De a Blog, egy új világ… a lányok közül csak ketten zizzentünk rá, mi ott kiírtunk magunkból nagyjából mindent, a többiek meg ott olvasgattak, ha éppen kíváncsiak voltak ránk. Szóval, amikor barátnőm névnapi ajándékaként életre kelt a Blog, rájöttem, jó dolog, ha az embernek olyan barátnője van, aki többet is lát a számítógépben, mint írógépet. Így ugyanis megvan az a halvány esély, hogy Te magad is fejlődőképes lehetsz. Addig a napig én azt se tudtam, hogy ez a műfaj létezik. Már attól is kellőképpen elteltem, hogy az e-mailezés és az iwiw rejtelmeivel megbirkóztam. És akkor – mint derült égből a villámcsapás – érkezett ez az ajándék.
Először – nem tagadom – még meg is ijesztett. Hogy fogok én ezzel megküzdeni? Merthogy küzdelem lesz, abban szinte biztos voltam. Az első és legfontosabb harcot önmagammal kellett megvívnom, hiszen itt egy olyan fórumon élhettem ki grafomán hajlamomat, amit nem csak a szűk barátnői kör olvashatott, hanem jószerivel a világon bárki. És ez nem túlzás, mert idővel kiderült, olyan olvasóm is akadt, aki a Nagy Vízen túlról olvasgatott régi osztálytársak után kutatva a világhálón.
A névválasztás is az ajándékozó dolga volt. Viszont ismer! De még mennyire… Így aztán nyugodtan mondhatom, hogy tökéletes lett a név is, és a blog arculata is. Egyébként fura dolog ez a nevekkel. Az ember tiszta tudathasadásos lesz, ha egy kicsit blogol (esetleg több helyen is), egy kicsit mailezik, mellesleg meg hallgat a családja által szorgalmazott becenevére is. Egy idő után óhatatlanul keverni fogsz. A jelszavakkal mindenképpen.
A blog egyébként érdekes világ. Amikor megnyitod a saját kis naplód, eltökéled, hogy abba mindenkori hangulatod szerint a saját gondolataid írod meg, élményeidet (legyenek azok jók vagy rosszak) osztod meg az arra járókkal. Amíg névtelen, arctalan vagy (és nem vagy tisztában az elektronikus világ rejtette csapdákkal és veszélyekkel), addig teljes is lehet a kitárulkozás. De elkerülhetetlenül ismerősöket szerzel, akik előtt már zsigerből kezded átfésülni a sorokat. Ilyenkor sokan másik blogot nyitnak, hiszen az őszinte kitárulkozás vágya folyamatosan ott mocorog a gondosan megválogatott sorok között. De ott a dolgok újra kezdődnek és már formálódik is a harmadik, negyedik blog arculata .
Tapasztalatom szerint előbb-utóbb mindenkinek kialakul egy vezértémája. Van, aki szerelmetes városát szerkeszti ki, van, aki házi kedvencét, van, aki a hobbyját, van, aki a mindennapi keserveit, van aki lelke mélyének gondolatait, a fejéből zümmögő történetet, és akadt, aki leendő gyermekét várta boldog soraival. Utóbbi aztán könnyfakasztóan őszintén számolt be egyéni tragédiájáról is. A lehetőségek tárháza végtelen. Senkinek nem célja konkrét tanácsokkal ellátni a többieket, de naplótöredékeink akaratlanul is mintát adnak, gondolatot indítanak. Éppen ezért részemről el is neveztem ezt az egészet terápiás billentyűverésnek. Mert az. Legyen titkolózó, személytelen vagy éppenséggel kitárulkozó, mind ugyanazt a célt szolgálja – kifecsegni magunkból a napi feszültséget, a régóta hurcolt sérelmeket, fájdalmakat, félelmeket, vágyakat. Mert segít. Többnyire.
Persze elbújni jó, de sokáig mégsem bírja az ember. Mert akik rendszeresen látogatnak, megosztják veled gondolataikat, érzéseiket, előbb-utóbb ismerősökké válnak. Az ismerősök pedig egy-egy könnyed blog-találkozón akár fel is fedik magukat, betekintést engednek az igazi életükbe, az igazi lényükbe. Innentől a dolgok már bonyolultabbak. Az addig fölényesen és arctalanul osztott észt már jobban átgondolod, hiszen tudod, hogy ki az, akinek a szemébe mondod a tutit. Persze nemcsak barátságok szövődnek a sorok által, előfordulhat, hogy pillanatnyi hangulatunk nem tűri a kritikát, a másik – kellő információ hiányában – sekélyesnek tűnő véleményét, és megharagszunk, magunkba fordulunk, szó szerint is bezárkózunk. De nem baj ez sem. Ez is a tanulási folyamat része, megismerni önmagunkat, reakcióinkat, akár visszavágási képességünket is.
Én eleinte vidám képekkel, némi humorral kezdtem, és csak majd egy hónap után rukkoltam elő egyéni gondolatokkal. Ha olvastam, hallottam valami vidámat vagy éppen elgondolkoztatót, rögtön úgy éreztem, ez igen, ezt a többiekkel is meg kell osztanom. Néha lírai hangulatban egy-egy kedves verset gépeltem be. És sok-sok történetet kutyámról, Morcról. Érdekes, hogy a nyafogós posztokhoz mindig sokan csatlakoztak, a gondolatébresztőkhöz eleinte kevesebben, majd egyre többen; viszont jól eső érzés, amikor az örömödben is osztoznak a többiek.
Persze, mint mindent, a blogolást is utolérheti a kifáradás, ellaposodás. Az ember hangulatváltozásai gyakran vezetnek „írói válsághoz”. Ilyenkor az ismerősöktől illik búcsút venni és a majdani felbukkanásról értesítést küldeni. Megannyi új szabály amúgy is agyonszabályozott életünkben. De mégsem, hiszen ezeket a szabályokat a mindennapi életünkben is alkalmazzuk. Na, nekem itt sikerült szarvas hibát ejtenem. Amikor kifújt a lelkesedés, egyik napról a másikra magára hagytam az oldalt. Nem éppen illedelmes viselkedés, de valahogy még a lezárásához, a búcsúhoz sem éreztem erőt és ihletettséget. Pedig írni vágytam továbbra is, csak nem mindenféléről, hanem egy meghatározott dologról. És ez annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy hűtlenül magára hagytam mindenkit, aki arra járt. Ezúton is bocsánat érte.
Persze sokáig nem bírja ki az ember, ha már egyszer rákapott az ízére. Új helyen, új névvel, újra elindult egy kis napló az életem örömeivel, bánatával, a vágyaimmal, az önkifejezési kényszeremmel. Nem ígértem, hogy onnantól újra lelkesen belevetem magam a mindennapos közlésekbe. Nem tudtam, mit hoz a jövő, de azt éreztem, hogy ezt a rendhagyó naplót újra a kezembe akarom venni. Nem tudtam, hogy lesz-e arca, visszatérő motívuma az oldalnak. Lehet, hogy csak össze-vissza csapongok majd, mint egy jó naplóban szokás. És végeredményben a blog sem más, mint nagyanyáink kulcsos kis naplója, amit a fiók mélyén őriztek. Csak az eszközei mások. Az emlékül beragasztott mozijegy helyett itt egy youtube-ról letöltött részlettel csinálunk kedvet a többieknek, lelkes vagy kritikus sorainkkal osztjuk meg élményeinket. A valamikori szemérmességet pedig felváltotta a nyitottság. De ne feledjük, ehhez a nyitottsághoz a kulcs továbbra is a mi birtokunkban van.
2007-től tehát álljon itt néhány kis bejegyzés, amikre a reakciókat nem mellékelem. Aki most olvassa, abban ébresszen új gondolatokat, vitatkozzon vagy értsen egyet velem, vagy csak szórakozzon a botladozásaimon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése