Egy lélek útja 20.

Robert mély levegőt vett, ahogy kilépett a hajóból, amely a fesztiválpalotához repítette. Hát újra itt van! Nem is volt annyira rémes, mint ahogy tartott tőle. Amíg hangosan kerregve száguldottak a lagúna vizén, az ujjaira tapadt permetet morzsolgatta. Gaby! Itt vagyok! – köszöntötte a cseppeket, amelyek ugyan már mások voltak, mint akik magukkal vitték a hamvakat, de mégis részei a felesége új otthonának. Nézte a karcsú gondolákat, melyekben japán turisták egy csoportja fényképezgetett, és arra gondolt, vajon köztük van-e az a hajó, amelyben azon az éjszakán ő búcsúzott a feleségétől. Meg kellett volna venni azt a gondolát! – futott át az agyán a gondolat, aztán megcsóválta a fejét... micsoda őrültség! Mit is kezdene vele?  Hannah Miller fogadta, őt már régebbről is ismerte. A cannesi és velencei fesztiválok többségén az ő feladata volt a sztárok útbaigazítása. A negyvenes karcsú asszony most kifejezetten nyúzottnak tűnt a feszültségtől. A sztárok többnyire engedelmesen követték az utasításait, de mindig akadt valaki, aki kiborította az egyénieskedésével. Robert sejtette, hogy az illető már előtte megérkezett. Megnyugtatóan megölelte az asszonyt, aki hálás mosollyal kívánt neki sok szerencsét.

A vörösszőnyegen lépdelve kötelességszerűen, álarcot viselve mosolygott, bár ezt mindenki őszinte, felszabadult mosolynak láthatta. A gondolatait szerencsére megtarthatta magának, és nem is volt kedve megosztani senkivel, hogy a tegnap esti érkezése óta már megint nem tud szabadulni a múlttól. Ám a régi emlékek mellé most csatlakozott egy sokkal újabb, bár ez sem a közelmúlt része volt. Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy találkozott valakivel, aki az első repedést útjára indította a szíve köré vont páncélon. Még csak meg sem csókolta, mégis sokat gondolt rá. Az internetnek hála rengeteg mindent megtudott róla, még többet is, mint szeretett volna, mert képtelen volt ellenállni a bulvárhírek csábításának. És valahol a lelke mélyén remélte, hogy nem kell anélkül visszatérnie Los Angelesbe, hogy ne találkoznának. 

Belépett az épületbe, mely hangos volt a korábban érkezők zsivalyától, és kíváncsian fordult körbe, hogy lát-e ismerős arcot, akivel beszélgetve kitöltheti a kezdésig hátralévő időt. Ahogy a tekintete átsöpört a tömegen, egy feltűnő hajkoronára esett a pillantása. Hosszú, most gondosan megzabolázott vörös tincsek, amelyek egy észbontó karcsú derékra vonták a figyelmét, és a derék fölött kivillanó napsütötte bőrre, mely a mély kivágásból csillant elő. A félprofil bizonyossá tette, hogy bármilyen hihetetlen, máris rátalált. Egy percre le is fagyott, mert nem érezte magát kellőképpen felkészültnek a viszontlátásra. De lehet-e egy villámcsapásszerű érzésre bármikor felkészülni? A látomás egy ősz hajú férfival beszélgetett, akiben Robert a díjátadó főszervezőjét vélte felismerni. Domenico Armenti ebben a pillanatban vette észre és széles mosoly ömlött el az arcán.

-Robert! Mennyire örülök, hogy végre sikerült előcsalogatni önkéntes száműzetéséből! Annyira örültem, amikor láttam a filmjét a listán. Szinte azonnal biztos voltam benne, hogy ebben az évben mégiscsak megtisztel minket a jelenlétével. Engedje meg, hogy bemutassam egy földijét, aki legnagyobb örömünkre városunk egyik büszkesége. Julia Carpenter Minetti – Robert Cranston.

-Már ismerjük egymást! – ragyogott fel egy káprázatos mosoly a nő arcán, ahogy a kezét nyújtotta. A kézfogása lágy és ugyanakkor erős volt. Robert élvezte a röpke érintést. Armenti pillanatnyi tétovázás után a zsebébe nyúlt. 

-Robert! Akkor talán nem kérek túl sokat, ha arra kérem, tegye meg, hogy a kisasszonnyal közösen adják át a legjobb operatőri munkáért járó díjat. Julia partnere ugyanis a tegnap esti progamja után még nem tudta színpadképes állapotba hozni magát. A rossznyelvek szerint még most is pocsolyarészeg – tette hozzá halkan, a szemét forgatva.

Robert elvette a borítékot és a zsebébe süllyesztette. –Nagyon szívesen Mr. Armenti. Az én filmem úgyis versenyen kívül kerül vetítésre, így nincs tétje az estének, ami miatt esetleg indiszponált lennék.

-Sajnáltam is – bólogatott a másik férfi. -Tudja, a sajtóvetítésen meg voltam győződve róla, hogy az utóbbi évek egyik legjobb filmje. Nemcsak a maga alakítása, de a rendező munkája is. No, nem baj, így is a hét egyik legremekebb élményének ígérkezik, bár én szívem szerint az Aranyoroszlánt is odaítéltem volna érte.

-Túloz! – mosolyodott el halványan Robert, akinek ugyan jól estek az elismerő szavak, de már szívesen maradt volna kettesben Juliával.

-Cseppet sem – rázta meg a fejét a férfi. –De most ne haragudjanak, vissza kell térnem egyéb dolgaimhoz – intett búcsút, és hamarosan összezárult mögötte a társaság. 

-Hát, újra összefutottunk! – mosolygott rá Julia, és Robert szinte érezni vélte ennek a mosolynak a hevét. Egy pillanatra elveszett a tengerkék szemek mélyén, aztán összeszedte magát.

-Igen. Tulajdonképpen reméltem is. Túlságosan korán váltunk el egymástól annak idején. Jószerivel semmit sem tudtam magáról. Egy csomó kérdésem lett volna, de mire visszamentem, hogy feltegyem őket, addigra maga már elutazott.

-Én meg azt hittem, Sylvia ijesztette meg, hogy olyan korán elment.

-Nem, dehogy! Aranyos kislány, még ha időnként valóban zavarba ejtő is, hogy olyan dolgokról beszél, amikről a családomon és a legközelebbi barátaimon kívül senki nem tudhat. Talán tényleg sokkolt elsőre, de el nem ijesztett. Ezért is mentem vissza, de már csak a hűlt helyét találtam.

-Jobb volt így. Akkoriban nagyon bonyolulttá vált az életem Jeremy miatt, de azóta letisztázódott minden körülöttem és bennem is. Most már sokkal jobb beszélgetőpartner lennék. Mire volt kíváncsi? Talán most megválaszolhatom a kérdéseit.

-Hát, igazság szerint a többségre már választ találtam.

-Nocsak! Hol?

-A bulvárban – ismerte el Robert és valósággal belepirult, tudva, hogy a lehető legrosszabb helyen keresgélt. Ő is utálta volna, ha az újságcikkek alapján ítéli meg valaki. De Julia csak megrántotta a vállát, amitől a ruhán egy ezüstös villanás vágott végig a lámpák fényében.

-Hát, a lényeget valóban megírták, nincs ezen mit szépíteni.

-Nincs semmi szégyellni valója – nyugtatta meg a férfi, mire Julia keserű fintort vágott.

-Hát, nem tudom. Talán tényleg nincs. Túl fiatal és túl tapasztalatlan voltam, ráadásul meglehetősen önfejű, hogy tudjam, amit teszek, annak nem lesz, nem lehet jó vége. Az önfejűséget pedig nyilván el is várták tőlem a hajam színe miatt. Igazából nem is okoztam csalódást senkinek, kivéve önmagamat. Miket talált? – vált kíváncsivá a hangja. Ő maga, hacsak tehette, kerülte a vele kapcsolatos hírek elolvasását. 

-Elvált, Velencében él és művész. A sallangok nem igazán érdekeltek. Azzal, hogy elvált, a férje úgyszólván teljesen érdektelen személy lett. Előttem legalábbis.

-Hm, ezzel az emberek többsége egy idő után így érez. Nem is tudom, engem mi fogott meg benne annak idején, mert az ég világon nincs bennünk semmi közös. 

-Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást - szúrta közbe Robert.

-Akkor most első kézből tudhatja meg, hogy ez egy nagy humbug. Semmi közös nem volt bennünk, s talán éppen ezért sosem lett volna szabad összekötnünk az életünket. Igaz, ezt Jeremy nem is vette túl komolyan. Én egy darabig próbáltam menteni a menthetetlent, de éppen maga volt a tanúja az utolsó cérnaszál elszakadásának.

Beszélgetés közben beterelgették őket a fellépőknek fenntartott helyekre, lassan elcsitult az állandó zsinatolás is, és hatalmas hangerővel megkezdődött a show. Amikor ők kerültek sorra, összeszokott páros képét mutatva léptek a színpadra és nyílt tekintettel fogadták a rájuk irányuló figyelmet. Ahogy a műsorközlő bemutatta Juliát, Robert gálánsan hátralépett, hogy a lányt érje csak a rivaldafény. Amikor újra helyet foglaltak a nézőtéren, Robert a lányhoz hajolt és fülébe súgott:

-Ráér ma este?

-Igen – érkezett a szűkszavú válasz, de a férfinak ennyi is elég volt. Nem törte a fejét, hogy ez az igen vajon mit jelent, mit hoz az este. Elégedetten hátradőlt és a még hátralévő műsort nézte. Most Julia hajolt hozzá:

-Legyen a vendégem, és ha vannak még kérdései, megkaphatja azokra is a választ.

Robert oldalra fordította a fejét. Szeme csillogott a terem gyenge fényében, a színpadról érkező villogásban, és Julia keze után nyúlt. Gyengéden megszorította, mintegy beleegyezése jeléül. Aztán a hátralevő időben már el sem eresztette. Úgy tűnt, hogy ez Juliának tökéletesen megfelel.