"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2019. január 20., vasárnap

Perlekedők 108. fejezet


108.
Anna apjával és a nővérével az esküvő óta személyesen nem találkoztak, telefonon beszéltek néhányszor, de ezek a beszélgetések nem pótolhatták a családtagok meleg ölelését, az összekacsintós beszélgetéseket, és amikor Anna a Skypon meglátta most a nővére arcát, rögtön érezte, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani neki. Kíváncsian várta, hogy mi lesz az.
-Josh hivatalosan is szabad ember! – lelkendezett Adél. –Kimondták a válást. Jaj, Anna, nem is sejted…, sokszor olyan lelkiismeretfurdalásom volt, amiért mellettem ébred, de most már mindenféle rossz gondolatok nélkül élhetünk együtt. Én olyan boldog vagyok! – hadart a nővére tőle teljesen szokatlan módon.
-Összeházasodtok? – kérdezte Anna.
Adél megrázta a vörös fürtjeit: -Nem tudom; ő nem olyan, mint Simon, hogy fontos legyen neki a papír. Főleg egy válás után. De együtt tervezgetünk, és ez jó.
-Gyereket is?
-Nem, az még nem került szóba. Josht áthelyezik Vancouverbe, és egyelőre most én is a lehetőségeket keresem, hogy vele tarthassak. Ennyit kért tőlem egyelőre, és ez máris több, mint amire számítottam. És talán, ha megállapodunk valahol öt-hat évre, akkor majd …, de hát ez még annyira a távoli jövőben lesz, hogy egyelőre nem is gondolok rá – vonta meg a vállát könnyedén Adél, de Anna látta rajta, hogy a valóságban nem tud ilyen könnyedén átsiklani a kérdésen.
-Simon szülei tudnak már a babáról? – kérdezte hirtelen témát váltva a nővére, mire Anna nagyot sóhajtott.
-Tudnak, de olyan szerencsétlenül alakult ez az egész. Személyesen akartuk elmondani nekik, de összefutottak Tom szüleivel a West Enden és ők nagy lelkesen gratuláltak, aztán, amikor az apósomék nem értették,  miért, akkor aprólékosan elmondtak nekik mindent. Simon kórházi kezelését, és azt is, hogy babát várunk. … És még azt mondják, hogy a nők pletykásak. Simon barátainál szószátyárabb társaságot nem hordott még hátán a föld.
-És mit szóltak? – kuncogott a nővére.
-Hát, először alaposan megmosták a fejünket, aztán könnyes boldogsággal érdeklődtek a részletekről, és szerintem azóta már be is rendeztek az unokájuknak egy szobát Londonban. Igazából azt csodálom, hogy Claire még nem pakolta gépre Richardot, én legalábbis azt hittem, már másnap betoppannak.
-És milyen érzés? – suttogta vágyódó hangon a nővére, mire Anna önkéntelenül is végigsimított még lapos hasán.
-Nem tudom megfogalmazni. A tudat fantasztikus. A szerelmem egy darabkája dobog a szívem alatt. Ez valahol felfoghatatlan, megható. Ugyanakkor félelmetes, mert állandóan azon töröm a fejem, hogy ez mekkora felelősség. Néhány hónap múlva megszületik egy kis emberke, aki teljesen tőlem, tőlünk függ majd, amikor sokszor még a magam ügyeiben is mások segítségére szorulok. És oké, én hiszek a holtomiglan-holtodiglanban, de ha bármi történne köztünk Simonnal, ez a gyerek akkor is örökre összeköt már minket. Szóval, ijesztő. És igazából néha csak csodálkozom, hogy ez az egész velem történik. Annyira semmi jele, a kezdeti gyengeség elmúlt, most inkább úgy érzem, erős vagyok, mint egy igásló, csak a hangulatom…, hát, az nevetségesen ingadozó tud lenni. Hol sírhatnékom van minden ok nélkül, hol vihorászok, mint egy bakfis, aki nem tudja, mi az oka, simán félnótásnak nézhet.
-És Simon?
-Hát, ő se tudja még elképzelni milyen lesz, ennél fogva hol tele van kétségekkel, hol eufórikus tervezgetésbe kezd – vonta meg a vállát Anna. Ebben a pillanatban a férje megjelent az ajtóban, sápadt volt, mint aki valami borzasztó rossz hírt kapott, ezért aztán a lány gyorsan elbúcsúzott. Felpattant és odaszaladt a férjéhez.
-Mi a baj? Rosszul vagy?
-Ja, rosszul…, ez mi a faszt keres a kesztyűtartóban? – emelt a lány szeme elé dühtől izzó hangon egy apró cédulát, egy névjegykártyát: Douglas Corbet, a Hot Lick magazin ügyvezető igazgatójának névjegykártyáját. Hot Lick? Anna nem is hallott még az újságról, bár a címe alapján volt némi halvány sejtése róla, milyen témákkal foglalkozhat.
-Ez? – csippentette két ujja közé Anna a kis papírlapot. –Annak a kisfiúnak az apja a partról. Odaadta, hogy hívjam fel, ha nem akarok egyedül kutyázni a parton, de látod, ennyire volt fontos, ott is felejtettem a kocsiban.
-Tudod te, ki ez a pasas? – szikrázott Simon szeme, ahogy a feleségét nézte. Anna csak széttette a kezét: -Honnan tudnám? El se olvastam, ott meg nem beszéltünk róla.
Simon válasz helyett kiment a kocsijához, az ülésről felmarkolt egy színes magazint és az indulattól kissé szögletes mozdulatokkal bemasírozott a házba, el a csodálkozó és értetlen lány mellett, aki egy mély sóhajjal utána indult. Már megint mi a fenén húzhatta fel magát? Odabent a férfi lecsapta elé a konyhai pultra az OK! magazint. Anna válla meggörnyedt, ahogy a címlapot nézte. Idilli kép volt. Egy nő, egy férfi, egy kisgyerek és két kutya. Egy kellemes tengerparti ebéd, vidámság, nevetés, egy gyengédnek ható mozdulat, ahol a férfi letörli a szája széléről a ketchupot. Majdnem ideális családi kép. Attól az apróságtól eltekintve, hogy a nő ő volt, és akik körülvették, a két kutya kivételével nem a családjához tartoztak.
-Mondtam, hogy meghívtak ebédre. Ettünk a gyerekével egy pizzát, nem egy garniszállóba vonultam el vele – vonta meg a vállát Anna.
-Akkor ajánlanám, olvasd el a képekhez tartozó cikkecskét is. Alig két oldal találgatás, biztosan élvezni fogod! Bassza meg! Én meg lelkiismeretfurdalást érzek egy szaros vacsoráért, ahol az egész stáb ott volt, és még ennyi sem történt. Én vagyok a hülye! – morgott félhangosan a férfi kifelé menet. Anna értetlenül nézett utána. Oké, amit Simon most mondott, nyilván van valami értelme, még ha most ez nem is derült ki, de most előbb azt akarta tudni, mit hordtak össze róla ebben a szennylapban.
Hát, a cikk tényleg dühítő volt. Az írója az a babaarcú kis tyúk volt, aki egyszer már a közelükbe férkőzött a kórházban. Most simán csak a véletlen játszott a kezére, de újra felhozta a kórházbeli találkozást, Anna és az ismert nőgyógyász kézfogását, aztán feltette a nagy kérdést, hogy mi keresnivalója van egy idegen férfi társaságában a férje távollétében, aki ráadásul a szórakoztató média egy igen speciális területén közismert. Talán közös terveik lennének? Netán a születendő babához lenne köze az ismert lapkiadónak? Annának a gyomra forgott. Aztán gondolt egyet és felemelte a telefont.
-Szia, Steph! Igen, olvastam, ne is foglalkozz vele! Persze, felhúzta magát. De hát min nem húzza fel magát? Mindegy. Lenne egy kérésem. Össze tudnál hozni nekem egy találkozót valami nőcis magazinnal? Cosmo, Joy…, nem tudom. …Persze, tudom, hogy szerencsésebb, ha ők akarnának megkeresni, de nyilván úgy vannak vele, úgysem nyilatkoznék, és talán … Remek, köszönöm! Ja, és Steph! Simonnak egy szót se! Nem kell, hogy olyasmin agyaljon már megint, amin felesleges. Ezt eldöntöttem és ha nem segítesz, megoldom máshogy, de nem akarom, hogy Simon leállítson… Elegem volt ebből a sok zagyvaságból, meg ebből a kis libából, aki úgy tűnik, mindenhol ott van és szárnyal a képzelőereje.
*
Simon a medence partján ácsorgott és a vizet nézte, ahogy a vízforgató jól láthatóan kavargatja a mélyben. Igazából nem Annára haragudott. Honnan is tudhatta volna, ki az a fickó, aki nyilván barátságosan körbeudvarolta. Nyilván a találkozás nem volt fontos a lánynak, ha a névjegykártyát is csak odadobta a mindenféle kacatok és régi parkoló cédulák tömegébe. Az csak egy szerencsétlen véletlen lehetett, hogy ez a mindenlében kanál kis Georgina Spider pont ott üldögélt, ahova ezek letelepedtek. Akkor is, a cikke gyomorforgató volt. Elképzelni a feleségét egy másik pasival, pont ezzel a pasival…, de hát, miért is kell neki elképzelnie Annát valaki mással? Nem ezt tette már a hazaérkezése pillanatában is, amikor az idétlen Ty hangjától kapott kis híján agyvérzést? Azt jelentené ez a sok indulat, ami ilyenkor maga alá teperi, hogy nem bízna az asszonyban? Nem, persze, hogy nem! Bízik benne! Jobban bízik benne, mint sokszor önmagában. Csak abban a sok ordas farkasban nem tud megbízni, aki a pillanat tört része alatt képes felbukkanni a közelében, ha csak egy pillanatra is szem elől téveszti. De hosszú távon így nem lehet élni, mert akkor előbb-utóbb a diliházban fog kikötni.
A telefon megszólalt a zsebében. Helm Johnson érdeklődött, hogy mennek-e az esti stábbuliba, és szinte oda se figyelve motyogta rá, hogy persze, miközben az járt a fejében, hogy Annának még nem is mondta, és lehet, az előbbiek után semmi kedve nem lesz elmenni itthonról. Vele főleg nem. Sóhajtott egy nagyot és visszasomfordált a házba, hogy a felesége hangulatát lecsekkolja. Anna dudorászva kaszabolt egy dinnyét és Simon fején egy pillanatra átszaladt a gondolat, lehet, meg kéne várni, amíg az asszony végez azzal a labdányi gyümölccsel, mert túlságosan jól forgott a kezében a macséta-szerű konyhakés. Aztán feltelepedett a pult melletti egyik székre és megköszörülte a torkát.
-Bocs, az előbbiért!
-Oké! – hangzott a válasz, de Anna feléje sem fordult. Amikor már kezdte azt hinni, hogy ennyivel meg is úszta, a lány megpördült és kezében egy nagy tál felszeletelt dinnyével leült a szemközti oldalhoz.
-Tudod, … - fogott a lány a kezébe egy szeletkét és kéjesen beleharapott a mézédes gyümölcsbe, nem törődve vele, hogy a lé végigfolyik az állán és a kis piros csík a póló kivágásában tűnik el a két melle között. Simon tekintetét fogva tartotta a rózsaszín kis patakocska… - tudod, jó, hogy az előbb kimentél, mert csúnya dolgokat akartam mondani, de aztán arra a döntésre jutottam, hogy inkább nem veszekszem. Te ilyen vagy. Pont. Vagy elfogadom, vagy összeszedem a motyóm és továbblépek. Ezt pedig nyilván én sem akarom igazán. De azért jól esne, ha nem gondolnád lépten-nyomon, hogy én valaki mással akarnék kezdeni. Hűség. Bizalom. Ha jól emlékszem, valami halvány ígéretet tettem is erre Isten és ember színe előtt néhány hónappal ezelőtt. De lehet, hogy rosszul emlékszem.
Simon hallotta a gunyoros hangot, még a szavak is eljutottak hozzá, de feldolgozni már képtelen lett volna. Mint a legtöbb férfi, ő is roppant könnyen elterelhető volt, elég volt hozzá az a kis folt a póló elején, és az apró fehér fogak között roppanó lédús és láthatóan finom gyümölcs, mert Anna még a nyelvét is kidugta, ahogy az újabb szeletért nyúlt. Hirtelen átfókuszált a férjére és a szája szélébe harapva felé nyújtotta a kis szeletet. -Megkóstolod?
Simon megbabonázva bólintott, de nem vette ki a kezéből a gyümölcsöt, csak magához húzta a csuklóját a pult felett és úgy harapott le egy falatot. Tényleg nagyon finom volt. Anna tekintete úgy tapadt a férfi szájára, hogy képtelen lett volna levenni róla a pillantását. Ahogy Simon rágta a falatot, ő úgy nyalta a szája szélét és nyelt egy nagyot. Nem volt egészen őszinte, amikor azt állította, hogy józan ésszel úgy döntött, nem hagyja, hogy veszekedéssé fajuljon kettőjük között az előbbi jelenet, igaz, legalább megpróbálta, de a szíve mélyén tányért szeretett volna dobálni. De most még az sem számított, csak a férje szép metszésű száját látta, szabályos fogait, a nyelvét, az ádámcsutkája táncát, ahogy lenyeli a gyümölcsöt, és ettől az ő szája száradt ki. Olyan erővel kívánta meg a férfit, amit korábban elképzelni sem tudott volna. Azt már észrevette a terhesség adományaként, hogy korábban is érzékeny bőre most mintha még fogékonyabb lett volna a gyengéd érintésekre és a vad mozdulatokra. Ez a látvány pedig máris féktelen szeretkezést vizionált a lelki szemei elé. Megmozdította a csuklóját, mintha szabadulni akarna és a férfi kénytelen volt engedni a szorításon. De ő nem akart menekülni. Csak magához ölelte a tálat és Simon szemét fogva tartva lassan hátrálva a hálószoba felé indult. A férfi, mint egy kígyóbűvölőt, követte.


2019. január 18., péntek

Perlekedők 106-107. fejezet

106.
-Azt mesélte a fodrász Jana, hogy maga valami szépségkirálynő választást nyert. Ez tényleg igaz? – kezdeményezett valami beszélgetést Simon, amíg arra vártak, hogy a pincér az italokat hozza. Az elegáns belgrádi szállodai étteremben, ahol a hazautazás előtti estét töltötte a stáb, a többiektől külön ülve beszélgettek. –Persze, ezt ne úgy értse, hogy értetlenkedek, mert maga valóban gyönyörű, csak érdekesnek találtam a dolgot – tette hozzá, mielőtt Bojana úgy értelmezi a kérdést, hogy nem látja elég szépnek egy ekkora sikerhez.
-Nem, nem igaz, illetve, hát az első udvarhölgye voltam a nyertesnek – vont vállat a lány, mintha ez csak egy semmiség lenne, amire szót sem érdemes vesztegetni, s a mozdulattal akaratlanul is aranyló barna, sima vállára terelte a férfi figyelmét. –De sosem akartam ebből különösebb hasznot húzni. Tudja, én szinte csak véletlenül indultam azon a versenyen…, nem, nem is ez a jó szó rá, szóval… dacból, mert az akkori barátommal éppen szakítottunk, és én neki akartam bizonyítani, hogy mit hagyott kicsúszni a kezei közül. Pedig nyilván az ember nem a szépségéért kedvel valakit vagy szeret ki az illetőből. Az utódom ugyanis egy kifejezetten átlagos lány volt, aki azóta már a második gyereküket várja, szóval…, ezt én aligha tudtam volna neki megadni, mert én még fiatalnak érzem magam az anyasághoz. De ott voltam a dobogón és akkor rá kellett döbbennem, hogy Milánnak teljesen mindegy volt, hogy milyen helyezést érek el, ő már csak arra a másik lányra figyelt minden idegszálával.
Simon elgondolkodva nézte a fiatal nőt, akinek a külseje tökéletes volt, a modora szintén, hatalmas barna szemei értelmes, kíváncsi és meleg tekintettel figyelték az őt körülvevő világot. Az eltelt hetekben egyszer sem vette észre, hogy a stáb tagjaival túl közvetlen vagy éppen túl távolságtartó lett volna. Az ideális munkatárs, segítőkész, pontos és lojális, bárki ezt mondta volna róla. Ilyen külső és belső tulajdonságokkal felvértezve pedig most mégis egy magányos fiatal nőnek tűnt, akit bármelyik férfi vigasztalni próbált volna. Bármelyik, még ő is, ha…, és ennek a HA-nak itt nagyon hangsúlyosnak kellett lennie. Neki felesége van, aki ráadásul a gyereküket várja otthon, nyilván segítségre szorulva és a férjére várva, a kényszerű távolságtól boldogtalanul, szóval mindenképpen jobban teszi, ha nem Bojana bársonyos bőrét nézi elmélázva, hanem arra gondol, hogy két nap múlva az ő Annája mellett lesz végre.
-Igaza van… - bökte ki végül - …én is azt vallom, a szépség még nem minden, kell valami más, valami több, ami két embert összetartson. –Biztos tudja, hogy én nős vagyok, és a feleségem rendkívüli lány, illetve hát most már asszony – mosolyodott el az apró nyelvbotláson – aki számomra gyönyörű, és akinél szebbet biztosan láttam már életemben, de aki mellett önmagam lehetek, és aki akkor is megért és elfogad, amikor sokszor még én magam sem, szóval, ilyen nő csak ő van.
Bojana ráemelte hatalmas pillákkal keretezett meleg barna szemeit és halványan elmosolyodott. -Szerencsés asszony lehet. Miért nincs itt magával?
Simont váratlanul érte az utóbbi időben maga által is sokszor feltett kérdés. -Terhes – próbált rövid magyarázatot adni, mire a lány megrántotta a vállát.
-Attól még itt lehetne. A terhesség nem betegség. És Szerbia nem a világvége; ha bármi problémája lenne, itt is jó kezekben lenne.
-Hát igen, én is ezt mondtam neki, de akkor meg azt mondta, hogy nem akarja elterelni a figyelmem a forgatáson, és ebben lehet is valami, mert korábban azért előfordult – próbált könnyed hangot megütni a férfi, de ő maga is érezte, hogy ez elég erőltetettre sikerült. –De mindegy is, a munka véget ért, megyek haza, aztán majd talán a következő alkalommal sikerül meggyőznöm, hogy tartson velem. Még nem voltunk ilyen helyzetben, ki kellett próbáljuk, hogy utólag hogy vélekedünk a döntésünkről. Szerintem mostanra már ő is belátta, hogy jobb lett volna, ha velem jön.
-De most még nincs itt … - mélyült el Bojana hangja, ahogy lassan felemelte a fejét és a férfi szemébe nézett.
-Nem, nincs itt … - motyogta Simon elmerülve a meleg csokoládé tekintetben, aztán megrázta a fejét, mintha valami transzból ébredne. –Azt hiszem, rendelnünk kéne! – vett mély levegőt, és a szíve mélyén kicsit bánni kezdte a lovagias gesztust, amivel ennek a lánynak a kitűnő munkáját akarta meghálálni. Csak reménykedni mert benne, hogy az este végére sem fog elgyengülni és olyan hülyeséget csinálni, amivel tönkretehet valami mindennél fontosabbat.
*
-Igazán köszönöm az ebédet, és a fiúk is – nézett Anna a két elégedett eb felé, akiknek Matthew egy-egy pár virslit könyörgött ki az apjától, mondván, igazán megérdemlik a közös játék után. Doug egyetértően tette hozzá a rendeléshez a kutyák adagját. Most egy kicsit feszélyezetté vált a búcsúzkodás a kocsi mellett, aminek platóján már ott lihegett a két kutya.
-Hát, nekünk most mennünk kell. Viszlát!  – motyogta Anna és a kilincs felé nyúlt, hogy beszálljon, mire a férfi a keze után nyúlt és maga felé fordította.
-Anna! Ha máskor is van kedve megfuttatni őket itt a parton, itt a számom – húzta elő a farzsebéből a tárcáját és egy névjegyet nyomott a lány kezébe. –Hívjon és jövünk, Matt biztosan imádná, nekem meg nem kellene kutyát vennem a srácnak – kacsintott vidáman, mire Anna a kezdeti meglepettség után elkuncogta magát.
-Oké! Hívni fogom – mosolygott a párosra, aztán beült és szinte azonnal indított is. Zavarba hozta a férfi nyílt érdeklődése. Talán nem tette elég nyilvánvalóvá, hogy férjes asszony? Mi a fenének kellett engedni, hogy az arcáról leolvasható legyen a férje hiánya, talán Doug úgy értelmezte, hogy szüksége van egy vigasztaló férfira? Ebben igaza lehetett, csakhogy ő kizárólag Simonra tudott ezügyben gondolni. 
*
Georgina Spider elégedetten nézegette a fotókat, amiket az elmúlt percekben készített a telefonjával. Hihetetlen szerencséje volt. Hiába na, értelmet nyert a mondás, hogy a siker érdekében jókor kell lenni jó helyen. Egészen véletlenül beszélt meg találkozót egy barátnőjével itt a parti pizzázóban, és ő volt a legjobban meglepve, amikor a nő a kutyákkal és a férfival meg egy kisgyerekkel letelepedett a terasz szélénél egy asztalhoz. Azonnal megismerte, bár az idegen férfi jelenléte egy pillanatra összezavarta, de aztán alaposabban megnézte a barna hajú lányt és megnyugodott, tényleg a színész felesége. A terhesség még nem látszott rajta, talán nem is arról volt szó, csupán egy nőgyógyászati probléma miatt beszélt azzal az orvossal. A sajtóban azóta mindenesetre senki nem erősítette meg és nem is cáfolta a híreszteléseket, amiket ő maga indított az útjára azzal a cikkel. Nem bizalmaskodtak a férfival, nyilván egy gyerek előtt nem is tehették volna, de azért izgalmas kérdéseket vet fel, mit keresett itt Anna, amikor élete párja valahol Európában forgat éppen. Egy pillanatra arra gondolt, tulajdonképpen gonosz egy foglalkozást űz, hiszen a képeivel, a szavaival esetleg házasságokat, családokat törhet össze, aztán megrántotta a vállát. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra!
*
-Köszönöm a kellemes estét! – állt meg Simon a lift előtt, ameddig elkísérte Bojanát.
-Nem kell még véget érjen! – suttogta a nő enyhén elpirulva, de egyenesen a férfi szemébe nézve, aki azonban megrázta a fejét.
-Ne! Ne mondja ezt! Én nem tehetem, magának pedig nem rám van szüksége…
-Ezt maga nem tudhatja. Mindenesetre, ha meggondolná magát, a 313-asban lakom. Egyedül – mondta Bojana, aztán belépett a liftbe és a férfit nézte, amíg becsukódott köztük az ajtó.
-Huh, távozz tőlem Sátán! – nyögött fel Simon, ahogy a kísértés szűnni kezdett. Három hét alatt egyszer sem érezte a lányon, hogy akarna tőle valamit. Miért nem maradhatott ez így az utolsó estére is? Kínos volt a küzdelem önmagával és a szituációval, utált visszautasítani bárkit is, de hát ebben a helyzetben mást nem tehetett. Nyilván. Egy kéz nehezedett a vállára és idegesen rezzent össze. De csak az egyik kameraman volt az.  Michael már nem volt egészen színjózan, ez látszott  rajta.
-Hát, azt figyeltem, beránt-e magával, vagy ellent tudsz állni. Erős vagy barátom. De egy hülye is, ha engem kérdezel. Micsoda nő! Mit nem adnék érte, ha tudnám, mi a szobaszáma…
Simon már majdnem rávágta, hogy 313, de szerencsére még időben becsukta a száját. Bojana aligha lenne hálás érte, ha rászabadítaná ezt a marhát. Ezért aztán inkább a fickó felé fordult. -Nem iszunk még meg egy sört, mielőtt aludni megyünk?
-Együtt? – kérdezett vissza bamba vigyorral a másik, mire Simon értetlenül próbálta kibogozni, mivel kapcsolatban kérdezhette ezt. Aztán ő is felnevetett.
-Már úgy értem, együtt igyunk valamit, aludni magamban szeretnék.
*
A repülőn ülve lehunyt szeme előtt Anna jelent meg, akivel sikerült végre az indulás előtt beszélnie. A közelgő viszontlátás örömétől feldobva rengeteg mesélni valójuk volt mindkettőjüknek. A felesége éppen arról mesélt, hogy a minap lement a kutyákkal a partra és egy kisgyereknek sikerült az, ami még egyikőjüknek sem, hogy a két szőröst annyira lefárassza, hogy aznap még enni se nagyon akartak, csak aludni a ház hűvösében. Jót nevetgéltek a dolgon, és csak amikor letette a telefont, akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen merész vállalkozás volt Anna részéről ez a magányos tengerparti séta. Oké, a kutyák talán megvédték volna, ha fotósok vagy rajongók veszik üldözőbe, de hát az sem lett volna igazán hálás hír, ha azért kerülnek az újságba, mert valamelyik kutyájuk megharap valakit, aki túl közel merészkedett a lányhoz. Ő maga inkább nem dicsekedett a búcsúest kis közjátékával. Végül is, nem volt miről, győzködte magát.
*
-Ááá… nem akarom abbahagyni! – ordított a kicsit rekedtes férfihang, és Simon úgy állt meg a bejárat előtt, mint akit mellbe csaptak. Még a levegő is pontosan úgy szorult ki a mellkasából. Direkt nem árulta el, melyik járattal jön, meg akarta lepni Annát, de pillanatnyilag ő volt meglepve, sőt sokkolva. Mi az isten van odabent?
 –Ez fantasztikus! Gyere velem! – hörögte az előbbi hang. –Gyere! Oh igen! Még! Még! … Anna nevetése tisztán kivehető volt a pasi önkívülete közben. Mi a fasz van odabent? – nézett a két kutyára, akik vigyorogva néztek vissza rá. Klassz, még a kutyák is kiröhögik! Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megfutamodik, nem akarja látni…, de aztán felszívta magát és halkan lenyomta a kilincset. Ebből verekedés lesz, gondolta felbőszülve és próbálta elképzelni a heves párocska vajh a lakásnak melyik pontján heverhet az orgazmustól fáradtan. De odabent az üres nappaliban csak a villódzó tv képernyő fogadta, ahol Ty Pennington bohóckodott, valami új családi ház hátsó kertjébe megálmodott kalandparkban. A nagy házátalakítás, gondolta kissé nyugodtabban. Ő is szerette nézni a pasi műsorait, de az előbb nem is gondolt rá, hogy ezt a rekedtes hangot bárhol felismerné. Hát, úgy látszik, mégsem. Elpirult, amiért az előbb azt feltételezte, Anna tudva arról, hogy ma érkezik, itt orgiázott volna egy pasival, basszus, Carmichel, megértél a gumiszobára – nyögte elgyötörten.
Zörgést hallott a konyha felől és arrafelé indult. Anna kerek feneke fogadta, ahogy a mélyhűtőben fagylalt után kotorászott. Mielőtt megszólalt volna, a két kutya a lány mellé sorakozott. Ők is nagyon szerették a nyalánkságot. A lány nevetve megpaskolta Stan fejét, ahogy szinte belehajolt a hűtőrekeszbe, aztán odébb tolta és a kezében lévő kanállal hadonászva magyarázni kezdett.
-A gazdinak egy szót se erről, megértettétek? Különben is az utolsó doboz, mire hazaér, már nem fogunk lebukni, hogy egy hete szinte csak ezen élünk. De ő a hibás. Ha nem lennék terhes, nyilván nem enném nagykanállal a világ egyik legfinomabb fagylaltját. Igaz, hogy akkor nektek sem jutna – csicsergett a két mihasznának, miközben két kis rozsdamentes tálba szedett nekik a hideg finomságból, aztán ismét megmutatta a kis francia bugyit, ami a hátsóján feszült, ahogy a kövezetre lerakta a tálakat. Simon eddig a pillanatig tudott kitartani. A mosoly már az arcára kúszott, a csomagjait már a bejárat mellett lerakta, úgyhogy most két szabad kezével, amikkel az előbb még a fojtogatást tervezte, átölelte a feleségét.
-Meglepetés!
Anna egy éles sikollyal pördült meg a karjai között és máris a nyakába is költözött. A csók, amivel üdvözlésként fogadta a férjét, többet követelt. Amikor levegőt vett, csak annyit suttogott: -Lebuktam.
A férje pedig elmosolyodva csak annyit válaszolt rá: -Nem is tudod, mennyire. Aztán felkapta a feleségét és a hálószobába indult vele. Anna az utolsó pillanatban még felmarkolta a fagylaltos dobozt, mire Simon elvigyorodott: -Helyes, hozd csak magaddal, de ezen most osztozni fogunk, megkívántam és már azt is tudom, hogy honnan akarom lenyalogatni.

107.
-Hiányoztam? – cirógatta játékosan Simon a felesége hasán az érzékeny bőrt, mire Anna kéjesen nyögött egyet, ahogy feléje homorított.
-Néha.
-Mit csináltál nélkülem?
-Unatkoztam és ez nem tetszett nekem. Úgyhogy arra a következtetésre jutottam, mégiscsak el kellett volna mennem veled Szerbiába.
-Csak azért, hogy szórakoztassalak? – hajolt rá a férfi és az orrával is bejárta az ujja előbbi útvonalát.
-Azért is – sóhajtott Anna - ...meg azért is, mert éjszakánként nem volt kihez bújnom. Neked nem is hiányoztam? – pattan ki hirtelen a szeme és a kezét a hasa és a férfi szája közé csúsztatta.
-Néha – mosolyodott el Simon.
-És mit csináltál olyankor?
-Beszélgettem a többiekkel.
-Az ágyban? – kuncogott a lány, mire Simon komolyan ránézett.
-Nemcsak az ágyban hiányzol, ugye tudod?
-Te sem. Ha majd lesz időd olvasgatni, akkor elkészültem a fordítással. Stephnek már odaadtam, neki nagyon tetszett. De aztán nem volt más dolgom, mint nézni, ahogy valaki a medencét pucolja, másvalaki a kertet rendezgeti, a takarítók meg idebent..., olyan feleslegesnek éreztem magam, mint aki tényleg csak egy játékszer a hálószobában.
-Anna! - komolyodott el a férfi, ahogy rájött, hogy eddig tartottak az édes percek, most komoly témákra terelődik a szó; és ehhez nem érezte elég kipihentnek magát.
-Ne Annázz itt nekem! – ült fel a lány. -Amikor lementem a parra a kutyákkal és az a kisfiú játszani kezdett velük, odajött az apja és felismert.
-Ne is törődj vele, biztosan egy rajongó a felesége, de ...  – vágott közbe türelmetlenül a férje.
-Nem, félreértesz, nem azt tudta, hogy a Te feleséged vagyok, hanem hallott régebben énekelni a Crazy Catsben; és megkérdezte, hogy mostanában hol énekelek, mert a barátaival szívesen törzshelyet változtatnak, ha... szóval, érted.  És erről eszembe jutott, hogy néhány hónapig még nyugodtan felléphetnék. Tudod, amíg a gitárt még magam elé tudom fogni – mosolyodott el a végére.
-Ne kezdjük már megint ezt a vitát! Komolyan, már szakállas. Nem fogsz a gyerekemmel a hasadban abban a rossz lebujban énekelni! – feküdt hanyatt a férfi és a karját a szeme elé rakta, hogy az asszonynak esélye se legyen kismacska-nézésével levenni őt a lábáról.
-Trevor biztosan örülne, ha tudná, hogy beszélsz a klubjáról. Semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik a városban – dacolt vele a lány.
-Oké, nem lebuj, de nem is neked való.
-Simon! Elegem van belőle, hogy egyedül üljek itthon a négy fal között és arra várjak, hogy hazaérj. Vagy éppenséggel arra, hogy ez a kis lókötő megszülessen és onnantól a pelenkázás foglalja le minden percemet.
-Honnan tudod, hogy egy lókötő és nem egy boszi? – kapta fel a fejét a férfi. –Netán voltál orvosnál is és tudsz valamit, amit én még nem?
-Nem tudok – sóhajtott Anna – de most nem is ez a lényeg, hanem, amit mondtam.
-Na látod, még orvosnál sem voltál. Látod, mennyi mindent csinálhatnál? Orvoshoz mész, kitalálod, hogy hol legyen a gyerekszoba, milyen legyen, mestereket hívsz, hogy megcsinálják, berendezed, tornára mész, és ha még marad egy kis energiád, akkor engem vársz. Már el is ment az egész nap...
-Jézusom, te viccet csinálsz ebből az egészből.
-Nem kicsim, az a vicc, hogy ezen siránkozol hetek óta. Most őszintén, ha bármibe belekezdesz, néhány hónap múlva abba kell hagyd egy időre, az pedig pont annyit jelent, hogy tök feleslegesen pocsékoltad rá az energiáid. Viszont nem is gondolsz olyan dolgokra, amikre lassan kéne. Ha itthon vagyok, én segítek neked mindenben, de tudtad, hogy sokszor leszek távol és most azt kéne kitaláld, olyankor hogyan birkózol meg a dolgokkal. A zenével meg akkor is foglalkozhatsz, ha nem állsz színpadra. Én is szoktam. Írj számokat, aztán legfeljebb a fiókba kerülnek, de előfordulhat, hogy megkeresnek mondjuk egy filmmel, amihez fel lehet használni, és akkor már csak rá kell szabni az adott sztorira. Szinte irigyellek, ahogy ezt végig gondoltam.
Anna a szemeit forgatva kászálódott le az ágyról. Amilyen jól indult a konyhában ez a buli, úgy ellaposodott a végére. Ha nem lett volna benne egy izgalmas rész, hát, kifejezetten csalódott lenne. Annyi mindenesetre már bizonyossá vált előtte, hogy a férjével ebben a kérdésben nem tudnak civilizált emberek módjára egyességre jutni. Még nem tudta, hogy behódolni fog, esetleg lázadni, de hogy fognak még emiatt összeszólalkozni, abban már most biztos volt.
*
Simon nézte a feleségét, ahogy a konyhában tett-vett. Még őbenne sem ülepedett le az előbbi beszélgetés, Anna is nyilván csak időlegesen állt el a folytatástól. Járt az agya, hogy mit találhatna ki megoldásként, de most tényleg annyira fáradt volt, hogy esélye sem volt a a tuti megfejtésre. Maci megbökdöste a kezét, mire automatikusan megsimogatta a fejét, de a szemét nem vette le a kissé hangosan pakolászó lányról.
-Szerintem hagyd, majd eszünk valamit a városban, esetleg a parton – szólalt meg halkan, mire Anna megpördült és a kezében levő serpenyőt egy kisebb hangrobbanás keretében letette a pultra. –Jó.
-Gyere ide! – nyújtotta ki feléje a kezét, mire az asszony, ha vonakodva is, de azért lassan odaaraszolt hozzá. A férfi a két lába közé húzta és magához ölelte. Mintegy az asszony hasába beszélve megszólalt: -Ne veszekedjünk! Még csak most értem haza, annyira szerettem volna már veled lenni, és te így fogadsz. – A fojtott hangból világosan érezhető volt a panasz. –Megértem, hogy szar dolog lehet egyedül, értem azt is, hogy valami értelmes elfoglaltságra vágysz, csak azt kérem, ne erőltesd ezt a klubos dolgot. Ki fogjuk találni, hogy mi legyen a megoldás, ígérem, de veszekedve nem fog sikerülni. Csak azért ragaszkodsz ehhez olyan rögeszmésen, mert ezt ismered és nem is sejted, mennyi más lehetőség van előtted.
-Chhh ... – hallotta a feje fölül és egy halvány mosoly átsuhant az arcán. Már az is eredmény, hogy Anna nem vitatkozik, ez az apró hang meg, ennyihez minden joga megvan. Okosnak és bátorítónak hangzott, amit mondott, de tulajdonképpen fogalma sem volt róla, mi lesz a megoldás. Csak időt akart nyerni. Kicsit mozdult, hogy a feleségét a térdére ültethesse és úgy ölelte magához, miközben apró csókokkal a nyakában kezdett kalandozni.
-Komolyan gondoltam, tényleg. Meg fogjuk oldani, ígérem. És most menjünk le kicsit a partra kiszellőztetni a fejünket. Ez a két mihaszna is futhat egy nagyot, mi meg bekapunk egy pizzát, ha már ott vagyunk. Na, mi a véleményed?
-Oké, séta, szellő és pizza. De csak hogy tudd, tudom ám, miben mesterkedsz. Húzod az időt, aztán ha már gurulok, vagy a porontyod is megszületik, akkor már úgysem lesz időm, hogy ilyesmin törjem a fejem. Úgyhogy vedd tudomásul, egy pillanatra sem hittem el ezt a szánalmas szöveget segítőkészségről és mindenféle lehetőségekről.
-Mernék én előtted sumákolni? – ráncolta a férfi a homlokát, de Anna szigorú tekintetétől hamarosan elvigyorodott. –Hát, ez van, túl jól ismersz, de azért valld be, még így is szeretsz!
-Ez a te szerencséd... – sóhajtott Anna, aztán felállt, hogy magára kapjon valamit, amiben a partra is lemehet.
*
Simon óvatosan egyensúlyozott a pizzákkal a terasz szélén álló asztalhoz. A kutyák azonnal felélénkültek, de Anna határozottan visszaparancsolta őket az asztal alá. A férfi hozott még egy jeges teát és egy kólát, aztán nagyot szusszanva leült ő is. -Már az idejére sem emlékszem, amikor itt voltam utoljára – nézett a végtelen víztömegre, amely hangos morajlással futott ki nem messze tőlük a partra. –Van a természetnek ebben a zabolátlan vadságában valami őserejű, ami vonzza az ember tekintetét – majszolta az első szeletet, miközben tényleg még mindig a vizet nézte és a távolban felbukkanó szörfösöket.
Anna elmosolyodott a vágyódó hang hallatán: - Sűrűbben is lejöhetnénk. Te bemész a deszkáddal, mi meg itt várunk rád.
-Nincs kedved kipróbálni? – nézett rá egy pillanatra a férfi, mire megrázta a fejét:
-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Talán majd egyszer, ha már túl leszünk ezen – simított végig a hasán, amely még alig láthatóan domborodott csak.
-Tényleg. Igazad van, gondolnom kellett volna rá! – motyogta a férfi és a felesége kezét nézte, amely a szíve alatt feküdt. -Bár, azt mondta nekem valaki, hogy a terhesség nem betegség, igazából semmi különös kíméletre nincs szüksége egy terhes nőnek a hétköznapi óvatosságon túl.
-Gondolom, az illető már szült egy-két gyereket és igen nagy tapasztalatról tett tanubizonyságot - húzta el a száját Anna, mire Simon csuklóból válaszolt.
-Nem. Ő még talán fiatalabb is volt nálad. A forgatáson, Szerbiában.
-Ja vagy úgy! – biggyesztette el a száját Anna. –Akkor nyilván tudta, miről beszél. Hát, én inkább vigyázok. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami baja esne csak azért, mert önző módon ki akartam próbálni valamit, ami hónapokkal később is ugyanolyan érdekes lett volna.
-Igazad van – motyogta Simon. Annának már megint sikerült sokkal érettebben végig gondolni egy kérdést, egy nagyon fontos kérdést, mint neki. Hirtelen ötlettel megsimogatta Anna arcát: -Köszönöm!
-Mit? – kerekedett el a lány szeme.
-Hogy vigyázol rá, helyettem is, hiszen én..., fura, néha olyan kívülállónak érzem magam. Még annyira nem valóságos ez az egész.
-Hát, gondolom, ha majd jobban látszik, akkor téged is emlékeztetni fog dolgokra. Addig meg itt vagyok neki én – mosolyodott el Anna és jóízűen beleharapott a következő szeletbe. –Hetekig csak salátát ettem, de amikor lent voltunk a kutyákkal legutóbb, akkor Doug meghívott itt pizzázni, bár, akkor kicsit fűrészpor íze volt, most mintha finomabb lenne. Nyilván a társaság teszi... – vigyorodott el, de Simonnak keményen villant a szeme: -Doug?
-Jaj, ne csináld megint! – forgatta meg a szemeit Anna. –Meséltem róla. Annak a kisfiúnak a papája, aki a kutyákkal játszott. Meghívtak ide ebédelni és hát nem mondhattam nemet.
-Egy: nem meséltél holmi Dougról, csak a kisfiúról. Kettő: mondhattál volna nemet.
-De azt elmondtam, hogy egy kisfiú volt, igaz? Kisfiúk meg nyilván nem egyedül lődörögnek a tengerparton. És tulajdonképpen nem is akartam nemet mondani. Kedvesek voltak és ezzel is eltelt egy óra az örökkévalóságból – grimaszolt az asszony.
-Kösz, akkor arra számítsak, hogy merő unalomból mindenféle Doug-okkal fogod tölteni az idődet? – emelte meg Simon a hangját, mire Anna mérgesen szusszant egyet:
-Jézusom! Túlreagálod. Nincs szó többesszámról és különben is, inkább mesélj arról a kis okoskáról, aki oly sokat tud a terhességről, holott nyilván nem a sorstársam.
-Klassz terelés lett volna, édesem, de maradjunk csak Dougnál – gyöngyözött hirtelen a férfi homloka még az ötlettől is, hogy a Bojanával töltött estéről meséljen. Már a véleményét is kár volt szóba hozni! – döntötte el magában.
Szerencsére Pan és Stan ezt a pillanatot választották, hogy felfigyeljenek egy közelgő kutyára és halk mordulással megmoccantak az asztal alatt. Simon éppen felállt, hogy még egy üdítőt hozzon, amikor Anna ideges hangja csattant: -Ül! ... és a férfi úgy tottyant vissza, mintha a vezényszó neki szólt volna. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár kuncogott a jeleneten, Simon viszont cseppet sem találta viccesnek.
-Viselkedj Anna! – sziszegett a feleségének, mire Anna a szemét forgatva jegyezte meg:
-Nem neked mondtam, hanem a kutyáknak, mielőtt elrohannak és magukkal vonszolják még ezt a nyomorult asztalt is, de nagyon örülök, ha legalább te hallgatsz rá – kapaszkodott a kissé imbolygó asztalba, mert Pan ugyan simán elfért alatta, de a felálló Stan lényegében a hátára vette a könnyű bútordarabot.
-A francba! – nyögött fel a férfi, aztán a pórázokat szorosan megmarkolva magával húzta le a homokra a két kutyát. –Gyere, menjünk, mielőtt még nagyobb cirkuszi látványosság leszünk! – szólt oda Annának, aztán a válaszát meg sem várva a parkoló felé indult.

2019. január 16., szerda

Perlekedők 104-105. fejezet


104.
A négy férfi nevetgélve hagyta el a barátjuk szobáját, amikor az erélyes és kicsit bajszos főnővér megjelent az injekcióval. Simon eltúlzott ijedelemmel fordult az oldalára, hogy megkapja a mai adagot, amitől a többiek jókedve végképp tetőfokára hágott. Marcus a pultnál beszélgető két nővérruhás fiatal lány felé lépett, a kis szöszit, aki ingerlő idomokkal rendelkezett, maga felé fordította és szájon csókolta.
-Gyerekünk lesz! – közölte vele, aztán az ötletet átvéve a többiek is bolondozni kezdtek. Bobby a kis barnát csókolta meg és közölte vele az örömhírt: -Gyerekünk lesz! - Tom pedig az éppen kilépő főnővért kapta el egy fordulóra és néhány keringőző mozdulat után elegánsan a helyére vezette. –Gyerekünk lesz! – vigyorgott rá, aztán a négy jó barát összekapaszkodva a lifthez ment és eltűnt a dermedten ácsorgó társaság szeme elől.
Ezek bolondok! – összegezte a történteket a főnővér, bár tagadhatatlan, hogy némi bizsergést vitt az amúgy unalmas hétköznapokba ez a kis közjáték. A kis szöszi pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve a nőgyógyászat felé vette az irányt.
*
Georgina Spider, akit mindenki csak Gina-nak hívott, izgatottan toporgott a nőgyógyászati folyosón. Nővérruhája jó álcázást nyújtott, és eddig még egyedül a színész volt az, aki egyáltalán megszólította és a segítségét kérte. Szerencsére az eltelt napokban egyszer sem került olyan helyzetbe, hogy nővérként kérték volna a segítségét, mert akkor hamar lelepleződött volna. Amy, a barátnője itt dolgozott és neki köszönhette a ruhát és a kitűzőt, meg persze a segítséget, hogy az örökké éber főnővér előtt rejtve maradhatott az itt tartózkodása. Szabadúszó riporterként mindig elérte, hogy a külsejével terelje el eredeti szándékáról a figyelmet. Az elmúlt napokban elég sok morzsát felcsipegetett itt a kórházban, de ez a mostani minden korábbi hírnél nagyobbat fog durranni, gondolta elégedetten. Már éppen kezdte beérni azzal, hogy a  színész titokzatos kis feleségéről tudjon meg olyan apróságokat, hogy mennyire áldozatvállalóan segédkezik az ápolásában, hányszor hagyja el a férje szobáját és olyankor merre járkál, de hát tudta ő is, hogy ezek csak unalmas kis pillanatképek csupán. De ez a terhesség, és a férfi barátainak kitörő öröme… Vajon mi közük lehet nekik ehhez az egészhez? A képzeletében már vadabbnál vadabb elképzelések éledeztek, és már alig várta, hogy ezeket szavakba öntse. De egy fényképre még szüksége volt, ezért türelmesen várta, hogy a barna hajú szépség, aki lenyúlta Hollywood legkelendőbb agglegényét, végre megjelenjen egy orvossal az oldalán itt, ahol az egész környezet arra utal, hogy a Carmichel házaspárt hamarosan gólya látogatja meg.
Nem kellett sokáig várnia. Anna és a városszerte ismert nőgyógyász kézfogása a pillanat tört része alatt megörökítésre került. Ugyan csak egy telefonnal készült gyenge minőségű fotó, de a szereplők világosan felismerhetők rajta. Hát, akkor ideje megszabadulni ettől a kis fityulától és megírni azt a cikket, ami végre hozni fog a konyhára a korábbi jelentéktelen kis összegek után.
*
A hazamenetelig két napot kellett még kihúzniuk a kórházban,de ez az örökkévalósággal ért fel, főleg, hogy a férfi is egyre jobban érezte magát. Ahogy a láza lement, a közérzete jobb lett  és az izomfájdalmai is szűnni kezdtek, örökmozgó sajtkukacként renitenskedett volna, ha Martha Steward, az éber és megvesztegethetetlen főnővér rendszeresen helyre nem tette volna. Ez a legkönnyebben akkor sikerült neki, ha a férfi kifogyhatatlan kérdéseire válaszolgatott. Ezek a kérdések többnyire a terhességgel és szüléssel voltak kapcsolatosak és mivel a jó öreg Martha több mint egy évtizedet töltött a nőgyógyászaton korábbi munkahelyén, így elég sok gyakorlati tanácsot tudott adni. Egy idő után azon vették észre magukat, hogy Anna távollétében úgy beszélgetnek terhesség ideje alatti szexről, kismama-tornáról és apás szülésről, mintha régi jó ismerősök lennének. Simon meglepve konstatálta, hogy a saját anyjával, de még a saját orvosával se lenne képes ilyen nyíltan kérdezni; és a hasonló nyíltsággal megfogalmazott válaszokra reagálni.
Az első kérdés akkor hangzott el, amikor Simon éppen pucér fenékkel várta, hogy az idős nő a fenekébe bökje az injekciót. Grimaszolva megjegyezte, hogy ilyen utoljára valamikor öt éves kora táján esett meg vele, azóta nem mutogatja a fenekét, mire az idős nő azt mondta, igazán kár, mert formás darab. Aztán a férfi megkérdezte, hogy lehet-e ezt az injekciót karba adni, mire az asszony rábólintott, majd megjegyezte, hogy ő még a régi iskola híve és jobban szereti farba szúrni, már csak azért is, hogy a napi monoton munkában legyen valami kis szórakozása neki is. Persze, a szomszédos szobában fekvő nyolcvan éves Mr. Gibson fonnyadt fenekére nem kíváncsi, úgyhogy az öreg az infúzióval együtt kapja a csodaszert.  A beszélgetés végére Simon röhögve hanyatlott a párnájára, a nővér pedig egy pajkos mosollyal megpaskolta a kérdéses testrészt, aztán ráborította a takarót. Amikor már majdnem kilépett a szobából, a férfi kérdése állította meg: -Mrs. Steward, mit tegyen egy férfi, aki megtudja, hogy a felesége terhes?
Az asszony megfordult. –Na, akkor már maga is tudja? Hát, fiam, ha mondhatom így, mindenekelőtt nagyon szeresse! Nézze el neki, ha időnként rosszul érzi magát, ha furcsa dolgokat kíván az asztalnál és sose mulassza el éreztetni vele, hogy szereti és kívánja. Az asszonyoknak ezzel az utóbbival szokott problémájuk lenni, ahogy halad előre a terhességük és növekszik a pocakjuk. Egy idő után mindenféle bolond gondolat megszállottjai lesznek, hogy a férjüknek jobban tetszik a szomszédasszony, mert annak karcsú a dereka és nem vizesedik a bokája. Szóval, soha ne felejtse el biztosítani róla, hogy ő a legszebb, a legkívánatosabb nő a földön, és maga a legboldogabb ember, amiért ő a párja.
Amikor Anna megjelent, a beszélgetés rendre félbeszakadt. Martha nem értette miért, hiszen más alkalmakkor számtalanszor tanúja volt már annak, hogy a két fiatal mindenről nyíltan tud egymással beszélni, de azok a kérdések, amiket a férfi feltett neki, mintha tabu témává léptek volna elő kettőjük között. Bízott benne, hogy az otthon négy fala között kinyílnak majd és egymással beszélik meg, mert hibának érezte volna, ha mindketten magánügyként kezelték volna a bizonytalanságaikat.
*
Szombat reggel végre elhagyhatták a kórházat, amiben egy jó hetet töltöttek.  Anna időközben járt otthon, elhozta a kutyákat a panzióból, eltöltött velük naponta néhány órát, aztán jött is vissza a kórházba és lényegében beköltözött Simon szobájába. De most végre kézen fogva kiléptek a kapun, őszintén remélve, hogy a legkisebb Carmichel világra jöveteléig már nem kell itt tölteniük egyetlen órát sem.
-Nem is gondoltam, hogy ez egy ilyen hatalmas épület - nézett fel Simon a kórház komor betontömbjére. Belülről szinte barátságosnak hatott, már amennyire egy ilyen hely barátságos lehet, de innen nézve szürke óriásként magasodott föléjük, nyomasztóan és sejtelmesen. Pedig azon túl, hogy az életét úgyszólván megmentették odabent, élete egyik legnagyobb hírét is ezek között a falak között tudta meg. Apa lesz! Jézus! Kimondhatatlanul boldog volt, de ugyanakkor egy görcs szorította öklömnyire a gyomrát. Egy gyerek? Amikor még ő maga sem érezte egészen felnőttnek magát? Tisztában volt vele, hogy az élete évek óta felelős döntések sorozata, mert a jövőjéről csakis ő dönthetett. De az Annával való megismerkedése egy olyan útra vitte, ahol a dolgok sokszor tőle függetlenül alakultak, ahol néha bele kellett törődjön, hogy nem mindenben övé az utolsó szó. A legérdekesebb az volt ebben, hogy nem érzett csalódottságot, haragot ezért. Na jó, csak ritkán. És olyankor is be kellett lássa idővel, hogy nem volt igaza. Fejlődött, érzelmileg is kezdett felnőni, de ez az új fejlemény felgyorsította a folyamatot. Egy gyerek! Óriási felelősség! Most még csak ezt érezte, és a félelmet, hogy meg tud-e majd felelni a kihívásnak. Annát nézte, aki hozzábújt a hátsó ülésen és a szíve dobbanásait fülelte, miközben Donald magabiztosan manőverezett hazafelé az élénk forgalomban. A kórházból egymásba kapaszkodva jöttek ki, miután nem volt hajlandó a francos tolószékkel gurulni a kocsiig. Öt lépésvolt csupán, de ez kellett most az önbecsülésének és önérzetének, hogy megmutathassa, a betegség nem gyűrte teljesen maga alá.
Nem foglalkoztak a mindenhonnan feléjük záporozó kérdésekkel és bekiabálásokkal. Stephtől már tegnap megtudták, hogy az angyalarcú kis ápolónő valójában egy álruhás riporter volt, aki kijátszva a biztonságiakat, úgy járt-kelt napokig körülöttük, hogy senkiben nem merült fel, hogy nem a személyzethez tartozik. Nyilván jó pénzért adta el a titkukat és egy-két gyenge, de annál beszédesebb fotót. De most ez sem tudta igazán felhúzni egyikőjüket sem. Még túlságosan lefoglalta a gondolataikat a saját boldogságuk, s nem maradtak szabad gyökeik a környezetük iránti megvetésre.
Donald bevitte a csomagot az előtérbe, amíg a fiatalok odakint játszottak a két kajla kutyával, akik majd megbolondultak a boldogságtól, hogy a gazdáik végre hazatértek. Aztán a férfi elbúcsúzott és ahogy becsukódott mögötte az ajtó, mindketten nagy átalakuláson mentek keresztül. Bőrük alatt napok óta izzott a parázs és most egyetlen érintés elég volt, hogy a láng lobot vessen. Nem jutottak el a hálószobáig, de még a nappaliig sem, de ez egyikőjüket sem érdekelte különösebben.
Anna nem tudta, hogy a férfi lépten-nyomon kitörni készülő frusztrációja vagy csak a vegytiszta szenvedély szabadult-e el, de Simon szinte falta a száját, miközben a falnak nyomta, ép kezével helyhez szögezve a testét. A vágy időzített bombaként robbant fel a testükben és a lány lábai megroggyantak, ahogy lassan elvesztette a kontroll a saját teste felett. A férfi nem tétovázott, megemelte és előretolt térdére ültette, miközben a saját nadrágja gombolását kereste, hogy kiszabadíthassa duzzadó fegyverét. Anna bugyija nem jelentett akadályt, a vékony pánt halk reccsenéssel adta meg magát, hogy a falatnyi tanga a férfi zakójának zsebében végezze. Simon nyelve erőszakosan tört utat magának, ahogy a lány levegő után kapott. Mély morgással kutatta Anna szájának bársonyos meleg belsejét, a fogai élességét, s kezei közben a lány csuklóit elengedve annak nyitott tenyereire simultak. Az érintés gyengédségét követve lazult el az egész teste is, hogy megérezve a hívogató hőségét, elmerüljön a nőben, aki a felesége, és ha hihetnek a paksamétányi orvosi papírnak, a gyereke anyja is volt. Anna tehetetlenül hagyta használni és élvezni a testét, miközben a döntés, hogy melyikük élvezete nagyobb, nyilván döntetlenre állt. Igazából ez volt az őszinteség pillanata, amely többet árult el a férje gondolatairól és érzéseiről, mint amennyit a férfi valaha is képes lett volna szavakba önteni. Rémült volt és boldog. Egyszerre. Egy büszke, szerelmes hím.

105.
-Ez jó! …Te, ez nagyon jó! – olvasta el az utolsó lapokat is Stephanie, aztán a paksamétát összerázva Annára nézett. –Simon már olvasta?
-Nem, csak elmeséltem neki a rövid összefoglalót és annyira megtetszett neki az alapsztori, hogy megkért, fordítsam le. Mivel az eltelt hetekben egyedül voltam és nem tudtam, mihez kezdjek, hát nekiálltam. De én neki is megmondtam, én nem vagyok műfordító, lehet, sokszor nem is tudtam visszaadni, amit az írónő olyan érzékletesen fogalmazott meg, szóval… - vont vállat Anna, miközben azért nagyon jól estek neki az asszony elismerő szavai. Szerette ezt a könyvet és örült, hogy a segítségével talán a világ is megismerheti kedvenc írónője legújabb regényét.
-Hidd el nekem, ez nagyon jó! Abszolút átadja a hangulatot, az érzelmeket; az ember önkéntelenül is azt próbálja eldönteni, melyik nő helyébe képzelje magát. Bár, ha Adam Franciest választja, akkor nyilván mindenki vele szeretne azonosulni – sóhajtott. –Te, ez a Georgette Pandas nem ismeri véletlenül Simont? Mert nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy őt lássam a karakterben.
-Hát, személyesen aligha, de a filmjein keresztül nyilván nem ismeretlen előtte. Nekem is feltűnt, mintha helyenként a férjem köszönne le a lapokról. Talán azért ment a fordítás is – mosolyodott el Anna. –Nem hallottál róla mostanában? – tette fel a bizonytalan kérdést, mire Stephanie a kezéért nyúlt és megpaskolta.
-Drágám, ha jelentkezhetne onnan a világ végéről, akkor Te lennél az első, akit felhívna. Azt mondják, semmi térerő nincs, ami nyilván így nem igaz, de a műholdás kapcsolatot úgy tűnik nem engedik használni még neki sem. De már csak napok kérdése és befejezik, aztán mire kettőt pislantasz, már itthon is lesz. Örülj neki, hogy eddig nem lábatlankodott körülötted, így legalább nyugodtan tudtál dolgozni.
-Hát, szerintem akkor is tudtam volna, ha legalább éjszakánként itt van. Nagyon üres a ház nélküle – motyogta Anna az ablakon túl elé táruló pompás panorámát csodálva az asszony irodájából.
-Ha aggódsz amiatt, hogy egyedül vagy …
-Nem, nem, hiszen ott vannak a kutyák, velem alszik mind a kettő, Simon szerintem idegbajt fog kapni, hogy beszoktattam őket a házba, de jobban alszom, ha hallom őket, ha már Simon nem szuszog ott mellettem.
-Nocsak, egy új információ a srácról, szóval szuszog? – vigyorodott el az asszony.
-Szerintem orrsövényferdülése van, de ő úgyis letagadná, ha másért nem, akkor azért, mert rettegne megcsináltatni. Azt hiszem, az orvosokból erre az évtizedre elege van.
-És, beszéltetek már róla, hogy a nagy napon azért ott lesz-e veled? Nem árt idejekorán elkezdened a győzködését – nézett rá kíváncsian a szőke nő. Anna bizonytalanul megvonta a vállát. Nem, még nem beszéltek róla, sőt, amióta kiderült, hogy terhes, és a maguk módján megünnepelték az életnek ezt a nagy ajándékát, Simon a jól végzett munka örömével tulajdonképpen meglepően hanyagnak mutatkozott a hálószobában. Persze, össze-összebújtak néha, de a korábbi játékosság és vadság a hazatérésük napjával kikopott a repertoárjukból.  Anna hiányolta is, egyszer még szóvá is tette, de Simon arra hivatkozott, hogy még véletlenül sem akarja, hogy a kicsinek valami baja legyen. És onnantól a szexuális életük úgyszólván unalmasan egysíkú lett. Pedig még igazából el sem kezdett formátlanodni, csupán egy kis domborulat jelezte az ifjabb Carmichel jelenlétét. Kicsit félve gondolt rá, hogy mire könnyebb lesz átugorni, mint megkerülni, a férje majd biztosan teljesen elveszti az érdeklődését.
-Nem, még nem került szóba – motyogta halkan. –De nem hiszem, hogy hajlandó lenne bejönni, mert legalább olyan rosszul tűri másnak a fájdalmait, mint a sajátját. Viszont megígérte, hogy eljár majd velem terhes tornára, de hát köztünk legyen szólva, szerintem azt sem gondolta komolyan. Nem baj, nem én leszek az első nő, aki egyedül csinálja végig – mondta lemondóan. Stephanie összevont szemöldökkel nézte. Jézusom, ez ugyanaz a nő lenne, aki nemrég még az életkedvtől majd kicsattant? Most meg csupa bizonytalanság és magába fojtott keserűség. Simon, mi a jó francot műveltél ezzel a szerencsétlennel? Végül bizakodóan rámosolygott a lányra:
-Hát, még rengeteg idő van előttetek. Rá fog jönni, hogy egy ilyen csodát egyszerűen nem hagyhat ki. Egész életében bánná. – és én erre figyelmeztetni is fogom, tette hozzá magában.
*
Bojana vágyakozó arccal figyelte az angol színészt. Már harmadik hete forgattak itt a Balkán fennsík egyik csodás szegletében, ő pedig nap mint nap hordta neki az ebédet, a frissítőt és bármi mást, amit a férfi csak kívánt. Mostanra úgy érezte, hogy lassan beérik a készségessége és eléri a célját, amit az első nap óta reménykedve táplált. Remélte, hogy a kívánságlistán előbb-utóbb az ő ruganyos teste is felbukkan majd. A többiek ugyan azt beszélték, hogy a férfit otthon feleség várja, egy terhes feleség, de úgy döntött, egy terhes feleség elnehezülő teste nem tud vetélkedni az ő első udvarhölgyi idomaival. Két éve már, hogy a szerbiai szépségverseny első három helyezettje los angelesi kirándulást kapott a szervezőktől. Dasa és Mirka már az érkezés napján eltűntek és a nap huszonnégy órájában gazdag férjre vadásztak, ő meg a várost járta. Egy nap a bérelt kocsijával egy los felizi utcán hajtott lépésben és a turisztikai útmutató szerint ismert színészek házait kereste, amikor egy vadszőlővel befuttatott kapun egy ütött-kopott pickup hajtott ki. A kormánynál egy fiatal férfi ült baseball sapkában. Mire beazonosította, hogy ki lehetett az, sajnos már el is tűnt a sarkon. Végiggondolta, hogy miket olvasott addig a jóképű színészről, és úgy döntött, ha a barna hajú szépség, aki a csúcsra repítő filmjében a partnere volt, nem tart rá igényt, mert mostanában a végleges szakításuktól volt hangos a sajtó, akkor ő lesz az, aki vigaszt nyújt majd a férfinak a magányos estéken. Ehhez azért megvolt az egészséges önbizalma. Napokig követte a színészt. Ott volt a Chateau Marmont-ban, amikor a férfi a barátaival lazított, de hasztalan próbálta felhívni magára a figyelmét. Aznap határozta el, hogy akkor majd más úton kerül a közelébe. És amikor már majdnem lemondott róla, hogy valaha is sikerülhet, akkor legújabb filmje főszerepével a férfi megérkezett az ő szülőhazájába, hogy a forgatáson szinte tálcán kínálja neki a lehetőséget. Bojana ugyanis egy jó évvel ezelőtt elhelyezkedett a filmgyárban és asszisztensként dolgozott, jól hasznosítva kiváló nyelvtudását és szolgálatkész, simulékony természetét.
Simon az első napon a csinos nőnek kijáró udvariassággal üdvözölte, de különösebb érdeklődést nem tanúsított iránta. A lány pedig nem rámenősködött. Volt ideje. Aztán teltek a napok, Bojana jó humorérzéke kellemessé tette a két jelenet közti várakozások máskor unalmasan hosszúra nyúló perceit, és Simon a forgatás vége felé közeledve el-eljátszott a gondolattal, hogy elutazása előtt köszönetképpen meghívja egy kellemes vacsorára a sötét hajú szépséget, aki délies vonásaival, színeivel Annára emlékeztette.
*
Anna eközben odahaza, végezve a fordítás néha felpörgető, néha elbizonytalanító időszakával, unatkozva napozott a medence szélén. Nézte a medencetisztítót, aki ügyes mozdulatokkal végezte a dolgát, a kertészt, aki energikusan mozogva valószínűtlenül rövid idő alatt végzett a bokrok nyírásával és a rendrakással, miközben odabent a takarítók tették a dolgukat. Egy lusta herének érezte magát. A kutyák mellette hevertek egyetlen rezdülésére várva, amiből játék, vagy valami kis mozgás lehet, de a nő a gondolataival volt elfoglalva. Meg fog bolondulni, ha ezentúl csak erről fog szólni az élet! – morgolódott magában. Nyilván nem akarta átvenni a kerti munkákat vagy a benti takarítást. Ennek az életnek az az előnye mégiscsak megvolt, hogy nem neki kellett a porszívót átrángatni a házon, vagy a mindig is gyűlölt vasalással bajlódnia, de amikor látta, hogy az ágyneműt húzza le az asszony odabent, akkor azért erős ingerenciája támadt, hogy maga csinálja meg helyette. Ettől, hogy nem ő volt az, aki a maguk intim terét rendben tartja, úgy érezte, mintha egy szállodában élne.  Az otthonteremtés mégis csak több annál, mint hogy egy váza virágot tegyen az étkező asztalára.
Legalább Simon itthon lenne, de ő persze dolgozik, új élményeket gyűjt, és egészen biztosan jobban viseli, hogy képtelenség volt vele már napok óta beszélni. A legutóbbiban sem volt sok köszönet, mert valaki állandóan ordítozott a háttérben, míg végül a férje visszaordított neki, ami azt a másikat nyilván nem nagyon érdekelte, de neki két napig csengett utána a füle, mert Simon elfelejtette a kezét közben a telefon és a szája közé tenni.  El kellett volna kísérnie, de nem akart láb alatt  lenni. Mihez kezdhetett volna ott a szerbiai semmi közepén, amíg a többiek dolgoznak? Mit? Pontosan ugyanazt, amit itthon. Fordíthatott volna. És legalább a férjével lehetett volna. Fejbe tudta volna verni magát a rossz döntésért, de most már nem tehetett mást, minthogy türelmetlenül várja, hogy a férfi hazaérjen. Egy hirtelen ötlettel bement a házba a kulcsokért és a pórázokért, aztán egyetlen intésére a két kutya máris beugrott a pickupbe, hogy lemenjenek a strandra egy kicsit rohangálni. Ha már ilyen semmittevésre kárhoztatta magát, akkor legalább ezek a kajlák érezzék jól magukat.
*
Egy jó órával később a meleg homokban üldögélve a két kutyát nézte, akik egy tízéves forma kisfiúval apportíroztak a bokáig érő vízben. A gyerek egy frizbít dobált be a vízbe, a két jószág meg versenyt úszott érte, aztán boldogan rohanva vitték a zsákmányt újdonsült játszótársuknak. A gyerek apja egy ideig tétován toporogva nézte a játékot, aztán láthatóan eltökélte magát és odaballagott hozzá, megállt felette és ráköszönt.
-Úgy látszik, a fiam jobban élvezi a négylábúakkal a játékot, mint velem. Az is igaz, ha nekem kéne a vízbe berohangálni azért a vacakért, azt hiszem, inkább hagynám, hogy a hullámok a partra sodorják. Jó napot! A nevem Doug Corbet.
Anna a szemét árnyékolva nézett fel a magas, fekete hajú férfira.
-Anna Stein, aranyos fia van. Őket szinte lehetetlen lefárasztani, de a fiának talán sikerül – nevette el magát, ahogy Maci a nyelvét lógatva lerogyott a víz szélén, és még az sem zavarta, hogy a homokot nyaldosó hullámok időnként átcsapnak rajta.
A férfi lehuppant mellé a homokba és pár pillanatig a szemét összehúzva nézte. -Ne haragudjon, hogy így bámulom, csak valahogy olyan ismerős. Tudom, minden pasi ilyen rossz dumával kezd ismerkedni, de én komolyan is gondolom. Valahol már biztosan láttam magát, bár ha már korábban is beszéltünk volna, azt egészen biztosan nem felejtettem volna el. Bosszant, hogy nem jövök rá, netán modell?
-Egy ilyen kis dugó? – nevette el magát Anna. –Nem, nem vagyok modell, bár kedves, hogy egyáltalán feltételezte rólam. Énekeltem régebben, és …
-Ez az! – kiáltott fel a férfi. Anna! Hát persze! A Crazy Cats-ban hallottam magát.
-Igen, az lehet, néhány hónapig valóban felléptem ott.
-Kár, hogy most már nem, mert a barátaimmal rendszeresen odajárunk. De ha elárulja, hol énekel mostanában, lehet, hogy sikerülne rábeszélni őket, hogy változtassunk törzshelyet.
-Hát, mostanában már csak a fürdőszobában – nevette el magát Anna.
-Azt hiszem, oda is szívesen követném – vigyorgott rá a férfi. –Bocsánat, szóval, érti…, csak a vicc kedvéért… - szabadkozott a férfi.
-Hát, ezzel kapcsolatban lehet, hogy a férjemnek  lennének kifogásai – kacsintott rá a lány, mire Doug grimaszt vágott.
-Gondolhattam volna. Egy ilyen csinos nő egészen biztosan nem egyedül tengeti a napjait. Netán most is itt van, mert nem akarnám kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy itt beszélget egy idegen pasival? – nézett körül.
-Nem, nincs. Külföldön van, Európában – motyogta Anna olyan sóvárgással a hangjában, ami még a férfinak is feltűnt.  –Hogy hívják a fiát? – nézett egy kis kényszeredett félmosollyal a férfira, aki egy büszke pillantással nézett a Bernie mellett épp térdre eső és a kutyát simogató gyerekre.
-Matthew
-És hol van Matthew mamája?
-Nem fogja elhinni, de ő is Európában. A feleségem ugyanis angol. Két éve elváltunk, és mivel ő időközben átvette az apja jól menő ügyvédi irodáját, hosszas csatározások után úgy döntöttünk, hogy a srácnak jobb lesz itt velem, mint egy bentlakásos iskolában. Így ha az anyja tényleg vele akar tölteni időt, akkor kénytelen kiszakadni a napi taposómalomból és eljönni idáig. Melanie szerencsére elismerte, hogy munkamániás és belátta, hogy Matthewnak is jobb így. Így egy évben háromszor-négyszer átjön és akkor egy hétig, tíz napig tényleg csak a fiára koncentrál. A dolog bevált, bár elismerem, még így sem hangzik túl jól.
-Én nem tudnám a munkám a gyerek elé helyezni! – merengett el Anna a vizet fürkészve, miközben arra gondolt, vajon Simon hogyan birkózik meg majd ezzel a dologgal. Mennyi időt tud majd velük tölteni érdemben, mint apa, és hányszor fognak összeveszni azon, hogy egy újabb kihívás fontosabb lesz, mint egy születésnap, egy gyerekzsúr vagy akár egy ballagás. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a gondolatoktól, hiszen talán felesleges előre temetni a családi életüket, amikor a gyerek még akkora sincs, hogy a külvilág megsejthesse a létezését. –Persze, nyilván más helyzet, ha valakit a családi üzlet kényszerhelyzetbe hoz – tette hozzá mentegetőzve, amiért szinte pálcát tört egy ismeretlen asszony felett.
-Nem volt az akkora kényszer… - sóhajtott Doug. –Mel mindig is ambíciózus volt, kislány kora óta arra készült, hogy átvegye az irodát. Matt inkább csak egy baleset volt a tervei között. Én meg voltam olyan naív, amikor megkértem a kezét, hogy azt higgyem, vonzóbbá tudom tenni neki a családi életet, mint a tárgyaló termi sikereit. De ne is beszéljünk erről, ez a lapot osztotta az élet, megtanultam elfogadni.
-Matt-nek biztosan nagyon hiányzik – mondta Anna, mire a férfi keserűen felnevetett.
-Hát, vannak nehéz napjaink emiatt, nem tagadom. A mai is úgy indult, de aztán szerencsére összeakadtunk magukkal és innentől azt hiszem, meg is mentette nekünk a napot. Mi a véleménye, ha hálából meghívjuk ebédelni? Nem nagy ügy, csak ide a pizzázóba, ott a teraszon még a kutyák is leheveredhetnek – mutatott a plázs népszerű találkozó helyére.
Anna elbizonytalanodva rágta a szája szélét. Ha mást nem is, annyit megtanult Simon mellett, hogy az ilyen ártatlan találkozásokból szokott valami zűr lenni, de aztán úgy döntött, hogy senki nem gyanúsíthatja meg, hogy két kutyával indult volna pasifogó hadműveletre, ezért aztán az időközben talpra álló férfi felé nyújtotta a kezét. -Rendben. Egy pizza…, tulajdonképpen halálosan elegem van már a salátákból, amiket mostanában magányosan rágcsálok.


2019. január 14., hétfő

Perlekedők 103. fejezet


103.
-Legalább egy kis kávét igyál! – emelte Anna felé Simon a kis kancsót, amiben meglepően finom kávé illatozott, de a lány sápadtan rázta a fejét.
-Majd egy kis narancslét inkább.
-De egyél is valamit, Anna! Mi a baj, már napok óta nem eszel?…
A lány felállt, odalépett mellé és az ágy szélére telepedett. Simogatta Simon arcát, aki ettől elfelejtette, hogy éppen kérdezett valamit. Békésen megreggeliztek, illetve hát leginkább csak a férfi evett, aztán fáradtan hátradőlt. -Olyan gyenge vagyok, mint egy csecsemő. Nem hiszem el, hogy az evésben úgy elfáradok, mintha követ törtem volna.
-Nagyon lázas voltál és az sokat kivesz az emberből. De most már hatnak a gyógyszerek és hamarosan talpra állsz.
-Remélem is, mert szeretném már rendesen megszorongatni az ápolónőmet – kacsintott rá a férfi, mire Anna egy kis mosolyt nyomott el a szája sarkában.
-Azt a kis bögyös szöszit?
­-Tényleg a szöszi, mondom, hogy itt járt, na mindegy, de nem rá gondoltam, hanem rád. Egész belebetegedtél az aggodalomba. Ez is az én hibám. Pihenned kéne, de igazából merő önzésből nem küldelek haza. Sokkal jobb még aludni is úgy, hogy itt vagy a közelemben. Mondjuk, kitalálhatnák a kórházi franciaágyat, mert az a kanapé nem lehet túl kényelmes.
-Pedig az, csak mostanában nem alszom túl jól.
A nyíló ajtóra odakapták a fejüket, de csak az orvos jött vissza mindenféle papírokkal a kezében. -Megvannak a legfrissebb laboreredmények, meg a többi vizsgálatról is, és azt hiszem, már nem kiabálom el, ha azt mondom, túl vagyunk a nehezén. Még egy-két napot szeretném, ha maradna, mert akkor garantáltan pihen, de a hétvégét már otthon tölthetik. Az ajánlatom pedig még mindig áll, bármikor kaphat egy ágyat maga is – nézett Anna felé, aki elpirult, aztán megrázta a fejét.
-Nem köszönöm, ez a kanapé itt tökéletesen megfelel.
-Hát, akkor további szép napot, még mielőtt hazamegyek, majd benézek, a kollégám pedig egy fél óra múlva várja – biccentett neki az orvos, aztán kifordult az ajtón.
Simon kissé összezavarodva nézett utána. -Milyen kolléga vár téged? Van valami, amit nekem nem mondtak el?
-Nem, dehogyis! – tette megnyugtatóan a kezét a férfiéra Anna. –Csak tudod, engem is idegesített már ez az állandó émelygés és gyengeség, meg étvágytalanság, úgyhogy gondoltam, ha már itt vagyok veled, kihasználom az időt és beszélek valakivel.
-Ja, akkor jó! – fújta ki a levegőt Simon. –Már azt hittem valami gáz van. De akkor semmi akadálya, hogyha hazamegyünk, akkor újra nekiálljunk egy baby-projektnek, mert mostanában kifejezetten elhanyagoltuk a dolgot.
-Emlékeim szerint elhanyagolásról szó sem volt – vigyorgott az asszony, mire a férfi magához húzta:
-Nem számolok utána, hány napja henyélek itt, de ez a néhány nap már komoly elhanyagolásnak tűnik a szememben.
-És mit csinálunk, ha összejön? – nézett rá hirtelen valami váratlan komolysággal Anna.
-Hát, örülünk? – puhatolózott Simon, nem is értve, mire gondolhat a lány.
-Persze, örülünk, csak te nemsokára megint dolgozni fogsz, utazni fogsz, én meg… - harapta el a monda végét.
-Te meg jössz velem – mondta a férje olyan természetességgel, mintha nem is létezhetne más opció.
-És ha megszületik?
-Életem, előbb hozzuk össze, aztán majd gondolkodunk tovább is – grimaszolt a férfi, mire Anna felállt és a táskájából elővett egy kis dobozt. Egy ideig hátat fordítva forgatta a kezében, aztán egy mély sóhajjal megfordult, visszaült mellé és a férje ujjait rákulcsolta a dobozra.
-Összehoztuk, már ha hinni lehet ennek a vacaknak.
Simon még levegőt is elfelejtett venni. Most mindenesetre nem volt hátrány, hogy nem állt, hanem feküdt, mert ettől a hírtől biztos kiszaladt volna alóla a talaj. Lázas igyekezettel bontotta ki a kis dobozt és a kezébe csúszó hőmérőszerű kis hengert nézte tágra nyílt szemekkel. A közepén jól láthatóan ott virított két sötétkék vonal. Ennyi lenne? Ez a két vonal döntene most a sorsukról? Széles mosoly kúszott az arcára, aztán egy váratlan és meglepően erőteljes mozdulattal magához húzta a feleségét és megcsókolta. Ebben a csókban minden benne volt, amit csak szerelmes férfi elmondhat az érzéseiről annak a nőnek, aki ebben a pillanatban a világot készült a lábai elé teríteni.
-Gyerekünk lesz? – suttogta a végén a lány szájába, aki a könnyeit nyelve csak bólogatni tudott.
-Gyerekünk lesz! – motyogta még mindig hitetlenkedve a férfi, aztán a lány apró kezét a tenyerébe véve, kettőjük közös simogatásával üdvözölte azt a picinyke lényt ott, mélyen bent az anyai ölben, ahol eddig csak neki volt szabad bejárása. –Gyerekünk lesz! – ismételgette szinte megbűvölve, és nem törődve a kopogással újra Anna szájára tapadt.
-Bocsánat! Azt hittem, ez itt egy kórterem, nem pedig egy örömtanya – szólalt meg játékos felháborodással egy mély hang és Sam nevetve csukta be maga mögött az ajtót. –Még kamaszként is elfelejtette magára zárni az ajtót, ha nővel volt – idétlenkedett tovább, de azok ketten tudomást sem vettek az érkezéséről, csak csókolták egymást egyre vadabbul. Sam végül megelégelte és megköszörülte a torkát. –Csak azért nem mondom, hogy menjetek szobára, mert nyilván éppen azt csináljátok. De ez egy kórház, az istenért!
 A másik kettő végre levegőt vett és kuncogva fordultak feléje. -Oké, akkor te leszel a keresztapja, mert te érkeztél elsőnek. Gratulálok! – nyújtotta felé a kezét Simon, és Sam egy pillanatra zavartan Annára nézett: -Ez megbolondult? Vagy ti most tényleg itt csináltátok? …
Anna pirulva rázta meg a fejét, aztán az órára nézett és kibontakozott a férje öleléséből. -Mennem kell, várnak. Drukkolj nekem, nekünk! Szia Sam! – azzal kilibbent az ajtón.
-Mi van? – nézett utána a férfi. –Állásinterjúra ment, vagy mi?
-Aha, a legklasszabb állás, amit csak el tudsz képzelni – vigyorgott rá a barátja. Sam feladta, ezek ketten pompásan megtalálták egymást, egyformán lököttek, pedig Annáról azt hitte, ő azért józanabb, de úgy látszik Simon rossz hatással van rá.
-Örömmel látom, hogy sokkal jobban vagy. Amikor legutóbb láttalak, éppen behúztál egyet a mentősnek. Telefonáltam azóta párszor, de Anna sírva mondta, hogy még nem vagy jól, aztán nem akartam zavarogni, viszont felhívtam a srácokat, hogy gáz van, azok meg eljöttek, úgyhogy ha nem baj, itt vannak ők is. Nem is tudom, lehet-e téged egyáltalán látogatni, de az előbb úgy láttam, most már megmaradsz.
-Jobban már nem is lehetnék – vigyorgott még mindig idétlenül, csillogó szemekkel Simon, és Samben egy pillanatra felrémlett a gyanú, hogy talán megint lázas, hogy így csillognak a szemei. Mintha mindjárt sírva fakadna.
-Biztos, hogy…? – kérdezte óvatosan, aztán a barátja mellé lépett és a homlokára tette a kezét. Nem volt lázas, sőt, kifejezetten hűvös volt a homloka, de megszívta közben az orrát…, akkor mégiscsak könnyes a szeme… -Hé, mi van?
-Hívd be a többieket, aztán majd mesélek – vigyorgott töretlenül Simon, mire Sam kitárta az ajtót a barátaik előtt. Tom, Marcus és Bobby aggódó arccal léptek be, aztán sorra felvidultak, ahogy látták, a barátjukat nem gépek lélegeztetik, hanem az ágy tetéjén trónol és valami hihetetlen vidámság csillog a szemében. Ennyire örülne nekik?
-Hozod itt a frászt mindenkire! – csapta hátba Marcus a „beteget”, aztán sorra lepacsiztak vele és leültek a kanapéra, mint fecskék a villanydrótra.
–Azt hittük, a filmtörténet szegényebb lesz egy csinos pofázmánnyal – grimaszolt Bobby, mire Simon kedélyesen a középső ujját mutatta fel neki, aztán hanyatt dőlt és nagyot sóhajtott.
-Minden oké, a hétvégére már haza is mehetek. És most nagyon boldog vagyok.
-Lehetsz is. Sam már olyanokat mondott, hogy lehet, túl se éled – motyogott Tom, mire Sam egy beszédes grimaszt vágott.
-Nekem is Anna mondott valami hasonlót. De hát nő, és a nők szeretnek túlozni.
-Tényleg, Anna hova ment? – kérdezett rá Marcus, mire Sam megvonta a vállát: -Valami állásinterjúra. Simon az előbb mondta, hogy valami elképzelhetetlenül klassz állás. Gondolom a stábjában lesz valami dolga, mert másnak ez a töketlen nem tudna így örülni. De még nem mondta el, mi az, úgyhogy… - és várakozóan fordultak mindannyian a barátjuk felé.
-Gyerekünk lesz! – ismételte el a férfi a mostanra már igencsak a szájára álló rövidke mondatot és úgy ragyogott közben, mint egy búra nélküli százas körte.  A barátai ledöbbenve, ki-ki a maga vérmérséklete szerinte reagálva bambultak vissza rá.
-Gyereketek lesz? – ismételte hitetlenkedve Sam, Marcus meg egy halk Bassza meg!-et eresztett meg, míg Tom és Bobby csak bólogattak, mintha az egyetértésüket kérte volna.
-Gyerekünk lesz! – bólogatott Simon, mint aki nem tud betelni ennek az egyszerű kijelentő mondatnak a szépségével. -Ha ennek a vacaknak hinni lehet – mutatta fel a corpus deliktit a két sötét csíkkal. Tom ránézett a hozzáértők tudományosságával:
-Semmi kétség, itt a két kékség! Sylvie-é is ilyen volt.
-És akkor terhesen ment állásinterjúra? – értetlenkedett Bobby, mire a többiek egy emberként förmedtek rá: -Hülye! Az anyaság lesz az a klassz állás – forgatta a szemét Tom, amiért ezt a nyilvánvaló dolgot is magyarázni kell.
-És én leszek a keresztapja – jelentette ki Sam, akinek végre leesett, mit akart mondani Simon az előbb azzal a mondattal.
-Nana, majd sorsot húzunk! – fenyegette meg Marcus a mutatóujjával, mire Sam segítségkérően Simonra nézett.
-De hát azt mondtad, aki először belépett…
-Így igaz, srácok! Bocs! Tényleg mondtam ilyet. De majd szépen sorban mindegyikőtökre sor kerül – kacsintott rájuk, mire Tom elröhögte magát.
-Azért várd csak meg, hogy az elsőn túllegyetek!

2019. január 12., szombat

Perlekedők 102. fejezet


102.
Sam csendben beszélgetett Sheilával, most még neki sem volt kedve a szokásos bohóckodáshoz. Időnként Annára pislogtak, aki egy pohár tej társaságában ücsörgött a kandallóhoz közeli fotelben. Nem ebédelt, és egyelőre a vacsorára sem akart gondolni, mert minden gondolatát lekötötte a férje távolléte. Hova a fenébe ment? És hol marad ilyen sokáig, amikor odakint tombolnak az elemek? Sam jóslata nem vált be, amikor a közelgő viharfelhőket látva azt mondta, hogy Simon is hamarosan visszajön. A szél lassan csillapodni kezdett és már az eső sem vont átláthatatlan függönyt a ház köré, de már órák teltek el és ez mindenképpen aggodalomra adott okot. Sam azóta már járt az istállóban és visszatérve elmondta, hogy az a Cliff nevű fickó is kilovagolt, mert Simon lova egyedül jött vissza. Ettől a hírtől meg félelem szorította össze Anna mellkasát. Biztosan baleset érte, megsérült, esetleg…,  nem, arra még gondolni sem akart. A jegygyűrűjét forgatta az ujján és ködös tekintettel a lángokat bámulta. A bejárati ajtó csapódására mindannyian összerázkódtak, Anna felugrott és kiszaladt, Samék pedig lassan követték.
Az előtérben Cliff állt Simon mellett, aki minden tekintetben igen elgyötörten nézett ki. Ahogy a felesége hozzászaladt, kicsit eltartotta magától, hiszen minden ruhadarabjából csöpögött a víz, de Anna nem törődött ezzel. Csak szorította a férje nyakát és arcát a hideg vizes ingnek nyomta. Érezte, hogy odabent össze-vissza zakatol a férfi szíve, majd a következő pillanatban egy óriási tüsszentés csattant a fülébe. -Bocsáss meg! Én…– suttogta neki Simon, mire a két keze közé fogta a férfi arcát és ránevetett.
-Cssss… A lényeg, hogy itt vagy! Már annyira féltem, hogy hol lehetsz. De gyere, mert csupa víz vagy, öltözz át gyorsan! Addig hozok neked valamit enni is. És ha végeztél, ülj ide a tűz mellé… - hadart Anna lélegzetvétel nélkül.
-Hé, nyugi! – súgta neki a férfi.  –Minden rendben. Majd eszünk később, most csak felmelegedni szeretnék, abban pedig te is segíthetnél – mosolygott a feleségére, bár ez a mosoly kicsit felemásra sikerült, és egy újabb hatalmas prüszkölés kísérte. –Azt hiszem, megfáztam.
-Na, menjetek! Melegítsd fel ezt a szerencsétlent! – csapott Sam is megkönnyebbülten a barátja vállára, aztán fintorogva törölte a farmerjébe vizes tenyerét. –És fürdesd meg alaposan, mert iszonyat vizes ló szaga van!  - szaglászta a kezét undorkodva. De ezt Annáék már a folyosón járva nem láthatták. Aztán Simon megtorpant, kibontakozott a felesége öleléséből és még egyszer a még némán ott ácsorgó Cliff felé fordult.
-Nagyon köszönöm, hogy kijött értem! Bár a végén már jó irányba fordultam, de talán még most is ott sántikálnék a tőkék között…
A férfi egy néma biccentéssel nyugtázta a hálálkodást, aztán kissé irigykedve nézte, ahogy a barna hajú szépség minden porcikájával gondoskodva veszi körbe ezt majmot, akit végül még utálni sem volt képes, hiszen vele becsületes és őszinte volt.
*
Anna már a vizet eresztette a kádba, amikor a férje még mindig ott csöpögött a fürdőszoba közepén és a kezéről tekerte le a kötést. -Hagyd már a fenébe, majd a vízben leszeded, vedd már le ezt a vizes göncöt, mert tüdőgyulladást kapsz! – kezdte gombolgatni az inget és megborzongott, milyen forrónak érezte máris a férfi bőrét a hideg anyag mellett. Simon engedelmesen ült bele a meleg vízbe, felszisszent, ahogy kényesebb részeinek még talán túl forrónak is találta, aztán ahogy megszokta, ellazulva nyújtózott ki. Nem érezte a megkönnyebbülést, hogy ez a forróság átjárja végre, mert valami belső tűz is égett benne, és a kettő együtt szinte minden erejét kiszívta. Lefejtette magáról a koszos bandázsokat és magában nyögdécselve próbálta megmasszírozni a fájó bokáját. Végül feladta, mert a bal kezével ügyetlennek érezte a mozdulatokat, a jobbal pedig képtelen lett volna erőt kifejteni. Bassza meg! Alaposan elintézte magát. És minek köszönheti? Pontosabban kinek? Csak a saját hülyeségének. Már elindulnia sem kellett volna, aztán legalább körülnézhetett volna, hiszen mire odaért a patakhoz, már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan lecsap rájuk ez a szar idő. De ő csak magával volt elfoglalva. A többi meg…, a lóra sem gondolt, megérdemli, hogy ott hagyta. Az esés véletlen volt, ezen a talajon, ebben az időben tulajdonképpen kivédhetetlen, szerencsétlen baleset.  Ennyit ért el a nagy elrohanásával. És azt, hogy Annát is nyilván kiborította, hogy hol a fenében lehet, ez látszott rajta, mint ahogy az is, hogy fegyelmezni próbálja magát.
-Ne haragudj! – motyogta halkan, mire Anna ránézett.
-Simon! Erről az egészről majd egyszer beszélnünk kell, de igazából nem haragszom rád, akkor sem haragudtam, amikor elmentél, de ez így tényleg nem mehet tovább! Felnőtt férfi vagy, akinek meg kell válogatnia a szavait, nem vagdalkozhat, mint egy gyerek. Most még képesnek érzem magam arra, hogy segítsek neked ebben, de néhány hónap vagy év múlva már biztosan nem lenne nekem se türelmem ezekhez a játékokhoz. Akarnod kell a változást, mielőtt tönkreteszel mindent! – sóhajtott nagyot Anna.
Simon felegyenesedett a kádban és a feleségére nézett, aki nyugodtan állt az ajtóban és őt nézve minden indulat nélkül arról beszélt, hogy vagy megváltozik vagy nem lesz hosszú életű a házasságuk. Vett egy nagy levegőt, hogy válaszoljon, aztán még időben becsukta, hiszen valami ilyesmin agyalt ő maga is ott a patakparton. Anna csak kimondta az ott megfogalmazott félelmeit. Még meg is köszönheti, hogy ad neki esélyt a változásra, nem sértődik meg és lép le már most. A lány figyelmesen nézte, aztán egy halvány mosoly suhant át az arcán.
-Na, látod, megy ez neked! Most is sikerült visszatartanod és megrágnod, mielőtt kiköpöd. Erről beszélek. Okos fiú vagy te, állítólag szeretsz is, menni fog – hajolt oda hozzá és egy csókot nyomott a férfi még dacosan összeszorított ajkára. –De most szállj ki, mert nem tetszik nekem a szemed csillogása. Szerzek egy hőmérőt meg valami vacsorát, addig te mássz be az ágyba. Ma már nem bulizunk, neked azt hiszem így is kijutott belőle bőven – csóválta meg a fejét, azzal már ott sem volt. Simon nagyot szusszanva lemerült a víz alá és a fülében dübörgő vizet hallgatva, a levegőjét visszatartva még megengedett egy gondolatot, hogy nem véletlenül ezt a nőt választotta. Egy földre szállt angyal, akinek az a keresztje, hogy az ő makacs és meggondolatlan fejét igyekezzen megóvni önmagától. El volt szánva rá, hogy ebben minden segítséget megad neki; és csak abban reménykedett, hogy híres önfejűsége nem fog neki ebben a törekvésben túl sokszor keresztbe tenni.
*
Anna ösztönösen próbált elhúzódni a hőség elől, ami szinte leolvasztotta róla a pólót, amit éjszakára magára kapott. De egy nyirkos, riadtan keresgélő kéz utána nyúlt és visszahúzta. Erre ébredt fel. Simon nyugtalanul aludt mellette, teste tüzelt, szinte önkívületben hánykolódott. Amikor lefeküdtek, a férfi már lázas volt és a 39 fok aggasztónak tűnt, ezért a házvezetőnőtől kapott lázcsillapítót belediktálta. Az egésznapos feszültségre a férje jelenléte még így betegen is megnyugvást hozott, ezért ő is lefeküdt mellé és hamarosan mind a ketten mélyen aludtak. Most azonban biztos volt benne, hogy a lázcsillapító mit sem használt. Előkotorta a telefonját és a férfit nézve a sürgősségi számot hívta. Röviden beszámolt róla, mi történt és hol vannak, aztán várta a segítséget. Addig is felöltözött és vizes törülközőkkel próbálta némiképp enyhíteni Simon lázát.
A kocsi némán, de villogóinak erős fényével jelezve érkezett meg egy fél óra múlva. Az orvos csak egy pillantást vetett Simonra, aztán fölé hajolva a szívverését vizsgálta, majd gondterhelt arccal fordult a lány felé. -Szerintem tüdőgyulladás, kórházba kellene vinnünk.
Anna bódultan csak bólogatni tudott. Még mielőtt megérkezett a mentő, ő legalább egy boxert húzott Simonra, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatott helyzetben. Ha kórház kell, akkor kórházba fogják vinni. Most, azonnal! – gondolta összeszorult torokkal, miközben keze fürgén járt és a holmijukat dobálta az utazótáskába, amíg a személyzet a férfit próbálta szállítható állapotba hozni. Csuklóit lekötötték a hordágy széléhez, mert folyamatosan csapkodott és féltek, hogy a bekötött infúziót is kitépné. Mire Simont kivitték az ajtón, már ő is ott ment a nyomukban. Sam álmos arccal keveredett elő a szobájukból, de azonnal éber lett, ahogy a menetet meglátta.
-Mi a fasz van? – nézett riadtan a mentősök után.
-Tüdőgyulladás. Nagyon magas a láza, nem is nagyon tud magáról. Vele megyek. Majd beszélünk – hadarta Anna, aztán kilépett a hűvös éjszakába és beült a férje mellé a mentőautóba, aztán némán imádkozta végig az utat a kórházig, hogy a jelenleginél nagyobb baj már ne érje őket.
*
Simon úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger, aztán merő viccből még vissza is tolatott. Lényegében mindene fájt. A feje, a torka, az egész belseje, és ha ez nem lett volna elég, akkor az izmai, a bokája és keze is csatlakozott a fájdalom tengeréhez. Időnként köhögés rázta meg félig ülő, félig fekvő helyzetben rögzített testét. Meg akarta dörzsölni a halántékát, és meglepve vette észre, hogy egy áttetsző cső kígyózik a kézfejétől az ágy melletti állványig. Kórházban vagyok! – vonta le a nyilvánvaló következtetést a steril környezet láttán. A szobában az ablak alatt egy kanapé állt, amelyen valaki nemrég még feküdhetett, erről árulkodott a gondosan összehajtott takaró és a párna, amely még őrizte az ott alvó fejének lenyomatát. Mellette egy kis asztal, amin telefonok hevertek, és a sarokban az utazó táskájuk. Akkor Anna is itt van velem – nyomott el egy megkönnyebbült sóhajt, aztán kíváncsian a nyíló ajtó felé nézett. De nem Anna állt az ajtóban, hanem egy csinos, szőke kis nővér, aki hatalmas kék szemeivel úgy nézett rá, mintha nem hinne a saját szemének.
-Bocsánat! – suttogta halkan és már surrant is volna ki, amikor a férfi karcos, rekedt hangja megállította.
-Elnézést! Meg tudná mondani, hol a feleségem?
-Én nem, én csak…, mindjárt szólok egy nővérnek – dadogta a szőkeség és már be is csukta maga után az ajtót.
Simon a szemét forgatva nézett utána. Dinka liba. Akkor mit kerestél itt babám, ha nem te vagy a nővér? Körbenézett. A fürdőszoba ajtó alig pár lépés lett volna, de előbb fel kellett derítenie, hogy a karjába csöpögő folyadékot rejtő tasakot miként vihetné magával. Ahogy elfordult, rátámaszkodott a másik kezére és ettől hirtelen rájött, hogy mi volt a fura eddig. A kezén egy Benetton-kék merevítő kötés díszelgett. Ledobta magáról a könnyű takarót, aztán meglepve látta, hogy a bokáját is egy hasonló szerkezet fedi. Jól megy a hálóingemhez – grimaszolt az apró kék karikás mintát vizsgálgatva, aztán visszahajtotta magára a takarót, ahogy az ajtó újra kinyílt. Anna!
-Szia! – mosolyodott el a felesége, de nem tudta nem észrevenni, ahogy letelepedett mellé az ágy szélére, hogy a szemei körül a fáradtság kék karikái árnyékolják a bőrét.
-Szia! – motyogta neki és bekötött kezével Anna keze után nyúlt. –Mióta vagyunk itt?  Tulajdonképpen hogy kerültünk ide? Ezek miatt talán erős túlzás volt, nem? – emelte meg a kezét és a lábát.
-Nem a bokaficamod és a csuklód miatt vagy itt, hanem a tüdőgyulladásod miatt, amit abban a borzasztó időben összeszedtél odakint. És hogy az első kérdésedre is válaszoljak, két napig ijesztgettél itt mindannyiunkat, mert képtelenség volt lenyomni a lázad. Volt már, hogy jeges borogatást raktak rád mindenütt, mert az orvos már azt mondta, hogy a fagyási sérüléseiddel is kisebb bajt okoznának, mintha az agysejtjeid kezdenének pusztulni. Megnyugtattam, hogy azokban nem tud a láz nagy kárt tenni.
-Kösz! Én is szeretlek! – vigyorodott el a férje. –És te hogy vagy?
-Hát, én nem vagyok beteg – vont vállat Anna és egy pillanatra félrenézett, aztán visszamosolygott a férjére és folytatta: -csak fáradt, de ha végre megteszed azt a szívességet, hogy nem beszélsz önkívületedben és nem csapkodsz minden érintésre, akkor majd én is jobban alszom.
-Megütöttelek? – nézett rá riadtan a férfi, mire Anna elmosolyodott.
-Nekem volt annyi eszem, hogy nem mentem a közeledbe, de volt, aki kénytelen volt, és neki behúztál egyet. Nyugi, nem nagyot, és még ő mentegetőzött, hogy neki kellett volna vigyáznia, szóval még nem ment híre, hogy verekedős vagy.
-Azt hittem, álmodtam – nyögött Robert. –…hogy valaki kikötötte a kezeimet és csak szabadulni próbáltam.
-Na, igen, az volt a mentős, és még aznap éjjel itt az egyik ápoló – magyarázta Anna.
-Huh, legalább férfiak voltak? Már azt hittem, az a kis szöszi, aki az előbb itt járt. Olyan ijedten nézett, hogy már attól tartottam, neki mostam be egyet.
-Kis szöszi? Nincs is kis szöszi az ápolónők között. Szerintem azt is csak álmodtad.
-Nem. Ez biztos valóság volt. Amikor felébredtem, nyílt az ajtó, egy szöszi volt, bögyös, nagy kék ibolya szemekkel. Kérdeztem tőle, hogy nem tudja-e hol vagy, mire bocsánatért habogott és kihátrált.
-Jellemző, még véletlenül se egy bányarém, mi? Hát, majd megkérdezem a lányokat, de én úgy emlékszem, egyikükre se illik a személyleírásod. Jól vagy?
-Hát, ez a köhögés még nem esik jól, meg kicsit kocsonyásnak érzem a csontjaimat, de azt hiszem, kezdek helyrejönni. Sőt, ha jól belegondolok, egészen biztosan rendben leszek most már.
-Miből gondolod? – nézett rá értetlenül Anna, mire a férje a kezéért nyúlt és az ölébe tette.
-Ja, hogy… - sötétedett el az asszony szeme. –Hát, édesem, erről egy ideig ne is álmodj. Semmit nem csinálhatsz, amitől csak egy kicsit is kimelegednél, úgyhogy …
-Na, azért egy csókot biztos lehet… - dőlt előre a férfi, aztán bekötött kezével a felesége hajába túrt és közelebb húzta. A polcon ijesztő pittyegésbe kezdett az egyik műszer, mire Simon gondolkodás nélkül húzta le az ujjáról az árulkodó csipeszt.  A csók elmélyült és amikor éppen a legédesebb lett volna, kirobbant az ajtó; és egy orvossal az élen két nővér esett be rajta.
Az eléjük táruló látványtól megtorpanva nézték az önfeledten csókolózó párost.
-Khm… - köszörülte meg a torkát vidáman az orvos. –Mr.Carmichel! Már aggódtunk, hogy egy gyors sorozat után hirtelen kiegyenesedett a szívgörbéje. Nem veszített el véletlenül valamit?
Anna pirulva bontakozott ki a férje öleléséből és a kanapéra költözve próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem pillanatokkal korábban zavarták volna meg élete egyik legfantasztikusabb csókját, amit a férjével válthatott. Simon zavartan keresgélte a félredobott kis alkatrészt, amit aztán az orvos az ujjára csíptetett, egy ideig figyelte a készülék által rajzolt görbét, aztán kikapcsolta a műszert és leszedte a férfiról a hozzá vezető kábeleket.
-Örömmel látom, hogy már sokkal jobban van. Okozott néhány izgalmas órát mindannyiunknak, de úgy tűnik, végre eldöntötte, hogy vonzóbb út a gyógyulás, mint a lázas önkívület. Nem is csodálom, egy ilyen csinos feleség mellett – villant a tekintete Annára, aki zavartan gyűrögette a blúza alját. –Így is van rendjén, amikor az emberre még olyan nagy dolgok várnak, mint Önre – vigyorgott rendületlenül az orvos, mire Anna szeme megrebbent és alig láthatóan megrázta a fejét. Simon az egészből semmit sem vett észre, de belepirult a dicséretként értelmezett mondatba.
-Köszönöm, hogy átsegítettek a nehezén! – nyújtott kezet az orvosnak, aki barátságosan megrázta, aztán a nővéreket maga előtt terelve kifelé indult. Az ajtóban még visszafordult:
-Beszélgessenek nyugodtan, hamarosan hozzák a reggelit, talán most már Ön is megpróbálkozhatna vele. Hamarabb tér vissza az ereje is, ha valami rendeset eszik, nemcsak az infúzióra hagyatkozik. És hát magára is ráfér kedvesem! – biccentett Anna felé, aki elpirulva rábólintott.
Amikor egyedül maradtak, Simon aggódva nézett rá. –Nem ettél rendesen? Hé, ki fog engem gyógyítani, ha te gyengülsz le? Na, majd most együtt; meglátod, rögtön megjön az étvágyad, ha látod, hogy eszem meg előled a legjobb falatokat – próbálta elviccelni a dolgot, de közben az agya azon járt, hogy Anna nemcsak sápadt, de mintha az utóbbi időben tényleg fogyott volna. Már a borházban is úgy kellett belediktálni az ételt, igen, az indiai étterem óta alig evett…-Még mindig nem jó a gyomrod? Anna! Ezzel nem lehet viccelni! Most itt vagyunk, időnk is van, vizsgáltasd ki magad! A kedvemért!
A lány megrázta a fejét beleegyezése jeléül, de mielőtt a száját kinyithatta volna, megérkezett a reggeli.