Perlekedők 115. és 116. fejezet

115.

-Utálom, hogy Lana néz vissza egy magazin címlapjáról! A lányom ne legyen címlaplány, amikor még egy éves sincs! – hőbörgött Simon, miközben Anna a vállát vonogatva grimaszolt a háta mögött.

-Ha többet lennél itthon, akkor te talán le tudtad volna állítani a szerkesztőnőt, mert addig nem hagyott élni, amíg az ölembe nem vettem; de végül is nem egy bulvárlap címoldalán szerepel, hanem egy női magazinban. És alapvetően nem is róla szól a cikk, hanem rólam – tette hozzá kissé pikírten a lány, mert érzett némi neheztelést, amiért Simon a cikk tartalmával még egyáltalán nem foglalkozott, csak azzal a nyomorult fotóval, ahol a lányával az ölében pózolt a kamera előtt.

-Akkor sem! – jött a dacos válasz. –Most ott, egy hónap múlva máshol. Ennek sosem lesz vége – nézte az amúgy remek fotót, amin a hamarosan egy éves Lana apjától örökölt kifejező szürke szemeivel és göndör, sötét fürtjeivel nézett farkasszemet a kamerával. Jézus! Micsoda nő lesz belőle! – sóhajtott a büszke és aggódó apa. És egyáltalán, mikor nőtt meg ez a kislány ennyire? Hiszen csak most született, mintha csak tegnap lett volna, ahogy minden erejét megfeszítve kapaszkodott az apja remegő kezébe, mielőtt még a magzatmázat lemosták volna róla. Megrázta a fejét, mintha ezzel megváltoztathatná a címlapot és eltűnne róla a lánya, akit idáig szinte féltékenyen óvott a médiában való megjelenéstől. Az eltelt időben ugyan csináltak róluk képeket lent a parton, a reptéren, vagy csak bevásárlás közben, de ez most más volt. Ez pózolás, és ő nem fogja engedni, hogy a lánya is ott végezze, mint az amerikai sztárcsemeték sokasága: címlap, filmes szerep, drogok és elcseszett gyerekkor. Vett egy mély levegőt és belelapozott a magazinba, ahol az Annával készült riport szövege állt.

Az előszóból megtudta, hogy ez a cikk csak egy a sztárfeleségekkel készült sorozatban. Voltak itt focista feleségek, színész-feleségek, politikus feleségek. Anna igazán beleillett a sorba, fiatal volt, csinos, tehetséges, aki akár a saját lábán is megállhatna, de fel tudott mutatni egy híres párt és egy csodaszép kisgyereket is. A házuk kertjében készültek a fotók, aminek nem örült, mert ez is a feladása volt annak a zárkózottságnak, amivel ezidáig sikerült a magánszférájukat megvédeni. De legalább a ház belseje nem szerepelt egyetlen képen sem. Már másodszor olvasta el a cikket, aztán a feszülten várakozó nő felé fordult.

-Őszintén így érzed? – bökött a fényes papírra és Anna megrántotta a vállát. –Szóval, egy ilyen kapcsolatban a nő  törvényszerűen feladja önmagát és az álmait? – olvasta Simon a cikkben kiemelt sorokat. –Soha nem kértem tőled, hogy bármit is feladj! – nézett Anna szemébe, aki nagyot nyelt. Na igen, ezt a mondatot tudta, hogy meg kell majd magyarázza, de még mindig nem álltak össze a fejében a meggyőző szavak, amikkel megértethetné a férjével, mire is gondolt.

-Hát, ez kurva jó! – szusszant mérgesen Simon, ahogy felállt és ledobta a magazint az asztalra. –Mondjuk, szólhattál volna, hogy ne az újságból kelljen megtudnom, hogy elnyomva érzed magad – nézett szemrehányóan a feleségére, aki kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán egy lemondó sóhajjal be is csukta.

-Nem azt mondtam, hogy elnyomva érzem magam. Csak éppen ahhoz, hogy ez működhessen köztünk, egyikünknek tényleg fel kellett adnia dolgokat. És hát nyilván én voltam az, nem a férjem, akinek éppen szalad a szekere. Nem volt ebben semmi kritika, csak a tények. Ha fordított helyzetben lettünk volna, nyilván te lettél volna az, aki nem erőlteti az érvényesülést, hanem biztosítja a hátországot. Vagy nem? – nézett a férjére kutatva.

Régi lemez volt már ez köztük, ami a terhességgel, Lana születésével kicsit félre lett téve, de ahogy kialakították a közös életüket, és az ment is a maga útján, óhatatlan volt, hogy előbb-utóbb újra szóba ne kerüljön.

-Mostanában nekem már nem is mondtad, hogy újra énekelni akarsz – motyogta a férfi, kicsit bizonytalanul, mert nem ez lenne az első eset, hogy a felesége esetleg igenis mondott neki valami fontosat, csak ő éppen nem hallotta meg. De most szerencséje volt.

-Nem, tényleg nem mondtam, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle. De reménykedtem benne, hogy egyszer talán te kérdezel rá, hogy Anna! Nem szeretnél valami mást is csinálni, mint itthon babázni? De hiába vártam, neked nyilván tökéletesen megfelel, hogy a napjaimat kitölti a Lanával való foglalkozás. Csak tudod... – hallgatott el hirtelen az asszony, mint aki inkább ki sem mondja, amibe hirtelen belekezdett.

-Fejezd csak be! Mit kéne tudnom? – nézett rá Simon.

-Egy gyerekkel foglalkozni csodálatos dolog. Rengeteg mindent megtaníthatok neki. De több van bennem, mint hogy gyerekdalocskákat dudolásszak naphosszat. Lanának sem jó, ha azt látja, hogy az egyetlen elfoglaltságom az ő pesztrálása. A háztartásra nincs gondom, a gyerek csak azt látja, hogy élek bele a világba. És lassan én is hozzálustulok ehhez az életformához. Úgyhogy elhatároztam, hogy dolgozni fogok.

-Hhhh... – horkant fel a férfi. –És mit? Bárokban fogsz fellépni esténként? Hát, ez nyilván sokkal jobb minta lesz a lányunknak – biggyesztette el a száját a férfi.

-Megpályáztam egy énektanári állást – vágta ki az aduászt Anna. –És ha hihetek az igazgatónő ígéretének, akkor el is nyertem. Szeptembertől alsó tagozatosoknak fogok éneket és hangszert tanítani.

-Szeptembertől... – rebben a férfi szeme az asztalon álló naptárra. –Hiszen az mindjárt itt van! És mi lesz Lanával?

-Hát, ez az egy, amit még nem döntöttünk el. Az iskolának van egy óvodája, sőt bölcsődéje is, ahol arra a néhány órára vigyáznának rá. De fogadhatunk is valakit mellé azokra a napokra. Ezt veled akartam megbeszélni.

-Hát, szép, hogy egyáltalán van, amibe nekem is beleszólásom lehet, mert a munka kérdésébe nyilván nem. Szeptemberben? – jajdult fel hirtelen a férfi. –De hiszen szeptemberben Vancouverbe utazom forgatni és azt hittem, azt reméltem, hogy együtt fogunk menni.

Anna egy nagy levegőt vett, hogy válaszoljon, amikor megszólalt a csengő. Mindketten a monitorra kapták a tekintetüket, Stephanie kocsija állt a kapu előtt. Hát, akkor egy újabb befejezetlen csatározás, az utóbbi napokban, hetekben nem az első volt és valószínűleg nem is az utolsó. Bassza meg, hogy több, mint egy éve nem képesek döntésre jutni. Simon felállt, az újságot felkapta és a nő elé ment.

-Sziasztok! – nyitott be Stephanie és az első pillanatban levette, hogy egy veszekedés, de legalábbis egy nézeteltérés kellős közepébe csöppent. Aztán megköszörülte a torkát. -Nagy híreim vannak!

-Neked is? – morrant rá Simon, de a nő nem hagyta kizökkenteni magát. Akármin is vitáztak ezek ketten, attól az, amit mondani fog, még biztos nagyot fog durranni. Igazából csodálkozott is, hogy azok után, hogy Anna annyi munkát fektetett annak a könyvnek a fordításába, aztán lelkesen együtt dolgozott a forgatókönyvön is Harry Dagerty-vel, végül teljesen hátat fordított a projektnek. Pedig jó ötlet volt egy nőnek és egy férfinak közösen dolgozni a forgatókönyvön, mert így mind a két nem megkapta a véleményét megillető hangsúlyokat. Elég volt a megfelelő embernek megmutatnia és máris kezdett összeállni az egész. Mostanra megvan a pénz, megvannak a szereplőtársak, legalábbis az előzetes egyeztetések után szinte kivétel nélkül rábólintottak a felkérésre, és ő addig sakkozott, amíg Simon munkarendjébe is belepasszírozta a forgatást. És amíg ezen dolgozott, valaki szép csendesen felfedezte Annát is. Az a könnyed darab, amiben énekelt és játszott, nem durrant nagyot a mozipénztáraknál, de a tv-ben is leadták, sokan megismerték az arcát, ehhez jött még a házasságkötése Simonnal, a baba, és máris keresni kezdték, mint jól eladható nevet.

-Na, üljetek le! … Igen, mind a ketten… oda – mutatott az étkezőasztal túloldalára és Annáék leültek egymás mellé, ő pedig velük szembe, hogy a dolog legalább a hivatalosság látszatát megtartsa. Kinyitotta maga előtt a mappáját, és az első vastag iratköteget Simon elé tolta.

-Az Ügyfél… Adam szerepe … a rendező Daniel Melbrook, az öt nő: Susan Sarandon, Juliette Binoche, Kate Winslet, Meg Ryan és Marion Cotillard. Közülük egyedül Juliette bizonytalan, mert ütközhet más forgatással, de rajta vannak az egyeztetésen, mert személy szerint neki nagyon bejönne a figura. Ja, a forgatás kezdete jövő év márciusa, otthon, Londonban. És most mondd, hogy nem szeretsz!

Simon az ügynöke minden szavát hallotta, de közben a sorokat falta, majd vigyorogva Annára nézett. -Film lesz a könyvedből!

Anna olyan fancsali ábrázattal nézett vissza rá, mint aki citromba harapott. -Mi a baj?

-Semmi, csak …, nem dob fel a gondolat, hogy egyetlen filmben öt nőnek fogod csapni a szelet. És micsoda nőknek… - sóhajtott nagyot. –Egyébként nem is az én könyvem.

-Hát, életem, te fordítottad, benne voltál, hogy kockáztassunk is akár egy kis pénzt miatta, most meg dobjam oda valami fatökűnek? Ezt szeretni fogom, már most érzem… - kacsintott rá a férje, mire Anna is elmosolyodott végre.

-Oké, akkor elérted, nem megyek szeptemberben az iskolába. Nem hagyhatom, hogy akár egy hónapig is nélkülem élvezd Londont és a forgatást.

Stephanie felkapta a fejét: -Iskolába akartál menni? Mit akartál tanulni?

-Nem tanulni akart, hanem tanítani. Éneket alsós gyerekeknek – motyogta Simon, miközben még mindig az iratokat tanulmányozta.

-Hát, az is szép feladat, csak akkor nem tudom, ezt kinek adnám oda – vett elő egy másik paksamétát Stephanie a feneketlen irattartóból és Anna elé tolta.

-Mi ez? – kerekedett el Anna szeme, ahogy a fejlécen a Universal Pictures logóját meglátta.

-Ez kérlek, a Nagy Lehetőség! – csillogottt Stephanie szeme elégedetten. –A Soha Vissza Nem Térő Nagy Lehetőség! – hangsúlyozott minden egyes szót. -Ugyanis Naomi Watts visszaadta a Medvekaland női főszerepét, mert  veszélyeztetett terhes – vágta ki a lényeget a nő és várta, hogy a másik kettőnek leessen, hogy ez mit is jelent. Simon kapcsolt először, ami tekintve, hogy lassan már csomagolnia kellett a forgatásra, nem is volt csoda.

-És Anna kapja a szerepét? – kérdezte hitetlenkedve.

-Ha ma délután rávési az aláírását erre a papírra, akkor igen. Elismerem, nincs sok időd megrágni a dolgot, de szerény véleményem szerint ezt alá kell írnod.

-Nem is tudom – dadogott a lány.

-Mit nem tudsz az istenért? – horkant fel Stephanie. –A férjeddel forgathatsz Kanadában, és még aggódnod sem kell, ha hanyatt dönti a hősnőt a vásznon, mert te leszel az.

-Nagyon vicces – grimaszolt a lány, aztán Simonra nézett, aki lelkesen, várakozóan figyelte és a kezében tartotta a tollat. Csak érte kéne nyúlnia. Együtt forgatni Simonnal, ha szépet álmodott, akkor talán ilyet is mert álmodni, de igazából sosem hitte, hogy ez egyszer valóra válhatna. Úgy ismerte a forgatókönyvet, mintha a sajátja lenne, mert annyit olvasgatták Simonnal, hogy pontosan tudta, mire vállalkozik, ha aláírja. Csak érte kéne nyúlnia… Ebben a pillanatban Lana reklamálása hallatszott a gyerekszoba felől. Ettől pedig visszatért a földre. -És vele mi lesz?

-Mi lenne? Visszük magunkkal. Amíg forgatunk, vigyáznak rá, aztán dédelgetjük. Más is így csinálja.

-Mások nem együtt forgatnak, hanem valamelyik szülő a gyerekkel van – mutatott rá Anna, de azért nagyon szerette volna, ha létezett volna megoldás a problémára.

-És a nagyszülők? – kérdezett közbe Stephanie, és Simon is rábólintott. Az anyja már holnap útnak indulna, ha  megkérné, ez nem probléma.

-Anna! Vágj bele! Lehet,hogy soha többé nem lesz ilyen alkalom. Gondolj bele, micsoda kaland lenne együtt dolgozni egy filmen, aztán ötven év múlva a dédunokáknak is megmutatni. Ilyen lehetőség nem bukkan csak úgy fel, gyere velem! – súgta halkan az utolsó szavakat, amik bíborvörös pírt csaltak a felesége arcára és ő is tisztában volt vele, miért. Pontosan ezt szokta mondani, amikor…, és fogja is, ha Stephet az aláírt papírokkal kirakhatja végre az ajtón.

116.

Nem volt túl jó ötlet ez a közös munka – az első nap végére Simon határozottan kezdte így látni a dolgot. Anna nem volt színész, ezt tudta mindenki, ettől függetlenül aranyosan, hihetően hozta a figurát és még csak nem is kellett miatta többször újravenni egy-egy jelenetet, mint bárki mással. De valahányszor rászóltak, őbenne felébredt a védelmező ösztön. Már ott tartott, hogy félrevonta a rendezőt és számon kérte tőle, mi a fenéért egrecíroztatja a lányt. Ez pedig nyilvánvalóan nem volt jó ötlet. Ki szereti, ha beleszólnak a munkájába. Ő maga sem. Anna amúgy nem vette a lelkére, ha újra és újra el kellett ismételnie egy jelenetet. Főleg azokat, amelyekben közösen szerepeltek. A szeme csillogásából tudta, hogy több ez, mint izgalom, a lány kifejezetten élvezi, hogy húzhatja az agyát mindenki más előtt, és gonosz módon élvezkedik a tehetetlenségén. Az első nap végére világossá vált, hogy ezzel a filmmel csak ő fog megszenvedni, mindenki más jól szórakozik, leginkább az ő rovására. De amikor Annára nézett, ahogy csábosan, a szokatlan sminkben és a testére simuló ruhában belibegett a képbe, a karaktere helyett állandóan a férj ébredt fel benne. Amatőr hiba! – rótta meg önmagát, aztán a következő alkalommal ugyanúgy csikorgatta a fogát, amikor a felesége által életre keltett csapodár kedves kacéran végighúzta az ujját Josh Duchamel sima képén. Azonmód el is határozta, hogy ezért még megmossa Anna fejét…, és a hátát, és a …

Simon! – figyelt fel a saját nevére, ahogy Daniel, a rendező kiabál neki. Basszus, a második amatőr baki, ennyire kiesni a szerepéből csak azért, mert az asszony formás fenekére koncentrál. És ez még csak az első nap, mi lesz itt egy hónap múlva? – morgolódott magában, aztán vett egy nagy levegőt és megpróbált a lehetetlenre vállalkozni, nevezetesen, hogy a felesége mellett a munkájára figyeljen.

Ebédidőben Anna Lanával a karjában jelent meg a közös lakókocsijuk ajtajában, és ettől elfelejtette, hogy beszélni akar vele. -Szia prücsök! – nyomott egy puszit a lánya arcára, miközben átvette. –Hát, te hogy kerülsz ide?

-Gondoltam, nem baj, ha kihozom a forgatásra. Ezzel is telik az idő, és mégiscsak izgalmasabb, mint a szobában mesélni róla – mentegetőzött Riley, a bébiszitter, akit még LA-ból hoztak magukkal.

-Oké, most van az első nap, ilyenkor mindenkinek bele kell rázódni a dolgokba, de Riley, kérem, máskor ne hozza! Nem hiányzik, hogy a visítása verje fel a stáb munkáját. A feleségem se tud koncentrálni, ha közben fél szemmel a gyereket lesi – mondta kissé kimérten a lánynak, mire Anna elnyomott egy halvány mosolyt a szája szélén, de csendben maradt. –Na, menj szépségem Riley-val, fogadj szót neki, apa és anya is jön nemsokára, aztán majd játszunk. Oké? – gügyögött a lányának klasszisokkal kedvesebb hangon a férfi, aztán egy újabb puszit követően a bébiszitter kezébe próbálta passzolni a kislányt, aki vasszorítással lógott a nyakában. –Na, erről beszéltem – sóhajtott egyet és lefejtette Lana vékony kis karjait. Anna mentette meg a helyzetet, aki átvette a kislányt és elkísérte őket a taxiig. A tartásából és abból, ahogy a szája szélét rágta, sejtette, hogy a kocsi belsejében felharsant Lana tiltakozó szirénája. Nézte, ahogy a felesége visszafelé ballag, kedvesen odaköszönve pár díszletmunkásnak vagy világítónak. Ő sem tartozott azok közé, akik átnéznek a segítőkön, de Anna láthatóan jobban érezte magát közöttük, mint a főszereplők között. Kitárta a karját és a lány úgy simult bele, mintha csak ketten lennének. Ez egy külön adomány volt, ahogy időnként ki tudták zárni a külvilágot, senkit és semmit észre sem véve maguk körül. Ez is egy ilyen pillanat volt. Néhány perc ölelés, a másik szívverésének ritmusát figyelve, mélyeket lélegezve az ismerős illatból, többet ért, mint bármilyen relaxációs gyakorlat. Aztán kézen fogva megindultak a büfésátor felé.

*

-Lana! Azonnal fejezd be! – hallotta Anna ingerült hangját a fürdőszobából. Talán mégsem kellett volna a fiúkkal elmenni inni egyet, mert a felesége érezhetően neheztelt érte, és most a kicsin tölti ki a haragját – gondolta grimaszolva, aztán benyitott a fürdőszobába, ahol földbe gyökerezett a lába, ahogy végig söpört rajta a vízsugár. Anna joggal volt dühös.

-Lana! – harsant a hangja, a helyiség akusztikájának köszönhetően mélyebben és mérgesebben, mint a valóságban. A kislány megrezzenve eresztette el a zuhanyozó csövét, amivel mostanra eláztatott mindent és mindenkit. Anna pedig végre közel kerülhetett a kádhoz és elzárta a vizet. Nézték egymást mindannyian, ahogy a felnőttek hajából, ruhájából csöpögött a víz, és a kislányt, aki a vízben ülve, hatalmas vizes szempilláit rebegtetve várta, hogy mi lesz most. A felnőttek szemében szikrázó harag szinte észrevétlenül csendesedett vidám szikrákká, de tudták, ha ezt most itt elnevetik, Lana a jövőben teljesen irányíthatatlanná válik. Simon megköszörülte a torkát, végigszántott a haján és lehúzta magáról a pólóját. Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a felesége éhes tekintettel söpör végig a meztelen mellkasát.

-Mi folyik itt? – kérdezte halk, vészjósló hangon, legalábbis reményei szerint az volt, de Lana nem látszott túlságosan megszeppentnek.

-Víz – szólalt meg a kislány, mire meglepetten ránéztek mind a ketten. Az első értelmes szó! És ráadásul így, ebben a már-már komikus helyzetben. Anna egy törülközőbe próbálta folytani a vigyorgását, Simon védtelen volt. Akármennyire igyekezett rendezni a vonásait, nem sikerült. Mire lehajolt a lányáért, az a mosoly a füléig ért és olyan szeretettel volt tele, ami kizárt mindennemű rendreutasítást.

Lana a puha törülközőbe burkolva álmos szemekkel hagyta, hogy ráhúzzák a pizsamát, aztán Anna a kis étkező pultjához ült vele, hogy megetesse. Közben elkövette azt a hibát, hogy a férjére nézett, aki a teljesen átázott nadrágot tolta le éppen magáról. A vágy úgy csapott fel benne, mint a bozóttűz. Egyszerűen nem értette magát, amióta megérkeztek, állandóan megkívánja a férjét. Tisztára, mint egy fehérmájú nőszemély. De amikor Simon a forgatáson beállt a farönk mellé, hogy a kockás ingében nekiálljon fát hasogatni, nem bírta levenni a szemét, a karján megcsillanó aranyló szőrről, az alkarján megfeszülő izmok játékáról, a hosszú lábain megfeszülő farmerről. Talán az új környezet tette, talán a hétköznapitól eltérő tevékenységek, de alig tudta eltépni a szemét róla és a feladatára koncentrálni.

Josh aranyos srác volt, ráadásul itt volt vele a felesége és a kisfia, így aztán csak egy kedves kollégának kijáró mosollyal bírt „flörtölni” vele a szerepe szerint.  Daniel szólt is neki, hogy legalább annyi lelkesedést vigyen bele, mint Simonnal, de hát ezt ő sem gondolhatta komolyan. Nem attól félt, hogy a férje félreérti, hiszen színész volt, biztosan tudta volna, hogy ez csak játék, csak éppen ő maga volt képtelen szívtipró férfiként tekinteni Joshra. Amikor megcirógatta az arcát, próbálta elképzelni, hogy Simon az, de ettől azonnal a férjére is nézett, és a kacér mosoly máris neki szólt, nem az „áldozatának”. Mint ahogy azon az érzésen sem tudott uralkodni, amikor Anita, a sminkes lány, félig a férfi ölébe ülve vitte fel az alapozót. Szívesen kirángatta volna a leányzót, hogy megmutassa neki, fél méteres távolságból is ugyanolyan jól tudja végezni a munkáját. De most végre itt voltak kettesben, Lanának már félig leragadt a szeme, úgyhogy éppen ideje volt, hogy egymással is foglalkozzanak. A férjének, ahogy megállt az étkező ajtajában, úgy tűnt, hasonló gondolatai vannak.

*

Lana már mélyen aludt, amikor Simon, aki a mai mesefelelős volt, megjelent a fürdőszobában egy pohár borral. Anna a kád szélén nyugtatta a fejét és a képet színezgette, ahogyan elcsábítja a férjét, amikor a képzelete életre kelt és a férfi megjelent egy szál, épp csak begombolt farmerben, mezítláb. A feléje nyújtott pohárért nyúlt, de Simon játékosan elhúzta előle.

-Ilyennek képzelted? – kérdezte, miközben leült a kád szélére.

-Micsodát? – lehelte Anna.

-A forgatást, együtt … - inhalált bele a férfi az öblös pohárba, miközben meglötyögtette a vöröslő nedűt.

-Nem tudtam elképzelni, de tetszik – nyelt nagyot a felesége, aztán egy hirtelen mozdulattal felállt és kilépett Simon mellett a kádból. Állt a kilépőn és a víz sűrű patakokban csurgott alá a testéről, amely a forró víztől rózsásra pirult, a viszonylag hűvös levegőtől pedig a mellbimbói keményen ágaskodva várták, hogy valami puha és meleg boruljon rájuk.

Simon csak üld a kád szélén és nem nyúlt utána. Nem mintha nem akart volna, egyszerűen csak élvezte a látványt. Tudta, hogy még bőven lesz ideje rá, hogy megfogja, simogassa az asszony kívánatos testét. Most a szeme lakott jól, aztán kortyolt egyet a pohárból, majd ő is felállt és végre ráhajolt. Anna érezte, ahogy a csókban egy korty testes vörösbor is érkezik és mosolyogva fogadta el a kábító koktélt. A férfi közben letette a poharat a mosdó szélére és felemelt egy puha fürdőlepedőt, hogy beletekerje a felesége idomait. Amikor végzett, felkapta a várakozóan toporgó asszonyt és a franciaágy közepére pottyantotta. Lerángatta magáról a farmert, ami alatt semmit sem viselt, aztán elnyújtózott mellette.

-Nem tudok miattad koncentrálni – motyogta Simon, mire Anna megfeszült. Nem erre számított. Szerelmes, szép szavakra, csókokra, fergeteges szexre, de nem erre a csendes szemrehányásra. –De az az igazság, hogy még életemben nem élveztem ennyire egyetlen forgatást sem – folytatta halkan a férfi, és ettől belőle is elszökött a feszültség. –Itt vagy velem, a munkámban is a társam, és esténként melletted hajthatom álomra a fejem. És itt van velünk ez a rosszaság, aki alig egy évesen is már hülyét csinál belőlünk. Bele sem merek gondolni, mit fog művelni tíz, tizenöt, húsz év múlva. De ez az egész így tökéletes. Szinte ijesztően tökéletes. Az emberben akaratlanul is felmerül, lehet-e ezt még fokozni? Vagy ennyi volt, ez a csúcs, és innentől már a lejtmenet következik?

Anna könnyedén megvonta a vállát: -A szexben sem gondolsz arra, hogy ez volt a csúcs, innentől már csak rosszabb lehet, nem? Ott is állandóan azt keresed, hogy lehetne még jobb…

-Oh, ez a kis tanmese netán felszólítás akart lenni? – vigyorodott el a férje és bontogatni kezdte rajta a puha frottírt. –És mint mindig – vagy majdnem mindig – neked van igazad, egészen biztosan lehet ezt a jót még fokozni. Legalábbis meg kell próbálnunk, nem igaz? Hiszen ez az élet értelme, ez a folyamatos próbálkozás – mialatt beszélt, keze lustán, lassan cirógatta az előbukkanó illatos testet és Anna már homorított a lepedőn, mire végre a keze nyomát a férfi szája járta be. –Még sosem beszéltünk róla, de talán kéne Lanának egy kistestvér is, nem?

-Kéne – sóhajtott Anna. –De nem most. Majd, egyszer…

-Igazad van, egyelőre éppen elég vele megharcolnom érted. Majd ha unni kezdjük egymást, akkor keresünk újabb kihívásokat… - kuncogott halkan és teljesen váratlanul érte a felháborodott csapás, ami a fejét érte.

-Na, megbolondultál? – mordult rá a feleségére.

-Nem én bolondultam meg, ilyet is csak férfi mondhat, ha majd unni fogjuk egymást, akkor szülhetsz még egy gyereket…, ez köcsögség volt drágám, vedd tudomásul.

-Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam – vont vállat Simon. –De valljuk be, ez az érzéki játszadozás erősen háttérbe kerülne, ha egy újabb porontyot kellene esténként álomba ringatni, vagy éjszakánként áthozni a mi szobánkból, csak azért, mert őfenségének jön a foga.

-Eddig sem okozott problémát, reklamáltam én egyszer is, hogy hagyj békén, mert fáradt vagyok vagy fáj a fejem? – könyökölt fel vele szembe a felesége.

-Nem, nem reklamáltál, te az enyém vagy, és ezt tudod te is és az egész világ… - motyogta birtokló felhanggal a férfi, mire Anna elhúzta a száját.

-Hát igen, gondoskodtál róla, hogy az egész világ tisztában legyen ezzel. Meg azzal is, hogy milyen engedelmes rabszolgád vagyok.

-Egy engedelmes rabszolga nem szájalna ám ennyit – mutatott rá a tényre a férje, Anna pedig úgy döntött most az egyszer hajlandó szó szerint érteni a dolgot. Hanyatt lökte a férjét és a csípőjére telepedve végigsimított a férfi mellkasán. Aztán lassan, egészen hozzádörgölőzve lejjebb siklott, majd egy utolsó vérforraló tekintetet vetve a férjére, az ölére hajolt. Simon összerándult az érintéstől, amit várt ugyan, de mégis minden alkalommal meglepte az a természetesség, ahogy Anna a kedvére tett. Az ő engedelmes rabszolgája, aki nem is sejti, hogy ebben a házasságban a bilincsek kulcsa mégiscsak nála van.

Perlekedők 113-114. fejezet

113.

Anna a szobájában öntudatlanul aludt, mint igyekszik bepótolni az álmatlanul, fájdalmak között töltött éjszakát. Mellette a kiságyban Lana szunyókált; és Simon csak nézte kettőjüket valami elmondhatatlan büszkeséggel és örömmel. Akkor ez az a pillanat, amikor felnőtté vált? …Eddig csak a szerelemnek élt; a munkájának, ami az első nagy szerelem volt, amíg nem találkozott azzal a másikkal, ami az eltelt majd két évben teljesen átrendezte az életét. És most itt van ez a kislány, ennek a szerelemnek a bizonyítéka és gyümölcse, aki a szülei származását tekintve idegen földön született és talán a létezésével mégis otthont adott mindkettőjüknek a világnak ezen a távoli pontján, messze az ismerős tájaktól, illatoktól és mindenki mástól, aki eddig a családot jelentette számukra. Kinézett a kora reggeli éles fénybe, a dombok fölött gomolygó párába, ami elmosódottá tette a körvonalakat. Legalábbis ő azt hitte, ez lehet az oka, mert tudatában sem volt annak, hogy a szemeiben könnycseppek gyűltek. Mélyet sóhajtott, aztán körülnézett. A kanapé sarkában ott volt a zakója és az inge, amit a műtét előtti átöltözésnél hanyagul ledobott. A lila nyakkendő kilógott a zsebéből, és erről eszébe jutott valami. Valami, amit még indulás előtt akart Annának odaadni, de amikor meglátta abban a lila ruhában, fülében a cseppnyi gyémántokkal, úgy döntött, az összhatás tökéletes, majd ha hazaérnek az ágyban adja oda az ajándékát. Nem is gondolt rá, hogy miért vette meg, egyszerűen csak örömet akart szerezni vele. Meglátta és azonnal az jutott az eszébe, Anna talán örülne neki, a bőrén biztosan csodálatosan mutatna. Kihúzta a zsebéből az apró lila kis tasakot és a tenyerébe pottyantotta a szikrázó kis szívet, amely fehérarany vékony láncán szinte lángolt a napfényben. Nem volt feltűnő, nagy kő, de tökéletes csiszolása megszámlálhatatlan apró fénynyalábra bontotta a nap sugarait. Óvatosan a felesége fölé hajolt és a nyaka köré simította a láncot, bekapcsolta és a mellei közé fektette a kis szívet, aztán elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy tökéletes lesz.

A kiságyban Lana nyekeregni kezdett és hozzá lépett, hogy valahogy lecsendesítse. Halkan duruzsolni kezdett neki, az arcocskáját cirógatta és eleinte úgy tűnt, ennyi elég is lesz, de aztán a kislány úgy döntött, éppen elég ideje van már idekint ahhoz, hogy megéhezzen, és ebben a kérdésben nyilván nem számíthatott az apja segítségére. Egyre hangosabban reklamált, mire Simon egy nagy levegővétel után összeszedte az összes bátorságát és érte nyúlt. Ahogy óvatosan felemelte, a kislány a váratlan helyzetváltoztatástól  meglepetten elcsendesedett és kissé még zavaros szemeivel a halk csitító hang felé próbált fókuszálni. Nézték egymást az apjával és ebben a néma szemlélődésben egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötöttek.

Anna erre a képre ébredt, de szerencsére olyan csendesen, hogy azok ketten nem vették észre, hogy ennek a meghitt pillanatnak tanúja is van. Könnyes szemmel nézte, ahogy életének két legfontosabb szereplője ismerkedik egymással. Mindig is tisztában volt vele, hogy a férjében rengeteg gyengédség van, de eddig csak a nőnek kijáró szenvedélyes gyengédséget ismerte. Most saját szemével láthatta, ahogy ez a lányára nézve egy egészen másfajta szeretetbe csap át.

Valami volt a bőrén, amit önkéntelenül is le akart söpörni, de keze beleakadt a nyakláncba, és csodálkozva tapogatta meg. Hiszen az este nem is volt rajta más ékszer, csak a fülbevaló! Aztán meglátta az apró szívet és elmosolyodott. Mennyire Simonra vall! Fogalma sem volt róla, honnan keríthette az éjszaka közepén, de tökéletes volt, az alkalomhoz illő és túlzó, mint mindig.

A férfi ebben a pillanatban vette észre, hogy felébredt és odavitte neki a kislányt, aki jobb híján az ő hüvelykujját cumizta. -Azt hiszem, éhes. De nem tudom, hogy … - vont vállat, ahogy tanácstalanul arra gondolt, vajon néhány órával a szülés után egyáltalán van-e értelme a szoptatással próbálkozni. Anna azonban kinyújtotta a kezét a gyerek felé.

-Add csak ide! Azt mondták, már ilyenkor is van mit szopjon, csak ne hagyjam túl sokáig, vagy legalábbis én így értettem. És hát, az emberiség kezdete óta nyilván nem halt még éhen egy újszülött sem, úgyhogy talán mi sem szúrjuk el… - motyogta halkan, és egy ösztönös, magabiztos mozdulattal a mellére emelte a gyereket. A kislány már az anyja közelségétől is cumizó szájmozdulatokat tett, mire ők ketten elnevették magukat. De a nevetés abban a pillanatban halt el, ahogy Lana csöpp szája rázárult a mellbimbóra és erőteljesen megszívta. Anna felszisszent, aztán megcirógatta a pici arcot, amely erőlködve szopott, szuszogott és kis kezével szinte dögönyözte az anyja mellét. Simon pedig akkorát nyelt, mintha valami óriás gombócot kellett volna leküzdenie a torkán. Talán így is volt, legalábbis, ha nem akarta elsírni magát a látványtól, ami meghatóbb volt, mint bármi, amit eddigi életében átélt. Lehajolt a feleségéhez, aki a gyerekről feltekintett rá, elmosolyodott és csókra nyújtotta a száját. Életében nem élt még át ilyen bensőséges percet, mint amikor a lánya a mellét szívta, a férje pedig a száját vette birtokba. Egy pillanatra egyek voltak mindhárman, és kábító volt a tudat, hogy ennek az egységnek most ő az összetartó ereje.

*

Claire izgatottan nyújtotta ki a kezét az unokája felé, de Richard utána nyúlt és megfogta.

-Szerintem előbb kérdezz rá, lehet, hogy a gyerekek nem akarják, hogy … - suttogta neki halkan, de Anna meghallotta és felnézett.

-Ó, persze, fogd csak meg, szokja csak a kis bestia, hogy a szülein kívül mások is kézbe veszik.

-Aztán majd le se tudjuk tenni - fintorgott Simon, miközben kicsit féltékenyen figyelte a saját anyját, ahogy Lanával a karjában az ablakhoz sétál és valami dallamot dúdol neki.

-Mintha Te egyáltalán le akarnád tenni – grimaszolt Anna. –Képzeljétek, reggel arra ébredtem, hogy a gyerekszobában ringatta, aztán kihozta a reggelihez, és majdnem magával vitte a reptérre is. Ennyit arról, hogy olyan nagyon le akarná tenni – mosolygott az újdonsült apára, aki megvonta a vállát.

-Te egész nap dajkálhatod. Nekem még dolgoznom kell rajta, hogy este megismerjen.

-Én is csak akkor veszem kézbe, ha tisztába kell tenni, vagy etetem.

-Na, mondom, hogy egész nap a kezedben van. Ugyanis egy bélpoklos – biccentett a lánya felé büszke apai mosollyal. Ha éppen nincs a pelenkájában valami, akkor biztos, hogy enni akar, hogy lehessen a pelusban végre valami.

-Muszáj valami rendszert vinnetek a dologba, mert aztán tényleg egymásba folynak majd az etetések, és nem lesz egy szabad perced sem – bólintott Claire, miközben  a pici fenekét paskolgatta. Lana ezt a pillanatot választotta, hogy üvegrepesztő hangon visítani kezdjen. Claire ijedten nyújtotta a menye felé a babát. –Biztosan éhes – motyogta, mire a többiek felnevettek. Aha, akkor ennyit a rendszerre szoktatásról... Anna magához ölelte a gyereket, aki apró kis öklét a szájába gyömöszölve nyöszörgött, Simon szeme pedig lobot vetett, ahogy a feleségére nézett. Annának már le sem kellett néznie, a férfi tekintetéből tudta, hogy a teje megindult, elég volt hozzá a lánya éhes sírása. Lenézett a pólója elején terjengő foltra és nagyot sóhajtott.

-Lassan többet mosok magamra, mint a gyerekre. …Mindjárt jövünk. – Azzal eltűnt a gyerekszoba ajtaja mögött. Simon rávigyorgott az anyjára.

-Anya, ismered a járást. Csinálj egy kávét, légy szíves, én is szívesen innék, addig megnézem a lányokat – motyogta és már be is nyitott a gyerekszobába, hogy végigasszisztálja a szoptatást, ami mára a kedvenc foglalatossága lett. Anna már ledobta a foltos trikót és a melltartót levéve Lanát szoptatta. A férje a hintaszék mögé állva finom mozdulatokkal a vállait masszírozta, aztán az ujjai óvatosan egyre lejjebb kalandoztak.

-Jézusom, el fogom ejteni – suttogott Anna, mire Simon visszaaraszolt a vállaira, aztán a nyakába csókolt és leült velük szembe a szőnyegre. A lányuk még nem volt egy hetes, Anna két éjszaka bújt már be mellé az ágyba, és mostanra pont kezdett pokolian hiányozni egy kis házastársi gyengédség. Az első éjszakán simogatták egymást a félhomályban, és ettől Anna teje úgy indult be, mintha nem percekkel korábban tette volna le jóllakott gyerekét. Még nem tudták, mit kezdjenek ezzel az egész helyzettel. Simon igazán békén akarta hagyni, de a keze önálló életet élt, mire az agya észrevette, mit művel, azok a hosszú ujjak már magánakcióba kezdtek. Jobb ötlete nem lévén, próbált a masszírozásban valami maradandót alkotni, aztán ha úgy érezte, az asszony közelsége már túl sok, akkor elvonult, hogy megoldást találjon a problémára. Ezeknek az estéknek egyértelműen a kutyák látták kárát, akik morgolódva vették tudomásul, hogy a gazda esténként extra-sportprogramot iktat be mostanában. Ugyanis futócipőt húzott és a környező utcákban rótták hármasban a köröket, időnként fellármázva - néhány kerti kutyával veszekedve - az amúgy csendes környéket.

Hat hét – iszonyatosan hosszú idő, egészen biztosan meg fog bolondulni, mire Anna teljesen rendbe jön – sóhajtott, valahányszor eszébe jutott, hogy ebből az időből bizony még öt hosszú hét hátra van. Még most, amikor a szülei és az apósa is a házban vannak, még most is tele volt a feje mindenféle szexista gondolatokkal, de hát az vesse rá az első követ, aki ne így tett volna, valahányszor ránéz ezekre a tejtől duzzadó csodákra. Anna eközben a vállára emelte a kis zabagépet, aki egy halk böffenést követően máris lehunyta észveszejtően hosszú szempilláit és átadta magát az álomnak. Simon  figyelő tekintete mellett letisztította a mellét és új betétet tett a melltartójába; nem mintha a korábbi képes lett volna megakadályozni, hogy még a pólója is elázzon. Annyi teje volt, hogyha ikrei lettek volna, még akkor is maradt volna felesleg.  A hűtőben is akadt állandóan egy-egy lefejt adag, és a férfi ma reggel nem bírva ellenállni a kísértésnek, a kávéjába is löttyintett belőle. Ha Lanának jó, neki sem kellhet jobb. Anna pont akkor lépett a konyhába és ő úgy állt ott, mint egy rajtakapott torkoskodó kisgyerek, aztán elnevették a dolgot, de éhes tekintetétől az asszony teje elindult , mire játékosan megfenyegette a férfit: -Felejtsd el! Talán perverz ötletnek tűnt, de tudatalattijából előtört a kisgyerek, aki csak rövid ideig szophatott és felcsillanó szemmel  reménykedett a késői kárpótlásban.

Az első éjszakák voltak a legkeményebbek. Az ajtókat nyitva hagyták, de még így is túl távolinak érezték a gyerekszobát, bébiőrzőt raktak a kiságyba, és bár a kislány jó alvó volt, ők alig hunyták le a szemüket, mert a sötétséget fülelték, hogy futhassanak, ha szükség lenne rá. Aztán ahogy a napok múltak, úgy lettek ők is nyugodtabbak, és amikor végre – mint a mesében – végig alhatták volna az éjszakákat, Lana kezdett nyűgösködni.

Anna hamar megtalálta a ritmust, amivel a napok teltek, segítsége is volt, a Steph által szerződtetett házvezetőnő főzött rájuk és segített a háztartásban, így aztán az ideje leginkább Lanával telt. Simon a filmjein dolgozott, edzésre járt, de csökkentette az erre fordított időt, inkább esténként futott, hogy a kutyák is mozogjanak és ő is elég fáradt legyen, hogy ne azon járjon állandóan az agya, hogy még pontosan tíz nap van hátra a hat hétből, mire Anna kontrollra megy majd.

Már meglátogatta őket boldog-boldogtalan, a gyerekszoba egy túlzsúfolt gyermekáruházra kezdett hasonlítani, de Lanát egyelőre nem nagyon érdekelte semmi, amit méregdrágán meg lehetett venni egy ekkora gyereknek. A babafürdető flakonját paskolta fürdetés közben a kiskádban, nedves kis pracliját szopogatta lelkesen, és a fölé hajló anyja nyakában himbálódzó csillogó szívecske kötötte le a figyelmét leginkább. Anna napközben fotózta, videózta, aztán esténként megmutatta Simonnak, a lánya mivel töltötte a napját. És a férfi hálás közönség volt. Időnként már túl hálás. Lassan semmi más nem is érdekelte, csak az, hogy Lana az ujjába kapaszkodva hosszú selymes, pillái alól őt fürkéssze. Ha nem lett volna abszurd kifejezés, akkor nyugodtan el lehetett róla mondani, hogy szerelmes volt a lányába.

Azon a napon, amikor végre visszamentek a kórházba, magára vállalta, hogy a kislányt a gyerekosztályra vigye, amíg Anna átesik az ellenőrző orvosi vizsgálaton. A nővérek kitörő lelkesedéssel fogadták a kislányt, és az apja meglepve érzékelte, hogy a gyerekkel a karjában a nők elbűvölésének egy új dimenziója nyílt meg előtte. Vidáman viccelődve hagyta, hogy a lányával együtt őt is kényeztessék, dicsérjék, milyen jól áll a kezében, elmondják, amit olyan szívesen hallgatott, hogy a kislány szeme éppen olyan csodás szürke, mint az övé. Élvezte a zsongást, amit kiváltottak a megjelenésükkel, a bátortalan kis simogatásokat, amikkel a kislányt cirógatták, de amelyekből – véletlenül – jutott a jóképű apukának is. Aztán ezek a halk kuncogások egy pillanat alatt hallgattak el, ahogy egy szikrázó szemű asszony állt meg a gyerekosztály pultja előtt. -Visszakaphatom? – nyújtotta ki a kezét Lana felé, de a hangsúly alapján a férje felé is, aki egy kacsintással fordított hátat a nővérkéknek és készségesen sétált oda hozzá.

-Végeztél? – hajolt oda, hogy egy csókot nyomjon a láthatóan durcás asszony arcára, és amikor az elhajolt előle, egy sóhajjal felé nyújtotta a gyereket is. –Mi itt vidáman elvoltunk, de dr. Horovitz még nem látta Lanát, mert egy sürgős esethez hívták. –Megvárjuk vagy visszajöjjünk máskor? – nézett kérdően Annára, akinek a szemében szerencsére már kihunyt a tűz. Érezte ő, hogy a nővérkoszorú miatt paprikázódott fel a nő hangulata, ezért aztán most látványosan csak rá figyelt, és ezzel úgy tűnt, helyre is hozta a korábbi bakit az asszony szemében.

-Hát, végül is, semmi baj nincs, úgyhogy kérhetünk egy másik időpontot – dünnyögte csücsörítve Anna, miközben Lana a szájába próbálta dugni az ujjait.

-Helyes, akkor menjünk haza. Lassan úgyis etetni kell – kacsintott rá a férfi és Anna elvörösödve sóhajtott egyet.

-Jézusom, úgy beszélsz a lányunk ebédjéről, mint egy erotikus fotózásról – sóhajtott a szemeit forgatva, mire Simon kicsit lemaradva végigpásztázta az asszony formás testét. Ahogy a nő várakozóan felé fordult, a férje egy félmosollyal a szája sarkában ráhunyorított.

-Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe?! Ugye, Mrs. Prestonra ma már nem lesz szükségünk? Biztosan örül majd egy szabad délutánnak… - azzal átvette Lanát a mamától és Annába karolva gyors léptekkel kikormányozta a gyerekosztályról.

114.

-Mit mondott dr. Morrison? – nézett a visszapillantó tükörbe Simon, hogy lássa Anna arcát, amikor annyi epekedő hét után kimondja azt a néhány megváltó szót. A felesége a gyerekre mosolygott, aztán csillogó szemekkel, de némán rávigyorgott a férje várakozó tekintetére, majd elkapta a tekintetét és csak annyit mondott: -Az utat nézd!

-Anna, ne hülyéskedj, mit mondott? – nézett rá újra a férje, de a szemében most aggodalom volt.

-Hát, … elvileg minden rendben – sóhajtott az asszony. –De…

-De? – kérdezett vissza a férfi és szinte hálás volt az előttük éppen pirosra vált közlekedési lámpának, amiért megállhatott.

-Azt mondta, ne ijedjek meg, ha az első alkalommal nem lesz … szóval, ha … esetleg …

-Mit mondott? – emelte meg a hangját a férfi és a mögötte dudálóról tudomást sem véve, az asszony arcát fürkészte.

-Hát, Lana elég nagy volt és szülés közben tört-zúzott, ahogy kifelé igyekezett. Ő plasztikázta ugyan, de lehet, hogy most más lesz, mint amire emlékszünk, és lehet, hogy türelmesnek kell lenned, ameddig én újra el tudom engedni magam, mert lehet, hogy felidéződik bennem az a fájdalom és kivetítem erre a helyzetre is…. és szóval, szerinte normális, ha eleinte nem lesz nekem jó – fújt nagyott Anna.

-Oké! – nyögött nagyot a férfi, miközben sebességbe tette a kocsit és elindult. –Akkor megállapíthatjuk, hogy a derék dr. Morrison nem egy lepedővirtuóz. Mert akkor tudhatná, hogy neked ettől az egésztől függetlenül is jó lehet. Ez meg innentől az én felelősségem, úgyhogy csak annyit mondj, hogy szabad kezet kapok, aztán ígérem, feledtetem veled a fájdalmat, meg dr. Morrison rémképeit is.

-Magabiztos, mint mindig Mr. Carmichel – mosolyodott el az asszony, mire Simon rákacsintott.

-Csak Önért és Önnel Mrs. Carmichel.

Már majdnem otthon voltak, amikor Anna még mindig nem tudott szabadulni a visszapillantó tükörből rá-rávillanó tekintettől. Utoljára a Lana születése előtti reggelen ölelték egymást, azóta néhány csóknál tovább nem jutottak, és olyankor is zavarbaejtően reagált a teste, és a végén már viccet csináltak belőle mindketten, pedig ma sok mindenhez lett volna kedve, de a viccelődés nem volt ezek között. A férjét akarta, a bizonyságot, hogy a férfi őt akarja nemcsak feleségként és anyaként, de szeretőként is. De ha egészen őszinte akart lenni, hát... jobban tartott ettől az újbóli első alkalomtól, mint anno attól a másiktól.

A házba lépve a nyekergő kislánnyal a gyerekszobába ment, tisztába tette, megszoptatta, aztán fel-alá sétált vele, amíg biztos lehetett benne, a gyerek már nem szenved a benyelt levegőtől. Simon egész idő alatt odakint szöszmötölt, fogalma sem volt róla, mit csinálhat, mert egy árva hang sem szűrődött be hozzá. Lefektette Lanát, halkan duruzsolva neki, hogy legyen jó kislány és aludjon egy kicsit, aztán az ajtót nyitva hagyva elindult megkeresni a férjét. A hálószobaajtó előtt megtorpant, aztán a sejtése a gyomra mélyén vált valahogy valóságossá és belökte az ajtó szárnyát. Arra számított, hogy a férje az ágyon fekve várja, esetleg már a ruháitól is megszabadult, netán már türelmetlen és harcra kész, de a férfi nem volt a szobában. A fürdőszoba felől sem érkeztek hangok, így aztán tanácstalanul és kissé zavartan megállt. Annyira lefoglalták a kissé csalódott gondolatai, hogy meg sem hallotta maga mögött a halk lépteket, csak arra rezzent össze, ahogy két forró kar átöleli és egy finom harapás a nyakán előzi meg a szenvedélyes vallomást.

-Istenem, Anna, annyira vártam már ezt a percet, most meg úgy izgulok, hogy el ne szúrjam. Nem akarok egy türelmetlen, érzéketlen hülyének tűnni és túlságosan régen voltunk együtt ahhoz, hogy finomkodni tudjak. Ígérem, hogy megpróbálom, de állíts le, ha durvának tűnnék, rendben?

-Ne agyalj rajta, csak hagyd, hogy megtörténjen! Ha nem megy, azt úgyis észre fogjuk venni – sóhajtotta a felesége nekidőlve a mögötte szinte remegő férfitestnek. Ő is tartott az egésztől, mert dr. Morrison túlontúl is érzékletesen ecsetelte neki, hogy a szülés közbeni sérülései kihathatnak ezentúl a házaséletükre is. A vizsgálat is kellemetlen volt, és el nem tudta képzelni, hogy hogyan tudják túltenni magukat mindketten ezen a fogvacogtatós kezdésen.

-Izgulsz? – súgta a fülébe a férje, mire elmosolyodott.

-Jobban, mint az első alkalommal.

Szembefordult a férfival és megcirógatta a kicsit feszült arcolt. -Be kell valljam, voltam már férfival – motyogta a szája szélét rágva, mire Simon elnevette magát.

-Hát, ez máris több, mint amit én elmondhatok magamról. Én viszont voltam már nővel. Úgyhogy talán rá fogunk jönni, mit kezdjünk egymással. De először is szabaduljunk meg ettől a sok felesleges gönctől – húzta le lassan a felesége hátán a cipzárt, ami a nyakától a fenekéig tárta fel a meztelen bőrt. A melltartó kapcsával bíbelődött már, amikor Anna lefogta a kezét.

-Ne siessünk! Ráadásul nem akarom, hogy mire a lényegre térünk, egy mozgó tejcsárdává alakuljak.

-Ne húzd az agyamat, nekem tetszene – mormolta a férje, de azért egyelőre hagyta a pántot, amely amúgy fantasztikusan kiemelte az asszony melleit. Anna már csak az apró bugyiban didergett előtte, amikor rajta még mindig ing és nadrág volt.

-Fázol? – simogatta meg a libabőrös vállakat, mire Anna megrántotta a vállát.

-Szerintem csak az idegességtől. …Fura ilyen pucérnak lenni, amikor te még mindig ilyen jól öltözött vagy.

Gyors mozdulatokkal gombolni kezdte a férfi ingét, és ahogy letolta a válláról, a kulcscsontján előbukkant az apró iránytű. A szájával rátapadt és kicsit megszívta a bőrt, amely kipirosodott a szívás nyomán. Közben a kezeivel a nadrág gombolását kereste, majd határozott mozdulattal letolta a kissé merev farmeranyagot. Simon csak állt Anna hajába kapaszkodva és hagyta, hogy kedvére élvezkedjen. Ahogy megérezte a térdeit béklyóba fogó nadrágot, elfordult, hogy az ágyra huppanhasson és magával húzta a lányt. Felkönyökölt mellette és végignézett a testén, amely már szinte teljesen visszaalakult a terhesség előtti karcsúságára, csak a mellei voltak teltebbek, mint korábban.

-Gyönyörű vagy! – suttogta elragadtatottan és mutató ujjának begyével végig rajzolta a puha vonalakat. Anna feléje homorított és érezte, ahogy az ujj nyomában a vére felforr, és a hőség lassan az agyára is ráhúzódik. Mennyire hiányzott már ez az érzés! Amikor minden pillanat a beteljesülés felé vezet, amelyet jól ismert és hiányolt. Ez a várakozás jobban felszította a szenvedélyét, mintha Simon rohammal akarta volna bevenni.

A férfi eközben végre letornázta a bokáiról a nadrágot és feljebb húzódott mellette, aztán ráborult és megcsókolta. A csók szinte a lelkéig hatolt, és csak kapaszkodott Simon kemény testébe, hogy minél közelebb érezze magához. De ő nem akart sietni. Amikor elszakadt a puha és követelőző szájtól, lejjebb csúszott és a lány vágytól reszkető testének minden porcikáját cirógatta, csókolgatta, itt-ott egy-egy apró harapással terelgette valami vadabb és még érzékibb játszadozás felé. Anna szinte önkéntelenül nyílt meg neki, de még mindig nem jött el a pillanat. Amikor a csókok, finom kis nyalintások és a férfi fogainak karcolása a legérzékenyebb pontját is elérte, már a a hajába kapaszkodva próbálta felhúzni magához.

-Gyere, mert lemaradsz a tűzijátékról! – nyögte a férfi fülébe, aki elvigyorodott.

-Talán az elejéről, de hidd el, a java még csak akkor kezdődik.

Ettől függetlenül helyezkedni kezdett, és megfeszülő csípővel vette tudomásul, hogy még mindig nem lesz könnyű dolga. Anna szűk volt, és forró, amitől majd az eszét vesztette, de a lány hullámzó csípője sem tudta rábírni, hogy egyetlen erőteljes mozdulattal törjön előre. Nem akart fájdalmat okozni, de tisztában volt azzal is, hogy neki már nem sok kell ahhoz, hogy átbillenjen a határon. A tétovázása pillanatait használta ki a felesége, hogy a lábaival még közelebb húzza, mélyebben vonja magához.  Simon majd megőrült. Nem igaz, hogy ez nem fáj neki! – futott át az agyán, de Annára nézve csak az extázist látta, nem pedig a gyötrődés könnyeit és ez volt az, ami őt is átbillentette a magára erőltetett önuralom határán. Szabad utat engedett az eddig visszafogott mozdulatnak, előretört és szinte ezzel egy időben össze is omlott, képtelen lett volna akár csak egy pillanattal is tovább kitartani. Anna torkából fojtott nyögés tört elő, amit egy csókkal csendesített, aztán óvatosan újra mozogni kezdett, lassan és érzékien, kihasználva szerelmük nedveit, hogy lustán és állhatatosan simogassa belülről az álmából ébredező hüvelyt, mint ahogy a tenger nyaldossa finoman a parti fövenyt. Ez a gyengéd figyelem volt az, ami felszabadította végképp Annában a félelem görcseit és végre teljes szívével ott volt és élvezett minden érintést, talán még teljesebben, mint a szülést megelőzően bármikor. Simon pedig egyszerűen csak hazaérkezett, és élvezte a fogadtatást.

-Nem fáj? – simította ki Anna arcából az izzadt tincseket, mire a felesége álmatag tekintettel elmosolyodott.

-Azt hiszem, köszönetet kell mondjak dr. Morrisonnak…

-dr. Morrisonnak? – emelkedett meg a férje szemöldöke csodálkozva.

-Igen, neki…; ugyanis sokkal intenzívebben érezlek, mint korábban bármikor; és nem fáj, sőt, azt hiszem telhetetlen fehérmájú nőszemély leszek, aki folyamatosan magában akar téged… - sóhajtotta és újra a férfihoz préselte magát. A melltartó már rég nem fedte kebleit és a tej lassú kis erecskében megindult a teltebbik melléből. Simon gondolkodás nélkül lenyalta, aztán érezve, hogy újra erőre kap, egy ördögi vigyorral megcsókolta.

-Oké, fogalmazd meg a köszönőlevelet, én is aláírom.

Perlekedők 111-112. fejezet

111.

-Nagy hírem van! – nyitott be Simon a gyerekszobába, ahol Anna a tegnap érkezett bútorokat szerelgette. Ült a padlón és az imbuszkulcsot forgatta elmélyülten a kezében, mert a műszaki leíráshoz képest valahogy mégsem akart rendben menni a dolog.

-Jesszus, miért kezdtél bele egyedül? Mondtam, hogy sietek haza! – vette ki a férje a kezéből a kis szerszámot, aztán a már elkészült pelenkázóra dobva a felesége kezéért nyúlt és felhúzta. Már csak egy hónap volt hátra a szülésig és Anna az utóbbi hetekben igazán belehúzott. Olyan pocakot eresztett, mintha nem is egy gyerek, hanem egyenesen egy ikerpár növekedne odabent.

-Te meg miért nem mondod anyádnak, hogy fogadjon szót a papának? – dorgálta meg a pocaklakót a férfi, mire a megszólított legalább két térdet és egy könyököt mutatott meg az anyja kemény pocakján. Anna nyögve simogatta el a kis dudorokat.

-Nagyon örülnék, ha nem szövetkeznétek ellenem már most. Titkolózhat dr.Morrison a baba nemét illetően, de én biztos vagyok benne, hogy egy lány, aki máris imádja az apját, és engem meg fele annyira sem – biggyesztette le a száját.

-Gondolod? – simogatta meg a kerek hasat a férfi. –Egy lány? … Azt hiszem, imádnám, ha egy lány lenne, vagy egy fiú… - nevette el a végét. –Tudod mit, én inkább nem is foglalok állást, nehogy azt higgye a gyerek, hogy nem örülnék neki, ha esetleg mégsincs igazad. Mindegy, hogy fiú vagy vagy lány, picim, én akkor is szeretlek! És hidd el, a mama is jófej, csak mostanában ilyen morgós, de ha majd kint leszel és a karjában tarthat, akkor majd meglátod, hogy nincs is nála kedvesebb nőszemély ezen a földön. Én imádom, és biztosan te is nagyon fogod szeretni. Na, megfelelt nagyságos asszonyom, ahogy az érdekeiért kampányoltam a gyerekünknél? – csókolt bele Anna nyakába a férfi, és a felesége máris kéjesen sóhajtozva engedte át magát a kedveskedésnek. A terhesség egy pillanatra sem vette el a kedvét attól, hogy hagyja magát kényeztetni és ebben Simon jó volt, nagyon jó.

-Mi az a nagy hír? – nyögdécselte lehunyt szemekkel, ahogy a férfi átölelve a hasát simogatta, miközben a nyakában kalandozott a szája.

-Ja, a hír…  – vette le a kezét róla a férfi. Egy kinyomtatott emailt lobogtatott meg Anna orra előtt, aki nevetve kapott utána. Steph és Georgette Pandas közti levélváltás utolsó felvonása volt, az írónő értesítése, hogy hamarosan megérkezik és aláírhatják a szerződést, amelynek értelmében a lefordított regény időközben elkészült forgatókönyvére is az áldását adja.

-Jézusom, film lesz belőle, most már biztos, hogy film lesz belőle – lelkendezett az asszony, aztán a levelet félredobva kézen fogta a férjét és magával húzta a nappali felé. –Ezt meg kell ünnepeljük! – mormolta érzéki hangon, miközben már lesimogatta a férfiról az inget és a nadrág gombolása után kapott.

-Hé, csak lassan a testtel, asszony! – kapta el a kezét nevetve Simon. –Te egyre telhetetlenebb leszel, ahogy közeleg a nagy nap – nyomott egy csókot Anna kezére, aztán lehuppant a kanapéra és az ölébe húzta.

-Ja, bocsánat, azt hittem, neked is tetszik – vágott azonnal durcás arcot a lány, mire Simon elnevette magát.

-Tetszik bizony, de még mennyire tetszik. Csak lassan már nem hagysz engem kibontakozni, olyan erőszakos vagy, mint egy pasi – mormolta a lány bőrébe, ahogy a kulcscsontját csókolgatta. És ma elhatároztam, hogy visszaveszem a kormányrudat, mégis csak én vagyok a ház ura, vagy mi a fene…

-A kormányrudat? – grimaszolt kuncogva a felesége.

-Oké, azt talán mégsem, csak a kezdeményezést, aztán a kormányrúddal kezdjen kisasszony bármit, kedve szerint, …talán mégsem olyan rossz ötlet, ha hagyom, hogy Ön irányítsa a … hajót – sóhajtott mélyet a férfi, ahogy Anna engedelmesen a sokat emlegetett kormányrúd után kapott.

*

-Anna! Hova tetted a lila nyakkendőmet? – kiabált Simon a szekrényt feltúrva a kérdéses kiegészítőért, mire hirtelen egy kéz nyúlt el mellette, és az ingek közül kihúzott egy tartót, amelyen a férfi nyakkendői voltak katonás rendben felfűzve.

-Ne ordíts! Inkább nyisd ki a szemed! Én nem is tudom, amikor valami gálára olyan csicsásan felöltözöl, ki adja a kezedbe a cuccot? Mert ha rajtad múlna, alsónadrágban vonulnál végig a vörös szőnyegen – morgolódott a lány, mint nagyjából minden alkalommal, amikor Simon elegánsra vette a figurát. A lyukas pólóin és a széthordott gatyáin kívül szinte semminek nem tudta a helyét.

-Miért is van gondoskodó feleségem, ha még ezt is nekem kéne fejben tartanom? – dörzsölte hozzá az orrát a férfi, miközben mélyet szippantott a felesége ismerős, finom virágillatából. –Mutasd magad! – tolta el magától az asszonyt és mosolyogva nézett végig a mélylila, puha anyagon, amely pontosan követte az asszony terhes alakját. –Gyönyörű vagy! – harapta meg Anna fülét finoman, amiben egy könnycsepp alakú gyémánt rezgett, amit az édesapjától kapott még az esküvőkor.

-Hát, nem tudom. Szinte meztelennek érzem magam, de az a másik ruha…, abban olyan voltam, mint valami  törpe víziló – fintorgott a nő. Való igaz, a lágy esésű, bő ruha nem volt túl előnyös. Nem elrejtett, csak felnagyított. Ez viszont, nemcsak a mindenórás pocakot mutatta meg, de azokat a fenséges melleket is, amelyek nemsokára az ifjú Carmichelt fogják táplálni. Ennek ellenére szexi és elegáns volt benne, mert sem a szín, sem a szabás nem akart hivalkodni, csak védőburkot adott egy nagyon is nőies testnek.  –Őszintén szólva nem bántam volna, ha ezt az estét kihagyhatom, de mivel a gyereked olyan jól érzi odabent magát, hát kénytelenek leszünk elkísérni ma este – motyogta Anna.

-Én viszont boldog vagyok, hogy megmutathatlak országnak világnak még így a szülés előtt fél lábbal. – vont vállat a férje.

-Remélem, az a fél láb elég hosszú lépés lesz, mert nem szeretnék a bemutatóról magzatvízzel átitatott ruhában, mentővel távozni – fintorgott a felesége, aztán belebújtatta a lábát a puha, nem túl magas cipellőbe. –Na, menjünk, mielőtt meggondolom magam! – sóhajtott nagyot és kifelé indult. Simon szeretettel nézett utána és egy vidám vigyorral megcsóválta a fejét.

*

-Nem hittem volna, hogy ilyen hamar bemutatókész állapotba hozzák a filmedet – mondta halkan Anna, miközben a kiabálás és vakuvillogás közepette a férjébe kapaszkodva a színház bejárata felé lépkedtek az üdvözlésképpen leterített szőnyegen.  Még nem telt el fél év sem azóta, hogy a forgatás befejeződött, és máris itt volt a bemutatója, aminek az alacsony költségvetésű munka ellenére igen nagy hírverést csaptak.

-Kicsit tartok is tőle, nem ártott-e neki ez a kapkodás – sóhajtott a férfi, miközben arra gondolt, vajon melyikük bukhat nagyobbat a sietséggel, a rendező vagy ő maga?  -Ígérd meg nekem! – fordult hirtelen szembe a feleségével – ígérd meg, hogy megmondod az őszintét akkor is, ha nem tetszett!

-Életem! Mikor kíméltem én az érzéseidet? Nyugi, jó lesz! De ha esetleg a vágással hazavágták vagy valami más gubanc lesz, meg fogom mondani. De ha tetszik, akkor légy szíves, ne hidd azt, hogy csak a lelkedet akarom kímélni! Rendben?

-Szeretlek! – mosolygott rá a férfi, aztán egy utolsót integetve a fotósok felé, megcsókolta a feleségét, majd belekarolva bevezette az épületbe.

*

A vetítést követő tapsviharban Simon a rendező és a kollégák kezét szorongatva Annát kereste a tekintetével. A felesége ülve maradt és a könnyeit törölgette. A film drámai hatása meglepően jól érvényesült, pedig a forgatás olyan jó hangulatban telt, hogy attól tartottak, a végén az derül majd ki, hogy elviccelték a legütősebb jeleneteket is. De most a vásznon látva, Danielnek igazat kellett adjon, bár a jó munkához vért kell izzadni, az igazán akkor lesz eredményes, ha az izzadtságszag nem érződik a végeredményen. Anna abban a percben állt fel, amikor végre volt két szabad, ölelésre nyíló karja és magához ölelte a diszkréten szipogó asszonyt,

-Tetszett?

-Nagyon. Azt hittem, hogy utálni fogom az ágyjeleneteket, de még azok is olyan finomak voltak, hogy a bőrömön éreztem a kezedet, miközben Mia testén siklottak. Nagyon ügyesen csináltátok, szép volt, megható és mégis izgalmas. És sokkal ijesztőbben dühöngsz a vásznon, mint otthon, szinte féltem tőled, pedig otthon sose. Jó voltál! – csókolta meg a férjét kedvesen. Simon pedig úgy vigyorgott a kedves, teljesen civil kritikától, mintha az Oscar díj értékelését hallgatná. Kicsit tartott tőle, milyen lesz Annának szembesülnie a bensőséges jelenetekkel, de okos asszony, tudja, hogy ez ott a vásznon nem a valóság. Az otthon van, a négy fal között, és az csak a kettőjüké. Magához ölelte a műkedvelő kritikust és szeretettel kormányozta kifelé a színházteremből. Odakint eközben leszakadt az ég, Donald egy esernyővel várta őket  a kijáratnál és a kocsihoz kísérte a párost. Amikor elhelyezkedtek az ülésen, hogy a vetítést követő party helyszínére menjenek, Anna megrángatta a férje zakójának az ujját.

-Engem ki kéne tennetek a kórháznál. Azt hiszem, itt az idő – grimaszolt  egy halvány mosollyal, amitől a férfin a vegytiszta pánik suhant át.

A helyzetet Donald kezelte a legjobban. Egyetlen hang nélkül tövig nyomta a gázpedált és egy éles kanyarral a kórház felé vette az irányt. Simon kapkodva pánikolt. Hol Anna arcát simogatta, hol Donaldot  hajszolta, teljesen feleslegesen. Anna pedig csendben mélyeket lélegezve szorította a férje kezét.

-Mióta érzed? – nyögte ki végre az első kérdést Simon, teljesen megfeledkezve az este eddigi részéről.

-A vetítés alatt már  elkezdődött, de olyan ritkán jöttek a görcsök, hogy ráértem azon imádkozni, hogy a burok ne repedjen meg. Aztán a taps alatt már sűrűsödött, de még mindig nem vészes, csak bulizni nem merek már nekivágni – mosolygott rá kissé feszülten a lány, mire Simon a szemét forgatva simított végig az éppen megfeszülő arcon.

-Viccelődünk, viccelődünk?

-Hát, gondolom, ezzel kevésbé hozom rád a frászt, de ha akarod, jajgathatok is, mert ez a mostani már elég gorombára sikerült – sóhajtott Anna, miközben a kezével a hasát masszírozta. Arca már feszült volt, befelé figyelő, de még tartotta magát. Igazság szerint félt, mert bármit is olvasott, hallott a szülésről, átélni egy egészen más dimenzió volt, és a várakozás az izgalmon túl némi félelemmel párosult.

-Ne gyere be velem! – nyögött fel hirtelen, mire Simon zavartan ránézett.

-De hiszem már megegyeztünk. Ott akarok lenni!

-De én félek, hogy sikítani fogok, meg egyébként is olyan zavarba ejtő ez az egész, nem biztos, hogy később pont ezekre a pillanatokra akarsz majd visszaemlékezni…

-Anna! Eszednél vagy? A gyerekünk születésére?

-De ott vér lesz meg kínlódás, te meg olyan érzékeny vagy, ki fogsz borulni…

-Oké, akkor majd felmosnak, de tudod mit, felesleges ezen agyalnunk, mert majd kiderül. Ha nem bírom, ki fogok jönni, de ha olyan pasi vagyok, amilyennek képzelni szeretném magam, akkor ott leszek veled végig és fogom a kezed. Különben is, ki vágja el a köldökzsinórt, ha nem az apja?

Donald az utóbbi megjegyzésre olyan beszédes grimaszt vágott, ami egyetlen arcvonásba sűrítette a védencéről vallott véleményét bármilyen sebészeti műveletet illetően. Lehet, hogy Simon kezében lesz az olló, de nem biztos, hogy ezt a srác ébren fogja megélni. Azt mindenesetre erősen remélte, hogy ájulás közben nem fogja önmagát leszúrni.  

112.

-Ne gyere be! – mondta Anna szája, de a szeme szinte könyörgött: -Maradj velem! – ahogy a bejáratnál beleültették egy kerekesszékbe és miközben a recepciós Morrison doktort hívta, egy másik nővér utasításokat sorolva gyors léptekkel tolta máris a szülőszoba felé. Simon hosszú lépteivel szinte futott mellettük és igyekezett megfejteni a felesége igazi akaratát. A kérdést végül az egyik nővér döntötte el, aki a férfi kezébe nyomta a kórházi ruhát és szinte belökte egy öltöző fülkébe. Ezalatt Annáról lesegítették a csinos estélyi öltözéket, a kecses szandált, kapott egy hálóinget és hamarosan felkerült a vizsgáló asztalra, ahol aztán az érkező dr. Morrison koncentrálva vizsgálódott.

-Elfordult – jelentette ki gondterhelten, miközben Anna két görcs között is arra gondolt, hogy ezt ő vizsgálatok nélkül is meg tudta volna mondani. Elég a hasára ránézni, hiszen most is pontosan látszik, hogy a kölyök könyöke és lábai nem függőleges irányban dudorodnak ki, hanem szinte a két oldalán.

-És ez mit jelent? – sziszegte gyöngyöző homlokkal.

-Nem tudom. A méhszáj még nem tágult, a magzatvíz sem folyt el. Én azt mondom, nincs még itt az idő. Várjunk, amíg a gyerek eldönti, hogy indulni akar. Itt maradnak és ha bármi változás történik, akkor minden adott lesz hozzá, hogy belekezdjünk. De én nem siettetném a dolgot. Nincs semmi értelme egy császármetszést csinálni, hátha magától befordul a szülőcsatornába.

-De akkor miért görcsöl ennyire? – nyögött egy újabbat a lány.

-Itt vagyok kincsem! – robbant ki az öltözőből Simon tetőtől talpig világoskék műtős ruhában. –Mi történt eddig? – nézett az orvosra, aki a kesztyűt húzta le éppen a kezéről. De mielőtt az megszólalhatott volna, Anna paskolta meg a férje kezét.

-Semmiről nem maradtál le, még korai volt a riadó. Pillanatnyilag még nem is úgy fekszik, hogy ki tudjon jönni. Megvárjuk, hogy beforduljon, mert ha nem teszi meg ezt a szívességet, akkor császár lesz – foglalta össze neki Anna a tényeket. A férje – ha lehet – még sápadtabb lett.

-Császár? Úgy érted, műtét?

Anna az éppen érkező görcsből lassan ellazulva megvonta a vállát.

-Hát, legalább szép kerek feje lesz.

-Kerek feje … - motyogta a férfi, miközben az orvost figyelte, aki úgy készülődött, mint aki rögvest veszi a kalapját és hazamegy.

-És akkor most mi van? – nézett a körülöttük állókra  tanácstalanul. –Kicsim, akkor lehet, hogy nem is szülünk ma éjjel?

-Hát, nem tudom, hogy te mit csinálsz, Simon, de lehet, hogy én nem fogok szülni. Úgyhogy akár el is mehetsz arra a vacsorára, aztán majd visszajössz és elmeséled, mi volt a menü, amiről lemaradtam.

-Nagyon vicces – motyogta a férfi, aki teljesen elveszett ebben a bizonytalanságban. Ez sokkal rosszabb, mint arra gondolni, hogy akár órákon belül a kezük közé szoríthatják végre a porontyukat – gondolta fásultan. Amíg magára rángatta ezt a nevetséges kék rongyot, dolgozott benne az adrenalin, erősnek érezte magát, aki játszva megküzd a szülés véres, fájdalmas valóságával, de a várakozással, a tétlenséggel nem tudott mit kezdeni; szinte pillanatról pillanatra érezte, ahogy megy ki belőle az elszántság. Leroskadt a felesége mellett székre és a kezét simogatva nagyot sóhajtott. A következő másodpercben úgy érezte, mintha satu szorítaná össze az ujjait, különösen azt, amelyiken a jeggyűrűjét is hordta.

-Jézusom, Anna, eltöröd az ujjamat – akarta mondani, de az asszony arcára nézve benne akadt a hang. Anna szinte homorított a szülőágyon és a kíntól kaparta maga mellett a műbőr borítást. A hasa pedig egészen extrém változáson ment keresztül. Simon döbbenten nézte, ahogy odabent valami nagy és szögletes jól láthatóan helyet változtatott. Jézus! – suttogta lélegzetvisszafojtva, mire dr. Morrison is visszafordult, aztán már tartotta is a kezét, hogy a nővér újabb kesztyűt húzzon rá. Simon  elképedve nézte a kis Alien tornamutatványát és szinte rosszul volt a felismeréstől, hogy odabent azért nem egy üres térben forgolódik ez a kis dinnye, hanem nyilván Anna belső szerveit is átrnedezi közben. Elképzelni sem tudta, milyen fájdalmas lehet ez.

-Jó, nagyon jó! – motyogta vizsgálat közben az orvos, mire Simon úgy döntött, hogy elkapkodták az orvosválasztást, ez a faszi nyilvánvalóan egy őrült. Mi a franc jó van ebben, ami itt történik? De mielőtt orrba nyomta volna a kedélyesen örvendező szakorvost, az végre mondott valami értelmeset is. -A gyerek úgy döntött, itt az idő. Most már magukon múlik, hogy segítenek-e neki a helyezkedésben. Szerintem próbáljanak meg sétálgatni egy kicsit. Ő már irányba ált, és ha most a saját súlyánál fogva is lefelé kényszerül a szülőcsatornába, akkor talán még ma magukhoz ölelhetik a kis huncutot – mosolygott a derék doki, aki nem is sejtette, hogy Simon a felmenőit sértegeti gondolatban.

-Fel tudsz kelni? – nézett a férfi Annára, aki feltámaszkodva simított végig a hasán.

-Ha ez egy perccel is közelebb visz a szüléshez, akkor irány a lépcsőház, még emeletet mászni is hajlandó vagyok.

A férje karjára támaszkodva lemászott a szülőágyról, az egyik nővér egy köntöst terített rá, Simon pedig egy puha kis törülközővel az arcát törölgette meg. Aztán, amikor azt hitte, a többiek nem látják, a sajátját is. Hát, ez elég horror volt mára – gondolt vissza az előbbi igen látványos és láthatóan fájdalmas trükkre, amit a gyerekük végrehajtott.

*

Hajnali fél négyre boldog, kimerült mosollyal, némán cirógatták az Anna hasán szuszogó Lana Elisabeth Carmichelt, aki három kiló nyolcvan dekával és ötvenegy centijével olyan volt, akár egy kis szumóbirkózó. Attól a perctől kezdve, hogy megtalálta a külvilágba vezető utat, a kislány rohamtempóban tört a célja felé. Az orvos időben történt beavatkozása ellenére Anna úgy döntött a szülést követő néhány hosszú percben, hogy ha az életben többet nem enged férfit, még a férjét sem, a közelébe, az sem túl nagy veszteség. Úgy érezte magát, mint aki szétszakadt, és mint akinek minden csontja összetört, mert az orvos Simon hangos rosszallásával nem törődve, szinte ráfeküdt, hogy a kis gombócot a kijárat felé préselje. Hogy odalent milyen állapotban lehetett, azt el tudta képzelni, bár inkább nem gondolt rá, mert még a gondolat is fájdalmasnak tűnt.

Simon egyszerűen csak boldog volt. Megszületett a lánya, aki elmondhatatlanul szépnek tűnt a szemében, úgyszólván tökéletesnek. Sötét sűrű haja már sejtette, hogy az anyjáéra fog hasonlítani, és a ma éjjel izgalmai után érezte, hogy valószínűleg a temperamentuma is. Anna a szülés alatt hősiesen küzdött a fájdalommal, bár eltitkolni nem tudta, nyilván nem is akarta. Szeme sarkából kicsurrantak az erőfeszítés könnyei, torkából egy-egy mély nyögés, de azon túl, hogy még az életet is kiszorította a kezéből, nem kiabált, nem sikoltott. Ezért nem tudott neki elég hálás lenni, mert még elképzelni sem tudta, hogy birkózott volna meg ő maga az asszony hangos fájdalmával. Bár az orvos bíztatta, hogy jöjjön oda mellé és nézze, ahogy a kis fekete fejtető felbukkan, de erre nem volt képes és talán jobb is volt, mert számára meglepően véres volt a születés maga. Az a magzatmázzal  és vérrel borított kis maszat, aki az orvos kezei között hangos visítással fejezte ki rosszallását a számára is kalandos és sokkoló új helyzettel kapcsolatban, önmagában is ijesztő volt, nem akarta tudni, hogy mit takar el szemei elől a kék függöny, ami mögött az orvos ténykedett. A köldökzsinórt azonban ő maga vágta el, bár sosem hitte volna, hogy erre képes lehet. Oké, a keze remegett kicsit, és majdnem kiszúrta a saját szemét, ahogy igyekezett a könnyeket kidörzsölni belőle, még mielőtt az ollót letette volna. És most csak könyökölt Anna mellett az ágyon, nem látva, hogy az orvos mit csinál még a függöny túloldalán, csak a felesége összerezzenéseiből gondolta, hogy további kellemetlen perceket él át. De ha ezen túllesz, akkor az életük legszebb napjai kezdődnek, vigasztalta önmagát és halkan Annát is. Lanát a nővér leemelte Anna pocakjáról, s a helyzet azonnal mindkettőjükben hiányérzetet keltett, és úgy hallatszott, Lana sem örült neki, hogy a puha, meleg és ismerős illatú testtől, a két cirógató kéztől és a méhben már ismerőssé vált hangoktól elszakítják. Mind a ketten arra fordították a fejüket és mosolyogva nézték, ahogy a melegvíz alatt lassacskán a kis maszatból egy rózsaszín visító kismalac válik.

*

Claire a körmét rágva toporgott a férje mellett, aki nagyokat nyelve hallgatta a fia élménybeszámolóját. Amikor végre átvehette a telefont, az addig őt feszítő kérdésözönből egyetlen egy jutott csak eszébe.

-Kire hasonlít? – szipogott csillogó szemekkel, mire Simon elnevette magát a túloldalon.

-Szerintem Anna kicsinyített mása, ő meg azt mondja, tisztára én vagyok, csak sötét hajjal, szóval a mi gyerekünk. De anyu, szerintem ne telefonon beszéljük meg, gyertek és nézzétek meg a saját szemetekkel! Anna papáját is hívtam, ő már holnap gépre ül, gyertek együtt!

-Jövünk fiam, jövünk! Felhívom Joet, és amilyen hamar csak lehet, jövünk. Mondd meg Annának, hogy gratulálunk és ne aggódjon egy pillanatig sem. Már úton van a segítség!

Simon ettől az utolsó mondattól kicsit összerezzent. Lehet, hogy az anyjával majd beszélnie kell, hogy igazán örülnek a látogatásuknak, és egészen biztosan jól fog jönni néhány jótanács is, de Lana elsősorban a kettőjük gyereke, és nekik kell megbirkózniuk az új kihívásokkal.

Perlekedők 109-110. fejezet

109.

-Lesz este egy stábbuli. El is feledkeztem volna róla, ha Helm nem telefonál rám – dünnyögte Simon, ahogy az édes dinnyelé maradványait nyalogatta le a lány bőréről. Az ágy körülöttük kisebbfajta csatatérre hasonlított, ahol bőven folyt a harc hevében a vér. Anna a ragacsos, lucskos ágyneművel nem törődve a hasára fordult.

-Huh, hogy fogok aludni, ha majd nem tudok már hasra fordulni? – tette fel a költői kérdést, figyelmen kívül hagyva a férje előbbi bejelentését, mire Simon föléje hajolt és a gerince mentén adott apró puszikkal haladt a feneke kerek íve felé.

-Volt valami film JLo-val, amiben egy olyan hosszú hülye párnát ölelgetett. Azt mondják, az pont erre való – mormolta, ahogy a fogaival óvatos kis harapásokkal csippentette fel a lány fenekén a bőrt.

-Tényleg, azt én is láttam. Majd szerzek egyet – nyögött az élvezettől Anna, de benne akadt a hang, ahogy a férje váratlanul a fenekére paskolt.

-Na! Az előbbi sokkal finomabb volt! – reklamált nyűgösen, mire Simon hanyatt feküdt, és ráfektette a fejét a lány derekára.

-Nem válaszoltál még…

-Mire? – kérdezett vissza Anna álmos hangon.

-Hogy mi legyen az esti bulival. Nekem el kell mennem, de szeretném, ha velem jönnél. Legfeljebb, ha fáradt vagy, korábban eljövünk, de a pofavizit, az pofavizit.

-Jó, menjünk! Mennyire kell kiöltözni, mert ahogy elnéztem a szekrényem, felmerült bennem az örök női fájdalom, nincs egy rongyom se, amit felvehetnék, ha nem kutyázok, vagy boltba megyek. Kéne vennem pár új darabot, hogy meg ne szóljanak téged a feleséged topisságáért.

-Na, mert én arról vagyok híres, hogy naprakészen követem a divatot… - morrant fel a férfi. –Egyébként meg semmi extra, vegyél fel bármit, amiben jól érzed magad! Én is farmerben, pólóban megyek, max. egy zakót veszek magamra, mert este már eléggé lehűl az idő és a party a szabadban lesz.

-Oké, nagyfiú, akkor zuhanyozzunk le, mert minket ismerve, az sem lesz egy pár perces program. Aztán még ezt a disznóólat is rendbe kell hozzam, hogy legyen hova lefeküdnünk, ha hazajövünk. És valakinek még kutyakajáért is el kellene ugrania, mert én szóltam tegnap, de aztán mind a ketten elfeledkeztünk róla.

-Miért érzem úgy, hogy most Valakivé lépek elő? – morgott a férfi, de azért felült. Anna a fenekét kitolva próbált négykézláb állni és átmászni mellette az ágyon, de az utolsó pillanatban Simon utána nyúlt és az ölébe húzta.

-Ne haragudj rám, ha néha hülyeségeket beszélek! Szeretlek Anna, ez lebegjen mindig a szemed előtt. És oké, féltékeny is vagyok, de ez csak amolyan pasis baromság, mert a szívem mélyén jobban bízom benned, mint bárki másban, beleértve önmagamat is.

-Tudom. És mivel én is szeretlek, egyelőre szemet hunyok efölött a hibád fölött, de dolgoznunk kell rajta, mert idővel ez több, mint fárasztóvá tud válni. De a mai este jó lesz arra is, hogy gyakorolj, ha valaki szóba találna állni velem, akkor az önuralom erényét csillogtatva, remélem, nem fogod azonnal a medencébe vágni – nyomott egy puszit a férfi orrára és felállt, hogy a fürdőszobába menjen. Simon a fenekére csapott, mire villogó szemekkel fordult hátra, de a férje angyali ártatlan tekintettel tárta szét a kezeit:

-Csak egy dinnyemag volt, esküszöm, csak egy dinnyemag.

*

-Helló, Mike Letters vagyok! – nyomott egy pezsgős poharat Anna kezébe a fickó, aki egy ideje már a svédasztal mellől vizslatta őt. –Én is a filmen dolgozom, csak a kamerák mögött.

-Hello, Anna vagyok, Simon felesége – mosolygott rá a lány, mire a férfinak kis csalódott grimasz ült ki a szája szélére.

-Sejthettem volna. De nem láttam, amikor megjöttek és azt hittem, végre egy facér nő, aki nemcsak szép, de egészen biztosan értékelni tudná a humoromat is. De ez az én formám.

-Hát, mindenesetre köszönöm, ha szépnek tart. Hízelgő.

-Szerintem magának nem lehet hízelegni. Olyan nőnek nézem, aki néhány szép szótól nem ájul el.

-Tényleg nem - mosolygott rá Anna. –De azért jól esik.

-Simon szerencsés fickó – állapította meg a férfi és a hangjában nem volt benne az a gunyoros felhang, ami a legtöbb ilyen kijelentést kísérni szokta. Mike láthatóan komolyan gondolta ezt a már-már banális megállapítást.

-Nem merem megkérdezni, hogy miért gondolja így, mert akkor azt hiszi, udvaroltatni akarok magamnak – kacarászott Anna, miközben a szinte érintetlen poharat egy arra haladó pincér tálcájára tette.

-Nem ízlik? – biccentett a fickó a pohár után, bár nyilván tisztában volt vele, hogy némiképp udvariatlan dolog volt megjegyzést tenni arra, hogy Anna nem itta meg az általa hozott italt.

-De, biztosan finom, csak tudja, egy ideje inkább nem iszom alkoholt – harapta el a lány a „terhes vagyok”-szerű egyértelmű kijelentést.

Oh, akkor igaz a híresztelés, babát várnak? – nézett fel rá lapos pillantással a férfi, és Anna hirtelen úgy érezte, végül is, nincs miért titkolja ezt az egészet.

-Hát, igen, igaz, úgyhogy bocsánat, előbb kellett volna visszautasítanom azt a pezsgőt, csak tudja a szemem még kívánja.

-Hát akkor még nyilvánvalóbb, hogy Bojana miért nem hatott a férjére, pedig még szépségkirálynő is volt – dünnyögte Mike, mire Anna szemöldöke összeszaladt. Bojana?

-Ő is itt van? Szívesen megismerném – nézett körül, mire Mike megcsóválta a fejét.

-Nem, nincs… sajnos, mert igazán üdítő jelenség volt. Gyönyörű nő és esze is volt, de hát neki is a maga férje kellett volna, nem az ilyen kis halandók, mint én.

-És nyilván ő volt olyan okos terhességi kérdésekben is – motyogta a fogai között, mire a férfi zavartan ránézett: - Tessék?

-Semmi, nem érdekes, csak eszembe jutott valami – mosolygott rá Anna, aztán a feléjük közeledő Simonra villantott egy ezer wattos mosolyt, aki egy pohár narancslével egyensúlyozott néhány elmélyülten beszélgető kolléga között.

-Láttam, hogy leraktad a pezsgőt, gondoltam, ez jól esne… - nyújtotta a felesége felé a párás poharat és az asszony hálásan kortyolt bele. –Kösz!

-Á, biztos ez a vonzereje – dünnyögte Mike, mire a házaspár meglepetten nézett rá: -Micsoda?

-Hát, hogy még a távolból is tudja, mi kell az asszonynak. Hol egy erős férfi, aki ellent tud állni egy bűbájos kísértésnek, hol egy pohár narancslé... Na, megyek is, keresek valakit, aki bennem is felébreszti a gondoskodni vágyó pasit, még ha csak egy éjszakára is … - intett búcsút a fickó, és Simon összehúzott szemekkel nézett utána.

-Mi a szarról dumált ez itt neked?

-Bojanáról – vont vállat Anna, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lett volna, holott az agyában kérdések tucatjai keltek életre már csak ennek az egzotikusan hangzó névnek az említésére is.

-Ja, róla? – nyelt egyet a férje, és a lány egészen biztos volt benne, hogy ha nagyon erőszakoskodna, akkor biztosan lenne mit mesélnie a férjének, de abban azért nem volt egészen biztos, hogy hallani is akarja ezeket a történeteket. –Nézd, Bojana volt az asszisztensem Szerbiában, aranyos lány volt, segítőkész és utolsó este együtt vacsoráztunk. Ennyi. Nem tudom, milyen regényt tudott Mike e köré szőni, mert már aznap este is rá volt kattanva a lányra, de miért kell nekem Mike szerelmi életéről beszélgetnem a feleségemmel? – húzta fel a vállait, aztán a táncolók felé nézett. –Nincs kedved keringeni egy kicsit?

-Simon Alistair Carmichel! Te sumákolsz! Életedben nem akartál még magadtól táncolni, úgyhogy most tettél igazán kíváncsivá – kacsintott rá a feleségre, de azért a táncolók felé indult, és Simon a fejét vakarva indult utána.

-Nem sumákolok, tényleg nem volt semmi – dünnyögte Anna hajába, ahogy magához szorítva ringatóztak a medence mellett. Anna a víztükörben a tükörképüket nézte. Nem, persze, hogy nem. Bízott benne, hogy megérezné, ha a férje elcsábult volna. -Azért elég nagy kihívás lehetett. Egy szépségkirálynő?

Kicsit késve ébredt rá, hogy az utolsó gondolatát, hangosan mondta ki. Simon megtorpant és a lány fejét a két keze közé fogta, hogy ne is nézhessen félre, amíg beszél hozzá.

-Anna! Gyönyörű nő volt, nem tagadom, de találkoztam már ilyen szép nőkkel és egyik sem landolt az ágyamban. Feleségem van, akit szeretek, aki ráadásul a gyerekemet várja, úgyhogy nem vagyok hülye mindezt veszélybe sodorni egy kósza numeráért, remélem, ezt te sem gondoltad rólam.

-Nem igazán, s bár nekem az a dolgom, hogy higgyek benned, de azért gyenge pillanataimban kicsit félek. ahogy te is mondtad, túl sok az ordas farkas…, és a szukák legalább olyan veszélyesek, mint a hímek.

-Jézus, hagyjuk ezt az állatkerti analógiát! – mosolygott a lány hajába Simon és szorosan magához ölelve újra toporogni kezdtek a következő szám dallamára.

110.

Simon vigyorogva, Anna vérvörösen üldögélt a kocsiban, hazafelé tartva a stábbuliról, ami az utolsó percekben robbant petárdaszerűen, megkoronázva az estét. A legtöbben akkor vették körbe őket, amikor Anna valamelyik nő parfümjétől tüsszögve egy zsebkendőért fordult a férjéhez, aki a zakója zsebébe nyúlt és egy könnyed mozdulattal kikapott onnan egy fehér csipkés szélű anyagot, a felesége tangáját, amit még a kórházból való viharos hazaérkezésükkor süllyesztett el a zsebében, amikor az előszobánál nem is jutottak tovább a szenvedély hevében. Az első döbbenetet féktelen röhögés és éljenzés követte. Az ezt követő sugdolózásból pedig egyaránt hallottak ki irigykedő sóhajokat és némi megbotránkozást férfiaktól és nőktől. Anna nem is tudta, sírjon vagy nevessen, aztán úgy döntött, az utóbbival hamarabb elül az általános vidámság, de azért a kocsiba beülve egy jól irányzott gyomrost megejtett a férje idióta vigyorát letörlendő. Anyám, ha csak egyetlen telefon kéznél volt abban a pillanatban, tuti benne lesznek már megint valami marhasággal az újságban. Simon viszont nem törődött az élcelődésekkel, a büszke hím magabiztosságával ölelte a feleségét és a gondolatai már otthon jártak, hogy a fehér csipkecsoda mellé ma este begyűjtse annak a fekete párját is.

*

Claire mosolyogva nézte, ahogy a fia és a menye nevetgélve a festőecsettel egymást kenegetik a gyerekszobának kijelölt helyiségben. Szerencsére már készen voltak, különben a játszadozásnak hála sosem készült volna el az unokája leendő birodalma. És szerencsére már a festék is elfogyott, különben érdekesen festenének ezek ketten a vacsoraasztalnál. Már három napja itt voltak, megünnepelték a nagy hírt, túllépve a neheztelésen, hogy másoktól kellett elsőként hallani az egészről. Ráadásul ilyen megkésve, amikor már a menyén látszik is a terhesség. Józan anyai fejjel tudta, hogy a fiának sincs egyszerű helyzete, mert a modern technikának hála szinte nem is lehetnek titkai, csak a nagymamai énje volt csalódott, hogy nem tőle hallhatta először, hogy gyermekáldás elé néz a család. És persze eleinte nyugtalanította a menyéről megjelent cikk is... Ő aztán minden hülyeséget elolvasott, ami csak a magazinokban megjelent róluk, de mostanra már tudta, hogy melyik hírtől kell infarktust kapnia és melyikre csak legyintenie. Annát elnézve megrázta a fejét, nem, ez a nő egészen biztosan nem csalná meg a fiát. Nemcsak azért, mert most éppen a gyereke gömbölyödik a pocakjában, hanem mert minden mozdulata az iránta érzett szeretetéről mesélt. Ahogy eléje rakta a reggeli kávét, ahogy megköszönte a tányérnyi gyümölcsöt, amit a fia pucolt, ahogy csak elnézte a srácot, amint az a kutyákkal bohóckodik kint a kertben. Öntudatlanul tette a kezét a még alig domborodó hasára és közben a szeme szerelemmel volt tele. Miattuk nem aggódott.

Éppen elég gondot jelentettek a lányai, akik jócskán benne jártak már a korban, de nemhogy az unoka kérdése nem merült még fel, de egy stabil párkapcsolatot sem voltak képesek felmutatni. És ami igazán aggasztotta, hogy láthatóan egyik lánya sem aggódott emiatt. Ő imádta, hogy nagy családja van, a három gyerek nyüzsgése tette teljessé az életét és el sem tudta képzelni, hogy a lányai miért nem vágynak erre? Vagy ha vágynak, hogy hogy nem tesznek érte? Egyik sem volt otthonülő fajta, bár jószerivel nem is nagyon tudott róla, merre járnak, hogyan telnek a mindennapjaik, de eddig még egyetlen komoly partival sem állítottak haza, és ez szöget ütött a fejébe. Richard meg…, ő persze örült, hogy a kicsi lánykái még mindig csak az övéi, és nem kell osztoznia rajtuk egyetlen széltolóval sem. Pedig hát Simon és Anna a jó példa rá, hogy egy jó házassággal nem a gyereküket veszítik el, hanem nyernek vele egy újabbat.

A következő pillanatban Simon váratlanul fájdalmasan összegörnyedt és szinte összeesett a festékfoltos parkettán. Anna egy éles sikollyal dobta el az ecsetet és a férje fejét az ölébe véve segítségkérően kiáltott fel, bár addigra Claire is lélekszakadva sietett be hozzájuk.

*

-Vakbél, már műtik is … - motyogta Anna az izgalomtól sápadt szülőknek, akik a társalgóban ülve várták a vizsgálatok eredményét.

-Az kellemetlen, de hamar túl lesz rajta – simított végig Richard a régi hegen a hasa jobb oldalán. Ő egy álló napig rosszul volt, hol hányt, hol a wc-n üldögélt iszonyatos görcsök közepette, a láza is felszökött, mire bement a kórházba, de Simonnál ez olyan hirtelen és váratlanul jött, hogy mindannyian pánikba estek, mi lehet a baj. Most szinte megkönnyebbültek, hogy ennyivel megúszták, hiszen a helyzet sokkal rosszabb is lehetett volna.

-Menjetek nyugodtan haza, hiszen még nem is ettetek! – mondta Anna nyugalmat és mosolyt erőltetve az arcára. –A műtét után úgysem lesz a legjobb formájában. Holnap reggelre már talán nem lesz mogorva medve – tette hozzá halkan, miközben a könnyeit igyekezett visszanyelni. Iszonyatosan megijedt, ahogy Simon egyik pillanatról a másikra, a legjátékosabb formájából a pillanat tört része alatt sápadt, verítékező, félig öntudatlan állapotba került. Először azt hitte, szívroham, és az alatt a perc alatt, amíg a férfi nyögve a hasához nem kapott, lepergett a lány előtt a közösen töltött idő majd minden pillanata, azzal a sötét felhővel borítva, hogy ennyi volt kettőjük boldogsága. Amikor az orvos kimondta a diagnózist, még megkönnyebbülni sem volt képes, mert még mindig annak a pillanatnak a rémképe tartotta fogva, ahogy arra gondolt, hogyan élhetne nélküle, és hogy a gyerekük soha nem ismerheti meg az édesapját. Érezte, hogy a szíve majd áttöri a bordáit, mert még mindig őrült iramban zakatol, nem tudva túllépni a sokkon, amit ez a hirtelen kialakult helyzet teremtett.  Aztán még látta, hogy Claire válaszol valamit, de a szavak már nem jutottak el hozzá, és csak az apósa gyors reflexe mentette meg attól is, hogy halántéka a társalgó kis asztalkájának a sarkához ne verődjön.

*

-Anna hol van? – ez volt a férfi első kérdése, ahogy az altatásból felébredt. Még a leggyötrőbb kínok között is eljutott a tudatáig, hogy vakbél gyanúval hozta be a mentő, és mire igazából megijedni lett volna képes, már a műtőbe tartott, ahol hamarosan az altatás jótékony köde borult rá. De most újra éber volt, a fájdalom ugyan nem szűnt meg teljesen, csak átalakult, de tiszta volt a tudata és a feleségét akarta. Az orvos kissé zavartan paskolta meg a kézfejét és épp csak belekezdett:

-Nyugodjon meg, nincs semmi baj, de …

-Ettől a fél mondattól a műszer majdnem leszédült az állványról, mert a férfi közel járt ahhoz, hogy infarktust kapjon. Egy szúrást érzett és még az is átfutott az agyán, hogy de sürgős volt őt kiütni, ha nem az infúzióba nyomták azt az átkozott nyugtatót, aztán hiába küzdött az ébrenlétért, a kábaság maga alá temette.

-Szükség volt erre? – nézett a nővér az orvosra csodálkozva, mire az gondterhelten sóhajtott egyet.

-Szükség. Most az az első, hogy felerősödjön, nem hiányzik nekem, hogy tolószékben berontson a nőgyógyászatra. A feleségének se használ, ha felizgatja. A kollégák még mindig attól tartanak, hogy az izgalomtól elvetél. Nem tudom, mit hitt, amikor a férje összeesett, de az annyira megijesztette, hogy most pár napig őt is altatni akarják, ami a baba miatt nem egyszerű mutatvány. Úgyhogy higgyen nekem, mindenkinek jobb, ha a betegünk alszik még egy kicsit.

*

Anna hirtelen nem is tudta, hol van. Csak annyit érzett, hogy már régen aludta ki magát ennyire. A feje már teljesen éber volt, de a teste meglepő módon fáradt volt és nehéz. Megemelte a kezét, amibe egy infúzió volt bekötve, és ettől összeráncolódott a homloka. Infúzió? Miért? Hiszen Simon volt rosszul, nem ő… De igen! Már emlékezett, összeesett a társalgóban, nyilván ezért kapta ezt az adagot. Robert! Mi lehet a férjével? És hol vannak az apósáék? Felhúzta magát az ágyban és meglepve látta, hogy nem a ruhája van rajta, hanem egy kórházi hálóing. Körülnézett, de csak egy nagy csokor tarka virág volt a mellette levő szekrénykén, a ruháit sehol sem látta. Igazán szép szoba, ahol virággal várják a gyógyulni vágyókat – konstatálta az elegáns kórházi környezetet, ami leginkább egy osztályon felüli szállodára emlékeztette. Aztán észrevette a nővérgombot és megnyomta.

*

Simon a nővérpult előtt állva a legkedvesebb formáját próbálta hozni – igen nagy eltökéltséggel és erőlködve -, hogy végre rábírja ezt a szőke boszorkányt, hogy engedje a feleségét meglátogatni. Eddig egyetlen alkalommal tudta ezt kiharcolni, akkor is a nővér tolta el odáig. Az apja éppen jókor érkezett, mert a nagy csokor virágot, amit kért, hogy hozzon, rögtön magával is tudta vinni. Mára már nem volt hajlandó a tolószékbe ülni, a saját lábán akarta meglátogatni, mert az orvos szerint Annát már nem altatják, hamarosan fel kell ébredjen.

Ő maga, amikor abból a kábításból felébredt, ami előtt Annát kereste, szerencséjére nem volt a közelében senki, aki újra meg tudta volna szúrni, és válaszoltak végre a kérdésére is, hogy Annára is ráfér egy kis pihentetés. Nem is értette, ezt miért nem lehetett elsőre is normálisan a tudomására hozni. Persze, azonnal látni akarta, de ebbe senki nem akart beleegyezni, sem a saját, sem Anna orvosa, így megint kiakadt, megint kapott egy kis nyugtatót, aztán már három nappal volt túl a műtéten, mire végre meglátogathatta. A lány nyugodtan aludt, keze meg-megrebbent a takarón, ő megsimogatta, megcsókolta a száját, de a műszerek semmi reakciót nem mutattak, őt pedig minden tiltakozása ellenére szépen visszatolták az ágyába. Aznap meglátogatta a felesége orvosa és elmondta, hogy a megrázkódtatástól  félő volt, hogy elvetél, ezért az altatás, de semmi baj, hamarosan csökkenő adaggal spontán fel fog ébredni. Azóta erre várt. És ma el kellett jönnie ennek a pillanatnak, ő pedig ott akart lenni. Ezt nem tagadhatják meg tőle!

Sandra nővér körülnézett, aztán halkan odasúgta: -Dr.Vega hamarosan meglátogatja Önt, és utána egészen biztosan felmehet hozzá. Addig egyikünk sem hagyhatja el az osztályt, egyedül pedig nem engedhetem fel, értse meg!

-Rendben! – bólintott Simon beletörődően, és már majdnem megfordult, hogy a szobájába menjen. A varratok még húzták, így a járása néha bicegősre sikerült, ezért nem kapkodta el az indulást. Ez alatt a háta mögött megszólalt a nővérhívó gomb, és Sandra az idős Mr.Winter szobájába indult. Simon pedig rekordsebességgel érte el a liftet, aztán türelmetlenül várta, hogy az megérkezzen. Sandra éppen kilépett a szobából, amikor a férfi után becsukódott a lift ajtaja. A nő tanácstalanul nézte, aztán megrántotta a vállát. Tulajdonképpen semmi értelmét nem látta, hogy a férfit napok óta nem engedik a feleségéhez. Őt se hibáztathatja senki, hiszen egyedül van, ha az egyik szobában van dolga, nem láthatja, mi történik odakint,  aztán csendben reménykedett, hogy mire a főorvos megérkezik, a férfi is visszaér.

Simon az ötödik emeleten megálló liftből kilépve azonnal látta, hogy a felesége szobájának az ajtaja csukva. Még mindig aludna? Körülnézett, de senki nem foglalkozott vele. Néhány asszony sétált fel-alá, egy nővér pedig a komputerre meredve elmélyülten olvasott valamit. Így aztán határozottan lenyomta a kilincset és besurrant a szobába. Anna már nem aludt. De még mennyire nem aludt! Az ágya szélén ült és éppen a melltartóját próbálta bekapcsolni. Simon szeme éhesen söpört végig a felesége testén. Ahogy ült, az ölében már egy kisebb labda gömbölyödött, otthon még nem is látta ennyire nyilvánvalónak a terhességét, a mellei pedig…, eddig sem volt oka panaszra, de a gyerekük máris tett róla, hogy ott is még jobban kigömbölyödjön. Egész egyszerűen fantasztikus volt és ezt a megállapítást a teste szinte ugyanebben a pillanatban hagyta jóvá. Halkan a lány mögé lépett és odanyúlt, hogy segítsen bekapcsolni az apró kis kapcsokat. Anna halk sikollyal pattant fel, aztán felismerve, hogy ki a hívatlan látogató, máris felmászott az ágyra, hogy a férje nyakába költözhessen. Simonba beleszúrt a fájdalom, de egy halk nyögésen kívül nem mutatta. Anna azonban meghallotta.

-Jézusom, de hülye vagyok! Bocsáss meg! – úgy engedte el, mintha izzó parazsat érintett volna, de a férfi a kezéért nyúlt és visszahúzta.

-Semmi baj, csak még húzódik egy kicsit. Ha kiszedik ezeket a madzagokat, már nem lesz ilyen kellemetlen. Remélem. Uramisten, te ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt. Mondták, hogy nagyon megviselt téged is, azért altattak pár napig. De istentelenül hosszúnak tűnt nélküled az idő, és már nem akartam tovább várni, hogy valaki nagy kegyesen a saját feleségem közelébe engedjen. … Jól vagy? – simogatta meg az asszony arcát.

-Jól! Nemrég ment el az orvos. Azt mondta, hogy holnap reggel már hazamehetek, de ha téged még nem engednek, akkor inkább beköltözöm hozzád. Abban már nagy gyakorlatom van.

-Jah, gondoltam már rá, hogy kórházi részvényeket kéne vennem, mert annyit járunk ide, hogy igazán stílszerű lenne. De holnap reggel már én is hazamehetek, úgyhogy már csak ezt az egy éjszakát kell kibírjuk. Nem lesz könnyű, mert gyönyörű vagy Mrs. Carmichel. És hogy érzi magát a gyerekünk?

-Hát, nem tudom, mit csinált, amíg aludtam, de most mintha ő is be akarna hozni valamit, szinte megállás nélkül mocorog – simított végig a hasán Anna, aztán elsápadt és elkerekülő szemekkel nézett a férjére, akinek a szíve ettől az ijedt tekintettől majdnem kiugrott.

-Mi a baj?

-Mozog – suttogta áhítattal a lány, mire Simonnak is leesett, hogy ez egy merőben új információ. A történtek előtt a kicsi még nem sok jelét adta a jelenlétének. Anna lefeküdt az ágyra és megpaskolta maga mellett a matracot.

-Ha ide tudsz feküdni… - és Simon már némi grimaszolással, de el is helyezkedett mögötte, aztán kezének szétterpesztett ujjaival szinte betakarta a felesége pocakját. Így feküdtek, nem is igazán tudva, mire várnak, de egyszer csak enyhe remegés futott végig a tenyere alatt.

-Érezted? – suttogta Anna.

-Ez volna az? – suttogott vissza a férfi, aztán észrevette, hogy a lányon borzongás fut végig. Az ő pizsamája, amit az apja hozott néhány napja, nyilván nagyobb védelmet jelentett, mint Anna bugyija és a melltartó. A takarót magukra húzva tovább dédelgette a kis pocaklakót, aki egy kis szünet után újra végighullámzott a tenyere alatt. –Vajon mit csinálhat ilyenkor?

*

Claire halkan lenyomta a kilincset. Az elmúlt napokban mindennap járt bent a fiánál, Richard egy nap többször is, de Annára épp csak ránéztek, mert kommunikálni úgysem tudtak volna vele. De ma úgy érezte, az orvos tegnapi tájékoztatása alapján, hogy talán már ébren találja. A lány azonban nem volt egyedül. Egy ismerős pizsama fordított neki hátat, ahogy az ajtóban állt. Lábujjhegyen közelebb ment és a fiatalokat nézte, akik a kórházi szabályokat kijátszva összebújtak egy kicsit, hogy megnyugodjanak az átélt izgalmak után. Nem talált ebben semmi kivetnivalót. Aztán meglátta a fia tenyerét, ahogy még álmában is a menye pocakját simogatja, és nagyot sóhajtott. De jó is fiatalnak, szerelmesnek és boldognak lenni! Richard annak idején éppen így simogatta az ő hasát, amikor a gyerekeik mocorgását akarta érezni.  Mosolyogva, halkan kiment és közben az járt a fejében, remélhetően a férje nem lármázza fel a kórházat a fia után kutatva.