"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. január 23., péntek

A családban marad - 11. rész



Rebecca kicsit csalódottan üldögélt Steve mellett egy viszonylag csendes sarokban. A hatalmas aulában dübörgött a zene, lehetetlenné téve a beszélgetést, de igazából nem is bánta. Az este nem egészen úgy alakult, ahogy a héten többször is elképzelte. 

Amikor megérkeztek, még ott dolgozott benne a feszültség, amivel otthonról elindultak, lehetetlenné téve, hogy átadja magát a különleges alkalom izgalmának. Az utat egyébként is szótlanul tették meg, a gondolataikkal vívódva, de képtelenül arra, hogy a másikkal is megosszák. Hiába ragyogott, mint valami aranyos jelenés, még a ruhája selymes suhogása sem tudta feledtetni vele, hogy a készülődése sem úgy zajlott, ahogy szerette volna. A haját leeresztve hagyta, mert sokkal jobban elkéstek volna, ha még akkor kezdenek neki az anyjával a bonyolult csigák feltekerésének. Csak egy nemesen egyszerű fonatot font gyorsan, amely a bal mellére előre vetve csillogott a lámpák fényében, köszönhetően a belefont arany színű szalagnak. A többi lány sokkal egyszerűbben, visszafogottabban öltözött és ettől magamutogató pávának érezte magát. Érzékeny radarjai fogták a rá és partnerére irányuló vizslató pillantásokat és megjegyzéseket, melyek közül a legtöbb nem volt különösebben barátságos. Kicsit úgy érezte magát, mintha semmi keresnivalója nem lenne itt, pedig hát Steve maga hívta el, tehát nem kellett volna betolakodónak éreznie magát. 

Túlesve néhány bemutatkozáson, melyek többségénél Steve is érezhetően zavarban volt, végre elvegyültek a büfénél ácsorgók között. Vágyakozva nézte a könnyű koktélokat szürcsölő vidám lányokat és kedvetlenül szaglászott bele a kezébe nyomott gyümölcslébe.
-Bocs, de még kiskorú vagy. Nem kockáztatok … - vágott egy grimaszt Steve, aki maga egy kis üveg sörrel a kezében nézte a táncolókat. Neki is az előbbi suta bemutatkozás járt az eszében. De hát mit mondhatott volna, ki ez a szőke lány az oldalán, akivel még soha senki nem látta, csak pont erre az estére kerítette elő hirtelen? Hogy az apja szeretőjének a lánya? Hogy a barátnője? Az előbbihez senkinek semmi köze, az utóbbi pedig egész egyszerűen nem volt igaz. –Táncolunk? – nézett Rebeccára, aki megkönnyebbülten rakta le a poharát. Végre egy jó ötlet!

A tánc hirtelen félbeszakadt, amikor a diákszövetség tagjai fontoskodva összehajoltak a színpadi mikrofon mögött. Kihirdették a bál királyának és királynőjének címét, amit valami végzős párocska nyert, Rebecca szerint abszolút érdemtelenül, mert a terem hatalmas ablakaiban önmagukat százszor  érdemesebbnek látta a díjra. Fanyalogva csatlakozott a tapsolókhoz, aztán a tánc folytatódott, és végre először érezte, hogy az este jó irányba fordulhat. Steve magához húzta a lassú dallamra, és ő engedékenyen bújt meg az ölelésben. Valami azonban nem volt rendben, ezt érezte, bármennyire is tökéletesnek tűnt minden az első pillantásra. Eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor Kevinnel összesimulva ringatóztak az Illatos Fahéjban, és rájött… nem érzi azt a belső remegést, ami Kevin karjaiban elfogta, valahányszor fél lépésnél közelebb került hozzá. Hiányzott az az elgyengítő borzongás, és bármennyire is szerette volna megtalálni, hiába pislogott fel Steve arcélére, hiába szimatolt aprókat a fiú nyakában, nem történt más, minthogy élvezte a zenét egy jóképű fiú oldalán. Steve talán félreértette az alig érezhető kis próbálkozásait, a mély sóhajt, mert megtorpant egy pillanatra és még szorosabban húzta magához. Lassan lehajtotta a fejét, egyik kezével a megfelelő szögbe kormányozva a lány arcát és óvatosan, tapogatózva megcsókolta. Rebecca meglepetten fogadta a csókot, nem tiltakozott, még viszonozni is igyekezett, hátha majd ez túllöki a bátortalan tanácstalanság vékony mezsgyéjén, de végül úgy váltak szét, hogy Rebecca biztos volt benne, nem Steve Morrison az Igazi. 

Eközben a fiú is furcsa érzésekkel próbálta megfejteni azt az érzést, ami a lányt a karjaiban tartva elfogta. Hiába volt a hajlékony, selyembe csomagolt test vérpezsdítő közelsége, az orrába kúszó kellemes illat... Mintha a nem létező hugát ölelgetné itt, kifejezetten zavaró volt a csók emléke. Ezt nem kellett volna! – ez motoszkált benne, és határozottan bosszantó volt, hogy ilyesmin jár az esze, ahelyett, hogy újra megcsókolta volna. Egyikük sem tett érte semmit, az egész mégis félresiklott valahol.
-Gyere, üljünk le egy kicsit! – motyogta, és kézen fogva ehhez a sarokhoz vezette a táncosok között. Ültek ott mindketten a gondolataikkal bajlódva, aztán Steve vett egy nagy levegőt. Ez az este már az induláskor félresiklott, de ezzel az előbbi jelenettel, lényegében véget is ért. Nem kellett volna Becát magával hoznia ma este! Talán az is jobb lett volna, ha el sem jön. Bármit is remélt vagy várt, egész mást kapott. De egy kérdésre legalább megkapta a választ, bármit is képzelt korábban: Rebecca Denforth nem az a lány, akivel mostantól járni fog. És a szíve mélyén biztos volt benne, hogy erről a lánynak is ugyanez a véleménye. Furcsa módon azonban mégsem érzett csalódást emiatt. Csak megállapította a tényt, és remélte, hogy ettől még barátok maradhatnak. Ha másért nem, hát a szüleik között szövődött kapcsolat miatt. 

-Bocs az előbbiért! Nem kellett volna! – morogta zavartan, kicsit félve a lány reakciójától erre az őszinte beismerésre.
-De, szerintem jó, hogy így történt – érkezett a halk felelet, ami meglepte. Arra számított, hogy Rebecca megalázónak érzi majd a vallomását, kiborul, erre baráti egyetértéssel helyesel.
-Mi volt ebben a jó? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Volt már annyi tapasztalata, hogy tudja, az előbbi csók nem vette le a lányt a lábáról. Már annak is örülhet, ha nem érezte viszolyogtatónak. Rebecca úgy csókolta vissza, mint aki csak ki akarja próbálni, milyen érzés lehet, de érzelmeket nem fedezett fel az ölelésében. Még csak szégyenlős sem volt. Nem! Olyan volt, mintha vizsgázott volna előtte, és a vizsga végén tagadhatatlanul elbukott. Máskor nem hagyta volna ennyiben, de most mégsem gerjedt fel benne a bizonyítás vágya.  –Olyan volt, mintha a hugomat csókoltam volna meg. És nem kell az érzékeny önérzetemet ápolgatnod, éreztem, hogy neked sem jött be. – grimaszolt.

-Hát, tényleg nem. – vigyorodott el a lány. Az este folyamán most először érezte, hogy jó kedve lesz és innentől talán az a furcsa béklyó is lehull róla, amit kezdettől fogva érzett. –De emiatt ne hibáztasd magad! A csók egy tízes skálán egészen biztosan kilenc és tíz között mozoghatott, csak tudod, igazság szerint, én is úgy éreztem, mintha a nem létező bátyámmal csókolóznék. Valahogy nem tűnt helyesnek. Csak azért nem löktelek el, mert vártam, hogy majd egyszer csak más lesz, de nem lesz más, igaz? Nem engem kellett volna elhoznod erre a bálra! …Azok a lányok… talán mégis egyiküket kellett volna meghívnod. – próbálta a lány egy halvány mosollyal elvenni a vallomása élét. Steve azonban nem tűnt megbántottnak, sőt, mintha megkönnyebbülés suhant volna át a szigorú vonásokon. 

-Na, nem! Őket azért nem. …Tudod, őket egyébként sem akartam. Már arra gondoltam, inkább el sem jövök. Aztán eszembe jutott, hogy talán te elkísérnél… néha egészen jófej tudsz lenni, bár a múltkor ott a gimiben eléggé kiborítottál. Azt hittem azért, mert csalódott voltam, hogy a másik sráccal mentél el, ezért úgy gondoltam, ez remek alkalom lenne, hogy kiderüljön, mit is érzünk egymás iránt. Van-e egyáltalán olyan, hogy egymás iránt... Őszintén szólva, mást vártam. Tudod, féltem tőle, hogy csak azért jössz el velem, hogy velem járva az apámhoz próbálj közelebb kerülni, de az az igazság, hogy már rég rájöttem, hogy ez hülyeség, mert az apám sose kezdene egy diákjával, meg tulajdonképpen belőled sem nézném ki ezt a boszorkányos oldaladat. Te tényleg helyes lány vagy, ebben a ruhában kifejezetten észbontó, néha vicces, máskor meg az agyamra mész… sokat gondoltam is rád mostanában, így aztán azt hittem, hogy … lehetne köztünk valami. De őszintén szólva nem érzem azt, ami egy kapcsolathoz kell. Nem hazudtam az előbb… olyan, mintha a hugom lennél. Feltéve, ha nem gáz, hogy az ember néha meg akarja csókolni, máskor meg ki akarja tekerni a huga nyakát. – szusszantott a fiú, ahogy egy fanyar mosollyal Rebeccára nézett.

-Állítólag a tesók között ez egy természetes állapot. Lindsy barátnőm többet panaszkodik az öccsére, mint a pasijára. De ha már a nagy vallomásoknál tartunk, akkor nekem is be kell vallanom, hogy apád után Te tűntél a második legjobb választásnak. Ne kapd fel a vizet, csak vicceltem! – kuncogott a lány a fiú megvillanó tekintetére reagálva. -Apáddal az a dolog… butaság volt, már tudom. Te igazán helyes pasi vagy, és apádat elnézve még sokáig az is maradsz, és bár időnként kiborítóan fensőbbségesen tudsz dumálni az emberrel, azért örültem, hogy elhívtál, és szerettem volna, ha megcsókolsz, mert ez sokat elárul egy srácról… nyilván azért akartam annyira, mert nem tudtam, hogy ez aztán le fogja leplezni, hogy nem illünk egymáshoz. Tudod, azt mondják, ez tiszta kémia, és hát úgy tűnik, nem mi vagyunk egymásnak a szabad vegyértékek. 

-Lehet, hogy csak rosszul csináltam. – grimaszolt Steve, mire Rebecca maga felé fordította a fiú arcát és a szemébe nézett.
-Nézd, nekem nincsenek túlságosan nagy tapasztalataim, de biztosíthatlak róla, hogy veszettül jól csináltad. Ha számomra elég lenne csak a szex egy kapcsolatban, akkor éppen elég jól ahhoz, hogy benne legyek veled. De nekem nem elég, én szerelemből akarok együtt lenni egy sráccal, és sajnos nem éreztem, hogy a lelkem rárezonált volna a csókodra, ha érted, hova akarok kilyukadni. De szerintem nem olyan nagy tragédia, hogy nem fogunk járni… főleg így, hogy mind a ketten rájöttünk erre. Képzeld el, milyen bonyodalom lett volna belőle, hogy mi összejövünk, miközben a szüleink... szóval, hidd el, jobb ez így! Főleg, ha időközben kiderült volna, hogy mégsem működik a dolog, ők meg együtt maradnak... Szóval, ha tesót akartál, az őseinket elnézve nagyon úgy tűnik, hogy még megkaphatod. Ebben az esetben viszont óvnálak tőle, hogy a féltékeny bátyuskát alakítsd a jövőben. Azt kifejezetten rosszul tűrném. – kuncogott Rebecca.

-Erről jut eszembe… mi lesz azzal a sráccal? – nézett kutatóan a lány szemébe Steve. Jól esett a dicsérete, de azért inkább hanyagolta volna a csókolózás témáját, ha már ilyen szépen megegyeztek, hogy a próbacsók fényesen bizonyította, hogy nem egymásban fogják megtalálni a nagy Ő-t. Azért még mindig jólesően legeltette a szemét a lány fényes szaténba csomagolt formás testén. Bárki is lesz a pasija, szexis kis macskát fog kapni a fáradozásaiért cserébe. De azért majd az illető körmére néz, mert csak olyan srác jöhet számításba, aki a szexi külső mögött arra a vadóc lányra is kíváncsi lesz. Önkéntelenül is elvigyorodott, ahogy rájött, hogy máris a báty hol hálás, de többnyire hálátlan feladatkörébe képzeli magát. Lehet, hogy Beca jobban járt volna, ha járnak...

-Nem tudom. Ha az egoja kibírja, hogy ma eljöttem veled, akár még lehet is a dologból valami. Ha viszont lelépett, mire hazamegyünk, akkor én tuti nem fogok utánakúszni, a bocsánatáért esedezve. – vonta meg a vállát a lány, és a kerek, puha testrész visszarántotta a fiút a gondolatai elkalandozásából.
-Kár, mert azt megnéztem volna... Rebecca Denforth, ahogy megalázkodva könyörög...  – vigyorgott Steve.
-Te csak vigyázz, mert a testvéri szeretetnek is megvannak a maguk buktatói. – bokszolta oldalba a lány, nem is sejtve, mennyire rárímelt a fiú gondoltaira. –Táncolunk még? Vagy inkább hazamegyünk? – állt fel. Steve is felpattant. Részéről már nem volt miért maradnia.
-Neked van kedved maradni? Vagy kíváncsi vagy, hogy mennyire erős a vonzerőd? – kacsintott rá a fiú. –Ha még ott lesz, szerintem meséljük el neki, hogy hogy jutottunk a nagy felismerésre. Ha jó fej, akkor örülni fog, hogy őt választottad, ha meg egy féltékeny barom, aki kiakad egy csókon, akkor nem is érdemes az idődet fecsérelni rá. – mutatott rá nagy tudálékosan, mire Rebecca a szemét forgatva megindult a ruhatár felé.
-Ha csak utalni merészelsz rá, hogy miért mentünk haza… ha csak fél szóval is… kinyírlak. Értjük egymást… tesó?

4 megjegyzés:

csez írta...

Váratlan, tökéletes fordulat XDDD
Tetszett, jucus!
K&P

Névtelen írta...

Hűha! Váratlan és meglepő és kicsit gyors fordulat. Ahhoz képeset, hogy Beca az előbb még elég gyerekesen kezelte azt, hogy elmenjen-e a bálba vagy sem, most meg máris bátyjának fogadja Stevet? Puszi, Porcica

rhea írta...

Nna szép dolog! Megleped itt a jó népet! :) Az ember már azt hiszi hogy...pedig dehogy! :))) Jól van Jutkám, jó ez így. XD
Tetszett, köszönöm. <3

zso írta...

Nekem is egy kissé gyorsított eljárásnak tűnt, ahogy lerendezték ezt a húgom, nem húgom ... dolgot. :)
De nyilván te tudod már, miért csak egy röpke bugi-vugi lett belőle.
Köszi, nekem bejött.