Távol a világ zajától 9.

Sofia Bennett szemöldöke felszaladt a homlokára, ahogy a népes társaság besereglett a rendelőbe. Néhány órával ezelőtt ugyanilyen zajosak voltak, de akkor a feszültség szinte tapintható volt körülöttük, míg most valami hamisítatlan derű lengte körbe őket. Mégsem bízott bennük. Egy apa két kisgyerekkel nem biztos, hogy a legjobb megoldás lenne Árnyéknak és Gombócnak. Most még az újdonság varázsa alatt képesnek hiszik magukat a felelős állattartásra, de ő látta, amikor szinte  mindannyian kontrolljukat vesztve hadakoztak. A gyerekek is kicsik még, főleg a kislány és még mindig úgy gondolta, hogy nem szívesen bízna egy kutyát a fickóra. Aki mellől most már feltűnően hiányzott a gyerekek anyja. Kíváncsi lett volna, vajon a nő csak elutazott, netán elváltak? Esetleg a távollétét használja ki a fickó, hogy teljesítse a gyerekek kérését? Végül is mindegy. Ez is csak annak a jele, hogy nem megfelelő alanyok az örökbefogadásra. Már csak meg kell értetnie velük, hogy ők is és az állatok is jobban járnak, ha egy kis ebtelepi kalandozás után beülnek inkább a közeli McDonaldsba. 

Robert a szája szélét harapdálva szinte megbújt Lizzy mögött, aki az ölében ült. Jeremy ujjai megállás nélkül túrták Árnyék bundáját, a kislány pedig tekeregve próbált szabadulni a fogásából, hogy új játékszeréhez mehessen.

-Mr. Hazard! – köszörülte meg a nő a torkát. –Dr. Bennett vagyok. Azt hiszem, jobb lenne, ha négyszemközt beszélhetnénk. Ha beleegyezik, akkor Suzy a gyerekekkel és a kutyákkal odakint megvárja, amíg néhány dolgot megbeszélünk – biccentett az asszisztense felé. Robert beleegyezően bólintott. A két gyereknek sem volt ellenvetése, hiszen a kutyákkal maradhattak. Ahogy magukra maradtak, a fiatal nő mély levegőt vett. Nem az első alkalom volt, hogy elutasított valakit, aki örökbe akart fogadni egy kutyát, de még soha nem érezte ennyire kellemetlenül magát. Nyilván a gyerekek miatt – győzködte magát nem túl eredményesen. Robert Hazard minden ellenszenves vonása ellenére is vonzó pasi volt, még ha apaként meg is volt róla a véleménye. De talán még fejlődőképes. –Mr. Hazard! Sajnálattal kell közöljem, hogy nem engedélyezhetem az örökbefogadást. Nem azt mondom, hogy Nem, hanem hogy nem Most; ha érti a különbséget... – tette odébb pótcselekvésként a szemüveget, amit a műtéteknél használt. 

Robert meglepődött. Még a nő nevénél tartott, Bennett... csak nem Charlie lánya? Bár Charlie elbeszélése alapján egy édes, állatszerető kislányt látott maga előtt, dr. Bennett pedig egy magas, izmos fiatal nő volt. Nem úgy nézett ki, mint egy frissen végzett egyetemista. Természetes szőke haja szoros kontyban ült a tarkóján, csak egy vékony tincs repdesett kiszabadulva a nyakában, ahogy a ventilátor megkeverte a sarokban a levegőt. Kék szeme zavartan kerülte a tekintetét, de a hangja kemény volt, mint az acél. Szóval nem engedélyezi az örökbefogadást – jutott el hozzá a nő döntése.

-Én értem, de magyarázza el maga annak a két kisgyereknek! – biccentett az ajtó felé.

-Meg fogom tenni, de sokat elárul a kapcsolatukról, hogy maga nem meri megtenni – emelkedett meg dacosan a nő pisze orra.

-Ez duma! – csattant fel Robert. –Nem is ismer, felületesen ítélkezik. Nem magamért akartam ezeket a nyomorult kutyákat, hanem a gyerekek miatt.

-Nem nyomorultak ezek a kutyák! – villant meg a nő szeme. -Magukra maradtak, mégsem váltak vadállatokká. Bíznak az emberekben és tökéletes családi kutyákká válhatnak.

-Helyes! Nálunk pontosan azok lehetnek – vágott grimaszt a férfi. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy hívják a doktornő apját. Talán, ha kiderül, hogy ő a munkaadója, akkor a nő is szívélyesebbé válik. Nem is értette az ellenszenvét. Jó, hát kicsit türelmetlen volt a kölykökkel, de Lizzy meg is tett mindent, hogy kiborítsa. Ma ilyen napja volt. Tegnap este meg a hóna alá bújva aludt el. Azt bezzeg nem látta a doktornő, amikor az ujjaiba kapaszkodva szuszogott a kicsi. 

-Mr.Hazard! Talán ha a felesége is Önökkel jött volna, könnyebb lenne megértetni a gyerekekkel, hogy miért nem vihetik ma haza a kutyákat.

-Nincs feleségem! – vakkantott közbe a férfi.

-Bocsánat – nyelt nagyot a doktornő. Utálta, ha elhamarkodottan következtetett, de hát tulajdonképpen érthető is. Ki bírna ezzel a vademberrel egy fedél alatt élni. Bár, hogy a gyerekek vele maradhattak, ez meglepte. Talán valami karrierista nő lehetett, látott ilyet éppen eleget Washingtonban.

-Látja, egy újabb felületes feltételezés – sóhajtott türelmetlenül a férfi. A beszélgetés túl sokáig tartott, és mivel eleve terméketlennek ígérkezett, szívesebben rakta volna be a srácokat a kocsiba, hogy aztán otthon megküzdjön a hisztijükkel, amiért a beígért kiskutyák nélkül mehetnek haza.

-Higgye el, van gyakorlatom elhibázott örökbefogadások ügyében – sóhajtott a nő és meglepődött, amiért a férfi arcán valami furcsa grimasz suhant át.

-Higgye el, nekem is – gondolt arra, hogy talán mégis túlvállalta magát, amikor úgy döntött, megpróbál apjaként viselkedni az öccse gyerekeivel. 

-Na jó, így nem megyünk semmire! – állt fel a nő. –Csak azt tudom mondani, hogy most nem vihetik el a kutyákat, de amennyiben részt vesznek a programunkban és rendszeresen látogatják őket, néhány hét múlva felülbírálhatom a döntésemet. Küldje be a gyerekeit, hogy nekik is elmondhassam...

-Nem kell, majd én megbeszélem velük – állt fel Robert is.

-Nem is tudja, mit akarok mondani nekik – forgatta a szemeit a nő.

-Gondolom azt, amit nekem – vonta meg a vállát Robert. Isten az égben, mit kell ezt az egészet ennyire bonyolítani? Még gyereket is könnyebb örökbe fogadni, mint kutyát; nevetséges!

-Nem egészen... Szeretném, ha néhányszor eljönnének látogatóba. Sétáltathatják őket, játszhatnak velük. Ha úgy látom, hogy nem gondolták meg magukat és hetek múlva is töretlen akarattal szeretnék őket hazavinni, akkor – de csak akkor – alá fogom írni a papírokat. Értse meg, sajnálom, ha a gyerekek ma csalódottak lesznek, de nekem elsősorban a kutyák érdekét kell néznem.

-Rendben. Mikor jöjjünk? – kérdezte Robert türelmetlenül.

-Amikor az idejük engedi. Majd szólok Suzynak, hogy legyen a segítségükre.

-Oké! – biccentett a férfi és lenyomta a kilincset. A nő szavai azonban megállították:

-Bocsásson meg, ha tényleg felületesen ítélkeztem, de lássa be, maga sem indított a legjobban!

-Azt hiszem, mindennap itt leszünk – mondta válasz nélkül hagyva a nő szavait, aztán kiment, hogy megkeresse a gyerekeket. 

Jeremy meglepően higgadtan fogadta a hírt és a férfi legnagyobb meglepetésére még a húgával is próbálta megértetni, hogy lesz kiskutya, de a dolgok menete már csak ilyen. Előbb látogatni kell őket, játszani velük és csak néhány nap múlva vihetik őket haza. Lizzy végül elfogadta, hogy ma este még a plüss kutyájával kell ágyba bújnia és Robert sem kezdte még győzködni, hogy ez akkor is így lesz, ha Gombócot hazavihetik végre. Már a kocsiban ültek, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtett rákérdezni Bennett doktornő családi hátterére. 

Sofia Bennett az orrnyergét masszírozva nézte a parkoló fölött gomolygó porfelhőt. Robert Hazard nem hazudtolta meg magát. Nyilván indulatosan lépett a gázpedálra és nem törődött vele, hogy a kipörgő kerekek nyomán apró kavicsokkal sorozza meg a kerítést, felbőszítve vele a túloldali kifutóban lévő kutyákat. Megcsóválta a fejét. Igazából nem értette, miért érez zsigeri ellenszenvet a férfi iránt, hiszen attól a kis közjátéktól eltekintve nem is tud róla semmit. Talán mert annyira hasonlított Paulra. Egy vadember, aki az ösztöneinek él és még a külsejével sem leplezi – időzött el néhány pillanatig a férfi nap cserzette arcbőrén és a kockás ing alól kivillanó napbarnította, szőrös alkarján, melyen jól láthatóak voltak kisebb sérülések. Kétkezi munkát végez. Talán a Nemzeti Parkban dolgozik, ott mindig szükség van erős és ügyes kezekre – kalandoztak el a gondolatai a férfi hosszú ujjaira emlékezve. Már kislányként is imádott feljárni. Hacsak rá bírta venni az apját, hétvégenként mindig ott kirándultak. A Mount Mitchell ... A legjobban a vadasparkot szerette, de persze bármikor profi idegenvezetőként kalauzolt volna végig bárkit a látogatóközponton is. Mielőtt elment az egyetemre, virágot vitt a névadó, Elisha Mitchell sírjához a csúcsra. Paullal másztak fel a hegyre, de magányosan, a könnyeitől alig látva a sziklás meredélyt, araszolt lefelé. Az a hülye éppen ott, a már-már templomi békét sugárzó hegycsúcson vallotta be neki, hogy nem szereti. És nemcsak nem szereti, de nősülni készül. Mindezt úgy, hogy még néhány nappal korábban is őt ölelte, neki színlelt boldog szeretőt. Paul ezzel a tettével erőszakot követett el azon a neki oly kedves helyen. És Paul pontosan úgy festett ott fent a hegyen, mint Robert Hazard az előbb itt a rendelőjében. Tudta, hogy ezt a kísérteties hasonlóságot verte le verbálisan a férfin, aki most nyilván azt hiszi, egy mások dolgába belekotnyeleskedő nővel hozta össze a rossz sorsa. Mélyet sóhajtott. A fickó vissza fog jönni, ebben biztos volt. Dacból, még ha a kutyákat csak a gyerekei akarják, akkor is. Csak, hogy bebizonyítsa neki, hogy képes gondoskodni az elárvult ebekről. Vajon mi lett a feleségével? Elhagyta? Őt hagyták el? Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg fogja tudni. A gondolat éppen annyira volt bosszantó, mint ígéretes.