2006. április

április 4.

A Dumas klubbot végre kiolvastam! Na, ezt a könyvet sem fogom még egyszer a kezembe fogni. A végén már kettesével lapoztam, annyira túl akartam rajta lenni. Csalódás volt. És ebből állítólag a Polanski még filmet is rendezett A kilencedik kapu címmel, Johnny Deppel a főszerepben? Azért ennek még utána járok.

Vasárnap Gábor valami pankráción vehetett részt a baráti foci helyett, mert mind a két karja össze van verve-nyúzva, a fenekére is ráesett, ettől aztán a leülés is nehézkesen megy csak. Hiába na, így 50 felett már nem lehet büntetlenül sportolni J

*** 

április 11.

Cili, egészen pontos a fogalmazás: én már készen vagyok, de az ablakosok még nem! Az ablakosok egyébként nagyon bírták Morcot, pedig elsőre nagyon tartózkodóan mentek el mellette a lépcsőházban. Aztán idővel már azt lesték, hogy már megint milyen pózban fekszik a franciaágyon. amikor meg kiment közéjük, simogatták, duruzsoltak neki, a végén már nekem kellett elhajtanom, mert teljesen leállt a munka. Persze mindent megszagolt, megnézett, kunyerált tőlük is kutyakekszet, de olyan egyértelműen, hogy rohantak szót fogadni neki. Édes egy pofa egyébként. Egyre inkább olyan, mint egy nagy, szőrös lakberendezési tárgy. Egész nap elnyúlva alszik, hol itt, hol ott, aztán egy félórácskát játszik magában, labdázik, birkózik a nyulával, aztán megint ledől valahol és úgy szuszog, hogy legszívesebben az egész család körbefeküdné. Reggel az eső miatt rádobtam egy törölközőt. Úgy nézett ki, mint egy lovagkori ló letakarva egy harci lepellel. Elmentem dolgozni, napközben hív a kicsi, hogy mi a franc a kutyán ez lepel, mert ebben kóricál a lakásban, le se dobja magáról? Aztán kijöttek elém a buszhoz, úgy örült, mintha hetek óta nem látott volna, pedig csak pár óráról volt szó. Isten bizony, már miatta érdemes hazajönni.

Jaj, mit találtam. Egy olyan válogatást, amin régi úttörő, kiszes és egyéb mozgalmi dalok vannak. Tiszta dili, a többségét még mindig fújom, nem múlik el nyom nélkül az énekkaros múlt, akármilyen régen is volt. J A Noxtól meg kaptam egy olyan lemezt, amin régi népdalok vannak, az meg az alsótagozatos énekórákat juttatja az ember eszébe. Nem vagyok normális! De azért olyan jó hülyének lenni! J

*** 

április 17.

Vasárnap nálunk volt megint a nagy családi ebéd. Meg a nagy családi összeszólalkozás. Anyóst most a fiacskájának sikerült kiakasztania, valami hülye politikai megjegyzéssel, bár már ezerszer mondtam neki, hogy ez ne legyen téma, hiszen tudjuk, hogy mennyire más véleményen van. De igazából nem is volt bántó, amit Gábor mondott, csak anyós szerintem unatkozott, nem találta a fonalat a beszélgetésben, amit felvehetne, így aztán egyszerűbb volt megsértődni és elvonulni. Megjegyzem, innentől csak jobb lett a hangulat. Anyámék hoztak át pörköltet és savanyú vetrecét, mert az a fiúk kedvence, erre ki az első, aki rákívánkozik? Naná, anyós. És visszaköpi (!) a tányérba a vetrecét, hogy ő nem erre számított! Mintha nem ismerte volna, mert már többször ettünk ilyet az anyuéknál. Ő is. Na, képzelhetitek az anyámat, egész idő alatt azt vártam, mikor szól be. Aztán előző napról maradt rétes, apu és Gábor azt ették, a többieknek csokitorta. Anyósnak rétes kell, mert a csokitorta biztos édes. Rétes is visszaköp, mert már nem friss. Anyád! Nem volt titok, de neki akkor jó, ha basztathat valakit. Részemről örültem volna, ha valaki már sokkal korábban megsérti…

Locsolás címszó alatt a kölykök persze vízzel gengszterkednek, drága apám az ezeréves kölnijével, aminek már borzasztó szaga van, a hajmosás tehát már most tuti. Gáborom meg locsolna, de most Józsival járok, tehát az sem aktuális J

Most mindenesetre elvonszolom sétálni a kutyával, mert ilyen isteni időben vétek itthon ülni.

*** 

hm, izé… Most érkeztünk vissza a János kórházból, ahol is lábközépcsont-törés miatt begipszelték a jobb lábamat. Ebből is sejthetitek, elmentünk sétálni. Fogalmam sincs, hogyan estem el, nem is estem, csak csúsztam, szerintem. Mindenesetre most 26-ig fekvő gipsz, aztán hat hét járó. Ez sikeres kis séta volt. A francnak kellett nekem erőszakoskodni. Ha van valakinek járókerete, gondoljon már rám, mert így még pisilni se tudok kimenni. Most bőgök egy kicsit és önsajnálok; na pá…

***    

április 18.

Amilyen lökött vagyok, nekem is első gondolatom (még a gipszelés előtt) az volt, hogy fogok így Nóráéknál a fekvő gipsszel lemenni a kertszintig. Úgyhogy, ha mégis inkább 29. lenne jó mindenkinek, akkor abban is nagyon benne vagyok, mert a járógipsszel szerintem már mindenféle kunsztokra képes leszek.

Visszatérve az esésre, tényleg nem emlékszem a lényegre. Gábor szerint a kutya rántott el, de én emlékszem annyira, hogy a póráz nem feszült és csak azért engedtem el, mert esésnél le akartam támasztani a kezem. Gábor se gondolta, hogy ekkorát estem. Még ő is a harisnyám miatt sopánkodott, mert naná hogy ilyenkor nem a 100 forintos esik áldozatul.  Szóval, feltápászkodtam, leporoltam a harisnya romjait a bal lábamon és mentünk tovább. Hogy valami mégis csak történhetett, akkor fel sem tűnt. Egy kicsit rosszabb volt a jobb lábamra lépni, mint az előző métereken. Így aztán kb. 1,5 km-t sétáltam még hazáig. Otthon levakartam magamról az út porát, elláttam a térdem, aztán leültem, mint az iszap. Fél óra múlva álltam volna fel, hogy igyak valamit, aztán hoppá… már nem is tudtam ráállni a kis hamisra. Lemondtuk a vendégséget, ahová éppen indulófélben voltunk, mert ilyen lábbal nem nagyon tudtam volna vezetni. Aztán fél óra múlva csak felhívtam a János kórházat, hogy van-e baleseti ügyeletük. Gábor elbaktatott a bérelt garázshoz a kocsiért, én meg egyedül próbáltam abszolválni a lépcsőt. Sejthetitek a tempóm, ha addigra Gábor már vissza is ért a kocsival a szomszéd utcából, én meg még a kert közepénél sem jártam. De az én drágám még akkor is úgy gondolta, hogy tuti semmi komoly, és megállt a János főbejáratánál. Sétálhattam két épülettömbnyit dombnak fölfelé.

Az ügyeleten szerencsénk volt, mert csak egy néni volt előttünk, őt már félig el is látták. Na, hívnak engem. Odabent orvos, ápolónő, adminisztrátor. Mindenki ül, szék több se. Kérdik, mi a probléma. Vajh, mi lehet, ha itt állok féllábon és dőlök a falnak? Mondom, elestem és nem tudok azóta ráállni. -Mutassam.  Falnak dőlve lerugdosom a cipőm, letekerem a bandázst a lábamról. Odanéz. -Ja, már látom. Tessék kint leülni, majd hívják a röntgenbe. Kis idő múltán tényleg hívnak, ugrálj be, ülj le, forgasd erre, arra (és közben be se pisilj). Mehetsz ki, majd szólnak.

Na, kis idő múltán hallja ám Gábor, hogy „jé, ez tényleg el van törve”. Mivel rajtunk kívül más nem volt, gondolta, hogy ez csak az asszony lába lehet. És szabályosan rosszul lett, hogy ő marha, végiggyalogoltatta velem a kórházat, jó, ha nem mozdult el a törés. Onnantól aztán roppant aggódó lett. Amikor felrakták a fekvő gipszet, el is kapta az orvost, hogy trombózis elleni injekció? Majd a családorvos felírja. Járókeret? Fekvőgipsz, ne járkáljon. Na, de mondjuk a fürdőszobába? Ja, akkor itt egy recept. (Később kiderült, hogy csak egy botot írt írt fel a hülyéje.) De még azt is kérdezni kellett, hogy hol lehet ezt most beváltani, mert magától egy mondatot nem mondott volna az ürge. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség magamba roskadva, könnybe lábadt szemekkel. Nem tudom miért, de olyan sírás jött rám. Hogy ilyen béna is csak én lehetek. Mi lesz majd a kutyával meg a családdal? Nem feltétlenül ebben a fontossági sorrendben. J Gábor most aztán hozta a kocsit, majdnem a gipszelőbe beállt vele. J Itthon meg a teljes döbbenet, mert a fiúk se gondolták, hogy csizmában jövök vissza. Gyurma telefonált, hogy állítsam le a gépét. Mondom, majd valaki más, mert én eltörtem a lábam. Na, ő is kivolt teljesen, azt hitte, valami rossz viccet hall. Innentől aztán jó anyám bökdöste belém mindennap az injekciót, Gábor meg elhozta Nikiéktől a járókeretet,  úgyhogy legalább a fürdőszobáig el tudok trabantozni vele. A görbebothoz képest határozottan könnyebben lehet vele manőverezni.

A tanulság mindenesetre az, hogy ne halasztgassa az ember a dolgait, mert csak a jó Isten tudja, mikor tudod a dolgaidat rendbetenni egy rossz mozdulat miatt. Megyek, le is fekszem, mert mindenki mondogatja, hogy ezt a fekvést komolyan kell venni, a lábat felpolcolni. Mondjuk, én már unom, mi lesz itt egy hét múlva?A további hat hétbe meg bele se akarok gondolni.

*** 

április 19.

Itthoni kényeztetésről annyit, hogy most fejeztem be a palacsintasütést. Amúgy kétségbeejtő, hogy ezek a manusok segítség alatt azt értik, hogy nem azt csinálják, amit kérek, hanem mennek a saját fejük után. Ne akarjátok tudni, egy nap után már úgy néz ki a konyha, hogy itt majd dinamittal kell rendet rakni.

Majd még írok, de most kicsit visszaugrálok az ágyba, eléggé kiment belőlem a szufla. Meg az ujjaim is belilultak, a véraláfutás már lekúszott odáig, ezért jegelni is kéne.

*** 

április 20.

Ma délelőtt már jól kibőgtem magam. Van ugye egy kis önsajnálat, ami azért nem olyan vészes. Csak amikor látod, hogy a párod ugyan kicsit setesután, de igyekszik mindenben segíteni, a két nagy fiad meg hagyja és eszükbe se jut kivenni a részüket, hát, az nagyon elkeserítő tud lenni. Persze, megcsinálják ők is, ha nyomatékkal kéred, esetleg kicsit sírósan, de maguktól semmi nem jut eszükbe. Simán áttértek az apjukra, hogy most szolgálja ki őket ő, fel sem merül, hogy esetleg majd maguk. Ebédnél, vacsoránál természetes, hogy a nagymama gondoskodik róluk. Hogy a francba szúrtam én ezt el ennyire?

Gáborom igyekszik, de hát olyan pasisan. Reggelinél ülök az asztalnál. Mit kérek? Ne legyen bonyolult, gondolom én, és kérek piritóst lekvárral. Pirít kenyeret, a lekvárt is megtalálja cirka 10 perc alatt, miközben folyamatosan instruálni kell, hova nyúljon. Aztán leül. Az hogy kés és kiskanál is kéne, már fel sem merül.

*** 

április 24.

Itthon minden változatlan, beleértve az őrületet is. Voltam olyan marha, hogy elugráltam a szavazásra. A szavazás szempontjából mondjuk tök feleslegesen, de én legalább kinyúltam tőle. Mire hazajöttünk, már alig álltam a lábamon, gyorsan átöltöztem és szinte elájultam.

Napozni az erkélyen abszolút reménytelen. Egyrészt nem fér ki a trabant az ajtón, másrészt olyan dög meleg van, hogy 5 perc után iszkolok befelé. Valahogy ki kellene szerkeszteni a napernyőt, de nem akarom megkérni a fiúkat, mert akkor ezer kérdéssel állnak neki, attól meg én leszek ideges. Az erkélyre kijutni egyébként is bulis dolog, mert az ajtó kerete elég magas, úgy kell átugrani. Még amikor két lábam volt, akkor is átestem néha rajta, most meg tiszta mutatvány kiugrani keretestül.

*** 

április 25.

Hát, tényleg nem idegszanatórium itthon feküdni. És akkor egyesek még rátesznek egy-két lapáttal. Tegnap azt hittem, hajam nem marad, annyira tépni lett volna kedvem. Ugyanis az én drágámnak és a Zoli barátjának jegye volt a Kongresszusiba valami jazz-koncertre. Zoli érkezik a parkolóba, nézelődik, mert valami ki van ragasztva az összes ajtóra. Nézi, hát, elmarad a koncert. Jött az örömhírrel, én marha még először tényleg örültem is. Aztán szó szót követ, hogy még jó, hogy szombatra tuti az élmény. Az biztos, de ennek miért örül a Zoli? És akkor mondja, hogy már két hónapja lefixálták, hogy mennek Győrbe valami koncertre. És ezt nekem nem kellett volna tudnom?
Miért, van valami program? – néz rám Gábor olyan őszinte csodálkozással, hogy ott már komolyan fontolgattam az ablakon kiugrást. Áááá, semmi… csak fél kettőkor „leendő menyünk” nővérének az esküvője, ahova meghívtak minket is. Utána pedig a házavató buli Nóráéknál. Pardon. Jaj, érezte ő, hogy valami van, csak nem emlékezett. És akkor jött a menetrendszerű sündörgés, hogy próbáljam már meg a lányokkal elintézni a csúszást, mert ő olyan szívesen jönne (bociszemek), de hát ezt se mondhatja már vissza. Nem ő telefonálgat, hogy meaculpa meg egyebek. Nem. Én húzzam ki a szarból szokás szerint. Éppen ezért még egyszer nagyon köszönöm, hogy mindenki benne volt az újbóli  csúsztatásban. Ígérem, ezt az időpontot már csak a temetésem másíthatja meg.

Pedig Nikivel előtte olyan jót dumáltunk. Ez a drága munkamániás olyan édes volt, kérdezte, hogy mit segíthet? Szívesen főz, vasal meg egyebek. Mondom, meg vagy te kergülve, nincs otthon elég dolgod? Elvagyok itthon ebben a kupiban, aztán ha meglesz a csodagipszem, akkor majd rendet vágok. Ha másként nem, majd apránként kivakarom a koszból a kéglit. Ma hangyákat találtam, de mire az anyu előkereste a hangyairtót, azok már majdnem kihaltak; akkor meg melléjük lőtt, szóval nehéz szó nélkül hagyni, ha más ügyködik.

Ma a nagy fekvésben nagy gondolatom támadt. Van nekünk vadiúj, drága lakásbiztosításunk. Nem kapok én onnan valami kis fájdalomdíjat a törés okán? Felhívtam őket, aztán majd eldobtam a telefont. Állítólag 30 ezer forintot fizetnek. Juhéj, máris megvan a csodagipsz ára J

Morc egyébként kitolt velünk ma reggel. Gábor hajnalban leengedte, aztán mikor visszajött… mint aki istállótrágyában hempergett. Gondolom, volt egy kis hajnali pára. Az meg a napok óta rohadó levágott fű együtt kiválóan alkotta ezt az illatos elegyet. Gábor kénytelen volt felkelni és elvinni sétálni, hogy ne itt kenjen össze mindent. Persze az utcára menés előtt még jól le is slagozta, így viszonylag „szobatiszta” volt, mire hazajöttek. Mondom én már évek óta, hogy a levágott fű gyűjtőhelyét körbe kellene keríteni, de ki vagyok én, hogy valaki meghallja, amit csicsergek. Hát, most Morc elintézte, amit nekem eddig nem sikerült.

Drága anyám mondja, hogy szárazak a bútoraim, mivel kenem őket? Hát, mostanában semmivel, egyébként meg Prontóval, azt meg nem nagyon issza be. Szóval, most ezt is fel kell írni arra a listára, hogy a gipszlevétel után mit kell sürgősen megcsinálnom. Kezd az a qva lista már nagyon hosszú lenni, pedig még hol a vége…

***  

április 26.

Most jöttünk meg az ortopédiáról. Amikor leszedték a gipszet, elég pazar látvány volt a szivárvány minden (de főleg lilás) színében játszó lábfejem. Egy kicsit duci is volt, úgyhogy egy fél órát fektettek felpolcolt lábbal és csak utána rakták rá ezt a csodát. A „csoda” pillanatnyilag még baromi szokatlan. Kicsit olyan érzés, mintha elöl ki akarnék esni belőle. Azt még elképzelni is rossz, milyen lehet a rendes gipsz, ha ez a könnyített ilyen nehéz. Van hozzá egy talp, amit éjszakára le lehet venni, hogy mégse az utca koszával feküdj be az ágyba. Praktikus, bár elég ormótlan. A színe meg… A harsány zöld és a benetton-kék között lehetett választani. Miért nincs ebből valami normális szín, de tényleg?  Ha minden jól megy, május 24-én szedik le. Apróság, hogy egész idő alatt bökni kell az injekciókat, pedig azt hittem, csak amíg fekszem.

Az első héten még sokat kell pihentetni. Ha bedagad a lábfej, akkor felpolcolni. De aztán fokozatosan egyre jobban terhelni kell, nem kímélve, hanem ténylegesen ráterhelve. Ez még érdekes lesz, mert most még sziszegek egy-egy mozdulatnál.

Gipszmester azt mondja: „akkor kérem, vetkőzzön le derékig”, én marha meg majdnem komolyan vettem. Még jó, hogy időben kapcsoltam, hogy csak szórakoznak velem, röhögtünk is egy jót.:)

***  

április 29.

Végre egy jó nap! Délelőtt már voltam a városban, Gábor bevitt az üzlethez. Az első utam persze a turiba vezetett, túrtam Morcnak egy kis kecskét, hálából amiért olyan lelkesen aludt velem együtt az elmúlt napokban J Aztán bevásároltunk a Kaiserben és jöttünk is haza. Gábor hirtelen felindulásból vett nekem egy cserép törperózsát. Amikor kérdeztem, hogy mire fel? – annyit mondott: csak úgy. Hát, nem aranyos?

Itthon összedobtam egy könnyű ebédet. A csirkemellen vannak azok az apró szép kis husik, na, olyat vettem egy tálcával. Kavartam egy nagy adag salátát, dresszinget rá, pirított zsemlekockákkal meg dióval. És a kis husik a tetejére. Mondom a kölyköknek, hogy tök úgy fest, mintha rák lenne, nem? Erre eldobja mind a kettő a villát, hogy „ez rák?”. Mondom, csak olyan. J

Délután az esküvő nagyon hangulatos volt. Azért van benne valami, ha két nagy család gyerekei (7-7 testvér) házasodnak. Ennyi embert! Mi is ott voltunk a gratulálók között, lássák, hogy tényleg örülünk a boldogságuknak. Ha nekünk nem is adatott meg ennyi gyerek, azért még rendes család vagyunk. Bemutattuk végre kiskölköt is, elviccelődtünk a gipszemen, aztán mi el is köszöntünk, Gyurma maradt a vacsorára is. Őt már félig-meddig családtagként kezelik.

Alig értünk haza, Nóráék már itt is voltak. Ezzel egyidőben Gáborék is elindultak Győrbe, kiskölök is velük tartott, mert pár csoporttársa ott lakik, és most összekötötte a hasznost a kellemessel és csajozott, amíg apjáék kultúrprogramon vettek részt. Gyerekek, Nóra olyan, de olyan diótortát sütött… arra nincsenek is szavak. Nemcsak finom volt, de profin is nézett ki. Azt hiszem, ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám összehozni, de hát ezért is nem gondolkodom én a kávézónyitáson.