"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2011. október 10., hétfő

2006. május


május 9.
Na, ma nekem lesz nyafogós napom, érzem. Már azzal kezdődött, hogy a kutya új szokásához híven 5-kor itt nyüzsgött, de a franc se tudja miért csinálja ezt, mert lemenni nem is akar. Én már a lépcsőházban kóválygok, ő meg ül a szoba közepén és várja, hogy visszajöjjek, mert esze ágában sem volt kimenni, viszont nem hagy békén az ágyban. Ha már kiülök a kanapéra, az már jó; vagy a konyhában szorgoskodjak, csak ne feküdjek. Ki idomította ezt így be???
Aztán a két fiú korán ment, ezért még Gyurmát is hatkor kellett kelteni, ami neki is trauma, nekem meg totál idegbaj, mert félpercenként vissza kell hozzá nézni, mert mindig visszaájul.
Tegnap Gáborom nekiállt a kert lenyírásának, aztán majdnem kinyírta magát. Majdnem megcsapta az áram, szerencsére valamiért még rajta volt a gumikesztyű, így megúszta. A kábellel volt valami, ami hirtelen jött és váratlanul, szóval nem az ő felelőtlensége volt. (Talán az alsó szomszéd már észlelte, de nem szólt, nem szokott. Azt meg az áram is nagy ívben kikerüli.)  Lényegében szinte felrobbant a kábel és láng csapott rajta végig. Ült is utána egy darabig a konyhában és csak azon sóhajtozott, mi van neki megírva, ha ezt megúszta?
***  
 május 12.
Tanmese gyerekről: kiskölök elment egy szülinapi buliba azzal a felkiáltással, hogy csak egy kicsit lesz ott, aztán siet haza. Ezek után hajnali negyed négykor küldött egy sms-t, hogy most már ott is alszik és majd korán érkezik. Visszaírtam, hogy mégis mennyire korán? Válasz: ha majd felébrednek, de ha korábban nem, akkor délre majd átmegy a mamáékhoz ebédelni. Édes gyermek. És csak 20 éves, hurrá…
Amúgy végre egy rendeset fürödtem. Nem zuhanyoztam, fürödtem! Igaz, majdnem belealudtam a kádba, szerencsére még időben felriadtam, és a lábam nem csúszott le a kád széléről. Egy barátunk mesélte, hogy ő bizony párszor eláztatta a gipszét, volt is olyan szaga, hogy az utcán nagy ívben kikerülték.
*** 
május 14.
Hétvégén lent voltunk a telken. Szomszéd gyerek a virágok közé tűzött két napelemes lámpát. Morc napközben nem is foglalkozott vele. De este… Nem mert a lakásból kimenni, állt a küszöbön és meredten nézte azt a két pislákoló izét, amire az elmúlt 10 évből határozottan nem emlékezett.
Amúgy a srác még véletlenül sem nyírt az idén füvet. Sosem szokott, miért gondoltam, hogy az idén máshogy lesz? Szóval, a fű derékig ért, de komolyan, Morc ki sem látszott a fűtengerből, pedig nem egy apró jószág. Én ugye a gipszben nem vagyok teljes értékű munkaerő, így csóró Gábor nyírta órákon keresztül. Miután kirakott 12 zsák füvet, leállítottam, hogy a többit talán hagyja meg a többieknek, de hát ő nem az a figura, aki félmunkát végez. Én közben fát vágtam, fűrészeltem, baltáztam, estére a karomat nem éreztem, csak azt a két bazi nagy hólyagot a tenyerem közepén. Szerintem a gipszem is tele lehet fűrészporral, fűpollennel. Közben tudatosult bennem, hogy még tíz nap !!! és leveszik ezt a borzadályt a lábamról.
Telefont a Matáv persze még nem kapcsolta vissza, egy hete kértük, hát még nem volt rá idejük. Kiskölök alig tudott telefonos segítséget kérni, hogy kell melegszendvicset sütnie. Az illető ugyebár vendéglátóipari főiskolás, aki eredményesen végezte a konyhai gyakorlatot. Ennyi.
Nórám, húzd meg a nevemben annak a széltoló kertleépítőnek a fülét! Imádom, bár el tudom képzelni, mi mindent próbáltál nem kiordítani, amikor megláttad, hogy még a fenyő csúcsát is leharapta. A fene a gusztusát! J Hogyhogy ennyi dúlás után még nem hajléktalan?
*** 
május 17.
Végre egy csomó levél! Még a fogyókúrás ötletemre adott bírálatok is jól estek, annál is inkább, mert a dolog nekem is több ponton sántít. Mindenesetre, ha a kenyeret, krumplit, rizst hanyagolom, abból nagy baj nem lehet, nem? Bár, már elég hosszú ideje áltatom magam azzal, ha nem fehér kenyeret eszem, hanem félbarnát, rozsost vagy mindenféle magost, akkor már tettem egy nagy lépést a jó irányba. Ami igaz is lehet, csak nem éppen a fogyás irányába. Szóval, bármennyire nem tetszik, inni kell(ene) és mozogni. A mozgástól talán még meg is szomjazik az ember lánya, akinek az ivás amúgy nem nagyon megy. Csak a lustaságot sikerülne legyűrni. A kisimult ábrázatomról annyit, hogy szerintem az elmúlt időben én pofára gyúrtam. Csak nem szálkásítottam, hanem izmosítottam, mert olyan kerek. Lehet egyáltalán pofára gyúrni vagy csak esni? J
Amúgy ha már diétázunk, ami pillanatnyilag nálunk annyit jelent, hogy a köret szinte kizárólag saláta, akkor már a terítést, tálalást próbálom éttermi profizmussal előadni. Mire Gyurma a szépen feldíszített tányér felett: apu lemondhatnád már a TV-Paprika előfizetést, mert az anyu állandóan azt lesi és veszi onnan a hülye ötleteket. Mert a drága gyermeknek a rántott hús krumplival, esetleg egy kis ecetes salátával, na, az az igazi. Ha már hamburger vagy pizza nincs.
Éjjel elég mozgalmasan alakultunk, mert dörgött, villámlott. Morc persze meg volt hülyülve. Gábor ráadásul nyitva hagyta az ablakot a számítógép mellett, nem ám bukóra, hanem tárva-nyitva. Még jó, hogy a kutya cirkuszolt, legalább észrevettem, hogy az eső veri a masinát. Itt törölgettem a gépet, a parkettát, párom meg édesdeden szunnyadt az égzengésben. Még arra sem nagyon reagált, hogy kiskutyája a végső pánikban befeküdt közénk. Ott végre megnyugodott, de mire idáig jutottunk, már én is ott tartottam, hogy lecsapom.
Na, ébredezik nagyfiú, megyek ránézek. Ez is pókerversenyen volt a Közgázon, éjjel kolbászolt haza. Annyit tudok csak, hogy tizedik lett, ami szép eredmény, de jobbra számított. Most két eset van, vagy még többet fog gyakorolni (ettől én kapok idegrohamot), hogy legközelebb jobban sikerüljön, vagy végre foglalkozik a tanulással. Mondom, én még hiszek a Télapóban.
*** 
május 22.
A Mikulás-virágot az idén agyonverni sem tudom, még mindig teljes pompájában virít, igaz már nem piros, hanem zöld. Máskor még a Mikulás-napot sem éli túl.
Szombaton Megasztároztunk mi is, mert kiskölök is ott volt, néha láttuk is, ahogy a Settenkedő mögött-mellett csápol a lányokkal. Jót buliztak, utána hazaállított a három lánnyal. Menetközben rendeltek pizzát, aztán egyszerre értek ide a pizzafutárral. Éjjel kettőkor hazafuvarozta a lányokat, másnap meg nekem kellett hallgatni, hogy ő milyen fáradt. Majd leállok sajnálni. J
A Balatonon Gyurmáék is lent voltak. Tanultak a kislánnyal együtt, ami már önmagában beteges dolog, hiszen itthon soha nem teszik. J A tűzrakóhelyet Gáborral átépítettük, mert a réginek a téglái szanaszét fagytak és darabokra estek. De ezek a járókövek tuti jók lesznek. Istenit grilleztünk, minden összejött, semmi nem szenesedett el, még halat is sütöttem, lazacot. Parádésan sikerült. Most is meg tudnám enni. *sóhaj*
*** 
május 24.
Fél kilencre mentem az ortopédiára, délre haza is értem, de volt gipsz, nincs gipsz! Mondjuk az a bizonyos is belém fagyott, amikor a flexszel kezdte levágni a lábamról. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a bokacsontomat vágja, de hát nem először csinálta, nem kellett a sebészeten összevarratnom magam utána. A hangjától viszont még a fogam is berezonált. Utána 10 percig elég érdekes élmény volt ráállni, mert alig akart megtartani a lábam, vagy inkább olyan érzés volt, mintha hullámzana alattam a padló, de aztán normalizálódott a helyzet. Elég sokat kellett várni a papírra, aztán amikor szóltak, úgy csináltam hátraarcot, mintha nem is most kapták volna le a gipszem az előbb. Akinek meg rendes gipsze volt, az bottal botorkált hazafelé. Vagy csak rájátszott, nem tudom. Viszont a lábszáram úgy ki van száradva, egy tubus hidratáló rámegy még ma, az is biztos.
Az azért érdekes, hogy minden nagyobb pihenő után előjön ez a rogyadozós indulás, mint az előbb is, amikor a telefonért kellett felállnom. És most fejest ugrom a kádba. Amúgy rendesen!
***  
május 27.
Nagy volt az arcom, aztán mégsem megyek olyan simán, mint vártam. Számomra is hihetetlen, mennyit tartott az a laza kis gipsz. Most hogy nincs, már látom, hogy a terhelés mit jelent nélküle. Bizony, érzem a csülköm, dagad is egy kicsit. Gondolom ez is azért, mert eddig a gipsz tartotta. Niki, Péter gyönyörű virágot hozott, remélem, tudtál róla és nem stikában irtotta ki a virágos kertet. Csodás illata van és még csak nem is úgy nyílik, ahogy a mi kertünkben (pillanatok alatt szirmok a négy égtáj felé, aztán viharos gyorsasággal a föld felé), hanem ahogy egy igazi rózsának kell.
Közben Gyurmának most volt a szülinapja, amit szűk családi körben ünnepelgettünk. Kis minipizzákat csináltam (vagy negyvenet), torta volt meg gyümölcssaláta. Amiben aztán volt is minden, ananász, eper, szőlő, banán, kivi, barack, cseresznye és hártyátlanított grepfruit is. Anyám, mire azt megpucoltam! Aztán a kölkök elmentek bulizni és csak hajnalban jöttek haza. Most meg indul a haverokkal a Balatonra. Mondjuk, ebben a szeles időben nem tudom, mivel töltik majd az időt. Állítólag pókerezni fognak, azt itthon is lehetne, de mindegy. Csajmentes buli lesz, szóval már előre látom, hogy jövő héten lehet a romokat takarítani. Uramisten! Itt gyűlnek az ifjak, egy jó részüket nem ismerem. Mi lesz ott lent?
Ja, Da Vinci kód… Minden lealázó kritika ellenére én igenis jól szórakoztam. Vagy csakazértis J Azon ugye alapból túl vagyok, hogy mennyire vegyem komolyan (amilyen nagy hívő én vagyok). A könyvet egész jól követték, az eltérések nem voltak zavaróak. Szóval, csak nyugodtan olvassátok el, nem fogtok egy egész más sztorit látni. Gáborom ugyebár koncertre ment volna, de az eső miatt bevitték valami zárt helyre, oda meg már nem volt hangulata elmenni, így itthon gubbasztott egyedül, amíg mi kiskölökkel élvezkedtünk. Azt mondta, ha tetszett, vele is megnézhetném. Hát, nem tudom, azért most hirtelen nem biztos, hogy még egyszer ráugranék. Talán majd a Balatonon.
Megyek vacsit gyártani, megint kettesben vagyunk a párommal, fiúk szanaszét kóborolnak. Gyurmának végül mind az öt tantárgya sikeresen meglett, de az egyik nagyon neccesen. Ebből ez volt az utolsó lehetősége, ha nem jött volna össze, búcsút mondhatott volna a sulinak. Pont a szülinapján írta, ezt is tekintetbe vette a tanár J Így a minimális 101 pont helyett beérte 99-el is. Rezgett a léc rendesen, de most olyan büszke, mintha Nobel-díjat kapott volna. Ugyanis még nyolcvanan tovább küzdenek a jegyért, de ő most már az elithez tartozik a lapos kettesével. Talán nincs is senkinek hármasa az évfolyamon. Most munka után rohangál a gyakorlatához, egy helyre már hívták, most drukkolunk.
Na, tényleg megyek, mert Gábor feljött a fűnyírásból (ha éppen nem a Balatonon, akkor itthon gyalulja a kertet) és éhes ez a szegény sovány ember J
*** 
május 29.
Gábor barátja telefonált, hogy van-e kedvünk itt a Kongresszusiban megnézni a Bolyki Brotherst, mert van rá tiszteletjegye. Volt. Hát, így élőben még nem láttam a fiúkat, de isteniek. Főleg, a Balázs. Nagydarab kopasznak néznéd, közben olyan hangja van, hogy Billy Joel vinnyogva bujdoshat. Én nem vagyok egy vájt fülű valaki, de ez a pasi pár oktávot ki tud énekelni, nem is akárhogyan. A testvérei főleg hangszerutánzásban nagyok, ő énekel lényegében állandóan, de pazarul. Úgy elrepült a két óra, észre sem vettük, a végén alig akartuk a színpadról leengedni őket. És végig nagyon jó hangulatot csináltak, megénekeltették a nézőket, de nem azon a kínosan próbálkozunk módon. Mindenki élvezte, még Gábor is beszállt, amin én lepődtem meg a legjobban. Ez egyébként egy jótékonysági előadás volt a Csodalámpa alapítvány részére, aminek okán le is égett a bőr a képesebbik felemről, hogy mi meg ingyen szórakoztunk, de attól az élmény még élmény volt.

2011. október 6., csütörtök

2006. április

április 4.
A Dumas klubbot végre kiolvastam! Na, ezt a könyvet sem fogom még egyszer a kezembe fogni. A végén már kettesével lapoztam, annyira túl akartam rajta lenni. Csalódás volt. És ebből állítólag a Polanski még filmet is rendezett A kilencedik kapu címmel, Johnny Deppel a főszerepben? Azért ennek még utána járok.
Vasárnap Gábor valami pankráción vehetett részt a baráti foci helyett, mert mind a két karja össze van verve-nyúzva, a fenekére is ráesett, ettől aztán a leülés is nehézkesen megy csak. Hiába na, így 50 felett már nem lehet büntetlenül sportolni J
*** 
április 11.
Cili, egészen pontos a fogalmazás: én már készen vagyok, de az ablakosok még nem! Az ablakosok egyébként nagyon bírták Morcot, pedig elsőre nagyon tartózkodóan mentek el mellette a lépcsőházban. Aztán idővel már azt lesték, hogy már megint milyen pózban fekszik a franciaágyon. amikor meg kiment közéjük, simogatták, duruzsoltak neki, a végén már nekem kellett elhajtanom, mert teljesen leállt a munka. Persze mindent megszagolt, megnézett, kunyerált tőlük is kutyakekszet, de olyan egyértelműen, hogy rohantak szót fogadni neki. Édes egy pofa egyébként. Egyre inkább olyan, mint egy nagy, szőrös lakberendezési tárgy. Egész nap elnyúlva alszik, hol itt, hol ott, aztán egy félórácskát játszik magában, labdázik, birkózik a nyulával, aztán megint ledől valahol és úgy szuszog, hogy legszívesebben az egész család körbefeküdné. Reggel az eső miatt rádobtam egy törölközőt. Úgy nézett ki, mint egy lovagkori ló letakarva egy harci lepellel. Elmentem dolgozni, napközben hív a kicsi, hogy mi a franc a kutyán ez lepel, mert ebben kóricál a lakásban, le se dobja magáról? Aztán kijöttek elém a buszhoz, úgy örült, mintha hetek óta nem látott volna, pedig csak pár óráról volt szó. Isten bizony, már miatta érdemes hazajönni.
Jaj, mit találtam. Egy olyan válogatást, amin régi úttörő, kiszes és egyéb mozgalmi dalok vannak. Tiszta dili, a többségét még mindig fújom, nem múlik el nyom nélkül az énekkaros múlt, akármilyen régen is volt. J A Noxtól meg kaptam egy olyan lemezt, amin régi népdalok vannak, az meg az alsótagozatos énekórákat juttatja az ember eszébe. Nem vagyok normális! De azért olyan jó hülyének lenni! J
*** 
április 17.
Vasárnap nálunk volt megint a nagy családi ebéd. Meg a nagy családi összeszólalkozás. Anyóst most a fiacskájának sikerült kiakasztania, valami hülye politikai megjegyzéssel, bár már ezerszer mondtam neki, hogy ez ne legyen téma, hiszen tudjuk, hogy mennyire más véleményen van. De igazából nem is volt bántó, amit Gábor mondott, csak anyós szerintem unatkozott, nem találta a fonalat a beszélgetésben, amit felvehetne, így aztán egyszerűbb volt megsértődni és elvonulni. Megjegyzem, innentől csak jobb lett a hangulat. Anyámék hoztak át pörköltet és savanyú vetrecét, mert az a fiúk kedvence, erre ki az első, aki rákívánkozik? Naná, anyós. És visszaköpi (!) a tányérba a vetrecét, hogy ő nem erre számított! Mintha nem ismerte volna, mert már többször ettünk ilyet az anyuéknál. Ő is. Na, képzelhetitek az anyámat, egész idő alatt azt vártam, mikor szól be. Aztán előző napról maradt rétes, apu és Gábor azt ették, a többieknek csokitorta. Anyósnak rétes kell, mert a csokitorta biztos édes. Rétes is visszaköp, mert már nem friss. Anyád! Nem volt titok, de neki akkor jó, ha basztathat valakit. Részemről örültem volna, ha valaki már sokkal korábban megsérti…
Locsolás címszó alatt a kölykök persze vízzel gengszterkednek, drága apám az ezeréves kölnijével, aminek már borzasztó szaga van, a hajmosás tehát már most tuti. Gáborom meg locsolna, de most Józsival járok, tehát az sem aktuális J
Most mindenesetre elvonszolom sétálni a kutyával, mert ilyen isteni időben vétek itthon ülni.
*** 
hm, izé… Most érkeztünk vissza a János kórházból, ahol is lábközépcsont-törés miatt begipszelték a jobb lábamat. Ebből is sejthetitek, elmentünk sétálni. Fogalmam sincs, hogyan estem el, nem is estem, csak csúsztam, szerintem. Mindenesetre most 26-ig fekvő gipsz, aztán hat hét járó. Ez sikeres kis séta volt. A francnak kellett nekem erőszakoskodni. Ha van valakinek járókerete, gondoljon már rám, mert így még pisilni se tudok kimenni. Most bőgök egy kicsit és önsajnálok; na pá…
***    
április 18.
Amilyen lökött vagyok, nekem is első gondolatom (még a gipszelés előtt) az volt, hogy fogok így Nóráéknál a fekvő gipsszel lemenni a kertszintig. Úgyhogy, ha mégis inkább 29. lenne jó mindenkinek, akkor abban is nagyon benne vagyok, mert a járógipsszel szerintem már mindenféle kunsztokra képes leszek.
Visszatérve az esésre, tényleg nem emlékszem a lényegre. Gábor szerint a kutya rántott el, de én emlékszem annyira, hogy a póráz nem feszült és csak azért engedtem el, mert esésnél le akartam támasztani a kezem. Gábor se gondolta, hogy ekkorát estem. Még ő is a harisnyám miatt sopánkodott, mert naná hogy ilyenkor nem a 100 forintos esik áldozatul.  Szóval, feltápászkodtam, leporoltam a harisnya romjait a bal lábamon és mentünk tovább. Hogy valami mégis csak történhetett, akkor fel sem tűnt. Egy kicsit rosszabb volt a jobb lábamra lépni, mint az előző métereken. Így aztán kb. 1,5 km-t sétáltam még hazáig. Otthon levakartam magamról az út porát, elláttam a térdem, aztán leültem, mint az iszap. Fél óra múlva álltam volna fel, hogy igyak valamit, aztán hoppá… már nem is tudtam ráállni a kis hamisra. Lemondtuk a vendégséget, ahová éppen indulófélben voltunk, mert ilyen lábbal nem nagyon tudtam volna vezetni. Aztán fél óra múlva csak felhívtam a János kórházat, hogy van-e baleseti ügyeletük. Gábor elbaktatott a bérelt garázshoz a kocsiért, én meg egyedül próbáltam abszolválni a lépcsőt. Sejthetitek a tempóm, ha addigra Gábor már vissza is ért a kocsival a szomszéd utcából, én meg még a kert közepénél sem jártam. De az én drágám még akkor is úgy gondolta, hogy tuti semmi komoly, és megállt a János főbejáratánál. Sétálhattam két épülettömbnyit dombnak fölfelé.
Az ügyeleten szerencsénk volt, mert csak egy néni volt előttünk, őt már félig el is látták. Na, hívnak engem. Odabent orvos, ápolónő, adminisztrátor. Mindenki ül, szék több se. Kérdik, mi a probléma. Vajh, mi lehet, ha itt állok féllábon és dőlök a falnak? Mondom, elestem és nem tudok azóta ráállni. -Mutassam.  Falnak dőlve lerugdosom a cipőm, letekerem a bandázst a lábamról. Odanéz. -Ja, már látom. Tessék kint leülni, majd hívják a röntgenbe. Kis idő múltán tényleg hívnak, ugrálj be, ülj le, forgasd erre, arra (és közben be se pisilj). Mehetsz ki, majd szólnak.
Na, kis idő múltán hallja ám Gábor, hogy „jé, ez tényleg el van törve”. Mivel rajtunk kívül más nem volt, gondolta, hogy ez csak az asszony lába lehet. És szabályosan rosszul lett, hogy ő marha, végiggyalogoltatta velem a kórházat, jó, ha nem mozdult el a törés. Onnantól aztán roppant aggódó lett. Amikor felrakták a fekvő gipszet, el is kapta az orvost, hogy trombózis elleni injekció? Majd a családorvos felírja. Járókeret? Fekvőgipsz, ne járkáljon. Na, de mondjuk a fürdőszobába? Ja, akkor itt egy recept. (Később kiderült, hogy csak egy botot írt írt fel a hülyéje.) De még azt is kérdezni kellett, hogy hol lehet ezt most beváltani, mert magától egy mondatot nem mondott volna az ürge. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség magamba roskadva, könnybe lábadt szemekkel. Nem tudom miért, de olyan sírás jött rám. Hogy ilyen béna is csak én lehetek. Mi lesz majd a kutyával meg a családdal? Nem feltétlenül ebben a fontossági sorrendben. J Gábor most aztán hozta a kocsit, majdnem a gipszelőbe beállt vele. J Itthon meg a teljes döbbenet, mert a fiúk se gondolták, hogy csizmában jövök vissza. Gyurma telefonált, hogy állítsam le a gépét. Mondom, majd valaki más, mert én eltörtem a lábam. Na, ő is kivolt teljesen, azt hitte, valami rossz viccet hall. Innentől aztán jó anyám bökdöste belém mindennap az injekciót, Gábor meg elhozta Nikiéktől a járókeretet,  úgyhogy legalább a fürdőszobáig el tudok trabantozni vele. A görbebothoz képest határozottan könnyebben lehet vele manőverezni.
A tanulság mindenesetre az, hogy ne halasztgassa az ember a dolgait, mert csak a jó Isten tudja, mikor tudod a dolgaidat rendbetenni egy rossz mozdulat miatt. Megyek, le is fekszem, mert mindenki mondogatja, hogy ezt a fekvést komolyan kell venni, a lábat felpolcolni. Mondjuk, én már unom, mi lesz itt egy hét múlva?A további hat hétbe meg bele se akarok gondolni.
*** 
április 19.
Itthoni kényeztetésről annyit, hogy most fejeztem be a palacsintasütést. Amúgy kétségbeejtő, hogy ezek a manusok segítség alatt azt értik, hogy nem azt csinálják, amit kérek, hanem mennek a saját fejük után. Ne akarjátok tudni, egy nap után már úgy néz ki a konyha, hogy itt majd dinamittal kell rendet rakni.
Majd még írok, de most kicsit visszaugrálok az ágyba, eléggé kiment belőlem a szufla. Meg az ujjaim is belilultak, a véraláfutás már lekúszott odáig, ezért jegelni is kéne.
*** 
április 20.
Ma délelőtt már jól kibőgtem magam. Van ugye egy kis önsajnálat, ami azért nem olyan vészes. Csak amikor látod, hogy a párod ugyan kicsit setesután, de igyekszik mindenben segíteni, a két nagy fiad meg hagyja és eszükbe se jut kivenni a részüket, hát, az nagyon elkeserítő tud lenni. Persze, megcsinálják ők is, ha nyomatékkal kéred, esetleg kicsit sírósan, de maguktól semmi nem jut eszükbe. Simán áttértek az apjukra, hogy most szolgálja ki őket ő, fel sem merül, hogy esetleg majd maguk. Ebédnél, vacsoránál természetes, hogy a nagymama gondoskodik róluk. Hogy a francba szúrtam én ezt el ennyire?
Gáborom igyekszik, de hát olyan pasisan. Reggelinél ülök az asztalnál. Mit kérek? Ne legyen bonyolult, gondolom én, és kérek piritóst lekvárral. Pirít kenyeret, a lekvárt is megtalálja cirka 10 perc alatt, miközben folyamatosan instruálni kell, hova nyúljon. Aztán leül. Az hogy kés és kiskanál is kéne, már fel sem merül.
*** 
április 24.
Itthon minden változatlan, beleértve az őrületet is. Voltam olyan marha, hogy elugráltam a szavazásra. A szavazás szempontjából mondjuk tök feleslegesen, de én legalább kinyúltam tőle. Mire hazajöttünk, már alig álltam a lábamon, gyorsan átöltöztem és szinte elájultam.
Napozni az erkélyen abszolút reménytelen. Egyrészt nem fér ki a trabant az ajtón, másrészt olyan dög meleg van, hogy 5 perc után iszkolok befelé. Valahogy ki kellene szerkeszteni a napernyőt, de nem akarom megkérni a fiúkat, mert akkor ezer kérdéssel állnak neki, attól meg én leszek ideges. Az erkélyre kijutni egyébként is bulis dolog, mert az ajtó kerete elég magas, úgy kell átugrani. Még amikor két lábam volt, akkor is átestem néha rajta, most meg tiszta mutatvány kiugrani keretestül.
*** 
április 25.
Hát, tényleg nem idegszanatórium itthon feküdni. És akkor egyesek még rátesznek egy-két lapáttal. Tegnap azt hittem, hajam nem marad, annyira tépni lett volna kedvem. Ugyanis az én drágámnak és a Zoli barátjának jegye volt a Kongresszusiba valami jazz-koncertre. Zoli érkezik a parkolóba, nézelődik, mert valami ki van ragasztva az összes ajtóra. Nézi, hát, elmarad a koncert. Jött az örömhírrel, én marha még először tényleg örültem is. Aztán szó szót követ, hogy még jó, hogy szombatra tuti az élmény. Az biztos, de ennek miért örül a Zoli? És akkor mondja, hogy már két hónapja lefixálták, hogy mennek Győrbe valami koncertre. És ezt nekem nem kellett volna tudnom?
Miért, van valami program? – néz rám Gábor olyan őszinte csodálkozással, hogy ott már komolyan fontolgattam az ablakon kiugrást. Áááá, semmi… csak fél kettőkor „leendő menyünk” nővérének az esküvője, ahova meghívtak minket is. Utána pedig a házavató buli Nóráéknál. Pardon. Jaj, érezte ő, hogy valami van, csak nem emlékezett. És akkor jött a menetrendszerű sündörgés, hogy próbáljam már meg a lányokkal elintézni a csúszást, mert ő olyan szívesen jönne (bociszemek), de hát ezt se mondhatja már vissza. Nem ő telefonálgat, hogy meaculpa meg egyebek. Nem. Én húzzam ki a szarból szokás szerint. Éppen ezért még egyszer nagyon köszönöm, hogy mindenki benne volt az újbóli  csúsztatásban. Ígérem, ezt az időpontot már csak a temetésem másíthatja meg.
Pedig Nikivel előtte olyan jót dumáltunk. Ez a drága munkamániás olyan édes volt, kérdezte, hogy mit segíthet? Szívesen főz, vasal meg egyebek. Mondom, meg vagy te kergülve, nincs otthon elég dolgod? Elvagyok itthon ebben a kupiban, aztán ha meglesz a csodagipszem, akkor majd rendet vágok. Ha másként nem, majd apránként kivakarom a koszból a kéglit. Ma hangyákat találtam, de mire az anyu előkereste a hangyairtót, azok már majdnem kihaltak; akkor meg melléjük lőtt, szóval nehéz szó nélkül hagyni, ha más ügyködik.
Ma a nagy fekvésben nagy gondolatom támadt. Van nekünk vadiúj, drága lakásbiztosításunk. Nem kapok én onnan valami kis fájdalomdíjat a törés okán? Felhívtam őket, aztán majd eldobtam a telefont. Állítólag 30 ezer forintot fizetnek. Juhéj, máris megvan a csodagipsz ára J
Morc egyébként kitolt velünk ma reggel. Gábor hajnalban leengedte, aztán mikor visszajött… mint aki istállótrágyában hempergett. Gondolom, volt egy kis hajnali pára. Az meg a napok óta rohadó levágott fű együtt kiválóan alkotta ezt az illatos elegyet. Gábor kénytelen volt felkelni és elvinni sétálni, hogy ne itt kenjen össze mindent. Persze az utcára menés előtt még jól le is slagozta, így viszonylag „szobatiszta” volt, mire hazajöttek. Mondom én már évek óta, hogy a levágott fű gyűjtőhelyét körbe kellene keríteni, de ki vagyok én, hogy valaki meghallja, amit csicsergek. Hát, most Morc elintézte, amit nekem eddig nem sikerült.
Drága anyám mondja, hogy szárazak a bútoraim, mivel kenem őket? Hát, mostanában semmivel, egyébként meg Prontóval, azt meg nem nagyon issza be. Szóval, most ezt is fel kell írni arra a listára, hogy a gipszlevétel után mit kell sürgősen megcsinálnom. Kezd az a qva lista már nagyon hosszú lenni, pedig még hol a vége…
***  
április 26.
Most jöttünk meg az ortopédiáról. Amikor leszedték a gipszet, elég pazar látvány volt a szivárvány minden (de főleg lilás) színében játszó lábfejem. Egy kicsit duci is volt, úgyhogy egy fél órát fektettek felpolcolt lábbal és csak utána rakták rá ezt a csodát. A „csoda” pillanatnyilag még baromi szokatlan. Kicsit olyan érzés, mintha elöl ki akarnék esni belőle. Azt még elképzelni is rossz, milyen lehet a rendes gipsz, ha ez a könnyített ilyen nehéz. Van hozzá egy talp, amit éjszakára le lehet venni, hogy mégse az utca koszával feküdj be az ágyba. Praktikus, bár elég ormótlan. A színe meg… A harsány zöld és a benetton-kék között lehetett választani. Miért nincs ebből valami normális szín, de tényleg?  Ha minden jól megy, május 24-én szedik le. Apróság, hogy egész idő alatt bökni kell az injekciókat, pedig azt hittem, csak amíg fekszem.
Az első héten még sokat kell pihentetni. Ha bedagad a lábfej, akkor felpolcolni. De aztán fokozatosan egyre jobban terhelni kell, nem kímélve, hanem ténylegesen ráterhelve. Ez még érdekes lesz, mert most még sziszegek egy-egy mozdulatnál.
Gipszmester azt mondja: „akkor kérem, vetkőzzön le derékig”, én marha meg majdnem komolyan vettem. Még jó, hogy időben kapcsoltam, hogy csak szórakoznak velem, röhögtünk is egy jót.:)
***  
április 29.
Végre egy jó nap! Délelőtt már voltam a városban, Gábor bevitt az üzlethez. Az első utam persze a turiba vezetett, túrtam Morcnak egy kis kecskét, hálából amiért olyan lelkesen aludt velem együtt az elmúlt napokban J Aztán bevásároltunk a Kaiserben és jöttünk is haza. Gábor hirtelen felindulásból vett nekem egy cserép törperózsát. Amikor kérdeztem, hogy mire fel? – annyit mondott: csak úgy. Hát, nem aranyos?
Itthon összedobtam egy könnyű ebédet. A csirkemellen vannak azok az apró szép kis husik, na, olyat vettem egy tálcával. Kavartam egy nagy adag salátát, dresszinget rá, pirított zsemlekockákkal meg dióval. És a kis husik a tetejére. Mondom a kölyköknek, hogy tök úgy fest, mintha rák lenne, nem? Erre eldobja mind a kettő a villát, hogy „ez rák?”. Mondom, csak olyan. J
Délután az esküvő nagyon hangulatos volt. Azért van benne valami, ha két nagy család gyerekei (7-7 testvér) házasodnak. Ennyi embert! Mi is ott voltunk a gratulálók között, lássák, hogy tényleg örülünk a boldogságuknak. Ha nekünk nem is adatott meg ennyi gyerek, azért még rendes család vagyunk. Bemutattuk végre kiskölköt is, elviccelődtünk a gipszemen, aztán mi el is köszöntünk, Gyurma maradt a vacsorára is. Őt már félig-meddig családtagként kezelik.
Alig értünk haza, Nóráék már itt is voltak. Ezzel egyidőben Gáborék is elindultak Győrbe, kiskölök is velük tartott, mert pár csoporttársa ott lakik, és most összekötötte a hasznost a kellemessel és csajozott, amíg apjáék kultúrprogramon vettek részt. Gyerekek, Nóra olyan, de olyan diótortát sütött… arra nincsenek is szavak. Nemcsak finom volt, de profin is nézett ki. Azt hiszem, ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám összehozni, de hát ezért is nem gondolkodom én a kávézónyitáson.

2011. október 3., hétfő

2006. március

március 8.
Bármennyire is jó volt a tegnapi találka és a vacsi, a mai nap már elszúrt mindent, mert annyit kellett mennem a család ügyei után, hogy kerék nőtt a talpamra, a kilométerórám meg kiakadt. Közben vásároltam is, a végén úgy jöttem haza, mint egy két lábon járó karácsonyfa. Gyurma itthon múlatta az időt kis barátnőjével, Kiskölök megérkezett, de oda nem ült volna hozzájuk öt percre. Ezt a „nemutáljukegymást”, csak „egymásszagátsembírjuk” viszonyukat már nagyon nem bírom. Ugyanakkor meg úgy tudnak egymásért aggódni, ha a másik nem hallja. A franc sem érti, mire jó ez a kekeckedés.
A kicsitől virágot kaptam nőnapra, Gyurmától ölelést, mert ő egy csokorba ölte a pénzét, azt meg persze nem én kaptam. De legalább a nagymamákat felhívták, néhány csöpögős mondat a telefonba, aztán szegények újabb egy-két hétre két vállra vannak fektetve.
Gyurma az előbb telefonált, hogy az utcasarkon van egy döglött fekete macska az úttesten, vigyázzunk, ha arra mennénk Morccal. Mondom, az már napok óta ott van, de több döglött macskát nem kukázok be. Kérdi a gyerek, hogy csak nem a madárinfluenza vitte el? Hát, szerintem nem valószínű, hogy pont az úttesten halt volna bele a madárinfluenzába, valószínűbb, hogy elcsapták.  Mindenesetre nagyon utálnám, ha ezt se takarítaná el senki, mert hónapokkal ezelőtt ugyanott már mumifikálódott egy szerencsétlen példány. Még lehet, hogy az is ott van, csak leesett a hó, én meg nem guberálok alatta. Persze a kutyát ezek az izgalmas dolgok érdekelnék, ezért nem is lehet póráz nélkül arra menni, mert tuti előbányászná mire észbe kapnék.
március 9.
Csak ma jutottam hozzá, hogy Nóra hosszabb levelét is elolvassam. Lapos cipő ügyben teljesen egy véleményen vagyunk. Már én is utálom, hogy mindig a kényelmes, futkosósra szavazok, mert isten bizony, ha egyszer fel kellene venni egy nőies cipőt, talán már egy helyben állni sem tudnék benne, elindulni meg végképp nem. Már a lépéseim is a lapos cipőhöz igazodnak, akkorákat lépek, mint egy díszőrséges katona. De lélekben még nem adtam fel, legalább még vágyakozom a magasabb sarkak után. Ki tudja, lehet, hogy még egyszer megtanulok járni bennük?
Prágai utunk naplóját írogatom még, majd küldöm, ha végleges formába került. Már ha érdekel egyáltalan valakit J
*** 
március 15.
Ezt az éjszakát! Megjön hajnalban a kicsi, totál összekeveredve, hogy most ő mit csináljon? Anyja éppen csak felébredt, fogalma sincs semmiről, néz ki bambán a fejéből, hogy ha lehetne most ezt előlről elkezdeni és nem az utcai fejben-monológot folytatni…  Na, az történt, hogy Dóri is ott volt a gimnáziumi osztálytalálkozón (miért???) és arra kérte a kölköt, hogy kezdjék újra. Ez a szerencsétlen meg éppen kezdett volna kikeveredni a totális összeomlásból. Még egy kislány is volt-van a láthatáron, meg egyáltalán, már kezdett a múltra múltként gondolni, erre tessék… Most meg agyal, hogy hogyan döntsön. Mert egy-két héttel ezelőtt még csípőből (átvitt értelemben J ) benne lett volna az újrakezdésben, de most már a fejével is gondolkodik előtte. Mert a leányzó most látja, mennyit veszített vele (bár, mint tudjuk a kicsi sem egy matyóhímzés, de azért legalább lelke az van). Úgy sajnálom ezt a szegény kölyköt, mert kezdődik a verkli elölről és látom rajta, hogy az eszével máshogy döntene, mint egyéb testrészeivel. Meg itt közeleg az utazás is, akkor tuti megint kiborulás lesz. Dóri részéről biztosan.
*** 
március 16.
Tegnap délutánról ennyit: Tiba és haverja itt csipegettek. Csupa két méteres apró gyermek. Közben érkezett még egy, persze az is éhesen. Nincs ezeknek családjuk? Na mindegy, ott sütök, tálalok; anyós meg kavar, hogy ő kávét inna. Mondom mindjárt, csak ezzel végzek itt. Jó-jó, ő segít. Jaj, csak azt ne! Így aztán a szokásos bűvészkedés, fél kézzel húst forgatok, a másikkal salátát keverek, a harmadikkal a kávét töltöm, édesítőszert keresek és anyósnak hideg tejet, közben srácok is kávét kívánnak; nekik meleg tej kell, kiskölöknek ha lehet habosítsam is fel, egyébként meg még nem nőtt ki az összes csápom, hogy közben még a nem létező tökömre lámpást is lógathassak, hogy egy kis hangulatfény is legyen.
Ma viszont… Én fönt a galérián gályázom, odalent jön egy srác. Az a tipikus ezer évig járok az egyetemre, mert az olyan jó időtöltés, meg addig sem kell dogozni gyerek. Viszont törzsvásárló, tehát szeretjük. Én meg valami számláktól éppen őrültem megfele, és hangosan mondom-sóhajtom: „csokit akarok!”. Jön a kérdés lentről, hogy milyet? Azt már csak morogtam, hogy mogyorósat. Srác elbúcsúzik. Pár perc múlva jön vissza egy tábla Piros mogyoróssal. Hát nem édes? Bár, Gáborom mondta, hogy hajaj, ez nekem sokba fog kerülni (mármint neki), de nekem ott akkor az életemet mentette meg. J
*** 
március 20.
Pénteken itt volt a rulett. Gábor már előre nyomta a sódert, hogy most a kajával tegyünk ki magunkért (mert eddig nem szoktunk?), mégis csak az ötvenedik születésnapja is lesz egyúttal. Hát jó, kajahegyek voltak, meg vendégek kedvenc italai is. Ajándékként meg kapott egy üveg viszkit, amit soha nem ivott, meg egy óriási papucsot (ismeritek, amibe a vendégpapucsokat lehet rakni). Ez utóbbi nekem esett rosszul, ő csak röhögött rajta. Most tényleg, annyira elnyomom én szerencsétlent, hogy ilyesmin poénkodjanak? Nem is hagyná magát.
Vasárnap anyósnál ebédeltünk. Meg is mérgezte a kutyát meg Gábort is, mert Morc itthon kidobta a taccsot, Gábor meg kóválygott egész délután. A két gyerek meg én csak visszafogottan csipegettünk, talán ezért is úsztuk meg a nagyobb kellemetlenségeket. Délután még az anyuék is átjöttek, és jóanyám még mindig azért puffogott, hogy anyós a múltkor leszólta az isteni halászlémet, mondván, nem elég csípős. Az ebéd utáni történések fényében én is még jobban sérelmeztem a dolgot. Én legalább nem mérgeztem meg őt.
Egyébként megint volt egy aranyos elszólása. Mert ugye ő Gáborkámnak vett egy masszírozót, csak azt Gáborka fizette és azóta is ott van nála. Ebédnél Gyurma jól lecikizte, hogy tiszta pénzkidobás volt. Mire a nagyi: „egyszer gondolhatok magamra is, nem?” Ja, akkor ennyit Gáborka ajándékáról. J
Á, mindegy, nem tépem rajta az agyam, próbálom elfogadni olyannak amilyen, mégis csak Gábor anyja, de hát nem könnyű. Az egészsége hál istennek remek, olyan balta se fogja típus. Gyerekek sem találnak vele soha közös témát, sokszor már a hangot sem. Képtelen rugalmasan váltani, rászáll egy témára és azt erőlteti, amíg valamelyik kölök fel nem áll és ott nem hagyja.
Enyha bakfismentalitással az alábbiakról kell tájékoztassalak benneteket: tegnap este az AXN csatornán óriási élményben volt részem! Attila, az isten ostora c. filmet adták Gerard Butlerrel a főszerepben, alias az Operaház fantomja, csak itt összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki. Mit jobban, egyszerűen egy isten. Hosszú haj, gyönyörű test és olyan szemek, hogy ilyeneket csak csöpögős szerelmesregényekben szoktak oldalhossznyian körbeírni. Hát, ha ilyen volt a mi hun vezérünk, akkor hun vannak az utódok??? Megyek a Tiszához és kiásom az öregfiút. Mellesleg a film sem rossz, bár ez a fiú a telefonkönyvet is felolvashatná, csüggnék minden szaván, főleg ha közben a gyönyörű kék szemeit bámulhatom. Jut eszembe, mióta is tetszenek nekem a kékszemű pasik?
És befejezésül egy idézet a múltkori Nők lapjából:  „Tetszik, hogy karcsú a derekam, izmos a karom, és egyáltalán, sportos a külsőm. Csak az nem tetszik, hogy mindezt zsírpárna takarja el.” – no komment. J
*** 
március 27.
Vasárnap Gábor szülinapját ültük a barátaival a Kaltenberg sörözőben. Tiba eljött, Gyurma nem, de most ez nem is volt annyira érdekes. 13-an voltunk, ami elvileg szerencsétlen szám, de az este ennek ellenére nagyon jól sikerült. Kapott pár jópofa ajándékot, mint például borospohár készletet, amire a neve kezdőbetűit festették, meg egy túlélő csomagot, amiben volt só-bors (az Élet sava-borsa), fakanál (hogy nagykanállal ehesse az életet), Réka kedvenc rumos pralinéja (mert ha asszony vidám, akkor neki sem rossz), ginzeng kivonat (panaszkodott valaki?) és egy bekeretezett közös kép a barátaival. Mindezek egy tv-s dobozba voltak becsomagolva, minden egyes darab külön-külön. Mire mindent kibontott, már hegyben állt mellette a csomagolópapír. Aztán persze kapott jó borokat meg egy Jazz-portrék c. könyvet. Én meg az utolsó pillanatban még rendeltem az étteremben egy tortát, így aztán tényleg isteni friss volt az a Fekete-erdő torta. Volt rajta 50 gyertya meg tűzijáték, ráadásnak még a cigányzenekar is bevonult a különhelyiségbe. Mondjuk, ezt nem kellett volna, nem vagyunk egy nótázós banda. Az ünnepelt gálánsan át is adta nekem a választás jogát, én meg ugye a másik nagy nótafa vagyok. A világon semmi nem jutott az eszembe. Égtem, mint a Reichstag, aztán sikerült is a lehető legközhelyesebb számot kérnem, az Akácos utat. De szerencsére ők sem erőltették a dolgot, gyorsan megköszöntük a számot és már mentek is. A kaja – hát, istenem, nem voltam elájulva, de a sörök… az igazi, házi főzésű söreik… ott is maradtunk majdnem zárásig.

2011. szeptember 30., péntek

2006. február


február 1.
Hajfestés. Életem első hajfestése. Hát, ez a nap is eljött. Először is beballagtam egy Rossman drogériába, ahol úgy bepánikoltam az előttem tornyosuló majd kétszáz-féle hajfestéktől, hogy ijedtemben felhívtam Nikit. Aztán röpke negyed óra alatt sikerült is döntenem. A Garnier Belle Color világos aranybarna festékét lőttem be. Középáras, tartós hajfesték természetes olajokkal. Persze, elolvastam a használati utasítást és rögtön be is tojtam, mert már a dobozon felkiáltójellel hívják fel a figyelmet, hogy a hajfestés allergiás reakciót válthat ki (akkor is, ha már volt festve a hajad), ezért a próbakenetet nyomd a füled mögé két napra, és ha nem kómáltál be, akkor jöhet is a hajfestés. Mi van??? Fodrásznál festéskor sincs időpont, aztán majd két nap múlva visszajövök!? Hülyeség az egész. Egyébként is nők milliói csinálják, talán én is túl fogom élni, na meg perszer a hajam is. Gábor ajánlgatta, hogy majd segít, de ő csak a hét végén akarja természetes fényben megcsinálni, az esti lámpafényben vagy leginkább magában nem bízik. Én meg nem várok, szerintem holnapnál tovább nem bírom.
Prága ügyben a kocka el van vetve, a szállást megrendeltem, előleget már át is utaltuk, jövő héten megveszem a vonatjegyeket. Kölköknek meg rosszul esett, hogy ilyen lelkesen tervezgetünk nélkülük. Most mit mondjak, ők nem ezt csinálják egész évben?
Örömmel olvasom, hogy szépen gyarapodtok kilóilag. Eddig csendben lapítottam és szégyelltem magam, hogy olyan kis pocim lett, a nagy sejhajomról már nem is beszélve. Ahány fotón szembesülök magammal, mindig azt látom, hogy még pofára is kikerekedtem, nem mintha régebben nem lettem volna kifejezetten kerekképű. Meg valahogy széltében erősödtem, amitől aztán már korántsem tűnök olyan karcsúnak, mint ezer évvel ezelőtt voltam. Mintha alacsonyabb is lennék, de tényleg. Nem jó érzés, de annyira még nem keseredtem el, hogy komoly tornázásba fogjak. A fájós derekammal egyébként se egyszerű dolog, mert hogy csináljak napi 50 felülést, ha közben kiakad a derekam? Gábor is pocakot eresztett, hol van már a kockahas… Még jó, hogy a doki szerint fogyóznia kéne, erre  babgulyást kíván meg pacalt. Ha a doki tudná mit jelent nálunk a diéta, visszaadná a diplomáját.
***  
február 2.
Itt Réka, az alacsony és barna nő. Az alacsony ugyebár optikailag értendő, ezt ne is feszegessük. A barna viszont… történt ugyanis tegnap este úgy nyolc után, hogy nem bírtam tovább, bevonultam a fürdőszobába a hajfestékkel. Akkor még szőkésbarna voltam, bár inkább már szürkülős. Aztán a világos aranybarna festéktől enyhén vöröses gesztenyebarna lettem. Gábornak tetszik, szerinte fiatalított is rajtam (nem akartam rákérdezni, hogy miért, olyan öreg voltam már? J ) és most már tulajdonképpen én is elégedett vagyok. Szóval, hajfestést vállalok! Ja, most már nagy a pofám, de amíg a festék dolgozott, én paráztam, hopgy marad-e haj a fejemen, vagy csomókban jön le.
Gyurmával is jól összerúgtam a port. Megint. Már kezdem megszokni az állandó csatározásokat. Új dilije, hogy neki tuti fogínysorvadása van, ki fognak hullani a fogai és protkója lesz. És én miért nem teszek meg ennek elkerülése érdekében mindent? Mi van??? Mégis mit? Orvoshoz menjen a kérdéseivel, annak ebből van diplomája. Aztán ha tudjuk a tennivalókat, akkor majd segítek. De nem is a hülyesége akasztott ki, hanem a stílusa, mert olyan arrogáns, hogy egy idő után az ember tényleg már nem is a tartalomra figyel, mert a köd rászáll az agyára a hogyantól. És nekem utólag ne kérjen elnézést, mert azzal már tele a padlás. Felnőtt ember, tanulja meg kezelni az indulatait, mert még megkaphatja azokat az anyai pofonokat, amiket annak idején elmulasztottam.
Na, megyek is, mert most nem vagyok valami épületes levelezőpartner.
***  
február 17.
Hát, szépen alakult ez a hét. Lényegében ma keltem fel először, végigfeküdtem a hetet. Attól eltekintve, hogy időnként akkorát tüsszentettem, hogy a plafonról a légnyomás levitte a pókhálót, és mindenféle testnyílásaim elé itatóst kellett tennem, tulajdonképpen kifejezetten élveztem a fekvést. Már tegnap fel akartam kelni és bemenni a boltba, de Gábor azt mondta, hogy talán jobb lenne, ha egész héten itthon lennék. Ha nem is fekszem, de a lakásban. Nekem meg nem kellett kétszer mondani. Nem tudom minek hívják ezt a kórt, mert ugye fizikailag annyira azért nem lehettem fáradt, de egyszerűen jól esett feküdni, mint egy darab fa. Maximum egy kis könnyed, erotikus Heather Graham könyvvel próbálkoztam, nehogy megerőltessem az agysejtjeimet. Lényegében ebből állt a gyógykezelés. Fekvés és számomra meglepő mennyiségű folyadék ivása. Szerintem napi három liter simán. Enni sem volt étvágyam, pedig drága szüleim hordták ide a kaját, hogy a család férfi tagjai éhen ne haljanak.
Szóval, ma déltájban végre felkeltem, fürödtem egy nagyot, hajat mostam, áthúztam az ágyat. Tettre és harcra kész vagyok újra! Na, azért annyira nem, hogy a két hét alatt összejött kosztól a lakást már most megszabadítsam.
Rettentően sajnáltam, hogy a hóesésből kimaradtam, még az ablakon keresztül is csodaszép volt. Persze a hólapátolás megint Gáborra maradt, a kicsi suliban volt, Gyurma meg… hát, rajta szokás szerint győzött a lustaság. Ez ügyben (is) hegyi beszédet tartottam neki, mire ma fél kilenckor elő is bújt a barlangjából, bár sok köszönet nem volt benne. Ült a gépe előtt, de tuti nem azzal foglalkozott, amivel kellett volna.
*** 
február 22.
Nórám, meg tudom érteni, ha mísz vagy, én is az vagyok. Persze ehhez kellett az is, hogy hazajövök, mind a két fiú itthon. Az egyik éppen indulóban, cipőjéből másfél kiló ezmegaz épp most hullott ki. A kutya a lábamról majd lever. Nem azért, mert annyira imád, hanem mert a két pasi délután fél háromig nem talált rá öt percet, hogy a kertbe levigye. Amikor feljön, nyalja a pofáját, ami azt jelenti, hogy a szomszéd macska- vagy madáreleségét megint megette (vagy macskát, vagy madarat), mert hiába is kérem, hogy ne borítsanak ki a kertbe mindenféle ételmaradékot. Mellesleg meg hasig sáros, mert ugye még itt minden olvad és sáros és neki a száraz járda nem jó. És most hiába takarítom fel, a tappancsaiból majd órák múlva hullik ki, akkor kezdhetem előlről. Mellesleg edzésre mennek, csajozni meg ki tudja hová, de rajtam kérik számon a tegnap este kiosztott melóikat, könyvtár, jegyzetelés, ilyenek. Gábornak is mennem kellene pár helyre, szakadjak ötfelé, de ők azok, akik nem érnek rá semmire. Mondtam már, hogy tele a hócipőm???
Szóval, nagyon is megértünk arra a mozizásra. Kriszti is nagyon dícsérte, szíve szerint eljönne akár még velünk is újra megnézni, Gyurma persze azonnal leherótozta. Illik ennyire rágerjedni 46 évesen a romantikus lányregényekre? Ciki vagy sem, én ilyen voltam, most már ilyen is maradok. Lassan lehet gondolkodni a nyugdíjon, nekem meg a virágzó réten lovagló fekete hajú, kék szemű kétméteres – esetleg egyenruhás – 19. századi nagy Ő-n jár az eszem. J A többit a fantáziátokra bízom. Most fogok meghülyülni?
De még ez is ezerszer jobb, mint amikor álmodok, mert akkor olyan orbitális marhaságokat… agyrém. Ma éjjel is… Kiskölköt valaki fejbe lőtte az ágyában (???), én tudtam, hogy ki volt az, de nem mertem tanúskodni, hogy a többieket megvédjem. Tiszta elmebaj. Persze, úgy keltem, mint akin átment a hajnali gyors, aztán még vissza is tolatott. Ráadásul még ki se beszélhettem magamból, mert most ilyenekkel  traktáljam a gyereket vagy éppen az apját?
***  
február 28.
Niki, isten éltessen! Meglepett, hogy magad alá zuhantál ettől a 45 meg egy kicsitől J Nem olyan vészes az, én csak tudom J Részemről ugyan néha azon elmélkedem, hogy nem ártana egy kicsit jobban a koromnak megfelelően lenyugodnom, de én meg azt hiszem, mienk a világ, most múltam 25; na jó, esetleg már 30 is. Ha rajtam múlna, magas sarkúban tipegnék (ha még rá tudnék állni) meg miniben. És főleg nem azon filóznék, hogy egy ujjatlan topban most lötyög a karom bőre vagy sem.  Hülye vagy? A lakás van értünk, nem mi a lakásért… ilyen és hasonló okosságokat gyártok, és mosolygok minden csiripelő kismadárnak meg tavasznak örülő mafla kutyának. Irigylem a babát várókat, romantikus hétvégéket tervezgetek (legfeljebb nem jön össze, de az már Gábor sara), szóval valahogy nem bírok öregedni. Azért, ha már elég gáz lesz, amit művelek, csapjatok nyakon! És persze ha be vagyok havazva, akkor belőlem is előjön a mísz p.csa, de látok ilyet jóval fiatalabb kiadásban is. Fel a fejjel, nem vagyunk még öregek! Aki ezt állítja, az minimum hazudik.

2011. szeptember 29., csütörtök

2006. január


2006. 
január 9.
Boldog új évet mindenkinek! Bocs, hogy eltűntem, nem is tudom, konkrétan mi volt az ok, csak jegyzeteltem, hogyha majd végre klaviatúrát ragadok, semmit ne felejtsek el.
Hát igen, Nórám, a Golffal mi is valami hasonló kálváriát jártunk végig. A mai napig emlegetem azt a dísztököt, aki felvette a rendelésünket, mert legalább neki lehetett volna annyi esze, hogy lebeszél a fekete üléshuzatról, ahelyett, hogy rábeszélt. Én hülye meg hagytam. Meg elmondhatta volna, mennyire kiszúrunk magunkkal, ha a három ajtós változatot választjuk az öt ajtós helyett. Végül is ő a szakember. Vagy nem. Mondjuk, mi sem voltunk a helyzet magaslatán, nem is értem, csak venni akartunk valamit, a józan eszünk meg a béka segge alatt volt, most aztán szívhatjuk a fogunkat. Az összes eddigi kocsinkban világos huzat volt, mégsem volt elkoszolódva egyik sem, a fekete meg direkt kiszúrás, főleg, hogy világos szőrű kutyánk van. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy majd nekem kell állandóan bemásznom a hátsó ülésre.
Én itt teljesen beleéltem magam a tacskó-projektbe, annyira tetszett a saját ötletem, hogy Gábort egy ilyen kis mitugrásszal lepjem meg a szülinapjára. Aztán felhívtam egy tenyésztőt. Nagyon jó fej volt, korrektül végig hallgatta az előzményeket, az ötletet és a félelmeimet is, aztán jó bőven kifejtette a véleményét. Lényeg, hogy a gyerekek után ő is lebeszélt a tacsiról. Ugyanis talán bármilyen más fajta tudomásul venné, hogy itten egy baromi nagy, öreg kutya nevelget egy kis szaros kölyökkutyát, de a tacskó más műfaj. És ezt azért volt alkalmunk annak idején saját bőrünkön is megtapasztalni, csak hát az idő megszépíti az emlékeket. Ahogy nyiladozik majd a csipája, próbálkozik majd a hatalomátvétellel, mert ő tacskó; a Morcnál meg ez nem nagyon jön be, mert őt meg tacskó nevelte. Szóval, nem szeretném, ha még ifjonc korában eltenné láb alól a nevelőpapa a 80 ezres kis csöppséget. Ugyanis egy jó tenyésztő ennyit kér. Persze lehet szerelemgyereket is venni 20 ezerért, és most lehet nekem is okosakat írni, hogy mennyi ebben a lutri. A végén kínomban már Gáborral is leültem megbeszélni a dolgot (nesze neked meglepetés!), és ő is amellett volt, hogy Morc mellé inkább ne. De azért már az is jól esett neki, hogy az ötlet egyáltalán felmerült bennem. Nektek nem kell mondanom, hogy a lelkiismeret-furdalás azóta a szörnyű nap óta is dolgozik bennem. Talán ezzel akartam kompenzálni, már amennyire azt egyáltalán lehet. De titkon egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy mégsem csapunk bele ebbe a kiskutya-buliba.
Újévi meló részemről csak annyiban húzósabb, hogy az egész évet ilyenkor ellenőrzöm, a hiányzó papírokat keresgélem, pótolom, ellenőrzöm a lakás, nyaraló, üzlet összes számláit, nehogy később bukjon ki valami turpisság. Pénztárgépet is elvittem a szervízbe, hogy lezárják a memóriáját, nem voltam az ötlettel egyedül. Vártam majd négy órát mire végeztem, közben szakadt az eső. Se elmenni, se odakint várni nem lehetett, ezren tolongtunk egy p.nyi helyiségben, közben vagy tíz gép ontotta magából a bizonylatot, majd elsült a fejem. Közben kínáltak kávéval, de hát abból se lehet meginni hármat, mert ott kapsz agyvérzést. És leginkább egy szék hiányzott, mert az ázott emberszagban, zajban már ott tartottam, hogy csendesen leülök a padlóra.
Jelentem a mikulásvirágom megemberelte magát. Karácsony előtt már azt hittem, eldobja az összes levelét, de azóta is szépen virít, és ezzel alighanem rekordot döntök, mert még novemberben vettem. Máskor ennyi idő alatt már a harmadikat gyilkolászom.
Upsz, ki kell lépnem, megjött a ház ura. Folytatás következik.
*** 
január 12.
Az az igazság, hogy nekem is annyira tele a fejem mostanában mindenki más dolgaival, hogy alig akad pár értelmes mondat, amit veletek oszthatnék meg. Az adóbevallás miatt már nem nyafogok, Nóra úgyis kiosztott már emiatt, és valahol igaza is van. Az ilyen görcsölések elkerülésére találták ki a könyvelőt, akinek az a szakmája, hogy minden változásra figyeljen. Nekem meg ehhez újra kellene születnem. Nem is egyszer.
Gábor is tiszta idegbaj és persze kin veri le, ha nem rajtam, végül is a vevőket nem küldheti a fenébe. Én kinek hisztizzek? Ráadásul rém udvarias. Másokkal. Más hülyeségét nem kéri számon, á nem, ő úriember… a feleségem majd személyesen odamegy, dehogy postán, á nem, meg nekik sem kell a saját saruk után szaladgálni, hiszen az asszony azért van, hogy szétszaladgálja a maradék agyát.
Közben sír, hogy nem megy a bolt, de a kocsit jelentsem be a szerelőhöz, hogy nem szól a dudája és hívjam fel a kipufogóst is, hogy nagyon hangos. Azok persze kérdezik, hogy mikor hozom (ééén??), hát azt meg én honnan tudjam, ha még a párom se tudja, mert momentán egy fillérje sincs. De azért telefonáljak. Szőnyeget rendel az üzletbe, mert a régi linóleum nem tetszik, de persze ehhez spéci kis porszívó is kell. Kutyát nem sétáltat, mert egész nap álldogál a boltban, itthon örül, ha ülhet. Késő éjjelig ül ebben a tetves gépben, amikor végre jön aludni, akkor megjelenik Gyurma, hogy csak ezt elindít, meg csak azt megnéz. Én persze elküldöm a sunyiba, hogy nem tudok tőle aludni, akkor felébred a kicsi és elküld mindenkit a sunyiba, hogy most már ő sem alszik. Hajnalban aztán jön a szőrös családtag, aki csak engem talál meg, hogy vigyem le a kertbe, ahol tulajdonképpen csak a madárcsicsergést akarta hallgatni. Visszajövök, bújnék az ágyba, szól az úr hangja a kicsitől, hogy kér egy kakaót, mire megkapja, Gábor is kér egy teát, már nem is érdemes visszafeküdni. Aztán este mitől vagyok olyan, mint a fatojás, borulok fel a tévé előtt, még azon is bealszom, ami érdekelt (volna). Gyurma szól, hogy legkésőbb fél nyolckor ébresszem fel, ami nagy szó, hiszen háromkor kapcsolta le a lámpát – addig én sem aludtam mélyen, őt füleltem. Persze felébredni nem tud, sokadszorra már ordítok, jól kezdődik a nap. Ráadásul megkapom azt is, hogy szörnyű a hangom, ha így kieresztem. Bocs, majd járok énektanárhoz. Egyébként meg éjjel kettőkor a törött pohárcserepeket söprögettem, amit lekaratézott véletlenül, amikor a fogmosásból osont visszafelé. Néha már azt kívánom, ő is menjen valahova a nagyvilágba. Persze, a kiscsaj miatt nem fog, meg hát alapvetően lusta ő ahhoz, hogy valahol a távolban önfenntartson.
Na pá, elég míszre vettem a figurát, de valahogy mostanában ez az alaphangulatom. Bocs meg egy anyamedve.
*** 

január 16.
Olvasásban bevallom, most a nagyon könnyed, romantikus vonalra vetődtem rá. Nora Roberts regényeire. Leginkább a családregényeire, amikor van 3-4 testvér, aztán azoknak a boldogsághoz vezető roppant rögös, de tömény erotikával fűszerezett útját követi végig. Mit mondjak, nem kell hozzá doktori cím, hogy az ember kövesse a történetet, viszont garantáltan kisimítja a ráncaidat a lelkeden. Időnként vannak ilyen időszakaim, amikor szinte függő vagyok ezekre a regényekre, aztán szép csendben elmúlik és jöhet valami tartalmasabb irodalom is. Freud biztos tudna kezdeni valamit ezzel a dologgal, de úgy vagyok vele, hogy amíg nem kövesedek bele ebbe az állapotba, addig azért nagy baj még nincsen. Vagy ha van, hát nem veszem észre. A karácsonyi könyveimből eddig csak Dan Brown-on vagyok túl, sehol Provance, se Toscana, nem is értem magam. Viszont a múltkor elkísérhettem a kicsit moziba (ez igen nagy kegy tőle), a Játszik még a szív. c. angol filmet bátran ajánlom mindenkinek. És már nyomták a Da Vinci kód előzetesét is, totál-brutál, azt meg kell nézni!
Na, jól van, egyelőre ennyi, megyek romeltakarítani, mert amikor ma hazajöttem, tele volt a konyha egy rakat férfival, a kicsi csoporttársai ugrottak fel számvitelezni kicsit. Az egyik srác elment reggel a Külker Főiskolára, mert ott ugyanazt a vizsgaanyagot írják, és ugyanaz a tanár is adja le az anyagot. Beült és lemásolta a példákat, aztán angolosan távozott. Na, ezeket a feladatokat dolgozták itt ki nagy lelkesen. Csináltam nekik egy rakat melegszendvicset, kiraktam az italokat, pillanatok alatt eltűnt minden, és rövidesen mindenki. A kupi meg itt maradt.
*** 
január 24.
Kiskölök évfolyamelsőként zárta a félévet. Nagyon büszkék vagyunk rá, ő is magára, de a bátyja szerint ez nem normális J Ettől függetlenül is fel volt dobva, mert az utolsó vizsga után beültek egy haverjával egy közeli kávézóba és két kiscsaj kikezdett velük, az egyik nagyon határozottan Tibával. A gyerek önbizalmának most nagyon jót tett ez az apró kis kaland, hogy egy csaj teljesen nyilvánvalóan érdeklődik iránta, mégsincs minden veszve, mert már nagyon temette önmagát. Aztán kicsit el is szállt, mert a frissen kézhez kapott ösztöndíjával elment vásárolni – mert ő megérdemli – és hihetetlen agyatlan dolgokat vásárolt a síeléshez. Ilyenekből már van egy pár, lassan dizájn-centert nyitok a hülyeségeiből.
*** 
január 26.
Gyurma megint rendesen kiakasztotta az őseit, azaz minket. Lazán elvonult 11-re vizsgázni, ahol kiderült, hogy 9-re kellett volna mennie. Így aztán eggyel megint több tantárgya lesz a következő félévben. Gábor is nagyon pipa volt, mert a leányzó tegnap is itt tévézett, amíg szívszerelme a vizsgára készült. Na ja. Képzelhetitek. Mi elmentünk megnézni az Üvegtigris 2-őt, de mire hazajöttünk, ők is itt moziztak, ugyanazt. Szerintem már akkor a tévé előtt ültek, mire mi a kapuig elértünk. Olyan link ez a gyerek, nem is tudom, hogy lehetnek ennyire mások az öccsével. Persze azt sem kell félteni, hülyeség dolgában ő sem áll rosszul, csak más természetű őrületei vannak. Jó, tudom, kár most már sápítozni, mert nem a sarki rendőr rontotta el őket, hanem mi, leginkább én, de őszintén szólva nem biztos, hogy sok mindent másképp csinálnék, ha újra kezdhetném. És persze az is egy dolog, hogy az ember tanul a hibáiból, az meg egy másik, hogy mennyire tudja a nagy tudományát egy kis karakteren érvényesíteni.
*** 
január 30.
Nálunk viszonylagos a nyugalom. Kiskölök vasárnap elautózott Bohinjba. Itt gyülekeztek a ház előtt, így aztán láttam, hogy kikkel utazik (meg hogy mennyi piát vittek magukkal, sícipőkben Bacardi hegyek). Szegény teljesen romjaiban volt, hogy négyük cucca még a síbox ellenére se nagyon fért be, ezért ki kellett venni a Golfból a kalaptartót. Micsoda szentségtörés! Az ő drágalátos autója (ezt ő így érzi, mi meg ráhagytuk) nem a legjobb formáját mutatja majd, ha kiveszik a csomagokat. Borzasztó. Mi közben itt agyon izguljuk magunkat, hogy 100 kilométernél többet eddig egyhuzamban még nem is vezetett, főleg nem télen, hóban-fagyban. Külföldön meg még egy centit sem. De hát el kell kezdeni ezt is egyszer, csak mi balgák hittük, hogy majd a mi védőszárnyaink alatt, nem pedig haverokkal a háta mögött. Ezek után vidáman sms-zett, hogy rendben odaértek, nem is volt fárasztó az 550 km, meg egyáltalán minden happy. Most pár nap viszonylagos nyugalom (a sípályán ne érje semmi baj), aztán majd pénteken izgulás a hazaút miatt.
Gáborral márciusban Ausztriába akartunk menni pár napra a kutyával, de jól keresztbetettek, mert nincs hely abban az időpontban. Gábor ment volna később is, de én meg vagyok sértődve. J 18 éve oda járunk, erre pont nekünk nincs hely, már nem is akarok menni. Feldobtam, hogy mi lenne, ha inkább Prága felé vennénk az irányt? Erre persze azonnal rákattant, mert Prága neki is nagyon tetszett. Kitaláltuk, hogy vonattal mennénk, szinte percre azonos az utazási idő, mint kocsival, viszont sokkal kevesebb a nyűg (főleg ott a parkolással). Igaz, így a kutya marad itthon, de talán ez sem baj. Nem lesz nagy túra, csak három éjszaka, de ha fele annyira jól sikerül, mint másfél éve a barátainkkal, akkor én már nagyon elégedett leszek. Most nem kell senkihez alkalmazkodni… szóval, végre kettesben! Hívom is a Máv-ot, hogy az elképzelt napokra van-e egyáltalán jegy, mielőtt nagyon beleélem magam.