"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. január 21., szerda

A családban marad - 10. rész



Az első nap a suliban messze nem volt olyan gáz, mint amilyennek előzetesen Rebecca gondolta volna. James Morrison a szokásos szerelésében telepedett fel a tanári asztal sarkára, miután kiosztotta a dolgozatokat,  és ő igazán csak egy futó pillantást pazarolt a fehér trikó alatt domborodó mellkasnak, valamint a V-kivágásból előgöndörödő sötét szőrszálaknak. Oké, hát vakságot azért nem fogadott. Azért a hosszú ujjak, ahogy elé forgatták az előbb a dicstelen pályaművet... az a gyűrűsujj valósággal jegygyűrűért kiáltott. Vajon az anyja lesz a szerencsés, aki befoghatja ezt a férfit? Nyelt egy nagyot és a padjára csúsztatott dolgozatot forgatta. Jézusom! Mit képzelt, amikor ezt a néhány sort beadta? Tisztában volt vele, hogy csak faramuci kapcsolatukra való tekintettel kapott egy kettest, mert ez az iromány tulajdonképpen értékelhetetlen volt. Így aztán, amikor a férfi megkérdezte az osztályt, hogy akar-e élni bárki a javítás lehetőségével, az elsők között jelentkezett. Korábban nem volt jellemző, hogy a tanár lehetőséget adott volna a dolgozataik javítására, hacsak nem későbbi felelések formájában, ezért Rebecca megvolt róla győződve, hogy James Morrison kifejezetten miatta változtatott a korábbi gyakorlaton.

Vajon Steve tegnap mivel töltötte a délutánját? – jutott eszébe a fiú savanyú arca, amikor azzal a barom Rafe-el lelépett és őt ott hagyta az italautomata előtt, mint valami lúzert. Legszívesebben megkérdezte volna az apját, de ennyire azért még ő sem hagyta el a józan eszét. Nyilván nem fog személyes kérdéseket feltenni a tanárának. Még akkor sem, ha az illető mostanában amúgy a család igencsak közeli barátjának számít is. Nem kellett szótár az anyja tegnap esti arcának a megfejtéséhez. Amikor hazajött, úgy járkált a lakásban, mint valami alvajáró és az arcára kövült üdvözült mosoly több volt, mint árulkodó. A lány szeme a gondolat hatására visszakúszott a tanár fehér pólójára és a combjain megfeszülő farmerre, aztán drámaian nagyot sóhajtott.
-Igen? – nézett rá kérdőn a férfi, mire Rebecca elvörösödött.
-Tanár úr! Megismételné a javító dolgozat címét? – dadogta zavartan, aztán a fejét lehajtva körmölte a füzetébe, amit a férfi elismételt. Jane Austen világa nem tűnt különösebben nehéznek, de tisztában volt vele, komoly hibát követne el, ha leragadna Mr. Darcy és Elisabeth Bennett karakterénél.
*
Steve végül nem ment moziba Julieval. A lány kapható lett volna, de valahogy belőle múlt el a késztetés, mire a gimnáziumtól a lány lakásáig hajtott. Beültek egy kávézóba, leginkább a suliról dumáltak, aztán hazavitte a lányt, mondván, hogy dolga van. Nem volt. Hacsak az nem, hogy a szemeit forgassa, amikor az apja és Judith Denfort a kis bogárhátúval pöfögve álltak meg a parkolóban. Ennyit a halaszthatatlan dolgozatjavításról – vágott grimaszt, amikor az apja azzal a szöveggel dobta oda neki a bogár kulcsát, hogy megtankolta neki a kocsit. Steve azért tisztában volt vele, hogy a megviselt kis tragacsnak előtte komoly megpróbáltatást kellett kiállnia az erdei hepe-hupás úton. Már-már irigykedett rájuk a boldog kiegyensúlyozottságukat látva. Annál is inkább, mert Rebecca  Denfort kissé kimelegedett, puha bőrének izgató látványa az istennek sem akart eloszlani a szemei elől. Márpedig abból sok jó nem származna, ha az apja után még ő is kavarni kezdene egy Denforttal.
A naptárra nézett, ahol amúgy is vészesen közelgett a főiskolai bál napja, és neki még fogalma sem volt, ki a fenével menjen. ...Az ötlet amilyen hirtelen fogant meg benne, olyan gyorsan próbálta is elvetni. Sikertelenül.
*
Vacsora már régen zajlott ilyen jeges hangulatban, mint ez a mostani. Jim még a fiával folytatott vitatkozás miatt rágta magában a gondolatait, Steve kedvetlenül falatozott, Judith kedvét az vette el, ahogy próbált megbarátkozni a gondolattal, ahogy a vacsora végeztével Jimék majd hazaindulnak, Rebecca lapos pillantásokkal méregette a szemben ülő férfiakat. Apa és fia ennél jobban nem is hasonlíthatott volna egymásra, mégis valahogy úgy tűnt, mintha tűz és víz lennének. Steve esze ki tudja hol járt, mert hogy nem itt, abban majdnem biztos volt. Oda sem figyelve evett, időnként játszva a tányérján levő étellel. James Morrison szigorú arccal vagdosta apró falatokra a marhasültet. A mozdulatai nyugodtak, kimértek voltak, aztán a szájába emelt falatot is ugyanezzel a ráérős nyugalommal rágta. Szó se róla, az anyja ma nem a legjobb formáját hozta ezzel a vacsorával, vagy csak az idegeik játéka tette, hogy még egy falatokra vagdosott csizmatalppal is szívesebben birkóztak volna. 

Steve megköszörülte a torkát, megtörve a hosszú percek óta rájuk telepedett csendet, és Rebeccára nézett.
-Arra gondoltam... nem tudom... lenne kedved a jövő héten eljönni az idei bálra... hozzánk... a főiskolára... velem...? – nyögte ki végre a teljes mondandóját. Rebecca meglepetten letette a villát és a kést. Judith kérdőn Jimre nézett, aki megvonta a vállát. Ő megpróbálta erről lebeszélni a fiát, aki azonban valamiért ezt jó ötletnek tartotta. Lelke rajta.
-Mikor lesz? – kérdezte a lány, miközben gondolatban leltárba vette a ruhás szekrénye tartalmát, önmaga előtt nyilvánvalóvá téve, hogy hajlandó elgondolkozni az ötleten.
-Szombaton. – kergetett egy szem borsót a villájával Steve a tányéron, a lányra sem pillantva.
-Miért éppen én? – kérdezte a lány, mire a fiú megvonta a vállát.
-Nem tudom. Csak eszembe jutott. De persze nem kötelező... csak hallottam, hogy a srácok közül többen a barátnőjüket hívják, akik nem is járnak oda a suliba, úgyhogy én is úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem haragítanék senkit magamra az évfolyamból azzal, hogy nem őt választom.
-Ezért viszont majd mindannyian megharagszanak. – kacsintott rá Beca, mire Steve elnyomott egy vigyort. Na igen, arra is van sansz.  Lana és Julie garantáltan berágnak majd, hiszen mindketten arra számítanak, hogy meghívja őket. De Michaela se fog örülni, hogy egy idegen lánnyal jelenik meg. ...-Szóval, ha nincs ló, a szamár is jó lesz? – pislogott fel rá a lány és Steve-nek végre leesett, hogy a meghívása talán nem volt a leglelkesítőbb és legudvariasabb.
-Nem, persze. Örülnék, ha eljönnél. Ennyi. De ha nincs kedved, nem gond. 

-Eljövök. – egyenesedett ki a lány, mire Steve csak biccentett. Másra momentán nem is lett volna képes, mert a gondolatai nagy részét lefoglalta a kérdés, hogy miért érez megkönnyebbülést.
-Oké, akkor majd megbeszéljük.
A két felnőtt csak kapkodta köztük a fejét, mint valami teniszmeccsen. Jim még mindig meg volt győződve róla, hogy ez nem jó ötlet, Judith viszont az álmát látta valóra válni, csak valahogy reménykeltőbb módon. Nem mintha Steve úgy nézett volna ki, mint aki reménykedve várja a lánya válaszát. Sőt, mintha hanyagul, nemtörődöm módon ült volna ott, akinek teljesen mindegy, hogy a kis gimnazista fruska hogy dönt. De végül egy felszabadult sóhaj szakadt ki belőle, és Judith akkor azon gondolkodott el, jó vért szül-e, ha a lánya és Steve... mi lesz, ha nem jön össze köztük mégsem a dolog? Egyáltalán, mit jelent ez a meghívás? Csak egy baráti gesztus, vagy több van mögötte?  De leginkább az aggasztotta, mennyire lesz ez hatással a Jimmel való viszonyára? Önző gondolat volt? Lehet. De egész egyszerűen boldog volt e mellett a férfi mellett, és rettegett tőle, hogy valaki, bárki... ennek a boldogságnak az útjába állhat.
*
-Ezt egész egyszerűen nem teheted meg vele! – suttogta Judith a lányának, miközben a hirtelenjében összedobott lasagnet emelte ki a sütőből. Bár nem tette hozzá, melyik fiúra gondol, Beca azért tudta, hogy most az anyja Steve-ről beszél, nem pedig a nappaliban zavartan magazinokat lapozgató másik fiúról. Fogalma sem volt, mi a fenét csináljon. Már régen készülődnie kellett volna, vagy legalább felhívni Steve-t, hogy lemondja a mai programot, még ha ennél kínosabb dolgot elképzelni sem tudott volna. Ő maga is az üzleteket járta a héten az anyjával, a bálra megfelelő ruhát keresve. Nyilván a fiú is kitett magáért, ő meg itt tipródik még macinaciban, hogy egyáltalán menjen vagy maradjon. Ebből megint botrány lesz, bár most nem igazán érezte hibásnak magát. 

Amikor egy órával ezelőtt morgolódva ajtót nyitott, amiért az anyja nem ért rá, ő pedig már a fürdőszobaajtóból fordult vissza, majdnem elájult. Még ha örült is volna Kevin váratlan felbukkanásának, az az öröm abban a pillanatban vált semmissé, amikor belegondolt, micsoda keveredés lesz ebből. Felpislogott a konyha falán halkan ketyegő órára és elsápadt. Steve perceken belül beállít majd. Nem hívta fel, mert mit mondhatott volna? Valahol legbelül abban reménykedett, Kevin az orrára nyom egy puszit és már megy is tovább, mint aki csak egy villámlátogatásra ugrott be útközben valahová máshová, de a fiú első szavai világossá tették, hogy nem erről van szó. A zavarodott üdvözlésből neki is éreznie kellett, hogy nem a legjobban időzítette a látogatását, de Rebecca képtelen volt a szemébe mondani, hogy igencsak rosszkor jött. Sután hebegett-habogott, hogy mennyire örül, aztán jobb ötlete nem lévén az anyja után rohant a konyhába, hogy segédkezzen neki. 

A következő pillanatban megszólalt a csengő és a két nő úgy nézett egymásra, mint a tanácstalanság élő szobrai. Végül Judith mozdult először, ott hagyva a lányát, hogy a hátralévő szűk egy percben döntésre jusson elsősorban önmagával.
Az ajtóban nemcsak Steve állt, hanem Jim is. Mindketten nagyon elegánsan, bár pillanatnyilag a fiú még az apját is lekörözte sötét, elegáns öltönyében.
-Szia! Gondoltam, ha a gyerekek lelépnek bulizni, kövessük mi is a példájukat. – mosolygott James Morrison Judithra, akitől válaszként nem telt több egy fanyar grimasznál. Jim azonnal megérezte, hogy gond van, Steve egyelőre jobban el volt foglalva a kezében szorongatott kis átlátszó dobozban lévő csuklódísszel. Judith azt mondta, aranysárga ruhát vettek, így aztán ehhez választotta a virágot. Kíváncsi volt, Rebecca mit fog szólni hozzá. Egyáltalán számít-e rá, hogy kap valami apró ajándékot, vagy csak zavarba hozza őt is és ezzel saját magát is? A gondolatait egy magas, jóképű srác felbukkanása zavarta meg a nappali felől. Nem úgy nézett ki, mint egy távoli unokatestvér, így aztán azonnal riadót fújtak az érzékei. 

-Hát, itt közben kicsit összekuszálódtak a dolgok. – krákogott Judith, aztán úgy döntött, mielőtt robban a bomba, ő bemutatja egymásnak a fiúkat.
-Kevin Sloan… ők pedig James és Steve Morrison.
Senki nem erőltette a kézfogást, a srácok részéről egy fagyos biccentés volt a köszöntés, Jim pedig kíváncsian, kérdőn nézett az asszonyra.
-Kevin és Rebecca a téli szünetben ismerkedtek össze. – adagolta Judith apránként az információt. –És most meglepett bennünket ezzel a látogatással. – nyelt nagyot, ahogy Steve szeme összeszűkült.
-Rosszkor jöttem? – szólalt meg a fiú zavartan, lassan kapisgálva, hogy Rebecca talán azért is nem fogadta túláradóan kedvesen, mert mára más programja volt.
-Hát, ami azt illeti … - szólalt meg Steve. –Jobb lett volna, ha még a héten ideszólsz, hogy jössz, akkor Rebecca szólhatott volna, hogy keressek valaki mást helyette. Most már elég késő lenne…
Ebben a percben a lány kilépett a konyhából és Steve szemöldöke felszaladt a melegítőruha láttán.

-Szia! Elfelejtetted?
-Nem Dehogy! – pirult el Rebecca. Hogy is felejthette volna el, hiszen egész héten ennek az estének a lázában égett. Igaz, leginkább a ruha és a lehetőség miatt, hogy részt vehet egy főiskolás rendezvényen, de ahogy most elnézte Steve Morrison eleganciáját, önkéntelenül is megnyalta a szája szélét. Az öltöny legalább olyan jól állt rajta, mint a farmer. –Beszélhetnénk? – biccentett a fejével a konyha irányába. Steve engedelmesen követte, aztán a lány után lépve becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi van? – kérdezte feszülten.
-Egy órája jött, már éppen készülődni kezdtem. De most enyhén szólva is ciki, ha veled lépek le, amikor ő meg miattam jött, nem?
-Nekem nem. – vont vállat Steve. –Jártok? – kérdezte a szája szélét rágva, amíg Rebecca válaszára várt.
-Kevinnel? Nem. A téli szünetben ismerkedtünk össze. Néha elmentünk táncolni, de nem beszéltünk róla, hogy ez folytatódhat. Tök váratlanul állított be.
-Akkor? Most itthon maradsz vele? – kérdezte ingerülten Steve. Nem igazán érdekelte, hogy mi volt közöttük, és talán az sem, hogy még mi lehet. Ő számított ma a lány társaságára, ez a srác meg bekavart a váratlan felbukkanásával.
-Nem tudom. Tényleg nem. Ha nem megyek, téged bántlak meg, ha megyek, akkor őt. – vonta meg tanácstalanul a vállát a lány. Steve nem kegyelmezett.
-Hát, őt a világért se bántsuk meg, nem igaz? Nekem ígérted ezt az estét. Ennyi. Minden más csak duma. – fortyant fel, aztán a kezében tartott dobozkát lecsapta az asztalra, és már majdnem felrántotta az ajtót, amikor a lány elkapta a karját. 

-Ne hisztizz! Öltözök. Kevin meg így járt. Majd legközelebb szól, mielőtt hívatlanul beállít.
-Gondolod, hogy ezek után lesz még legközelebb? -  grimaszolt gunyorosan Steve, egy pillanatra annak a másik fiúnak a helyébe képzelve magát. Ez a csaj … tényleg komolyan meg kéne gondolnia, hogy kezd-e vele egyáltalán. Nem azért, amiért az apja óvta tőle, mondván, nem biztos, hogy jó dolog, ha apa az anyával, fiú a lányával kavar… nem, Rebecca kiismerhetetlen személyisége hozta időnként zavarba. Ahogy ott hagyta őt nemrégiben a gimiben, amikor azzal a kosaras sráccal lépett le, most ez a Kevin gyerek… túl sok srác kering körülötte, ő pedig nők terén nem volt az a versenyző típus. Szerette a tiszta helyzeteket.
Közben Beca megvonta a vállát. Legközelebb? Amíg néhány perccel korábban meg nem látta egymás mellett a két fiút, addig úgy gondolta, bárhogy is alakuljon ez az este, Kevinnek lesz még szerepe az életében. Most azonban már úgyszólván mindegy volt a számára, hogy az a másik fiú jön-e még valaha. Pontosan emlékezett még, hogy milyen volt összetapadva és csókolózva táncolni vele az Illatos Fahéjban. Steve-ről nem voltak ilyen emlékei. Mégis, látatlanba elcserélte volna a két élményt. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy miért. Egyszerűen döntött. Steve Morrison számára szavazott bizalmat, még mielőtt a fiú különösebben kiérdemelte volna. 

Kinyitotta az ajtót és azonnal Kevin aggodalmasan csillogó szemével találta szemközt magát.
-Elmész? – lépett feléje a fiú.
-Kev, ezt már megígértem és az utolsó pillanatban nem mondhatom le. – próbálta becsomagolni a döntését Rebecca, de Kevin láthatóan keserűen kedvelte az elutasítás piruláját.
-Nem akarod lemondani – javította ki fanyarul a lány megfogalmazását.
-Igazad van, nem is akarom – durcáskodott Rebecca azonnal. Kevintől elvárt volna annyi lovagiasságot, hogy nem hozza még kényelmetlenebb helyzetbe, mint ahogy a felbukkanásával már megtette. De a fiú sem akarta feladni. Arra számított, tárt karokkal fogadják, ehelyett beállított ez a pingvin, és nagyon úgy nézett ki, hogy tök fölöslegesen tette meg a hosszú utat, hogy lássa Rebeccát, mert a másik srácnak itt valamiféle előjogai vannak. Hát, ez nem nagyon derült ki a lánnyal folytatott korábbi telefonbeszélgetésekből, amikre a meglepetése ötletét alapozta.
-Korán hazahozom – szólalt meg Steve, a vitatkozóktól egyaránt behajtva egy-egy szúrós pillantást.
-El se kéne vinned! – morogta a szőke fiú az orra alatt.
-Hé, haver! Ne rajtam verd le, hogy visszafelé sült el a meglepetésed! – horkant fel Steve. –Sértetlenül visszakapod két-három óra múlva. – ígérte, és remélte, hogy hihetően füllentett, mert esze ágában sem volt megrövidíteni a Rebeccával töltendő időt. Az apjára nézett, aki Judith-tal szótlanul figyelte kettejük kakaskodását. Becsületére legyen szólva, egyetlen arcrezdülése sem árulkodott róla, hogy igazolva látja a figyelmeztetését: ha Rebeccával kezd, meglepő húzásokra kell számítania.

3 megjegyzés:

csez írta...

Rizikós a szitu ;)
Hogy lesznek "jó tesók", ha mégsem jön össze?! :P
Tetszett!
K&P

rhea írta...

Kakaskodó fiúkák :)) Egész felvidultam ettől a résztől! XDD
Jól esett, tetszett. Köszönöm Jutkám, pusza

zso írta...

Jó kis rész volt. Úgy látom, kiválón sikerült utána járnod ennek a korosztálynak. :)