Pulykatojás - 12. rész

Michael idegesen hallgatta Frank káromkodásokkal sűrűn átszőtt beszámolóját. A rendező teljesen összeomlott a forgatás bizonytalan jövőjét elképzelve, és legalább ennyire tanácstalan volt a történtekkel kapcsolatban is. Legalább annyira aggódott a forgatás menete miatt, mint azért, hogy a főszereplője felszívódott egy vadregényes – és kellőképpen veszélyes - táj közepén. Elképzelni sem tudta, mi történhetett. Alexander nem volt életunt, és nem gyötörte az unalom sem, hogy amiatt keresett volna magának némi adrenalinlöketet a forgatás szünetében. Nem különbözött össze senkivel, aki esetleg ártani akart volna neki... nem, erre gondolni sem akart. Az ő stábjában csupa régi ismerős, megbízható kolléga dolgozott. Még ha ki is borított volna valakit, akkor sem fajult volna idáig a dolog, erre meg mert volna esküdni, de senki nem is tudott róla, hogy Alf froclizásán kívül bárkivel mással is túlzásba vitte volna Alex a viccelődést. Alf pedig letudta volna egyszerűbben a törlesztést. A színész egyszerűen eltűnt szem elől a csapó leintése után, aztán kitört a vihar és egy ideig senki nem figyelt a másikra. Amikor keresni kezdték, már megkötötte a kezüket az időjárás. De ma hajnalra segítséget kaptak, csak éppen fogalmuk sem volt, merre kezdjék keresni a férfit. Még semmiféle eredményt nem tudtak felmutatni azon túl, hogy azon a részen, ahol tegnap befejezték a forgatást, egy hatalmas gödör ásítozott, amelynek keletkezéséről fogalma sem volt a rendezőnek, de mindenki biztos volt benne, hogy a felvétel alatt még nem volt ott, és valamilyen köze talán mégis lehet Alexander eltűnéséhez. Ez azonban olyan vészjósló találgatás volt, amit hangosan senki sem akart kimondani. 

Michael fáradt volt, mert végül Korfuról ért célba bérelt  Jeepjével, és még életében nem járt olyan gyatra utakon, mint amik ide vezettek az isten háta mögé. Egész úton azon zakatolt az agya, hogy talán teljesen feleslegesen szenved az automata sebváltóval és a balkáni állapotokkal, mert azóta Alexander előkerült és az igazak álmát alussza. Hát, nem így történt, hiába reménykedett. De legalább reggelre az időjárás megemberelte magát, így aztán a hegyi mentők egy csapata indult neki a környéknek kutyákkal, hogy a nyomára akadjanak. Az egész éjjel tomboló vihar rajta hagyta nyomait a tájon, elsősorban a növényzeten, mert a mostanra lágy szellővé szelídült szélvihar letépett levelek és ágak millióit kavargatta a nyílt terepen. A felázott talaj a szélnek köszönhetően megszikkadt annyira, hogy ne kelljen bokáig sárban botorkálniuk, és már a lombok is megszabadultak nedves terhüktől, így a megrezzenő ágak legfeljebb levélzuhanyt szórtak a nyakukba. A felszerelés egy része eltűnt, nyilván valahol a völgyben akadnak majd rá túrázók, de ez most senkit nem izgatott. Az igazi veszteség Alexander eltűnése volt, néhány derítő miatt senkinek sem fájt a feje. Michael bármerre járt-kelt, a stáb tagjai elhallgattak, ahogy megpillantották. Mindenki tudta, kit keres és rájuk telepedett a nyomasztó érzés, hogy bármelyikük lehetne Alexander Carpenter helyében. 

A beomlott terület környéke piros-fehér csíkos szalaggal volt körbekerítve. A mentés vezetője biztos volt benne, hogy ott történhetett valamiféle baleset, de  biztosat ő sem mert állítani. A kutyája nem jelzett sem élő, sem halott embert a közelben, így aztán inkább arra gondoltak, hogy megosztják erőiket. Egy részük nekikezdett az omlás vizsgálatának, a többiek pedig csatárláncban kezdték átfésülni a terepet.

Drago Nikaj, a majd két méter magas, csupa izom hegyimentő gondterhelten vizsgálta a talajt. Az egyik embere valami régi kőfal nyomait vette észre az omlás melletti egyik kifordult bokor tövében, és erről eszébe jutottak a felszínen látható romokhoz kapcsolódó mondák. Ezek szerint valaha ezen a hegyen egy hatalmas vár magasodott, de mivel nem maradt fenn róla semmiféle emlék, se írás, se tárgyi bizonyítékok, csak ez a néhány düledező terméskőfal, mindenki csak a helyi mondakör részeként  könyvelte el a régi meséket vad harcosokról és urukról, aki a környék leggazdagabb és legfélelmetesebb nemese volt. Ez a mohos faldarab, ami között a filmesek a forgatásba kezdtek, akár egy birtok határvonala is lehetett, annyira jelentéktelennek tűnt. A sárból előbukkanó faltörmelék azonban vastag volt, erős, és most először gondolt rá, hogy talán mégis igazak lehettek azok a mesék. Ugyanakkor, ha a színész alatt annak a régi építménynek egy ürege szakadt be, aztán a környező talaj a viharban ráomlott, ...- kedvetlenül húzta el a száját -... nem sok reménnyel kecsegtetett  ez a lehetőség. 

Djaja, hűséges malinous szukája már sok mentésben volt megbízható társa, de most tanácstalanul szaglászott a közelében.  Egy ponton ásni kezdett, de aztán mintha meggondolta volna magát, abbahagyta és máshol kezdte kaparni a földet. Drago egy ideig hagyta, hátha szagot fog, de aztán be kellett látnia, hogy most nem számíthat rá. Ráadásul tőle egészen szokatlan módon ingerlékeny volt, megmorgott mindenkit, aki a közelébe merészkedett. Talán a sikertelenség frusztrálta, volt már ilyen, és Drago tudta, hogy ilyenkor jobb valami szokatlan dologgal lefoglalni. A stábból egy helyi lány, Miriam közeledett óvatosan a kutyához és egy tálka vizet tartott az izgatottan lihegő kutya elé. Djaja a gazdájára nézett, mintha engedélyt kérne, és amikor az bólintott, mohón inni kezdett. A férfi meglepetten nézte a mindenkivel bizalmatlan kutyát, ahogy hagyja magát közben a lánytól simogatni.

-Ne haragudjon! – szólította meg Miriamot. –Látom, nem fél a kutyáktól. És ami még érdekesebb, Djaja is a bizalmába fogadta. Lenne kedve elvinni egy kicsit sétálni? Egy kicsit izgatott, mert nem sikerült nyomot fognia, és ilyenkor jobb, ha valami mással foglalják le, de itt most minden kézre szükség van, én nem érek rá foglalkozni vele.

-Persze, szívesen. – mosolyodott el Miriam és megsimogatta a kutya fejét, aki szinte belebújt ebbe a simogatásba. Drago érdeklődve nézte és egyúttal a pillantása elidőzött a lányon is. Tulajdonképpen egész helyes kis portéka, és a kutyája bizalmánál jobb bizonyíték nem is kell, hogy jó ember lehet, akire rábízhatja a legféltettebb kincsét.  

-Köszönöm! – morogta kissé krákogva, és kicsit féltékeny szúrással a szíve körül nézte, ahogy Djaja máris elindult a lány mellett meg sem rántva a pórázt, hogy visszanézzen és tőle kérjen engedélyt a sétára. Aztán megrántotta a vállát – hűtlen bestia! - és a feladatára koncentrált.

*

Miriam teljesen kiürült fejjel lépdelt a kutya mellett, amelyik olyan békésen kocogott mellette, mintha világ életükben együtt járták volna az erdőt. A tegnapi vihar után az égbolt ragyogóbb lett, mint az elmúlt napokban bármikor, a levegő kristálytiszta, szinte éles... gyönyörű volt. Csodálatos felvételeket készíthettek volna, de ehelyett állt a munka, az egész stáb felbolygatott méhkasként tárgyalta a történteket, miközben hegyi mentők vakarták a fejüket tanácstalanul a tábor szélén. A vezetőjük csinos férfi – merengett el a kutya gazdáját maga elé idézve, aztán szinte elszégyellte magát, amiért a jelen helyzetben ezt képes volt egyáltalán észrevenni. Alexander Carpenter járt az eszében. Hogy csak ő lehet olyan szerencsétlen, hogy megkapja élete nagy lehetőségét, és annak a színésznek lehet az asszisztense, akinek a fotója évek óta a szobáját díszíti, erre a férfi eltűnik a vadonban. Talán már nem is él. Én hoztam rá vajon a bajt? – szipogott halkan és majdnem hasra esett, ahogy Djaja hirtelen megrántotta. Szerencsére a póráz a csuklójára volt tekerve, így a szuka nem tudott világgá iramodni, bár nem is akart, csak állt belefeszülve a mozdulatba, és orrát az égnek tartva szimatolt. Miriam először arra gondolt, talán valami vadat érzett meg és az sem kizárt, hogy egy medve nyomába akart vetődni. Kicsit megijedt, mert amíg a gondolataival volt elfoglalva, észre sem vette, mennyire eltávolodtak a tábortól. Az utat sem figyelte és itt nem voltak jelölt ösvények, amelyeken visszatalálhatott volna. Bármerre nézett, az erdő kísértetiesen egyforma arccal bámult vissza rá. Éppen ezért még keményebben kapaszkodott a pórázba és ezen keresztül Djajába, aki az egyetlen reménye volt, hogy a vadon ne nyelje el őt magát is, mint rajongásának tárgyát. 

Djaja orrát a magasba emelve szaglászott és izgatottan toporogva nézett a lányra. Láthatóan szagot fogott, csak az nem volt világos, mifélét. Aztán Miriam reménykedve gondolt arra, talán Alexander is éppen ilyen könnyen kóborolt el a rengetegben, mint ő Djajával, és a kutya talán a férfit érezte meg a közelükben. Ez mindenesetre felvillanyozóbb gondolat volt, mint hogy esetleg egy felbőszült fekete medvével találják hamarosan szembe magukat. Djaja a póráznak feszülve némán vonszolta előre a még vonakodó lányt, aztán hirtelen megtorpant, ahogy egy szakadékos részhez ért. Nem volt túlságosan mély, talán hat-nyolc méternyire lehetett az árok alja és ugyanilyen messzire lehetett a túlsó oldal, de szúrós bokrok nőttek az oldalában és a lánynak semmi kedve nem volt közéjük pottyanni. Mivel a kutya megállt és mereven hallgatózott, ő is megpróbálkozott egy elsőre erőtlen, majd egyre hangosabb kiáltással: Alexander! Alexander!

Ő ijedt meg a legjobban, amikor meglepően közelről, az árok túlpartjáról a férfi kissé erőtlen, csodálkozó és ugyanakkor megkönnyebbült válasza megérkezett: -Miriam? - Az első ijedtséget túláradó öröm váltotta fel. Akkor nincs semmi baja! 

-Hol van? – kiabált kíváncsian, miközben önkéntelenül is Djaja fejét simogatta. Okos kutya! Hát, csak megtalálta neki a férfit!

-Itt vagyok! – jött a hang majdnem szemből, aztán mintha mozgást vett volna észre a sűrűn benőtt növényzetben. Nem látta a férfit, csak azt, hogy az indaszerű zöld lengedezni kezd. Túlságosan szabályosan ahhoz, hogy a szél műve legyen, már csak azért is, mert szinte teljesen állt a levegő.

-Megsérült? – kérdezte aggódva.

-Nem vészes! – kiabált Alexander, és Miriamot a megkönnyebbülés újabb hulláma öntötte el.

-Mindenki magát keresi! – kiabált a lány kicsit fecsegősen, kihasználva a lehetőséget, hogy néhány szónál többet válthat a férfival. Eddig még csak a forgatással kapcsolatos párbeszédeket folytattak, vagy a férfi kért tőle forgatókönyvet, telefont, esetleg egy üveg vizet. Ez végre sokkal személyesebb szituáció volt. -Hogy keveredett el idáig? – kérdezte kíváncsian. –És egyáltalán, hogy tudott átmenni a túloldalra? Itt minden csupa szúrós ág és nem látok utat a másik oldalra. Lemászott az árokba? Nem tudna ugyanarra visszajönni? Odabent töltötte az időt a vihar alatt? Nem fázott?  Nem találkozott medvével? – kérdezősködött szinte levegőt sem véve. Úgy tűnt, mintha még ezernyi kérdése lenne, ezért a férfi inkább félbeszakította.

-El sem hinné, merről jöttem, és azt hiszem, csak ez az út vezet innen kifelé – hallotta Miriam a férfi hangját, aki úgy döntött, hogy igen kedves ez a beszélgetés, de most valahogy jobban örülne annak, ha jönne végre valaki, aki megoldja, hogy kiszabaduljon szorult helyzetéből, és esetleg ellátná a tenyerén lévő sebet is, mivel a hevenyészett kötés csúnyán átázott a vértől és meglehetősen lüktetett is. Tisztában volt vele, hogy az egyre fogyatkozó vérében dolgozó adrenalin miatt nem érez különösebb fájdalmat, de biztos volt benne, hogy a válla és a sebe még megbosszulja a meggondolatlan kalandot.  –Tudna hívni valami segítséget? – kérdezte talán kicsit türelmetlenül elvágva a további aggódó érdeklődést, mire Miriam tanácstalanul nézett körül.

-Remélem, visszatalálok a táborba. - kiabált neki a lány. - ...Onnan pedig ide vissza – tette hozzá kissé bizonytalanul.

-Miért? Olyan messze vagyunk a tábortól? – lepődött meg a férfi. A sötétben bolyongva neki ugyan hosszúnak tűnt az idő, amíg a fáklya fényénél a falat tapogatta, de úgy gondolta, csak azért, mert a föld gyomrában elég kétesélyes volt, hogy valaha kikeveredik-e a külvilágba. Most meglepte a hír, miszerint eléggé eltávolodott a tábortól.

-Hát, igazság szerint nem nagyon figyeltem, merre jöttünk. – ismerte be a lány kicsit ijedten.

Odabent az alagútban Alexander felkapta a fejét a többes számra. 

-Jöttünk? Valaki van magával?

-Csak Djaja, a hegyimentők kutyája – mondta lemondóan Miriam, de Alexandernek ez sokkal reménykeltőbb információ volt.

-Ha mentőkutya, akkor biztos visszatalál a gazdájához. ...Miriam, a világért sem szeretném siettetni, de igazság szerint, nem vagyok túl jól, szóval ha mégis megpróbálná...  a hálám örökké üldözni fogja...

Miriam már nem is figyelt a férfira, csak Djaja fejét simogatta reszkető kezével. Persze, milyen buta is volt. Szegény Alexander... hosszú lehetett neki ez az éjszaka, nyilván szeretne már idekint lenni.

-Keresd meg a gazdád, Djaja!Hívd ide! Kérlek! Legyél ügyes, kislány! – suttogott a fülébe, aztán a kutya fenekére csapott, aki – mintha valóban megértette volna, mit kér tőle a lány, eliramodott abba az irányba, amerről jöttek.

*

Alexander a levélfüggönyön át meglátta a lányt, ahogy egy karcsú kutya fülébe suttog, aztán az eb, akár egy farkas, eliramodott. A férfi csak reménykedni tudott, hogy a mentőkutya valóban segítséget hoz és nem marad itt végleg magára az asszisztensével, aki azért lám, még a bajban is mellette van. Aranyos lány volt Miriam, de most érezhetően maga volt a két lábon álló tanácstalanság, hogy hogyan oldhatnák meg ezt a lehetetlen helyzetet, amibe ő került, így aztán nagyon remélte, hogy hamarosan felbukkannak a megmentőik, mert a lánytól nyilvánvalóan nem sok segítségre számíthatott..

A puszta ténytől, hogy már nincs teljesen egyedül, és hamarosan már talán a segítői is úton lesznek, hirtelen kiszökött minden erő a tagjaiból. Egyszerre szakadt rá a fáradtság és a fájdalom, az eltelt órák reménytelensége és a megkönnyebbülés, hogy mégis közel a szabadság. Megkínzott szervezetének sok volt ez egyszerre, és az utolsó gondolata az volt, hogy el fog ájulni.