A családban marad - 9. rész

Steve az ujja körül pörgette a kis kulcscsomót, amit az apja nyomott a kezébe, hogy legyen oly jó és vigye el a tulajdonosának. Ezt használta, amíg az elmúlt hetekben Judithnál időzött. De a kulcscsomó Rebeccáé volt, és már tegnap a reptéren vissza akarta adni, csak a lány kötözködése kiverte a fejéből, így aztán nála maradt. Ma pedig egyetlen szabad perce sem volt, úgyhogy nem maradt más választása, mint hogy megkérje Steve-et, hogy vigye el a lánynak. A fiú nem igazán akart kötélnek állni, de a kis bogárhátú helyett elvihette a Jeep-et és ennyi elég is volt vesztegetésként. Utána majd felhajtja Juliet, a csoporttársnőjét, akivel már nagyon érett az első randi, és egy ilyen pöpec  kocsival még az esélyei is jobbak lesznek. 

A fiút az első bosszúság Judithéknál érte. Rebecca nem volt otthon. Valami próbát beszéltek meg a barátnőivel a suliban és Judith olyan kölyökkutya szemekkel kérte, hogy vigye tovább hozzá a kulcsot, hogy nem tudott neki nemet mondani. Volt egy sejtése róla, hogy az asszony éppen az apjához igyekezett, vagy ha nem... hát, olyasmit tervezett, ami az apjával volt kapcsolatos. Zavarbaejtő volt látni a szerelmüket. Mert abban biztos volt, hogy az apja és ez a csinos asszony nemcsak a lepedőt gyűrik össze időnként, de társra találtak egymásban. Ettől persze nem kezdett leendő mostoha anyjaként tekinteni az asszonyra, de a szíve mélyén örült, hogy az apját újra látta szívből mosolyogni, és tisztában volt vele, hogy ez elsősorban Judith Denfort érdeme.

Így aztán elhajtott a gimnáziumhoz, ahol a portás útba igazította. A tornaterem melletti kisebb helyiségben próbálnak a lányok – mondta az öreg, és Steve először érzett némi érdeklődést a küldetése iránt. Lányok? A Julie-vel való találkozás képe kissé elhalványult és kíváncsian nyomta le a kilincset. 

Az első, amit meglátott, majdnem csuklásra késztette. Egy formás, hosszú láb nyújtott pontosan az orra előtt.  A rózsaszín kötött lábszárvédő csak még jobban ráirányította a figyelmét, pedig a háttérben további formás popsik és eszméletlen hosszú lábak kavarogtak. Ez a mennyország! – vigyorodott el a fiú, és belépett, hogy csendben letelepedjen az ajtó melletti padra, aztán onnan nyugodtan nézelődjön. A rózsaszín látomás tulajdonosa azonban kiszúrta.

-Szia! Ide idegeneknek nem lehet bejönni. – szólt oda csípőre tett kézzel.

-Nem vagyok idegen. Rebeccához jöttem. – biccentett a távolabb éppen spárgába leereszkedő lány felé a fejével, és a szemöldökét elismerősen emelte meg a figyelemre méltó tornamutatványra. Fenemód hajlékonynak tűnt a lány, ahogy látszólag minden erőlködés nélkül a spárgából további észbontó gyakorlatokba váltott át. –Mi ez itt? Valami tornaversenyre készültök?

-Ha Becához jöttél, tudnod kéne, hogy a pom-pom-lányok edzésére pofátlankodtál be. Pasiknak itt semmi keresnivalójuk!

-Nem pasiként jöttem. Én vagyok a megmentője. – kacsintott rá Steve vidáman, mire a hosszú barnahajú lány grimaszt vágott.

-Megmentője? Annyira azért nincs elkeseredve. ... Hé, Beca, téged keresnek – kiabált oda a barátnőjének, mire Rebecca az éppen aktuális gátülésből egy könnyed mozdulattal emelkedett fel. 

Ringó csípővel közeledett feléjük, arcán értetlen, kissé zavart csodálkozással.

-Hát te, mit keresel itt? –nézett Steve-re félrehajtott fejjel, mire a barátnője karba tett kézzel ugyanígy lesett fel a fiúra.

-Én is ezt kérdeztem tőle. Azt mondja, a megmentésedre érkezett.

-A kulcsomat hoztad? – nyújtotta ki a kezét Beca a fiú elé, aki egy apró sóhajjal a tenyerére pottyantotta a kulcscsomót.

-Honnan tudtad? – ráncolta a szemöldökét.

-Anya mondta, hogy apádnál van, de ma biztosan visszakapom. Mondjuk azt hittem, majd este áthozza, ott vacsorázik, ilyenek...

-Hát, ki se mozdul a szobájából, úgyhogy engem kért meg. Anyád meg éppen indult valahova, úgyhogy nála sem hagyhattam.

-Szerzel egy vizet, amíg átöltözöm? Éppen végeztünk.  – kérdezte váratlanul a lány és Steve első gondolata az volt, hogy menekülnie kéne. Az ilyen dolgokat jobb szerette ő irányítani. Aztán megadta magát.

-Honnan szerezzek?

-Az aulában van egy automata. Tíz perc és ott vagyok.

-Okés, egy víz... bubival vagy bubi nélkül?

-Bubi nélkül. – mosolygott Beca.

-Oké, akkor egy víz bubi nélkül. Nem kell sietned, megvárlak. – motyogta Steve, aztán egy grimasszal elköszönt a kettőjüket árgus szemekkel figyelő másik lánytól is, és kilépett az ajtón. 

Az aulában aztán a homlokát ütögette az automata oldalába, amíg az hangos zakatolással benyelte az apróját, aztán zajosan az alsó tárolóba görgetett egy kis üveg vizet. Mégis mi a jó francokat művel? Mit keres ő még itt? A kulcsot odaadta és mehetett volna Julie-vel találkozni, erre most itt várja, hogy Judith Denfort lánya letusoljon és elfogadjon tőle egy üveg vizet. Mit akar tőle? Miért érzett egyszerre elégedettséget és tartózkodást, amiért a lány utasította és ő engedelmeskedett? Egy mostoha anya mellé be akar újítani egy mostohatestvért is? Bár, aligha gondolhatna ilyen piszkos gondolatokkal egy tesóra – vakarta meg a fejét, ahogy lelki szemei előtt megjelent a lány testére tapadó feszes trikó és a nevetségesen rövid kis szoknya, ami alól kivillant a mennyország. Basszus... más se hiányozna, mint hogy az apja után ő legyen a következő a lány hódításainak listáján. Oké, az apja csak Rebecca képzeletében, de akkor is... És mi van, ha a lány csak azért flörtöl vele, hogy így kerüljön közelebb az apjához? Nem vagyok normális! – fejelte le búcsúzóul a fémkasznit.

-Hát te? Mit csinálsz? – csendült fel mögötte a lány hangja és úgy perdült meg, mintha vipera marta volna meg.

-Nem zuhanyoztál?

-Nem. Majd otthon. Miért? Izzadtnak találsz? – hajolt egész közel hozzá a lány és Steve-nek nem volt helye a menekülésre. Így is elég hülyének érezte magát, háttal az italautomatára tapadva. Úgy döntött, éppen ideje, hogy férfiként magához ragadja a kezdeményezést.

-Annak. De jól áll. És ha még sokáig szaglászlak, akkor nekem is jól fog. – vigyorodott el a végére, ahogy a lány tudatáig eljutott a válasza és mélységesen elpirult.

-Hülye! – egyenesedett ki Rebecca és kikapta a kezéből az ásványvizet. –Ez a duma be szokott jönni bárkinél is?

Steve még mindig nem jutott döntésre önmagával, hogy egyáltalán felajánlja-e, hogy hazaviszi ezt a libát, vagy hagyja, hogy oldja meg magának a hazautat, ahogy akarja. A tétovázását használta ki egy hirtelenszőke nagydarab pasi, nyilván az iskolai kosárcsapat tagja, hogy szinte a feje fölött átszólva megkérdezze a lányt:

-Beca, hazavigyelek?

A lány válasz helyett kérdőn Steve-re nézett, aki megvonta a vállát. Rebecca rámosolygott a másik fiúra, aztán elindult feléje. Búcsúzóul még hátrafordult Steve felé.

-Kösz a vizet, és hogy elhoztad a kulcsot. Szia!

Ahogy a kapu becsukódott mögöttük, még hallotta, de nem értette, hogy a lány mond valamit a másik srácnak, aki szinte nyerítve röhög rajta. Ez volt a kegyelemdöfés. Tiszta hülye vagyok! – nézett farkasszemet a tükörképével Steve az automata üvegében. Aztán megrázta a fejét. Fenemód csinos kis tyúk, de túl bonyolult lenne vele bármibe is bonyolódni. Jobb a békesség! – döntötte el határozottan, aztán lerázta magáról az elmúlt percek zavartságát és elindult, hogy elhívja Juliet moziba.

*

-Kösz, Rafe, hogy hazahoztál! Szia! – szállt ki a kocsiból Rebecca, miután kisiklott a fiú tapogatózó kezei közül és az ott maradt a biztonsági öv szorításában, miközben határozottan úgy érezte magát, mint aki hoppon maradt. A suliban még hímgőgje örvendezett, hogy a lány őt választotta a másik srác helyett, mostanra azonban inkább csak úgy érezte, ő legalább annyira palira lett véve, mint az a másik. Megcsóválta a fejét. Már egy ideje próbálkozott Rebeccánál, de úgy látszik, ő is csak olyan, mint a lányok többsége ...  legalábbis a táncos csapatban. Csak húzza az agyát, de esze ágában sincs kóstolót adni abból, amit szinte felkínálnak két félidő között a lábukat emelgetve.

-Hülye tyúk! – dörmögött az orra alatt, aztán előkapta a telefonját és találomra rábökött egy számra:

-Szia Molly! Van kedved egy mozihoz este? – búgott bele ellenállhatatlannak vélt hangon a telefonba és a várt siker nem is maradt el. A kis bögyös Molly elégedett kacarászással mondott igent, úgyhogy Rafe a gázra lépett és már meg is feledkezett Rebecca húzásáról.

Eközben Rebecca már a zuhany alatt dúdolgatott. Steve Morrison! Nahát! Nem tudta nem észrevenni, hogy a lányok a csapatból egyöntetű kíváncsisággal és magukat kelletve lesték a beszélgetésüket. Steve javára legyen írva, nem is figyelt másra. Vele beszélt, a szemébe nézett és nem a melleit szuggerálta, mint a fiúk többsége. Helyes fiú, de hát milyen legyen, ha az apja ... állj! – rótta meg magát és a nekilóduló gondolatait. James Morrisonra soha többé nem hajlandó egyetlen gondolatot sem pazarolni, hacsak nem mint irodalomtanárra. Tehát... Jim azt mondta, kapja össze magát, mert gáz lesz az a dolgozat. Hát, igazából számított rá. Mint ahogy arra is, hogy bármi történt, azt a férfi nem fogja az osztályzatban sem a javára, sem a kárára honorálni. Az anyja még nem volt itthon, vacsorát nem volt kedve készíteni, így aztán a fürdőköpenyébe burkolózva végigheveredett az ágyon és belelapozott a Büszkeség és balítéletbe.