Skót szerelem 4. fejezet

4. fejezet

Wallace türelmetlenül nézett az órájára. Duncan szólt, hogy késni fog, de Edan és Quinn szimplán csak hozták a formájukat. Számukra az időnek nem volt jelentősége. Még akkor sem, ha egy belföldi járat emiatt nyilván nem fog várni rájuk. Kezében ott szorongatta a négy beszálló kártyát, így még azt sem tehette meg, hogy ő maga beszáll, aztán bízik a többiek józan eszében. Már éppen a telefonjáért nyúlt, amikor a reptér forgóajtajában feltűntek a testvérei. Az utolsó pillanatban – szusszantott mérgesen, aztán a reptéri alkalmazott felé fordult, aki már éppen zárni akarta a beszálló kaput. A gépen aztán kiderült a késés oka. Duncan Donatellával vitázott, a többiek meg nem merték félbeszakítani a tüzes olasz lányt, hiába dudált türelmetlenül a taxis a ház előtt. Tulajdonképpen meg sem lepte őket Broden telefonja, hiszen mindannyian Seumas Cameron unokái voltak, joguk volt ott lenni a végrendelet felolvasásakor. Mégis, szívesen kihagyták volna ezt a skóciai utazást. Kisgyerekként alig néhány alkalommal látogatták meg a nagyapjukat, és ezek a látogatások mindig nyomasztóak voltak. Még Skócia varázsa sem hatott rájuk, mert az ott töltött napok alatt oly sok elvárásnak kellett megfelelniük, mint otthon egy év alatt. Az apjuk halála után pedig az öreg Seumas nem volt többé kíváncsi a „gyarmatokra” szökött unokákra és a menyére, aki képes volt az ősi Cameron nevet lecserélni egy „telepes” nevére. A közjegyző értesítése egyszerre volt baljós és felszabadító. Nem vártak adományt az öregtől, nem érezték, hogy jogos jussukért utaznának a Felföldre. Bár a vezetéknevük Cameron volt, de már megszabadultak a névvel járó nyomasztó teher alól, amit ennek a családnak a tagjaként éreztek korábban. Őszintén örültek, amikor még úgy hitték, hogy Broden egymaga is lerendezheti a jogi eljárás rájuk vonatkozó részét. Most kicsit aggódtak, amiért a jelenlétük feltétlenül szükségesnek bizonyult.

*

Rowena elgondolkozva várt Scottra az étteremben. Ez megint annyira jellemző volt a férfira! Ő javasolta a helyet és az időt, aztán ő az, aki késik. Ezzel is mintha azt jelezte volna, hogy csak az ő munkája fontos, Rowena pedig dobjon el szikét, sztetoszkópot, hiszen csak haszontalan állatok a betegei. Bár, élt a gyanúperrel, Scott akkor is semmibe venné a gyógyító munkáját, ha emberekkel foglalkozna. De talán csak túlságosan aggódik a jövője miatt – igyekezett mentegetni magában a férfit nem túl nagy meggyőződéssel. Az önkormányzati választások előtt Scott mindent bedobott, hogy megőrizhesse a pozícióját. Rowena szerint ugyan nem sokat tett hozzá a település fejlődéséhez, de ezt hangosan sosem merte volna megfogalmazni. Amikor már éppen kezdte kínosan érinteni a személyzet sajnálkozó pillantása, az ajtóban felbukkant a férfi. Amíg az asztalhoz ért, legalább öt emberrel kezet fogott, tett néhány közhelyes megállapítást, aztán hamis műbosszankodással zöttyent le Rowena mellé.

-Bocsáss meg, látod, ez ment útközben is. Mindenkinek van néhány szava hozzám és nem tehetem meg, hogy semmibe veszem őket, hiszen ők a szavazóim.

-Én meg a menyasszonyod vagyok, akivel mellesleg sürgősen meg akartál beszélni valamit – bukott ki a lányból a szemrehányás. Hogy éppen azon törte a fejét, hogyan tudna ezen a helyzeten változtatni, azt egyelőre még nem kötötte a férfi orrára. Egyszerűen fagyos borzongást érzett a gondolatra, hogy ezt a mostani állapotot állandósítsák egymás között. Scottnak ő és a munkája sosem lenne annyira fontos, mint önmaga, és ez volt az egyik ok, amiért a csillogó gyűrűt mindenképpen le akarta húzni az ujjáról. A másikat csak késői órákon, a hálószobája magányában merte megfogalmazni, amikor szorongva ismerte be önmaga előtt, hogy a vőlegénye férfiként sincs rá különösebb hatással.

-Drágám! – nézett rá egy elmeorvos nyugalmával a férfi, aztán intett a pincérnek és a helyiek közt egyezményes jellel kért egy whiskyt, rögtön egy duplát. Mindketten hallgattak, amíg a fekete kötényes fiú letette Scott elé az italt és kérdőn Rowenára nézett, akinek a poharából már elfogyott a fehérbor, amit idáig kortyolgatott, hogy nyugtalan idegeit lecsillapítsa. Megrázta a fejét. Nem akart többet inni, nehogy a végén Scott még azt vágja a fejéhez, hogy az ital beszél belőle. Vett egy nagy levegőt, és már majdnem belevágott, amikor a férfi félretolta maga elől az étlapot és megköszörülte a torkát.

-Rowena! Tudod, hogy szeretlek... – kezdett bele. A hangsúlya – bár halk és nyugodt volt, mégis - vészjósló volt, a lány fején át is futott, hogy alighanem elkésett a mondandójával. Itt ma este nem ő lesz az, aki szakítani akar. A másodperc tört része alatt átfutott a fején, vajon mivel ébresztette rá a férfit, hogy nem ő a megfelelő nő a számára, aztán beletörődően ráemelte a tekintetét. Most alighanem meg is fogja tudni.

-Rowena! Nehéz döntés hoztam. Te is tudod, hogy az önkormányzati választásokon a legfőbb riválisom Gavin McDougal. A családja jelentős összeggel tudja támogatni a kampányát, amivel én sajnos meg sem próbálhatom felvenni a versenyt. Én egyetlen módon biztosíthatom be a helyem, ha tevékeny közreműködője lehetek annak, hogy a város hozzájusson az öreg Seumas Cameron örökségéhez – szusszantott a férfi és nagyot kortyolt a poharából. Tartott tőle, hogy a lány majd jelenetet rendez, ha előadja neki a mondandóját, és az italtól remélt némi bátorítást.

Rowena teljesen elvesztette a fonalat. Nem értette, hova akar kilyukadni a férfi, de a Cameron örökségről eszébe jutott a betege, Broden Cameron. Az örökös, akinek ráadásul testvérei is vannak, csupa helyes, jó kedélyű férfi, akik ma este ott lebzselnek valamennyien az ő rendelője melletti kis szobában, hogy a bátyjuk magányát feloldják. Hamarosan pedig az ő házában hajtják majd nyugalomra a fejüket. Ugyanis Wallace már éppen indult, hogy szobákat foglaljon a városka egyetlen komoly kis szállodájában, amikor ő kissé könnyelműen felajánlotta a vendégszeretetét. A rendelő mögötti ház, ahol a hugával élt, úgyis túl nagy volt kettőjüknek. Bőven akadt ott hely négy személy részére. Bár, a tény, hogy azok mindannyian jóképű, fiatal férfiak, kicsit megremegtették a fene nagy önbizalmát, de Catriona már húzta a friss ágyneműt, és a tűzhelyen rotyogott egy tál sűrű marharagu, amikor elindult. A város pletykás vénasszonyainak holnapra lesz miről sustorogniuk. De miért is kapná meg a város a hatalmas Cameron örökséget, ha az örökösök itt vannak, hogy átvegyék? – tért vissza Scott monológjának lényegéhez. Teljesen értelmetlen volt a vőlegénye összeesküvő módjára elsuttogott mondandója.

-Nem igazán értem, miről beszélsz – vallotta be. –A Cameron örökösök itt vannak a városban. Az önkormányzat pedig aligha lesz kedvezményezett a végrendeletben. Miért is lenne, az öreg Seumas embergyűlöletéből bőven jutott a hivataloknak is.

-Várd  csak ki a végét! – egyenesedett ki Scott és ujjával pattintva még egy italt kért. A pincér sietve teljesítette a kérését. –Ansley tartozott nekem eggyel, úgyhogy többet tudok arról a végrendeletről, mint bárki más a városban – hajolt a lányhoz Scott, remélve, hogy a közelben ülők nem hallják a beszélgetésüket..

-A közjegyző kiadott neked bizalmas információt? – suttogott Rowena, és a szíve mélyén fel volt háborodva. Scottnak ezt a korrupt oldalát eddig még nem ismerte. De az is biztos, hogy soha az életben nem fog olyasmit a közjegyzőre bízni, amivel visszaélhetne, mert lám, meg is teszi.

-Csss, halkan! – nézett körül Scott, de a zsúfolt kis étteremben senki nem foglalkozott velük. Már régebben is többször vacsoráztak itt, megszokott látványt nyújtottak. Na, nem lesz ez mindig így! – vett újabb mély levegőt, hogy végre Rowenával is megértesse, mire készül. -Rowena! Egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled. A jövőnk érdekében teszem – tette hozzá gyorsan, mintegy önmaga győzködésére, hogy amit most tenni készül, valami felsőbb jó érdekét szolgálja, még ha közvetve az övét is.

-Mondd már! – sóhajtott a lány. Elképzelni sem tudta, hova akar Scott ilyen körülményesen kilyukadni, de szilárdan eltökélte, hogy kérjen bármit, ő többé nem hagyja magát a sarokba szorítani.

-Szeretném, ha felbontanánk a jegyességünket – bökte ki a férfi és Rowena elképedt. Ezt jelentené a szívesség? Nos, ő nem így fejezte volna ki magát, de végül, miért is ne? Tökéletesen megfelel, hogy szívességet tesznek egymásnak, ha ezt a rossz ötletet még idejekorán megfékezik. A pillanatnyi hallgatását Scott úgy értelmezte, hogy a bejelentése sokkoló volt és még további magyarázatra szorul. –Szeretném, ha felbontanánk a jegyességünket, ... és te nyitott lennél, ha bármelyik Cameron örökös udvarolni akarna – fejezte be az előzőleg elkezdett mondatot Scott, aztán lehunyta a szemét, hogy ne is lássa a lány reakcióját. Tisztában volt vele, hogy amit kér, az elképesztő, sőt felháborító, de bármire képes lett volna, hogy a városra szálljon az a nyomorult pénz, amit a mogorva Seumas féltékenyen gyűjtögetett. És kinek? Ennek a hordának, akik még a temetésére se jöttek el? Ha jól tudja, egyikük még csak nem is Angliában él, hanem Amerikában. Dúsgazdag, semmi szüksége erre a pénzre. A városnak pedig rengeteg terve lenne, amiket ebből megvalósíthatnának. Ha az ő közbenjárására alakulna így, akkor akár még polgármesterré is választanák a jövőben.

-Micsoda? – a kérdés úgy szakadt ki a lányból, hogy a környező asztaloktól többen feléjük fordultak.

-Kérlek! Ne kelts feltűnést! – figyelmeztette a lányt, de közben azért már játszotta is a szerepét. Csak terjedjen el a hír, hogy szakítottak, akkor az öt testvér közül bármelyik érezheti úgy, hogy szabad a pálya a doktornő irányába.

Rowena lába szinte magától mozdult, hogy felugorjon az asztaltól. Ezt a megaláztatást! Ha Scott azzal az ötlettel állt volna elő, hogy próbálja meg összehozni a húgát és valamelyik Cameron fiút, még az is sértette volna, de ez a józan számítással kiötlött terv még a gyomrát is felkavarta. -Neked teljesen elment az eszed! – vetette oda a férfinak, aztán – mert a kíváncsiság azért nem hagyta nyugodni - még rákérdezett: -Miért én? Miért nem Catriona? Ha már mindenáron a mi családunkat akarod feláldozni a város oltárán – tette hozzá gúnyolódva.

-Catriona? Ugyan már! – ciccegett a férfi és ez minden más lesajnáló véleménynél sértőbb volt Rowena hugára nézve. Rendben, Cat talán nem volt egy modell, de csinos felföldi lány volt, dolgos, tisztességes. Bármelyik férfi örülhetne, ha olyan feleséget kapna, mint ő. A szíve tiszta volt és állhatatos. Amit nem mondhat el erről a férfiról, akihez majdnem hozzáment. Ha az öreg Seumas még vár az öngyilkosságával néhány hónapot, talán meg is tette volna, mert annyira irtózott a konfliktusoktól, hogy aligha merte volna kenyértörésre vinni a kérdést.  Még a végén megköszönheti a vén mogorvának, hogy ha ilyen közvetett módon is, de segített időben megismernie a vőlegénye sötét oldalát. –Drágám! A húgod egy kedves csitri, de lássuk be, a természet nem volt elég kegyes hozzá. Ahogy te örökölted anyád alakját és bájos arcát, neki az apátok kissé darabos termete jutott. Ha teherbe esik, a szülés után könnyebb lesz átugorni, mint megkerülni – kuncogott a férfi az általa viccesnek gondolt fricskán. Rowena szemében könnyek gyűltek, ahogy elnézte magával szemben ezt a hernyót. Ha arra gondolt, hogy a szüzességét ennek a pojácának áldozta, legszívesebben sikított volna. Ez a férfi a világon mindent megkapott, amit egy szerelmes nőtől csak kaphatott, és most lám, bebizonyosodott, hogy érdemtelenül. Felemelte a fejét és felállt.

-Hányingerem van tőled! Nem adom vissza a gyűrűdet, mert fájdalomdíjként jár nekem és a húgomnak. Csak hogy tudd, el fogom adni és a pénzt Catrionának adom ezekért a szavakért, amikkel az imént megsértetted. Téged pedig soha az életben nem akarlak látni többé! ... Mellesleg, az én szavazatomat egészen biztosan elvesztetted – tette hozzá harciasan, azzal a kíváncsian érdeklődő tekintetek kereszttüzében elhagyta a vendéglőt. Odakint nem bírta tovább, és a virágágyás szélén öklendezni kezdett. Egyszer csak egy férfikéz kapta el, és tartotta a súlyát, amíg megkönnyebbült.

-Rowena, minden rendben van? – kérdezte a hang és felpillantva, Rowena Edan Cameron csinos képébe bámult elmosódott arcfestékes, könnyes arcával. Szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna. Pont egy Cameron!

*

A közjegyző negédes vigyorral az arcán szemlélte az előtte ülő öt fiatal férfit. Le sem tagadhatnák a rokonságukat az öreg Seumasszal. Mindannyian a Cameronok vörösesbarna haját örökölték, vonásaikban ott rejtőzött az ősi család jellegzetes szögletes arcéle. Csak szemük színe volt változó és vérmérsékletük. Ez már az előbbi néhány percben is kiderült. A legidősebb fiúban - mit fiú, hiszen a maga harmincöt évével Broden Conall Cameron már férfi volt – szóval, a legidősebben ott feszült az apai gőg, amelyet a néhai Stuart Seumastól örökölt, és ki tudja, évszázadokra visszamenőleg ki mindenki adta hozzá a maga tartását. Talán a családi portrégyűjtemény a kastélyban választ adhatna ennek eldöntésére, de ez még így is egyértelmű volt, ahogy két mankóval ugrált be az ajtón, aztán le is roskadt az első székre, amit az asztal előtt látott. A többiek félkört alkotva a szoba különböző pontjain táboroztak le és kíváncsian várták, miért kellett megjelenniük. Nem is várakoztatta őket sokáig, hiszen már előre élvezte az örökösök elképedését. Biztos volt benne, hogy Broden nem mesélt a többieknek a részletekről. Lassan, hangosan olvasni kezdte Seumas Cameron végrendeletét, amelyből világosan kiderült az a végakarat, amely szinte unottá tette Broden Cameront, és felettébb izgatottá Scott Monroet. Ansley már kicsit bánta, hogy bizalmasan elkotyogta a férfinak a hírt, de már nem vonhatta vissza a szavait. Azóta már hallotta, hogy Scott szakított a menyasszonyával is. Pénz szagot érzett és a férfi már ismerte annyira, hogy tudja, mindent el fog követni, ami csak hatalmában áll, hogy rátehesse a kezét a tekintélyes vagyonra. Persze, mindezt a város érdekében, de nyilván úgy, hogy eközben ő maga se járjon rosszul. Kíváncsi volt, hogy neki magának lesz-e haszna a kiszivárogtatott részletekből.

A Cameron testvérek a bátyjukhoz hasonló nyugalommal és némi értetlenséggel hallgatták a közjegyzőt. Ne vegyenek el McMillan lányt, és akkor élvezhetik a bőséget! – ennyi volt a lényeg. Ezt akár meg is ígérhették. A részletek már nem érdekelték őket. Duncan hajolt elsőként az irat fölé, hiszen ő már házas volt, könnyen fogadkozhatott. Quinn sem sokat teketóriázott, Wallace is könnyedén aláfirkantotta a maga helyén. Edan és Broden azonban egymásra néztek, mintegy  bátorításért. Nem mintha bármelyikük szemet vetett volna egy McMillan lányra, de azért nem tagadhatták – egymás előtt semmiképpen -, hogy Rowena és a húga, Catriona nem kerülték el a figyelmüket. Edan az este a vendégtől a vendéglátónak szóló bókokkal halmozta el Catrionát, aki pirulva vágta az ő szelet tortáját kicsit nagyobbra, mint a többiekét. Broden pedig ... nos, ő az éjszakát azzal töltötte, hogy az Edan által elkotyogott titkot igyekezett megfejteni: Rowenának találkája volt, ahonnan futva menekült, hogy végül a gyomrát szorongató keserűségtől a vendéglő parkolójában szabaduljon meg. Edan szerencsére ott volt, hazakísérte, de Broden jelentősebb összeget áldozott volna a történet hátterének információiért. Bárki volt az, akivel egy találka ilyen hatást váltott ki a lányból, szívesen találkozott volna vele egy sötét kapualjban. Az álmatlan éjszakát nagyrészt éppen ez a hirtelen támadt védelmi ösztön okozta. Broden a Jasmine-el kötött házasságban megkeményedett. Őszinteséget várt el, a csalás minden formájáért megvetéssel reagált. Mostanra már olyan volt, mint egy kétszáz évvel ezelőtti skót harcos, egy klánvezér. Ha véleménye volt, nem rejtette véka alá és nem nagyon érdekelte, hogy kit sért meg kendőzetlen őszinteségével.  Ha nem lett volna ágyhoz kötve, már régen felkereste volna megmentő angyalát, hogy kifaggassa, ki gyötörte meg. Ha másként nem is, de a védelmével mindenképpen megpróbálta volna kifejezni a háláját. Talán ez a furcsa gondolatokkal töltött éjszaka bizonytalanította el az aláírás előtt, de aztán lerázta magáról Rowena csodás szemének emlékét és lendületesen alákanyarította ő is az okiratot. Gordon Ansley is odafirkantotta a kézjegyét, majd elégedetten hajtogatta össze a papírt, és becsúsztatta a hagyatéki eljárás mappájába.

*

Ha már úgyis felkelt a betegágyból, Broden ragaszkodott hozzá, hogy az aláírás után menjenek ki mindannyian a Cameron kriptához. Rowena ugyan már azzal sem értett egyet, hogy a közjegyzőhöz elugráljon a fekvőgipszben, de azért szerzett neki két mankót, majd a lelkére kötötte, hogy a sérült lábát még véletlenül se tegye le a földre. Arra nyilván még álmában sem gondolt volna, hogy a férfi egy nagyobb kirándulást is tervez. Wallace figyelmeztette is a bátyját, hogy az ötlete aligha talál támogatásra a doktornőnél, de Broden hanyagul vállat volt. A testvéri szolidaritás megvédi őt, legalábbis erősen reménykedett ebben. Bepréselődtek a reptéren bérelt kocsiba, aztán az elsuhanó tájat bámulva, csendben igyekeztek a temető felé, ahol utoljára gyerekként jártak egy nyári szünet titkos és éppen ezért izgalmas kirándulásán.

A Loch Leven kilenc kis szigetének egyike volt a Cameron klán ősi temetkezési helye. Csendes kis sziget, ahol senki és semmi nem bolygatta a holtak nyugalmát már évszázadok óta. A csónak halkan koccant a mólóhoz és a testvérek könnyű pehelyként segítették ki Brodent a partra. Lassan araszoltak a nedves füvön a sziget túlsó, sziklás feléhez, ahol a kripta állt. A makrancos szélben némán álltak a vasrács előtt. Egyikőjük sem nyúlt a klincs felé, pedig tudták, hogy nincs kulcsra zárva az ajtó. Miért is lett volna? Ki merészelte volna megbolygatni a sírokat, magára vonva a bejárat fölötti ősi, gael nyelven írt átkot? Broden a távolabbi szigetecskék felé nézett, ahol a MacDonaldok, Stewartok és más helyi családok sírjai álltak. Arra gondolt, hogy ez a különállás lehetett a nemzet veszte a jakobita időkben is, hiszen ezek a klánok még a halálban sem voltak képesek összetartani, ragaszkodtak külön temetőikhez. Pedig a gyerekek életét még nem mérgezték meg ezek a kisebb és nagyobb ellentétek. Legalábbis úgy emlékezett. Néhány régi emlékkép villant fel előtte a múltból, amikor az iskolaszünetben rövidnadrágos kis kölökként a helybeli fiúkkal pecáztak a patakparton, vagy célba dobtak régi, csörömpölő fémdobozokra. Majd ahogy teltek az évek, a felnőtté váló gyerekek mintha megörökölték őseik keserűségét is, magukba zárkóztak és megszakították a korábbi baráti kapcsolatokat, látszólag minden ok nélkül. Voltak szép emlékei erről a varázslatos tájról, mégis, a nagyapja mintha megmérgezte volna ezeket az emlékeket. Ő pedig annyi sok éven át elnyomta őket, mintha csak a rosszra szabadna emlékeznie. Az asztalnál kapott körmösre, amiért piszkos kézzel ült le a vacsorához, a kötelezően lekapcsolt kislámpára, hiába szorongott a sötét szobában, amely nyomasztó méreteivel, árnyaival idegenül vette körbe. Ezek az emlékek elnyomták a kristálytiszta levegő, a csillogó víz és a susogó zöldek emlékét. Most, mintha álomból ébredne, hirtelen újult erővel öntötték el a régi kellemes érzések. Nem volt különösebben vallásos érzelmű, bár hitt egy bizonytalan felsőbb hatalomban, amely az életét irányítja. Úgy érezte, ha létezne az az isten, aki előtt áldozniuk kellett a miséken, akkor egy csomó rossz dolog nem történhetett volna meg az életében. Akkor úgy emlékezne a családjára, mint egy meleg, biztonságot adó fészekre, de ilyen csak az álmaiban létezett. A többieket nézte, akik szintén a maguk gondolataival voltak elfoglalva, de ezek közül valószínűleg egyiknek sem volt sok köze az elhunythoz. Mint legidősebb testvérnek, valaha neki jutott a szülei teljes figyelme, de aztán elég gyorsan megérkeztek az ikrek, és utána már minden újabb testvér inkább csak izgalmas újdonságot jelentett, mintsem egy újabb okot a féltékenységre. Aztán odaát maradt egyedül az Államokban, de már nem kényeztette senki, neki magának kellett bizonyítania. Nem vált a kárára, ezt igazán nem állíthatta, de hiányoztak a könnyed, felhőtlen napok emlékei. A felhők közül egy napsugár ezüstös nyilat röppentett feléjük a vízen át, s ezt kedvező jelnek vette. Seumas emléke és vele  a sötét felhők elvonultak, és ahogy itt a mindig borongós Skóciában is kisütött a nap, hitt benne, hogy az életében is elkövetkezik még egy vidámabb időszak.

Wallace gondolatai Londonban jártak, ahol Duncannal közösen vezettek egy kávézót. Ikerlétük ebben is beteljesedni látszott, hogy még az érdeklődésük is azonos volt. Gyerekkoruk óta álmodoztak egy kávézóról, amióta a nevelőapjuk először engedte meg, hogy a birtok munkásainak különböző különlegességeket szolgáljanak fel. Most a Borough Market mellett vezettek egy kicsi, de népszerű zugot, ahova a város másik végéből is elzarándokoltak a kávé-hívők a hétvégéken. Wallace még nőtlen volt, de Duncan tavaly megnősült. A felesége, Donatella Caruso, tüzes dél-olasz lány volt, aki néhány olasz különlegességgel egészítette ki az amúgy is figyelemre méltó kávékínálatot.  Az üzlet jól ment, de Wallace tudta, ha idővel ő is megnősül, nyilván nagyobb bevételre lesz szükségük és ennek útját a terjeszkedésben látta. Ehhez azonban egy nagyobb összegre lett volna szükségük, ami ezzel az örökséggel most az ölükbe pottyanni látszott. Már voltak kész tervei, amiket meg akart beszélni a testvérével, de eddig csak felesleges szócséplés lett volna az anyagiak híján. Most valósággal feszítették az ötletei. Alig várta, hogy elhagyják ezt a baljós helyet és a jövővel foglalkozhassanak végre. Wallace a maga csendes, nyugodt módján rajongott a sógornőjéért, az egész hangos olasz famíliáért, de leginkább a bájos hugicáért, aki azonban legnagyobb bánatára még nem döntötte el, hogy magára merje-e hagyni idős szüleiket ő is. Wallace éppen ezért még nem mert nyíltan beszélni az érzelmeiről Laurával. Ördögi kör volt, s Duncan, aki pontosan tudta, min megy keresztül az ikertestvére, már készen állt rá, hogy beavatkozzon. Wallace a helyettesítők miatt is izgult, nehogy valami apró baki miatt túl sokat veszítsenek ezen a néhány napon. Remélte, ha egy számottevő összeghez jutnának, kicsit fellélegezhetnének. Felvehetnének egy-két alkalmazottat és az életük kicsit lazábbá válna. Élhetnék a vendégeik önfeledt hétköznapjait a mostani rabszolgamunka helyett, s csak azzal kellene foglalkozniuk, hogy az üzlet hasznát hogyan fektessék be a legjövedelmezőbben. Ez egyben azt is jelentené, hogy Laura elé állhatna végre. Ezzel az örökséggel a tarsolyukban már ez sem tűnt olyan megvalósíthatatlan álomnak. Tudta, hogy Broden – mint legidősebb fiú – az örökség kezelője, de biztos volt benne, hogy megérti majd az indokait, amiért azonnal egy nagyobb összeghez szeretne hozzájutni. Wallace a diplomata apjuk nyugalmát és kétnyelvűségét örökölte. Szemrebbenés nélkül mondott mást, mint amit a szíve mélyén gondolt, mégsem volt ez hazugság, csak egy finoman becsomagolt vélemény, éppen ezért soha senki nem is vette észre. Mindenesetre ő volt a legtehetségesebb tárgyalófél mindannyiuk között.

Talán csak Duncan látott át rajta, aki úgy ismerte ikertestvérét, akár önmagát. Duncan kompromisszumkész volt, de ezt a jó tulajdonságát leginkább a házasság szülte meg, s talán csak Donatella volt képes előcsalogatni belőle. A testvérei ilyenkor azt mondták, meghátrált, de ő tudta, hogy a házi nyugalom minden türelmet megér. Duncan most is Donatellára gondolt, aki erősködött, hogy ő és a bébi is a testvérekkel tarthasson, de ő nem engedett a néha éteri magasságokba csapó szemrehányásnak. Nem kirándulni mentek, hanem hivatalos ügyeiket intézni, ráadásul egy olyan helyre, ahol csak egészen apró gyerekként jártak és nem őriztek róla túl szép emlékeket. Az asszony megharagudott rá, amiért nem hozta magával. Nyilván majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mekkora az örökségük. A feleségének voltak álmai, amiket egy nagyobb pénzösszeggel talán valóra tudna váltani, de Broden üzenete kicsit vészjósló volt, úgyhogy inkább nem lovalta bele magát az álmodozásba. Most, hogy túl voltak a dolog hivatalos részén, és a maguk módján már a kegyeletüket is lerótták a néhai nagyapjuk előtt, sietett volna vissza a feleségéhez, hogy megnyugtassa, minden a lehető legjobban alakult. Sajnálta, hogy Brodent ez a szerencsétlen baleset érte, hiszen még nem is találkozott személyesen Donatellával és a kis Leoch-hal. Ahogy a dolgok jelenleg álltak, attól tartott, hogy a testvére úgy utazik vissza az Államokba, hogy ez a rég várt találkozás ismét elmarad.

Edan maga elé meredve hallgatagon állt, ami már önmagában is ritkaságnak számított, mert ő a szép szavak embere volt, akiben egy költő veszett el. A többiek szerint remélhetőleg jó mélyre, mert nem értékelték a sokszor szóvirágokba csomagolt véleményét. Nem úgy, mint a nők, akik olvadozva hallgatták. De ha ki sem nyitotta a száját, zongorajátéka maga volt a szenvedélyes vallomás. A bohém harminc éves zenetanár, aki valóságos keresztként viselte csinos arcát és mindig vidáman szikrázó kék szemét, amelyért már a sokadik középiskolában rajongtak a tanítványok, most szótlanul állt. Szállásadójuk, a doktornő helyes kishúga ugyanúgy a bűvkörébe került, mint már oly sok fiatal nő, de most fordult vele először elő, hogy ennek jelentőséget tulajdonított. Talán mert éppen az előbb írt alá egy okiratot, amely tiltott gyümölcsé nyilvánította? Most leginkább haragot érzett néhai nagyapja iránt, aki megfosztotta őt a mesékből ismert kedves, törődő nagyapai figurától és még holtában is keresztbe tett az álmainak. Oké, még talán korai lett volna Catriona McMillant álmai asszonyának neveznie, de volt benne valami, ami miatt hajlandó lett volna a környékre költözni, hogy közelebb lehessen hozzá és idővel közösen fedezzék majd fel, mire lehet képes az a szikra, ami tegnap este ott a terített asztal fölött kipattanni látszott.

Quinn sokkal inkább a testvéreire figyelt, mint a huzatos sírboltra előttük. Broden mankóira támaszkodva, elgondolkodva állt, mint aki a múltban jár, talán az utolsó itt töltött napokra emlékezve, de a többiek gondolatai is nyilvánvalóan  nem a halott körül forogtak. Neki már végképp nem jelentett semmit egy öregember halála, akit soha nem látott, de aki a többiek szerint csak keserűséget okozott a családjuknak. Ő volt a legkisebb, huszonöt éves. Akkor született, amikor a szüleik már nem is reménykedtek benne, hogy újra gyereksírás verheti fel a házat éjjelente, amikor a másik négy eleven fiú végre elcsendesedett. Nevét is így kapta: Quinn, ami skótul azt jelentette: a fiú, aki ötödiknek született.  A bátyjait mindig csodálta, tekintet nélkül arra, hogy mit értek el. Ha Duncan nem jeleskedett az irodalom órákon, akkor a sportban való kitartását becsülte. Wallace matematikai elméjét, Edan zenetudását, még akkor is, ha nem egy koncertező sztárzenészt tisztelhetett benne, hanem egy középszerű zenetanárt. A testvérei kedvvel élték az életüket, ritkán elégedetlenkedtek, és neki éppen ennyi kellett az iránymutatáshoz. Kereste a maga útját, nem siránkozott. Figyelt és tanult. Leginkább a legidősebbtől, Brodentől, akiért a szíve szakadt meg, amiért a messzi távolban magára hagyatva kellett megküzdenie élete démonával. Nem ismerte a feleségét, csak néhány fotót látott róla, de annyiból is megérezte, hogy a testvére talán csak néhány hétig lehetett boldog amellett a némber mellett, aki tagadhatatlanul az egyik legszebb nő volt, akit valaha látott. Azonnal le is vonta a következtetést, hogy a szépség semmit sem jelent, ha nem párosul belső értékekkel. Ebből is tanult. Quinn összetett személyiség volt. Egyrészt ötük közül ő volt a realista. Ez az ötödikként született gyermek keresztje volt, aki nem is lehetett más, ha boldogulni akart idősebb testvérei között. Ugyanakkor álmodozó volt, aki megfigyelte a világot és tenni akart érte. Néha kicsit utopisztikus elképzelésekkel, de mindig jó indulattal. Nem érdekelte, ha valami lehetetlennek tűnt, addig ment, kutatott, amíg meglelte a megoldást. Kitartásával és képességei kamatoztatásával meglepően jól elboldogult a tőzsdén is. Úgy döntött, hogy az életben csak saját magára és esetleg a testvéreire számíthat, s éppen ezért még a lehetőségét is elkerüli, hogy valaha hasonló személyiségromboló helyzetbe kerülhessen, mint csodált bátyja. Nem vigasztalta Duncan boldog házassága sem. Ő már eldöntötte, hogy magányosan éli majd le az életét. Még az is felmerült benne, hogy idefent északon, a skót határtól beljebb, keres egy szerzetes rendet, ahol a tudománynak szentelheti az életét. Titkon el is határozta, hogy ezt az utazást is felhasználja annak kiderítésére, milyen érzéseket ébreszt benne a család óhazája, ahonnan a gyökereik eredtek, melyekről mostanáig nem is nagyon akartak tudomást venni. A többiekkel kerülték ezt a témát, pedig őt feszítették a kérdések. Talán itt az ideje, hogy meglelje rájuk a válaszokat, akkor is, ha nem a testvérei adják meg azokat. Lehunyt szemmel próbálta összefoglalni a mondandóját, amivel robbanthatná a bombát a többiek előtt, ha netán úgy dönt, hogy Skóciába költözik. Miért is lenne ez más, rosszabb, mint hogy Broden Kaliforniában él? – ebbe a gondolatba kapaszkodott, miközben azért érzett némi bizonytalanságot, amiért a magányos kutatóéletre vágyva sem töltötte el különösebb vallási érzület. De akarta a biztonságot, amit egy szerzetesrend jelenthet, mert annyira már ismerte magát, ha önállóan próbál megállni a lábán, pillanatok alatt éhen hal vagy maguk alá temetik az elintézetlen dolgok és számlák. Ilyen világi dolgokkal nem volt türelme foglalkozni, amikor sokkal érdekesebb volt egy újfajta anyag kikísérletezését és annak széleskörű felhasználását kieszelni. Gyerekkori álma volt, hogy neves feltaláló legyen, akire büszke a családja; nem pedig a legkisebb öcsi, aki a bátyjai árnyékában kénytelen felnőni. Most, hogy kiderült, az örökrésze fedezni tudná az önállóságát, elbizonytalanodott  a rend kérdésében. Talán egy házvezetőnő lenne megoldás a gondjaira. Elsőként is látni akarta a kastélyt, amely Invergarry mellett várta új gazdáit. Pillanatok alatt született meg benne az elképzelés, hogy ha egy részét megnyitná az idegenforgalom előtt, az fedezné a fenntartási költségeit, és ő ott teljes nyugalomban a kutatásainak szentelhetné magát. Kíváncsi volt, hogy a többiek közül kinek a támogatását tudja megnyerni ehhez. Hiszen ez mindannyiuk öröksége és a többiek nyilván szeretnék pénzzé tenni a tárgyi javakat. Talán túlságosan önző módon képzelte el, ahogy ez a rengeteg pénz elsősorban az ő álmait valósítja meg. De mint ötödik, végre elérkezettnek látta az időt, hogy az élre törjön.