"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2018. október 19., péntek

Perlekedők 22. és 23. fejezet


22.
Simon már rég túl volt azon a ponton, amikor a külvilág eljutott volna hozzá. A barátságos kuckó igazi szerelmi fészekként ölelte körbe, bár nem volt halk zene, gyertyafény, és nem hozott Annának virágot, mégis úgy érezte, ilyen meghitt perceket nem élt át talán még soha. Az ágy melletti kislámpa puha, meleg fénye aranyos ragyogásba vonta a bőrüket, a mozdulataikkal ránduló izmok játéka tökéletes anatómiai tanulmány volt, szemet és lelket gyönyörködtető egyaránt. A nappali hatalmas ablakán át bevilágított a sétány kandeláber-sora és a Vérmezőről monoton zümmögésként kúszott fel a közlekedés zaja, de ezekkel nem foglalkozott. Az egyetlen, amire koncentrált, az Anna volt. Nemcsak a teste, de a hangja, a lélegzete, a reakciói. Ezekből tanulta, apró árulkodó jelekből, hogy hogyan szerezzen neki örömet, és milyen módon juttassa kifejezésre az elragadtatását, amelyet a lányt csalt elő belőle. Adtak és kaptak, fáradhatatlanul fedezték fel a másik testét, s közben mohón falták egymás száját.
Simon már nem is emlékezett rá, mikor szeretkezett ilyen felszabadultan, abban sem volt biztos, hogy volt-e ilyen élménye valaha. A legelső csalódás után soha többé nem tudta teljesen átadni magát a másiknak. Félt az életformájával kéz a kézben járó megaláztatástól, a fájdalomtól, a veszteségtől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze, ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem rögös útjához, így csak akkor tudta volna elkerülni őket, ha idejében letér az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett volna, hogy ne is szeressen. Amikor Adéllal találkozott, már-már ezt az utat járta, de a teste éhes volt, hát elvette, amire szüksége volt, mert találkozott valakivel, akiben megvolt az önzetlen adás képessége, aki nem várt cserébe semmit a pillanatnyi odaadáson kívül. Most pedig, nem is olyan régen, egy verőfényes nyári napon arra ébredt, hogy egy olyan lány arca kísérti, akitől nemcsak kapni akar, hanem akinek adni is. És mindennél jobban szeretné, ha az a másik szeretne tőle kapni valamit.
Egy barátja nem sokkal a Cyntiával való végleges szakítás előtt azt mondta: Egy nap, amikor arra ébredsz, hogy egy nőt ölelgetsz és szerelmes vagy, az lesz az a pillanat, amikor le kell lépned. Ne öltözködj, ne törődj semmivel! Hanyatt-homlok menekülj, mert lehet, hogy nem aznap, csak egy hét múlva, de valamikor biztosan összetörik a szívedet újra. De most nem volt benne félelem, mert ebben a szerelmes ölelésben nemcsak a teste vett részt. Nemcsak a testi vágy élt benne, hanem a lélek vágya is arra, hogy a testek ölelésében teljesedjen ki az a csoda, amely napról napra a bűvkörébe vonta, és amire azt a semmitmondó és ugyanakkor mindent kifejező szót használják: Szerelem. Szerelem nélkül megérinteni a másik testét, eggyé válni vele olyan, mint egy gyönyörű torta cukor nélkül, mert az ölelés édes ízét a szerelem adja. Mert a szerelem nem csak egy szó, egy fogalom, vagy egy érzés. Sokkal több ennél. A szerelemnek gyönyörű szemei, lágy hangja, puha keze, és csodálatos mosolya van. A Szerelem Anna maga.
Ahogy Anna a férfi nevét suttogva adta át magát ennek a szerelemnek, ahogy teljes bizalommal és mély szenvedéllyel kitárulkozott előtte a teste és a lelke egyaránt, Simonban bizonyossággá érett a gondolat, hogy az életben két egészen biztosan megismételhetetlen pillanat van. A születésé és a halálé, az első és az utolsó szívdobbanás. És a kettő között a szerencséseknek megadatik egy harmadik, amitől értelmet nyer a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol Vele, a szemébe nézel és meglátod benne mindazt, ami értelmet ad a mindennapoknak.
Simon megbabonázva nézte a szempárt, a mélybarna, a szenvedély hevétől most majdnem fekete szemeket és valami olyat érzett mélyen elmerülve a lány testében és mozdulatlanul élvezve a pillanat nagyszerűségét, amit általában csak egyetlen egyszer érez az ember az életben; már aki van olyan szerencsés, hogy megadatik neki ez az érzés. Érezte, hogy elkapja, magával sodorja egy erő, amelynek meg sem próbált ellenállni, mert még a sejtjei is tudták, hogy teljesen hiábavaló próbálkozás lenne, már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert mindig erre várt. Úgy érezte, mintha végre hazaérkezett volna. Mintha ez volna a világon az egyetlen hely, itt az ágyban, szorosan a lány forró testéhez simulva, ahol otthon van, ahová tartozik. Oly sok álmatlan éjszakán, idegen országokban, idegen ágyakban ide vágyakozott, csak akkor még elképzelni, megfogalmazni sem tudta.
Szótlanul feküdtek sokáig, ölelve egymást összeforrt testtel, egy ütemre lélegezve. Ez a békés csönd maga volt az örökkévalóság, s már most érezték, hogy sosem tudnak betelni vele. Megérintették egymás arcát, gyengéd simogatásuk egy lepke könnyedségével siklott tova, hogy aztán a másik hajába kapaszkodva éhes csókban forrjanak össze újra. Csak a csókot érezték, a másik karjának ölelését, a lábak kapaszkodását, egy szívverést kettőjük között, melyről azt sem tudták melyikük szívének dörömbölése. Együtt zuhantak a szakadékba és tudták mindketten, hogy bármilyen csodát is éltek át, de fájdalmas lesz a földetérés; talán még fájdalmasabb, mintha sikerült volna ellenállniuk a kísértésnek.
Simon kinyitotta a szemét és látta, hogy Anna is őt nézi valami áhítatos, szinte csodáló pillantással. Nem értette, miért néz így rá, mintha éppen most tudta volna meg, hogy elnyerte a főnyereményt. Hát nem érzi, nem érti ez a bolond lány, hogy a férfi itt a szerencsés nyertes? Libabőrös lett, ahogy a lány a szemébe nézve halkan csak annyit mondott: -Szeretlek! – A szó, a hang, a gyengéd érintés, ami kísérte, egyszerre zaklatták fel és nyugtatták meg; de abban biztos volt, hogy a lány ezzel az egyszerű csendes szóval örökre magához láncolta.
*
Anna abban a percben adta meg magát, amikor az ajtón belépve Simon magához ölelte. Már nem számított semmi, sem a nővérével közös múlt, sem a józan érvek, amelyek mind ez ellen a kapcsolat ellen szóltak, semmi nem gátolhatta volna meg, hogy lefeküdjön vele. Úgy akarta a férfi ölelését, mint még talán soha semmit egész eddigi életében. Egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, de talán még annál is jobban, hiszen úgy csókolták egymást, mint aki oxigén nélkül is vígan élhet. Nem akart egy pillanattal sem előrébb gondolkozni a jelennél, csak az érintések számítottak, a halkan elsuttogott csodáló szavak, amelyek testének olyan rejtett kis zugaiba is eljutottak, ahová korábban férfi bókjai még sosem. Most csak szeretni akart, adni, kapni és még többet adni; és nem gondolni a holnapra, amikor ez az egész már a múlt lesz, amin ha fájó szívvel is, de túl kell lépjenek mind a ketten. Nem akarta magát áltatni, Simon egy napon el fog menni, de valami mély asszonyi vágyódással mégis azt akarta, hogy az ölelése emléke elkísérje, és talán egyszer… visszavezesse majd hozzá.
Az első csók után rájött, hogy olyan neki ez a férfi, mint a kábítószer. Nem kellene vele belebonyolódnia semmibe, mert nem tesz jót neki, de egyszerűen képtelen volt lemondani róla. Most az egész egy tündérmesének tűnt, és valószerűtlen volt, hogy a herceg itt van vele és azt suttogja a fülébe: szereti. Ilyen csak a filmekben van, próbálta visszarángatni önmagát a földre, de aztán a herceg újra megcsókolta, még csúf béka sem volt előtte, és most képtelen volt arra gondolni, mi lesz ezután. Csak az itt és a most számított, csak a mohón kutató kéz, mely az ájulásig fokozta benne az extázist.
Tizenhat évesen azt hitte, egy kék szempár és szőke haj minden álmának netovábbja, aztán tizennyolc évesen már túl volt az első csalódáson és úgy döntött, soha többé nem hisz a kék szemű fiúknak, aztán Gergőben és Tomiban is azt hitte, ott lapul az Igazi, csak nem ásott még elég mélyre, hogy megtalálja bennük. Ez a pillanat azonban bebizonyította, hogy soha még csak a közelében sem járt a felfedezésnek, abszolút rossz helyen és rossz szempontok alapján keresgélt. És nem is kell keresnie, csak nyitottnak lennie, hogy Ő rátaláljon. Most érezte életében először, hogy az az érzés, amit tinédzserként kergetett, váratlanul és feltartóztathatatlanul megérkezett. Kisebb körülményeskedés után beállított és felülírt mindent, anélkül, hogy ő tehetett volna ellene bármit is. Csak annyi választása maradt, hogy élvezze. Nem érdekelte a holnap, most csak a pillanatnak élt és boldog volt, hogy átélheti, mert látta maga körül a sok megkeseredett arcot, akiknek egy életen át sem adatott meg ez a néhány felhőtlen extatikus pillanat, ami  neki jutott. Ők elfogadták, hogy nem juthat nekik több, de ő nem érte be kevesebbel, mert akkor azt is elfogadta volna, hogy nem is érdemel mást.
Már nem érdekelte a múlt, sem a hollywoodi álompáré, sem Adél, csak azt szerette volna megérni, hogy egyszer megtudhassa, kivé válna mellette ez a férfi és kivé válna ő maga. A múlt sosem véletlen. Valamiért az ember megválik tőle és maga mögött hagyja, és sokszor a boldogság csak azon múlik, hogy örökre meg tud-e válni tőle. Megtörtént, elmúlt, már nem lehet rajta változtatni, az egyetlen dolog, amit szebbé lehet tenni a jelen, és ha szerencséjük van, a jövő. Sokan képtelenek kimondani azt a szót, amelyet ők már belesuttogtak ennek a kis szobának a csendjébe, a zihálásuk közti rövidke csendbe: Szeretlek! Pedig van valami varázsos ereje, hiszen elég hallani egyetlen egyszer, őszintén, szenvedélyesen és máris biztonságot és valami mély elégedettséget hoz magával. Ezt nem lehet csak úgy kimondani, ölelni kell közben, csókolni és érezni. Nem is kell sokkal többet mondani, ha az érzés megszületett, már nincs szükség szóvirágokra. Az őket beborító csend is lehet beszédes.
*
Amikor lassan visszataláltak a földre és összesimulva elnyúltak egymás mellett, Anna a fiú fölé hajolt és csak nézte, mint aki örökre az emlékei közé akarja raktározni a vonásait. Simon lehunyt pillái rejtekéből várta, hogy a lány mit akar tenni, de amikor már percek óta csak nézte őt, kinyitotta a szemét, és akkor ő is megértette. Most valami olyat lát a másikon, amit ezelőtt még talán soha. Nemcsak a bájos, sötét és most kócos fürtök által keretezett arcot, a mélybarna szemeket, a csókra álló szájat, hanem a szemek mélyén a lány lelkét, amit megosztott vele. Magára húzta és a hajára csókolt lehelve ringatta. Csak arra tudott gondolni, hogy együttlétük minden perce felejthetetlen lesz, ezeknek a perceknek, óráknak a felidézése fogja tartani benne a lelket, a gyönyör pillanatainak emléke, amibe majd a magányos éjszakákon belekapaszkodhat, és amely reményt adhat, hogy egyszer talán mégiscsak rájönnek a megoldásra, ami jövőt adhat a kapcsolatuknak.
Onnan indultak, hogy ezt nem tudják majd folytatni. Csak ez az éjszaka lesz, csak ez számít, és nem gondolnak a jövőre. Annyira nagyon különböznek egymástól és felesleges is keresni a közös pontokat, mert nyilvánvalóan nincsenek. De vannak! Lenniük kell, hiszen éppen az előbb éltek át olyasmit, amikor egészen összecsengett a lelkük! Még nem tudta, mit hoz a másnap reggel, de abban biztos volt, hogy Annát nem engedheti el, mert amióta ismeri, megismerte az érzések erejét is. Amikor a másik nélkül szó szerint félembernek érzi magát, és szinte részegítő a felismerés, mennyire kiegészítik egymást. Annát megismerni olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az egész élete felbolydult mellette és már nem tudta elképzelni azt a fásult unalmat, ami az egyik napot hozta el a másik után.
Ő az a valaki, aki előtt kitárulkozhat anélkül, hogy a lány elítélné bármiért is. Elfogad úgy, ahogy vagy, támogat és inspirál, felnéz rád, de megköveteli az elismerésed. Ragyog a szeme, ha csak egymásra néznek és bármennyire is kényeztetni szeretné, sokszor mégis ő maga érzi, mintha a lány a tenyerén hordaná. Imádta ezt az érzést és rá kellett jöjjön, hogy erre van szüksége, és mától nem is akarja kevesebbel beérni. Mert kellett egy tükör, amely szembesíti a valósággal. Annyi éven át rengeteg energiáját felemésztette, hogy józan maradjon az állandó ajnározás közepette, mert sosem tudhatta, mi az igazság. Hihette magát okosnak, butának, vonzónak vagy csúfnak, az igazságot csak egy torzításmentes tükör mutathatta meg. Egy tükör, amely nem azt mutatja, amit látni szeretne, hanem a valóságot; és akinek hinni tud, mert megbízik benne. És ez a tükör – most teljes bizonyossággal érezte – Anna.


23.
Jack és Sheila megnyugodva csukták be Monroe szobájának ajtaját. A kisfiú már harmadszor keltette fel őket ma éjjel, most kibújó fogacskái alaposan megkínozták nemcsak őt, de a szüleit is. A bébiőrzőt az ágy mellé rakták, aztán összebújva próbáltak ők is végre elaludni. Már örültek egymásnak a hosszú távollét után, el is szundítottak, de a kényszerű ébresztők végül mindkettőjük szeméből kiverték az álmot. Jackson megunta a forgolódást és végigsimított a felesége vállán:
-Alszol?
-Tudod, hogy nem, mi a baj? Már amikor hazajöttél, láttam, hogy valami nem hagy nyugodni, régen voltál már ilyen elkalandozó. Mi történt ott a távolban, hm? Kezdjem felszívni magam egy kiadós házastársi veszekedéshez?
-Micsoda? Dehogyis! Jézus, Sheil! Gondolod, hogy megkockáztatnék egy kiherélést tőled vagy a bátyáidtól? Csak nem megy ki a fejemből valami…  Azon gondolkozom, hogy hogyan reagálnék egy pasi helyében, aki megtudja, hogy lehetett volna egy gyereke egy alkalmi kapcsolatból, de a lány, aki bajba került, elvetette, anélkül, hogy szólt volna róla bárkinek.
-De a kérdés abszolút teoretikus, igaz? – feszült meg a felesége a kezei között.
-Abszolút - simogatta meg megnyugtatóan. -Vagy éppenséggel…, Te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a megismerkedésünk előtt pár évvel a tesóddal lett volna egy izzasztó, ám rövid életű kalandom.
-Nos, ez az utóbbi felvetne kérdéseket mind veled, mind Jeremiah-val vagy Joshua-val kapcsolatban. – grimaszolt Sheila, aztán megfordult a férje karjainak ölelésében. –Mi ez? Valami új film?
-Jah, mint mindig, a legtutibb forgatókönyv, amiről hallottam mostanában, de Simonnak írták. Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle – mormolta, aztán megcsókolta az asszonyt. –Te, Monroe nem mondta neked mostanában, hogy kistestvért szeretne?
-Lökött, hogyan mondta volna, hiszen még nem is tud beszélni – kacarászott az asszony, érezve a szavak mögött megbújó kívánást.
-Oké, vedd úgy, hogy én vagyok a szóvivője – vigyorodott el Jackson és eltűnt a takaró alatt, Sheila pedig pillanatokon belül megfeledkezett az előbbi beszélgetésről.
*
A hortobágyi forgatás maga volt a rémálom. Persze, a lovak tehettek mindenről – próbálta rájuk fogni a dolgot Simon, de nyilván senki nem hitt volna neki, hiszen az egész stáb értetlenül figyelte a napok óta tartó szenvedést. Most is éppen lóháton ült, az a nyomorult kard verdeste a combját, és miközben arra vártak, hogy vágtázó dublőrje eltűnjön a bozótos mögött, a forgatással együtt járó cigánykaraván felé sandított. Mintha Annát látta volna az előbb a lakókocsik között. Tudta persze, hogy képtelenség, hiszen a lány a Balaton partján dolgozik az új filmes csapattal, de a képzelete már megint megtréfálta, mint már annyiszor az elmúlt napokban.
A bambulás közepette a partnere mellé léptetett és játékosan megbökte a vállát, hogy visszatérítse a jelenbe, mire önkéntelenül is belevágta a sarkantyúját a lova véknyába. Szerencsétlen pára engedelmeskedett a kéretlen felszólításnak és megugrott. Automatikusan próbálta megfékezni, amire kevés esélye volt úgy, hogy még a kengyelben sem volt a lába. Utána már csak a fájdalmat érezte, ahogy a vállára esett. Bassza meg! – jajdult fel, aztán ahogy felült, csak azt látta, hogy mindenfelől ijedten futnak feléje. Feltette a kezét, jelezve, hogy nincs nagy baj, köpködte a port és feltápászkodott. Sérült karja megtartotta a súlyát, ahogy rátámaszkodott, bár a mozdulat határozottan nem esett jól.
Jeremy idegesen rohant oda. -Mi a franc volt ez? Valaki vigye innen ezt a dögöt, kicsinálja nekem a főszereplőt! – dühöngött hangosan, mire Simon a vállára tette a kezét nyugtatóan:
-Semmi baj! Nem figyeltem, de minden oké, folytathatjuk. – És hogy a szavait bizonyítsa, óvatosan körözött egyet a karjával. Senkinek nem tűnt fel, hogy a másikkal. Abban biztos volt, hogy nem tört el és nem is ugrott ki a válla, azt a fájdalmat aligha tudta volna titkolni a többiek előtt. Hülye volt, megszívta, nem kell ennek akkora feneket keríteni. Zokszó nélkül végigcsinálta a hátralévő jeleneteket, aztán eltűnt a lakókocsija ajtaja mögött és lerángatta  magáról az inget. A válla duzzadt volt és lila. Most biztosan segített volna az a lóbalzsam, amit Anna olyan óvatosan masszírozott bele a hátizmaiba néhány héttel ezelőtt Tihanyban. Anna!
Az ajtó felől felhangzó kopogtatásra visszavette az ingét és lenyomta a kilincset. Az asszisztense toporgott odakint. Úgy nézett ki, mint egy mindenre elszánt rendezvényszervező. Fején mikrofonos fülhallgató, amely a zsebében dudorodó telefonhoz kapcsolódott. Kezében a szövegkönyv, mintha legalábbis neki kéne a súgó szerepét betöltenie. A tetején egy notesz, amelybe egész álló nap képes volt jegyzetelni, a franc se tudta, ő legalábbis még csak elképzelni sem tudta, hogy mi a frászt. Fontos Anna személyesen. Ó, Anna! Bassza meg, legalább hívnák ezt a libát Julienak vagy bármi másnak!
Miss Fontos egy papírlapot nyújtott át neki. Kissé remegő kézzel nyúlt érte, annyira szerette volna, ha Anna, az ő Annája üzenete áll rajta, de nem, az anyja kereste. Erről eszébe jutott, hogy napok óta nem beszélt a családjával. A tengerentúlon is szinte napi kapcsolatban voltak, de amióta itt lebzsel a közelükben, valahogy mindig megfeledkezett róluk. Nyilván Anna vette el az eszét, és hőn áhította azt a pillanatot, amikor ha jelképesen is, de elverheti ezért rajta a port. A gondolatról egy kép villant fel, a kerek popsi, ahogy a várbeli kis lakás franciaágyán a hajnali nap az ablak előtt álló fa leveleinek játékos mintáját rajzolja rá. A képet kisebb hőhullám követte, és végre eljutott a tudatáig az is, hogy ez a liba még mindig itt toporog előtte. Az anyja egy jó órával ezelőtt kereste, azóta volt már szünetük, miért csak most kapta kézhez az üzenetet? A gondolatot megmagyarázhatatlan ingerültség követte és gorombán fel is tette a kérdést ennek a mindig fontoskodó tyúknak:
-A jövőben túl nagy kérés lenne, ha az anyám hívásáról azonnal értesítene? És ha belefér a szorgos jegyzetelései közti időbe, kivitetne innen néhány bútort? A lábamat sem tudom kinyújtani ebben a kalitkában. A hűtőben pedig nincs egyetlen iható ásványvíz sem. A szénsavasat nyugodtan kiviheti, ha még nem tűnt volna fel, akkor a buborékmenteset iszom. Illetve csak innám, de nincs egyetlen üveggel sem – hadart neki a lehető legutálatosabb hangján, aztán a megszeppent nő előtt becsukta az ajtót. Tudta, hogy kiállhatatlan faszkalapként viselkedik, de az ő Annáját akarta és ideges volt, amiért nem kaphatta meg. Tisztában volt vele, hogy őt sem ráncigálhatja kénye-kedve szerint. Nem tudott mellette koncentrálni, elküldte, és ezért most legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nélküle még fele annyira sem ment a munka. Ennyit azért nem jelenthetett az az éjszaka! – győzködte magát. Ha pedig mégis, akkor a hisztériázáson túl jobb lenne, ha a megoldáson törné inkább a fejét.
A nap végén Jeremy kopogott be hozzá. -Simon! Adok neked két napot, tűnj el! Nem tudom, mi a franc van veled, de a munka így elég gyatrán megy, hogy csak testileg vagy itt, fejben valahol ki tudja hol mászkálsz. Két napod van, hogy összerakd magad, addig én megszülöm a használható jeleneteket és meglátom, mekkora a gáz. Talán nem kell lehúznunk az egészet a klotyón, de most már bele kell húznunk, már ha nem eleve a bukásra gyúrunk. Ismerlek, ezért nem mondom, hogy felejtsük el egymást, de itt az utolsó perc, amikor még összekaphatod magad. Értve vagyok?
Simon a szája szélét rágcsálva bólintott. Jeremy elment, ő pedig kiordított a lakókocsiból:
-Anna! Hova a francba került innen az asztal? Ebben a kócerájban képtelenség lazítani. Netán az ölembe rakjam a laptopot?
Simon érezte, hogy ekkora nagy pácban még sosem volt. És dacára annak, hogy a szakmai hírneve forgott kockán, az első gondolata mégis Anna volt. Ő az oka, de talán a megoldása is ennek az áldatlan állapotnak. Van két napja, jobb is, ha nem húzza az időt, és elmegy utána Tihanyba.
*
Anna a szállásukként szolgáló hangulatos fogadó melletti hatalmas diófa árnyékában a laptopjára meredve a megoldáson törte a fejét.  Ez így nem mehet tovább, mert dolgozni – legalábbis érdemben – nyilvánvalóan képtelen volt. A szeme előtt napok óta a várbeli éjszaka megannyi pillanata lebegett. Az a gyengéd mozdulat, ahogy Simon félrekotorta az arcából szeretkezés után az izzadt, kócos haját és úgy nézte őt, mintha csodát látna. Újra élt minden érintést, minden szenvedélyes pillanatot, a férfi testének minden négyzetcentiméterét; és a búcsút, amibe majdnem belepusztult, jóllehet csak napokra szólt. Mi lesz, ha végleg elutazik?
Silvio, a rendező atyai segítőkészséggel állt mellette, de tisztában volt vele, hogy minden szimpátiája mellett a leendő film sikere az első a számára. Nem viselkedhet mellette úgy, mint egy gyenge kezdő! Csak idő kérdése, hogy egy kínos beszélgetésre kerüljön sor, mert a munka nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Nagyon nem.
A fullasztó melegben megtörölte verejtékező homlokát, aztán hátradőlt a kényelmetlen kerti széken és lehunyta a szemét. Ez hiba volt, mert azonnal Simon jelent meg előtte, egy lelkileg és fizikailag is meztelen Simon, és a hirtelen beléje maró megkívánástól felnyögött. Jóleső volt a lágy szellő és kigombolt még egy gombot a blúzán, hogy élvezhesse egy kicsit a frissítő légmozgást. Aztán még mindig csukott szemmel rájött, hogy túl direkt, túl célirányos és egyenletes, valaki legyezgeti. Kipattant a szeme és hosszú percekig azt hitte, a képzelete játszik vele gonosz játékot.
-Mikor zenéltél utoljára? Nagyon feszült vagy! – szólalt meg gunyorosan az a mosolygó száj, amely fölött a férfi nevető szürke szemei villogtak a déli napsütésben. A napszemüvege a feje tetejére tolva verte vissza a napsugarakat. Már percek óta itt állt és nézte a lányt, aki a puszta létezésével romlásba dönti lassan a szakmai megítélését és képtelen volt neheztelni rá. Csak arra tudott gondolni, hogy  élete legnagyobb ajándéka ott ücsörög nem messze tőle káprázatos csomagolásban, és ő már alig várja, hogy felfedezhesse újra, mit rejt a csábító külső.
-Álmodom… - suttogta hitetlenkedve a lány, aztán kinyújtotta és megragadta a férfi karját, amelyen a feltűrt ingujj alól aranylón csillantak meg a puha szőrszálak, és a lány megborzongott, ahogy teste azonnal előhívta az emléket, amikor ezek a karok őt ölelték. -Hogy kerülsz ide?
De a férfi válasz helyett inkább felhúzta magához és befogta a száját. A sajátjával. Sokáig. És Annának nem volt ellenvetése. Amikor levegő után kapkodva kénytelenek voltak szétválni, Simon kicsit eltartotta magától és megismételte a kérdését:
-Mi a baj? Nagyon feszültnek tűntél. Nem vált be az új meló? Vagy volt időd gondolkodni rajtunk és már megbántad, hogy … ? – nem fejezte be a mondatot, mert még kimondani is félt, hátha csak egy egyetértő bólintás lesz a válasz.
-Hát, a feszültségemről aligha az időbeosztásom tehet, vagy a munka. Egyébként majdnem minden éjjel gitározok. Halkan, de azért mégis az őrületbe kergetve vele a többieket. Pedig lejárok a tó partjára.
Simon már majdnem a szemére vetette, hogy mellébeszél, de ez az utolsó mondat megakasztotta. -Egyedül?
-Szerinted?
-Ezt ne csináld! Veszélyes! – rázta meg egy kicsit a lányt, ahogy mindenféle rendőrhíradók erőszakos képei futottak át az agyán.
-Aranyos vagy, de ez itt nem Los Angeles. Itt éjjel csak a békák járnak arra, esetleg néhány vadkacsa, akiket nem hagyok aludni. Bár, ha őkacsasága látta Hitchcock Madarakját, lehet, hogy őket sem kéne idegesítenem.
-Ne vicceld el! Elég egyetlen unatkozó pasi, aki talán még ivott is, meg egy nő egyedül az éjszakában, és könnyen bajba kerülhetsz.
-Most már nem, hiszen itt vagy – kacsintott rá a lány. –Egyébként – nem mintha nem örülnék –, de hogy kerülsz te ide egyáltalán?
-Jeremy elzavart két napra, mert szerinte használhatatlan vagyok. És van is benne igazság. Hiányzol!
-Ne mondj ilyeneket! Lelkiismeret furdalásom lesz, hogy miattam álltok.
-Lehet is. Amióta ismerlek, nem megy a munka. Ilyen még soha nem fordult elő velem.
-Ne kend rám! Ez túl nagy felelősség! És nem vállalhatom magamra még a te bűnödet is, mert bár tudom, hogy nem vigasztal, de jó, ha tudod, hogy én is gödörben vagyok. Amikor megleptél, akkor is azon törtem a fejem, hogyan tudnék végre a munkámra koncentrálni, ahelyett, hogy állandóan te járnál a fejemben.
-Hát, esetleg segíthetnénk egymáson…
-Egy próbát mindenesetre megér – kacsintott rá Anna és gyors mozdulatokkal összekapkodta a holmiját.


2018. október 17., szerda

Perlekedők 21. fejezet

Nem vagytok szószátyárok, az már biztos :D

*** 


21.
A csók kitartott egészen a földszintig, és ott is csak azért fejeződött be, mert valaki kívülről kinyitotta az ajtót. Simon zavartan kapta le kezeit a lány gömbölyű hátsójáról, és Annát magához ölelve kuncogva surrantak ki a langyos estébe, miközben az illető bocsánatot kérve hebegett mögöttük. A kapu előtt megállva a férfi körülnézett. A környék hangulatos volt, a közeli kávézó teraszán most indult be a pezsgés, harsány zenével dobva fel a hangulatot, de nem sok értelme lett volna a fenti terasz fantasztikus panorámáját és a meghitt magányt felcserélni arra, hogy a tömeg közepén bújjanak meg.
-Merre? – nézett várakozóan Annára, aki némi gondolkodás után a Margit híd irányába indult. Bebújt a férfi hóna alá és átölelte a derekát, aztán némán, a gondolataikba mélyedve egymáshoz igazított léptekkel sétáltak. Anna csak most döbbent rá, hogy már napok óta ezt a percet várta. Ezt az összebújást, amikor szabadon a férfi keze után nyúlhat, és a magáét tétovázás nélkül fonhatja össze az övével. És most elfogadott mindent, amit kaphatott abban a szűkre szabott időben, ami a rendelkezésükre állt. Nem panaszkodott, inkább örült, mert bármennyire is tiltakozott ellene a lelke, de szíve mélyén tudta, hogy ennek a szerelemnek nincs jövője, így aztán igyekezett meggyőzni magát, ha nem vár tőle semmit, akkor csak nyerhet vele. A hídfőnél Simon megrántotta a lány kezét.
-Innék egy kis vizet! – mutatott a még nyitva tartó élelmiszerbolt felé. Anna máris arrafelé vette az irányt.
-Bubis vagy bubimentes? – emelt meg két kis üveget, mire a férfi a rózsaszín kupakos felé nyúlt. A pénztárnál pedig látszólagos blazírtsággal  egy kis csomagot dobott még a kosárba. Anna igyekezett nem tudomást venni a beszerzett apróságról, bár bensőjének egy része feldübörgött a várakozás és a kilátásba helyezett extázis  gondolatára; majd fizetés után kézen fogva a férfit, az aluljáró helyett az úttest felé vonszolta, aztán átszaladtak a közeledő kocsik előtt.
-Hééé, ha kivasalnak, alaposan felborítod a forgatási rendet – borzongott meg a férfi, ahogy mögöttük hangos dudálással eldübörgött egy taxis.
-Nem hagynám, hogy bajod essen, különben is én voltam hozzá közelebb – vigyorgott rá a lány, mint egy rossz gyerek, és a közeli villamos felé húzta. –Azt mondják, az egyik legtutibb városnézés a Dunaparton, ha végigvillamosozol a kettessel, még az útikönyvek is hozzák az ötletet.
Felkapaszkodtak a szinte üres járműre, aztán az egyik lehúzott ablakhoz álltak. Anna éppen csak kilátott és nem is igazán érdekelte a máskor még őt is rabul ejtő látvány, mert csak a hátulról hozzásimuló testre tudott figyelni, de azért hősiesen igyekezett röpke városnézést tartani. Ahogy elindultak, Simon még szorosabban ölelte magához az egyik kezét a lány mellei alatt körbefonva, a másikkal mindkettőjük előtt kapaszkodva, s így csapdába ejtve; miközben a sötét fürtök illatába burkolózva hallgatta, ahogy magyaráz. A menetszél játékosan az arca előtt táncoltatta a göndör tincseket, s ahogy elhaladtak a Parlament óriási épülete mellett, eszébe jutott valami, ezért lehajolt és egy apró csókot nyomott Anna nyakára, hogy elhallgattassa, aztán a fülébe suttogott. A stratégia működött, a meleg lehellet hatására a lány hangja elakadt és borzongás futott rajta végig, ahogy a férfi a fülébe súgta, hogy a szállodánál szálljanak le.
A megállóban zavartan néztek egymásra. Simon rekedten szólalt meg, miközben elmerült a lány minden korábbinál sötétebb szemeiben: -Két lehetőségünk van, szoba vagy Lánchíd…
Anna egy pillanatnyi tétovázás után az utóbbi mellett döntött. –Fiatal még az este…
Simon egy kesernyés kis kacajjal és grimasszal próbálta leplezni a csalódását. Anna jelzései egész este annyira sokfélék voltak, hogy már egészen összezavarodott és nem is próbálta előre kitalálni, mi lesz a következő húzása, de azért szíve mélyén reménykedett, hogy az este végül meghitt körülmények között ér majd véget. De ha nem, hát nem, ő tud várni, végül is mást sem csinál évek óta…
Anna csöndben várt, amikor a fiú végighúzta a kezét a híd acél varratain. Felhasználta a perceket, amíg Simon nem őt nézte, s belefeledkezve bámulta. Még vonzóbbnak látta, mint eddig bármikor. Most nem a színész állt előtte, a szupersztár, hanem egy londoni fiú, aki elragadtatással adózik egy remek szakember és egy feltörekvő nemzet örök életű emlékművének. Mesélt neki a reformkori Magyarországról és ez az ember, aki előtt milliók hódoltak, egy kisfiú kíváncsiságával hallgatta a történetet. Teljesen elvarázsolta a férfiban rejlő kettősség, a karizmatikus egyéniség a szomszéd fiú egyszerűségével ötvözve. Lassan bandukoltak a hídon, a férfi a lány választásába beletörődve, lehiggadva, őszinte érdeklődéssel vizsgálgatta közelről valaha élt honfitársa alkotását és néma elismeréssel adózott a korabeli mérnök találékonyságának és szépérzékének, valamint a kivitelezők, megannyi kétkezi munkásember ügyességének. Szinte elképzelhetetlen volt az akkori technikai lehetőségek mellett ennyi szépség acélba és kőbe álmodása a gyors sodrású folyó közepén. Átérve még elcsípték a kis fogaskerekűt, majd a Palota tövéhez megérkezve, Anna a Várnegyed felé vezette. A Halászbástyára még éppen felengedték őket, ahol egy gyors pillantást vetve a lábuk előtt elterülő városra, Simon behúzta az egyik toronyba és végre megcsókolta.
Anna a karjait a férfi nyaka köré fűzve hozzásimult és boldogan vett részt az érzéki utazáson, ami egyértelműen arról mesélt, hogy a férfi vágyik rá. Voltak már tapasztalatai, de ez a csók mégis másnak tűnt a korábbi pasik mohó és akaratos csókjainál. Talán akkoriban ő is úgy reagált, erre már nem is emlékezett, de most csak a sóvárgást érezte mindkettőjükben. Teljesen azonos hullámhosszon rezonáltak és ettől ő adni akart…, magából, az érzéseiből, …mindenből, amit csak adhatott.
Simon egy mély sóhajtással eltolta magától, és a város felé fordítva újra magához húzta. Állát a lány nyakában nyugtatva halkan megszólalt: -Micsoda nyugalom van itt fent! – A teste ugyan másról mesélt, de a csend és a város ide alig elhallatszó moraja valóban békés burokba vonta őket.
-Csak azt nem értem, miért csináltatok úgy, mintha nem is ismernétek egymást… - szólalt meg Anna és a mondat úgy érte Simont, mint egy jól irányzott gyomros. Újra eszébe jutott, hogy Adél szellemét vajon tudják-e valaha száműzni a kapcsolatukból.
-Ösztönösen mind a ketten úgy döntöttünk, hogy jobb, ha nem tudsz róla, csak összezavarta volna a dolgokat, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a nővéred.
-Kösz, most így sokkal jobban sült el, de tényleg – húzta gúnyos grimaszra a száját a lány.
-Nézd, mindenkinek az életében van olyan epizód, amit legszívesebben örökre elfelejtene; és egyikünk sem tudta ott, akkor, abban a pillanatban, hogy a másik nem akarja-e inkább elfelejteni, vagy csak akár előtted szóba hozni.
-Egy ilyen emléket?
-Nem tudom neked megmagyarázni, hogy mi történt velünk aznap. Egy őrület volt, valami teljesen irányíthatatlan. Csak a pillanatnak éltünk, és láthatod mi lett a vége.
-Úgy beszélsz róla, mint egy hibáról. Amikor Adélnek mondtad, azt hittem, csak kemény akarsz lenni vele.
-Hiba is volt. Most látom igazán, hogy mekkora.
-Hát, kösz az őszinteséget. Segít, hogy én ne kövessem el ugyanezt a … hibát.
-Anna! Ez egészen más!
-Igen? Honnan tudod? Hazamész és néhány hét múlva már csak arra emlékszel, Budapest milyen egzotikus hely, néhány év eltéréssel megvolt a nővér és a hugica is.
-Fejezd be! Veszekedni akarsz? Egyébként is igazságtalan vagy! Fogalmad sincs róla, mit érzek ezzel az egész katyvasszal kapcsolatban.
-Akkor mondd el!
-Oké, még én sem tudom. Megfogalmazni legalábbis. Vonzol, mint lepkét a fény, de most nem kizárólag a farkammal gondolkodom, mert akkor már rég túl lennénk a dolgon.
-Ne legyél ilyen beképzelt! Ehhez azért kellene az én szavam is, nem?
-Hidd el, elakadna a szavad, ha nagyon akarnám…
-Hidd el, le tudnálak állítani, ha nem akarnám…
-Ez most kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy pasit.
-Nem, annyira nem izgat a dolog, hogy próbára tegyelek – biggyesztette le az ajkát Anna. Örült, hogy háttal áll a férfinak, mert a szemei nem árulhatták el, de egy valamivel nem számolt…
-Gonoszkodsz, de nem baj, mert a tested más mond, mint a szád. Érzem a remegéseden, hogy most csak kötözködni akarsz. Van, akiknél ez az előjáték része. Néha beválik, máskor az embernek elmegy tőle a kedve.
-Neked is elment? – suttogta halkan a lány, megérezve, hogy talán túl messzire hagyta sodortatni magát a gondolataival, amelyek még hadban álltak egymással.
-Bassza meg, Anna! Ne csináld ezt velünk! Tudod nagyon jól, hogy akarlak, csak még fogalmam sincs, hogy védjelek meg ettől az egész helyzettől, magamtól, a velem járó szarságoktól. Nem vagyok én akkora szám, akiért érdemes lenne feladni mindent.
-Ez egy kihívás? Mert akkor a legtutibb módja, hogy felhúzz egy lányt – idézte a fiú szavait, aztán hirtelen fény pásztázott végig rajtuk. A biztonsági őr jött figyelmeztetni őket, hogy bezárják a területet éjszakára.
-Ennyit a nyugalomról… - grimaszolt Anna és az elhatározás, amely még a híd pesti hídfőjénél született, végleg meggyökeresedett benne. Meg fogja lepni Simont, és ami történik majd, mindkettőjük szabad akaratának lesz a döntése. Kicsit még izgult, mert a végkifejletben emellett a fickó mellett sosem lehetett biztos, és kicsit félt megkockáztatni egy elutasítást. A Halászbástyát elhagyva elsétáltak a Bécsi kapuig, aztán Anna a sétány felé kanyarodott. A Hadtörténeti Múzeum előtt leültek a történelmi ágyúkra és boldog önfeledtséggel csókolóztak, míg Simon el nem nevette magát.
-Mi olyan vicces? – ráncigálta meg rajta az inget Anna, amiért a fiú láthatóan nem veszi komolyan ezeket a torokszorító perceket.
-Csak eszembe jutott, hogy amikor utoljára ilyen ágyúkra másztam, hátulgombolós kis kölyök voltam, akinek még fogalma sem volt róla, hogy a mászásnál sokkal jobb játékot is lehet rajtuk játszani.
-Te, nagy gyerek… - sóhajtotta a lány és fázósan húzta össze magán a kardigánt. Simon lerázta a válláról a fekete farmer dzsekit és a lányra terítette.
-Meg fogsz fázni és csúszik majd a forgatás – tiltakozott erőtlenül Anna, ahogy mélyet szippantott a férfi illatát hűen őrző anyagból.
-Ha te leszel beteg, akkor sem tudok koncentrálni. Melletted egyébként is nehéz. Azt hittem, majd jobb lesz a helyzet, ha nem leszünk egész nap együtt, de csak rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Az utódod mellett látom, hogy mennyire összepasszoltunk, mintha kitaláltad volna sokszor a gondolataimat, kérnem sem kellett…
-Nekem is úgy tűnt, hogy mi nagyon összeillünk. Azért is szeretek veled lenni, mert melletted sosem unatkozom. Eleinte felpaprikáztál, néha már azzal is, hogy a kis gonoszkodásaimat nem vetted komolyan, de aztán rájöttem, hogy bízom benned, a gondolataidban, mert sokszor érzem úgy, hogy ugyanúgy gondolkodunk. Pedig az hiszem, már a hibáidat is ismerem, meglepően kevés van egyébként, de ezekről is úgy gondolom, pont jól kiegészítjük egymást. Az én erényeim jól kioltják a hibáidat és viszont. Mintha még a félelmeink is hasonlítanának, bár erről még keveset beszéltünk, csak a múlt kapcsán érzem, hogy még a szakmai, sőt a párkapcsolati kérdésekről is nagyjából ugyanaz lehet a véleményünk. És az elmúlt nap borzasztó volt, mert rájöttem, hogy szükségem van a jelenlétedre, hogy érezzem a saját jelenlétem súlyát.
-Komoly szavak, én sokkal zavarosabban éltem meg az elmúlt napokat – vallotta be a férfi, miközben úgy nézte Anna arcát, mint aki örökre a retinájába akarja égetni a látványt. A már megszokott gyengéd mozdulattal megsimogatta a lány arcát, miközben folytatta a vallomását: -Egy ideje csak rád tudok gondolni. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. A Balatonnál arra gondoltam, Dell a hűvös Hold és te vagy a Nap. Szükségem van az éltető melegedre. Még sosem éreztem így, és ezért voltam ideges és undok, mert képtelen voltam felfogni az okát.
-Gondolod, ha az ágyadba bújnék, megnyugodnál? – kacsintott rá a lány a férfi reakcióját lesve.
-Remélem, hogy nem! – nyomott egy újabb csókot a szájára Simon, aztán felhúzta. –Gyere, ha gyalogolunk, nem fázol annyira!
Érezni fogod legbelül, ha megértél a Találkozásra. Becsülni fogod magad annyira, hogy tudd csak azt elfogadni, akire szívedből vágysz. Nem éred be kevesebbel, csakis a legjobbal. Érteni fogod, hogy a régi kapcsolataiddal miért nem járt kézen fogva a rózsaszín köd, és vele miért üli meg az agyad. Ugyanis, ha bármelyikkel jött volna a nagy rózsaszín felhő, soha, de soha nem ülhetnél most mellette. És az szívás lenne. – Oravecz Nóra egy újabb gondolata járt a fejében. Nem is hitte volna, hogy ennyi minden megmaradt abból a két órás beszélgetésből, és idővel ennyire egyet fog vele érteni. Nyilván akkor nem volt érintett, és agya, amely oly jól el tudta raktározni az információkat, ezeket a mondatokat parkolópályára tette. Simonnal pedig időszerűvé váltak és szép lassan elősorjáztak a mélygarázsból.
Ne hidd, hogy nem tudsz szeretni, hogy nem vagy rá képes! Nagyon is tudsz. Szívből, mélyről, úgy, ahogy sohasem tudtad elképzelni. De ezt akárki nem válthatja ki belőled, csak akkor jön, ha valaki megérdemli. Ki kell érdemelni, meg kell dolgozni érte! A varázslat kevés, az elmúlik. De hinni kell! Elengedni a félelmeket, megnyitni a szíved. És ne hidd, hogy képtelen vagy rá! Akárkinek nem adhatod magad, és akárki nem fogja kiváltani belőled azt, amit igazi szerelemnek hívunk. Türelem. Értékes dologról van szó, és nem adhatod akárkinek… - amikor idáig jutott a gondolataiban, Anna megállt egy modernségével a környezetéből kirívó, de színével mégis a történelmi épületek közé illeszkedő ház előtt és felnézett az ablakokra.
-Ha azt mondom, hogy gyere fel ide egy italra, azt gondolod majd, hogy a másik Stein lány is be akar húzni a csőbe?
Simon értetlenül bámult rá. –Anna! Soha nem gondolnék ilyet! Egyébként a nővéred sem tette, és ezt próbáljuk meg most már megemészteni mindannyian! De ha az az ital felmelegít, szívesen elfogadom. Ki lakik itt?
-Senki. Anya halála után apa mind a kettőnknek nyitott egy-egy számlát, amit a diploma megszerzése után kaptunk kézhez. Én itt vettem belőle egy kis lakást. Befektetésnek, mert a teraszomat nem hagyom ott, bármilyen szép itt is a panoráma. Felújíttattam és talán kiadom majd, de még nem volt időm foglalkozni vele. Viszont az utolsó takarításnál határozottan emlékszem, hogy hagytam itt egy üveg mézes barack pálinkát. Azt még a te kényes angol gyomrod se fogja kiköpni – vigyorgott rá felszabadultan.
-Előre megfontolt szándék, hm? – hunyorgott rá Simon, ahogy a lány a kapukód beütése után az emeleti zárat már egy kulccsal nyitotta ki, majd a bejárati ajtónál egy másikat vett elő.
-Nem. A kulcscsomómon mindig rajta van, mert soha nem tudhatom, mikor adódik úgy, hogy fel akarjak csábítani ide egy jóképű turistát, hogy a hazai gasztronómiából adjak neki ízelítőt – nyújtotta ki a nyelvét Anna csúfolódva. Simon nevetve lépett be mögötte a lakásba, és ahogy a lány az előszobai tükör alatti kis polcra dobta a kulcsot, elkapta a derekát és megcsókolta, aztán félszemmel felmérve a környezetet, a szoba felé vezető ajtó irányába húzta.
-Dicsérted a panorámát, de azért remélem van függöny is, mert nem a sötétben akarom felfedezni a tested – suttogta neki csillogó szemekkel, ahogy egyik pillanatról a másikra maga mögött hagyta a józan megfontoltságot és engedte, hogy a visszafojtott szenvedély átvegye felette az irányítást.
-A hálószobában még zsalu is van – motyogta Anna a lelkiismeretes házigazda szerepében, elfúló hangon, ahogy a férfi hangjából sütő szenvedélyben megsejtette a következő órák buja ígéretét.
*
A hálószobában nemcsak zsalu volt, hanem egy meglepően méretes franciaágy is, amely az apró szobát majdnem teljes egészében elfoglalta. Csak a két oldalán lévő kis szekrénykéknek jutott még hely. A falak még árasztották magukból a friss festés jellegzetes szagát, még hiányzott róluk a dekoráció, de a halvány pasztell szín az ágytakaró finom színével harmonizált, és a gyenge lámpafényben puha fészekként hívogatta őket a párnákkal teleszórt ágy. Simon megtorpant az ágy mellett és miközben a szeme egy pillanatra sem eresztette el őt, lassú mozdulatokkal letolta Annáról a saját farmerdzsekijét. Hagyta a földre hullni, majd követte a lány kardigánja, s végül a könnyű nyári ruha maradt csak, amely egész este olyan lágyan ringott a lány teste körül, hogy a gondolatai többsége akaratlanul is azzal foglalkozott, milyen lehet kibontani belőle. Alig tudott úrrá lenni a türelmetlenségén, hiszen már a lány lakásában sem sok hiányzott hozzá, hogy szeretkezni kezdjen vele. De még mindig bizonytalan volt. Ha most lefekszenek egymással, akkor sem ígérhet semmit, és ettől valahogy tisztességtelennek érezte a dolgot.
Anna testét a várakozás forró lávaként öntötte el. Egész este érezte a férfi izgalmát és ez az ő vágyát is az egekig korbácsolta, de tudta, hogy Simon még mindig nem határozta el magát. Pontosan tudta micsoda küzdelmet vív magában a férfi, mert ő maga is harcolt még saját józan érveivel. Mindketten vágytak a másikra, az ölelésre, a belefeledkezésbe, az öntudatlan megsemmisülésre, és mindketten tudták, ha megteszik, attól semmi sem lesz egyszerűbb, csak még jobban belebonyolódnak ebbe a halva született kapcsolatba. De már túl voltak azon a ponton, amikor az ember a józan eszére hallgat, már csak a vér szava számított, a testükben forrón száguldó véré. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy ilyen lehetett ez annak idején Adél és Simon között is. Legalábbis, ami a fizikai részét illeti. De biztos volt benne, hogy kettejüket annál a régi eszelős vágynál sokkal több köti össze. Valami olyasmi, ami esélyt kaphat a jövőre.
-Akarod? – nyögte Simon, miközben úgy fogta őt a kezei között, mint valami ritka értékes porcelánt, amely egy óvatlan érintéstől is darabokra törhet.
-Akarlak! – súgta vissza Anna.
Eljött hát a pillanat, amelyet napok óta éreztek, hogy nem fogják tudni elkerülni, ahhoz túlságosan erősen hajtja őket egymás felé a vágy. Már átléptek azon a határon, amikor még képesek lettek volna lemondani a másik testének megtapasztalásáról, a szenvedély hevében elsuttogott forró szavakról. Visszafojtott lélegzettel nézték egymást, ahogy a másik ruháitól szabadítják meg a testet, amely már oly sok álmatlan éjszakát okozott mindkettőjüknek. Amikor végre ott álltak egymás előtt meztelen testtel és lélekkel, Simon ragyogó tekintettel csodálta.
-Gyönyörű vagy! – súgta rajongva és ujjaival végigsimított a meredező bimbóktól le egészen a lány hasáig, aztán kezeivel megragadta Anna fenekét és szorosan magához húzta. -Sokkal szebb vagy, mint ahogy álmaimban elképzeltelek. Ott ugyanis mindig volt rajtad valami, úgy látszik szegény a fantáziám, mert meztelenül képtelen voltam magam elé képzelni a tested.  Álmomban mindig csak a szemeid láttam, a hajad, a szád, és mire elértem volna ezekhez a csodás halmokhoz, mindig felébredtem a sivár valóságra.
-Zavarba hozol … - suttogott pirulva Anna. Már mások is dicsérték a testét, de soha nem érezte ennyire izgatónak a halkan elsuttogott szavakat, amiknek nyomán szinte felforrt a bőre alatt a vér, követve a férfi szavait és játékosan kalandozó ujjait.
-Pedig még el sem kezdtem igazán a szépséged dicséretét – nevetett a férfi és óvatosan lenyomta az ágyra, aztán a lány kezeit a feje fölött tartva pár pillanatig csak nézte a kitárulkozó női testet. –Minden porcikádról lennének áhítatos szavaim, ha már verset nem tudok költeni, de lehet, hogy zenét igen … - merengett hangosan. Anna már szinte homorított a vágyakozástól. Soha nem gondolta volna, hogy a szavak puszta erejével is lázba lehet hozni a testét. Mindig is volt benne egy adag szégyenlősség, de most Simon pásztázó tekintete előtt nem volt benne késztetés, hogy elrejtse magát a szürke, csodálattal telt szemek elől. Büszke volt, még őt is meglepte az érzés, de kifejezetten büszke volt, hogy le tudta nyűgözni ezt a férfit, és ezt az érzést nem cserélte volna el semmiért. Ennyire talán még soha nem érezte magát hódító nőnek, és tudta, hogy mással nem is lenne ilyen.
Amikor Simon egy pillanatra magára hagyta és a farmerdzseki zsebéből előkotorta a kis csomagot, Anna nevetve nézett rá:
-Előre megfontolt szándék, hm?
-Határozottan! – vigyorgott vissza a férfi, aztán visszamászott mellé az ágyra…

2018. október 15., hétfő

Perlekedők 20. fejezet

Nna, lányok! Vélemény? Észrevétel? Valami kis megosztani való gondolat? Szerintem nem csak én örülnék neki. Akár vitaindító is lehet :)

*** 

20.
-Szóval igazam volt, Te vagy itt! – nézett rá szinte ellenségesen Adél.
-Szia! – köszönt neki Simon, de nem mozdult, nem állt fel, bár tisztában volt vele, hogy az anyja most szemrehányóan ráhunyorítana, ha itt lenne. Jézus, még csak az kéne!
-Ő rakatott ki a stábból – mutatott rá vádlóan Adél a köszönést teljesen figyelmen kívül hagyva, mire Anna vállrándítva elsétált mellette és lehuppant a férfi mellé.
-Tudom.
A nővére egy pillanatra megakadt, erre a fordulatra nem számított. Ő is csak nemrég hallotta Ottótól, aki valami főfejessel a szállodában tárgyalt és megsúgta neki a bizalmas információt.
-Honnan?
-Tőle! Épp most mondta el – mosolygott rá Anna Simonra, mintha valami kedélyes hírt osztottak volna meg egymással néhány perccel korábban. Adél feladta, hogy a húgával értelmesen tudjon beszélni és inkább a férfihoz fordult: -Mit akarsz tőle? – kérdezte számonkérően.
-Semmit, vagy ha úgy tetszik, mindent. Amit ő adni akar. Régen se volt ez másként. Nem szokásom erőltetni a dolgokat. Amúgy semmi közöd hozzá.
-A húgom.
-És? Akkor miért akarod folyamatosan boldogtalanná tenni?
-Én? – hökkent meg Adél.
-Igen. Én értsem meg, hogy Te elvetetted a gyereket, aki az enyém is volt. Anélkül, hogy egy e-mailt megeresztettél volna. Ha el akartál volna érni, el tudtál volna, úgyhogy ne is gyere azzal, hogy nem volt meg a telefonszámom. Fogadjam el, hogy csak a Te jogod volt a döntés. De Te képtelen vagy beletörődni, hogy a húgodnak, és talán nekem is lehetnek önálló döntéseink, esetleg kettőnkkel összefüggésben is, amikben kurvára nem érdekel a véleményed. Ami három éve történt, az a múlt, és Te mindent megteszel érte, hogy hibaként emlékezzek rá én is. A múlton nem tudok változtatni, de nem akarom a jövőmet elveszteni miatta. – A végére már az sem érdekelte, hogy híres angol hidegvére cserbenhagyta.
-Nem is ilyen az eseted – próbálkozott elkeseredetten Adél.
-Ezt nem tudom, honnan veszed. Kiszámíthatatlan, hogy éppen kit találok vonzónak. Teljesen véletlenszerű, magam is mindig megdöbbenek rajta. De hát ezt neked kellene a leginkább tudnod, soha nem volt az esetem egyetlen vörös hajú nő sem, és mégis … - hagyta abba jelentőségteljesen, aztán Annára nézve folytatta: Az embernek, hogy az igazit megismerhesse, előbb néhányszor tévednie kell, s utána a jó útra térni.
-Hah… - horkant fel Adél, aztán a húgához fordult:
-És te? Ezt akarod? – intett a fejével Simon felé.
-Nem tudom – vonta meg a vállát Anna, de a szeme csillogása ékes bizonysága volt annak, hogy a szíve mélyén nem ilyen határozatlan. –Nem tudom, de amíg meg nem próbálom, nem is dönthetek, nem igaz? Egy esélyt megérdemel. Egy esélyt, amit Te nem adtál meg. De ezért most ne rajtam, rajtunk akard elverni a port. Tudom, hogy mire vágyom. Érzem legbelül, és igen, volt, hogy rosszul választottam. Valakit, aki nem is tudta, mi az ölelés vagy a szeretet – számomra. De én tudom, hogy nekem mit jelent. És tudom, hogy a szerelem nem más, csak varázslat. Ideig-óráig tartó varázslat, ami elmúlik. Úgy tűnik, hogy Simon többet tudott meg rólam az eltelt hetekben, mint eddig bárki más, és ezért most még elhiszem, hogy ez más is lesz. Majd ráérek szenvedni, ha kiderül, hogy a képzeletnek köze sincs a valósághoz.
Simon rajongva nézte a lány szemét, amely most feneketlen mély kútként híven tükrözte a gondolatai fájdalmát, és szinte figyelmen kívül hagyva Adélt, csak hozzá beszélt:
-Ha az ember beleszeret valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán elég egyetlen – akár akaratlan – jó cselekedet és piedesztálra emeli,  de végül mindig tükröt tart eléje. Ez elkerülhetetlen. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a másiké mellett a saját hibáit is kezdi észrevenni, s minél élesebben látja, annál inkább felnagyítja, míg végül önkéntelenül is elkezdi szétrombolni ezt a szerelmet, mondván, hogy erre a megmérettetésre nincs szüksége. De ha kezdettől őszintén vág bele, minden megjátszás nélkül, megmutatva a sötét oldalát is, akkor nem árul zsákbamacskát. És ha így elfogadják, az a kapcsolat életképes lehet.
Adél lehunyta a szemét, aztán még egy utolsó rohamot indított: -Simon! Te úgyis elmész. Miért akarod őt boldogtalanná tenni?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Anna közbeszólt:
-Ez nem a Te dolgod! Mi van, ha én akarom? Mi van, ha éppen ez tenne végre boldoggá? Ha végre olyan ölelne, aki nemcsak egy gyors numerát akar, hanem megérinteni a lelkem. Ilyen vagyok. Tudom, hogy nem kéne, mégis akarom. Tudom, hogy fájni fog, de akarom. Te lehet, hogy lefeküdtél vele, de nem ismered, mert ha ismerted volna, akartad volna őt. Te félsz szeretni. Nem mersz szeretni senkit. Még Josht sem igazán. Félsz, hogy megint rád tör a fulladás, a menekülés vágya. És ő sem szeretett téged, csak kívánt. Mohón. Önzőn. De nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda, szögesdróttal véded magad a boldogság ellen.
Simon csak kapkodta a fejét a lányok között, de most közbeszólt: -Anna, ne! A múltat soha ne hozd fel, mert akkor biztos, hogy előbb-utóbb közénk fog állni! Próbálj meg túllépni rajta, ahogy én is tettem.
Adél kötélidegekkel tűrte a húga kifakadását, de a férfi szavai mintha pofon vágták volna, elsápadt és szemrehányóan nézett rá: -Ez felesleges mélyütés volt.
-Nem, nem az. De neked, és neki is meg kell értenetek, hogy az a délután a szexről szólt. Nem vagyok rá büszke, de te se próbáld meg most már más színben feltüntetni, mert te is tudod, hogy így volt. Most nem csak a vérem hajt, meg akarom ismerni Annát. Fogalmam sincs, hogy ez hova vezet majd, de az utat vele szeretném felfedezni, és ha lesz akadály, akkor bízom benne, hogy együtt le tudjuk győzni. Ha nem sikerül, akkor legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. Ha mégis sikerülne, akkor nem lesz szükségünk magyarázkodásra, az egész világ előtt egyértelmű lesz.
-Őrültek vagytok! – húzta el a száját Adél.
-Inkább csak megőrülünk egymásért – kacsintott Simon Annára, aki lelkesen bólogatott. Rég volt már ilyen, hogy a nővérét sarokba szorítva látta, és most határozottan tetszett neki a látvány. Annál is inkább, mert ez nem kevés elégtételt jelentett azért, amit a testvére néhány napja a nyakába zúdított.
*
Adél már rég elment, amikor ők még mindig a teraszon üldögéltek, és a végül felbontott vörösbort kortyolgatták.
-Bocs, hogy kiosztottam a nővéredet – mormolta Simon, mire Anna csak a vállát vonta meg:
-Megérdemelte. Az inkább meglepett volna, ha szó nélkül hagyod a történteket. Az nem is Te lettél volna. Ráadásul azok után, hogy éveken át titkolózott előttem, miközben én mindent őszintén megosztottam vele, most nincs joga beleszólni az életembe. Akkor sem, ha  Rólad is szó van. Akkor főleg nem.
Simon elmosolyodott és az ujja köré tekerte a lány egyik szinte fekete tincsét. -Hát, egy csomó olyan dolgot mondtunk neki, amit még egymásnak sem.
-Arról is ő tehet. Ha nem állít be, akkor mostanra már … kibeszélhettük volna magunkat – hajtotta bele a fejét a férfi simogató mozdulatába. -Ciki, ha megkérdezem, azt a csókot nem akarnád már végre bepótolni? Még a végén megint ránk csönget valaki, és azt már túl nem élném.
-Ilyen nagy forgalomra lehet számítani itt nálad? – vigyorgott a férfi, és óvatos, lassú mozdulattal maga felé kezdte húzni Anna fejét. Anna engedelmesen simult hozzá és felemelte a fejét, hogy a szájuk találkozhasson.  A csók rövid volt, gyengéd, ismerkedő, puha és meleg, de borzongató, ígérő és éhséget keltő. Aztán Simon kicsit eltolta magától és a már ismerős, érzéki mozdulattal megsimogatta a lány száját.
-És most mit csináljunk?
Anna rekedten, pirulva pislogott, aztán egy sóhajtás után megszólalt: -Lennének ötleteim, de szerintem most inkább menjünk ki a levegőre.
-Hiszen ott vagyunk – mutatott körül a férfi.
-Emberek közé, tudod, utca, séta, lehiggadás.
-Oké, séta, higgadtság.
-Hééé, lehettél volna egy kicsit csalódottabb!
-Az vagyok, komolyan… - bólogatott a férfi, de a szeme nevetett, ahogy Anna játékos morcosságát nézte. –És végül is a te ötleted volt. Szeretsz játszani, igaz? Egy kis húzd meg-ereszd meg, de veled még ez is inkább izgalmasnak, mint idegesítőnek ígérkezik.
A lány felállt. –Hozom a táskámat és mehetünk.
Odabentről kikiabált. –Nem látod a telefonomat? Nincs idebent.
-Majd megcsörgetlek – ajánlotta a férfi, és hamarosan majdnem a feneke alól trillázott fel Anna készüléke. –Itt van! –kiabált, miközben a megjelenő feliratot nézte összehúzott szemekkel. Tanult ő magyar szavakat három évvel ezelőtt, némelyikre még emlékezett is, a műszakis srácok pedig gondoskodtak róla, hogy néhány veretes magyar szót, kifejezést is elsajátítson. Ez is köztük volt. „Seggfej” villogott Anna mobilján, és hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy megsértődjön. Anna mindenesetre pirulva kapta ki a kezéből a kis árulót.
-Ez még az elején volt. Azt mégsem írhattam oda, hogy Simon, mert ha ellopják vagy elveszítem, akkor a számod is avatatlan kezekbe kerül. Így meg senki nem gondolt volna rád.
-Jó kifogás sose rossz! – grimaszolt a férfi. –Tényleg, ennyire utáltál?
-Azt hiszem nem is téged, csak a szituációt, hogy már megint nem azt a munkát kapom, amire vártam, de mivel nem vagy seggfej, hagyjuk is az egészet. Add ide, átírom! – azzal kikapta a férfi kezéből a telefont és pár gyors mozdulattal lecserélte a nevet, aztán visszafordította Simon felé. Ennyi állt rajta: TE … -Mi a véleményed?
-Azt hiszem, ez tényleg én vagyok – vigyorodott el a férfi, aztán az ajtó felé lépett. Anna az orra alatt dohogva követte.
-Te nem is akarod. Azt hittem, rámenősebb leszel. Még az illúziót sem adod meg nekem, hogy leállítsalak. Nem baj, csak nem értem. De nyilván része a varázslatnak. Kiéheztetsz, aztán már a morzsákkal is beérem.
Simon megtorpant. –Ilyen számítónak tartasz?
-Igazából nem, de frusztrált vagyok, és ilyenkor szúrok, mint a kaktusz. Szóval, ha meg akarod ezt úszni, akkor jobb, ha nem piszkálsz fel.
-Követelődzöl? Ez viszont tőled egy meglepő fordulat.
-Nem, csak én tudom, mit akarok; és a múlt éjjel te is azt mondtad, le akarsz feküdni velem. És most nem értem még egészen a visszavonulásod okát. Ennyi.
-Bocs! Mintha az előbb te javasoltad volna, hogy hűtsük le magunkat.  Szerintem még nem döntöttél, de ahogy mondtam, nem baj. Egyébként is azt mondtam, ha majd mind a ketten biztosak vagyunk benne, hogy nem Adélon akarunk bosszút állni. Ezen elegánsan túllendültél. Viszont az előbb még elég vehemensen öltétek egymást.
-Nem, én biztos vagyok magamban. Te még nyilvánvalóan nem, bármennyire is így akarod előadni. Én megértem.
-Anna! Nem fogom bizonygatni, hogy túl vagyok a három éve történteken, mert ha állandóan felhoznám, az éppen azt jelentené, hogy nem. Egyszerűen csak nem jutottam magammal még dűlőre. Akarlak! Ebben egy pillanatig se kételkedj! De ez csak az egyik oldala a dolognak. A másikon ott van a tény, amit a nővéred is az orrunk alá dörgölt, hogy egy szűk hónap múlva csomagolok és elmegyek. Még azt sem tudom kérni, hogy gyere velem, mert két hónap után Los Angelesből is továbbállok. És utána újra. Nem rángathatlak végig a világon, és nem tudom megígérni, hogy visszatérek. És emiatt nem érzem becsületesnek, ha kihasználom az előttünk álló hónapot, és végeredményben Téged.
-Te mindig ennyit agyalsz egy döntés előtt? – nézett rá Anna megfejthetetlen tekintettel.
-Csak ha fontos döntésről van szó – mormolta Simon, és a lányhoz hajolva megcsókolta abban a pillanatban, ahogy a lift elindult velük lefelé.


2018. október 14., vasárnap

Perlekedők 18. és 19. fejezet

18.

Anna már az e-mailt sem értette, amivel kora reggelre berendelték a filmgyárba, de Ottó, a gyártásvezető sem tudott neki magyarázattal szolgálni a változásról. Az első reakciója a sértettség volt. Oké, lehet, hogy eleinte nem volt a legsimább a kapcsolatuk a munkában sem, de hát azóta olyan sok minden történt, mára már senki nem találhatna kifogást az ő szolgálatkészségében sem. Miért éppen most? És Simon vajon tudott róla? Ebben valahogy senki nem fogalmazott egyértelműen. Ő panaszkodott? De hiszen mostanában már nem lehetett miért. Vagy csak az elején panaszkodott, és mostanra lendült be a fogaskerék? Akkor miért nem szólt? Miért ilyen hivatalos úton kellett kész helyzet elé állítani? És miért érzi úgy, hogy elvettek tőle valami nagyon fontosat? Pont most, amikor remegő szívvel várta a találkozást. Csak annyit mondtak, hogy a színész menedzsmentje egy új munkatársat kért Simon mellé, ezért holnaptól már nem kell a produkció rendelkezésére állnia. Ezzel egy időben felkínáltak neki egy dramaturgiai feladatot egy francia-olasz filmmel kapcsolatban és egy halom anyagot kapott, amit át kellene sürgősen néznie. Ha nem mondták volna, hogy Simon menedzsmentje kérte a változást, akkor talán ezt a nagy esélyt is visszautasította volna, pedig ez volt az álma, s bár eredetileg színházi munkára készült, végül mégis a filmes dramaturgia lett a végzettsége. Élvezte, hogy a forgatókönyv megírásában vehet részt, és ügyelhet a film dramaturgiai vonalvezetésére, hogy segítheti a rendező munkáját, adminisztratív és menedzseri tevékenységével támogathatja a létrehozandó produkciót. Tudta, hogy a  jó dramaturg ráhangolódik a társaira, együttműködik a rendezővel és a színészekkel; mintegy hidat képez az alkotók és a mű között. Bábáskodik a drámai mű mellett, szakmai segítséget nyújt az írónak anélkül, hogy túlságosan beleavatkozna. Mindezt tudta, és azt is, hogy a film, amelyhez felkérték, nem szuperprodukció, csak egy kis filmes műhely próbálkozása, de hát még ő maga sem volt igazán tapasztalt. Zavarban volt. Erre a lehetőségre várt, amióta csak felvették, végre használhatja azt a két nyelvet is, új és érdekes embereket ismerhet meg, izgalmas feladatokkal foglalkozhat nap mint nap, de most mégsem tudott örülni neki. Leginkább a dolgok egybeesése zavarta és a tény, hogy nem Simontól értesült róla. Vagy talán még ő sem tudja? És egyáltalán…, miért??? Olyan volt, mintha ezzel a felkéréssel kifizették volna. De hiszen nem is volt miért. A kérdés nem hagyta nyugodni, ezért ahogy kilépett a napsütésbe, Simon számát tárcsázta. Az egy dolog, ha már nem dolgoznak együtt, de szó nélkül elmenni, ez nem az ő műfaja volt. Ha Simonról van szó, akkor meg különösen. Talán hetekkel ezelőtt igen, de mostanra semmiképpen.
Értetlenül nézte, ahogy a hívását kinyomják. Simon nem akar beszélni vele? Aztán eszébe jutott, hogy persze, hiszen dolgozik. Na, nem baj, majdcsak talál egy alkalmas időpontot, hogy beszélhessen vele.
Délután még mindig nem tudta elérni és gyanakodni kezdett. Az új asszisztens ennyire elszigetelné a védencét, vagy Simon direkt nem reagálna a hívásaira? De hát miért? Kínos neki az Adéllal történt affér? Vagy az az éjszaka, amikor ő egy világsztár mellén sírta el a részeg bánatát. De hiszen mostanra már annyi minden volt mögöttük…, nem, biztosan valami egészen más, tőlük független oka van ennek a nagy csendnek. Elővette a kapott anyagot, amely egy francia film előmunkálataival volt kapcsolatos és rákényszerítette magát, hogy dolgozni kezdjen.
*
Simon úgy nézte a kezében tartott telefont, mint aki a legszívesebben a falhoz vágná. Jack és a kurva jó ötletei. De hát ő volt a hülye, amiért megfogadta. Ráadásul mit ért el vele? Tudhatta volna, hogy attól, hogy nem látja egész nap Annát, semmi sem lesz jobb, csak rosszabb. Kért másik asszisztenst. Kapott is. Egy hülye fapinát, aki mosolytalanul és szolgálatkészen hozza, amit kér, de két mondatot nem váltana vele akkor sem, ha az élete múlna rajta, ráadásul a szükségesnél gorombábban hajtja el a rajongókat, akik csak egy aláírást szeretnének, miután egész nap türelmesen várakoznak a forgatáson. Az már csak hab a tortán, hogy valamilyen Annának hívják, nem is próbálta megjegyezni a családnevét, de micsoda különbség van a két Anna között. De ez csak a problémájának az egyik oldala volt. A másik, sokkal személyesebb, hogy egy görénynek érezte magát ezért a húzásért, ami ráadásul a vágyva vágyott nyugalmat és koncentrációt sem hozta meg a számára, hiszen még az eddiginél is többet gondolt a lányra, amióta nem látta napközben a közelében, s ráadásul most már a lelkiismerete is lázadozott. Azóta is kíváncsi volt, hogy vajon mit szólt, amikor szembesült az új helyzettel? Őrá haragszik? Vajon mit csinálhat most, hogy már nem őt kell pátyolgatnia? Vajon fellép-e újra az Irish Catben? De leginkább arra, hogy annak a Tom gyereknek vajon azóta is szabad bejárása van-e a házba, ahol ő élete egyik legérdekesebb éjszakáját töltötte nemrégiben?
Égette a kezét a telefon, amin ma már sokadszor nyomta ki a lány hívását. Természetes, hogy a lány beszélni szeretne vele, hiszen egy teljesen váratlan helyzetbe hozta azzal, hogy lecseréltette. Bár, biztosították róla, hogy nem marad munka nélkül, de nyilván magyarázatot vár a történtekre. De mit mondhatott volna? Hogy képtelen a munkájára figyelni mellette? Hogy máson sem jár az esze, mint hogy mi lehetett volna köztük, ha ő három évvel ezelőtt nem cseszi el a dolgokat? Hogy ő maga is szarul érzi magát a bőrében, mert Annát akarja, és fogalma sincs róla, a lány vajon mit akar? Hát, ezeket mégsem mondhatja el neki, vagy csak egész egyszerűen gyáva.
Ma, a forgatás után sétált egyet a belvárosban és betévedt egy könyvesboltba, ahol az országról keresett valami angol nyelvű könyvet. Ha már itt tölt két hónapot, legalább képeken lássa és olvasson róla egy keveset. A kedves, középkorú kiszolgálónő rákacsintott és azt mondta, ne az útikönyveket nézegesse, olvasson el néhány verset, amit magyar költők írtak, és ezerszer többet tud meg az országról, mintha történelmi adatokról vagy építészeti remekekről olvasgat.  Nem igazán adott neki igazat, de elfogadott egyet az ajánlott kötetek közül. Hazatérve végigheveredett az ágyon és belelapozott. Akkor itta meg az első vodkát, amit aztán további poharak követtek, és most kissé kába fejjel, lassan érzett magában annyi bátorságot, hogy beszéljen a lánnyal. Megnyomta a gyorshívót, aztán kalapáló szívvel várta, hogy a lány felvegye. Amikor beleszólt, néhány pillanatig elveszett a bársonyos, rekedtes hangban, aztán ahelyett, hogy valami értelmeset próbált volna mondani, olvasni kezdte annak a magyar költőnek az angolra fordított sorait, aki szintén képes volt egy Annába beleszeretni.
Anna döbbenten hallgatta a telefonban a halk verselő hangot. Azonnal felismerte, bár még ötlete sem volt, hogy miért hívhatja azok után, hogy eddig nem fogadta a hívásait. Talán csak búcsút akart mondani? Hát, azt megtarthatja magának! – lázongott, de képtelen volt kinyomni. Igazságtalanság, hogy éppen Juhász Gyula gyönyörű sorait citálja. Nincs élő, érző emberi lény, akit ne érintenének meg ezek a sorok. Csak a könnycseppeket érezte a szeme sarkában összegyűlni. Ahogy gördültek a sorok, már tudta, érezte, hogy ennek a hívásnak rendkívüli fontossága van, aminek talán maga a férfi sincs tudatában. Valahol biztosan összefügg a kapott feladattal is, és azzal, hogy reggel óta nem lehetett Simon mellett, sőt a férfi a hívásait sem fogadta. Még nem tudta, mi történt, de amíg a dallamos, lágyan gurgulázó hangokat hallgatta, nem is igazán érdekelte. Ő hívta, ő kereste! És biztosan nemcsak azért, mert egész nap  Anna is őrá vadászott. Ez a vers sokkal többről szólt, mint amit szegény Juhász Gyula akart vele az ő Annájának elmondani. Még nem tudta, hogy Simon mit akar ezzel üzenni, de most csak az volt a fontos, hogy hallja a férfi hangját.
Az első sor után meglepve ismerte fel gyerekkori kedvenc versének angol fordítását. Kislányként rettentő büszke volt, amiért a nevével egy ilyen szép szerelmes vers született, és várta, mindig csak várta, hogy egyszer egy fiú felolvassa neki, ha már hasonló szavakat nem tud gyöngysorrá fűzni. Ennyi év alatt soha senki még csak szóba sem hozta, erre itt van ez a srác Angliából, vagy mostanra már talán sokkal inkább Los Angelesből, és itt Budapest közepén zsongító hangon citálja neki kedvenc költője sorait. Már csak akkor vette észre, hogy folynak a könnyei, amikor az íróasztalon előtte heverő papíron egymás után jelentek meg a szabálytalan formájú kis pacák. Amikor Simon elhallgatott, Anna szipogott egy aprót, aztán félve, hogy a másik talán mindjárt megbánja ezt a hihetetlenül kedves gesztust, végig sem gondolva, mit tesz, belesuttogott a telefonba:
-Kérlek, gyere el hozzám! – aztán megrettenve a kéréstől, és attól, hogy a férfi talán nemet mond, letette a telefont.

 19.
Simon a néma telefonnal a kezében hanyatt dőlt az ágyán és Anna halk kérésének próbált ellenállni, de tudta, hogy abban a pillanatban elveszett, ahogy azok az esdeklő hangok elhagyták a lány ajkait. Mindig azon agyalsz öreg, hogy az emberek hogyan fogadják majd a következő lépésed. Na, most itt az alkalom, hogy első kézből megtudd. Felhívtad, és ha belekezdtél, nem hagyhatod abba félúton – mormolta magának. Vodkától ködös agya egy hálás gondolatot engedélyezett annak a könyvesbolti eladónak, aki a kezébe nyomta a kötetet, aztán hirtelen elhatározással lábait a padlóra téve felállt, és a kötetet a kezében tartva kiballagott a lakosztályból. A szálloda saját logójával ellátott kocsija ott állt a főbejárat előtt, nyilvánvalóan a saját vendégeik fuvarozására készen. Simon bevágódott a hátsó ülésre és bemondta a Pozsonyi utcai címet.
Anna izgatottan nézett szét a parányi lakásban. Kimondta! Bármit is gondolt a kérés mögé, a szinte kétségbeesett hívás egyértelmű volt, és ő végül minden gátlását sutba vágva csak kimondta. Ha a férfi csak tized annyira érzékeny a női lélek iránt, mint azt ő reméli, akkor érteni fogja, hogy a telefonba beolvasott sorokkal megvette őt kilóra és azt tehet vele, amit csak akar. Mert akarta, hogy Simon eljöjjön hozzá és újra hozzábújva tölthessen néhány percet, órát, vagy akár az egész éjszakát is. Nem mert, nem tudott ennél tovább tervezgetni, mert még ő maga sem tudta, mit akar a férfitól. Adél azt mondta, ne bonyolódjon vele közelebbi kapcsolatba, de ha valakinek a tanácsára ebben a helyzetben nem volt kíváncsi, az éppen ő volt. Most még az is felmerült benne, talán éppen a nővére tett róla, hogy elkerüljön a kísértés közeléből. De nem! Adél annál jobban, mint hogy feltárta előtte a múltat, nem tud, nem mer belenyúlni az életébe.
Szeresd, mert ha nem teszed, megteszi más! Törődj vele, mert ha nem figyelsz oda rá, elhagy téged. Öleld meg, ha kéri, mert ha nem teszed meg, megkapja majd mástól azt, amire vágyik. Ne akkor akard megfogni a kezét, amikor már hiába. Addig örülj, amíg törődik veled, mert abban a pillanatban, hogy nem teszi, meghal valami. Valami, amiért később mindent odaadnál, de tudod, van, hogy akkor már késő lesz! – Oravecz Nóra sorai – melyeket egy ELTE-BTK kerekasztal-beszélgetésen hallott egyszer – most a pillanathoz tökéletesen illőn doboltak az agyában. És késznek érezte magát, hogy minden sort, minden szót megfogadjon.
Idegesen lesett bele a hűtőszekrénybe, ahol egy doboz tojáson, egy kancsó tejen és kevés vajon kívül semmit nem talált. Remek!- húzta el a száját a mindennapi látványtól meg sem lepve. Felkapta a pénztárcáját és lerohant a ház aljában lévő apró kis üzlethez. Hamarosan egész szatyornyi holmival hívta a liftet. Vett többféle felvágottat, sajtot, bagettet, egy üveg bort, sört és gyümölcslevet, egy nagy fürt szőlőt, mindenféle magokkal teli zacskókat. Egy egész vagyont hagyott ott a hétköznapi vásárlásaihoz képest, és még fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mi történik, ha a férfi engedelmeskedik a hívásának és felbukkan.
Két nappal ezelőtt, azon a furcsa éjszakán azt mondta a férfi, hogy le akart feküdni vele, és még mindig le akar, csak Adél szellemét szeretné elűzni kettejük közül. Hát, ő most bármire meg mert volna esküdni, hogy a nővérére még érintőlegesen sem fog gondolni. Neki csak az a fontos, hogy Simon itt legyen vele. Nem az egyetlen lány akart lenni a férfi életében, hanem az, aki számít. Akire gondol, akit szeret, akiért a világot is legyőzné. Az akart lenni, akiért mindent feláldozna, akit értékel. Akit soha nem hagy magára, csak ha azt kéri. Az akart lenni, aki hagyja elmenni, ha menni akar, mert tudja, hogy vannak dolgok, amiket el kell engedni. Hiszen ami a tied kell legyen, az a tied is lesz, aminek meg kell történnie, az megtörténik. (O.N.) Oh, Nóra ... mintha ismertél volna minket! – gondolt mosolyogva az írónőre, miközben fürgén pakolászott. Remegő ujjaival levett a polcról két öblös vörösboros poharat és kivitte a teraszra. Felverte a párnákat, összekapkodta az újságokat a kisasztalról és bevitte a hálóba, aztán tétován ácsorgott a színes magazinokkal a kezében, végül az egész paksamétát a mosogató alatti szekrénybe rejtette. Az egyik újság újra és újra kicsúszott, ezért idegesen kirántotta a kis szekrényből és mielőtt a szemetesbe ejtette volna, rápillantott a címlapra. Simon mogorva tekintete mellett Cyntia és egy ismert énekesnő arcképe díszelgett, felette a kérdéssel, vajon visszatér-e hűtlen kedveséhez, vagy régi barátnőjével vigasztalódik. Anna lelkesedésére mintha hideg zuhanyt eresztettek volna. EZ volt itt a valóság, amit meg ő tervezgetett, az csak egy liba álmodozása. Az újságot ledobta a pultra és az ágy fejénél felakasztott gitárjához ment, hogy attól reméljen némi vigaszt, amikor megszólalt a kaputelefon. Zakatoló szívvel lépett oda a készülékhez, bár egy pillanatra felmerült benne, hogy figyelmen kívül hagyja a csengetést, úgy tesz, mintha megszökött volna meggondolatlan kérése következményei elől. Nem teheted meg! Ide hívtad, most már engedd is be! Beszélgettek egy kicsit, aztán ahogy ide hívtad, majd haza is küldöd! Meg tudod csinálni! – erősítette magát. Lehet, hogy csak egy pillanatot kap ettől az estétől, egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat, ahogy jön, úgy el is illan. Végül majd rájön, hogy azért  kaphatta meg, hogy legyen ereje harcolni az álmaiért. Bele sem szólt a kaputelefonba, csak megnyomta a gombot, majd a bejárati ajtóhoz ment és várta, hogy a lift jellegzetes csilingelését meghallja, ahogy megáll az emeleten.
Simon a homlokát ráncolva tolta be az elektromos zár nyitotta hatalmas üveg ajtót. Azért beleszólhatott volna a lány, hiszen akárki más is állhatott volna az ajtó előtt. Nyilvánvaló, hogy az elővigyázatosság nem az erőssége. Persze az is lehet, hogy ebben a városban még nem olyan paranoiásak az emberek, mint Los Angelesben. Bár, hogy ennyire csak őrá számított, ebben is volt valami lélekmelengető. Rég volt már ilyen, hogy valaki ennyire várt volna rá. Mielőtt beszállt volna az apró fülkébe, még végiggondolta, miért jött el idáig. Vágyott a viszonzott szerelemre. Álmodott róla. És most talán éppen odafönt várja az apró lakásban valóságosan. Élete végéig kísértené a gyávasága, ha most megfutamodna. Kicsit félt, hogy megégeti magát, de aztán megrázta a fejét. Ha kötéltáncosok félnének a zuhanástól,  nem vállalnák a kockázatot; de ők élvezik, hogy dacolhatnak a veszéllyel. Tisztában volt vele, hogy a szíve nagyobbat zuhanhat, mint a teste valaha is, de szeretni akart, feladni végre a szüntelen védekezést, bizonyos értelemben védtelenné válni. Eddig mindig attól félt, ha szeret és kiszolgáltatja magát, visszaélnek majd vele. Elő is fordult. De nyitni akart, erős akart lenni, mert szerelemre vágyott, és a szíve mélyén érezte, hogy ez a göndör hajú lány jó társ lenne ebben.
-Szia, idegen! – búgta selymes, erotikus hangon Anna az ajtóból, ahogy a liftajtó kinyílt.
-Te ittál? – nézett rá Simon összehúzott szemöldökkel, miközben még időben elkapta a nehéz vasajtót, mielőtt óriási csattanással a helyére csukódott volna. Nem kell, hogy az összes szomszéd tudomására hozzák ezt a találkát.
-Soha többé! – tette a lány színpadiasan a szívére a kezét és hirtelen elkomolyodott. Nem is értette magát, miért bohóckodik itt, amikor csak örömet érzett, amiért a férfi a kérésére megjelent, mint a mesében, amikor a főhős, ha elég erősen akar valamit, az valóra válik. Félreállt az ajtóból és beengedte a férfit, aki egy könyvet szorongatott a kezében.
-Mit olvasol? – nyúlt a kötet után.
-Verseket, magyar versek angol fordításait. Útikönyvet akartam venni, de az eladó azt mondta, ezekből többet tudok meg erről az országról. Kezdek hinni neki.
-És mit tudtál már meg?
-Hogy volt egy Anna, aki versírásra ihletett egyszer egy költőt. És van egy másik Anna, aki szavalásra késztetett engem. Ez az utóbbi érdekes felfedezés volt még nekem is. Utoljára talán kamaszként szavaltam színpadon, és akkor is roppant bénának éreztem magam.
-Nekem nagyon tetszett – suttogta Anna. –Gyere, menjünk ki a teraszra, odakint sokkal hangulatosabb! - Bekapcsolta a lemezjátszót, aztán előrement.
Amikor Simon leült a kanapéra és hosszú lábait kinyújtotta, szeme a két hosszú szárú boros pohárra esett.
-Akkor mégiscsak inni fogunk?
-Mértékkel nem árthat meg – vont vállat Anna és letelepedett a kanapé másik sarkába, majd a lábait maga alá húzva kényelmesen elhelyezkedett.
-Én már túl vagyok azon, amire azt mondják, mértékkel ivás. Mielőtt felhívtalak megittam pár pohárral – vallotta be Simon némi grimaszolás kíséretében.
-Miért?
-Mert egy gyáva görénynek éreztem magam.
-Ó! Miért is?
-Mert én kértem másik asszisztenst – harapta be a szája szélét Simon, eltökélve, hogy őszinte lesz, és közben felkészült rá, hogy Anna kizavarja a lakásából, de a lány csak nézett rá értetlenül.
-Miért?
-Nem tudom. Megijedtem, azt hiszem. Az a múlt éjszaka…, annyira bonyolulttá vált hirtelen minden, és nem akarok még több hibát elkövetni. Ez az egész forgatás egy szenvedés, mert képtelen vagyok a közeledben a munkámra figyelni, a nővéred már csak rátett egy lapáttal és összezavart még jobban mindent. Volt egy gyerekem, aki meg sem születhetett, és a nő, aki ezt eldöntötte, annak a nőnek a testvére, akit minden erőmmel szerettem volna meghódítani. De ezek után…? És bármi is történjék, annak néhány hét múlva vége lesz, mert elutazom. Szerinted ez nem elég ok az ivásra?
Anna kicsit letaglózva hallgatta, aztán egy nagy sóhajtással átült mellé.
-Oké, akkor nem iszunk, nem venném a szívedre, ha holnap emiatt nem tudnál megjelenni a forgatáson. Nézd, én is gondolkodtam. Dell hibázott, amikor nem szólt neked a gyerekről, bár kezdem megérteni a titkolózását is. Soha nem gondoltam volna róla, hogy belemegy egy ilyen kalandba, de mostanra azt hiszem, még ezt a részét is kezdem érteni. Amit képtelen vagyok megérteni, hogy hogyan volt képes elengedni téged? Oké, értem én…, ha te menni akarsz, akkor nincs mit tenni, el kell engedni, de ha Dell helyében lettem volna, akkor is megtartom a babát, ha sosem akarod látni. Talán elküldtelek volna a fenébe, ha megtagadod, és nyilván a pénzedet se fogadtam volna el, de én kihordtam volna azt a picit, és felneveltem volna egyedül. Ha az apám meg tudta tenni, én is képes lennék rá.
-Nem tudhatod, hogy döntöttél volna, ha a helyében vagy.
-Te nem tudod, milyen érzés anya nélkül felnőni. Én még kislány voltam, amikor már tudtam, hogy ha valamikor lesz egy gyerekem, akkor nem hagyom el soha. Ha az apja nem akarna minket, akkor sem.
-Akkor te egy nagyon felelősségteljes kislány lehettél – biggyesztett a fiú, és Anna kihúzta magát.
-Az voltam, és az is maradtam.
Simon nagyot sóhajtott. -Tudod, amikor az ember 23 éves, akkor teljesen idióta, csak egy balfék. Nem tudja, de nem is szabadna még tudnia, hogy ki ő, és ez egy jó dolog a színészkedésben, mert a feladatod az, hogy próbáld mímelni a karakteredet, közben olyan dolgokat fedezz fel önmagadban, amiket te, és senki más sem tud rólad. Néha ezt érzem még mai is, de téged hallgatva kezdem irigyelni azokat, akik céltudatosan látják maguk előtt a szabályokat, amikhez tartani akarják magukat az életben. Én egyelőre megelégszem azzal, hogy élni próbálok, néha túlélni, minden energiámat arra fordítom, hogy jó szakmai döntéseket próbáljak hozni; aztán egyszer, ha majd öreg leszek és tapasztalt róka, akkor majd tervezgetni is fogok. És tudod, ez a baj ebben a mai estében is, hogy nem tudnék ígérni neked semmit. Pedig szeretnék, csak nem akarom, hogy hazugság legyen belőle.
-Nem akarom, hogy hazudj nekem, éppen ezért nem is várok ígéreteket.
-Ezt ne... Anna! Ugyanígy indult három évvel ezelőtt az a délután is, és látod mi lett belőle?! Már akkor sem éreztem jól magam a bőrömben utána, de most..., ha megtehetném, visszacsinálnám addig a pillanatig, amíg a nővéred megállt a pad előtt, ahol ültem. És akkor inkább végigolvasnám a Budai Várról szóló ismertetőt.
-Hát, ennek speciel én is jobban örülnék. Miért jöttél el?
-Mert hívtál.
-Mondhattál volna nemet is.
-Akartam. De letetted a telefont – mosolyodott el a férfi.
-Direkt, hogy ne halljam a nemet – vigyorgott vissza Anna, aztán csak nézte Simon egyre közeledő arcát, ahogy feléje hajolt, miközben ujjaival végigsimította a szemöldökét, aztán a száját. Pontosan úgy, mint amikor tegnap reggel elrohant. Megbabonázva nézte ilyen közelről a perzselő szürke szemeket és amikor megadóan elnyílt a szája, hogy puhán fogadhassa a férfi csókját - ha valaha az útjára engedi végre! - megszólalt a csengő. Még csak nem is a kaputelefon, hanem a bejárati ajtónál.
Simon keze lehullott, és mint aki transzból ébred, pislogott párat. –Égi jel?
-Kizárt! A szomszéd lehet, de most azt hiszem, megölöm... – mormolta Anna és felugrott, hogy a türelmetlen csengetőt elküldje a fenébe.
*
-Mit keresel itt? – nézett harciasan a nővérére Anna, és még véletlenül sem állt volna félre, hogy a másik beléphessen a lakásba.
-Beszélnünk kell! Te is tudod, csak hisztizel. Szerinted igazságos, hogy meg sem hallgattál, csak elrohantál? Nem tudhatod, hogy te mit csináltál volna a helyemben, úgyhogy ha valakitől, hát tőled nem vártam, hogy rám vágod az ajtót.
-Bocsánat, ha rosszul esett! Nyilván az én hibám, mint ahogy az is, hogy én mindent elmondtam neked, ami velem történt, ami nekem fájt, te meg magadban tartottad ezt évekig és most, amikor csendben kellett volna maradnod, akkor kipakoltál. Csak azért, hogy innentől neked könnyebb legyen. De hogy mit érzett Simon, vagy mit éreztem én, az egy cseppet sem érdekelt. Szóval, bocsánat, ha megbántottnak tűntem.
-Engedj be, ne itt az ajtóban beszéljük ezt meg! – próbált besurranni mellette Adél, de Anna elállta az útját.
-Nem vagyok egyedül, és most nem akarok beszélgetni.
-Tomi van itt?
-Nem Tomi, de nem akarom, hogy találkozz vele, úgyhogy kérlek, menj el!
-Jézusom, Anna! Simon van itt? Mondd, hogy nem fekszel le vele csak azért, hogy ...
-Hallgass el, most hallgass el, mert megtéplek! Hogy mersz engem a helyes viselkedésre figyelmeztetni, vagy tőlem egyáltalán bármit is számon kérni?
Az előszobából behallatszott a szóváltás és Simon Adél hangját is megismerte. Ó, basszus, még ez is! Ha valakit nem akart látni ma este, az határozottan a nővér volt. Bár, ha más szemszögből nézte, akkor talán félelmetesen jó volt az időzítése, mert egyetlen másodperc választotta el attól, hogy megcsókolja Annát, és onnan a dolgok egészen biztosan valami fájdalmasan szép, de reménytelen fordulatot vettek volna. A következő pillanatban Anna felháborodott hangját hallotta és hogy valaki, vélhetően Adél, a terasz felé csörtet.

2018. október 12., péntek

Perlekedők 16. és 17. fejezet


16.
Hajnalodott, amikor Anna halk gitárpengetésre ébredt. Szeme még a lehunyt szemhéj mögött is majd szétrobbant, fejében vattaszerű köd volt, a szájában pedig maga a Núbiai sivatag. És kegyetlenül kellett pisilnie, de a zsongító gitárhangok még marasztalták egy kicsit. Aztán a hangok felerősödtek, és ettől úgy érezte, mintha a fejére esett volna egy szekrény.
-Héééé, csak finoman, halkan! – motyogta, mire a gitáros elvigyorodott.
–Szia!
-Szia! ... Nem akarok udvariatlannak tűnni, de mi a fenét keresel te itt?
-Hosszú, majd beszélünk, de szerintem van neked most ennél sürgősebb dolgod is.
-Ah, kár volt szóba hoznod, bocs, már megyek is ... – tápászkodott fel és alig érzékelve, hogy még szinte éjszaka van, a félhomályban kissé bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában. Percekkel később vizes kezeit rázva bukkant fel. Végigsimított az arcán is, a vizes bőrt jótékonyan hűtötte a hajnali könnyed légmozgás. Csodálatos látvány volt a kelő nap fényében fürdő Margitsziget, az ébredező város ezer neszét sodorta feléjük a szél, de a lányt most egyetlen kérdés foglalkoztatta: Simon vajon hogy került ide?
Mire kiment, a férfi már egy új számot pengetett. Nem is nézett rá, ahogy beszélni kezdett:
-Jól bírod a piát, nem is hánytál.
-De igen, még az elején..., örülj, hogy nem láttad, nem volt egy szép látvány. És ezzel el is érkeztünk az ezer dolláros kérdéshez: Mit keresel itt? És egyáltalán, hogy jutottál be a lakásba?
-Azt mondták az Irish Catben, hogy beteg vagy. Nem akartam, hogy egyedül legyél. És végül vehetjük is úgy, hogy valóban beteg voltál. Nőt ennyire részegnek még nem láttam, de aranyosan csináltad. És te engedtél be – tovább pengetett és várta az elkerülhetetlen kérdést, és nem is csalódott, Anna már kijózanodott annyira, hogy feltegye.
-Akkor tényleg részeg lehettem. Miért nem akartad, hogy egyedül legyek?
-Nem tudom – nem mondott többet, mert tényleg nem lett volna képes megfogalmazni. Egyszerűen csak nem akarta, hogy a lány egyedül legyen, ha bajban van, pedig akkor még nem sejtette, hogy a testvére őt is felvilágosította, és ettől ilyen állapotba került.
-Elmondta – suttogta maga elé Anna. Nem mondta ki a nővére nevét, nem fűzött körmondatokat aköré, hogy ki és mit mondott el, de a fiú sem csinált úgy, mint aki nem tudja, miről van szó. A lány arca amúgy is beszédesebb volt mindennél. Ilyen keserűnek, csalódottnak még sosem látta.
-Sejtettem – pengetett tovább a húrokat bűvölve.
-Gyűlölöm – nyögött fel a lány.
-Gondolom. Ez az első egészséges reakció. Én is így éreztem, de már jobb. Te meg ráadásul a testvére vagy, úgyhogy biztosan meg fogsz neki bocsátani. Csak azt tette végül is, amit akkor helyesnek érzett. Végül is, egyikünk sem tudhatja, hogyan élte meg azokat a napokat. A tudomány szerint sokszor maguk a nők sem tudják később felidézni a döntésük pontos körülményeit. Biztosan belehalt ő maga is a döntésbe, nem lehetett egyszerű. És az a baj, hogy ebben senki más nem adhat tanácsot, úgyhogy talán jobb is, hogy nem vont bele minket is, levette rólunk a terhet. - Még önmagát is meglepte azzal, hogy szinte mentséget keres Adélnak, de jól tudta, milyen nagy szüksége van az embernek egy szerető testvérre, és nem akarta, hogy Anna és a nővére között tovább mélyüljön a szakadék. Önkéntelenül is egy gyorsabb ritmusra váltott, ahogy túlestek a legmeredekebb témán.
-Megtennéd, hogy lerakod végre a gitáromat?! – morrant rá a lány, mire Simon elvigyorodott és megrázta a fejét.
-Bocs, de egész éjjel virrasztottam és összehaverkodtunk, nem dobhatom egyik pillanatról a másikra miattad.
-Azért ez egyszer már sikerült – motyogta a lány fájdalomtól karcos hangon. Simon összerázkódott, de úgy döntött, nem reagál az alig bujtatott szemrehányásra.
-Szeretem a hangját, még jobb, mint az én gitáromé – mondta inkább halkan.
-Miért vagy ilyen megbocsátó? Így könnyebb? – a lány hangja támadó volt, ahogy visszatért közös problémájukhoz, de Simon úgy érezte, a lányban a bizonytalanság erősebb, mint a csalódottság szülte harag.
-Az igazat akarod tudni? Igen, így könnyebb. Nem gyűlölhetem, mert a testvéred. Igen, azt hiszem, miattad nem akarom gyűlölni. És ha lehetek egy kicsit profán, akkor egy csomó bajtól megkímélte azt a gyereket. Én egészen biztosan nem voltam még elég érett egy kölyökhöz. Ha megkeresett volna, akkor sem hiszem, hogy Adéllal maradok a bébi miatt. Úgy meg kinek lett volna jó az a helyzet?
-Huh, ez elég önzően hangzott.
-Nem tudom, lehet, de csak őszinte akarok lenni.
-Most már az vagy? Érett egy kölyökhöz?
-Most se.
-Az leszel valaha?
-Remélem.
-Le akartál feküdni velem?
A kérdés derült égből lórúgásként érkezett, de a férfi belement a szójátékba és rávágta a választ, amit szíve mélyén igaznak érzett. Más kérdés, hogy ezzel körülbelül tizenkilencre húzott lapot. Lehet, hogy pillanatokon belül páros lábbal rúgják ki innen.
-Igen.
-És most már nem akarsz?
De, igen. De nem most. Majd, ha nem érezzük úgy, hogy ezzel rajta állunk bosszút. Amikor kétség sem férhet hozzá, hogy egymást akarjuk.
-Jézus, te tényleg felnőttél és bölcs és megfontolt lettél! – forgatta meg a szemeit Anna, aztán le is hunyta őket, mert a forgás folytatódott. Fájdalmas volt és lassan a gyomra is csatlakozott a körhintához.
-Nem vagyok az, csak félek. Veled nem akarom elszúrni… - motyogta halkan a férfi, aztán kicsit hangosabban hozzátette: -Egyébként azt hiszem, itt volt a barátod. Csak őt nem engedted be.
-Milyen barát? – húzta össze a szemöldökét Anna zavarodottan.
-Magas, vékony srác. Elég dühösnek látszott.
-Jaj!... Tom… - masszírozta a homlokát elkeseredetten. -Ezt nehéz lesz kimagyarázni.
-Komoly?
-Már nem, de beszélnünk kellett volna. … Jézusom, a fogorvos…, azt is elfelejtettem. És persze Adél céges buliját is, bár, meglepne, ha ő elment volna.  … Te tényleg Metallicát játszottál az előbb?
Simon a hirtelen témaváltástól elmosolyodott. –Ahogy én játszottam, az altatódalod is lehetett volna – nevetett, és végre félretette a gitárt. Aztán felugrott és elkapta a lányt, aki a hirtelen rátörő zokogástól a korlátnak tántorodott.
Simon úgy döntött, nem mond semmit, ebben a helyzetben okosakat úgysem lehetett volna. Csak állt és szorította magához Annát, akit már hosszú percek óta rázott a zokogás. Érezte, hogy az inge és a pólója is átázott már, és szinte biztos volt benne, hogy a lány könnyein túl lesz azon minden más is, de nem igazán izgatta. Egyszerűen csak szerette volna, ha a lány könnyei elfogynak és megnyugszik. Magával húzta a kanapéhoz és leroskadt rá, óvatosan tartva a lányt. A háta mögé kotort néhány párnát és hátradőlt, Anna ernyedt testét pedig húzta magával. Az órájára nézett. Ma már forgatni fognak, ő pedig nem aludt szinte semmit, de hát majdcsak túl lesznek ezen a napon is. A sminkesek amúgy is csodákra képesek. Már csak abban bízott, hogy Anna rendbe jön annyira, hogy vele tart, mert nem szerette volna magára hagyni ebben az állapotban. Amíg ezen gondolkodott, a lány lassan megnyugodott, és a halk szipogásból, a lelassult légzésből észrevette, hogy elaludt. Lehunyta a szemét és megpróbált egy kicsit ő is aludni.
*
Anna füle alatt egy erőteljes szív dobolása adta a ritmust, egy lassan süllyedő, emelkedő mellkas a ringatást, és jóleső közvetlenséggel bújt közelebb a megnyugtató hanghoz. Aztán megmerevedett, ahogy az ismerős illat is az orrába kúszott. Jézus az égben! Ez Simon! Mi a fenét műveltek ők, hogy itt a saját teraszán összegabalyodva alszanak és a nap lassan már szó szerint is a hasukra süt. Ijedten kipattant a szeme és a férfi maszatos fehér pólóját nézte az arca előtt, aztán óvatosan felemelte a fejét, amitől beleszúrt a fájdalom a halántékába. Basszus! A mozdulatra a férfi is felriadt és két kézzel kapott utána, mint aki attól fél, hogy a másik leesik.
-Szia! – nyögött fel Simon és hunyorogva nézte a lányt, aztán az őket körülvevő fényáradatot. Basszus! Hány óra lehet? Lenyúlt és a farmerjében kotorászva megkereste a telefonját, miközben a másik karjával még mindig Annát ölelte. Tíz óra! Alaposan elaludtak, miután hajnalban végre sikerült egy kicsit megnyugtatni Annát. Egy sor nem fogadott hívása volt, de mivel levette a hangot még éjjel, ez nem is volt csoda. Most megnyomta a visszahívó gombot és viszonylag éberen beleszólt.
-Bocs Jeremy, elaludtam, mert levettem ennek a vacaknak a hangját. Azonnal indulok.
A rendező, aki az elmúlt fél órában már a főszereplőjének egész családfáját elkívánta a fenébe, kicsit megnyugodva válaszolt:
-Oké, ha harminc percen belül itt vagy, akkor még nem ment szarni az egész napunk. Küldjek érted egy taxit? Mert a drágalátos asszisztensed is úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Esetleg nem tudod, őt hol találom? – tette hozzá kissé szarkasztikusan, és a hangjából érezni lehetett, elég pontos elképzelései vannak a lány hollétéről.
Simon egy grimaszt vágott, ahogy a kérdéses hölgy elgyötört, szemfestéktől maszatos arcát nézte, aki éppen úgy csodálkozott rá a napfényben fürdő új reggelre, mint egy csecsemő, hitetlenkedő elfogadással; aztán őszintének tűnő hangon válaszolt: -Fogalmam sincs, már én se tudtam este elérni. De mintha mondott volna valamit korábban, hogy szülinapot ülnek, vagy valami ilyesmi. Biztosan a testvérénél aludt. Már elindultam, Jeremy, és tényleg sajnálom.
-Oké, oké, csak siess! – tette le a telefont a rendező. Simon halkan káromkodva óvatosan kibontakozott Anna még mindig őt ölelő karjaiból.
-Elaludtunk. Már régen kint kéne lennünk a Városligetben. Anna! Térj magadhoz, mert nekem mindenképpen el kell indulnom! Ha nem jössz, szerintem írj nekik egy üzenetet, hogy félig hulla vagy vagy ilyesmi.
-Nem, nem, jövök én is – dörzsölte meg a halántékát a lány. -De legyen a tiéd a fürdőszoba, aztán majd jövök utánad egy másik taxival – suttogta halkan, mert egyrészt millió kérdése volt, amikre most nem kaphatott választ, másrészt a feje még mindig hasogatott.
-Hát, azt most kihagyom, mert ha nem érek oda időben, Jeremy a végén kiherél. Vigyázz magadra! Ott találkozunk! – mormolta a lánynak, miközben az ujjait végig húzta Anna szemöldökén, aztán az ujjai lekalandoztak a lány szája felé. -Szia!
A következő pillanatban már kívül volt a lakás ajtaján. Anna megrendülten nézett utána. Az arca még zsibongott ott, ahol a férfi ujjai érintették. A meghitt mozdulat a lelke mélyéig hatolt. Itt volt vele! Egész éjjel itt volt! – nézett a mellettük heverő gitárra, amiről eszébe jutott a rögtönzött koncert. Két bögrét is talált a földre állítva, és ő elhúzta a száját még a fekete lé szagára is. Bevitte a bögréket a mosogatóhoz és a lefolyóba öntötte a löttyöt, amit Simon kávénak nevezett, aztán fintorogva nézte a pultra állított pálinkás és boros üveget. Huh, ütős egyveleg volt! Bebotorkált a fürdőszobába és rövidesen már a zuhany alatt állt. A víz jótékonyan mosta le róla az éjszaka gyötrődését, de ő csak azt sajnálta, hogy a férfi gyengéd érintéseit is. Adél jutott eszébe, a nagy vallomás, ami ehhez az egész őrült éjszakához vezetett. És Simon mindezek ellenére itt volt vele. Jó lett volna ebbe a részletbe kapaszkodni, de sajnos nem tudott túllendülni azon a gyomorszorító tényen, hogy a férfi és a nővére valaha ennél sokkal intimebb éjszakát töltöttek együtt. Ez pedig az ő számára egyelőre felülírt minden más álmodozást.
*
A forgatás nyögvenyelős volt, a sminkes nem győzte eltüntetni az árkokat a szeme alól, ő minden erejét bedobva igyekezett nem elszúrni a jelenetet, de hol egy szó, hol egy rosszul időzített mozdulat miatt egyre másra leállították; és persze Jeremy első megjegyzése is az elevenébe talált:
-Jesszusom, ember, nővel voltál, mi? De a ruhádban aludtál, vagy mi történt, mert úgy nézel ki, mint aki a híd alatt aludt?
-Zenéltem – zárta le a témát, hátha a fickó ennyiből is megérti, hogy olyankor nem számít a ruhatár, a kényelmes ágy, olyankor csak az ital van, meg a hangok, de ez a próbálkozása ott fulladt teljes kudarcba, amikor kis késéssel befutott Anna taxija és a lány hasonlóan gyűrött korpusza keveredett elő a mélyéről. Jeremy mindent értő grimasszal fordult feléje és megcsóválta a fejét. A lány mosogatórongy kinézete, és az ő pirulása, ami még a smink alatt is jól látható volt, csak ráerősített a suttogásra, aminek egy ideje már ők ketten voltak a tárgyai.
-Nem az van, amire gondolsz – morogta oda a rendezőnek, aki azonban a fejét csóválva az operatőr felé indult, de egy pillanatra megtorpanva még válaszolt neki:
-Engem nem érdekel, ha dugtok, csak ne menjen a munka rovására!
Simon lehunyt szemmel szentségelt magában. Még egyetlen forgatásán sem könyvelték el megbízhatatlannak, de Annának hála, itt lassan már az megy meglepetés számba, ha nem kell őt figyelmeztetni valamiért. Nem vitatkozott, nem mentegetőzött tovább, csak bólintott egy aprót, miközben a megjegyzés abszurditásán merengett. Ha még dugtak volna...
*
Anna újra és újra előhalászta a zsebéből a telefont, mert várt olyan hívásra, amit feltétlenül fogadni akart. Adél nem tartozott azok közé, akiknek a hangját hallani akarta volna, így őt egyre-másra kinyomta. De a nővére hajthatatlan volt, újra és újra megcsörgette, sms-t írt neki, és néhány email is beérkezett már tőle. Időre volt szüksége, hogy higgadtan tudjon beszélni vele, hogy az árulását feledni tudja, vagy legalább átértékelni. Nem a vetélytársat gyűlölte benne, hanem a titkolózó testvért. Tisztában volt vele, mennyire irracionális azért érezni iránta haragot, mert együtt volt Simonnal valamikor régen, amikor ő még azt se nagyon tudta, hogy a fickó a világon van. De igazából valami fura, felfoghatatlan módon azért neheztelt rá, mert olyan lehetőség volt a kezében, ami neki talán soha nem adatik meg, és a nővére – bármennyire józan döntéssel is – de mégiscsak eldobta magától azt a gyereket, Simon gyerekét.
Tegnap reggel még azzal sem volt tisztában, hogy mit érez a férfi iránt. Hol idegesítette, hol elbűvölte, most már az éledező szerelem klasszikus tüneteinek látta a sok apró csatározásukat. És érezte, hogy nem közömbös ő sem a férfinak, mostanra már egészen biztos volt benne. Ha semmi mást, a közös zenei érdeklődésüket jó alapnak látta egy ... mihez is? Barátsághoz? Vonzalomhoz? Azok a gyengéd érintések éjjel nemcsak a részegségének szóltak. A férfi azért volt mellette, mert ő elesett volt, segítségre szoruló. Ez sokat elárult a néha dölyfös pasiról, akiről most már tudta, hogy a szíve mélyén egy érzékeny, figyelmes férfi. Ha Gergő lett volna a férfi helyében, akkor tuti, hogy az állapotával nem törődve gerincre vágta volna, hogy aztán később még ezt is az orra alá dörgölhesse. Ha Tomi..., nos, ő biztosan kioktatta volna, hogy nő így nem viselkedik akkor sem, ha éppen darabokra szakad a lelke. De egyikük sem volt ott, csak Simon.
A következő hívó neve ismerős volt, Jackson Roth... az a fickó a sörözőből, akivel Simon ott volt a koncertjén. Fogadta a hívását és szorgalmasan jegyzetelt, miközben a fickó beszélt. Simon még az elején szólt, hogy a barátja üzeneteit mindig adja át, és most nem bízott - mostanában amúgy is – ementáli lyukacsosságú emlékezetében.
*
Simon legszívesebben eldőlt volna, mire a felvételekkel végeztek. Hiányzott az éjszakai pihenés, hiányzott a reggeli, és hiányzott egy napindító jó kávé is, de most nem akarta Annát ugráltatni, mert látszott rajta, hogy csak a szentlélek tartja ébren őt is. Elvigyorodott, ahogy arra gondolt, hogy az első közös éjszakájuk anélkül merítette ki mindkettőjüket, hogy ebben különösebben örömüket lelték volna. Délután három volt, ő jószerivel az ájulás határán volt az éhségtől és most hirtelen fogalma sem volt róla, hogy szóljon-e a lánynak, hogy tartson vele ebédelni vagy sem. Nagyon törékeny volt köztük a béke, mert azzal azért tisztában volt, hogy az éjszakai virrasztás ellenére Annának elsősorban az Adéllal közös múltja ugrik be, ha ránéz. Éppen ezért meglepte, amikor a lány – vörös szemeit napszemüveggel álcázva – elé tolt egy papírlapot. De nem a saját üzenete, hanem egy telefonos értesítés állt rajta. Jackson kereste! Amíg arra várt, hogy a barátja felvegye a telefont, a saját gyomrának korgását hallgatta, aztán pont akkor sikerült rászólnia, hogy Pofa be!, amikor Jack a túloldalon belehallózott.
-Neked is szép napot! – vigyorgott Jack, aki azonnal kihallotta Simon hangjából a Tele van a tököm a mai nappal!  hangulatot. Ismerte jól ő is ezt az érzést.
-Bocs, csak éhen halok és a gyomrom már hangosabban dumál, mint én – sóhajtott Simon a telefonba.
-Dolgozol? – kérdezte a barátja, és Simon az orrnyergét masszírozva nézett éppen egy kis csoportosulás felé, ahol mintha valami kajaosztás folyt volna. Bizonytalanul arrafelé indult, készen arra, hogy könyörögjön egy falatért, bármi legyen is az.
-Most végeztünk, már a taxit várom, aztán irány a szálloda, mert kemény éjszakám volt. És nem mellesleg mindjárt elájulok az éhségtől.
-Ohó, ez érdekesen hangzik, csak nem a kis dalos pacsirta volt műsoron az éjjel? – érzett rá Jack azonnal a lényegre.
-Nem, nem a dalos pacsirta – forgatta Robert a szemét, miközben telefonját a válla és az álla közé szorítva kezeivel pitiző mozdulatot tett Hanna, a fodrászlány felé, aki valami süteményes tálcát kínált körbe a többiek között. Aztán válaszra képtelen tele szájjal kellett végig hallgatnia, ahogy a barátja kiröhögi.
-Nekem ne sumákolj! Ahogy nézted azt a csajt, mostanra már be kellett kerítsd, különben hírét viszem a nagy Los Angelesbe, hogy egy végtelenül béna pasi vagy, ha nőkről van szó.
-Tényleg az vagyok, ezzel nem mondanál semmi újat – nyögte Simon, ahogy az utolsó falatot is sikerült lenyelnie. Ebből a hűs, puha krémes valamiből most a fél tálcát be tudná falni, pedig különösebben nem rajongott az édességekért.
-Nana, Jack bácsinak nem hantázunk! Igazam van, vagy igazam van?
-Részben igazad van, de ez hosszú sztori és egyébként sem itt a többiek előtt akarnék dumálni róla – morogta Simon elfordulva a vidáman csámcsogó bandától. Így viszont éppen Anna került a szeme elé, aki a járda szélén ülve, az ujjait szopogatva és a szája széléről lenyalva az édes krémet, mosakodó macskára hasonlított, és ettől a meleg úgy csapta meg, mintha hőhullám vágtázott volna végig rajta. Közben megérkezett a kocsija és szinte futott, hogy a kísértő látomástól mielőbb szabaduljon.
-Ha adsz egy órát, kicsit rendbe szedem magam, aztán jó lenne enni valamit. Gyere át, aztán vagy leülünk a szállodában, vagy ha tudsz egy jó helyet, akkor ott, csak egyet kérek, ne az Irish Cat legyen!


17.
Anna a városligeti forgatás befejezése után még éppen elkapta Simon nyurga alakját, ahogy egy taxiba vágódik és elviharzik. Kicsit csalódott volt, amiért nem beszéltek az éjszaka történtekről, de aztán arra gondolt, biztos a férfi is fáradt, éhes, egy jó zuhanyra vágyik, puha ágyra, aztán ha kipihente magát, akkor úgyis találkoznak még eleget ahhoz, hogy kibeszéljék a történteket. Meg hát, nyilvánvalóan nem itt kellene beszélniük, ennyi ember előtt. Ő is összekaparta fáradt korpuszát és Ritával meg Lacival beültek a fiú kocsijába. Már csak otthon, a ház előtt riadt arra, hogy hazahozták. A barátai még kacarásztak rajta egy sort, hogy mennyire elhajolhatott a nővére céges buliján, ő meg remegő gyomorral gondolt a valóságra, ezért gyorsan elbúcsúzott és felbotorkált a lakáshoz. Leült a teraszon és felhívta Tomit, bízva benne, hogy a fiú egyáltalán fogadja a hívását.
*            
Jack érdeklődve nézte a barátját, aki egy kóbor farkas kiéhezettségével vetette magát rá a hatalmas adag marhasültre. Amikor a tányérjáról az utolsó falat is elfogyott, még a párolt kelbimbó is, amit ő személy szerint utált, Simon hátradőlt és úgy csorgatta le a torkán a nagy pohár hideg sört, hogy szinte a gigája sem rezdült. Jack elismeréssel adózott a mutatványnak.
-Jézus, ember, te aztán tényleg kivoltál, de eddig tartott a türelmem, most már vagy beszélsz, mi volt az a titokzatos megjegyzés a telefonban, vagy itt hagylak.
Simon még egyszer, utoljára végigpörgette magában az elmúlt nap történéseit, miközben körülnézett az étteremben. -Ne itt, valahol, ahol biztos, hogy nem hallja meg senki …
Jack  ennyi paranoiától a szemeit forgatva a számlát kérte, aztán az étterem előtt leintett taxisnak egy papírlapot nyújtott oda. -Ide, legyen szíves! – a fickó bólintott, aztán a gázra lépve kifelé indult a városból. Simon kérdőn nézett a barátjára: -Hova megyünk?
-Nyugi, én már voltam ott, nagyon hangulatos hely, bár elég sok arrafelé a turista, de lent a Dunaparton eléggé el lehet tűnni a nép elől.
Simon nyugtalanul nézte a mellettük elsuhanó tájat. A városból kifelé tartottak, és amikor majd húsz perc autózás, és a Szentendre feliratú tábla elhagyása  után Jack mutogatva irányította a sofőrt a folyópart felé, Simon kénytelen volt elismerni, hogy a barátja tényleg szép helyre hozta. Az ártérről visszahúzódott folyó partján a kavicsok között már vadvirágok, fűcsomók nőttek ki, és egy termetes kidőlt fa lógott be a vízbe. Arrafelé tartottak, odaérve levették a cipőiket, feltűrték a farmer szárát, és begázoltak a folyó hideg vizébe, hogy a fa törzsére feltelepedve eltűnjenek a kevés arrajáró szeme elől.
-Na, mondjad! – nézett rá Jackson egy lélekbúvárnak is becsületére váló pillantással.
-Annának van egy nővére – kezdett bele Simon, és a barátja értetlen tekintetét látva elmosolyodott. -Nyugi, nem az van, amire gondolsz, illetve nem úgy…, szóval, van egy nővére…, és én már találkoztam azzal a csajjal három évvel ezelőtt.
-Jézus! – sóhajtott Jack, aki azonnal levette a probléma lényegét. –Tesókkal összejönni, ilyet is csak te tudsz – vigyorgott rá minden együttérzés nélkül, talán még némi irigységgel is a hangjában, de a halkan folytatódó történettől lefagyott a mosoly az arcáról.
-Jézus! – a döbbenet nyilvánvalóan sugárzott Jackről.
-Mellettem lassan átmész mélyen vallásosba… - grimaszolt Simon.
-Öreg, ne csodálkozz! Ennél nagyobb hírt nem tudnának rólad szétkürtölni az újságok, max. ha bejelentenéd, hogy meleg vagy, de ezek után már azt sem hinné el senki.
-Nagyon vicces – komorodott el Simon.
-És… most tartasz tőle, hogy a lányok kitálalnak valakinek? – kérdezte a barátja óvatosan és majdnem felnevetett, ahogy Simon őszinte felháborodással nézett rá.
-Nem.Fognak.Kitálalni! Ha ebből bármi bárhol megjelenne, akkor is tudni fogom, hogy nem nekik járt el a szájuk.
-Mire fel ez a nagy bizalom? És akkor afölött próbálok elegánsan elsiklani, hogy konkrétan engem gyanúsítanál meg a pofázással, mert ha jól sejtem, én vagyok az egyetlen, akit megtiszteltél a bizalmaddal.
-Tényleg csak neked mondtam el, és hidd el, nem mondtam volna, ha tartanék tőle, hogy eljár a szád. De senkinek, még Sheilának se, érted!? Senkinek nem mondhatod el! Csak már egyszerűen képtelen voltam magamban rágni, valakivel beszélnem kellett róla, mert túl sok volt ez így egyedül – dörzsölte fáradtan a halántékát.
-És… most hogyan tovább?
-Nem tudom. Anna… rendkívüli lány, nagyon szeretném jobban megismerni, és szerintem lehetne köztünk valami jó és erős, de ezek után nem tudom, a nővérével történtek azt hiszem örökre ott állnának köztünk. Képzelj el egy családi összeröffenést, ahol Annát ölelem magamhoz, szemben pedig a nővére áll és nézi. Bassza meg, nem tudom, nem kell ez nekem! Egyet tudok, hogy amióta megismertem őket, én sem vagyok az, aki voltam. Képtelen vagyok a munkámra figyelni, hibát hibára halmozok. Á, ez nem vezet sehová, vagy legalábbis nem a jó irányba. Hagynom kéne az egészet a fenébe, kérni egy új asszisztenst és azt is elfelejteni, hogy valaha találkoztunk, de az az igazság, hogy ez olyan képtelenség, amit még én is felfogok. Tudod, az a baj, hogy a mai éjszaka után nem is tudnám megtenni vele. Borzasztó érzés volt látni a szenvedését; nő így még nem zokogott a karomban, és volt benne valami szívbe markoló, ahogy kapaszkodott belém. Ha most lecseréltetném, az cserbenhagyás lenne, és már éppen eléggé megviselte a nővére árulása, túl sok lenne, ha most én is …
-Simon! Állj le! Nem vagy felelős érte! Ez az egész jószolgálati gondolkodásod egy baromság. Amit a nővérével műveltetek három éve, az a kettőtök ügye. A nővér döntése pedig a magáé. Most már. Én egyébként lehet, hogy ezerszer jobban berágtam volna a helyedben, amiért kihagyott az egész buliból, az a kölyök ugyanis nemcsak az övé volt. Oké! – tartotta fel a kezét, ahogy Simon közbe akart volna szólni – tudom, a te életedben sem lett volna helye, felfoghatjuk úgy is, hogy jót tett veled,  bár, erről sem vagyok meggyőződve. Ez csupa feltételezés, és ezeknek nem sok értelmük van. De ha Anna rosszul érzi magát a nővére döntése miatt, azon te nem tudsz változtatni. Nem is kell változtatnod! Ez a kettőjük meccse, és jobb is, ha kimaradsz belőle! Szerintem egyébként sehova nem vezet ez az egész közöttetek, és most befejezni talán még kevesebb fájdalommal járna, mintha még elmélyedtek benne egy kicsit, aztán lelépsz. Hagyd abba most!
-Az eszemmel tudom, de bassza meg, olyan jó érzés volt, ahogy bizalommal telve hozzám bújt vigasztalásért.
-Részeg volt, bárkihez hozzábújt volna – jegyezte meg kíméletlenül Jackson, és Simon egy pillanatra elgondolkodott rajta, nem követett-e el hibát azzal, hogy beszélt neki erről az egészről, mert ennél azért sokkal több támogatásra és egyetértésre számított. Jack már nős volt, igazán átérezhette volna a dolog női oldalát.
-Nem tehetem, nem rúghatok bele még én is pont most.
-Ó, Jézusom, az irgalmas szamaritánus! Simon! Akkor ne tedd! Bújjatok ágyba, hogy kielégítsd a kíváncsiságodat, hogy valóban több-e ez, mint egy sima vágyakozás egy formás test után. Csak könyörgöm, még egyszer ne játssz közben orosz rulettet! De néhány hét múlva mindenképpen elmész, és akkor sokkal rosszabb lesz, mert még több mindent kell magad mögött hagynod. És neki is. De a te döntésed, én csak elmondtam a véleményemet, ha már megkérdezted. Na, gyere, mert nekem lassan készülődnöm kell, holnap korán reggel megyek haza Sheilához és a kicsihez, és még össze sem pakoltam. De előtte igyunk egy kávét valahol a városban, legalább meglátod te is, milyen hangulatos kis hely ez.
A főtér egyik kávézója előtt leültek a napernyők árnyékába. Simon a szemébe húzott baseball sapkában és sötét napszemüvegben, kezében az asztalról felmarkolt idegenforgalmi tájékoztatóval ki sem lógott a többi turista közül, akik az összes világnyelvet képviselve körülöttük zsibongtak. Jack megrendelte a kávékat, aztán a telefonjával csinált néhány képet a környező épületekről, miközben Simon az ismertetőt böngészte. A szemüvege felett körülnézve próbálta beazonosítani a brossúrában látottakat.
-Te tudtad, hogy itt mennyi látnivaló van? Ez tisztára egy kis kulturális aranybánya. Kiállítások, koncertek, néprajzi múzeum, Skanzen, mindenféle kultúra keveredése és az egész ilyen kis zegzugos csomagolásban. Te, ez tetszik nekem! Kár, hogy már hazamész, mert ide visszajöhettünk volna.
-Biztos találsz valakit, aki elkísér, de könyörgöm, gondolj rá, hogy miről beszélgettünk az előbb! – kacsintott rá Jack, és Simon átmeneti lelkesedése ettől zuhanó repülésbe kezdett. Lecsapta az eddig érdekesnek tartott kis füzetkét, aztán ahogy felnézett, elsápadt és gyorsan lehajtotta a fejét. Jackson figyelmét nem kerülte el a hirtelen beállt fagyos csend és körülnézett. Ah, a kis dalos pacsirta! És valami colos szőke sráccal. -Hát, akkor Simon, a dolog innentől már aligha kérdéses – húzta el a száját, ahogy a barátja keserű vonásait nézte.
*
Anna feje még mindig zúgott egy kicsit, legszívesebben aludt volna két fájdalomcsillapítóval alábélelve, de fel kellett hívja Tomit, a srác meg azt javasolta, beszéljenek itt Szentendrén, ahol annak idején az első randijukat töltötték. Útközben annyit már elmondott neki néhány megismételt bocsánatkérést követően, hogy Adéllal volt nagyon komoly nézeteltérése és nem szépítette azt sem, hogy keserűségében alaposan felöntött a garatra. Simon szerepéről a tegnap estében és éjszakában nem beszélt, mert kettőjük szempontjából ennek nem is volt jelentősége. A valóságos problémát sem akarta teljesen kifejteni, ez végül is családi ügy, és ha Tominak már amúgy is a szakítás jár a fejében, akkor ehhez végképp nincs is semmi köze. Engedelmesen bandukolt mellette a parkolótól idáig, aztán a napszemüveg mögött hunyorogva a kávézó felé intett, hogy üljenek le ott. Értette Tomi problémáját, de őszintén szólva már nem érezte annyira fontosnak a kapcsolatukat, hogy változtatni próbáljon a saját viselkedésén. Már csak azt szerette volna, ha békében, barátokként válnának szét, hogyha valaha összefutnak, ne kelljen kényelmetlen érzéssel átmenni az utca túloldalára, hogy elkerüljék a találkozást.
*
Simon mogorva tekintettel figyelte a nyurga, szőke srácot, akivel a kapu előtt összefutott. Felelőtlen barom! Gondolhatott volna rá, hogy Annának valami baja van, mégis ott hagyta. Most meg itt játssza a jó fiút – nézte, ahogy régimódi udvariassággal a lány alá igazítja a széket. Hamarosan két kávé gőzölgött előttük is és halkan beszélgetni kezdtek. A téma nyilvánvalóan nem volt vidám, mert a párocska komoly arccal, néha már-már indulatosan suttogva tárgyalt valamiről. Végül Anna széttárta a karját, mire a srác hátradőlt és lehunyta a szemét. Mi van seggfej? Mit mondtál neki Anna, ami nem tetszett Rómeónak? – motyogott magában, mire Jack bokán rúgta az asztal alatt.
-Mennünk kéne!
-És szerinted hogy húzunk el innen úgy, hogy ne szúrjanak ki? – grimaszolt Simon.
-Miért? Mi van, ha kiszúrnak? Ők egy pár, haver. Mi meg barátok vagyunk. Összefutottunk itt távol a város zajától. Ennyi. Nem.A.Te.Dolgod! Ha akarsz, odaköszönsz, de ha nem, azt sem róhatja fel neked senki. Nem vetted észre őket. Na, nyomás!
Simon próbálta a magáévá tenni Jackson kemény szavait, de nagyon nem akaródzott. Ennek ellenére felállt és a barátja mögött a kijárat felé indult, ami szerencsétlen módon éppen Annáék mellett nyílt a kis térre. Odaérve elővette a telefonját, és mintha hívása lenne, valamit a süket telefonba hablatyolva kifelé sietett. A mereven ülő párocskáról tudomást sem véve.
*
Anna felkapta a fejét az ismerős hangra, ami az angol nyelvvel közösen eltéveszthetetlen volt mára a számára. Ez Simon! És az a barátja, Jackson, aki délelőtt kereste. Észre sem vette, hogy a férfi látványára mosoly kúszik az arcára, ami aztán ahogy jött, úgy le is lohadt, amikor a férfi nyilvánvalóan nem vette észre. A dolog csak Tominak szúrt szemet, aki a fejét csóválva a számlát kérte. Azt hitte, hogy ez a környezet, ahol annak idején egymásra találtak, majd segít rendbe tenni köztük a dolgokat. Ő elmondta, hogy mi a problémája, Anna viszont nyilván nem erőlteti a békülést. Még ez a bájgúnár is jobban érdekelte, aki az előbb kiment innen, mint az, amiről idáig beszélt neki. Furcsán ismerős volt a fickó, de igazából nem érdekelte, csak azért nézett utána, mert Anna rámosolygott, amit a pasi nyilvánvalóan nem vett észre. Nos, ő nem fog itt tovább megalázkodni előtte. Visszamennek a városba, és megpróbálja elfelejteni a lányt, meg a problémás életét.
*
Simon egy mély sóhajjal kinyomta a telefont. Huh, ez elég kínos hebegés volt, de szerencsére a fickó a vonal másik végén nem erőltette a magyarázatot. Elfogadta, hogy szeretne egy másik asszisztenst, és bár megkérdezte, hogy mi a baja Annával, de nem feszegette a dolgot, amikor rávágta, hogy tulajdonképpen semmi, csak mégis, ha lehet, akkor szeretne valaki mást. Így visszagondolva elég hülye helyzet, olyan, mintha valami személyes ügy miatt kényelmetlenné vált volna a munkakapcsolat. Végül is, pontosan így volt.
Tudta, hogy fel kellene hívnia a lányt és megmondani neki, hogyan döntött, de ha egyszerűen akarna fogalmazni, gyáva volt ehhez a híváshoz. Nem tőle fogja megtudni a cserét, és piszok mérges lesz miatta, csalódott, értetlen és sértődött – gondolta. És ragyogni fog a szeme, szikrázni, ahogy szitkozódik majd – képzelte maga elé a látványt élénkebben, mint valaha is, aztán talán a zenében keres menedéket. Ő maga is ezt tenné. Remélhetőleg a múlt éjszaka után nem az alkoholban – gondolta kicsit bizonytalanul, érezve, hogy ő viszont most nagyon be tudna rúgni, de már azt sem merte megkockáztatni, hogy a holnapi forgatásról emiatt késsen el.