A dublőr - 4. rész

A plasztikai sebészt ismerte – ebben egészen biztos volt. Dr. Nathaniel Hays – mutatta be őt Adam az előbb, és Julia tudta, hogy egy kisgyerek kapcsán már találkoztak valamikor régen. Pontosan emlékezett a körülményekre is. Szegény gyerek egy autóbalesetben sérült meg és a férfi volt az, aki nem törődve vele, hogy a költségek messze meghaladják a szülők lehetőségeit, elvállalta és tökéletesen megoldotta a feladatot. Még egy alapítványi támogatást is szerzett a családnak, hogy ne érezzék a lekötelezettjüknek magukat. A kis Roni pedig azóta a gondtalan gyerekkor örömeit élvezve élte az életét, megmenekülve egy borzalmas jövőtől, melyben nem lett volna más, mint egy évről évre növekedő emberi torzó. Julia pontosan emlékezett rá, hogy az érzékeit is megérintette az orvos, akibe olyan könnyű lett volna beleszeretni. Jóképű volt, okos, szerény és jólelkű – ritka kombináció a kollégák között. Egy vacsorát is elköltöttek együtt a sikeres műtétsorozat örömére, de a végén mindketten – ő legalábbis egészen biztosan – ráébredtek, hogy két elfoglalt orvos nem szerencsés párosítás, mert egészen biztosan még a kevéske szabadidejükben is szakmáznának. Azt a találkozást nem követte több, de Julia tudta, hogy a férfi időközben megnősült. Az álomgyár egyik névtelen sminkesét vette feleségül sokak megdöbbenésére. De Julia érezte, hogy a férfi jól választott. Nathaniel egészen biztosan a belső értékek alapján választott. … Elkalandozó gondolatai visszatértek a műtéthez. Nyugodt lehetett volna, hiszen biztosan jó kezekbe került. Dr. Hays azok közé a plasztikai sebészek közé tartozott, aki után nem maradtak eltorzult testű és lelkű kreatúrák. Lelkiismeretes volt, ha egy ügyet vesztettnek látott, becsületesen felhívta rá a páciens figyelmét, nem ringatta hamis, lehetetlen álmokba. Megértette az illetővel, hogy mire számíthat és tudása legjavát adva mindent megtett a maximum eléréséért. Nem hirdette magát csodatevőként, de ha egy munkát elvállalt, nem vallott kudarcot. A betegek szerették és bíztak benne. Örülnie kellett volna, amiért a szerencséje Nathant vezette el hozzá. De csak rettegni tudott, amiért az elkerülhetetlen vég közelgett, egy olyan út, melynek a végén már sosem lesz az, aki volt. 

Eszébe jutott a tegnapi tv-adás, a szülei halálhíre és a saját temetése. Mit érne el vele, ha annyira ragaszkodna a régi életéhez? Olyan egyedül maradt, mint a nagyapja háza mellett a cornwalli tengerparton az az öreg fa. Már nem is emlékezett rá, hogy milyen fajta volt, de a formája ott volt a fejében elraktározott ezernyi kép között. Amióta Donald nagyapa meghalt, egyre csak fogyott az a fa is, egyre inkább megadva magát az elmúlásnak, mintha szeretett gazdáját akarná követni. Évről évre fogyott a lombja, a viharok sorra tördelték le öles karjait, melyekkel régen mintha magához akarta volna ölelni a háborgó tengert, a mélyben megbújó sellőket, akik a Papa meséiben szerepeltek. Amikor legutóbb ott járt, arra gondolt, talán mire újra visszatérhet, már ott sem találja. Belehanyatlik majd a tengerbe, hagyja magát elsodródni az árral, szilánkokra hasadni lejjebb a sziklás parton, ahova sosem mehetett felnőtt kíséret nélkül. ...A gyerekkori emlék egy pillanatra elbizonytalanította. Hiszen ez volt ő! Julia Blight! Nem dobhatja el a saját életét és húzhatja fel magára a másét, mint valami ruhát!  Mégis… olyan könnyű lenne egy új életet kezdeni. Az ő régi élete már amúgy sem létezik. A szülei ott fekszenek egymás mellett, az elmúlásban egyesülve szeretett lányukkal. Legalábbis haláluk pillanatában ez a gondolat vigasztalhatta őket. Senkije nem maradt, aki könnyes, örökkön bízó lélekkel visszavárná. … Eszébe sem jutott, hogy talán Jenna Langdon szüleinek is kijárna ez a fajta megnyugvás, akár élnek, akár nem. A vele történtek önzővé tették, és úgy érezte, ha most nem ragadja meg az élet által kínált lehetőséget, bármilyen abszurd is volt az, akkor nem is érdemli meg, hogy a túlélők egyike lehessen. Már egész éjjel ez járt a fejében. Voltak kész érvei, megoldási ötletei erre az őrületre. Hiszen nyilván nem ő lenne az első színésznő, aki a történtekre való hivatkozással ott hagyná a színészi pályát. Visszavonulna. Beiratkozhatna újra az egyetemre, hogy korábban megszerzett tudását újra kamatoztatni tudja anélkül, hogy ez bárkinek feltűnne. Ugyan ezek az évek elvesznének az életéből, de hiszen nem is olyan régen kis híján az élete veszett oda. Mit számítanak ilyenkor az évek? 

Valósággal megrettent, ahogy a benne lakó orvos is végiggondolta a rá váró műtétet. Hiszen fogalma sincs róla, milyen vércsoportja volt Jennának. Ezen az első lépcsőn is elbukhat az egész szépen felépített terve. Az már meg sem fordult a fejében, mi lesz akkor, ha túl lesz ezen az egészen. …Új arca lesz, új élete. Elveszíti a régi barátait és szembekerül majd azokkal, akik eddig Jenna életének a részei voltak. Jenna családja. A vőlegénye. A szeretője. A munkája. A múltja és a jövője. ...Nem hisztizhetsz! – mondogatta önmagának. Te túlélted és csak ez számít! Ennek kell számítania! – győzködte a lelke mélyén élő bizonytalankodót. Ha bevallanád most Adamnak, hogy ki vagy, talán elvégeznék a műtétet, merő együttérzésből, hiszen szükséged van rá és annyira beleélted már magad; talán Nathan vállalná is a munkát, tudva, hogy sosem lenne annyi pénzed, hogy megfizesd. De miért ne vehetnéd át Jenna helyét? Így az ő halála sem lenne hiábavaló, mert tovább élhetne benned – fűzte tovább a gondolatmenetet, melyről egy kívülálló azonnal megmondta volna, hogy elvesztette a józan eszét. 

-Nyugi, minden rendben lesz! – érintette meg Adam könnyedén a karját, és Julia lehunyta a szemét. Amíg ő itt fantáziált, helyes és helytelen választás között ingadozott, az orvos és Adam nyilvánvalóan fontos, az ő sorsát érintő döntéseket hoztak. Figyelnie kellett volna! Semmi sem lesz rendben! – szerette volna sikítani, de csak artikulálatlan hangok törtek elő a torkán. –Én nem Jenna vagyok! – kiáltott mentőöv után a józan esze, de a szavak érthetetlen károgásban torlódtak össze a torkán. Amikor a nővér egy nyugtatót nyomott az infúzióba, még hallotta, ahogy Nathan Adamot nyugtatja.

-Felzaklatta, hogy ilyen közel kerültünk már a műtét időpontjához, talán nem is bízik bennem. Egy laikusnak felfoghatatlan, mire képes ma már az orvostudomány. Jobb lenne, ha nyugodtan készülne rá ő is, de ne legyünk telhetetlenek. Ki tudja, milyen traumát kell feldolgoznia. De az az igazság, nem akarok tovább várni. Minden nap, sőt talán minden óra veszélyezteti most már a gyógyulását. A kartonján a korábbi kezelőorvosa feltüntette, hogy hajlamos a hegesedésre a bőre. Látni akarom, hogy mekkora problémával állunk szemben. Így nyilván nem maradhat, de félő, ha kész leszünk, az eredmény akkor sem lesz olyan, mint amiben reménykedik. Lehet, hogy a vászonnak örökre búcsút kell mondania. És egészen biztosan szükség lesz egy pszichológus segítségére is, hogy feldolgozza majd, ha nem tetszik neki, amit a tükörben lát majd. De élni fog, és ezt a tudatot kellene benne erősíteni addig is. 

Julia utolsó gondolata az volt, hogy eldöntetett. Eddig nem tudta megértetni senkivel, hogy ő nem Jenna Langdon, de mire ez a rémálom véget ér, azzá válik. Most már, ha akarna sem tudna tenni ellene. Ha azt remélte, hogy valaki leveszi majd a válláról a döntés felelősségét, akkor örülhet, megtörtént. Még ha az illető nem is tudott erről. Kérdés, hogy ő maga mennyire tud megbirkózni majd az új személyiségével, és mit szól majd valamennyi érintett, amikor egyszer kiderül, hogy mi történt ezekben a napokban? Mert ki fog derülni! Az ilyen döntések mindig kiderülnek, és mindenki, akinek köze volt hozzá, le fogja rázni magáról a felelősséget, mint kutya a vizet. Ő pedig majd ott marad egyedül, vállalva és megküzdve azzal, amit rámér az élet.

*

A műtét egész nap zajlott. A váróteremben pedig ott rostokolt Adam, aki úgy kísérte a guruló ágyat a műtő ajtajáig, mint akinek igenis fontos, hogy az azon fekvő nő érezze a támogatását. Ilyen volt, nem tudott kibújni a bőréből, pedig jobb lett volna, ha meg tudja tenni. Rush érzéketlennek tűnő szavai kezdtek valósággá válni, bár ő próbálta önmagát megnyugtatni, hogy nem tett ennek érdekében semmit. De ez nyilván nem volt egészen igaz. Mert az a lépése, amikor ott hagyta a forgatást, hogy ezekben a nehéz órákban Jenna mellett legyen, meghatott könnyes párát vont nemcsak a rajongók, de a legtöbb publicista szemére is. Aki csak a tolla végére tűzte kettejüket, az mind a legnagyobb elragadtatás hangján írt róluk. Az eszményi párosról, akik a bajban is kitartanak egymás mellett. Elsősorban persze ő, a grál-lovag. Ez szép is volt nyomtatásban látva, csak éppen reggel legszívesebben szembeköpte volna magát a tükör előtt állva.

Most meg már a ki tudja hányadik kávét itta, Rush hordta rendületlenül a keze alá. Rajta akarta tartani a tekintetét, megígérte Josh Hardingnak, a rendezőnek, aki az utóbbi időben már a haját tépte a forgatás alakulásától. Már régen letettek róla, hogy ez a film valaha is olyan bevételt termeljen, ami megtéríti az eddigi pluszkiadásokat. Ott volt elsőként a  női főszereplő személye. Jenna szerepét egy viszonylag ismeretlen fiatal kolléganője kapta meg, de az ügynöke volt olyan dörzsölt, hogy befutott színésznőnek járó gázsit harcoljon ki számára az időhiányban kínlódó produkciótól. Ott voltak az újraforgatott jelenetek, az újra foglalt helyszínekkel, a statisztákkal és a felmerülő járulékos költségek garmadájával. Egyeztetési problémák léptek fel, ahol vagy anyagilag kellett erőt mutatnia a gyártásnak, vagy kereshettek újabb beugró színészeket. Az egész egyre inkább egy soha meg nem valósuló projektté kezdett változni és Josh viselte leginkább az ezzel járó feszültséget. Most meg a főszereplője kezdett kiszámíthatatlanná válni, s bár emberileg talán még meg is értette volna, de rendezőként nem volt hajlandó kivételezett helyzetet biztosítani Adam számára sem, nehogy a stáb többi tagja is vérszemet kapjon. 

Így aztán két jelenet között, itt toporgott Adam, számítva rá, hogy éjszaka meglesz a böjtje ennek a kimenőnek, forgathat majd hajnalig. Az állandó repkedések minden energiáját felemésztették, csak a rutinjában bízhatott. Lassan megtanult minden helyzetben kikapcsolni, aludni néhány értékes percet, de tisztában volt vele, hogy az ő tűrőképességének is megvannak a maga határai. A szövegkönyvről lassan már fogalma sem volt, szerencséjére elég jó volt a rögtönzésben ahhoz, hogy Josh ne intsen le minden jelenetet, ahol eltért a leírtaktól. ...A műtét előtt, hogy elterelje Jenna figyelmét, megosztott vele néhány részletet a forgatáson támadt nehézségekből. Gyengéd együttérzésre lett volna szüksége, ami igazából sosem volt jellemző a lányra, így aztán nem is várta tőle igazán komolyan. Néha kifejezetten gúnyosan reagált, minek éli bele magát annyira a karakter, sőt néha a rendező helyzetébe, de még az operatőr problémáiba is. Most, ahogy a lány esetlenül a keze után tapogatózott, az az egyetlen óvatos érintés beszédesebb volt, mint korábban bármi. Mi volt ez? – nézett csodálkozva a lányra, de az lehunyt szemekkel feküdt, talán már a műtét előtti nyugtató hatása alatt. Talán csak egy véletlen érintés volt – nézte a vékony ujjakat, ahogy még mindig a zakója ujjába kapaszkodtak. Talán csak annyit akart kifejezni, hogy ő most sokkal nagyobb próbatétel előtt áll, nem kíváncsi a siránkozására. Nagyon sóhajtott és a kezét rátette a lányéra.

-Minden rendben lesz! – motyogta zavarodottan. Zavarodottan, amiért képtelen ellenszenvet érezni a nő iránt, aki becsapta és megalázta. És zavarodottan, mert ezzel a mondattal nemcsak a lányt próbálta megnyugtatni, de mintha önmagát győzködte volna.

*

Dr. Hays elgondolkodva lépett be a kivételezett vendégeknek fenntartott társalgóba.

-Mr. Corbin! Végeztünk! – mondta fáradt diadalmassággal és elfogadta a férfi által felé nyújtott vizespoharat. – Köszönöm! Ez most tényleg jól fog esni. – kortyolt nagyot a kissé állott folyadékból. Enyhe fintorral letette a poharat. –Azt hiszem, egyszer majd jéghideg pezsgővel is koccinthatunk erre a napra. – nézett Adam szemébe derűsen. –Még nem egészen világos, hogy tanult kollégám, dr. Harrison miért írta fel Miss Langdon kartonjára, hogy hegesedésre hajlamos bőre van, mert éppen elég sérült bőrt láttam már ahhoz, hogy akár egyetlen pillantásra is megállapítsam, a barátnője bőre az egyik legbársonyosabb és ha fogalmazhatok így, minden plasztikai sebész álma. Ha nem lesz tökéletes az eredmény, visszaadom a diplomám és a praxisomat felszámolom.

Adam nem is sejtette, hogy azóta, hogy az orvos belépett, visszatartotta a lélegzetét.

-Akkor ez azt jelenti, hogy sikerült?

-Igen, azt hiszem, nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt állítom, életem fő műve fekszik odabent a műtőben. A barátnője vonásai talán nem lesznek tökéletes másai a baleset előttinek, de szerintem elégedett lesz, mert a változások csak a tökéleteshez viszik közelebb. A bőre, amit az előbb oly érzékletesen dicsértem, a legnagyobb segítőm ebben a küldetésben. Mire hat-nyolc hét után kikerül a kórházból, eldöntheti, hogy színésznőként folytatja az életét, vagy jelentkezik egy szépségkirálynői versenyre.

-Túloz doktor! – nevette el magát kissé kényszeredetten Adam. Ez a seggfej itt tömjénezi magát, de az biztos, hogy eddig tényleg csak a legjobbakat hallotta róla. –Egyébként nem hiszem, hogy Jenna szépségkirálynői babérokra törne. Szerintem tökéletesen boldog lesz, ha visszatérhet a filmhez. – mondta, és közben tökéletesen elégedett volt az alakításával. Bárki hallotta őket beszélgetni, megbizonyosodhatott róla, hogy Adam támogatóan áll a menyasszonya mellett. Titkon, önmagán meglepődve ismerte be, hogy így is érez pillanatnyilag. Fogalma sem volt, mitől szelídült a megvetése együttérzéssé és aggodalommá, már-már bizakodássá. Szentimentális volt világ életében, és ez úgy látszik, mostanra sem változott.

-Majd meglátja! -  mosolyodott el magabiztosan az orvos. Aztán elkomorodott. -Egy kedves kollégám is ott volt azon a szerencsétlenül járt gépen. Neki nem volt olyan szerencséje, mint a barátnőjének. Remélem, ha a művésznő felépül, értékelni fogja ezt a csodálatos ajándékot, amit úgy szokás hívni, a második esély. Julia megérdemelte volna, mégsem kapta meg. Úgyhogy az ő emlékére is ígértesse meg vele, hogy élni fog ezzel a ritka kinccsel. …Most megyek, mindannyiunkra ráfér a pihenés. – búcsúzott az orvos és Adam tekintete a műtő felé rebbent. –Holnap meglátogathatja – biccentett az orvos a ki nem mondott kérdésre, aztán fáradtan becsukta maga mögött az ajtót.

A dublőr - 3. rész

-Szarul festesz! – közölte vele a menedzsere kíméletlen őszintéséggel, miközben elhúzta a száját, ahogy Adam kissé gyűrött figuráján végigjártatta a szemét. –Senkinek, de leginkább magadnak nem használsz vele, ha nem törődsz az egészségeddel. Itt ülsz nap mint nap, nézed a múmiává csomagolt nődet, mintha ezzel csodát tehetnél, alig eszel, a szállodában meg rendre kiüríted a minibárt. Nem lesz ennek jó vége, Adam! – fedte meg, mint valami gyereket. –Jennával egy egész kórház foglalkozik, hagyd, hogy érted is tehessünk végre valamit! ...Anyád holnapra itt lesz. – tette hozzá óvatosan, számítva Adam ingerült reakciójára. Nem is kellett csalódnia.

-Felesleges! – csattant fel a férfi.

-Nem az! De ha egy bögyös kis szőkének jobban örülnél, azt is elintézhetem... – vonta meg a vállát Rush reménykedve. A kis szőkének esetleg egy készséges barátnője is lenne, aki vele is beérné. Megtanulta már értékelni a lehulló falatkákat.  

-Ne legyél görény! – nézett rá szikrázó szemekkel Adam. Igazából nem volt a menedzsere megjegyzése ízléstelenebb, mint bármi korábbi nagyívű bemondása, most mégis utálattal  forgatta meg a szemét. Azt hitte, ennyivel le tudta szerelni, de Rush ma nagy formában volt, tudta felülmúlni - vagy éppenséggel alulmúlni - önmagát.

-Tulajdonképpen hasznunk is lehet a történtekből. – folytatta a férfi elgondolkodva.

-Rush, ez gusztustalan... – hunyta le a szemét Adam. Ehhez most végképp nem volt hangulata.

-Nem, nem az! Ez a valóság! – mutatott rá keményen a menedzsere. –Figyelnek Rád. Annyira figyelnek, ahogy talán az életben még soha. Egy-két jókor elejtett mondat pedig a filmedre irányíthatja ezt a figyelmet. ...Ráadásul pasiként is a mennybe mész, amiért kitartasz mellette. – gondolta tovább az ötletét a férfi.

-Ezt ne! – emelte fel Adam tiltakozva a kezét. –Nem fogom eljátszani az aggódó vőlegényt. Sőt, ha még sokat csesztetsz, kiállok és elmondom, hogy mint embert roppant sajnálom, de még a baleset előtt szétváltak útjaink.

-Hülye vagy, ha megléped! – vonta meg a vállát Rush. Ismerte már annyira a srácot, hogy tudja, ha még sokat erősködik, képes lesz és tényleg lehúzza a klozetton ezt a váratlanul adódó lehetőséget, amivel rá és a filmjeire irányíthatják a figyelmet. Különben is, nem kell neki mindenről tudnia. Majd ő elejt egy-két szót a megfelelő személy előtt. Adam idővel hálás lesz majd érte. Beletörődőnek tűnően bólintott, de hogy a másik gyanút ne fogjon, egy picit még visszaszúrt: -Most vele vagy és csak ez számít! – mondta, aztán feltette a kezét, mint aki elfogadta, hogy ebben a kérdésben nem egyezik a véleményük.

*

-Fiam, nem azért jöttem, hogy levegőnél nézzél! – mondta csendesen Rose Corbin, mire Adam megállt előtte a folyamatos fel-alá járkálásban, mellyel már valósággal ösvényt taposott a drága szállodai szőnyegbe.

-Mama, ne haragudj, de ehhez most igazán nincs türelmem – sóhajtott, és arra gondolt, hogy bár igazán értékeli az anyja együttérzését, de sokkal jobban értékelné, ha taxit hívna és megpróbálná elérni az első gépet, ami visszarepíti Londonba. Aztán meggondolta magát és odaült az asszony mellé a kanapéra, sőt még a kezébe is vette az anyja kezét és kis grimasszal a szája sarkában vigasztalóan megveregette. –Ne aggódj, minden rendben lesz! Életben maradt. Nagy túlélő. – motyogta szinte önmagának.

-Nem miatta aggódom. – fortyant fel az asszony. Rose sosem rejtette véka alá, hogy nem különösebben kedveli a fia menyasszonyát, nem ilyen nőt képzelt el mellé, de elfogadta a döntését és barátságosan viselkedett a választottjával. Mintha csalhatatlan női ösztönével megérezte volna, hogy Jenna Langdon csak bajt és keserűséget hoz a fiára, aki már a reptéren azzal fogadta, hogy felesleges volt idejönnie, hiszen Jenna nem tud kommunikálni senkivel. Talán felfogja, mi zajlik körülötte, de még ez sem biztos. ...Szegény fiú! Hát nem érti? Nem érzi, hogy neki aztán édes mindegy, hogy mi van Jennával? Neki csak az a fontos, hogy szükség esetén a fia támasza lehessen. De hát Adam mindig is olyan volt, mint az apja. A problémáit magába zárta és egyedül akart megbirkózni velük. A férje fél évvel ezelőtt halt meg. Régóta rosszalkodott a szíve, de nem volt hajlandó betegségtudattal élni az életét. Tette a dolgát, mintha az echocardiograph csak megbolondult volna és minden a legnagyobb rendben lett volna. Horgászni ment a barátaival, és kint a tengeren, a kabinjában érte a végzetes rosszullét. Mire felfedezték, már nem lehetett segíteni rajta. De most nem akart erre gondolni. Trevor hiánya furcsa változásokat hozott az életében. Látszólag jól viselte a magányt. Sportolni járt, társaságba, utazgatott, mint aki most akar bepótolni valamit a férjével valóságos szimbiózisban töltött majd negyven esztendő után, de az igazság az volt, hogy mindez pótcselekvés volt, amivel a veszteséget és a gyerekeitől való távolságot próbálta feldolgozni.

*

A temetőt ragyogó napfény világította meg a korábban felette átvonuló sötét felhők nyomán. Mintha még a természet is jelezni akarta volna, hogy bármennyire szomorú esemény zajlik, van valami halvány reménysugár, amelyről azonban csak egy felsőbb akaratnak volt tudomása. A lassan befedett sírok mellett sokan álltak. A temetkezési cég alkalmazottai csendben, kegyelettel tették a dolgukat. A jelenlévők egyike sem volt családtag, de barátok, munkatársak szép számmal hoztak egy-egy szál fehér rózsát, hogy búcsúzzanak. Még Jonathan is ott volt új menyasszonyával, bár eleinte kegyeletsértésnek érezte, hogy elmenjen, de végül úgy döntött, Julia volt annyira fontos szereplője az életének, hogy elbúcsúzzon tőle. Gyenge lelkiismerete a szertartás alatt eljátszott a gondolattal, hogy meg sem kellett volna bántania a lányt, ha tudta volna, hogy ez a tragédia bekövetkezik majd. Szerencsére voltak a gyászolók között olyanok is, akik egyenes gerincű emberként rótták le kegyeletüket. Dr. Edward Crais elgondolkodva állt a sokaság élén. Ő mondta a búcsúztatót, ami tekintve, hogy nem is ismerte Julia szüleit, meglehetősen a lányra korlátozódott. Jó orvos volt, jó barát, jó kolléga. Veszteség, amely a kórház számára pótolható volt. Akiknek nem az lett volna, azok ott feküdtek mellette. Megrendítő volt a három koporsó látványa. A tudat, hogy ez bármelyikükkel megtörténhet. A temetést egy távoli rokon rendelte meg – nyilván a várható örökségben bízva. Meg nem jelent, mert fontos tárgyalása volt. A háttérben diszkréten meghúzódva egy televíziós társaság kamerája forgott. A szerencsétlenül járt gép utasainak mindegyike egy-egy sztorit jelentett, hosszú időre biztosítva az ilyen hírekre éhes nézőknek szánt műsorokhoz a tartalmat.

*

Adam továbbra is rendszeresen látogatta Jennát, de ezek a látogatások érezhetően egyre rövidebb ideig tartottak, majd ritkultak, mert végül már csak másnaponként jött, és Julia számára az idő innentől kezdve ólomlábakon telt. Látogatástól látogatásig számolta a vánszorogva múló időt. Amikor ott ült mellette, a múltkori kifakadás óta, ezek a látogatások többnyire hallgatással teltek. Adam visszatartott valamit és Julia nagyjából sejtette is, hogy a szemrehányása keserű mondatai azok. Elmondta már, ami a szívét nyomta és nyilván önmagát kímélte meg a tövis mélyebbre nyomásától a hallgatással. Julia azonban nem bánta, így is örült minden percnek, amit a férfi vele töltött. A férfi komor arcélét nézve egy ideje úgy gondolta, lassan a Stockholm-szindrómához hasonlóan kötődni kezd a férfihoz, akit a valóságban nem is ismert, de aki megkönnyítette számára az életben maradást. Adam másnak tartja őt, mint aki, és megvetette azt a valakit, erről nem lenne szabad megfeledkeznie. Ez a megvetés ugyan nem neki szólt, mégis... fájdalmat okozott. Ennek ellenére azok az órák voltak a legelviselhetőbbek, amiket a férfi megosztott vele. Olyankor szinte nem érzett fizikai fájdalmat. Az összes többiben a kínok kínját élte meg testileg, de Adam nélkül lelkileg is. Ő volt az egyetlen kötődési pontja ehhez az új világhoz; nélküle képtelen lett volna harcolni az identitásáért. Nem mintha erre most még bármilyen lehetősége nyílt volna, és igazából Adam sem sokat segített a folytonos Jennázásával, de képtelen volt tiltakozni. A hangja valahol a robbanás utáni pokolban rekedt, a keze bepólyálva hevert az ágyon, erőtlenül. Nem maradt más kommunikációs eszköze, mint a szeme riadt mozgása, bár ezt eddig még rendre félreértették. Úgy döntött, megpróbál olyan képet kialakítani magáról, amelyben végre partnernek tekintik, nem gyenge idegzetű dívának, aki kizárólag a szépségéért aggódik. Pedig csak egyet akart. Visszanyerni Julia Blight személyiségét. Adammal, Adamért kész lett volna harcolni. Érte? – bicsaklott meg a gondolatmenetben, ahogy eljutott a tudatáig ez a váratlan felismerés.

Nagyot sóhajtott, mire Adam odakapta a fejét.

-Unatkozol?

Óvatosan megmozdította a fejét és nem törődve a belé hasító fájdalommal, bólintott. Adam felállt és szó nélkül kiment. Remek! Ha volt valami, amit nem akart elérni, az pont az lett volna, hogy a férfi elmenjen – kesergett magában, de az ajtó hamarosan kinyílt és egy ápoló gördített be egy kis szekrényt, rajta egy tv-készülékkel. Akkurátusan rendezgetett, hogy a lány az ágyról kényelmetlenség nélkül nézhesse, de a kezelésben ne legyen útban az új bútordarab, a távirányítót a keze ügyébe fektette, aztán a véleményét sem kérve az éppen beállított csatornáról, halkan kiment. Julia görcsösen, nehezen mozduló ujjakkal nyúlt a távirányító felé, aztán úgy döntött, az éppen futó hírcsatorna is megfelelő lesz, amíg Adam visszatér. Az egész nem ért meg annyi fáradtságot, hogy teljesen elgyengült kezével tovább tapogatózzon. A villódzó készülék felé fordította az arcát és próbált érdeklődően figyelni a műsorra. 

Ismerte ezt a talk-showt, néha otthon is hallgatta az aktuális hírek köré kovácsolt kissé bulváros körítést. A műsorvezető jóképű ötvenes fickó volt, akinek sosem tudta megjegyezni a nevét, bár rémlett, hogy idegen, talán lengyel hangzású volt. Aztán megmerevedett, ahogy a képernyőn egy füstölgő repülőgép roncsaira fókuszált a kamera. Nem! – sikoltott benne egy hang. Képtelen lenne újra átélni azt a borzalmat. – hunyta le a szemét, de a műsorvezető szavaitól szemei felpattantak és hitetlenkedő rettenettel nézte a felvételt. Még mindig a balesettel foglalkoztak, hiszen az a rengeteg halott megannyi történetet jelentett, amire a nézők otthon, a kényelmes karosszékükből borzongva, de éhes kíváncsisággal vetették magukat. És így kellett szembesülnie a saját nekrológjával is. A gép mellett a saját fotója jelent meg. Még emlékezett rá, ez a fotó szerepelt az önéletrajzán, amit a kórházban adott le. De amitől a testét borító kevés ép bőr is lúdbőrözni kezdett, az a szülei fotója volt, aztán egy újabb fotó, melyen egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott kocsi szerepelt. A műsorvezető pedig kellő hatásszünetet tartva megrendültnek tűnő hangon beszámolt a tragikus balesetről, melyben a szülei az életüket vesztették. Julia torkában lenyelhetetlen gombócként gyűlt a sírás. Ő életben maradt, a szülei pedig ugyanannak a nyomorult repülőgépnek az áldozataivá váltak. Nyilván hírt kaptak a lányukat ért tragikus balesetről és a reptérre siettek, hogy az első géppel Philadelphiába utazzanak. Érthető, hogy az édesapja figyelme nem volt tökéletes és egy rosszul megválasztott manőver után lesodródott az útról és ... a többiről a fotók minden kommentár nélkül érthetően meséltek. Aztán újabb felvétel következett, egy temetés, ahol a három egyszerű koporsó mellett a főnöke szomorú arca bukkant fel, ahogy megrendülten beszél róla, mint pótolhatatlan kollégáról és barátról. Pótolhatatlan? Ugyan! A kis Steven szülei nyilván már megtalálták az utódját, aki a gyerek leukémia ellen folytatott kemény harcában a segítségükre lehet. Így kellett lennie, hiszen a kisfiúnak minden nap számított ebben a kétesélyes küzdelemben. Edward megható beszédet mondott, holott nem is ismerte a szüleit – állapította meg meghatottan, ahogy a férfi megnyerő arcát nézte a képernyőn. Dr. Edward Crais – a főnöke, az intézetvezető főorvos, akitől a legtöbb kolléga tartott, mert keményen kézben tartotta a rá bízott kórházat, és maximális erőbedobást várt mindenkitől tekintet nélkül az illető magánéleti problémáira. És aki a Jonathannal való szakítás után meghívta vacsorázni. Elment arra a randira, hogy meggyalázott női önérzetét orvosolja vele, de amikor hazament, nem tudta, hogy lenne-e értelme folytatni Edwarddal ezt a kapcsolatot. Eleve voltak fenntartásai a főnök-beosztott viszony miatt. Ugyanakkor a férfi kellemes vacsorapartner volt. De a szíve mélyén érezte, hogy ennyi volt. Már látta maga előtt, ahogy idővel otthon a műtéti eljárásokról beszélgetnének, vagy a kórház pénzügyi helyzetéről. Ő mást várt egy igazi kapcsolattól.

Ahogy a meglepően népes gyászoló sereg a nyitott sírokba dobálta a fehér rózsaszálakat, átfutott a fején, hogy vajon ki rendelkezett a temetésről, és vajon mi lesz a sorsa a lakásának és a szülei házának? Észre sem vette, ahogy a képernyőn zajló temetést követve az arcát fedő kötés átnedvesedett. Sírt. A baleset óta először. A sírás lassan zokogássá változott, és felzaklatott idegeinek pontos letükrözéseként az ágy fejénél lévő gép hangosan sípolni kezdett. 

A nővér rontott be az ajtón, nyomában egy orvossal, és mögöttük Adam sápadt arca bukkant fel. Tekintete a rázkódó lányról a képernyőre siklott, ahol újra megjelent egy fiatal nő fotója és a füstölgő gép roncsa. Az arc egy pillanatra eszébe juttatta, hogyan nézett ki Jenna a baleset előtt. Kísérteties volt a hasonlóság, bár nyilván csak az első felületes pillantásra. Bassza meg! Még mindig ezen rágódnak! – nyögött fel kínlódva.

-Ne haragudj! Nem tudtam, hogy még mindig nincs jobb témájuk. Sajnálom, hogy felzaklattunk vele! – szorította meg a lány kezét, aki az időközben megkapott nyugtatónak hála, lassan ellazult. Aztán Adam a fejével intett, hogy a tv-t azonnal vigye ki valaki a szobából. Julia pedig biztos volt benne, hogy az intravénásan beadott injekció csak részben felelős azért a nyugalomért, ami elöntötte. Meg volt győződve róla, hogy a férfi érintésének legalább akkora szerepe volt benne. Egyszerre utálta ezt az ellazuló érzést, mert csak halogatta az elkerülhetetlen tisztázást, és hálás volt érte, mert az ébrenlét túlságosan fájdalmas volt. Eddig csak fizikálisan, de most már érzelmileg is.

A dublőr - 2. rész

Julia tisztában volt vele, hogy a kábaságát nyugtatók és fájdalomcsillapítók kombinációja idézte elő. A hangokat úgy hallotta, mintha vatta lett volna a fülében, vagy olykor mintha víz alatt lett volna, kissé talán még visszhangzóan is. Mintha kívülről látta volna a jelenetet, régi orvosi emlékei képeket hívtak elő, ahogy egy betegek forgatnak, szorgos kezek próbálják elhozni számára a megkönnyebbülést. S közben tudta, hogy az a beteg, aki magatehetetlenül fekszik azon az ágyon, az ő maga. Mivel a fájdalom még a kapott szerek ellenére is sokszor bénítóan erős volt, igyekezett folyamatosan elemző agyát kikapcsolni és hagyni, hogy a segítő kezek átsegítsék az első, legnehezebb időszakon. Csak egyetlen dolog zavarta, és kis híján össze is zavarta. Bárki jött a közelébe, mindenki Jennának szólította. Nem értette miért, de még túlságosan tompa volt az elméje ahhoz, hogy egyáltalán tiltakozni próbáljon miatta. Mindegy, hogy szólítják, csak hozzák időben a fájdalomcsillapítóját – sírt benne a gyenge és esendő ember. Néha felzaklató képek villantak be a baleset utáni percekből, órákból, maga sem tudta. Vajon mennyi idő telt el, amíg meg tudták közelíteni őket? Nem tudta, hogy álmodta, vagy tényleg megtörtént, hogy égő emberi testeket látott maga mellett és menekülni próbált a közelükből. Ahogy most teljes mozdulatlanságra kárhoztatta a sok kötés és cső, melyek teste különböző funkcióit ellenőrizték és irányították, inkább csak rémálomnak tűntek ezek a képek. 

Az ajtó nyílását hallotta és lehunyta a szemét. Újabb megpróbáltatások várnak rá, kötözés és a sebei tisztogatása; egyszerre várta, hiszen a gyógyulásához szüksége volt rá, s ugyanakkor szenvedett tőle, hiszen a fájdalmai ilyenkor megsokszorozódtak, de senki nem nyúlt hozzá. Ehelyett egy árny hajolt föléje. Egy nő – állapította meg bizonytalanul, ahogy próbálta kitisztítani a látását, még mindig sikertelenül. Ahogy mozdulatlanul koncentrált, a kép tisztulni kezdett. Fiatal nő volt, szép arcú, de gyűlölettel teli tekintettel. Szinte biztos volt benne, hogy nem ismeri és ezért nem értette a reá irányuló mély ellenszenvet sem. Egy ideig csak nézte őt a lány, aztán hozzáhajolt, nyilván, hogy jól hallja minden szavát. Szinte hálás volt érte. Amíg a szavak értelme el nem jutott hozzá.

-Nyomorult kurva vagy! Egyetlen pillanatig sem bánom, hogy elmondtam Adamnak, mit művelsz a háta mögött. Haltál volna meg! De talán nem baj, hogy így történt. Így legalább végig kell nézd, ahogy a bátyám félredob majd, mint egy rongyot. Megérdemled! ... Soha nem hagytam volna, hogy hozzámenj és tönkretedd az életét. Elvetted tőlem Joelt, hát az a legkevesebb, ha én sem hagyom turbékolni a szerelmeseket. Főleg úgy nem, hogy a gyerekét a bátyám nyakába sózod. 

Julia heves pislogással próbált tiltakozni, mire a lány száját keserű nevetés hagyta el.

-Ó, hát ellenkezni akarsz? Felesleges! Tudod, fotókat mutattam Adamnak, úgyhogy egy pillanatig sem tudod már megtéveszteni. Különben is, a nyomozó a sarkadban lesz ugyanúgy, mint eddig. Egészen addig, amíg el nem takarodsz az életéből. És ha még ez sem elég, akkor kitálalok valamelyik újságnak. Még az sem érdekel, hogy Adamról is írni fognak. Túl fogja élni. Csak azt sajnálom, hogy a bátyám most is ugyanolyan becsületesen viselkedik, mint egész életében. Nem tud itt hagyni téged a sorsodra, melletted áll, amíg felgyógyulsz. De utána ne is számíts rá, hogy újra ráveheted, hogy vegyen feleségül. Ha ez a remény táplálja a gyógyulásod, jobb ha időben tudomásul veszed, hogy hamarabb fagy be a pokol, minthogy oltár elé vezessen.

Az ajtó kinyílt és most tényleg egy nővér érkezett. A fiatal lány pedig, mintha ő is csak egy álombeli szereplő lett volna, eltűnt. A szavai azonban ott zakatoltak Julia fejében, amíg a nővér a sebeit kezelte. Olyan képtelenségek voltak ezek, hogy nem is érezte a máskor szokásos fájdalmat.

Egy valami egészen biztos. Mindenki azt hiszi, Jenna Langdon fekszik ebben az ágyban, Adam Corbin menyasszonya. Jézus az égben! Valahogy meg kell értesse velük, hogy tévednek. Jenna meghalt! Biztosan sokkoló lesz a hír, de minél előbb tudják meg, annál jobb! És neki is vissza kellene már nyernie a személyazonosságát, mielőtt a szülei belesüllyednek a gyászukba, amit egyetlen lányuk elvesztése jelentene. Istenem, mit élhetnek át! De hogy a fenébe hihette bárki is, hogy ő Jenna Langdon? – csodálkozott ezen a képtelenségen, mikor eszébe jutott egy apró részlet. A gyűrű! Persze! Hiszen az ujján volt. – jutott eszébe az utolsó néhány perc, és keserűen gondolt rá, hogy Donald nagypapa zsebórája nyilván ott pusztult a roncsok között. Talán éppen annak a csodás gyűrűnek az alapján azonosították, hibásan, és ha hihet a férfi szavainak, aki suttogó szavaival próbálta megnyugtatni, hogy az arca, a szépsége egy plasztikai sebésznek köszönhetően nyilván idővel ugyanolyan lesz majd, mint volt. Uramisten! Egy plasztikai sebész! Ha nem lesz módja időben tudatni velük a fatális tévedést, még a végén egy második Jenna Langdont csinálnak belőle! A gondolat olyan felzaklató volt, hogy a vérnyomása önkéntelenül is megemelkedett. A nővér megcsóválta a fejét és enyhe nyugtatót fecskendezett az infúzióba. Juliára pedig lassan újra leereszkedett a sötétség. Mostanra rettegett ettől az érzéstől, mert most már attól félt, az ébredése után esetleg nem ugyanaz lesz, mint aki előtte volt.

*

A halottkém a fejét vakarta, ahogy az elegáns orvos mögött bezárult az ajtó. Los Angelesből repült ide, hogy más hozzátartozó híján, ő azonosítsa a holttestet. Milyen abszurd! Végiggondolta, hogy hasonló esetben őt ki azonosíthatná. A lista nem volt sokkal hosszabb, mint ennek a Julia Blightnak az esetében. Szerencsétlen nő! Már önmagában ez az iszonyatos halál... a tűzhalálnál nem tudott volna borzalmasabbat elképzelni. Még a fulladás is könyörületesebb, hiszen ott csak a végzetes nyelés ingerének kell megadnia magát, de ez ... nézett végig az asztalon lévő elszenesedett kupacon, ennél horrorisztikusabb aligha lehet bármi. Talán szerencséje volt és már halott volt, mire a lángok emészteni kezdték rajta a húst. Nem volt ez tudományos intézet, ahol utána jártak volna a dolgoknak, de most idejük sem lett volna rá, még ha a szakmai kíváncsiság hajtotta is volna a kollégákat. Száztizennyolc áldozat várt azonosításra. Néhány egyszerűen végrehajtható feladat volt, de sokuknál, mint ennél a szerencsétlen doktornőnél is, csak olyan apró árulkodó jelekben bízhattak, mint az az ezüst zsebóra, amelyet a kezében szorongatott. Dr. Edward Crais szerencsére felismerte, hogy a kolléganője hordta ezt a családi emléket, így aztán nem kellett a fogorvosi lelet furcsaságán törnie a fejét. Mert ott valami nem egyezett. Nagyon nem egyezett. De ez akár adminisztrációs hiba is lehetett, így nagyon megkönnyebbült, amikor az orvos mély levegővétel után bólintott és azonosította a testet. Igazából nem volt miért gyanakodnia. A doktornő ott volt az utaslistán, a baleset óta sem került elő. Nyilvánvalóan egyike volt a halottak végtelennek tűnő sorában az egyik még azonosításra váró tetemnek. Dr. Crais pedig tétovázás nélkül választotta ki. Nincs értelme tovább agyalnia! Kipipálta a listán dr. Julia Blight nevét, és a következő asztalhoz lépett.

*

Adam közelebb hajolt a bepólyált fejhez, mert nem akarta, hogy bárki más hallja, amit mondani akart. Napok óta járt ide a kórházba és csak egyre gyűlt benne a feszültség a kimondatlan szavak miatt. Úgy döntött, megszabadul végre a torkában rekedt mondatoktól, mielőtt még megfullad.

-Tudom, hogy kímélni kell, de engem ki a fene kímélt, amikor felhívtak? Az Isten áldja meg a rohadt bulvárt! Valamire mégiscsak jó volt, hogy világgá kürtölted az eljegyzésünket. Ahogy kiderült, hogy ott voltál a gépen, valakinek fontos volt, hogy engem tartva a hozzád legközelebb állónak, értesítsen. Úgyhogy bocs, de jönnöm kellett, még ha nyilván én is vagyok az utolsó, akit itt látni akarnál. ... Nem tudom, mondta már neked valaki, milyen szerencsés vagy? Száztizennyolcan haltak meg, és csak huszonöten éltétek túl. Fura. Soha ennyire nem volt tele ez a járat, mint most, de hát ilyen a sors. Tudod, a legborzasztóbb két kiskölyök halála volt. Kétéves ikrek voltak. Ha láttál tündéri apróságokat... mert képzeld, látszólag semmilyen sérülésük nem volt. Olyanok voltak halálukban is, mint akik csak békésen alszanak. Ott a sok összeégett test között két ilyen kis angyal... hihetetlenül megindító volt.

Belépett egy nővér, és Adam, bár szívesen folytatta volna, hátralépett, helyet adva a kezeléshez. Minden erejével megpróbálta követni az óvatos, szakszerű mozdulatokat, de ahogy feltárult a nedvedző hús a kötés alatt, önkéntelenül is öklendezni kezdett. Kiment, mielőtt a kép annyira beleég a tudatába, hogy az életben nem fogja tudni enélkül látni a lány arcát.

*

A férfihang nem ugyanaz volt, amit eszmélése első perceitől már megszokott. Ez nem Adam Corbin! – hunyta le Julia a szemét és a kötések alatt talán észrevétlenül, de a saját számára kellemetlenül megborzongott, ahogy a hűvös férfikéz megszorította az ujjait.

-Joel vagyok, szívem. Remélem, hallod, amit mondok, mert nem beszélhetek hangosabban. – gördültek a kissé akadozó szavak, aztán egy mély sóhaj következett. -Drágám! El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy túlélted. – suttogta a férfi. Julia béna testtel hagyta, hogy olyan dolgokat suttogjanak neki, amik egyáltalán nem tartoztak rá. Amikor a férfihang arról beszélt, hogy eszébe se jusson Adamnak beszélni a kapcsolatukról – tudta, hogy régen egy ilyen tanácstól egészen biztosan ráncolta volna a homlokát, mert neki senki ne mondja meg, miről beszélhet és miről nem. Most fogalma sem volt róla, van-e annyi bőr az arcán, amely bármilyen grimaszra képes lenne. 

Valahol szánta ezt a férfit, aki majd csak hetekkel, hónapokkal később szembesülhet vele, hogy hiábavaló volt az öröme, az ő Jennája meghalt. Mibe csöppent? Már eltekintve attól, hogy egy idegen nő életét éli még így ágyhoz kötötten, magatehetetlenül is. Jenna vőlegénye Adam, ez már a repülőn is világos volt a számára, ez a férfi pedig nyilván egy meggondolatlan kapcsolat. Hiszen ki lenne képes Adam Corbint faképnél hagyni, miután az már egy nyilvánvalóan vagyon érő antik jeggyűrűt húzott az ujjára? Csak egy bolond tenne ilyet, és Jenna Langdon nem tűnt bolondnak. Igaz, szerelemtől bódultnak sem. Persze, mit tud ő a szerelemről? Azt hitte, Jonathan szereti, mégis egy könnyen felejthető epizód volt csak a férfi életében. Pedig már az oltárhoz vezető útra léptek, kis túlzással már megtervezték az életüket egészen az unokákig. Próbálta kipislogni a könnyeket a szeméből, amelyek a puszta emlékezésre is összegyűltek a szeme sarkában, és hálásan hunyta le a pilláit, amikor egy könnyed érintéssel valaki – nyilván a férfi – felitatta ezt a néhány sós cseppet. 

-Azt hiszem, a legjobb lenne, ha most azonnal elmennél – szólalt meg ekkor a már ismerős hang a háttérben. Adam! – ismerte fel a már-már természetellenesen nyugodt baritont. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ennyire kifinomult lesz a hallása, de most meg mert volna esküdni rá, hogy olyan visszafogott energiák feszülnek a szavak mélyén, melyekkel egy egész világot lehetne megváltani, de akár lerombolni is. Érezte, hogy a két férfi között feszült a viszony, és anélkül, hogy bármelyiküket láthatta volna, biztos volt benne, hogy ez a Joel már elkésett a rimánkodással. Nem a barátnőjét kellett volna arra kérnie, hogy ne beszéljen Adamnak a kapcsolatukról. Az már tudott mindent, amit tudnia kellett, és nyilvánvalóan nem tőle. Eszébe jutott a fiatal lány, aki élvezettel dörgölte az orra alá, hogy árulkodott Jennáról és Joelről Adamnak. Vajon ki lehetett? „Nem hagyom, hogy a kölykét a bátyám nyakába varrd... „ – jutott eszébe az egyik szenvedélyes mondat. Tehát Adam huga volt a dühös látogató, aki beavatta a bátyját a háta mögött folyó viszonyba. Milyen bizarr! Ez a férfi képes volt Adam hugával viszonyba keveredni és utána elcsábítani a menyasszonyát is? A korábbi szánalom után most haragot érzett iránta. Nem lehet olyan egyenes férfi, aki érdemes az együttérzésére. De ez a gyerek dolog reményt adott neki. Ó, hát akkor ezzel mindent tisztázhat majd, hiszen egy egyszerű vizsgálattal bebizonyíthatja, hogy nem vár gyereket. Talán már meg is vizsgálták a kórházi protokoll szerint egy ilyen súlyos sérülésnél. De akkor Adam miért üldögél úgy mellette, mintha nem tudna semmiről? ... Kifárasztotta a sok gondolkodás, ami közben teljesen elkalandozott a figyelme és észre sem vette, hogy újra kettesben maradt Adam Corbinnal. 

-Sajnálom, hogy megzavartam az idillt. – motyogta éppen a férfi. –Kíváncsi voltam, Joel mikor meri idetolni a képét? Hogy jön-e egyáltalán? Felesleges titkolóznotok, tudom, hogy ... szóval, mindent tudok. – harapta el a mondatot, mint aki még kimondani is képtelen, hogy a menyasszonya és a barátja hülyét csináltak belőle a a háta mögött. –Sőt, azt is tudom, hogy nem vagy terhes. Nem is voltál soha. – folytatta egy mély sóhaj után. –Csak azt az egyet nem tudom, hogy mégis, miért akartad velem elhitetni, hogy az vagy. Egy baba nélkül is elvettelek volna. Vagy ez is a tervetek része volt? Hogy beleéljem magam valamibe, aztán egyszerre veszítselek el téged és a kicsit is? Vagy azt mondtad volna, hogy elveszítetted a babát? ... Fogalmad sincs, mennyit törtem már a fejem a történteken, és a mai napig nem tudtam összerakni a sztorit. Mikor találkoztatok, hol, és miért nem választottad nyíltan őt? Minek kellettem én is? Egyszerűen nem értem. Mit vétettem nektek?  – csuklott el a hangja, éreztetve, hogy tényleg ez a gondolat rágta az utóbbi napokban és nem talált rá a magyarázatra. –Nehéz hetek, hónapok előtt állsz, ezzel biztosan tisztában vagy. Én pedig nem tehetek mást, melletted állok. Nem miattad, magam miatt. Egészen addig, míg késznek nem érzed magad az életed folytatására. De azt remélem megérted, hogy már nem mellettem. Az első pillanatban nyilvánosságra akarom hozni, hogy külön utakon folytatjuk, és nem fogok habozni az okot is megnevezni, ha bárki elítélően reagálna a hírre. Ennyi jár nekem! – mondta keserű szenvedéllyel a hangjában a férfi.

-Bocs, Adam! Nem akarok zavarni! – szólalt meg egy hang az ajtó felől. Még Julia füle is elég érzékeny volt hozzá, hogy kiérezze: de, igenis zavarni akar a jövevény.

-Jövök, Rush! – fordult felé a férfi. A menedzsere nem a legjobbkor érkezett. Végre érzett magában annyi erőt, hogy beszéljen ehhez a múmiához hasonló bebábozott szörnyeteghez, aki a világ előtt még a menyasszonya. A lényeg – még ha kicsit összefüggéstelenül is – már kibukott belőle. Válaszokat pedig egyelőre hiába várt. De ha hallja őt a nő odabent a kötések alatt, akkor legalább adott neki gondolkozni valót az elkövetkező hetekre. Már előre rettegett attól a perctől, amikor beszélniük kell a múltról és a jövőről is. Soha nem volt durva nővel, de most tartott tőle, hogy ha nem enyhül a bensejében dúló harag, akkor Jenna Langdon lesz az első, aki megismeri ezt az oldalát is.

-Mennem kell! – fordult az ajtó felé, aztán anélkül, hogy hátrapillantott volna, kilépett a folyosóra.

-Adam, itt a sajtó. – fordult feléje a menedzsere és fejével a váróterem előtt tülekedő fotósok és újságírók felé intett. –Most már mondanod kell nekik valamit!

-Esetleg, hogy kapják be? – nézett rá villámló szemekkel a színész, mire Rush Gordon a szemét forgatta. Teljesen megértette Adamot, hogy a francba kívánja most ezeket a hiénákat, de meg kell értse... ahogyan hajlandó volt az eljegyzése hírét megosztani a rajongókkal, úgy kénytelen lesz személyes tragédiájának minden részletét is. Adnia kell a közönség előtt az együttérző, aggódó vőlegényt, még ha amúgy romokban is hever az élete. Adam után ő volt az első, és eddig egyetlen, aki értesült az eljegyzés lehetséges felbontásának okáról, igazából meg sem lepődött, és szinte abban a pillanatban, amikor egy üveg vodkával akarta megvigasztalni a védencét, robbant a bomba, és a híradóban másról sem volt szó, mint a lezuhant repülőgépről, melyen Jenna Langdon is az utasok között volt. 

Mindig is utálta ezt a nőt, soha nem értette, Adam miért nem szakított vele már másnap, ahogy megfektette. Ez a filmvilág köreiben nem lett volna meglepő és elítélendő fordulat, hiszen a kapcsolatok túlnyomó része így működött. De Adam, az átkozottul becsületes és földhöz ragadt angol nézeteivel ragaszkodni kezdett ehhez a libához, figyelmen kívül hagyva a hibáit, amiket rajta kívül mindenki más meglátott. Egy ekkora pofon kellett ahhoz, hogy felébredjen végre, most pedig kényszerhelyzetben volt, ki kellett tartson a hűtlen kedves mellett, ha nem akarta a külvilág elítélését magára vonni. ...Felkapták a fejüket, ahogy a vészjelzés hangja kiszűrődött a nővérek pultja mögül. Az egyik szobában a műszerek megbolondulva sípoltak, jelezve, hogy a betegnek, akinek az életfunkcióit követték, hirtelen romlani kezdett az állapota. Meg sem lepődtek, amikor a nővérek és az ügyeletes orvos egyenesen Jenna szobájába rohantak. Rush Gordon a mennyezetre emelte a tekintetét. Talán a hülye kurva mégis csak beadja a kulcsot, és akkor egy elegáns temetéssel lezárhatják végre ezt a cirkuszt és Adam újra a munkájára tudna koncentrálni.