hogy minden rendben lesz, de végül csak kihagyták a jövőbeli terveikből. Számára pedig akkor szűnt meg a testvéri kötelék. Dean becsapta, mert időközben hiába érte el a nagykorúságot, már nem talált helyet neki a bandában. Az apjuk akkoriban halt meg, az anyjuk pedig könyörgő szemekkel kérte, hogy ne hagyja magára. Maradt. És egyúttal sutba vágta az álmait.

Hogy bosszút álljon ? Nem, ez sokáig meg sem fordult a fejében. Egyszerűen csak Dean megszűnt a számára, mintha soha nem is létezett volna. Ezt próbálta elhitetni magával akkor is, amikor Blue Morgannal kezdett járni. A lány korábban Deanbe volt szerelmes. A bátyja egyszer-kétszer el is vitte valami kisebb buliba, de aztán ahogy a családjától, úgy Bluetól is örökre búcsút vett. Most pedig ők ketten egy életre szóló kötöttséget terveztek. Az esküvőt október végére tervezték. Blue csinos lány volt. Dolgos lány. Igazi gazdafeleségnek való. És egyáltalán nem elhanyagolható módon öröksége pont a Connick farmmal határos, így a gazdaságok egybe olvasztása sem jelenthetett gondot. Tökéletes párost láttak bennük, csak ők nem tudták még, hogyan reagálnak, ha esetleg idővel felbukkan Dean és emlékezteti a lányt a régen volt romantikus találkozásokra.

Maga elé emelte bekötött kezét, amit az az istenverte konok állat szorított a palánkhoz. A doki szerint csak kisebb zúzódások estek, csontja nem tört, néhány heti – önmagát ismerve néhány napi – kímélet után rendbe fog jönni. Felemelte a gitárját maga mellől és a kötés alól kilógó ujjai begyével végigsimított a húrokon. Vajon ez a díjnyertes tenyészállat tett arról is, hogy soha többé ne tápláljon híú reményeket a zenélés terén sem? Erősen remélte, hogy azért annyira nem volt fájdalmas a hatalmas test nyomása. Tagadhatta a régi vágyait, de a gitárját továbbra is szeretettel dédelgette. Időnként, ha nagyon magányosnak érezte magát, pengetett kicsit, de inkább csak amolyan country dalocskákat. Nem akart, nem tudott a bátyja nótáival kezdeni, bár ha nagy ritkán hallotta a rádióban, lába önkéntelenül is verni kezdte a ritmust, a szöveg pedig olyan természetességgel kúszott a szájára, mintha ő maga írta volna. Ilyenkor visszarepült a múltba, bár ez mindig megviselte.

*

Dean próbálta leolvasni az üvegfalon túl ülő orvos szoborszerű arcáról, hogy vajon hogyan teljesít a hallásvizsgálaton. Tisztában volt vele, hogy valami gond van. És lassan már azzal is, hogy a gond nagyobb annál, mintsem megpróbálja becsapni a műszert, amire egyébként is kevés esélye volt. Nem ez volt az első alkalom és valószínűleg nem is az utolsó, hogy a parányi fülkében ülve a fülhallgatóra koncentrálva ujjaival kellett mutassa, mit hall. Ha egyetlen pillanatig hitegette is magát, hogy majd kicselezi a gépet, rá kellett ébredjen, hogy a végeredmény szempontjából ez teljesen felesleges. Meg fog süketülni. Pont. Ezen nincs mit szépíteni, már csak a haladék hossza lehet kérdéses. Tisztában volt vele, hogy évek óta használnia kellett volna védőfelszerelést, mert a színpadtechnika az előtte lévő katlanban tomboló ezrekért van, nem azért a szerencsétlen flótásért, aki a hangfalak közvetlen közelében pengeti a hangszerét. De nem tette. Nem, mert egy makacs marha, aki meg sem próbálta, hogyan boldogulna a füldugóval. Ő hallani akarta magukat. Hallotta. És most nagyon úgy festett a dolog, hogy egy életre elég is volt, amit eddig hallott. Időközben odakint az orvos felállt és a hosszú papírlapot maga után lebegtetve az ajtó felé indult. Akkorát nyelt a végső kinyilatkoztatás előtt, hogy az ádámcsutkája fájdalmasan görcsbe rándult. De mire az ajtó kinyílt, rendezte az arcvonásait. Nem akarta, hogy azt a vegytiszta pánikot lássák rajta, amit a szívében érzett.

-Mr. Connick, az eredmények sajnos igazolják, amit eddig is ejtettünk, hogy a romlás egyenletes és megfordíthatatlan. Én lennék a legboldogabb, ha legalább hitegethetném, de nem lenne becsületes Önnel szemben. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a problémával. Vannak még műtéti lehetőségek, de meg kell mondjam, az eredmény akkor sem garantálható. Egy esély. Egy utolsó esély. És már ezzel sem várhatunk túl sokáig.

-Köszönöm az őszinteségét, dr.Malcom. Át kell gondoljam, hogyan tudnánk éppen most szünetet beiktatni a koncertkörútba. Gondolom, hetekre le kellene állnom, és hát Ön is tudja, ez a dolog nem csak engem érint, hanem az együttes többi tagját is. De megígérem, hogy nem szököm meg a döntés elől és legkésőbb egy hét múlva újra felkeresem Önt – forgatta Dean a kezében a barna kalapot. Fogalma sem volt róla, mit mondjon a többieknek, mit mondjon a menedzserének, bár volt egy sejtése, hogy Rupert sokkal többet tud erről az egész szarságról, mint amennyit ő elmondott neki. Talán a többiek is sejtenek már valamit, náluk sosem lehet tudni, mert általában az érdekeik szerint hallanak meg dolgokat, vagy zárkóznak el előlük. A rossz hírek mindig fénysebességgel terjedtek, ezt már volt alkalma kitapasztalni.

*

Dean lehunyt szemmel hevert a kanapén és próbálta elfelejteni a szállodában lezajlott veszekedést. A többiek úgy tettek, mintha ez az egész egyedül az ő hibája lenne és teljesen felkészületlenül érné őket. Pedig hónapok óta tanúi voltak az újabb és újabb orvosi vizsgálatoknak. Mégis mi a jó istent képzeltek? Hogy azért lopakodik be a klinikára újra és újra, mert szerelmes az egyik kis asszisztens lányba? Őszintén szólva a szex volt az utolsó, amire hónapok óta gondolt. Minden gondolatát a rá váró iszonytató csend ígérete töltötte ki. Amióta a világra jött, nem volt körülötte csend, most pedig az vár rá, amíg csak él. Ez nem is lenne élet! – döntötte el magában keserűen. Nem először gondolt rá, hogy akarja-e ezt a kínszenvedést vagy az egyszerűbb utat választja. Persze, nem azonnal. Egy esélyt azért adnia kellene a jó doktor világhírű ügyes ujjainak is. Ha a műtét sikerül, még talán... ha a füldugót is használná, legalább a koncertkörutat végig csinálhatná. Legalábbis azt a részét, amire visszatérhetne. Esetleg egy kis stúdió munkába még kezdhet, hiszen Beethoven is micsoda csodára volt képes süketen. Bocs, Ludwig! – fintorodott el, amiért egyáltalán egy lapon merte emlegetni a zenei óriást önmagával.

Most először érezte, hogy ez a csapat talán mégsem az a család, aminek ő képzelte. Egy család elfogad, támogat. De éppen azok ugrottak a torkának, akikkel legrégebben harcoltak vállvetve közös álmuk beteljesüléséért. Tom és Joshua, akikkel együtt szögelte össze a pajtában az első színpadot. Akik szemrebbenés nélkül tették zsebre a részüket, amely jóval nagyobb volt, mint amire szimpla zenészként igényt tarthattak volna. De ő sosem garasoskodott, nem centizte, hogy egy-egy számukban kinek mekkora munkája volt. Most meg beszartak, hogy vége a jó világnak, gitárosként mehetnek vissza a tanyára a tehenek mellé, mert nem kellenek majd egyetlen másik bandába sem. Főleg nem együtt. Amióta a srácok szinte egy emberként támadtak neki, féltve a saját kis pecsenyéjüket, egy fura kis gondolat motoszkált a gondolatai mélyén. Olyan mélyen, hogy elő se merte kotorni, csak most, hogy végre magára maradt. A családjával is beszélnie kell!  És ki jelenti számára a családot? Ki más, mint az egy szem öccse. Brad, aki annak idején olyan lelkesen nyűtte mellette a gitárját. A srácban ott volt minden, amire most szüksége lenne, a hangja, a hallása és az ujjai fürgesége. Talán a farmon végzett munka mellett nem volt ideje, energiája a gyakorlásra, de igazi tehetség volt, és az olyan nem múlik el senkiből nyomtalanul. Fel sem merült benne, hogy évek óta nem látta, nem beszélt vele, fogalma sincs, hogy egyáltalán szóba állna-e vele, vagy egyszerűen ajtót mutatna neki. Akkor is haza kell mennie! Persze, egyáltalán nem biztos, hogy a legjobb belépő most az lenne, hogy egy olyan dologban kéri a segítségét, amiben valaha cserben hagyta és ami miatt évek óta nem váltottak szót egymással. Még az édesanyjuk temetésén sem. De egész egyszerűen semmilyen más megoldást nem látott, csak ezt az elvetemülten őrült gondolatot. Ha valaki, hát Brad helyettesíthetné. Az európai turné egy jó hónap múlva kezdődik. Ennyi ideje van, hogy meggyőzze a testvérét, ő az egyetlen, aki most kiránthatja őket a slamasztikából. Nem érezte egészen lehetetlennek a küldetést, hiszen mi mást kínál fel neki most ezüst tálcán, mint a sikert és csillogást, amire annak idején az öccse annyira vágyott.

Néhány személyes gondolat

Sokszor beszélgettünk már erről a barátnőmmel, akit szintén megvert a sors a maga közléskényszerével, hogy minket valamiféle átok sújt, mert képtelenek vagyunk interakcióba bonyolódni az olvasóinkkal. Ha önmagában nem lenne egyértelmű az adott poszt alatti kommentelő lehetőség, néha – minden korábbi eltökéltségem ellenére – én magam szoktam kérni, hogy írjatok. Írjatok, hogy tetszett-e, ha nem, mi nem? Hogy mi érdekelne esetleg?

Valamikor régen ez még működött, de az utóbbi években valahogy mintha az olvasók még jönnének az aktuális részletekért, de arra már nincs idejük, kedvük, hogy megosszák a véleményüket. Sajnálom, mert ebből sokat tanulhatnék én is.

Ettől függetlenül, azt szoktam mondani, hogy ezek az írások elsősorban miattam íródnak. Megszületnek az első képek, s végül én magam vagyok az, aki ezekből kíváncsian kibontogat egy rövidebb-hosszabb lélegzetű történetet. Ha más is örül ennek a próbálkozásnak, az már csak a hab a tortán. Úgyhogy ne érezzétek szemrehányásként az első sorokat, bár, a magam részéről nagyon örülnék, ha idővel visszatalálnánk egymáshoz néhány szó erejéig, hogy ne csak a statisztika nyugtasson meg a blog olvasottságát tekintve.

Na, de félre a komor gondolatokkal! Itt az ideje egy új írás nyilvánossá tételének. Még nincs készen, ami azt jelenti, hogy a fejezetek felkerülésekor még én magam sem tudom, hogyan jutunk el a végkifejletig.

Ez a mostani történet, a Testvéri hangok egy moziélmény kapcsán kapta meg az önálló életét. Egyébként is általában a saját mozimként látom magam előtt a történeteimet, de most nem tagadom, az a bizonyos mozi nagy hatással volt rám, és nyilván mindenki tudni fogja, mi is volt ez, ha megnézi, hogy kiket látok magam előtt a történet írásakor a főbb szerepekben.

Nem is szaporítom tovább a szót… a lényeg, hogy hamarosan belevágunk a Connick testvérpár életének egy epizódjába.

Brad „szerepében” Bradley Cooper, Dean „szerepében” Jeffrey Dean Morgan, Blue „szerepében" pedig Jennifer Lawrence. Na, látjátok … ez is érdekes kérdés lehet, hogy Ti is el tudjátok-e képzelni őket az adott karakter bőrében? Hamarosan kiderül!