Bármennyire is jó volt a tegnapi találka és a vacsi, a mai nap már elszúrt mindent, mert annyit kellett mennem a család ügyei után, hogy kerék nőtt a talpamra, a kilométerórám meg kiakadt. Közben vásároltam is, a végén úgy jöttem haza, mint egy két lábon járó karácsonyfa. Gyurma itthon múlatta az időt kis barátnőjével, Kiskölök megérkezett, de oda nem ült volna hozzájuk öt percre. Ezt a „nemutáljukegymást”, csak „egymásszagátsembírjuk” viszonyukat már nagyon nem bírom. Ugyanakkor meg úgy tudnak egymásért aggódni, ha a másik nem hallja. A franc sem érti, mire jó ez a kekeckedés.
A kicsitől virágot kaptam nőnapra, Gyurmától ölelést, mert ő egy csokorba ölte a pénzét, azt meg persze nem én kaptam. De legalább a nagymamákat felhívták, néhány csöpögős mondat a telefonba, aztán szegények újabb egy-két hétre két vállra vannak fektetve.
Gyurma az előbb telefonált, hogy az utcasarkon van egy döglött fekete macska az úttesten, vigyázzunk, ha arra mennénk Morccal. Mondom, az már napok óta ott van, de több döglött macskát nem kukázok be. Kérdi a gyerek, hogy csak nem a madárinfluenza vitte el? Hát, szerintem nem valószínű, hogy pont az úttesten halt volna bele a madárinfluenzába, valószínűbb, hogy elcsapták. Mindenesetre nagyon utálnám, ha ezt se takarítaná el senki, mert hónapokkal ezelőtt ugyanott már mumifikálódott egy szerencsétlen példány. Még lehet, hogy az is ott van, csak leesett a hó, én meg nem guberálok alatta. Persze a kutyát ezek az izgalmas dolgok érdekelnék, ezért nem is lehet póráz nélkül arra menni, mert tuti előbányászná mire észbe kapnék.
március 9.
Csak ma jutottam hozzá, hogy Nóra hosszabb levelét is elolvassam. Lapos cipő ügyben teljesen egy véleményen vagyunk. Már én is utálom, hogy mindig a kényelmes, futkosósra szavazok, mert isten bizony, ha egyszer fel kellene venni egy nőies cipőt, talán már egy helyben állni sem tudnék benne, elindulni meg végképp nem. Már a lépéseim is a lapos cipőhöz igazodnak, akkorákat lépek, mint egy díszőrséges katona. De lélekben még nem adtam fel, legalább még vágyakozom a magasabb sarkak után. Ki tudja, lehet, hogy még egyszer megtanulok járni bennük?
Prágai utunk naplóját írogatom még, majd küldöm, ha végleges formába került. Már ha érdekel egyáltalan valakit J
***
március 15.
Ezt az éjszakát! Megjön hajnalban a kicsi, totál összekeveredve, hogy most ő mit csináljon? Anyja éppen csak felébredt, fogalma sincs semmiről, néz ki bambán a fejéből, hogy ha lehetne most ezt előlről elkezdeni és nem az utcai fejben-monológot folytatni… Na, az történt, hogy Dóri is ott volt a gimnáziumi osztálytalálkozón (miért???) és arra kérte a kölköt, hogy kezdjék újra. Ez a szerencsétlen meg éppen kezdett volna kikeveredni a totális összeomlásból. Még egy kislány is volt-van a láthatáron, meg egyáltalán, már kezdett a múltra múltként gondolni, erre tessék… Most meg agyal, hogy hogyan döntsön. Mert egy-két héttel ezelőtt még csípőből (átvitt értelemben J ) benne lett volna az újrakezdésben, de most már a fejével is gondolkodik előtte. Mert a leányzó most látja, mennyit veszített vele (bár, mint tudjuk a kicsi sem egy matyóhímzés, de azért legalább lelke az van). Úgy sajnálom ezt a szegény kölyköt, mert kezdődik a verkli elölről és látom rajta, hogy az eszével máshogy döntene, mint egyéb testrészeivel. Meg itt közeleg az utazás is, akkor tuti megint kiborulás lesz. Dóri részéről biztosan.
***
március 16.
Tegnap délutánról ennyit: Tiba és haverja itt csipegettek. Csupa két méteres apró gyermek. Közben érkezett még egy, persze az is éhesen. Nincs ezeknek családjuk? Na mindegy, ott sütök, tálalok; anyós meg kavar, hogy ő kávét inna. Mondom mindjárt, csak ezzel végzek itt. Jó-jó, ő segít. Jaj, csak azt ne! Így aztán a szokásos bűvészkedés, fél kézzel húst forgatok, a másikkal salátát keverek, a harmadikkal a kávét töltöm, édesítőszert keresek és anyósnak hideg tejet, közben srácok is kávét kívánnak; nekik meleg tej kell, kiskölöknek ha lehet habosítsam is fel, egyébként meg még nem nőtt ki az összes csápom, hogy közben még a nem létező tökömre lámpást is lógathassak, hogy egy kis hangulatfény is legyen.
Ma viszont… Én fönt a galérián gályázom, odalent jön egy srác. Az a tipikus ezer évig járok az egyetemre, mert az olyan jó időtöltés, meg addig sem kell dogozni gyerek. Viszont törzsvásárló, tehát szeretjük. Én meg valami számláktól éppen őrültem megfele, és hangosan mondom-sóhajtom: „csokit akarok!”. Jön a kérdés lentről, hogy milyet? Azt már csak morogtam, hogy mogyorósat. Srác elbúcsúzik. Pár perc múlva jön vissza egy tábla Piros mogyoróssal. Hát nem édes? Bár, Gáborom mondta, hogy hajaj, ez nekem sokba fog kerülni (mármint neki), de nekem ott akkor az életemet mentette meg. J
***
március 20.
Pénteken itt volt a rulett. Gábor már előre nyomta a sódert, hogy most a kajával tegyünk ki magunkért (mert eddig nem szoktunk?), mégis csak az ötvenedik születésnapja is lesz egyúttal. Hát jó, kajahegyek voltak, meg vendégek kedvenc italai is. Ajándékként meg kapott egy üveg viszkit, amit soha nem ivott, meg egy óriási papucsot (ismeritek, amibe a vendégpapucsokat lehet rakni). Ez utóbbi nekem esett rosszul, ő csak röhögött rajta. Most tényleg, annyira elnyomom én szerencsétlent, hogy ilyesmin poénkodjanak? Nem is hagyná magát.
Vasárnap anyósnál ebédeltünk. Meg is mérgezte a kutyát meg Gábort is, mert Morc itthon kidobta a taccsot, Gábor meg kóválygott egész délután. A két gyerek meg én csak visszafogottan csipegettünk, talán ezért is úsztuk meg a nagyobb kellemetlenségeket. Délután még az anyuék is átjöttek, és jóanyám még mindig azért puffogott, hogy anyós a múltkor leszólta az isteni halászlémet, mondván, nem elég csípős. Az ebéd utáni történések fényében én is még jobban sérelmeztem a dolgot. Én legalább nem mérgeztem meg őt.
Egyébként megint volt egy aranyos elszólása. Mert ugye ő Gáborkámnak vett egy masszírozót, csak azt Gáborka fizette és azóta is ott van nála. Ebédnél Gyurma jól lecikizte, hogy tiszta pénzkidobás volt. Mire a nagyi: „egyszer gondolhatok magamra is, nem?” Ja, akkor ennyit Gáborka ajándékáról. J
Á, mindegy, nem tépem rajta az agyam, próbálom elfogadni olyannak amilyen, mégis csak Gábor anyja, de hát nem könnyű. Az egészsége hál istennek remek, olyan balta se fogja típus. Gyerekek sem találnak vele soha közös témát, sokszor már a hangot sem. Képtelen rugalmasan váltani, rászáll egy témára és azt erőlteti, amíg valamelyik kölök fel nem áll és ott nem hagyja.
Enyha bakfismentalitással az alábbiakról kell tájékoztassalak benneteket: tegnap este az AXN csatornán óriási élményben volt részem! Attila, az isten ostora c. filmet adták Gerard Butlerrel a főszerepben, alias az Operaház fantomja, csak itt összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki. Mit jobban, egyszerűen egy isten. Hosszú haj, gyönyörű test és olyan szemek, hogy ilyeneket csak csöpögős szerelmesregényekben szoktak oldalhossznyian körbeírni. Hát, ha ilyen volt a mi hun vezérünk, akkor hun vannak az utódok??? Megyek a Tiszához és kiásom az öregfiút. Mellesleg a film sem rossz, bár ez a fiú a telefonkönyvet is felolvashatná, csüggnék minden szaván, főleg ha közben a gyönyörű kék szemeit bámulhatom. Jut eszembe, mióta is tetszenek nekem a kékszemű pasik?
És befejezésül egy idézet a múltkori Nők lapjából: „Tetszik, hogy karcsú a derekam, izmos a karom, és egyáltalán, sportos a külsőm. Csak az nem tetszik, hogy mindezt zsírpárna takarja el.” – no komment. J
***
március 27.
Vasárnap Gábor szülinapját ültük a barátaival a Kaltenberg sörözőben. Tiba eljött, Gyurma nem, de most ez nem is volt annyira érdekes. 13-an voltunk, ami elvileg szerencsétlen szám, de az este ennek ellenére nagyon jól sikerült. Kapott pár jópofa ajándékot, mint például borospohár készletet, amire a neve kezdőbetűit festették, meg egy túlélő csomagot, amiben volt só-bors (az Élet sava-borsa), fakanál (hogy nagykanállal ehesse az életet), Réka kedvenc rumos pralinéja (mert ha asszony vidám, akkor neki sem rossz), ginzeng kivonat (panaszkodott valaki?) és egy bekeretezett közös kép a barátaival. Mindezek egy tv-s dobozba voltak becsomagolva, minden egyes darab külön-külön. Mire mindent kibontott, már hegyben állt mellette a csomagolópapír. Aztán persze kapott jó borokat meg egy Jazz-portrék c. könyvet. Én meg az utolsó pillanatban még rendeltem az étteremben egy tortát, így aztán tényleg isteni friss volt az a Fekete-erdő torta. Volt rajta 50 gyertya meg tűzijáték, ráadásnak még a cigányzenekar is bevonult a különhelyiségbe. Mondjuk, ezt nem kellett volna, nem vagyunk egy nótázós banda. Az ünnepelt gálánsan át is adta nekem a választás jogát, én meg ugye a másik nagy nótafa vagyok. A világon semmi nem jutott az eszembe. Égtem, mint a Reichstag, aztán sikerült is a lehető legközhelyesebb számot kérnem, az Akácos utat. De szerencsére ők sem erőltették a dolgot, gyorsan megköszöntük a számot és már mentek is. A kaja – hát, istenem, nem voltam elájulva, de a sörök… az igazi, házi főzésű söreik… ott is maradtunk majdnem zárásig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése