Napok totálisan egybefolynak. Sajnos a csomag továbbra sincs sehol, gyerek már belenyugodott, én még nem egészen, pedig már meg kellene barátkozni a gondolattal, hogy az életben nem kerül elő. Persze a gyerek legjobb cuccai voltak benne, pótolni nélküle nem is nagyon tudom, mert amilyen colos vékony alkat, nem egyszerű még vele sem a vásárlás. Ráadásul nem lehet utánaküldeni. Ugyanis csomagot nem lehet küldeni a Kanári szigetekre, csak levelet max. két kilóig. Persze, a postaköltség egy vagyon, de apránként már sok mindent küldtünk utána. Leginkább laptop-töltőt, mert azt én hülye mondtam, hogy ne a kézipoggyászba rakja, hanem a bőröndbe, azt húzni tudja, ne cipeljen. Odakint is vett már pár dolgot. Malév és a többiek lazán javasolják, hogy küldjünk neki pénzt, de ugyebár, amit erre a bulira szántunk, az már nála van. És hát azt nem egészen alsónadrágokra szántuk. Mindenesetre érdekes tapasztalat (és meglehetősen szomorú is), hogy segített neki a holland, német gyakornok, a spanyol pincér, de akinek igazán kellett volna (például a helyi tiszteletbeli magyar konzul), az arra sem érdemesített, hogy a levelemre annyit válaszoljon, ilyen pitiánerséggel ne zavarjam. A többiek elárasztották pólókkal, a spanyol gyerektől farmert kapott, a lökött főnöke meg egy Armani parfümmel lepte meg. Na, ez utóbbi nélkül tuti élni sem lehet. Vett cipőt, fehérneműt, szabadidő holmit, fürdőruhát. A szállodától kapott szövetnadrágot, inget. Lassan összeáll a ruhatára.
Közben lassan már a flörtölésre is marad energiája, kedve. Német lányokkal hozza össze a sorsa rendre, így a végén nem spanyolul fog megtanulni, hanem németül. Annál is inkább, mert a vendégek túlnyomó többsége is az. Ráadásul a német nagymamák nagy kedvence, távoli unokáik helyett mindegyik őt akarja pátyolgatni. Ki érti? J
***
augusztus 3.
Na, muszáj volt valahogy levezetnem az ideget, ami az elmúlt hetek miatt volt bennem, így aztán legalább a konyhát átrendeztem. Hát, úgy kellett ez nekem, mint egy falat kenyér. J Szerencsére a böhöm bútorok tologatása nem akasztotta ki a derekam, viszont igazán tágas lett. Az apu éppen akkor esett be, amikor végeztem, neki nagyon tetszett. A kutya ugyan egy kicsit tanácstalanul keresgélte az itató tálját, de majd megszokja. Viszont Gábor… talán először a közös életünkben, idegenkedik tőle. Képes volt azt kérdezni, hogy ha hazajöttünk, akkor akár vissza is lehet majd rendezni, nem? Tegnap nem mondtam neki, de NEM! Valami változatosság kell nekem is, és örüljön, hogy ennyivel beérem. J
***
augusztus 28.
Ne reklamáljatok, nem volt könnyű belerázódni két hét röhögés után a szürke hétköznapokba! Itt jegyzem meg, hogy Nikiékkel le ne üljetek kártyázni, mert totál reménytelen őket megverni. Ha leitatod, attól megy nekik jól, ha nem adsz nekik inni, akkor meg attól. Erről majd bővebben… hi-hi
Nikit egyébként egész idő alatt azzal ijesztgettem, hogy naplót írok, szegény már egy koktélt sem mert inni, attól félt, majd jól kiszerkesztem. Naná. J Az igazság egyébként az, hogy nagy lelkesen belekezdtem, de aztán annyira ellaposodott, hogy napi élménybeszámolót ne is várjatok. Majd kaptok itt mindjárt egy jó nagy zagyvaságot.
Az utazás a már megszokott gyomorgörcsös készülődéssel kezdődött. Ebben egyértelműen én vagyok a ludas, de egyszerűen nem tudok ellene tenni. A feszültség menetrendszerűen jön és igazából csak akkor múlik el belőlem, ha már ott vagyunk, kipakolásztunk és tutira süt a nap.
A pénteki indulás rögtön a sebességmérő hitelesítésével kezdődött, mert Sármelléknél egy kukoricatábla mellett 50 helyett 65-el mentünk és persze a szemfülés rendőrök lekaszáltak. Gábor hiába mondta az egyébként normális, jó humorú rendőrnek, hogy ez a fránya kégli (lakókocsi) tol hátulról, a csekket azért kézhez kaptuk. Meg azt mondja a rend vidám őre, hogy hagyjuk ott akkor, majd szednek bele kukoricát.
Másnap hajnali fél kilenckor meg ott is álltunk szakadó esőben a kemping előtt. Telnek az órák, de az előző „lakó” még a placcon, össze sincs pakolva, az egyre javuló időben a kocsiból kiemelt ülésen terpeszkedve dr. Zsivágót olvas az árnyékban. Mint aki sose akar elindulni. Dél felé végre elindult, ami nem nagy teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy nem lakókocsival, nem sátorral nyaralt ott eddig sem, hanem csak úgy a kocsiban alva, a földön ülve, zacskóból kajálva. Hogy ehhez miért éppen egy lakókocsiknak való placcot foglalt el, ne kérdezzétek.
Villámgyorsan nekiálltunk felhúzni az elősátrat, kipakolászni, és éppen végeztünk, amikor befutottak Nikiék. Nagy örömködés, helyezkedés, első vereségek kártyában, aztán mire beesteledett, megint leszakadt az ég.
Másnap szép napsütés. Ezt bírom egyébként az olasz tengerpartban, hogy az eső semmit nem jelent, akár már órák múlva a napon süttethetjük magunkat. A strandra persze napernyőkkel mentünk le, így aztán a seggemen és a lábam szárán kívül más nem is égett le. Igazán hülyén néztem ki. :) A kártya-őrület folytatódott. Az első pár menetben győztünk, nehogy idejekorán elvegyék a kedvünket, aztán belelendültek és onnantól megállíthatatlanul aláztak porrá. Éjszaka jégeső, de már el sem keseredtünk.
Napközben menetrendszerűen sütött a nap, éjszakánként esett. Bringatúrákra is rávettük Nikiéket, nem voltak ugyan túl boldogok tőle, de ne hiába cipeljük már a rengeteg kétkerekűt. Aztán Gáborral elkerekeztünk Cavallinoba a kemping boltba is, ahol kisírtam magamnak az idei „fejlesztést”, egy igazán helyes kis kukát. Ezzel aztán halálra is cikiztek a többiek, de hát mit tudják, hogy mi a jó. J Hazafelé is elkapott egy kis eső, és olyan történt velem, ami még soha. Esőben is meg tudtam izzadni J Nikivel délután elkirándultunk „örökbefogadott” goldenemhez, aki fél óra masszív gügyögés után hajlandó volt odatolni a képét egy kis simogatásra a kerítéshez. Aztán hirtelen felindulásból vettem magamnak egy nagy marék kavicsból megalkotott nyakláncot 10 euróért, amit még azóta sem tudok eldönteni, hogy örülök neki vagy megbántam. Szép, különleges, de… hideg és nehéz.
Este ismét Beach on fire! Fantasztikus látvány (és hangzavar)! Amúgy ha visszafogottan nyilatkozom is, be kell valljam, hogy hihetetlen mennyiségű bor, pezsgő, sör, grappa fogyott. Ez utóbbit én nem kedvelem, de azért abból a könnyű (több kartonnyi) vörös pezsgőből rendesen kivettem a részem. A víz nem nagyon fogyott, de azért nehogy azt higgyétek, hogy (Niki szavaival élve) „állandó delírium kredencben” töltöttük a napokat. J Az olvasás viszont nagyon nem ment. Ahogy vízszintbe kerültünk, azonnal lecsukódott a szemünk. A végén már én is kértem Gábortól egy olyan kis homokban ücsörgős összecsukható könnyű kis izét, de még abban sem tudtam olvasni. Vagy csak néztem ki a fejemből a tengerre, vagy ülve szundikáltam (vagy hamarosan lefeküdtem az ülőkém mellé). Aztán kaptam egy csinos szalmakalapot is, de az olvasás még mindig nem akart összejönni. Gábor és Péter hiába kényeztetett bennünket felváltva campari-szódával, kávéval, fagylalttal, a betűk rendre vitustáncba kezdtek, mi pihentettük a szemünket, aztán arra ébredtünk, hogy valamelyik fiú rázza ránk a vizet a hajából.
Naná, hogy voltunk Velencében is, azt nem lehet kihagyni. Meghajtottam a csapatot, mert egy nap alatt bejártam velük Muránót, Buránót és persze Velencét keresztül meg kasul is. Egy helyes kis téren beültünk egy kávézóba, ahol a pincér egy hihetetlen germán fazon volt. Lesírt róla, hogy utálja az életet, Velencét, a kávézót, a vendégeket. Fel-alá csoszogott egy strandpapucsban, talpig pirosban és olyan kiszőkített kocka fejjel… aztán eltört egy poharat, unottan összesöpörte és úgy b…ta bele a a szemetesbe, hogy egész Velencében riadtan startoltak el a galambok. Viszont a fejünk felett a házszám éppen 1960 volt, amitől egészen meghatódtunk. J
Másnap a cavallinói piacra persze már csak Gábort tudtam elráncigálni, bár amikor a 15 eurós goldenes esernyőt mutogattam neki, lazán beintett. Viszont vettünk a fiúknak zebramintás strandtörölközőket.
Lassan azon vettük észre magunkat, hogy eltelt a két hét, pakolászni kell össze. Hazafelé persze különváltunk, mert a mi vontatós cammogásunk Péternek elég idegölő lett volna. Bár, így lemaradtak az igazi Pataki-féle spórolósról is. Gábor ugyanis nem tankol az autópályán, nem, mert ott sokkal többet kérnek a benzinért, menjünk le az első kis faluba. Aha… ott nem volt benzinkút, viszont mentünk vagy 10 km-t hegyen-völgyön, szerpentinen, kukoricaföldön át, mire újra kilyukadtunk az autópályánál, mert nem fordulunk vissza, hiszen biztosan a következő kanyar után ott lesz az a kút. Vagy nem. Azt hittem, megbúbolom a páromat. Fogadkozott erősen, hogy többet ilyet nem csinál, de hát mindketten tudjuk, hogy fog. Mellesleg a benzin tuti kitartott volna a határig, de a kis kirándulásnak köszönhetően mégis tankolni kellett
Hát, ennyi volt, ugye, hogy nem lesz belőle bestseller, de azért mi jól éreztük magunkat. Remélem, Nikiék is, bár Péter szerintem még életében nem evett ennyi salátát, mint most velünk J
***
augusztus 31.
Tiszta zokni vagyok, pedig még nincs egy hete, hogy hazajöttünk. Ma éjjel is azt álmodtam, hogy feltaláltam a korcsolyát meg a korcsolyázást. J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése