"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. október 7., szerda

A dublőr - 18. rész



Adam gyanakodva figyelte az ismeretlen számot, amit kijelzett a telefon. Talán Julia – gondolta, aztán megrázta a fejét; miért lenne éppen ő? Esetleg egy riporter? Máris kitudódott? Valamiért nem tartotta túlságosan valószínűnek, hogy Julia első útja a sajtóhoz vezetett volna. Bárhol is van, neki sem érdeke, hogy meghurcolják. Végül beleszólt.
-Adam Corbin
-Mr. Corbin, Dekker Holmes vagyok. – szólt bele egy férfihang. Adamnak a név nem mondott semmit. Mégiscsak riporter lenne?
-Ismerjük egymást?
-Nem, Mr. Corbin, de magánnyomozó vagyok és a menyasszonyával mára volt megbeszélve egy találkozó a kért adatok átadására, és mivel nem jött el, és a mobilján sem érem el, gondoltam azon a számon hívom, amiről legutóbb telefonált.
-Mikor volt ez a legutóbb? – kérdezte Adam görcsbe ránduló gyomorral. A menyasszonya ... Vajon még Jenna beszélte meg ezt a találkozót? Valamiért úgy érezte, nem ilyen egyszerű a dolog.
-Tegnap délután.
Adam nagyot nyelt. Szóval, Julia ... valamit megtudott volna Jenna ügyeiről? Vajon mit? És miért érezte szükségesnek, hogy felvegye a kapcsolatot ezzel a fazonnal?  Persze, ez még a nagy vallomás előtt volt. Akkor még talán bízott benne, hogy elmarad a nagy tetemrehívás. Talán csak kíváncsi volt, apró részletekkel akarta gazdagítani a szerepet, amit Jenna helyén akart eljátszani. Érezte, hogy a másik férfi telefonon nem fog további információkkal szolgálni, ezért próbált segítőkésznek mutatkozni. Hátha szerencséje lesz!

-Mr. Dekker, nagyon sajnálom, de nem tudom adni a megbízóját. – szólt bele fintorogva. Próbált nem hazudni, ez pedig eléggé őszinte kijelentés volt. –Amennyiben Jenna tartozik Önnek, természetesen kész vagyok állni a számlát. Hozza el, vagy küldje el az információkat, amikről szó van és akár azonnal, készpénzben fizetek. Gondolom ezért is hívott, nyilván szeretne már a tiszteletdíjához jutni   hangsúlyozta a pénzt. Tapasztalata szerint sokaknál meghatározó, sőt döntő szempont volt a zöldhasú; megkönnyítve egyenes vagy éppen homályos üzletek kötését. A vonal túlsó végén határozottan megkönnyebbült sóhajtást hallott. Aha, a fickónak ezek szerint szüksége van a pénzre. Akkor talán eltekint attól, hogy csak Jenna kezébe adja át az adatokat. Dekker Holmes válasza igazolta a feltevését.
-Nagyon köszönöm. Már úgyis jó ideje várok erre az összegre. – mormolta a férfi, és a hangjából egyértelműen kihallatszott a neheztelés. –Tudom persze, hogy történt az a szörnyű baleset, azért is nem türelmetlenkedtem, amikor kiderült, hogy Miss Langdon is a túlélők között van, de most már, hogy visszatért ... szóval, érti... Akkor hamarosan egy futár érkezik Önökhöz és ötezer dollárról szóló számlát visz magával. A diszkréciót pedig garantálom. – hadarta tettrekészen a nyomozó, Alex pedig csuklott egyet az összeg hallatán. Ötezer dollár? Jenna jó kis melót adhatott a fickónak, de rendezte a hangját és beleegyezően búcsúzott. Annyi minden után ez az összeg már csekélység, hogy legalább egy kérdésre választ kapjon. Kissé fanyarul gondolt arra, hogy a nyomozó bárminek is jutott a nyomára, a lényeget nem tudta, nem tudhatta. Remélte, hogy amikor a hír robbanni fog, a fickó nem fog kellemetlenkedni, amiért neki adta ki Jenna titkát. 

Ötezer dollár? Milyen információ kerülhet ennyi pénzbe? Milyen információ, ami ennyire fontos volt Jennának? Eszébe jutott az a délután, amikor szóba kerültek a lány szülei... Még előtte voltak a Joellel kapcsolatos afférnak, még úgy tűnt - a számára mindenképpen -, hogy rendben vannak köztük a dolgok. Esküvőről beszéltek, gyerekről, csupa olyan dologról, ami normális esetben boldog várakozással tölthette volna el őket, ám amire árnyékot borított egy néhány héttel korábbi családi veszekedés. Azóta is kerülték a témát, ő legalábbis nem akarta felpiszkálni a hamu alatt izzó feszültséget. A lány mintha mondani akart volna neki valamit, de olyan körülményesen, amihez nem igazán volt türelme, ráadásul éppen egy szerződés szövegét szerette volna figyelmesen átolvasni és nem igazán figyelt oda, hogy Jenna hova akar kilyukadni. Talán éppen erről a nyomozóról szeretett volna beszámolni. Hát, most már sosem fogja megtudni. A lány hangja még ott csengett a fülében:

-Adam, a szüleim... – kezdett bele Jenna az ujjait tördelve. Már arra fel kellett volna figyelnie, hogy a szüleinek nevezte a két embert, akikkel korábban csúnyán összerúgta a port, szenvedélyesen kijelentve, hogy soha többé nem akar tudni róluk.
-Mi van velük? – kérdezte akkor, fel sem nézve a papírjaiból. Alig egy hónappal korábban találkozott Jenna nevelőszüleivel, és azt a napot nem a legkellemesebb emlékei között tartotta számon. A menyasszonya az esküvő miatt akart beszélni velük, végül egy rosszindulatú újságcikk miatt kemény hangú veszekedésbe torkollott az a délután. Ő kívülállóként nem formált véleményt, de boldog volt, hogy a saját családi élete rendezett, és soha nem beszélt hasonló hangnemben azokkal, akiknek a létezését köszönhette. Tudta, hogy Jennánál kicsit más a helyzet, de hát ettől még azok az emberek voltak a családja.
-Nem is tudom, arra gondoltam ... – motyogta Jenna, mint aki maga sem biztos abban, amit mondani akar.
-Ki akarsz békülni velük? – kérdezte még mindig csak fél füllel figyelve a lányra, próbálva kitalálni, amit olyan nehézkesen igyekezett elmondani. Eszébe sem jutott akkor, hogy bármi másról lehet szó.
-Szerinted nem volt igazam? – kérdezte Jenna kissé ingerülten, amiért megosztotta a figyelmét a papírok és a lány között, mire megadóan félredobta a szerződést és próbált érdeklődően csak rá koncentrálni. 

-De, igazad volt, csak éppenséggel jobban is becsomagolhattad volna az érveidet. Őszintén szólva, kínos volt, ahogy nekik támadtál. ... Nézd, nem az én dolgom, de az tény, hogy örökbefogadtak és bár ezzel adtak egy esélyt egy normális életre, de soha nem beszéltek neked a múltról. Ezért – szerintem - nem lehet hibáztatni őket. Nem rossz emberek! Talán hibáztak, de nem akartak ártani, vagy talán fájdalmat okozni. Szerettek téged és a maguk módján próbáltak megadni mindent, amire lehetőségük nyílt. Nem akartak összezavarni olyasmivel, amiről ők maguk sem tudtak sokat. Vannak dolgok, amiket jobb, ha örökre a feledés homálya lep. Az a hülye újságíró pedig valahol hallott valamit, aminek utána sem járt, csak kerekített belőle egy hangzatos cikket. Őt hibáztasd, amiért előásott valamit, amivel megborította mindazt, amit a gyökereidről hittél. Talán a tizede sem igaz, talán ez volt a valóság, már sosem fogjuk megtudni, mert akik elmondhatnák, már halottak. Ha igaz. De ebben a történetben valahogy minden olyan zavaros. Szerintem hagyd a fenébe! Hollisterék szeretnek annyira, hogy megbocsássanak, ha egy napon eléjük állsz és megmondod, hogy megbántad azokat a hirtelen szavakat. A bulvár olvasói pedig három napig csámcsognak ezen, aztán már nem is emlékeznek rá. Az ő szemükben te egy szerencsétlen, meghurcolt gyermek vagy. Feltéve, ha nem akarod tovább feszegetni ezt a témát a sajtóban. 

Jenna akkor visszavonult és többet nem hozta szóba a dolgot. Később pedig beütött a krach, amikor Dora lebuktatta. Onnantól már senkit nem érdekelt, mi az a titok a lány múltjában, hiszen a jelene volt tele titkokkal, amik mindent megváltoztattak, bár akkor még fogalma sem volt róla, mennyire.
Kíváncsian várta, mit ásott elő ez a Dekker Holmes. Nem mintha nem lenne már mindegy, de legalább valami, ami leköti a figyelmét és nem azzal foglalkozik, hogy a Jenna-arcú Julia Blight doktornő vajon hol lehet és mit csinál. Hajlandó fizetni a titokért, amit aztán jól megőriz, hiszen már nem élt az, akit igazán érdekelhetett volna, de ahhoz talán elég, hogy meghurcolja egy halott emlékét. Jenna úgy hagyta itt az árnyékvilágot, hogy haragban álltak egymással. De valamikor szerette annyira, hogy feleségül kérje. Az a szeretet pedig elég indok volt rá, hogy megpróbálja megvédeni, ha erre lehetősége van.
*
A futár rezzenéstelen arccal íratta alá vele az átvételi elismervényt, zsebrevágta a borravalót, aztán már ott sem volt. Amikor Adam feltépte a nagy sárga borítékot, az első, ami kihullott, a vaskos összegről szóló számla volt. Ezt nem akarta mással intéztetni. Ha Jenna megrendelte, nyilván fontos volt neki a dolog annyira, hogy megfizesse az árát. Leült a gépe elé és néhány kattintással lebonyolította az átutalást. Még fogalma sem volt róla, miért fizetett egy kisebb vagyont, de most kitöltött magának egy nagy pohár bort, aztán kiteregette maga elé a különböző okiratok másolatait és néhány fotót, amelyekből egy filmforgatókönyvre méltó történet bontakozott ki. Egy olyan történet, amely képes volt tönkretenni egy csomó ember életét. A nagy titok, amely már nem volt titok többé, hiszen, ha Dekker Holmes kideríthette, akkor csak idő kérdése, hogy valaki világgá ne kürtölje a hírt. Talán Jenna halálhíre lehet az egyetlen ok, amely megakadályozhatja, hogy bármely – magára valamit is adó – hírügynökség közzétegye. 

A lány szülei, az igazi, vér szerinti szülei testvérek voltak. Egy vérfertőző viszonyból született egy önsorsrontó családban. A gyámügy akkor szerzett minderről tudomást és keresett neki nevelőszülőket, amikor az igaziak a felelősségre vonás elől közös öngyilkosságba menekültek. A nagyszülők pedig belehaltak a rájuk váró megaláztatásba és szégyenbe. Az apró csecsemőt az első nevelőszülők – ők voltak Trabenbrookék – anyakönyveztették; aztán amikor kiderült, hogy a nagykorúságáig nem juthatnak az örökségéhez – amely egyébként nem volt különösebben számottevő -, visszapaterolták az állami rendszerbe. Utána következtek Hollisterék, akik szintén nem éltek különösebben jó módban, ennek ellenére igyekeztek egy átlagos életet biztosítani a kislánynak. Jennának alighanem a vérében volt az elégedetlenség és a lázadás. Ellökte magától azokat, akik lehetőséget adtak neki egy új életre, mert többre vágyott. Később megbékélt velük, aztán újra megtagadta őket éppen a halála előtt. Éppen úgy, mint a férfit, aki a kezét nyújtotta neki. Jenna Langdon élete csupa újrakezdés volt, akár igaz is lehetett volna főnixmadár-szerű feltámadása is. Jenna emlékére emelte a poharát és felhörpintette a maradékot. Elég élénken élt még benne a másnaposság emléke, hogy ennyinél meg is tudjon állni.
*
Edward végre kipihenten ébredt. Ehhez annyi is elég volt, hogy végre nem hallotta Juliát zokogni a fal túloldalán. Ez  az elmúlt néhány hét mindkettőjük számára roppant megerőltető volt, de végre látszott a fény az alagút végén, a hatóságok, ha nehezen is, de végre elfogadták a tényt, hogy sorozatos tévedések és Julia átmeneti zavarodottsága után halottá kell nyilvánítsák Jenna Langdont és élővé Julia Blightot. Minden kapcsolatát mozgósította, hogy a lehető legegyszerűbben érjenek célba, de így sem tudták megkímélni sem Juliát, sem Adam Corbint az újbóli szembesítéstől és vallomástól. A DNS nem hazudhatott, és végül azt a szerencsétlen törvényszéki orvost marasztalták el, aki a szerencsétlenség utáni fejvesztett kapkodásban nem végzett kellően alapos munkát az előtte tömegével fekvő halottak azonosításakor. Az eljárást egyelőre sikerült titokban tartani. Hogy a színésznő halálhírét hogy fogják ennyi idő elteltével beadni a sajtónak úgy, hogy abba Julia neve ne keveredjen bele, már nem is nagyon érdekelte. Megvolt a maga terve arra, hogy a lányt megszöktesse a közelgő média-roham elől. 

Volt néhány igen kellemetlen pillanat, elsőként persze a lány számára, de úgy tűnt, töretlen lelkierővel viselte a megpróbáltatásokat. A baleset utáni időszakhoz képest nyilván már gyerekjáték volt, de Edward tudta, hogy elsősorban a színésszel való szembesítés nagyon megviselte. Bármi is történt kettejük között, az örökre nyomott hagyott mind a két emberben, ezt egy kívülálló is észrevehette. A színész rezzenéstelen arccal fogott vele is kezet, megköszönte, amiért segítő jobbot nyújtott a lánynak, akit egyetlen pillanatig sem hibáztatott a nyilvánosság előtt a történtekért. Hogy őszintén, magában mit gondolhatott, arról Edwardnak fogalma sem volt, de abban biztos volt, hogy a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak lehettek. Amikor végre a kedves rokon, aki már a kezében érezte a Blight família javait, fintorogva, de kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy kicsúszott a kezéből az örökség, minden olyan jogi akadály elhárult az útból, amely lehetetlenné tette volna, hogy feltegye a sorsdöntő kérdést Juliának. 

Amikor végre a lány a kezébe kapta a személyazonosságát igazoló iratokat, egy eldugott kis vendéglőbe mentek megünnepelni a nagy eseményt. Úgy tűnt, hogy Julia valóban boldog. Bár, még feszengve lépett ki a világba, de biztos volt benne, hogy idővel képes lesz azonosulni új külsejével. Kicsit tartott tőle, hogy ha válaszút elé állítja, akkor ez a boldogság csalókának bizonyul és elillan, de már nem akart tovább várni. Olyan esélyt kapott az élettől, amilyet csak ritkán kaphat ember és élni akart vele. A döntés úgyis a lány kezében van. Egyetlen szavával boldoggá teheti, vagy magányosan száműzheti a városból. Egyetlen dologban bízhatott... hogy ami Julia és Adam Corbin között volt, az mára már a múlté, és a lánynak legalább annyira szüksége van a felejtésre, mint egy segítő, támogató barátra. Ezt már most megígérhette neki, abban pedig csak a szíve mélyén bízott, hogy idővel többet is kaphat ettől a kapcsolattól.

2 megjegyzés:

csez írta...

Huhuuu... Ez volt ám a jó kis ugrás ;)
Egy dolgot azért olvastam volna részletesebben: hogy élték meg a szembesítés... ;) De egyébként tök jó!
Tetszett nagyon! K&P

Névtelen írta...

Érdekel, hogy most merre fog kanyarodni a történet... Izgalmas részhez érkeztünk úgy érzem :) Nagyon tetszett: Anna