Pulykatojás - 13. rész

Drago aggódva pislogott az egyre mélyülő gödör felől az erdő felé, ahol Miriam tűnt el a kutyájával. Nagyon remélte, hogy nem kerültek bajba a vadonban, vagy Djaja nem gondolta meg magát, és rántotta el a lány, aki talán meg is sérült. Djaja nem nagyon volt tudatában az erejének, és ez néha még a mentésben is korlátozta, mert hajlamos volt olyan helyzetekbe is belevetni magát gondolkozás nélkül, ahol a szeleburdisága több problémát okozott, mint segítséget. De a szimata csalhatatlan volt, így aztán Drago felelőssége volt, hogy irányítani tudja. De most Miriam gondjaira volt bízva, és a férfi félt, hogy a kutya talán elcsatangolt, magára hagyva szegény lányt az erdőben. Éppen elég stresszes az eltűnt színészt keresniük, nem hiányzik, hogy még valaki eltévedjen a rengetegben. Úgy döntött, ad nekik még öt percet, aztán a keresésükre indul. Ahogy ástak, úgyis egy csomó gondosan megmunkált kődarab került elő, tanúbizonyságot téve róla,hogy itt valami építményt rejtett a föld mélye. Ha ez rászakadt a pasira, élve már tuti nem húzzák elő alóla. Sajnálta a szerencsétlent, mert kevés borzalmasabb halált tudott elképzelni, minthogy élve temesse maga alá a föld, másrészt pedig egy ilyen történet nem tenne jót a helyi idegenforgalomnak sem – jutott eszébe a tragikus hírekre oly fogékony sajtó-hírverés. Nem ez volt az első filmes stáb, akik ezt a vadregényes tájat képzelték el a történetük hátteréül, de ha híre megy, hogy itt bele is lehet halni egy forgatásba, akkor biztosan megcsappan majd az érdeklődők száma. 

Ahogy a gondolataiba merülve lapátról lapátra haladt óvatosan előre, akár valami régészeti feltárásnál, váratlanul Djaja izgatott lihegése vonta magára a figyelmét. A kutya a háta mögött állt, és valósággal toporzékolt. A férfi rosszat sejtett. Hol lehet a lány, akivel elment?

-Szia! – borzolta össze a fényes szőrt a kutya fején aggodalmasan és szemével Miriamot kutatva, de Djaja most nem akart vele játszani. Tolatott és vakkantgatott, egyértelműen hívva őt maga után. Miriammal történt valami. Nem tétovázott tovább. Odakiáltott az embereinek és kettőjükkel a nyomában megindult Djaját követve.

-Talán a lánnyal történt valami, akivel elment sétálni. – morogta a többiek kíváncsi kérdésére, akik éppen arról érdeklődtek, hova igyekeznek ilyen sietve. A kocsijuk mellett elhaladva, Drago lekapott róla egy hegymászó felszerelést, kötelet, kampókat és pillanatnyi gondolkozás után kikapta az ülésről a kulacsát és a távcsövét is, aztán szinte futva eredt a többiek nyomába. Djaja időnként hátrapillantva vezette őket a sűrűben. Ahogy egy örökkévalóságnak tűnő csörtetés után szinte kiestek a bozótosból, az első, amit Drago észrevett, a lány volt, ahogy fel és alá járkál a kezeit tördelve.

-Minden rendben? – kiabált neki oda már messziről, megkönnyebbülve a puszta látványától, mire Miriam megtorpant és arcán határtalan öröm áradt szét. Igazság szerint annyira félt a hosszúnak tűnő várakozás ideje alatt, hogy már valósággal fájdalmat okozott neki az ujjai gyűrése-csavargatása. Önkéntelenül sanyargatta magát, mint ez az apró fájdalom tartotta volna vissza a végső kétségbeeséstől. Félt az őt körbevevő erdő titokzatos csendjétől, amely ugyanakkor szinte harsogott a különféle neszektől; és félt attól a csendtől, ami az árok túloldalán volt. Alexander egy ideje semmiféle kérdésére nem válaszolt.

-Nincs semmi bajom! – kiabált oda, aztán széttárta a karjait, ahogy az okos négylábú feléje rohant. -Nagyon okos vagy! – csókolt hálásan a kutya feje búbjára, aki már ott ugrált körülötte, aztán a férfiakhoz fordult. -Djaja megtalálta Alexander Carpentert! – jelentette be büszkén és örömtelien, mire a fériak körbenéztek.

-Hol? ... Az árokban van? Megsérült? – nyújtogatta a nyakát Drago a mélyedés felé, elszakítva a tekintetét a lányról, aki megbabonázta a kutyáját, és őszintén szólva őt magát is.

-Odaát. – mutatott a lány a kis szakadék felé. –Azt nem tudta elmondani, hogy hogy került oda, de azt mondta, hogy nem tud segítség nélkül átjönni. – hadart a lány izgatottan. –De egy ideje nem válaszol semmire. – szipogott halkan, miközben Drago az összefüggő zöld falat nézte a mélység túloldalán.

-Hol van? – fordult Miriamhoz, aki a homlokát ráncolva próbálta felidézni, hol mozgatta Alexander a növényzetet és merről érkezett a hangja. Amikor felismerte a helyet, a környező bokrok formáját és a jellegzetes növényeket kezdte sorolni, hogy a férfi is rátaláljon.

Drago meglátta a nyiladékot és a nyakában lógó távcső segítségével alaposabban megvizsgálta. Senki nem állt a nyílásban, de láthatóan ritkább volt ott a növényzet, mint az árok mentén bárhol. Előkapta a rádióját, hogy megszervezze a mentést és útnak indította Djaját, hogy a többieket is elvezesse erre a helyre. Tudta, hogy a mentés nem lesz egyszerű, és ha a férfi nem válaszol, talán nincs is olyan állapotban, hogy a saját lábán hozzák át, ez pedig megnehezíti a dolgukat. Elküldte az embereit a mélyedés partján mindkét irányba, hogy valami átjárót keressenek, de mind a kettő a fejét rázva érkezett vissza. Itt kell megoldják a helyzetet! Hamarosan már hallotta is a quad hangját, ahogy utat tör a bozótosban és hozza a felszerelésüket.

*

Három órával később a hegyi mentők terepjárója a lehetőségekhez képest jó tempóban robogott a legközelebbi település kórháza felé. A felszereltséggel nem lehetett gond azok után, hogy a rendszeresen itt dolgozó filmes stábok miatt még műtétekre is fel voltak készülve, tekintve, hogy lebonyolítottak itt már vakbélműtéttől kezdve súlyos lábtörések operációján át infarktusos intenzív ellátást is. Alexander Carpenterre ájultan találtak rá egy dohos alagút szájánál. A kezét véráztatta kötés fedte, a válla pedig jól láthatóan kiugrott, úgyhogy a legnagyobb óvatossággal szállították át a kis szakadék felett a rögtönzött teherliften. A férfi akkor tért magához, amikor a kocsi elindult vele és a rázkódástól belé hasító fájdalomtól újra elvesztette az eszméletét. Talán jobb is volt így, mert a továbbiakban már nem is próbáltak óvatosan haladni vele, sokkal fontosabbnak látták, hogy rövid időn belül orvoshoz kerüljön. 

Az esetnek persze hamarosan híre ment, úgyhogy mire a műtőből kihozták és elhelyezték a kórteremben, már egy őrt is kellett állítani az ajtó elé, hogy a lesifotósok és kéretlen látogatók rohamától megvédjék.  Egyedül a barátját és a rendezőt engedte be hozzá az orvos, de ők is csak néhány percet tölthettek bent, hogy meggyőződjenek róla, lelkiismeretesen ellátták a férfit. Odakint Frank megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán hagyta, hogy Michael intézze a kényelmetlenebb részét a feladatoknak, és ő értesítse a férfi hozzátartozóit a történtekről. Az orvos szerint néhány nap után már kiengedik majd a kórházból, és Frank már csak arra tudott gondolni az átélt izgalmak után, hogy hogyan szervezze át a forgatási rendet.

Michael első dolga volt a férfi szüleinek telefonálni. Megnyugtatta őket, hogy ugyan kisebb baleset érte a fiukat, kimerült, de már jól van és megfelelő ellátást kapott. Amint felébred, egészen biztosan már ő maga fog telefonálni, aztán az aggódó szülőktől elbúcsúzva egy új számot pötyögött be. Kate Bigelow is megérdemli, hogy hírt adjon a történtekről.

*

Kate remegő kézzel szorongatta még a telefont, pedig a hívó már jó ideje elbúcsúzott. Érezte! Annyira biztos volt benne, hogy a régi adottság most sem hazudott, ha Alexanderrel kapcsolatban rossz érzése támadt, akkor a férfit legkevesebb, hogy baleset érte. Michael Rowling hívása pedig végképp bebizonyította, hogy nem hisztéria, ami ilyenkor eluralkodik rajta. Szinte látta maga előtt az elgyötört férfiarcot és megrándult az arca, ahogy arra gondolt, micsoda fájdalmat kellett Alex kiálljon, mire rátaláltak. És legalább rátaláltak, mert ez a kaland nagyon könnyen végződhetett volna rosszul is. Michael elmesélte neki, hogy a barátja tulajdonképpen felfedezett egy régészeti leletet; más kérdés, hogy ez a felfedezés könnyen az életébe is kerülhetett volna. A hegy gyomrában tett kis sétája valószerűtlenül távolra vezette a tábortól és csak a vak szerencsének, valamint egy kimondhatatlan nevű mentőkutyának köszönheti, hogy nem végződött tragikusan a balesete. Kate próbálta nem elképzelni, mit élt volna át, ha Michael nem jó hírt közöl vele, aztán inkább elhessegette a gondolatot. Nem szabad megidézni a rosszat, mert könnyen valóra válhat – mondta mindig a nagyanyja, és ő hitt ebben. 

Michael szerint Alexander kificamította a vállát, kihűlt és nagyon sok vért vesztett a sebe miatt, a szabadulása feletti öröme pedig szabadjára engedte szervezetében a sokkot. Azt pedig már csak remélni merték az orvosok, hogy nem kapott valami fertőzést és vérmérgezést, mire rátaláltak. Most altatták és közben infúziók sokaságát csöpögtették a testébe, hogy kivédjenek minden lehetséges szövődményt. A férfi kérdése, miszerint odautazik-e, meglehetősen felkészületlenül érte. Szíve mélyén máris indult volna, mégis azt felelte, hogy nem hiszi, hogy az jó ötlet lenne. Most mindennél fontosabb, hogy Alexander talpra álljon és folytatni tudja a munkát. Nem akart zavarni, és leginkább nem akarta kijátszani a férfi előtt a kártyáit. Tudta, ha meglátná elesetten, ápolásra szorulóan, csak a vak nem venné észre, hogy több vezeti puszta együttérzésnél és emberi jóérzésnél.

Michael azonban nem az a fajta jóbarát volt, akit egy bizonytalan tiltakozással le lehetett rázni. Addig győzködte Kate-et, hogy a jelen helyzetben Alexandernek biztosan sokat jelentene egy közeli barát látogatása, amíg a lány ráállt, hogy az első Tiranába tartó gépre felszáll. A helyszínre szállításáról Michael megígérte, hogy gondoskodni fog, úgyhogy összekaparta magát a dermedt rémületből és egy sporttáskába bedobott néhány nélkülözhetetlen holmit.

*

A kórház folyosóján Kate gyámoltalanul toporogva várta, hogy az orvosi vizit végezzen Alexander szobájában. Meglepte, hogy egy őr állt az ajtaja előtt, aki barátságosan arra kérte, hogy foglaljon helyet, amíg az orvosok nem távoznak. Tudott az érkezéséről és szenvtelen szívélyességgel őrizte a védencét. Elmesélte a lánynak, hogy napok óta a legócskább trükkökkel próbálnak bejutni a férfihoz újságírók és fotósok, de az ő éberségét egyikük sem tudta kijátszani. Kate jóformán nem is hallotta a férfi akadozó angol nyelvű beszédét, csak az járt az eszében, mit is mondjon, ha végre az ajtón belülre kerülhet. Talán Alexander nem is fog örülni a jöttének. Talán ő is olyan férfi, aki nem akar gyengének mutatkozni egy nő előtt. Talán hiba volt ez az egész őrült utazás, amire Michael Rowlings rábeszélte. Talán... Nem volt több talán, az orvosok kisereglettek az ajtón, egymás között halkan beszélgetve, ami ugyanúgy nem jelenthetett semmi jelentőset, mint ahogy aggodalomra is adhatott okot. Kate nem merte megszólítani őket. Már az is majdnem meghaladta az erejét, hogy felálljon és az ajtó felé induljon, amikor a sötét képű őr intett, hogy bemehet. Nem kellett volna idejönnie! Alexander tudni fogja, hogy ... Mit fog tudni? Hogy majd beleőrült az aggodalomba, mire Michael végre megnyugtató hírt közölt vele? Hogy a fél karját odaadta volna érte, ha a férfit újra egészségesnek tudhatja? Hogy belehalt volna, ha ez a kaland tragikusan végződött volna? ...Nyelt egy nagyot és megragadta a kilincset, aztán mielőtt meggondolhatta volna magát, belökte az ajtót. 

Alexander az ágyban feküdt felpolcolva. Meztelen vállát egy rögzítő kötés tartotta, karjába még mindig folyt az infúzió, és az egyik kezén óriási pólya fehérlett.  De a szeme szinte vágott, ahogy a belépő felé villant, aztán ugyanazzal a gyorsasággal kiült arcára a döbbent hitetlenkedés. Ép kezével megérintette a homlokát, mint aki azt akarja ellenőrizni, hogy lázálma vált-e valóra, aztán leejtette a takaróra, amit azonnal el is igazgatott meztelen teste felett.  

-Nem tudom, mit töltenek belém óraszámra, de azt hiszem, hallucinálok tőle – szólalt meg karcos, mély hangon. Kate önkéntelenül is elmosolyodott. A sötét hajtincsek kócosan meredeztek a férfi fején, egy gyengéd női kézért kiáltva, amely elsimítja őket; a mellét borító sötét szőrszálaktól pedig olyan gombóc gyűlt a torkába, hogy majd megfulladt, de a hang, amely balzsamként simogatta rettegő lelkét, feledtette vele a félénkségét. 

-Az jó, ha így gondolod, mert akkor még feltűnés nélkül meg tudok lógni. Nem akartam, hogy azt hidd, a halálodon vagy, ezért aztán az ágyadhoz járul minden valaha volt barátod. De Michaelnak képtelenség ellenállni, ha elhatározott valamit. Most éppen azt, hogy segítené a felépülésed, ha valaki meglátogatna az óhazából. De csak szólj, ha nem jól gondolta, és már itt sem vagyok. – Kate érezte, hogy feltűnően hadar és képtelen gátat szabni a hablatyolásának, de úgy tűnt, Alexandert nem zavarja.

-Michael jobban ismer, mint én magamat. – sóhajtott Alexander. -Két napja itt heverek. Nem volt egy leányálom az az éjszaka, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel. Annál pedig csak a magány visel meg még jobban. Túl sok időm van gondolkozni. És az biztosan nem használ a mostani állapotomban, hogy minden ébren töltött időmet önostorozással töltöm.

-Ha megérdemled... – kacsintott rá a lány, de Alex arca komoly maradt.

-Hidd el, minden goromba szót, amit önmagammal szemben felemlegettem, megérdemlek. Talán még annál is többet. Bár, ... ez a kórházi kaland talán már mégis csak túlzás – húzta el keserűen a száját a férfi. 

-Michael azt mondta, könnyen ott hagyhattad volna a fogad. – lépett közelebb Kate, mintha a közelségből merítené a bizonyosságot, hogy minden rendben van.

-A fogam talán az egyetlen, ami nem fáj. – grimaszolt Alex, szándékosan félreértelmezve a lány szavait. –Bár, talán nem sokáig, mert Frank beígért egy jobb-horgot, amiért rájuk hoztam a frászt. Hiába bizonygattam neki, hogy nem volt szándékos. Ráadásul most miattam áll a forgatás, a statisztákat is szélnek kellett ereszteni, mert már minden olyan jelenetet felvettek, amihez nem kellettem... a többire pedig ki tudja, meddig kell még várni. A producerek szerintem a hajukat tépik, ahogy ketyeg az óra, mert egy csomó pénzt veszítenek közben. Miattam. Ha semmi más nem lenne, hát utálhatom magam már emiatt is. – mormogott a férfi.

-Aligha. Nyilván van biztosítás az ilyen esetekre. A munka csúszik, de a költségek nagy része meg kell térüljön – vont vállat a lány, és Alexander elmosolyodott. A jó öreg Kate, aki mindig gyakorlatias, ha nem önmagáról van szó.

-Igazad lehet. Akkor már ezen se rágom tovább magam. Most, hogy itt vagy, már a gyógyulás is jobban fog menni, mert nem egyedül kell számolgassam ennek a szobának a sarkait. 

-Két napja vagy bent, és Michael azt mondta, nagyrészt altattak, úgyhogy aligha számolgattál olyan sokat. – csúfolódott vele a lány és Alexander önkéntelenül is megvonta a vállát. A fájósabbikat. A kötés alatt szerencsére már nem volt ez a meggondolatlan mozdulat olyan fájó, mint korábban, de tisztában volt vele, a morfiuminjekció hatásának elmúltával jobb, ha tartózkodik majd az ilyen hirtelenkedésektől.

-Michaelnak túl sokat jár a szája, és fogalma sincs, hogy mikor voltam ébren és mennyit. De megbocsátok neki, amiért Téged rábeszélt, hogy gyere el. Ugye itt maradsz? Már nincs olyan sok hátra a forgatásból, ez a táj pedig igazán csodás, ha esténként száraz, meleg tető van a fejed felett. Jól éreznéd magad. – tapogatózott óvatosan. Kate azonban sajnálkozva megrázta a fejét.

-Nem maradhatok. Csak látni akartam,hogy rendben vagy, de nekem is van munkám és hamarosan Szingapúrba utazom két hétre. Vissza kell menjek Londonba készülődni, neked pedig itt úgyis a forgatásra kell koncentrálnod. 

-Ó,hát persze, Mr. Aggodalmaskodó biztosan vár. – sóhajtott nagyot elkedvetlenedve a férfi, mire Kate értetlenül nézett rá.

-Mr. Aggodalmaskodó?

-Igen, aki minden alkalommal ott van, amikor találkozunk vagy beszélünk, és azt döngicséli a füledbe, hogy „Valami baj van, Chérie?” – utánozta Alexander Christian franciás kiejtését. Kate elmosolyodott, bár a szívébe beleszúrt a szakításuk miatti rossz érzés.

-Christian és én úgy döntöttünk, hogy ... egyelőre külön leszünk. Voltak problémáink, és úgy tűnt, talán átgondoltabban tudunk dönteni a jövőről, ha nem tetézzük nap mint nap újabbakkal a már meglévőket. – mondta halkan, miközben Alexander szemébe nézett, aki némán kinyújtotta felé a kezét.