A dublőr - 27. rész

Julia tanácstalanul nézett az órára. Mint az elmúlt fél órában körülbelül már tucatszor. Adam nem jött. Nem telefonált. Ő pedig nem hívta. Büszkeségből? Félelemből? Nem is akarta végiggondolni, miért nem nyúl a telefonja után. Az ételt lefóliázta és betette a hűtőbe, tudva, hogy úgysem fogja megenni holnap. Aztán kézbe vette a borosüveget, elszántan, hogy férfiasan csillapítsa a csalódottságát. Adam nyilván megrémült a meghittségtől és inkább visszakozót fújt. Nagy ijedelmében pedig a döntését még vele sem osztotta meg. Ez megérdemelt egy pohár vöröset. Vagy akár többet is. Mindegy, holnap úgyis elutazik. Ha le akarta zárni a kapcsolatukat, akarva se kereshetett volna jobb időpontot.Igaz, nem volt túlságosan elegáns megoldás, de hát megmondta már az elején. Csak szex, semmi érzelem. Ő volt a hülye, hogy belement. Minden erejével húzni kezdte a dugót, amikor váratlanul megszólalt a telefonja. Ijedtében majdnem elejtette az üveget, ezért aztán előbb azt helyezte biztonságba, aztán zakatoló szívvel a kitartóan zenélő készülék után nyúlt. A képernyőn Adam képe villogott. Erőt vett a szívdobogásán és szinte unottan beleszólt:

-Igen?

-Jul! Ne haragudj, hogy csak most hívlak, de kisebb baleset történt Gabe-el a szülinapi partin. Hazaviszem, de nagyon örülnék, ha megnéznéd, mert csak az egyik mama látta el a helyszínen, és őszintén szólva nem bízom a hozzáértésében.

-Nyugodj meg! Máris indulok! – mondta a nő, megfeledkezve mindenről, amit a ma este tartogatott számukra, és amelyet már veszni látott percekkel korábban. A szerelmes nőben felülkerekedett a lelkiismeretes orvos, és nem is hagyta a férfit tovább beszélni, kinyomta a telefont, majd úgy ahogy volt, belebújt egy kényelmes cipőbe, nem törődve vele, hogy a szexi ruhához nem illik éppen a könnyű futócipő. Szerencséje volt, mert a ház elé éppen akkor állt be egy taxi, amely utasokat hozott. Mire fizettek, Julia már a hátsó ülésen ült és a sebtében felkapott orvosi táskában kotorászott, hogy felmérje, mi minden van nála.

-Bízhat a borravalómban, ha egy kicsit odalép. Beteghez hívtak. – szólt oda a sofőrnek, aki bólintott és indulás után határozottan a gázra lépett. Nemsokára már a kocsifeljáró kavicsai ropogtak a léptei alatt, de Adam kocsija még nem állt a ház előtt. Az ajtó azonban a taxi hangjára kinyílt és annyi év után először, Rose Corbin nézett Juliával farkasszemet. Julia nem számított rá, hogy találkozni fognak, Adam telefonja után pedig egyetlen gondolatot sem pazarolt a nagymamára, úgyhogy most zavarba jött. Régen tegeződtek, az asszony azonban – amikor még Jennának hitte – figyelmeztette, ha csak egyetlen alkalommal is fájdalmat okoz a fiának, vele kerül szembe. Nos, ha úgy vesszük, kölcsönösen okoztak egymásnak fájdalmat – mentegette magát Julia gondolatban, de tisztában volt vele, hogy Rose Corbinnak erről nyilvánvalóan más a véleménye. 

Az asszony hátralépett, utat engedve neki a ház belsejébe, de egyetlen szót sem szólt hozzá. Végül Julia szólalt meg először.

-Szervusz, Rose! Jól nézel ki! És csodálatos unokád van.

Az asszony nem hatódott meg a kedves szavaktól. Indulattól reszkető hangon fakadt ki:

-A poklot járattad meg vele! Mindannyian hittünk a csodában, Jenna átváltozásában. Miért nem szóltál? Miért nem harcoltál érte? Azt mondtad, szereted. Vagy az is hazugság volt? Amikor világgá ment a szégyen és a csalódás elől, meg tudtalak volna fojtani. Amikor pedig beleugrott abba az elkapkodott házasságba, csak azért imádkoztam, hogy te se legyél soha boldogabb, mint ő. Kedvelte Juliettát, de mindig is csak egy pótszer volt a számára, egy megbízható nő, semmi több. Soha többé nem mert az érzelmeire hallgatni. És ezt te tetted vele! – mutatott vádlóan a lányra. –És most – amikor Gabriellel békében éltek - felbukkantál megint. A mentőangyal! – ejtette ki a szót gúnyosan.

Ennyi vádaskodás után Julia is keserűen fakadt ki:

-Én akkor is szerettem! De akkor sem kellettem neki. Ő Jennát akarta. Most sem én kellek, csak a nyugalom, amit mellettem kaphat. Mit gondolsz, milyen érzés szeretőként a rendelkezésére állni, amikor úri kedve úgy tartja? Milyen érzés hazamennem az üres lakásba, amikor ő itt a fiával nevetgélve éli a mindennapjait. És megfoszt engem ettől.

-Nem kötelező vele maradnod. Egyszer már elhagytad, menj el megint! – vonta meg a vállát az asszony, aki egyáltalán nem érzett szánalmat Julia üres élete miatt.

-Nem mehetek el! Mert szeretem! Mert örülök az óráknak, amiket velem tölt. Még a fájdalomnak is örülök, amit okoz, mert az a bizonyság rá, hogy együtt vagyunk. Mert igenis fáj önmagamat feladni minden egyes találkozáskor. A fiad úgy kezel engem, mint egy kurvát, csak éppen távozáskor nem hagy pénzt az éjjeliszekrényen. És én még ezt is hálásan fogadom el tőle, mert egész egyszerűen nem tudom nem szeretni. Mindent megadnék érte, hogy visszacsinálhassam a dolgokat a baleset előtti napra. Nem is én mentem volna Philadelphiába és Adam nem csinálhatott volna belőlem egy második Jennát. Azt hiszed, könnyű volt elfogadni, hogy másnak az arca néz vissza rám a tükörből? Hogy sosem lehettem benne biztos, kit lát, ha rám néz? Ha akkor nem ülök fel arra a nyomorult gépre, akkor soha nem ismertem volna meg, és nyugodtan élnék. Férjem lenne, gyerekeim. De az élet úgy rendezte, hogy keresztezzük egymás útját. Most azt mondja, hogy ha velem van, engem lát; és ennyivel kell beérjem, mert nem akarja, hogy az élete része legyek. Szerinted ezt olyan könnyű elfogadnom? – kiabált már Julia is. Rose Corbin leroskadt a kanapéra, aztán töltött az asztalkán lévő teából mindkét odakészített csészébe. Az egyiket Julia felé nyújtotta. Az arcán már nem volt sem gúny, sem ellenszenv, csak fáradt beletörődés. 

-Jól van, gyere! Mind a kettőnkre ráfér most egy kis frissítő. Nem tudom, hol maradnak ilyen sokáig. – sóhajtott csendesen, ahogy Julia elvette tőle a csészét és leült mellé. Mintha csak erre a mondatra várt volna, kinyílt a bejárati ajtó és Adam lépett be rajta. Gabrielt a karjában hozta. A gyerek nadrágszára fel volt hajtva és friss kötés virított a lábszárán. Julia azonnal felállt és a táskájáért nyúlt. Adam pedig leültette a helyére a fiát.

-Már aggódtunk, hogy ilyen lassan értetek ide. – mormolta Julia, aztán a gyerekre mosolygott: -Szia!

-Szia! – nézett rá nagy, kerek szemekkel a fiú. –Sean anyukája már bekötötte, de apa azt mondta, jobb lenne, ha igazi orvos is látná.

-Azért vagyok itt – mosolygott rá a nő, miközben gyengéden lefejtette a kötést. Mély seb éktelenkedett a gyerek sípcsontja felett.

-Ezt hogy csináltad?

-Kint fociztunk a kertben, és Sean anyukájának van ott egy ilyen ... – nézett segélykérőn az apjára, aki kisegítette: -melegháza. –Igen, szóval melegháza. – bólintott Gabriel. –Sean mellérúgta a labdát és betörött az üveg. Én meg ki akartam szedni onnan a labdát, de közben elvágtam a lábam. Nagyon vérzett.

-És mi van abban a melegházban? – kérdezte Julia, miközben óvatosan kitisztogatta a sebet, amibe a korábbi kötözőanyag szálai máris beleragadtak. Gariel széttárta a kis karjait. Fogalma sem volt róla. Ő csak a labdát kereste, a többi nem érdekelte. Julia azonban arra gondolt, ha esetleg szerves trágya is volt a melegházban, akkor egy tetanusz-oltást is be kell adjon a gyereknek. Már előre sajnálta érte. A seb elég mély volt hozzá, hogy össze kelljen fognia. Jobb lett volna a kórházban, az aszisztensnője segítségével csinálni, de talán Adam is hajlandó lesz rá, nézett fel a férfira, aki elborzadva nézte a hosszú, mély sebet. Nos, talán mégsem – döntötte el Julia és Rose Corbinra nézett kérdőn. A nagymama biccentett és az ölébe húzta a gyereket. 

-Gabe! A doktornéni összefogja a sebedet, én pedig addig tartalak. Ha fáj, kapaszkodj erősen a karomba, jó? – nyomott egy puszit az unokája fejére. A kicsi bólintott, de Adam rémülten nézett Juliára.

-Varrni fogod?

-Nem, van egy csodatapaszunk, ami elég jól rögzíti az ilyen sérülések széleit – nyugtatta meg a nő, magában kajánul mosolyogva. Lám, Adam Corbinnak is megvan a gyengéje! –Viszont egy injekciót adnom kell, hogy a fertőzést elkerüljük – nézett Gabrielre, aki felnőttes, drámai sóhajjal vette tudomásul a szuri ígéretét. Julia elmélyülten dolgozott. Kitisztogatta a sebet, beadta az injekciót, amibe felszívott egy kis fájdalomcsillapítót is, aztán befújta spray-jel a sebet, hogy a felülete elég száraz legyen ahhoz, hogy a tapasz megtapadjon. Óvatosan összeillesztette az üveg metszette sebet és egy ügyes mozdulattal végigsimította rajta a tapaszt.

-Így ni! Ma még teszünk rá fedőkötést, de holnaptól már nyugodtan leveheted. Vagy inkább bízd apára – kacsintott a gyerekre. Gonoszkodva képzelte maga elé a férfit, ahogy jobban fáj neki az elsősegély-nyújtás, mint a fiának. Gabriel elgondolkodva hallgatott, majd a nő füléhez hajolt:

-Beteg az apukám? 

-Miért? – nézett rá meglepve Julia.

-Mert mindig a doktornénivel találkozik, de én nem mehetek. Meg fog gyógyulni? – nézett rá a gyerek félelemmel a tekintetében és Juliába belemart a felismerés. A kicsi félreértette a találkáikat, és most attól tart, az anyja után az apját is el fogja veszteni. Adamra nézett, aki értetlenül figyelte őket. Julia nagyot sóhajtott.

-Tudod, Gabe, engem köt az orvosi titoktartás, de mindjárt beszélek apuval. Ha megengedi, akkor válaszolok a kérdésedre, oké?

-Oké! – bólintott a kicsi. Julia Adam felé intett a fejével.

-Beszélnünk kell! - Adam oda-vissza kapkodta a tekintetét a fia és Julia között, aztán megadóan a nő után indult az előtérbe.

-Mi van?

-Az van, hogy a fiadnak nem mondtál semmit arról, hogy miért találkozol velem, és ő most azt hiszi, beteg vagy. Esetleg gyógyíthatatlan beteg – füstölgött Julia.

-Miért, mit mondhattam volna? Hogy a doktornénijével bújok ágyba, azért nem jöhet? – forgatta a szemét Adam megkönnyebbülten, amiért nincs baj a fiával, miközben a lelke mélyén érezte, ez a műfelháborodás most nem jogos. Mint ahogy az sem volt az, ahogy Juliával bánt. Ma este akarta elmondani neki, hogy megértené, ha a forgatás alatt úgy döntene, hogy a jövőben nem folytatja vele ezt a sehova sem vezető kapcsolatot. És megígéri, hogy amennyiben mégis várna rá, akkor egy egészen más Adam Corbint fog visszakapni, mint aki most itt áll vele szemben. Egy ideje már rágta magában a gondolatot, mert látta, hogy Julia szemében a megcsillanó mosoly sosem őszinte, minden alkalommal mintha valami titkos kis bánat felhőzné, és tudta, hogy ennek ő és a lehetetlen feltételei az okai. –Julia! Sajnálom, hogy így alakult az este! – nyögte ki végül.

-Semmi baj! Gabriel az első, ez természetes! – bólintott Julia. –Megmosnám a kezem, aztán hagylak is titeket. De kérlek, mondj valamit neki még ma, miért találkozgattunk, mert aggódik miattad. És egy ilyen kisfiúnak még nem szabadna aggódnia ilyen komoly dolgok miatt. – fedte meg a férfit, aki úgy nézte, mintha most látná először.

-Persze, mosd csak meg! – biccentett a fürdőszobaajtó felé. –Aztán, ha benne vagy, csináljunk egy vacsorát, esti mesének meg mondjuk el Gabrielnek, hogy miért találkozgattunk. Persze, valami korhatárhoz nem kötött változatot. Hogy moziban voltunk, meg vacsorázni, ilyeneket. Aztán, ha benne vagy, idővel majd valóra is váltjuk. Ma pedig ... szeretném, ha itt maradnál éjszakára is.

Julia megdöbbenten nézte. Erre végképp nem számított. Aztán eszébe jutott Rose.

-Az édesanyád... szerintem nem örülne, ha itt maradnék.

-Nem igazán értem, ez mennyiben befolyásolja, hogy mi ketten mit szeretnénk – nézett a nappali irányába Adam. Az anyja, na igen... ők ketten kibékülhettek, még újra is kezdhették a kapcsolatukat, de egy anya más. Az anyja nyilván minden pillanatára élénken emlékezik a hét évvel korábbi dolgoknak. Akkoriban is éppen eleget hallgatta a füstölgését. Most nyilván fél, hogy újra bántani fogják a kicsi fiacskáját. De majd látni fogja, hogy a kicsi fiúcska attól kerülne végképp padlóra, ha dr. Julia Blight elhagyná.