A családban marad - 4. rész

Hűvös, távolságtartó napok következtek, de Judithot mégsem az otthon kialakult hidegháborús hangulat keserítette el. Rebecca a szobájában kuksolt, kulcsra zárt ajtó mögött, és úgy döntött, fáj a feje, nem hajlandó iskolába menni. Judith eleinte belement a játszmába, hiszen el tudta képzelni a lánya helyzetét, a történtek után nyilván kínos lett volna a találkozás a tanárával. De ez nem maradhatott a végtelenségig így. Csak éppen fogalma sem volt róla, hogy tudná hatalmi szóval rávenni, hogy a hétköznapok újra visszatérjenek a normális menetrendjükhöz. Végül váratlan megoldás kínálkozott.

Jim hallgatag visszavonulása volt az, ami igazán rosszul érintette. A férfi az ominózus nap óta nem jelentkezett, nem hívta, nem látogatta meg. Olyan volt az egész helyzet, mintha a férfi azzal, hogy becsukta maga mögött a szobája ajtaját, lezárta volna a kapcsolatukat is. Nem igazán tudta ezt elhinni, de a hallgatás magáért beszélt.

Ráadásul azon a sorsdöntő napon alig értek, haza, megszólalt a telefonja és az exférje, Paul kereste, mintha megérezte volna a távolból, hogy a lányával olyan dolog történt, amihez neki apaként is lehetett, kellett volna, hogy legyen néhány szava. Judith meg sem várta, hogy kiderüljön, miért keresi a férfi, még a történtek hatása alatt állva beszámolt róla, hogy mi történt. Paul mély sóhajjal fogadta a híreket. Judith éppen eléggé kikerekítette a történetben, hogy a lánya valószínűleg egy apa-figurát keres a tanárában, és ez egyszerre keserítette el és háborította fel. Nem tudta, onnan a távolból honnan is tudhatta volna, hogy az a tanár mennyire bátorította ezt az érzékeny tinédzsert, de apaként azonnal őt hibáztatta a kialakult helyzetért. Igazából a lassan közelgő ünnepekkel kapcsolatban hívta a volt feleségét, mert annyi év után először, el akarta hívni a lányát egy sítúrára, ezt szánva neki karácsonyi ajándékként. És egyúttal megragadni az alkalmat, hogy összebarátkoztassa a barátnőjével, aki – most úgy tűnt – hosszú idő után először mindenki másnál fontosabbá vált az életében. Nem volt ez minden pikantériától mentes próbálkozás, tekintve a volt felesége által mesélt történetet, ugyanis Sofia, a leendő mostoha mama jószerivel a nővére lehetett volna a lányának. Végül inkább megkérdezte, meglátogathatja-e őket a napokban, majd lényegében dolgavégezetlenül lerakta a telefont. Úgy döntött, meglátogatja a lányát és egyúttal vet egy pillantást a donjuan-tanárra is.

*

Jim gondolatai folyamatosan elkalandoztak, egyszerűen képtelen volt a dolgozatjavításra figyelni. Meglehetősen hülye módját választotta a helyzet kezelésének, ez dübörgött az agyában már napok óta. Hiába na, ez volt az első eset, amikor egy kislány rajongása nemcsak vele volt kapcsolatos, de érintve volt benne egy felnőtt nő is, jelesül a leányzó édesanyja. A tapasztalatlansága pedig tagadhatatlanul rossz megoldást szült. Tulajdonképpen cserbenhagyta Judith-ot, aki nyilván nem is érti, miért nem hallat magáról, de fogalma sem volt róla, mi lenne a következő helyes lépés. Közben teltek a napok, és a megoldás csak egyre bonyolultabbá vált, mert mostanra már a némasága is magyarázatra szorult. Az első napon összeszűkült gyomorral ment be Beca osztályába, felkészülve valami botrányos helyzetre, de a lány nem volt ott. Megkönnyebbülni mégsem tudott, mert folyamatosan ott lógott a feje fölött Damoklesz kardjaként annak az első nyíltszíni találkozásnak a kínos ígérete.  A többieket figyelte, a lány barátnőit, hogy vajon melyiküknek a szemében látja felvillanni a „mindenről tudunk” árulkodó cinkos szikráját, de csak közömbös, unott tinédzser-pillantások kísérték a klasszikus angol irodalom éppen aktuális gyöngyszemének taglalását. 

Ráadásul a fiával sem beszélt a dologról, és ilyen nem fordult elő velük, amióta csak kettesben éltek. Minden aktuális problémát kibeszéltek korábban, de ez valahogy megrekedt az elhallgatás szintjén, és ettől már a gyomra is émelygett. Steve nem forszírozta a magyarázatot, és fogalma sem volt róla, hogy ennek az iránta érzett bizalom, vagy éppenséggel az értetlen bizalmatlanság-e az oka.

Számtalanszor emelte már fel a telefont, hogy Judith-ot hívja, aztán az első csengetés előtt zavartan kinyomta. Mit mondhatott volna? Hogy „drágám, semmi gond, a lányod majd túlesik ezen is, mint más gyerek a kanyarón, mi pedig nyugodtan élvezkedhetünk továbbra is az erdei házban”? A történtektől még az asszonnyal való kapcsolata is más színezetet kapott, mintha ledegradálta volna egy egyszerű hétköznapi viszonyra... feledve azokat a régen hiányolt, és Judith mellett végre megtapasztalt örömteli érzéseket, amikor valakinek fontos az ember. 

A tanári szoba telefonjának éles hangja zavarta meg az önostorozó gondolatok közepette. Joshua, a portás telefonált fel, hogy valaki keresi, és rá sem kérdezett, ki az. Első gondolata a megkönnyebbülés volt, hogy lám, Judithnak volt helyette is bátorsága tiszta vizet önteni a pohárba, mert nyilván csak ő lehet a látogató. Azt ugyan még nem tudta, hogy a beszélgetés milyen fordulatot hozhat, de magában erősen remélte, hogy az elmúlt napok hallgatásával nem tett tönkre semmit, ami olyan szépen alakult közöttük. Az utolsó lépcsőfordulóból kibukkanva azonban egy tökéletesen ismeretlen, sportosan elegáns fickót vett észre Joshuával beszélgetve. Ki a franc lehet ez? Szülők nem szokták személyesen felkeresni, kizárólag a fogadó órákon. Abban pedig biztos volt, hogy ezt az ürgét még életében nem látta. 

-Jó napot! James Morrison vagyok. – állt meg a férfi mellett, aki lassan fordult feléje, aztán alaposan végigmérte a feje búbjától a talpáig. ...Olyan szemei vannak, mint egy nyomozónak... vesébe látó, élénk kék szemek... teljesen lehetetlen módon valahonnan még ismerősek is – állapította meg Jim feszengve a kutató pillantás súlya alatt.

-Paul Denfort – nyújtott kezet a férfi és Jimnek beletelt néhány hosszú pillanatba, mire beazonosította a nevet. De addigra az idegen hozzá is fűzte: -Rebecca Denfort édesapja.

-Ah, Rebecca. – villantott egy feszült mosolyt és felkészült rá, hogy a következő pillanatban az apa dühe harsogja tele az aulát.

-Igen, Rebecca... – morogta mély hangon a másik férfi és körülnézett. –Tudnánk itt valahol nyugodtan beszélni?

-Persze, a büfében ilyenkor nincs senki. Talán ott... – indult előre Jim. A mögötte lépdelő férfinál jártak a gondolatai. Jóképű pasi volt, és bár Judith nem sokat mesélt róla, valamiért mindenféle ellenszenves jelzőkkel aggatta tele ismeretlenül is. A valóságban azonban úgy nézett ki,mint egy sikeres vállalkozó, aki jó apaként őszintén aggódik a lányáért. Kíváncsi lett volna rá, hogy a fickó miért éppen most bukkant itt fel, de volt egy sejtése róla, hogy hamarosan meg is fogja tudni.

-Igyunk egy kávét? – intett az automata felé, mire Paul Denfort kissé utálkozva vágott egy grimaszt.

-A főiskola óta nem ittam ilyen löttyöt – morogta. –Úgyhogy itt az ideje egy kis múltidézésnek - nyúlt a zsebébe és kimarkolt némi aprót. Meg sem kérdezte, Jim milyet kér, megnyomta a gombot és hamarosan két espresso-val a kezében állt meg az egyik közeli asztalnál, átvéve a meghívó szerepét és ezzel némiképp az irányítást is a beszélgetésben. Jim vágyakozva gondolt egy kis tejre, de végül szó nélkül hagyta. Végül is, nem baráti csevely várt rá, a kínos helyzethez pedig ez a keserű lé kiválóan illett.

-Judith azt mondja, a lányom meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozta nemrégiben. – nézett rá kutatóan a másik férfi.

-Semmi probléma, előfordul ez néha. – vont vállat Jim és belekortyolt a kávéba. Életében nem ivott még ilyen rosszat, de pótcselekvésnek ez is megfelelt, úgyhogy hősiesen forgatta a szájában a kortyot.

-Micsoda? Hogy kikezd a tanítványaival? – nézett rá lapos pillantással Paul Denfort. Jimnek cigányútra szaladt a kávé.

-Nem kezdtem ki vele! – tiltakozott köhögve. A lány apjának arcán halvány vidám kifejezés suhant át, élvezve, hogy kiakasztotta a beszélgetőtársát.

-Nézze, én tudom, hogy a gimnazista csajok igazán megvadulnak az érettségi környékén. Rebecca az élő bizonyíték rá, hogy ilyenkor a hormonok tombolnak a lányokban is. De egyetlen tanárt sem ismertem, akire rágerjedtek volna annak idején. Talán, mert úgy öltöztek és viselkedtek, mint a tanárok és nem úgy, mint egy rocksztár. – mutatott végig Jim ruházatán az apa. A férfi értetlenül nézett végig koptatott farmerbe bújtatott hosszú lábain, a fekete, kissé kopott félcsizmán. Az összképet fehér póló és felette kigombolva lobogó világos farmering tette teljessé. Világ életében ilyen holmikban járt, de soha eszébe sem jutott, hogy ez a középiskolás lányoknál kihívással ér fel.

-Egyetlen munkahelyemen sem rótták fel az öltözködésem. – mentegetőzött zavartan. Mégis, mit kéne magára húzzon? Kitérdelt szövetnadrágot és kinyúlt, kötött mellényt a flanel inge fölé, és csokornyakkendőt? Úgy döntött, hogy elébe megy a férfi vádaskodásának. Azt mondják, hogy legjobb védekezés a támadás... és ha nem is akarta Becát bajba keverni, azért a balhét sem volt hajlandó elvinni helyette.

-Nézze! Több, mint tizenöt éve vagyok tanár és nem Beca az első lány, aki azt hiszi, hogy szerelmes lett belém. Erről nem  tehetek, biztos lehet benne, hogy én nem tettem ennek érdekében semmit. Tudatosan egészen biztosan nem. Én megmondtam a lányának is, hogy ez az egész képtelenség, ő pedig hamarosan rá fog jönni ugyanerre. Észre fogja venni valamelyik srácot a saját korosztályából és onnantól én csak egy korosodó faszi leszek a számára. A maga helyében nem csinálnék nagy ügyet a történtekből.

-Hát, én kénytelen vagyok. Ugyanis a lányom addig nem hajlandó iskolába járni, amíg maga be nem ismeri, hogy gyengéd érzelmekkel viseltetik iránta. – grimaszolt Paul Denfort.

-Ez igazán kellemetlen, mert akkor aligha fogja befejezni az iskolát. – húzta el a száját Jim.

-Nem értékelem a humorát, tanár úr! – csattant fel Paul Denfort. –Viszont hamarosan itt a téli szünet és én magammal viszem Becát. Remélhetőleg ez a néhány hét elég lesz hozzá, hogy az agya a helyére zökkenjen. Igazából csak arra voltam kíváncsi, hogy maga milyen figura. Higgye el nekem, hogy van benne már gyakorlatom, hogy első pillantásra megállapítsam egy emberről, ha veszélyt jelent. Jelen esetben a családomra, tehát az érzékeim ilyenkor még kiélezettebben működnek. De maga meglehetősen ártalmatlannak tűnik. Elhiszem, hogy a lányom fantáziája lódult meg néhány romantikus irodalmi mű hatására, ezért nem is kívántam az iskola vezetését is bevonni ebbe az ügybe. Bízom benne, hogy komolyan mondta, amikor úgy nyilatkozott, hogy soha nem kezdene gyereklányokkal. A feleségem szerint bocsánatkéréssel tartozunk Önnek a történtekért, és most hogy megismertem, már kezdem én is így látni. 

-A felesége? – ragadta ki Jim az egyetlen szót, ami a másik férfi ömlengéséből megütötte a fülét.

-A volt feleségem. – helyesbített Paul Denfort. -De a lányunk nevelésének kérdésében családi egységként gondolok magunkra.

-Értem. – szusszantott Jim. A hülye pojáca! Hol a fenében volt a fene nagy családi egysége, amikor Rebecca irodalomóra elején kigombolt egy gombot a blúza elején, hogy neki jobb legyen a belátása a zsenge húsra? Ha valamire nincs szüksége, akkor az ennek a fickónak a bocsánatkérése. De hangosan csak annyit mondott:

-Örülök, hogy tisztáztuk ezt a kellemetlen félreértést. Rebeccának egészen biztosan jót fog tenni egy kis távolság térben és időben is. A feleségének pedig majd eljuttatom a tananyagot, ha esetleg a téli szünetre lesz valami házifeladata az osztálynak. Köszönöm, hogy meglátogatott, de sajnos nekem lassan órára kell mennem. – állt fel és a kezét nyújtotta Paul Denfortnak. A férfi felállt és megragadta a feléje nyújtott kezet.

-Ismeri a feleségemet? – kérdezte látszólag érdektelenül, de a szemébe mélyedve, mire Jim fapofával megvonta a vállát.

-Már találkoztunk, igen.

A szempárbaj szinte már nevetséges volt és Jim majdnem elvigyorodott, ahogy arra gondolt, még sosem került olyan helyzetbe, amikor egy férfi ilyen egyértelműen próbál következtetni a kézfogásából a volt feleségéhez fűződő ismeretsége mélységére. Rezzenéstelen arccal állta a másik férfi pillantását, aki egy mély sóhajjal elengedte a kezét, Jim pedig sikeresen ellenállt a késztetésnek, hogy a nadrágjába törölje. Az ajtóból még visszafordult:

-Jut eszembe, mikor indulnak?

-Még ma, a délutáni géppel. – húzta össze a másik férfi a szemöldökét.

-Nos, akkor jó utat! – biccentett Jim és kilépett a folyosóra. Megvolt a ma esti programja, ami sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint a dolgozatok javítása.