"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. augusztus 13., hétfő

Skót szerelem 15. fejezet


Felbontandó halálom után a McMillan és a Cameron család még élő tagjai előtt...
Beteg vagyok, de dr. Jonas a megmondhatója, hogy ép elmével írom ezeket a sorokat. A testem adta fel, és éppen elég ezt megemésztenem, de mivel már nem biztos, hogy megérem a kilencvenkettedik születésnapomat, nem akarom ennek a titoknak a terhét magammal cipelni a túlvilágra. ...”
Itt hosszasan részletezte Marion McGee a történet részleteit, évszámokat, neveket sorolt fel, melyek alátámasztották a történeti hűséget, végül pedig a levél rátért a lényegre:
„...Az édesanyja a Kaitlyn nevet adta neki, de nem hagyhattuk, hogy ezen a néven kerüljön majdani családjához. Elég lett volna egyetlen véletlen elszólás és drága asszonyom rájöhetett volna. Akkor még nem tudhattuk, hogy fájdalomtól megtört lélekkel eldobja magától az életet. A bátyám, Joshua McGee ügyvédként vállalta, hogy nyomtalanul eltünteti a kicsit a gyermekre vágyók nem is olyan titkos társaságában. Nem volt ez szokatlan igény, bár nyilván a törvényességgel hadilábon állt, de akkoriban nem voltak emiatt álmatlan éjszakáink. Már csak az egyre gyarapodó bankbetétünk okán sem. Persze, Joshua nagyon vigyázott rá, hogy titokban maradjanak ezek a tranzakciók. A maga módján egy nagyon tisztességes társaság intézte az ügyeket, mindenki beérte az előre kialkudott honoráriumával, senkinek nem jutott eszébe a későbbiekben zsarolás útján feltornázni a díjat. Ráadásul nem egy összegben kértük a fizetséget, mert az talán túlságosan feltűnő összeg lett volna, de éveken keresztül havi részletekben könnyedén átsiklott rajtuk bárki könyvelő figyelme. Kaptunk az örökbeadótól és az örökbefogadótól egyaránt, hiszen mindkettőjük érdekét szolgáltuk. Nagyon sokan szerettek volna bizonyíthatóan egészséges, jó vérből származó gyermeket örökbe fogadni, mivel ők maguk gyermektelenek voltak és nem volt kire hagyniuk a birtokot. Hogy elkerüljék a javak idegen kézbe kerülését, ezekben a családokban a segítségünkkel rendre bekövetkezett a csoda, a várva várt gyermekáldás. Soha senki nem kérdőjelezte meg a gyermek jogosultságát. Persze ezek a gyerekek többnyire egyszerű polgári családok nem kívánt csemetéi voltak, bajba került lányanyák kicsinyei, így aztán Seumas Cameron és Edme McMillan törvénytelen gyermeke igazán szép pénzt ért. Kérdezhetik, hogy volt-e erkölcsi fenntartásunk az ügyletek miatt? Miért is lett volna? Hiszen családot, jó körülményeket adtunk ezeknek a csecsemőknek, akik sokkal rosszabbul is járhattak volna, ha árvaházba kerülnek, vagy születésük után a bizonyíthatatlan bölcsőhalál végez velük. Isten a tanúm, hogy abban a hitben cselekedtünk, hogy jót teszünk. Mondhatják, hogy a pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve, de ebben az esetben Kaitlynből Anne lett, nem pedig egy apró koporsó és fejfa ott a messzi Skye szigetén. Phillipe Keogh és hitvese, Julia elvonultak vele a birtokukra, hogy néhány hónap után úgy térjenek vissza a társaságba, mint rég várt örökösükkel. Ha szegény asszonyom visszatér a városba, még össze is találkozhatott volna a lánykájával, ahogy új szülei a parkban sétálnak vele. Talán a kicsi Keith idővel bele is szerethetett volna, olyan gyönyörű lányka lett belőle. Ez volt a dolog legveszélyesebb része, éppen ezért a Keogh család idővel elköltözött Londonba. Azóta nem tudok a kislányról semmit. Murray McMillan tizenkét éven át küldte a pénzt, ahogy azt az elején a bátyámmal kialkudták. Nem voltak ezek nagy összegek, de rendszeresen jöttek, biztosították a nyugodt életünket. Én soha többet nem helyezkedtem el, nem is mentem férjhez. A McMillan család tragikus története miatt talán, taszítottak a férfiak, a kegyetlenségük. A bátyámmal éltem, elláttam a  háztartását. Ő is agglegény maradt, nem tudott egyetlen nőben sem megbízni, talán csak bennem. Összekötött bennünket a Titok. A bátyám sokat betegeskedett, én ápoltam. Amikor megtudta, hogy már nincs sok ideje hátra, felszámolta az ügyvédi irodáját és mindenét rám hagyta. Ez végre lehetőséget nyújtott számomra, hogy ott hagyjam Invergarry környékét, amelyhez sok bánat és lelkiismeretfurdalás kötött. Edme asszony halála nyitotta fel a szemem, hogy ami történt, talán mégsem volt helyes. Egy férj sem állhat ilyen kegyetlen módon bosszút az őt ért sérelemért. A gazdám – Isten nyugosztalja – gonosz ember volt. Hogy a megcsalás tette ezt vele, vagy mindig is ott lappangott benne az ördög, nem tudom, de emlékszem, mennyire féltem a szemébe nézni. Mintha a Pokol bugyraiba nyertem volna betekintést, kirázott tőle a hideg. Ha újra az a fiatal nő lennék, aki akkoriban voltam, azt hiszem, nem számított volna a búsás jutalom, inkább otthagytam volna a szolgálatát. Most azonban leteszem életem e terhét, és a Mindenhatóban megnyugodva hunyom le szemem. Bocsássák meg nekem, amit tettem!”
Rowena és Catriona remegő szájszéllel igyekeztek uralkodni az érzelmeiken. A közjegyző érzelemmentes, monoton hangon olvasta fel a levelet. Látszott, hogy már nagy gyakorlata van abban, hogy függetlenítse magát a kezei között átfolyó ügyektől. Amikor megismerte ezt a két fiatal nőt, azok röviden felvázolták előtte, hogy a családjuk milyen titok után nyomoz. A praxisában még csak hasonló sem fordult elő soha, így aztán érdeklődve kísérte figyelemmel a váratlanul előkerült levél tartalmát. De volt már annyi rutinja, hogy ezt ne tegye nyilvánvalóvá. Egyelőre úgy tűnt, hogy a levél tartalma alapján még jól jövedelmező kapcsolat alakulhat ki köztük, hiszen máris voltak ötletei, hogyan segíthetné a további kutatást. Fiatal férfikísérőjük összevont szemöldökkel emésztette a hallottakat. Edan agyában ugyanis már egymást kergették a gondolatok, ahogyan beszámol majd a bátyjának az új információkról. Abban bízott, hogy skót születésű Anne Keoghból nem lesz olyan sok Londonban, hogy ne bukkanjon a nyomára. Már, ha a kapcsolata, egy fiatal rendőrnő, egyáltalán hajlandó lesz neki ezeket az információkat kiszolgáltatni, miután az elmúlt két évben már egyáltalán nem is beszéltek egymással. Hogy a levél szavai elfogytak, hirtelen mély csend ülte meg a szobát. Végül Rowena acélozta meg magát, s kissé reszkető kézzel a levél után nyúlt.
 – Szabad? Ez a levél most sok gondolkozni valót adott nekünk. Ha nem haragszik, szeretnénk ezt magunk között megbeszélni. Amennyiben Önnek is alkalmas, holnap visszatérnénk, ha netán úgy döntünk, hogy legyen ennek az egész őrületnek valami folytatása. Ha lépünk, elkerülhetetlenül egy másik család, családok életét bolygathatjuk fel. De nem tehetünk úgy sem, mintha ez a titok nem létezne. Anne Keoghnak és a leszármazottainak – ha vannak – joguk van ismerni a valódi gyökereiket.
A közjegyző megértően bólintott. Átnyújtotta levelet, majd egy határozott mozdulattal a lány keze után nyúlt.
 – Tudom, hogy ez most nagy megrázkódtatás lehetett, de ne ítélkezzenek! Marion McGee alkalmazott volt, aki aligha szegülhetett ellen a munkaadója akaratának, még ha az valami törvénytelenségre is vette rá. Pénzt fogadott el érte, ez tagadhatatlan. Félreértés ne essék, meg sem próbálom mentegetni. De Marion meghalt. Ezzel az ő szerepe lezárult ebben a szomorú történetben. És a soraival legalább lehetőséget ad most Önöknek, hogy megtalálják a nagynénjüket. Ha ebben bármi jogi segítségre szükségük lenne, nyugodtan keressenek meg. Vannak kapcsolataim Londonban is. Talán a hasznukra lehetek.
A lányok és Edan mereven bólintottak. Tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt, hogy igénybe vegyék a fickó által felajánlott szolgálatokat, de most nem volt más vágyuk, mint hogy egymás között beszélhessenek végre a családjaikat érintő legújabb információkról. Van egy nagynénjük! Már ha egyáltalán él még a néni, aki a szüleiknél néhány évvel lehet csak fiatalabb, és hát ők maguk korán árvaságra jutottak. Vajon ráakadnak a nyomára? És ha igen, mit nyernek vele? Kit nyernek vele? Egy ellenséget, vagy egy nagynénit? Annyi év alatt Anne-nak családja lehetett. Egy család, akiknek megvolt a maguk története, és egyáltalán nem biztos, hogy szeretnék, ha ők most átírnák ezt a történetet. Ki tudja, hány ember előtt kell újra és újra lerántaniuk a sárba a tulajdon nagyapjukat, és a házasságtörés miatt a nagyanyjukat is.

2018. augusztus 8., szerda

Skót szerelem 14. fejezet


Edan kissé izzadó tenyérrel szorongatta a virágcsokrot, amíg arra várt, hogy a csengő hangjára kinyíljon előtte az ajtó. Az eltelt hetekben próbálta Catrionát száműzni a gondolatai közül, de ez az igyekezet csak arra volt jó, hogy többet gondoljon rá. Pedig lett volna éppen elég gondolkodni valója. Elsősorban a Brodentől kapott feladat, amivel nem sokat jutott előre. Egyetlen sikerként a Joshua McGee ügyvédi iroda megtalálását könyvelhette el. Legalábbis a nyomait a városi levéltárban, mert maga az iroda, sőt az épület, amelyben valaha székelt, nyomtalanul eltűnt. Annyit bizonyosan sikerült kideríteni, hogy egy létező iroda volt azokban az időkben, amikor az öreg McMillan igénybe vehette a szolgáltatásaikat. A levéltárban az ezüst hajú Lilly Morton egy csésze forró whiskys tea mellett megosztott róluk néhány személyes emléket, s ezek fényében nagy hóhányó lehetett az ügyvéd úr. De se szakmai nyilvántartásból, sem más levéltári anyagokból nem derült ki, mi lett a sorsa az irodának, mintha csak egy viharos éjszakán elnyelte volna a sötétség. Ezek után jobb híján a régi házvezetőnő nyomába vetette magát, Shorna McGillis azonban évekkel ezelőtt meghalt. Újabb zsákutca. Végül egy halvány reménysugár éppen onnan érkezett, ahonnan nem is számított rá. Az a valaha fiatal asszony, aki annak idején a szigeti házat vezette, Marion tűnt kulcsnak a rejtély megoldásához. Ugyanis Catriona egy órával ezelőtt telefonált, hogy megtalálta a szigeti ház háztartási könyvét és az idős asszony máig vezető nyomait is. A jó öreg Marion még ma is élt, de ami a legnagyobb meglepetést jelentette, a családi neve McGee volt.
Catriona a felfedezés izgalmától, vagy a rég látott kedves arctól kipirulva szélesre tárta előtte az ajtót, s ha lehet, még mélyebben elpirult, amikor a férfi zavart dörmögéssel a kezébe nyomta a csokrot.
 – Rowena még nem ért haza – mormolta halkan a lány, és szinte beleszédült, ahogy erre az egyszerű kijelentésre felszikrázott a férfi tekintete. Edan nem tétovázott sokat. Olyan régen látta már ezeket a csodás barna szemeket, amelyek őt látták, nem a jóképű férfit, hanem Edan Cameront, azt az Edant, akit sokszor még saját maga sem akart észrevenni. Magához húzta a lányt, nem törődve vele, hogy a csokor kettőjük közé szorult, és gyengéden birtokba vette a rózsaszín ajkakat. Óvatos, finom csók volt, pont olyan, amely nem ijeszti el a partnerét a folytatástól. Nem is sejtette magáról, hogy ilyenre is képes. Nem olyankor, amikor egyébként a vágy majd szétfeszítette a lelkét és a testét. A háta mögött közelgő motorzúgást hallott, ezért elengedte a lányt egy utolsó lágy érintéssel, és megköszörülte a torkát.
 – Úgy hallom, csak pillanatokkal sikerült megelőznöm – mormolta kissé csalódottan, de egy huncut félmosollyal a szája sarkában, mert a kapott ízelítő túlságosan édes volt ahhoz, hogy ilyen gyorsan véget érjen.
Rowena valóban hangos csikorgással állt meg a felhajtón. Már a távolból látta, hogy idegen kocsi áll a ház előtt, és eszébe sem jutott, hogy talán csak egy gazda. A reménykedés úgy söpört végig rajta, mint valami cunami, de nem Broden érkezett, csak az öccse, és ez tagadhatatlanul csalódottá tette. Annyira szerette volna... Amikor hírt hallott a birtokot ért tragédiáról, írt Brodennek egy hosszú levelet, amelyben a károkról érdeklődött, a tennivalóiról, s végül nem tudta megállni, az érzéseiről is, mindazzal kapcsolatban, amit a szigeten megtudtak. De a férfi még nem válaszolt. Megértette, nyilván ezernyi más dolga adódott mostanában, de azért halványan abban reménykedett, hogy mielőbb választ kap, jeléül annak, hogy Broden is éppen olyan gyakran gondol rá, mint ahogyan ő teszi. Egy perccel ezelőtt még a látogatásában is reménykedett. De hát nem kaphatunk meg mindent, amire vágyunk! – sóhajtott magában, majd udvarias mosolyt öltött, hogy Edan Cameront üdvözölje.
 – Vannak hírei Brodenről? – csúszott ki a kérdés, minden mást megelőzve a lány száján. Edan elkomorult. Oh, igen! A bátyja...
 – Tegnap beszéltünk. A nagy istálló leégett, rengeteg állat elpusztult. A biztosító pedig nem fizet, amíg a vizsgálat le nem zárul, ugyanis gyújtogatásra gyanakodnak. Hivatalosan nem gyanúsítottak meg senkit, bár Brodnak volt ötlete. Most minden gondolatát az tölti ki, hogyan indíthatná be újra a gazdaságot. A szőlőt ugyan nem érte kár, de mostanra a bolt, az élelmiszerek már majdnem akkora részét képezik az üzletnek. Nem akar hozzányúlni az itteni örökséghez, mert bármit tenne pénzzé, ha hirtelen lenne szüksége arra a pénzre, csak jókora veszteséggel tehetné. Úgyhogy bankkölcsönt akar felvenni, de úgy tűnik, hogy valamiért most ez is nehézkesen megy. Igazság szerint annyira fásultan beszélt minderről, hogy aggódom érte. Broden nem az a típus, aki könnyen bedobja a törülközőt, de most mintha nem lenne ereje küzdeni. Vagy kedve. Szétszórt volt és tele lelkiismeret furdalással, amiért – szerinte – nem képviseli megfelelően az alkalmazottai érdekeit. Ilyennek még sosem láttam, még akkor sem, amikor ... – hagyta félbe hirtelen a mondatot, ahogy a sógornője halála utáni idők jutottak eszébe. Nem tudta, hogy Broden mesélt-e erről a lánynak, így aztán inkább nem akart ő maga turkálni a kellemetlen részletekben.
 – Istenem! – sóhajtottak fel szinte egyszerre a McMillan lányok. Rowena szíve a tehetetlenségtől fájt, Catriona pedig mindig is részvétet érzett bárkivel szemben, aki éppen bajban volt.
 – Nem tudja, a lábát azért megnézette odaát már egy orvossal? – kérdezte Rowena, hogy megpróbálja talán túlságosan is feltűnő érzelmi érintettségét némi szakmai köntös mögé bújtatni. – Már rég le kellene venni róla a gipszet.
 – Azt szerintem aznap levetette, ahogy hazaért – mosolyodott el Edan, ahogy eszébe jutott, hogy a bátyja ezzel fenyegetőzött, amikor kikísérte a reptérre. – Biztosan nem szenvedett vele egy nappal sem többet, mint amennyit muszáj. Ha egészen őszinte akarok lenni, szinte látom is magam előtt, ahogy saját kezűleg szabadul meg tőle.
Rowena döbbenten nézett rá, aztán mindannyian elnevették magukat. Hirtelen mindenki képzeletében megjelent a kép, ahogy Broden Cameron türelmetlen mozdulatokkal és egy erős csípőfogóval ügyetlenkedik. Mert azt még a képzelet sem tudta előhívni, hogy a fészerben egy flexszel essen a saját lábának.
Közben Catriona előhozta a hatalmas háztartási könyvet, amelyben szálkás betűkkel maga a nagyapjuk írta fel: Marion McGee – házvezetőnő. Mellette az összegek pedig a hetenként fizetett járandóság összegét tüntették fel pontosan. Egészen a nagyanyjuk halálát követő hónapig. Onnantól nyilvánvalóan nem volt többé szükség az asszony szolgálataira, pénzt mindenesetre nem kapott többet.
 – Miért ennyire érdekes, hogy mi volt Marion családneve? – kérdezte Rowena, miközben forró teát töltött mindannyiuknak. Edan nagyot sóhajtott. Tudta, hogy Broden nem osztotta meg a lánnyal a történet valós végét, és most rendkívül kényelmetlen helyzetbe került. Hazudni nem akart, de sejtette azt is, ha most mindent elmond, azzal Broden egészen biztosan nem szerez jópontot a lánynál. Döntött. Jópontokra neki is szüksége van, ha Catriona közelében akar maradni. Gondolatban bocsánatot kért a bátyjától, aztán óvatosan belekezdett:
 – Tudod, Brod talált valamit a szigeten. Nem akart addig beszélni Neked róla, amíg nem volt biztos a dolgában. Rengeteg kutatni való van még, de a lényeg: az a gyermek nem halt meg! Akkor legalábbis biztosan nem. A nagyapátok a megszületése után elvitette onnan és egy Joshua McGee nevű ügyvéden keresztül elhelyezte valahol. Fogalmunk sincs, hol, kinél, de a tény, hogy Marion is McGee volt, talán segíthet a nyomára akadni. Az ügyvédi iroda ugyanis már nincs meg, de annyit sikerült kideríteni, hogy Marion ugyan már 92 éves, de még él. Már csak abban reménykedem, hogy szellemileg van olyan friss, hogy érdemi információkhoz jussunk tőle. Már ha sikerül egyáltalán beszélnem vele. Arbroathban él, egy idősek otthonában.
 – De hiszen az a keleti parton van! – kerekedett el a lány szeme. Egy egyszerű házvezetőnő vajon hogyan engedheti meg magának, hogy egy jó nevű és nyilván drága otthonban töltse öregsége éveit? Nem is olyan régen panaszkodott egy barátnője, hogy a nagymamájának csak ott talált helyet, de a nagy távolság miatt inkább lemondtak az elismerten színvonalas intézményről. Kisebb vagyon volt a beugró, amit szegény Dorina még vállalt is volna, de végül nem akarta, hogy csak ritkán látogathassa a nagyit, így aztán egy szerényebb összegért megbíztak inkább egy tetterős szomszédasszonyt, hogy legyen segítségére a mindennapokban.
 – Hát, ha már összeesküvés elméleteket gyártunk, szerintem a nagyapjuk fizetett neki annyit a hallgatásáért, hogy ha jól fektette be, abból tellett neki öregségére is. De ezt csak én gondolom, bizonyítékom egyelőre nincs rá. Mindenesetre holnap nekivágok és felkeresem. Arra gondoltam, talán Catriona velem tarthatna ... – hagyta félbe a mondatot, amikor rájött, ebben az ügyben talán szerencsésebb lett volna az idősebb testvér segítségét kérni. De hát a két lány közül nyilvánvalóan Rowena volt az elfoglaltabb.
 – Természetesen! – mosolygott rá a fiatalabb lány azonnal, de aztán neki is eszébe jutott, a nővére vajon nem akarja-e magának a jogot a nyomozáshoz. Rowena mélyet sóhajtott, majd rábólintott.
 – Igazatok van. Mindenképpen szerencsésebb, ha valaki a McMillan családból is jelen van. Talán veled az öreg Marion is nyíltabb lesz, hiszen itt a városban is jobban megérteted magad az asszonyokkal, mint én. Engem csak akkor fogadnak el, ha a kedvencükről van szó, de egyiküknek sem jutna eszébe receptet cserélni velem, vagy mesélni a karácsonyi vásár előkészületeiről. Végül is, már nincs mitől tartania. Nyugodtan beszélhet őszintén, őt már a törvény keze el nem éri. Talán örül is neki, hogy az utolsó időket már nyugodt lélekkel élheti le.
Edan megkönnyebbülten bólogatott, aztán Catrionára nézett, akinek már-már gyanúsan vidáman csillogott a tekintete. A kis hamis! Vajon mit forgat abban a bájos fejecskéjében? Élt a gyanúval, hogy a lánynak bármilyen őrült ötletét hajlandó lenne valóra váltani.
 – Akkor én most búcsúzom is. Összepakolok pár dolgot az útra. Úgy gondolom, ha sikerül beszélnünk vele, akkor is legalább két-három napra lenne szükség. Nem tudom, hogy ez okoz-e problémát? – pislogott a lány felé, aki csendben ingatta a fejét. – Remek! – kapkodta össze a papírokat maga előtt a férfi. –Ezeket itt ne felejtsük, ha netán bizonygatnunk kell, miért is jöttünk!
*
Két nappal később Rowena idegesen pislogott a telefonja irányába, ahogy kitartóan zümmögött. A műtétet nem hagyhatta félbe, és most sajnálta igazán, hogy nincs segítsége, mert majd megőrült érte, hogy megtudja, ki a hívó és mit akar vele közölni. Amikor másfél órával később kezébe vette a készüléket, látta, hogy hangüzenete érkezett. Már megint nem Broden! – ez volt az első gondolata, de aztán kíváncsian hívta vissza a húgát.
 – Row! Marion néni meghalt! De hagyott egy végrendeletet, amelyhez csatolt egy levelet a McMillan örökösök számára. Ha tudsz küldeni egy közjegyzői meghatalmazást, én is felbonthatom – hallgatta a húga izgatott szavait. Az órára nézett. Még éppen az irodájában találja Mr. Ansleyt. Összerázkódott a gondolattól, hogy éppen azzal az alakkal ossza meg ezt a családjukat érintő hírt, aki Scottal szövetkezett, nem is beszélve az öreg Seumasról, de annyi ideje már nem volt, hogy máshol keressen közjegyzőt. Úgy döntött, ha már ott van, az öreg simlissel is éppen ideje lenne aláíratni egy titoktartási nyilatkozatot. Nem mintha a munkájából adódóan erre ne lett volna kötelezve, de talán egy újabb papír komolyabb fenyegetést jelent a karrierjére nézve, ha ezt sem tartja be. A titkok mindig kitudódnak! – mondta egyszer az anyja. Hogy ez a mindig időben mit is jelent, akkor nem tudhatták. Most mindenesetre remélte, hogy még idejében.


2018. augusztus 4., szombat

Skót szerelem 13. fejezet


Broden meredten bámulta a füstölgő romokat, de igazából már túl volt az első sokkon. A gyújtogató alapos munkát végzett. Az istálló felől a megperzselődött, elhullott állatok szaga terjengett, átütve hamun és elüszkösödött épületelemeken. Szerencsére a mögötte elterülő területre nem terjedt át a tűz, a tőkék terhe ugyan már hordókban volt, de nem kell még a domboldalt is újratelepítenie. A kár így is óriási volt, annak ellenére, hogy éppen a múlt héten indult el egy szállítmány a vágóhídra. Próbálta elhessegetni a botladozó kis borjak képét, akik nemrégiben látták meg a napvilágot, és ennél a képnél újra egy vöröses hajzuhatag jelent meg előtte, zöld szemek, amelyek az értelmetlen pusztítás nyomán biztosan könnyel telnének meg. Dr. Rowena McMillan most biztosan kiborulna. Ő pedig semminek sem örülne jobban, mint hogy vigaszt nyújtson neki. Furcsa érzés volt, hogy a veszteség pillanatában még érzett magában erőt, hogy ő maga legyen a támasz. Pedig a papírforma szerint most őt kellene támogatnia valakinek. Egy órája még dühös volt, dobálózott a nagy kijelentésekkel, hogy nem hajlandó tovább kínlódni a gazdasággal, ami eddig még csak a magányt és az ehhez hasonló keserű napokat hozott el neki. A magánnyal nem vitatkozhatott, mert egyedül volt, de erről talán mégsem a farm tehetett, hanem saját maga. De nem lenne igazságos, ha hagyná feledésbe merülni a munka értékteremtő jó érzését, amikor díjakat nyert el a termékeivel. Hogy is hagyhatná cserben azt, ami szó szerint a verejtéke árán teremtődött meg. Minden egyes tőke a részévé vált. Hiszen hányszor mondta már, hogy az ő ereiben nem is vér folyik, hanem bor, jóféle testes cabernet. Talán ezért is volt sokszor a hülyeségig konok, mert tudta, a feladás egyben önmaga feladását is jelentené. Nem hagyhatta cserben az ültetvényt, amivel többet törődött, mint a feleségével. A házassága tönkrement a gazdaság miatt, hiszen mindent hátra sorolt, és minden helyzetben a szőlő volt az első. Aztán a marhák, akik a sajtot és húst biztosították az üzletnek. Minden más csak ez után következhetett. Éjszakákon át táplálta a tüzeket, amikor a fagy fenyegetett, és ásta az embereivel az árkokat, amikor az államot sújtó tűzvész. Aszály idején az ördöggel is lepaktált, hogy elég vizet szerezzen. Minden gondolata a birtok volt. És most rá kellett ébredjen, hogy szépen észrevétlenül valami más, valaki más vette át az első helyet. Nem tudott már a dús fürtökben, gömbölyű szemekben, hízott állatokban gyönyörködni, mert mindenről Rowena jutott az eszébe. Még itt, a bűzlő tetemek felett is az járt az eszében, hogy Jamison doktor helyett mennyivel csinosabb doktornőt ismert meg Skóciában. Aki az újszülött borjakat biztosan meghatott szemekkel cirógatná, nem olyan közömbösen csukná rájuk a karám ajtaját, mint az öreg Tom. De most már nem volt se karám, se borjak, csak néhány rémült tehén reszketett a távolban, akiknek elsőként sikerült kitörniük a fojtogató füstből.

Nem akarta álmodozással tölteni az idejét, amikor hatalmas munka szakadt éppen a nyakába, és kicsit kényelmetlenül érintette az a gondolat is, hogy egészen mással akart foglalkozni a hazatérése után. Az a McMillan-Cameron örökös járt az eszében az egész repülőút alatt. Listát készített a feladatokról, amikkel egy magánnyomozót akart megbízni, mert nem varrhatott mindent Edan nyakába. Ha igaz, az öccse máris kutatásokat folytat Skóciában, s remélhetőleg azonnal jelentkezik, ha bármi hasznosat megtudott. De több szem többet lát, s ez a jelen esetben abszolút igaznak tűnt. Ám most mindent félre kellett tegyen, amikor arra ért a birtokra, hogy az emberei próbálják menteni a menthetőt.

 – Gyújtogatás egyértelmű jeleit találtuk – állt meg előtte Harvey Morton, a tűzoltók parancsnoka. –Még csak az elsődleges vizsgálatokat végeztettem el, mert elsősorban a kármentéssel foglalkoztunk, de nem volt profi, aki csinálta. Ha szerencsénk lesz, talán még ujjlenyomatokat is találunk a benzineskannákon. Bár, ez már tényleg annak a bizonysága lenne, hogy az illető teljesen gyakorlatlan volt a dologban. Furcsa, mintha nem is akarta volna eltüntetni a nyomait. Amíg mindent átvizsgálunk, érdemes lenne elgondolkodnod azon, hogy van-e valaki, aki ilyen módon akart ártani neked. Régi haragos, egy üzleti viszály... – találgatott a férfi, akivel Broden régen együtt járt a középiskolába. A Viszály szótól megrezzent a szeme, mert újra elkalandoztak a gondolatai, de aztán megerőltette magát, hogy a pillanatnyilag fontosabb dolgokkal foglalkozzon. Valahonnan a tudata mélyéről egy név bukkant fel, amit még annak idején a magánnyomozó említett meg a felesége hűtlensége kapcsán: Jeremy Ironside. Próbált emlékezni, mi állt a papírokban a férfiról. Jól menő tanácsadó irodája volt Los Angelesben. Na igen, az ilyen ficsúroknak könnyű elcsavarniuk egy elhanyagolt asszony fejét. Mindenesetre a gyilkosság után hiába dobta be a nevet, nem találtak semmi gyanús mozzanatot a férfi életében. Úgy látszik, már mániákusan ragaszkodik hozzá, hogy az élete tragikus fordulataihoz ennek a férfinak köze lehet; de még önmaga előtt is nevetségesnek tűnt, hogy egy elegáns öltönyös pasas benzines kannákkal lopakodjon az istállója körül az éjszaka közepén, úgyhogy nem is mondott semmit. Egyelőre.
*
Rowena szeretettel kócolta össze a hatalmas kutya fejebúbján a szőrt. Cam amilyen hatalmas volt, annyira félt az oltástól, de a doktornő kedves hangja szinte hipnotikus transzba ejtette arra a néhány másodpercre. Most megkapta érte a jutalmát, mert semmit sem szeretett jobban, mint a finom masszírozó mozdulatokat. A rendelési idő után jártak, odakint senki nem várt már a sorára, nyugodtan babázhatott a nagyra nőtt kutyabébivel. Már most elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy a szakirodalom szerint milyen kevés ideig élvezheti ennek az óriásnak a bizalmát és szeretetét. Drew Carrigan kíváncsian vizslatta a lány arcát. Cam volt az ürügy, amiért eljött, de igazából Rowenára volt kíváncsi. A Cameron testvérek már majd egy hónapja elutaztak, azóta a két McMillan lány mintha önmaga árnyéka lett volna. A kis Catriona mindig is hajlamos volt rá, hogy meghúzódjon a háttérben, de Rowenától meglepő volt a változás. Hallotta persze korábban ő is a pletykákat, hogy szakított a vőlegényével, és ő is azoknak a táborát erősítette, akik a legidősebb Cameron fiúnak drukkoltak, hogy hódítsa meg a csinos doktornőt. Az alatt a néhány nap alatt, amíg ő maga is segítette a törött lábú örököst, egyenes embernek ismerte meg, olyannak, aki méltó volt skót gyökereire.  A helybéliek nem ismerték a Cameron unokákat, de nagy vagyon örökösei voltak, így mindenképpen jó partinak számítottak. Scott Monroenál bárki más jobb lett volna. Sosem szívelte a simaképű és modorú Scottot, és Mona – a felesége – alig bírta lebeszélni róla, hogy a véleményét megossza Rowenával is. De most már nem volt oka magában tartani a véleményét.
 – Remélem, nem Scott miatt lettél az utóbbi időben ilyen otthon ülő? – nézett fel bozontos szemöldöke alól egyenesen Rowena őszinte zöld szemébe.
 – Scott miatt? Dehogy! – borzongott meg a lány. Scottal azóta nem is találkozott, hogy rácsapta az önelégült képére az ajtót. Biztos volt benne, hogy az ő keze is közrejátszott abban, hogy a helyi újság pletyka rovatában megjelent egy kép a Cameron kastélyban töltött hétvégéről. Pontosan emlékezett rá, hogy a vihar idején az a fura fickó akart mindenáron egy közös képet róluk. Nem tudta, hogy magánnyomozó vagy újságíró volt az illető, de hogy Scottól kapta a fülest, abban egészen biztos volt. A Cameron fiúk mindenesetre feltűnő gyorsasággal tűntek el a vidékről. Még Edan és Quinn is, pedig utóbbi többször is beszélt róla, hogy szívesen berendezkedne Achnacarryban. De nyilván nem akartak táptalajjal szolgálni a helyi pletykáknak. A maga részéről nem érezte különösebben a hiányukat, csak Catrionát sajnálta, aki feltűnően sokat sóhajtozott Edan után. Ujjai megállás nélkül gyűrték a szürke bozontot, de ennél a gondolatnál akaratlanul is belemarkolt Cam bundájába. Kit akar becsapni? Broden Cameron hiánya úgy fájt, mint valami begyulladt szálka. Nem múlt el nap, nem volt óra, hogy ne jutott volna eszébe a férfi. De megértette, hogy az inkább feledni szeretné a skót ősöket és a múltat. És talán az eltelt heteket is, amelyek átmenetileg ideláncolták. Mielőtt elutazott volna, még összefutottak a közjegyzői iroda előtt. Broden láthatóan szeretett volna valamit mondani, és őt azóta is gyötörte a gondolat, hogy mi lehetett az, amit végül a férfi nem mondott ki. Egy vallomás? Minden nap azzal kelt, hátha üzenetet küldött a férfi, de végül csalódottan kapcsolta ki a gépét.
 – Azt beszélték a postán, hogy Scott Gavin McDougal húgával vacsorázott a Fekete Disznóban – osztott meg az öreg egy újabb helyi pletykát.
 – Neki való hely – mormogott az orra alatt a lány meglepetten. Scott ezek szerint taktikát váltott. Ha nem tudja megszerezni az örökséget, akkor legnagyobb riválisa oldalán próbál érvényesülni. – Áldásom rájuk! Szegény Fenella még nem tudja, micsoda patkány lapul a jól szabott öltöny alatt.
 – Hát, én a magam részéről örülök, hogy végre Te magad is rádöbbentél erre – sóhajtott az idős férfi. – Mona a megmondhatója, hogy hányszor akartam felnyitni a szemed. Nem tudom,  mi vezetett végül a szakításotokhoz, de a legjobb döntés volt, amit meghoztál.
 – Nem én szakítottam vele, hanem ő velem – vallotta be a lány. Még mindig belepirult a szégyenbe, ahogy arra a beszélgetésre gondolt. Drewnál jobb embert nem ismert és úgy döntött, beavatja a részletekbe. – Azért szakított velem, hogy bolondítsam magamba Broden Cameront, aki így a végrendelet záradéka értelmében elvesztette volna az örökségét. Ő pedig azt megszerezte volna a város számára és bebiztosította volna vele a képviselői székét – foglalta össze egy szuszra a történteket.
 – A gazember! – horkant fel Drew, aztán elvigyorodott. – De talán csak felismerte, hogy nem lehet esélye a Cameron fiúval szemben.
 – Drew! Semmi sem történt köztünk! – sóhajtott nagyot Rowena. Érezte, hogy itt kellene elbúcsúznia apai jóbarátjától, de a szíve mélyén örült, hogy végre valakivel kibeszélheti a gondolatait. – Neked bevallom, hogy volt egy pillanat, amikor azt hittem, Broden lehetne az igazi. De a pillanat elröppent, Broden visszament Amerikába, úgyhogy nincs miről beszélnünk.
 – Ha jól tudom, egy nagy szőlőbirtoka van odaát, az pedig nagy felelősség. Nemcsak a birtok, de az emberek, akik nála dolgoznak – ráncolta a homlokát a férfi. – De nem tudom pontosan, merrefelé lehet. Mindenesetre tegnap a tv-ben láttam a hírekben, hogy az egyik nagy kaliforniai gazdaságban tűz pusztított. Gyújtogatásról beszéltek. Valami ... várj csak... olyan spanyolos neve volt, mintha Buenos ... a fenébe, nem jut eszembe – rázt a fejét. Rowena elsápadt.
 – Buena Vista? – kérdezte elhaló hangon. Broden mesélt a nagy múltú ranchról és a szőlészetről. Jaj, Istenem! Add, hogy ne legyen baja! – fohászkodott magában.
 – Az, az... Buena Vista, tényleg, így mondták – bólogatott Drew. – Csak nem az övé? – kérdezte aggodalmasan, látva a lány falfehér arcát.
 – Attól tartok, igen. Ne haragudj Drew! Azt hiszem, írok neki néhány sort.
Az öreg értett a szóból. Felállt és megragadta Cam pórázát.
 – Na, gyere te mimóza! Hagyjuk Rowenát most már! Más dolga is van, mint téged dögönyözni. Te meg, ha írsz neki, írd meg, hogy ha segítségre van szüksége, a földijei nem hagyják cserben. A szőlőhöz ugyan nem nagyon értünk, de ha bármiben tudunk, a segítségére leszünk. A Felföldiek összetartanak, akkor is, ha két szenilis vénember háborúskodni volt képes egy asszony miatt. De tudod, a nagyanyád gyönyörű asszony volt. Néha, ha rád nézek, mintha őt látnám. És mostanában sajnos az árnyak a szemedben is kezdenek az övére hasonlítani. Ne hagyd, hogy valami bolond vénember meggondolatlan sorai közétek álljanak! – búcsúzott, azzal halkan betette maguk mögött az ajtót. Rowena szeretettel nézett utána, aztán leült a laptophoz és a keresőbe beírta: Buena Vista tűzvész
*
Broden a nyakát masszírozva ült le, hogy átutaljon egy újabb számlát. Mostanában mást se csinált, csak költötte a pénzét, de muszáj volt minél előbb felépíteni az új istállót a megmaradt állatoknak, és beszerezni néhány újat. Legalábbis ezt diktálta az üzleti érdeke. A biztosító egyelőre nem volt hajlandó fizetni, várnak a rendőrségi jegyzőkönyvre. Ha letelik a törvényben előírt idő és nem találják a gyújtogatót, talán kap valami kártérítést, de ha előkerül, csak polgári úton perelheti majd. Most kifejezetten szerette volna, ha a nyomozók nem akadnak a nyomára annak a nyomorultnak. Seumas öröksége ott várta a tengeren túl skót fontban, de amilyen rosszul váltották mostanában, egy vagyont vesztett volna azon is. Napok óta egy tervet formálgatott, a gazdaság átalakítását. Nem volt ezen mit szépíteni, kicsit össze akarta húzni a nadrágszíjat mindenféle értelemben. Nem akart egy hatalmas birodalmat, amely felette uralkodik, úgy gondolta, a maga részéről beérné kevesebb tisztes haszonnal is. Csak az bizonytalanította el, hogy ugyan így kevesebb pénzből meg tudná úszni, de hosszú távon ez kevesebb bevételt is jelentett. Sokkal kevesebbet. A szűkös anyagiak pedig az emberei egy részének elbocsátását is magukkal hoznák. Ettől a feladattól szinte rettegett. Akik nála dolgoztak, nem szóvirágként mondták, hogy egy nagy család részei. Valóban így érezték. Most melyik családtagjának kössön útilaput a talpára? Egész éjjel nem aludt, terveket firkált, összetépett, költségeket kalkulált és néha már ott tartott bedobja a törülközőt. A Nagy Ötlet valahogy nem akart összeállni a fejében. De az emberei bíztak benne, hogy megtalálja a megoldást, nem okozhatott nekik csalódást.

2018. július 31., kedd

Skót szerelem 12. fejezet


Broden óvatosan sántikálva botorkált a dolgozószoba felé. Rowena elaludt, miután elkortyolt néhány pohár erős whiskyt. Teljesen kiborult a napló bejegyzéseit hallgatva, ezért nem is figyelt, ahogy a férfi újra és újra megtöltötte a poharát. De talán jobb is volt, hogy a megrázkódtatást az aranyló folyadékba fojtotta. Broden fejében ott zakatolt valami zavaros gondolat. Idegesítette, hogy meg sem tudja fogalmazni a nyugtalansága okát, ezért inkább felkelt és McMillan íróasztalának fiókjaiban merült el. Megbeszélték, hogy másnap korán reggel visszamennek Achnacarryba, így aztán nem is lett volna más alkalma, hogy folytassa a kutatást. Ő ugyanis a maga részéről még messze nem érezte, hogy választ kapott volna a kérdéseire.
Újra a kezében forgatta a korábban félredobott levélcsomagot. A hivatalos pecsét a feladó helyén az invernessi McGee ügyvédi iroda kissé elmosódott pecsétje volt. Vajon mi dolga volt velük, mert a levelek megőrzésének módja nem vallott hivatalos levelezésre? A dátumok alapján kiválasztotta a legkorábbit és kihúzta belőle a sűrűn telegépelt lapot. Az első mondatok után döbbenten az ölébe ejtette a levelet. Az első gondolata az volt, hogy felébreszti a lányt és megosztja vele a felfedezését, aztán mégis inkább nyugton maradt. Úgy döntött, hogy megpróbál egyedül az új információról minél többet megtudni, nehogy hiú reménykedés töltse el Rowenát.
Ahogy ült és járt az agya a félhomályos szobában, melyet csak az íróasztal lámpája próbált bevilágítani, pillantása a szemközti hajós festményre esett. Mintha kicsit csálén függött volna a helyén. Önkéntelenül is felállt, hogy megigazítsa. Mielőtt ujjbegyével odébb mozdította volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve megmarkolta a keretet és leemelte a képet a falról. Egy faliszéf fémajtaja sötétlett alatta. A képet hanyagul a földre állította és visszasietett az asztalhoz. Annyi mindennek jutottak a nyomára ebben a házban, talán szerencséje lesz és a széf kis kulcsára is rátalál valamelyik fiókban. Már majdnem feladta, amikor ujjával véletlenül kitapintatott egy kis gombot. Akár a faanyag apró göcsörtjének is hihette volna, de alaposabban szemügyre véve megért egy próbálkozást. Megnyomta és örömmel észlelte, hogy a fiók oldallapja leválik és mögüle egy apró üreg bukkan elő. Az első pillantásra üresnek tűnt, de ujjaival addig tapogatózott, amíg megérezte a kis fémkulcs hidegét. Kivette és zakatoló szívvel botorkált vissza a széfhez. Nem is nyikorgott, mintha gondosan olajozták volna. Halk kattanás után Broden zakatoló szívvel megrántotta az ajtót, amely lassan kitárult. Semmi más nem volt odabent, csak egy régi kockás füzet. Sem pénz, sem ékszerek, de még csak birtokkal kapcsolatos papírok sem. A kis füzet olyan volt, mint valami iskolás irka, benne pedig Murray McMillan szálkás írásával dátumok és összegek végeláthatatlan sorokban, havi rendszerességgel, tizenkét éven át.
Broden az összegen gondolkodott. Nem volt túl nagy, még korabeli mércével sem. De a címzett az az ügyvédi iroda volt, amelynek a levelét az előbb megtalálta. Tekintettel arra, hogy az a bizonyos Joshua McGee  megbízást kapott egy újszülött örökbe adására, nyilvánvaló volt, hogy a kifizetett pénzek ezzel lehettek kapcsolatosak. De miért fizetett McMillan tizenkét éven át? A logikus az lett volna, ha egyszeri összeggel letudja a megbízást. És vajon miért csak tizenkét éven keresztül? Mi történt azután Kaitlyn Monroeval, ahogy az apró csecsemőt nevezték az iratokban?
Visszazárta a széfet, a festményt a helyére akasztotta, a füzetet és a leveleket pedig óvatosan elsüllyesztette a csomagjában. Bizonytalanul járt az agya, miközben Rowena nyugtalanul forgolódó alakját figyelte. Joga lenne tudni róla! De miért zaklatná fel ezzel a felfedezéssel, amikor még a nagyanyja naplóját sem emésztette meg? Zavarta ugyan a tudat, hogy Rowena most gyászolja azt az apró csecsemőt, akiről ő már tudja, hogy végül életben maradt. De a gyereknek egyelőre semmi nyomát nem tudják, talán már nem is él. Ha mégis, már ő maga sem fiatal ember, talán nem tud a származásáról, talán nem is akar tudni. És mi lesz, ha megtalálja és az illető jogot formál az örökségére? Megfájdult a feje a sok megválaszolatlan kérdéstől, úgyhogy jobb orvosságot nem tudva, öntött magának is az erős italból és hosszú, égető kortyokban megitta. Szinte azonnal érezte a zsongító hatást. A tűzbe bámult és hagyta, hogy a whisky is tegye a dolgát. Hamarosan ő is elaludt.
*
Achnacarryban szinte természetellenes csönd honolt. Broden gyanakvóan nézett szét. Négy testvére és a házvezetőnő kellett volna várja, de sehol nem volt egy lélek sem. Két napig nem volt itt és máris visszarepült az időben, amikor a kaliforniai szőlőtőkék között neki kellett felhajtania a testvéreit, akik munka helyett valami jó kis szórakozást találtak maguknak.
A bejárat felől egy kocsi gumijának csikorgó hangja hallatszott és mind a ketten várakozóan fordultak az ajtó felé. Edan és Catriona egymást karolva, nevetgélve léptek be a házba, majd rögtön meg is torpantak, ahogy meglátták őket. Catriona zavartan bontakozott ki a férfi karjaiból és a nővéréhez sietett.
 – Nem is mondtátok, hogy ilyen korán jöttök. Olyan nyúzottan néztek ki. Csinálok egy jó reggelit, mert nagyon úgy fest, hogy rátok férne. Nem akarsz segíteni? – nyújtotta nővére felé a kezét és Rowena megadta magát. Biztos volt benne, hogy nagy segítséget nem jelent majd a konyhában, de tudta, hogy a húga csak lehetőséget akar adni a két férfinak, hogy a villámló tekintetek okát tisztázzák egymás között.
 – De, szívesen! – motyogta és meglepve tapasztalta, hogy gyomra hangosan megkordult, mintha tényleg nagy szüksége lenne valami laktató reggelire. Ahogy eltűntek a konyha irányába, Broden kissé ingerült hangon suttogva fordult az öccséhez:
 – Meg vagy őrülve? Mit művelsz? Két napra teszem ki a lábam és máris összejössz az egyik McMillan lánnyal, csak hogy kockáztasd az örökséged? És egyáltalán, hol vannak a többiek?
 – Higgadj le! – mordult fel az öccse. – Azt látom, hogy a nagy testvérnek még két éjszakát is szabad eltöltenie a másik McMillan lánnyal egy kihalt házban, de engem azonnal kérdőre vonsz. Ha tudni akarod, most vittük ki Duncant és Donatellát, meg a kis Leochot a reptérre. Kaptak otthonról valami hírt, amitől idegesek lettek és inkább hazautaztak. Wallace még itt van, de ma már ő is el akar utazni, csak előbb beszélni akart veled. Quinn pedig a kis barátnőjével ment be a városba – folytatta a beszámolót, gondosan elhallgatva a maga szerepét. Broden be is kapta a csalit.
 – Quinnek milyen barátnője lett az elmúlt két napban? Hiszen nem ismer errefelé egy lelket sem! – tárta szét értetlenkedve Broden. Meg kell őrülni! Ezek a kölykök pont olyanok, mint kamasz korukban. Egy pillanatra sem lehet magukra hagyni őket.
  – Bridget kisebbik lánya, Kyla bukkant fel, mert hallott a szülei meglepő közös állásáról és látni akarta, hogy tényleg nem ölik itt egymást halomra. Nagyon helyes kis jogász-tanonc. Mindenesetre kellőképpen olvasottnak mutatkozott egy olyan témában, ami az öcsköst mostanában foglalkoztatta, és hát ... tudod, a villámcsapás hirtelen érkezik. Két napja állandóan együtt vannak, jönnek-mennek. Quinnt ennyit összesen nem hallottam beszélni az elmúlt öt évben, mint ebben a két napban. Nem is fogsz ráismerni, ha hazaér. De ő legalább nem veszélyezteti az örökségét – tette hozzá fejével a konyha felé intve. Ő ugyan Rowenára gondolt, de Broden természetesen nem vette a lapot és visszalőtt:
 – Aha, ezek szerint Te viszont sikeresen beleestél a McMillan lány bűvkörébe?
Edan nagyot sóhajtott. Tagadhatott volna, de minek? Visszatámadhatott volna, de annak sem látta sok értelmét. Adott volt a helyzet, a bátyjával együtt megperzselte őket az ellenfél tüze. Az idő fogja eldönteni, hogy elégnek-e ebben a tűzben, vagy egy kicsit megpörkölődve továbbállnak majd. Most még korai lett volna ezért veszekedniük. De mielőtt válaszolhatott volna, Broden még folytatta:
 – Azt hiszem, nagyobb bajunk is lehet a McMillan lányoknál – dörmögte az orra alatt. Valakivel egész egyszerűen beszélnie kellett a felfedezéséről, de most még túl bonyolult lett volna összefoglalni Edannak a helyzetet. Majd leülnek mindannyian és elmesélik a naplóból megtudottakat. És ha a többiek is megemésztették az újdonságot, akkor majd félrevonul Edannal és a segítségét kéri a nyomozásban. Laza és nemtörődöm srácnak tűnt a külvilág szemében, de ő tudta, hogy megbízható, titoktartó férfi, aki könnyed stílusával könnyen teremt kapcsolatokat. Talán ő az alkalmasabb arra, hogy bizonyos helyeken kérdéseket tegyen fel.
*
Broden a könyvtárban várt az öccsére, az Edmét ábrázoló festményt nézte, s közben arra gondolt, hogy talán élete legnagyobb baklövését követte el, amikor engedte elutazni Rowenát és a húgát, mielőtt őszintén beszéltek volna egymással. Nem a naplóról, hanem valami sokkal személyesebb, kettejüket érintő dologról. Skye-on már majdnem megtörtént! Már éppen megcsókolni akarta a lányt, s nemcsak a környezet és a helyzetük hatására, de egyszerűen megadva magát a vonzódásnak, amely már hetek óta fogva tartotta. Olyannyira, hogy az eltelt időben nem is gondolt mindarra, amit maga mögött hagyott, és amit néhány hete még a legfontosabbnak gondolt. De az a francos napló közbeszólt. Előbb csak a tény, hogy véletlenül rábukkantak, később a tartalma, amely túlságosan fájdalmas volt, hogy a maguk szerelmes érzéseit eléje helyezzék. Végül pedig a Murray McMillan szobájából előkerült iratok adták meg a végső döfést ennek a még csak bimbózó kapcsolatnak. Ugyanakkor – bár a fizikai kapcsolat nem teljesedhetett be még egy szenvedélyes csók formájában sem – lelkileg olyan közel kerültek egymáshoz, mint ahogy ő a maga részéről még soha senkivel. Még Jasminevel sem. De Rowena látszólag könnyedén meghozta a döntését, hogy a visszaérkezésük után azonnal elutazzon a testvérével. Ezt akár vehette volna egy észhez térítő pofonnak is, de a lelke mélyén nem tudott beletörődni. Ugyanakkor mardosta a bűntudat, hogy meghagyta a lányt abban a hitében, hogy a nagyapja meggyilkolt vagy meggyilkoltatott egy csecsemőt. Legalább ebben el kellett volna mondania az igazságot, csak ez zakatolt az agyában. Edan belépett, kezében egy üveg bontatlan whiskyvel, készen rá, hogy a bizalmas beszélgetést megkönnyítse a bátyja számára. Broden pedig tehetetlenül megrázta a fejét, hogy lezárja magában a korábbi gondolatmenetet. Az egyetlen alkalmas pillanatot elszalasztotta, jobb lesz, ha megpróbálja elfelejteni azt a végképp értelmetlen kérdést, hogy „mi lehetett volna, ha ...”.
*
 – De most tényleg, miért kellett így elrohannunk? – kérdezte Catriona már vagy ötödször, de megint csak egy sóhaj érkezett válaszul. Rowena tanácstalan volt, hogyan mesélhetne a húgának a nagyapjáról megtudott szörnyűségekről. Ugyanis arról a másik dologról, ami még a családi tragédiánál is jobban foglalkoztatta, képtelen lett volna még vele is beszélni. Hiszen saját magával kellett volna előbb dűlőre jutnia, hogy végül is akarta ő azt a csókot ott Skye-on, vagy sem. Sajnálja-e a tovaszállt pillanatot, vagy örül neki, amiért nem bonyolódott Broden Cameronnal semmi olyanba, ami csak fájdalmat okozott volna a későbbiekben. Tisztában volt vele, hogy a férfinak megvan a maga élete odaát az Államokban, így aztán értelmetlen lett volna belekezdeni valamibe, aminek úgysincs jövője. Catrionát azonban nem olyan fából faragták, aki hamar feladja, és tovább érdeklődött:
 – Brodennel kapcsolatos a dolog vagy a kutatásotokkal a nagypapa házában? Mert ha az utóbbi, akkor azért úgy érzem, jogom van tudni, ha valamire rábukkantatok. Ha meg Broden..., nos, a testvéredként megtisztelő lenne a bizalmad. Már csak azért is, mert akkor én is könnyebben nyílnék meg előtted – tette hozzá, mire Rowena azonnal felkapta a fejét.
 – Miről kellene neked megnyílnod? Csak nem keveredtél valamibe Edan Cameronnal? Jaj, Cat, hiszen tudod, hogy a hagyatéki kikötés értelmében elveszíti az örökségét, ha egy McMillan lánnyal kezd. Együtt tudnál élni a tudattal, ha miattad nem kapná meg a pénzét? Hiszen itt nem fillérekről van szó, hanem egy jelentősebb vagyonról, még ha azt ötfelé is kell osszák.
 – Nem akarják elosztani – vonta meg a vállát a lány.
 – Ezt honnan veszed? – csodálkozott a nővére.
 – A srácok arról beszéltek, hogy mindannyiuknak jobb lenne, ha egyben hagynák az örökséget. Ez akkor jelentene sok pénzt, ha például eladnák Achnacarryt, de ezt egyikük sem akarja. Egyelőre.
 – De talán Broden ...
 – Nem, még Broden sem akarja. Amikor kint voltak a nagyapjuk sírjánál, tulajdonképpen már ott megegyeztek. Azt mondják, a birtoknak elég nagy jövedelme lenne jó kezekben, hogy annak a hasznát éljék fel, vagy annak egy részét. Meg persze vannak kisebb tételek, amiktől megválhatnának, például az Invergarryben lévő ház. Most, hogy sikerült a Morvan házaspárt alkalmazni, biztosak benne, hogy a kastély jobb befektetés, mint az érte kapott pénz a bankban. Quinn is úgy gondolja, hogy szívesen itt maradna, a kutatásaira éppen alkalmas környezet lenne. És Kyla is itt lenne közel hozzá, úgyhogy ...
 – Kyla? – szakította félbe Rowena. – Ki a fene az a Kyla?
 – Bridget kisebbik lánya. Ne csinálj úgy, mintha sosem hallottál volna róla, hiszen már az interjún is említette, hogy a nagyobbik lánya tanítónő, a kisebbik pedig jogra jár Invernessben – forgatta a szemét Catriona. A nővére mintha egy másik dimenzióban mozogna, mióta visszatért Skye-ról. Most már igazán furdalta a kíváncsiság, hogy mi történhetett a szigeten. – Inkább arról mesélj, mit sikerült megtudnotok a szigeten! – váltott témát, hátha ezzel végre visszatérítheti a nővérét a jelenbe.
Rowena összeszorította a száját. Végül is ez az alkalom éppen olyan rossz, mint bármelyik másik, ha a nagyapjukról kell beszéljen. Itt legalább nem kell a húga szemébe néznie, látnia, ahogy az elborzad a nagypapa rémtettei miatt. Vett egy nagy levegőt és belekezdett.
*
Catriona csendben ült. Szinte megsemmisült a hallottaktól. Sosem volt a nagypapa egy gyöngéd nagyapó, mint például a barátnője, Anne ősz szakállú nagyapja, aki egykoron a Mikulást játszotta el minden évben a közösségi házban; de amiről most Rowena beszámolt, az egy teljesen ismeretlen, és igen kegyetlen férfit festett elé. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen rémtettekre lehetett képes. A nagyi szegény hozott egy rossz döntést életében, amikor férjes asszonyként engedett a szerelem csábításának, de aztán visszatért a családjához. Persze, ő sem mentette fel a románc miatt, de hát erre nem a kétségbeesésbe hajszolás, hanem egy válás lett volna az ésszerű megoldás. Még azokban az időkben is. Ő maga már nem is emlékezett a szigeten lévő házra, csak arra, hogy sosem szerette, mert életében nem járt még olyan huzatos helyen. De hogy ott valóságos börtönben éljen a nagyi és titokban hozza világra a gyermekét, aki aztán másnapra eltűnik, mintha sosem lett volna, ez rosszabb volt mindennél, amit elképzelt. Már megértette, hogy miért választotta inkább az öngyilkosságot, bár Rowena szavai még azt is sejtetni engedték, hogy talán a halálában is közreműködött a nagypapa. Soha, senkitől nem hallott a kis Kaitlynről, ami már önmagában árulkodó volt. Az öreg McMillan vagy megfélemlítette az alkalmazottait, vagy elbocsátotta őket, de soha senkinek a száján nem csúszott ki még véletlenül sem az apró gyermek neve, mintha sosem létezett volna. Kíváncsi lett volna, hogy Broden mit szólt a felfedezéshez, és vajon hogyan adta tovább a testvéreinek. Hiszen szegről végről ők is rokonai voltak annak a csöppségnek. Erről aztán eszébe is jutott a másik fontos kérdés:
 – Végül mi történt köztetek Brodennel odakint a szigeten?
Rowena majdnem leszaladt az útpadkára a váratlan kérdéstől. Azt hitte, a húga majd a tragédiával kapcsolatban tesz fel további kérdéseket, amikre még ő maga sem tudta a válaszokat, erre így beletenyerelt a kérdések kérdésébe. Végül úgy döntött, őszinte lesz.
 – Nem történt semmi. Egyszer majdnem megcsókolt, de abban a pillanatban akadt a kezünkbe a napló, és a pillanat elszállt. Jobb is, hogy így történt, mert ennek a kapcsolatnak úgysem lehetett volna jövőre. És ezt jobb, ha Te is észben tartod, amikor Edan jóképű fizimiskáján felejted a tekinteted. Broden hamarosan visszautazik az Államokba, mert ott várja őt a saját világa, a gazdasága. Edan pedig ... nos, ő egy szabad szellem. Ahogy megismertem, mindig is úgy élt, ahogy neki tetszett. Nem a megfelelő férfi a Te számodra sem.
Catriona ezzel szívesen vitába szállt volna, de ismerte már annyira a nővérét, hogy tudja, mikor kell ráhagyni. Nem mesélte el neki, hogy Edan is azt tervezi, itt marad Skóciában. Idővel pedig majdcsak kiderül, hogy jók-e a megérzései a férfival kapcsolatban. Közben éppen hazaértek, és a ház előtt ott állt Scott Monroe kocsija. Nem akart tanúja lenni a fickó és a nővére közti vitának, így inkább fogta a csomagját és köszönés nélkül elment a férfi mellett. Már az ajtót nyitotta, amikor meghallotta Scott gunyorosan édeskés hangját:
 – Drágám! Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar vigasztalást keresel a szakításunk után. Na, de hogy éppen egy Cameron karjában, ezt még én sem feltételeztem volna rólad – mondta a férfi és felkacagott. Catriona legszívesebben visszafordult volna, hogy lekarmolja az arcáról a hamis megbántottságot. De tudta, hogy ezt megteszi majd a nővére is.
 – Scott! Nem hiszem, hogy nekünk bármiről is lenne beszélgetni valónk. De a Cameron házban tett kirándulásunkról aztán végképp semmi – ment el a férfi mellett Rowena. Scott utána kapott. A lány úgy nézett a karjába csimpaszkodó kézre, mint valami undorító ragadványra. – Azonnal engedj el! – sziszegte neki, mire Scott látványosan lefejtette róla az ujjait.
 – Hát, pedig azt csiripelték a madarak, hogy nemcsak Achnacarryban jártatok, de Te még az egyikükkel egy külön kis kirándulást is tettél a családi birtokra. Gondolom, viszonoztad a meghívást egy másikkal, csak tudod, az azért mégis furcsa, hogy ez már egy kettesben töltött kirándulás volt. Az emberek akár azt is hihetik, hogy románc szövődött köztetek. Mintha láttam is volna egy fényképet, amin éppen átölel. Skye pedig a tökéletes helyszín, ahol el lehet bújni a kíváncsi tekintetek elől. De azt kell mondjam, hogy a pletyka már szárnyra kelt és a hírek eljutottak a közjegyzőhöz is. Mr. Ansleynak pedig törvény szabta kötelessége érvényt szerezni az örökhagyó utolsó kívánságának. Kár volt kivetned a hálódat szegény Broden Cameronra, mert így veszélybe sodortad az örökségét is – mosolygott önelégülten a férfi, amiért a terve ilyen tökéletesen működni látszott.
 – Korán örülsz, Scott! – nézett a szemébe Rowena. –Ha kell, írásban nyilatkozom róla, hogy semmi nincs köztünk. Soha nem fogod rátenni a mocskos kezed a Cameron örökségre, hiába reménykedsz benne. Az önkormányzat meglesz enélkül a pénz nélkül, és Te sosem fogod legyőzni Gavin McDougalt a képviselői székért folytatott harcodban. Egyszerűen azért, mert egy gátlástalan szerencsevadász vagy és egy ilyenre ennek a városnak nincs szüksége – vágta diadalmasan az egyre inkább elsötétülő szemekbe a lány, aztán, hogy fokozza a drámai hatást, hatalmas dörrenéssel bevágta a férfi orra előtt az ajtót.

2018. július 27., péntek

Skót szerelem 11. fejezet


A férfi előre pörgette a lapokat, majd találomra hangosan olvasni kezdett egy oldalt: „Amikor Seumas házába költöztem, az életem óriási változáson ment át. Végre boldog lehettem! El sem tudom mondani, milyen boldog. Újra szeretett nő voltam. Nem háziasszony, nem egy buta, lenézett nő, egy dísztárgyként mutogatott feleség, hanem egy istenített kedves. Soha nem lett volna szabad hozzámennem Murrayhez, hiszen mindig is Seumas volt az igazi. Ebben már teljesen bizonyos voltam. A szívem mindig is tudta, de a családom nyomásának képtelenség volt ellenállni. Ők elrendezték az esküvőt, az én érzelmeim senkit nem érdekeltek. De most végre ott voltam, ahova tartoztam, ahova mindig is vágytam. Csak a gyermekem hiánya mérgezte meg ezeket a csodás napokat. Azt hittem, ezzel a lépéssel rábírhatom Murrayt a válásra, de olyan feltételhez kötötte, amit anyaként nem vállalhattam. Soha nem hittem volna, hogy ily módon zsarol majd, ez is azt bizonyítja, hogy fogalmam sem volt, ki az az ember, aki mellett élek. Visszatértem hozzá, mert egész egyszerűen nem tehettem mást. Engedelmeskedtem az akaratának, annak ellenére, hogy tudtam, ez maga lesz a földi Pokol.”
Rowena könnyes szemekkel hallgatta a férfi érzelemdús hangát. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy még Brodent is megrázta az asszony szavaiból sugárzó reménytelenség és boldogtalanság. Mindig is sejtette, hogy a nagyszülei házassága nem lehetett szerelmi házasság, és nem győzött hálás lenni a világ fejlődésének, amiért manapság már nem így intézték a dolgokat. A saját szülei házasságát is a két család rendezte el, de ott legalább megvolt a fiatalok között a kölcsönös rokonszenv, amely a házasságban szeretetté nemesedett, s talán szerelemmé is. Sokszor gondolt a meghitt estékre, a szüleik egymás iránti gyengédségére. Igen, ők szerencsések voltak, de az őket megelőző generáció – legalábbis a nagyszülei esetében – még nem.
Broden feléje nyújtotta a naplót, hiszen végül is ki más lett volna a legilletékesebb, hogy a bejegyzések között kutakodjon, de megrázta a fejét. Képtelen lett volna hangosan felolvasni a nagyi szavait. Már ezek az első mondatok is megrázóak voltak, és sejtette, hogy a lapokon még sok-sok szomorúság öltött a betűkben testet. A férfi mintha szavak nélkül is megértette volna a kérését, bólintott és tovább lapozott. Pár oldalt szótlanul átfutott, aztán jelentőségteljesen Rowenára nézett és hangosan folytatta: „Bevallottam Murraynek, hogy várandós vagyok. Nem ostoba, azonnal tudta, hogy a gyermek nem lehet az övé. Némán fogadta a hírt, semmi dühkitörés. Ez pedig nála mindig rosszat jelent. Rettegek, hogy mit talál ki, az azonban biztos, hogy inkább meghalok, de ezt a bébit nem vetetem el, hiába kérette ide az öreg Molly McMurphyt! Tudom, hogy az előkelő családok őt hívják, ha valami nem a terveik szerint alakul, de nincs az a földi hatalom, amely engem erre a végzetes lépésre kényszeríthetne.”
Broden nem mondta ki hangosan, de egy pillanatra együttérzett Murray McMillannal. Megtudni, hogy a felesége egy másik férfi gyermekével várandós, elég kemény ütés lehetett. Egy dolog a hűtlenség, de egy gyerek ... Hangosan azonban csak annyit mondott: –Azt hiszem, elérkeztünk a titok nyitjához. Nem akarja folytatni?
Rowena egyetértően bólintott, így aztán a férfi lapozott és folytatta: „A legrosszabb félelmeim váltak valóra. Skyra akar költözni. Mindig is gyűlöltem azt a helyet. Nem elég, hogy a világ egyik leghidegebb helye, de az a ház olyan nyomasztó. Nincs benne egy barátságos helyiség sem. Ott neveljem fel a gyerekeimet? Ott szüljem meg ezt a picit távol mindenkitől? Elfogadta, hogy elküldtem Mollyt, de azt képzeli, hogy titokban tarthatja a terhességem. A lelkem pedig lázong, hogy hónapok múlva úgy térjünk vissza, mintha az ő gyereke lenne. De nincs választásom. A szobalányok már csomagolnak. Istenem, ilyenkor olyan gyorsan tud cselekedni. Nincs senki, akivel Seumasnak üzenhetnék. Szegény drágám! Ő is azt képzeli majd, hogy tényleg visszatértem Murrayhez.”
Itt volt tehát a válasz a szigetre költözés körülményeit illetően. Az utazás pedig valóban nagyon gyorsan lebonyolódhatott, mert a következő oldalon már ezt írta Edme: „A megérkezés sokkoló volt! Nem tudom, mikor adott erre parancsot, hiszen alig néhány hét telt el, de őrült módon átalakította a házat. Sosem volt egy barátságos zug, panaszkodtam is régebben emiatt. Amikor a szobámba akartam menni, karon fogott és a toronyszoba feljárójához vezetett, mondván, mostantól az lesz az én lakrészem. Nem tiltakoztam, mert ennyivel is távolabb lehettem tőle, de odafönt egyszerűen nem kaptam levegőt. Mintha egy babaszobába léptem volna. Mindenütt csipke és hófehér anyagok. Ezen a vidéken teljességgel idegenül hatottak. Ráadásul gyereklányként is komolyabb szobám volt. Abszolút alkalmatlan volt rá, hogy ott szüljem meg majd a gyermeket és ott is neveljem fel, de bíztam benne, hogy idővel hathatok rá. A gyerekeket a saját szobája mellett helyezte el, nem törődve vele, hogy még szükségük lett volna az anyjuk közelségére. Esténként nem engedte, hogy mesét mondjak nekik. A vacsora végeztével úgy küldött aludni mindannyiunkat, mintha én magam a harmadik gyereke lennék. Semmi tekintélyem nem maradt a fiam és a kislányom előtt. Mintha csak egy gyengeelméjű felnőtt lennék. Annyira megalázó!”
Néhány lappal odébb a férfi újra hangosan folytatta a felolvasást: „Drága Ionám súlyos tüdőgyulladást kapott. Nem is csodálom, ezen a helyen képtelenség vigyáznunk magunkra. Az orvos csak hümmög és a fejét csóválja, miközben az én kis drágámat a láz emészti. Vissza kellene térnünk a városba, mert itt nem fog meggyógyulni, de olyan gyenge, hogy talán az utazást sem bírná ki legyöngült kis szervezete. Egész éjjel imádkoztam érte és telesírtam a párnám, amiért nem lehettem mellette. Marion ugyan megbízható házvezetőnő, de én vagyok az édesanyja, nekem kellene ringatnom. Hogyan lehet ilyen kegyetlen egy apa a saját lányával?”
A név említésekor Broden Rowenára pillantott. A nő könnyes szemmel bólintott. Ó, igen, a papa sokszor mesélt a kishúgáról, aki egészen fiatalon meghalt. Hát akkor itt történt! Látta a lány szemében a bővebb információ utáni éhséget és tovább olvasott: „Az orvos azt mondta, Iona nem éli meg a reggelt. A terhemtől már alíg bírom megmászni a lépcsőket, s talán ezért, vagy a közelgő vég miatti kegyeletből Murray megengedte, hogy a gyerekszobában töltsem az utolsó napokat. Most itt ülök és fogom apró kis kezét. Az öntudatlanságig lázas, hiába a szerek, amiket dr. Gordon maga adott be neki. A lelkem egy része vele hal ma éjjel. Olyan tehetetlen vagyok! Inkább halnék meg helyette én!”
Broden letette a naplót. Egyszerűen innia kellett. Nem azért, mert kiszáradt a torka, hanem a felindultságát leplezni. Elképzelte a kétségbeesett, magára maradt nőt, aki ezen a kies helyen a zsarnok férje ellen küzd, miközben az életét jelentő gyermekét veszíti el. A gyermekét, aki miatt visszatért a férjéhez, tudva, hogy örök boldogtalanságra kárhoztatja önmagát. Micsoda fintora a sorsnak, hogy szinte feleslegessé vált az áldozata. Persze, még ott volt a kisfia, de egy fiú többnyire úgyis az apjának a felügyelete alá került akkoriban, hiszen ő volt az örökös. Felhajtott egy pohár italt, a másikat Rowena kezébe nyomta. Szerette volna átlapozni azoknak a tragikus napoknak a naplólenyomatát, de valami morbid kíváncsiságtól hajtva tovább olvasott: „Nincs kegyetlenebb ember a férjemnél! Még el sem temettük az én angyalkámat, de Keith-t már el is küldte egy bentlakásos iskolába. Drága kicsi fiam! Nem élem túl, ha valami bajod lesz ott a távolban, hiszen még te is olyan kicsi fiúcska vagy, akinek az édesanyja mellett lenne a helye. Murray napok óta nem szól hozzám. Néha nem is tudom, hogy a gyász vagy a közelgő szülés miatt. Egy normális házasságban most egymásnak jelenthetnénk vigaszt, de mi csak egymást hibáztatjuk. Soha nem lett volna szabad a kicsikkel erre a szörnyű helyre jönnünk! Tudom, hogy a látványomat már csak azért sem viseli el, mert eddig csak valami megfogalmazhatatlan fenyegetést jelentett neki a hasam, de hamarosan élő valósággá, egy apró gyermekké változik. Aki, ha az Isten szeret engem, Seumas vonásait örökli majd. Máskor arra gondolok, talán a bábát sem hívja el. Hagyni fogja, hogy szenvedjek, hogy úgy szüljek, mint valami állat, magamra hagyva, rettegve, segítség nélkül. Az a Murray McMillan, akinek az utóbbi hónapokban megismertem, így tenne. De talán nem vállalja a szóbeszédet, hiszen mindenki tudja, hogy a cselédek pletykáinak végül is nem lehet gátat szabni. Előbb-utóbb megtudná a világ, ha így tenne. Istenem! Már csak abban reménykedem, ez az apró gyermek lesz megmentőm, mert a róla való gondoskodás értelmet ad napjaimnak.”
Rowena már nem is próbálta eltitkolni a megindultságát. Szinte látta maga előtt az apját, ahogy kisgyerekként útnak indul az ismeretlenbe, távol a szüleitől, a szülői ház biztonságától. Még ha nem is volt egy szeretetteljes légkör, amelyben élt, mégis csak a családja volt, nem pedig idegenek. Soha nem sejtette, hogy annak a melegszívű embernek ilyen nehéz gyerekkora lehetett. Ha tudta volna, akkor – ha ez egyáltalán lehetséges lett volna – még jobban szerette volna. Miközben ő a gondolataival volt elfoglalva, Broden némán lapozgatott a naplóban. Aztán talált egy részt, ami miatt újra hangosan folytatta: „Ó, az igaz szerelem gyümölcse még születésében is kedves! A legkönnyebb vajúdásom volt. Murray végül elhívta a bábát, de szinte nem is volt szükségem a segítségére. Ő azt mondta, azért, mert ez már a harmadik szülésem, de én tudtam, hogy ez az én kis kincsem ajándéka volt. A legszebb baba, akit láttam. Apró, szabályos és rózsás arcú. Mint egy kis tündér. Azt kívánom, hogy Kaitlyn legyen a neve. Kaitlyn Cameron. De persze ez képtelenség. Ha kicsit erősebb leszek, eljön a pap megkeresztelni és a Kaitlyn McMillan nevet fogja kapni. De Seumas tudni fogja, valahányszor csak találkozunk majd a városban, hogy ez a tökéletes gyermek az ő vére. Most is itt szuszog mellettem. Még aludni is hagyja a mamáját. Annyira fáradt vagyok! Majd holnap kitalálom, hogyan tudnám az igazi apja tudomására hozni a létezését. Üzennem kell Seumasnak, de fogalmam sincs, kiben bízhatnék meg. Az emberek félnek Murraytől, akitől az életük, a megélhetésük is függ. A félelmükből kovácsol magának hűséget. De talán lesz valaki, aki megszán egy anyát.”
Rowena elgondolkodva ráncolta a homlokát. Kaitlyn McMillan? Soha az életben nem hallotta ezt a nevet. Igaz, azt sem tudta, hogy az apjának lett volna egy kishúga Ionán kívül. Mi történt ezzel a gyermekkel? Hogyan lehetséges az, hogy névtelenül tűnt el a családjuk történetéből? –Sok van még? – kérdezte csendesen, mire a férfi megpörgette a hátralévő lapokat, aztán némán megrázta a fejét. Hát, remélhetőleg választ kapnak erre a kérdésre is, és talán a nagyi halálának körülményeire is.
 – Folytassuk? – nézett rá a férfi, ő pedig beletörődően bólintott. Már eddig is megdöbbentő titkokról lebbent fel a múlt fátyla. Szenvedett ezektől a titoktól. Válaszokat kell kapjon, hogy enyhüljön a fájdalom.
Murray tehette, senki más! Azt mondta: a kicsi bölcsőhalálban meghalt az éjszaka, és még ki is gúnyolt, hogy milyen alkalmatlan anya vagyok, hiszen fel sem ébredtem. De még mindig kába vagyok. Tudom, hogy ez nem normális. Szerintem beadtak nekem valamit dr. Gordonnal, és amíg én magatehetetlenül aludtam, elpusztították az én drága pici babámat. Őrültnek nevezett. Bolondnak, akit be kell zárni, mert a gyász megzavarta az ép eszemet. De én tudom, hogy Kaitlyn egészséges baba volt, az én fáradtságomat pedig nem indokolja a szülés sem, hiszen minden olyan könnyedén zajlott. Tudom, hogy ők követtek el ellenünk valamit! Tudom! A könnyeimtől már alig látom a papírt. Istenem! Egyedül vagyok, olyan egyedül!„ – Itt az írás szinte már olvashatatlanná vált Edme könnyeitől. Mind a ketten megrendülten hallgattak. Rowena próbálta eszébe idézni, amit a bölcsőhalálról valaha is olvasott. A kis Kaitlyn még egy olyan korban született, amikor nem voltak olyan eszközök, amik a bébi légzését felügyelték volna. Ha a nagyi aludt, talán tényleg fel sem riadhatott az anyák ősi ösztönével, hogy figyelje a kicsit. Vajon a szülés tényleg olyan simán zajlott? Egy komolyabb vérveszteség elég erőtlenné tehette a nagyanyját, hogy teste kívánja a pihenést. Ráadásul lelkileg nagyon megerőltető időszak állt mögötte. Egyetlen pillanatig sem hibáztatta az asszonyt, de nem tudta, nem akarta elhinni, hogy igaza lehetett és a nagyapja vetemedett valami szörnyűségre a nem kívánt gyermekkel szemben. Gondolatban mindenesetre feljegyezte magának, hogy megpróbál utána keresni dr. Gordon működésének és a bábáknak, akik akkoriban ezen a vidéken működtek, bár elég bizonytalannak érezte, hogy ebben a titkoktól terhelt történetben érdemi információk birtokába juthat.
Felnézett és látta, hogy Broden gondterhelt arccal lapozgat oda-vissza a könyvecskében. – Mi a baj?
 – Már csak egyetlen bejegyzés van – mutatta felé a férfi a lapokat. –A kicsi halála után Edme McMillan már nem érzett erőt magában, hogy az érzéseit papírra vesse, de aztán itt ez a dátum és ez a néhány sor... utána soha többé semmi... azt hiszem, ezek a búcsúszavai: „Az árnyékok mindenütt velem vannak. Visszatértem a Sátánhoz, mert azt mondta, soha többé nem láthatom a kicsikéimet, ha ellenszegülök az akaratának. Megtettem hát. És mára Iona halott, Keith-t nem láttam már majd egy éve. Drága Kaitlynomat úgy kaparták el a parton, mint valami kölyökkutyát, csak egy kis domb emlékeztet apró tökéletességére és arra a boldog percre, amikor a karomban tarthattam. Néha hallom a gőgicsélését. ... Álmomban Iona és Kaitlyn együtt játszanak a parton. Édes kis Ionám, félek, hogy megfázol! Talán Keith is megérkezik az esti hajóval. Vacsora előtt lemegyek a partra. Én leszek a fény, amely mutatja az utat a hajósoknak. Együtt leszünk végre oly sok idő után! Izgatott vagyok, mert Marion nem vasalta ki az ünneplő ruhámat, pedig a gyermekeim érkezésére szép akarok lenni. Talán Seumas is velük jön. Dr. Gordon ma is hozott cseppeket. Többnyire kellenek a cseppjeim, mert azok segítenek aludni, de ma nem kell, mert ma sokáig fent leszünk, ünneplünk. Holnap aztán korán kelünk, kint leszünk mindannyian a szirteken. Nézzük majd, ahogy a sirályok halásznak. Hogyan lehet ennyi energia a gyermekekben? Én fáradt vagyok, nagyon fáradt. De hallom a hangjukat. Már várnak...”
Rowena kicsit csalódottan sóhajtott fel. Nem kapott válaszokat. Hacsak azt nem, hogy a nagyanyja a sok bánattól meggyötörten valószínűleg belebolondult az őt ért fájdalomba. Ezek az összefüggéstelen sorok egy megtört lélek jajkiáltásai voltak, ahogy együtt látja maga előtt az összes gyermekét, élőt és holtakat. Szinte látta maga előtt a nagymamáját, ahogy kibomlott hajjal, hálóingben, amit ünneplő ruhának hisz, lent bolyong a sziklákon, ahol a hullámverés magával ragadja. Felállt. A sírással küzdött, de nem akart Borden előtt kiborulni. Halkan csak annyit mondott: – Köszönöm!
 A férfinak nem kellett megmagyarázni, hogy azt köszöni meg neki, hogy átvette tőle a felolvasás súlyát. Ledobta a naplót a szőnyegre és karjába húzta a reszkető nőt. Olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani, átadni az erejét és a nyugalmát. Még ha ez a nyugalom látszólagos is volt, hiszen őt sem hagyta hidegen az a tragédia, ami ezek között a hideg falak között évtizedekkel ezelőtt lezajlott. 
 – Sírjon! Sirassa meg őket nyugodtan. Ha nem tartanák férfiatlan dolognak, én is azt tenném a maga helyében. Még így ismeretlenül is lélekbe markoló az a szenvedés, amiben Edmének része volt a férje mellett. Pedig boldog asszony is lehetett volna. A nagyapám oldalán. –  Tudta, hogy ezek a szavak nem feltétlenül vigasztalóak, de a szíve mélyén érezte, hogy igazak. És annyi hazugság után az igazság mindennél fontosabbnak tűnt.