Mostanában egy kicsit rázizzentem erre a blog-nézegetésre, de amennyire ismerem magam, nem leszek olyan lelkes, mint Nóra és főleg nem viszem olyan tökélyre a feltöltögetést.
Morc januárban már 12 éves lesz, de nagyon belevaló golden-fiú. Amikor vettük, még megvolt a tacskónk, de ez a fajta egy egészen más világ. Viszont Tacskó-apu mellett megtanult egy csomó tacskós dolgot, mint pl. kikezdeni mindenkivel, aki pár számmal nagyobb nálunk, úm. rotweiler, kaukázusi etc. Sajnos ebből kifolyólag egy időben szinte már bérletet válthattam volna az Állatorvosi Klinikára, mert verekedni szeretett ugyan, de nem tudott. Mostanában már sokkal visszafogottabb, bár bennem azért még élnek a régi emlékek és továbbra is kerülöm a parkbeli játszadozást más kutyákkal (ha más kan is van a környéken). Amúgy emberre ezer százalékig ártalmatlan. A sok orvosi vizsgálathoz se kellett soha kiütni, ült a vizsgáló asztalon és nézte, ahogy például kezelik az átharapott mancsát. Emlékszem, a tacskót ahhoz is el kellett altatni, hogy a körmét levágják. És soha nem adta meg magát. Egyszer egy dobberman eléggé szétkapta. Orvosok nagy nehezen összerakták és a gyógyulás utáni első utcai sétáján már ment is oda a kerítéséhez és hívta egy újabb harcra. Szóval soha többé tacskó nevelőpapát! A családban ő volt már a harmadik, így aztán mindenki vágyott már egy kis békességre, ezért lett Morc. Nagytestű, nyugodt, békés fajta és egyszerűen imádnivaló, jobb mint egy macska, mert nem olyan önfejű, viszont legalább olyan selymes a kabátja. Az első 5 évben suliba is jártunk, egyrészt hogy engedelmes legyen, de főleg sportolni. Agilityztünk pár évig és azt imádta. Olyankor még a verekedés se jutott eszébe. Hihetetlen volt, amikor négy-öt kankutya álldogált egymás mellett póráz, sőt nyakörv nélkül és csak arra figyelt, hogy ő mikor futhat, ugorhat, mászhat végre az akadályokon. Hirig semmi. Ha őszinte akarok lenni, én is érzem, hogy Morccal egy kicsit átlendültem annak a bizonyos lónak a másik oldalára, mert ő már teljes jogú családtag, cseppet el is kényeztetve. Fogadkozom is eleget, hogy ha lesz még másik kutyám, akkor azzal majd jobban helyén kezelem a dolgokat. Hát, majd meglátjuk. Igazság szerint sokszor gondolok rá, hogy ezután a kutya után ne legyen több, mert ez az egyszeri és megismételhetetlen nagy kutya-szerelem, de mindenki azt mondja, nem fogom kibírni. Igyekszem beletanulni itt a dolgokba, aztán majd rakok fel róla képeket; és persze megígérhetem, hogy a kutyán kívül azért van más témám is... Nem is értem, Nóra miért nem ír sztorikat Jackről, mert az övé is egy gyönyörű, édes nagy mafla.
Morc januárban már 12 éves lesz, de nagyon belevaló golden-fiú. Amikor vettük, még megvolt a tacskónk, de ez a fajta egy egészen más világ. Viszont Tacskó-apu mellett megtanult egy csomó tacskós dolgot, mint pl. kikezdeni mindenkivel, aki pár számmal nagyobb nálunk, úm. rotweiler, kaukázusi etc. Sajnos ebből kifolyólag egy időben szinte már bérletet válthattam volna az Állatorvosi Klinikára, mert verekedni szeretett ugyan, de nem tudott. Mostanában már sokkal visszafogottabb, bár bennem azért még élnek a régi emlékek és továbbra is kerülöm a parkbeli játszadozást más kutyákkal (ha más kan is van a környéken). Amúgy emberre ezer százalékig ártalmatlan. A sok orvosi vizsgálathoz se kellett soha kiütni, ült a vizsgáló asztalon és nézte, ahogy például kezelik az átharapott mancsát. Emlékszem, a tacskót ahhoz is el kellett altatni, hogy a körmét levágják. És soha nem adta meg magát. Egyszer egy dobberman eléggé szétkapta. Orvosok nagy nehezen összerakták és a gyógyulás utáni első utcai sétáján már ment is oda a kerítéséhez és hívta egy újabb harcra. Szóval soha többé tacskó nevelőpapát! A családban ő volt már a harmadik, így aztán mindenki vágyott már egy kis békességre, ezért lett Morc. Nagytestű, nyugodt, békés fajta és egyszerűen imádnivaló, jobb mint egy macska, mert nem olyan önfejű, viszont legalább olyan selymes a kabátja. Az első 5 évben suliba is jártunk, egyrészt hogy engedelmes legyen, de főleg sportolni. Agilityztünk pár évig és azt imádta. Olyankor még a verekedés se jutott eszébe. Hihetetlen volt, amikor négy-öt kankutya álldogált egymás mellett póráz, sőt nyakörv nélkül és csak arra figyelt, hogy ő mikor futhat, ugorhat, mászhat végre az akadályokon. Hirig semmi. Ha őszinte akarok lenni, én is érzem, hogy Morccal egy kicsit átlendültem annak a bizonyos lónak a másik oldalára, mert ő már teljes jogú családtag, cseppet el is kényeztetve. Fogadkozom is eleget, hogy ha lesz még másik kutyám, akkor azzal majd jobban helyén kezelem a dolgokat. Hát, majd meglátjuk. Igazság szerint sokszor gondolok rá, hogy ezután a kutya után ne legyen több, mert ez az egyszeri és megismételhetetlen nagy kutya-szerelem, de mindenki azt mondja, nem fogom kibírni. Igyekszem beletanulni itt a dolgokba, aztán majd rakok fel róla képeket; és persze megígérhetem, hogy a kutyán kívül azért van más témám is... Nem is értem, Nóra miért nem ír sztorikat Jackről, mert az övé is egy gyönyörű, édes nagy mafla.
***
Csöngetnek. Gyanútlanul nyitok ajtót, mert elvileg (!) az ajtónál csak az tud csengetni, akit a kapun beengedtem, illetve, aki a házban lakik. Nos, minő meglepetés, egyik sem. Köpcös fiatalember a Baráti Missziós Szolgálattól adományokat gyűjt, ajándékul Istentől való örök igazságokat ad fénymásolva. Elsősorban a templomi énekeket tartalmazó cd-t szeretné eladásra felkínálni. Nyugodtan vigyem be, hallgassak bele. Itt tartunk, amikor Morc - kissé megkésve, felébredve délutáni szunyókálásából, álmos és érdeklődő szöszi fejével - megjelenik a hátam mögött. "Húúú, egy kutya" - hallom és a fiatalember már ott sincs.
***
Nóra Tagliatelle alla boscaiola receptje ma kerül az asztalra. Helyesebben az, amit majd a recept alapján elkövetek. Előzetes észrevételek: 1. a tagliatelle-t aranyárban mérik a többi tésztához képest
2. lábamat lejártam (na jó, a Blaha környékén), de nem kaptam élő bazsalikom-bokrocskát, vettem viszont mirelit "darabolt" bazsalikomot, csak félek ez a darabolás összefagyott port jelent
3. a google-ban fellelhető képek alapján akár borsót is tehetünk bele, kihagyhatjuk a paradicsomot, rakhatunk bele sonkát gazdagon; szóval úgy csináljuk, ahogy akarjuk
Utólagos észrevételek később
***
Mit csinál az ember lánya, ha betegeskedő kutyára vigyáz meg telefonszerelőt vár? Nem, nem az elmaradt házimunkára vetődik rá, nem... a még ki nem olvasott újságokat veszi elő, mielőtt a szelektív hulladékgyűjtőbe cipelné. És miket talál... Olvadoztam én már e "lapokon" a teniszvilág jelenlegi nagy tehetségéről (meg a szépen formált fenekéről ) Rafael Nadalról, de most nyomtatásban kell lássam, hogy másnak is tetszik Mert "azt írja az újság", jelesül a Nők lapja: "Mi tagadás, vannak olyan sportolók, akikért nem csupán a sportteljesítményük miatt ülnek be az arénába a női nézők. Hanem, mert jó fejek - és mert jó pasik. A dobogó csúcsán a pekingi olimpia egyik sztárja, aki ma már olimpiai aranyérmes is; a szerény, sikeres, jóképű és igen népszerű Rafael Nadal. A spanyol fiú szerény, fegyelmezett és figyel másokra. Egyik meccsén ő figyelmeztette a bírót: engedje le a pályáról az egyik labdaszedő fiút, mert vérzik az orra... (nem ő találta el) Fiatal kínai nők kórusban, sikítva biztatták a lelátóról, spanyolul: Vamos, Rafa! Egy indiai származású skót lány a mérkőzés végén bekiabált neki: Rafa, bébi, adj nekem egy éjszakát! A közönség nevetett, de pár perc múlva a női kórus ugyanezt skandálta... Nadal pedig szerény mosollyal köszönte meg a biztatást a győztes mérkőzés végén. Mellesleg a második szettben már a cikk szerzője is ott sikítozott a leláton: Vamos Rafa!" És a teljesség igényével: a dobogó második fokán Kásás Tamás (van-e, ki e nevet nem ismeri?), a harmadikon Fabian Cancellera (svájci kerékpáros).
***
Kiskölök vasárnap ebéd után fotózni vágyott és hogy ne legyen közben egyedül, elvitte a szüleit az Állatkertbe. Nem sűrűn jártunk, van annak talán 15-20 éve is, hogy a budapesti állatkert kapuját átléptük. Így legalább értékelhettük a változásokat. Először fennakadt a szemem az 1690,-forintos belépőn, aztán abban a reményben, hogy tényleg az állatokra fordítják és tekintettel arra, hogy nem megyünk minden héten, már nem is tűnt olyan soknak. Viszont azon háborogtam egy cseppet, hogy sokan mindenféle fal-igazolványok felmutatásával a 200,-forintos jegyet veszik igénybe. De az állatok... hát, bennük legalább nem csalódik az ember. Bár vasárnap fél hatkor bezárni a Pálmaházat túlzásnak tűnt. Viszont erről nem a krokodil tehet. Mindig is a nagymacskák voltak a kedvenceim, Leó pedig el is panaszkodta nekem, hogy a közeli vasút zajától már tönkrementek az idegei. Az időjárás kegyes volt, férjemuram kicsit morózus, mert neki soha nem volt szívügye az állatkerti kirándulás, de összességében egy szép délutánt töltöttünk együtt.
***
"45 év feletti nők, ahogyan önmagukat látják... 87 %-uk vallja, hogy túl fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy öregnek tartsák. "
"A nőket hetvenévesen sem fogják békén hagyni - nem mondhatják, hogy kiszállnak ebből a játékból. Hisz ők nem feltétlenül egy eszményhez mérik magukat - csak nem szeretnének rosszabbul kinézni, mint a barátnőjük."
Nők lapja 40. szám - Réz András cikk - hogy ez miért fogott meg? Nem is értem.
***
Lelkiélet... Mit lehet mondani egy húszéves gyereknek, ha volt barátnője azzal idegesíti, hogy közös ismerősöknek úgy írja le, mint olyanvalakit, aki tele van nőies vonásokkal? Ha belegondolok, tényleg van neki egypár, úgymint: ad magára (bár ez mostanában egyre elterjedtebb a fiúk között), szeret öltözködni, romantikára hajlamos, ha valami baja van a világgal egy kis vásárlás feldobja... Ez már ciki egy srácnál? Vagy csak savanyú a szőlő, mert az utódjai nem ilyenek voltak? Nem az a főmacsó, ez tény, de sportos, helyes gyerek (ez itten nem a reklám helye), aki a nőket még úgy kezeli, hogy ők a gyengébb nem. Ja, és az is "hibá"-nak minősül, hogy a lányok kedvelik, a legtöbben jobb barátot találnak benne, mint egy másik lányban, állandó lelki-szemetesláda. Szóval, ez egy férfinél nem normális (sic).
***
Ááá, hogy nekem milyen családom van?! … Férjem bement a dolgozóba. Azt mondta, ebédre hazajön, mégiscsak szombat van (mert az van, hiszen semmi hivatalost nem sikerült elintéznem). Most mindjárt három és még semmi életjel. (igaz, azt sem mondta, hogy melyik nap délben). Nagyfiam lakást nézett a barátnőjével, de nem mesélne ám róla, végülis mi közöm hozzá... Kisebbik Szentendrével kapcsolatban szeretne valami feladatot megoldani. Mondom, ugorjunk ki, hogy átérezd a hangulatát, mindjárt könnyebben menne a munka. Na, ez hülye ötlet volt (szte). Inkább itt tesz fel agyatlan kérdéseket, ha kimentünk volna, tuti már megoldódott volna minden gondja (az enyimről nem is beszélve). Nórát kéne örökbe fogadnom, imádja Szentendrét és nem keresne racionalitást egy ilyen kirándulásban; legfeljebb fotózna, de azt meg csípem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése