Perlekedők 102. fejezet

102.

Sam csendben beszélgetett Sheilával, most még neki sem volt kedve a szokásos bohóckodáshoz. Időnként Annára pislogtak, aki egy pohár tej társaságában ücsörgött a kandallóhoz közeli fotelben. Nem ebédelt, és egyelőre a vacsorára sem akart gondolni, mert minden gondolatát lekötötte a férje távolléte. Hova a fenébe ment? És hol marad ilyen sokáig, amikor odakint tombolnak az elemek? Sam jóslata nem vált be, amikor a közelgő viharfelhőket látva azt mondta, hogy Simon is hamarosan visszajön. A szél lassan csillapodni kezdett és már az eső sem vont átláthatatlan függönyt a ház köré, de már órák teltek el és ez mindenképpen aggodalomra adott okot. Sam azóta már járt az istállóban és visszatérve elmondta, hogy az a Cliff nevű fickó is kilovagolt, mert Simon lova egyedül jött vissza. Ettől a hírtől meg félelem szorította össze Anna mellkasát. Biztosan baleset érte, megsérült, esetleg…,  nem, arra még gondolni sem akart. A jegygyűrűjét forgatta az ujján és ködös tekintettel a lángokat bámulta. A bejárati ajtó csapódására mindannyian összerázkódtak, Anna felugrott és kiszaladt, Samék pedig lassan követték.

Az előtérben Cliff állt Simon mellett, aki minden tekintetben igen elgyötörten nézett ki. Ahogy a felesége hozzászaladt, kicsit eltartotta magától, hiszen minden ruhadarabjából csöpögött a víz, de Anna nem törődött ezzel. Csak szorította a férje nyakát és arcát a hideg vizes ingnek nyomta. Érezte, hogy odabent össze-vissza zakatol a férfi szíve, majd a következő pillanatban egy óriási tüsszentés csattant a fülébe. -Bocsáss meg! Én…– suttogta neki Simon, mire a két keze közé fogta a férfi arcát és ránevetett.

-Cssss… A lényeg, hogy itt vagy! Már annyira féltem, hogy hol lehetsz. De gyere, mert csupa víz vagy, öltözz át gyorsan! Addig hozok neked valamit enni is. És ha végeztél, ülj ide a tűz mellé… - hadart Anna lélegzetvétel nélkül.

-Hé, nyugi! – súgta neki a férfi.  –Minden rendben. Majd eszünk később, most csak felmelegedni szeretnék, abban pedig te is segíthetnél – mosolygott a feleségére, bár ez a mosoly kicsit felemásra sikerült, és egy újabb hatalmas prüszkölés kísérte. –Azt hiszem, megfáztam.

-Na, menjetek! Melegítsd fel ezt a szerencsétlent! – csapott Sam is megkönnyebbülten a barátja vállára, aztán fintorogva törölte a farmerjébe vizes tenyerét. –És fürdesd meg alaposan, mert iszonyat vizes ló szaga van!  - szaglászta a kezét undorkodva. De ezt Annáék már a folyosón járva nem láthatták. Aztán Simon megtorpant, kibontakozott a felesége öleléséből és még egyszer a még némán ott ácsorgó Cliff felé fordult.

-Nagyon köszönöm, hogy kijött értem! Bár a végén már jó irányba fordultam, de talán még most is ott sántikálnék a tőkék között…

A férfi egy néma biccentéssel nyugtázta a hálálkodást, aztán kissé irigykedve nézte, ahogy a barna hajú szépség minden porcikájával gondoskodva veszi körbe ezt majmot, akit végül még utálni sem volt képes, hiszen vele becsületes és őszinte volt.

*

Anna már a vizet eresztette a kádba, amikor a férje még mindig ott csöpögött a fürdőszoba közepén és a kezéről tekerte le a kötést. -Hagyd már a fenébe, majd a vízben leszeded, vedd már le ezt a vizes göncöt, mert tüdőgyulladást kapsz! – kezdte gombolgatni az inget és megborzongott, milyen forrónak érezte máris a férfi bőrét a hideg anyag mellett. Simon engedelmesen ült bele a meleg vízbe, felszisszent, ahogy kényesebb részeinek még talán túl forrónak is találta, aztán ahogy megszokta, ellazulva nyújtózott ki. Nem érezte a megkönnyebbülést, hogy ez a forróság átjárja végre, mert valami belső tűz is égett benne, és a kettő együtt szinte minden erejét kiszívta. Lefejtette magáról a koszos bandázsokat és magában nyögdécselve próbálta megmasszírozni a fájó bokáját. Végül feladta, mert a bal kezével ügyetlennek érezte a mozdulatokat, a jobbal pedig képtelen lett volna erőt kifejteni. Bassza meg! Alaposan elintézte magát. És minek köszönheti? Pontosabban kinek? Csak a saját hülyeségének. Már elindulnia sem kellett volna, aztán legalább körülnézhetett volna, hiszen mire odaért a patakhoz, már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan lecsap rájuk ez a szar idő. De ő csak magával volt elfoglalva. A többi meg…, a lóra sem gondolt, megérdemli, hogy ott hagyta. Az esés véletlen volt, ezen a talajon, ebben az időben tulajdonképpen kivédhetetlen, szerencsétlen baleset.  Ennyit ért el a nagy elrohanásával. És azt, hogy Annát is nyilván kiborította, hogy hol a fenében lehet, ez látszott rajta, mint ahogy az is, hogy fegyelmezni próbálja magát.

-Ne haragudj! – motyogta halkan, mire Anna ránézett.

-Simon! Erről az egészről majd egyszer beszélnünk kell, de igazából nem haragszom rád, akkor sem haragudtam, amikor elmentél, de ez így tényleg nem mehet tovább! Felnőtt férfi vagy, akinek meg kell válogatnia a szavait, nem vagdalkozhat, mint egy gyerek. Most még képesnek érzem magam arra, hogy segítsek neked ebben, de néhány hónap vagy év múlva már biztosan nem lenne nekem se türelmem ezekhez a játékokhoz. Akarnod kell a változást, mielőtt tönkreteszel mindent! – sóhajtott nagyot Anna.

Simon felegyenesedett a kádban és a feleségére nézett, aki nyugodtan állt az ajtóban és őt nézve minden indulat nélkül arról beszélt, hogy vagy megváltozik vagy nem lesz hosszú életű a házasságuk. Vett egy nagy levegőt, hogy válaszoljon, aztán még időben becsukta, hiszen valami ilyesmin agyalt ő maga is ott a patakparton. Anna csak kimondta az ott megfogalmazott félelmeit. Még meg is köszönheti, hogy ad neki esélyt a változásra, nem sértődik meg és lép le már most. A lány figyelmesen nézte, aztán egy halvány mosoly suhant át az arcán.

-Na, látod, megy ez neked! Most is sikerült visszatartanod és megrágnod, mielőtt kiköpöd. Erről beszélek. Okos fiú vagy te, állítólag szeretsz is, menni fog – hajolt oda hozzá és egy csókot nyomott a férfi még dacosan összeszorított ajkára. –De most szállj ki, mert nem tetszik nekem a szemed csillogása. Szerzek egy hőmérőt meg valami vacsorát, addig te mássz be az ágyba. Ma már nem bulizunk, neked azt hiszem így is kijutott belőle bőven – csóválta meg a fejét, azzal már ott sem volt. Simon nagyot szusszanva lemerült a víz alá és a fülében dübörgő vizet hallgatva, a levegőjét visszatartva még megengedett egy gondolatot, hogy nem véletlenül ezt a nőt választotta. Egy földre szállt angyal, akinek az a keresztje, hogy az ő makacs és meggondolatlan fejét igyekezzen megóvni önmagától. El volt szánva rá, hogy ebben minden segítséget megad neki; és csak abban reménykedett, hogy híres önfejűsége nem fog neki ebben a törekvésben túl sokszor keresztbe tenni.

*

Anna ösztönösen próbált elhúzódni a hőség elől, ami szinte leolvasztotta róla a pólót, amit éjszakára magára kapott. De egy nyirkos, riadtan keresgélő kéz utána nyúlt és visszahúzta. Erre ébredt fel. Simon nyugtalanul aludt mellette, teste tüzelt, szinte önkívületben hánykolódott. Amikor lefeküdtek, a férfi már lázas volt és a 39 fok aggasztónak tűnt, ezért a házvezetőnőtől kapott lázcsillapítót belediktálta. Az egésznapos feszültségre a férje jelenléte még így betegen is megnyugvást hozott, ezért ő is lefeküdt mellé és hamarosan mind a ketten mélyen aludtak. Most azonban biztos volt benne, hogy a lázcsillapító mit sem használt. Előkotorta a telefonját és a férfit nézve a sürgősségi számot hívta. Röviden beszámolt róla, mi történt és hol vannak, aztán várta a segítséget. Addig is felöltözött és vizes törülközőkkel próbálta némiképp enyhíteni Simon lázát.

A kocsi némán, de villogóinak erős fényével jelezve érkezett meg egy fél óra múlva. Az orvos csak egy pillantást vetett Simonra, aztán fölé hajolva a szívverését vizsgálta, majd gondterhelt arccal fordult a lány felé. -Szerintem tüdőgyulladás, kórházba kellene vinnünk.

Anna bódultan csak bólogatni tudott. Még mielőtt megérkezett a mentő, ő legalább egy boxert húzott Simonra, hogy ne legyen annyira kiszolgáltatott helyzetben. Ha kórház kell, akkor kórházba fogják vinni. Most, azonnal! – gondolta összeszorult torokkal, miközben keze fürgén járt és a holmijukat dobálta az utazótáskába, amíg a személyzet a férfit próbálta szállítható állapotba hozni. Csuklóit lekötötték a hordágy széléhez, mert folyamatosan csapkodott és féltek, hogy a bekötött infúziót is kitépné. Mire Simont kivitték az ajtón, már ő is ott ment a nyomukban. Sam álmos arccal keveredett elő a szobájukból, de azonnal éber lett, ahogy a menetet meglátta.

-Mi a fasz van? – nézett riadtan a mentősök után.

-Tüdőgyulladás. Nagyon magas a láza, nem is nagyon tud magáról. Vele megyek. Majd beszélünk – hadarta Anna, aztán kilépett a hűvös éjszakába és beült a férje mellé a mentőautóba, aztán némán imádkozta végig az utat a kórházig, hogy a jelenleginél nagyobb baj már ne érje őket.

*

Simon úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger, aztán merő viccből még vissza is tolatott. Lényegében mindene fájt. A feje, a torka, az egész belseje, és ha ez nem lett volna elég, akkor az izmai, a bokája és keze is csatlakozott a fájdalom tengeréhez. Időnként köhögés rázta meg félig ülő, félig fekvő helyzetben rögzített testét. Meg akarta dörzsölni a halántékát, és meglepve vette észre, hogy egy áttetsző cső kígyózik a kézfejétől az ágy melletti állványig. Kórházban vagyok! – vonta le a nyilvánvaló következtetést a steril környezet láttán. A szobában az ablak alatt egy kanapé állt, amelyen valaki nemrég még feküdhetett, erről árulkodott a gondosan összehajtott takaró és a párna, amely még őrizte az ott alvó fejének lenyomatát. Mellette egy kis asztal, amin telefonok hevertek, és a sarokban az utazó táskájuk. Akkor Anna is itt van velem – nyomott el egy megkönnyebbült sóhajt, aztán kíváncsian a nyíló ajtó felé nézett. De nem Anna állt az ajtóban, hanem egy csinos, szőke kis nővér, aki hatalmas kék szemeivel úgy nézett rá, mintha nem hinne a saját szemének.

-Bocsánat! – suttogta halkan és már surrant is volna ki, amikor a férfi karcos, rekedt hangja megállította.

-Elnézést! Meg tudná mondani, hol a feleségem?

-Én nem, én csak…, mindjárt szólok egy nővérnek – dadogta a szőkeség és már be is csukta maga után az ajtót.

Simon a szemét forgatva nézett utána. Dinka liba. Akkor mit kerestél itt babám, ha nem te vagy a nővér? Körbenézett. A fürdőszoba ajtó alig pár lépés lett volna, de előbb fel kellett derítenie, hogy a karjába csöpögő folyadékot rejtő tasakot miként vihetné magával. Ahogy elfordult, rátámaszkodott a másik kezére és ettől hirtelen rájött, hogy mi volt a fura eddig. A kezén egy Benetton-kék merevítő kötés díszelgett. Ledobta magáról a könnyű takarót, aztán meglepve látta, hogy a bokáját is egy hasonló szerkezet fedi. Jól megy a hálóingemhez – grimaszolt az apró kék karikás mintát vizsgálgatva, aztán visszahajtotta magára a takarót, ahogy az ajtó újra kinyílt. Anna!

-Szia! – mosolyodott el a felesége, de nem tudta nem észrevenni, ahogy letelepedett mellé az ágy szélére, hogy a szemei körül a fáradtság kék karikái árnyékolják a bőrét.

-Szia! – motyogta neki és bekötött kezével Anna keze után nyúlt. –Mióta vagyunk itt?  Tulajdonképpen hogy kerültünk ide? Ezek miatt talán erős túlzás volt, nem? – emelte meg a kezét és a lábát.

-Nem a bokaficamod és a csuklód miatt vagy itt, hanem a tüdőgyulladásod miatt, amit abban a borzasztó időben összeszedtél odakint. És hogy az első kérdésedre is válaszoljak, két napig ijesztgettél itt mindannyiunkat, mert képtelenség volt lenyomni a lázad. Volt már, hogy jeges borogatást raktak rád mindenütt, mert az orvos már azt mondta, hogy a fagyási sérüléseiddel is kisebb bajt okoznának, mintha az agysejtjeid kezdenének pusztulni. Megnyugtattam, hogy azokban nem tud a láz nagy kárt tenni.

-Kösz! Én is szeretlek! – vigyorodott el a férje. –És te hogy vagy?

-Hát, én nem vagyok beteg – vont vállat Anna és egy pillanatra félrenézett, aztán visszamosolygott a férjére és folytatta: -csak fáradt, de ha végre megteszed azt a szívességet, hogy nem beszélsz önkívületedben és nem csapkodsz minden érintésre, akkor majd én is jobban alszom.

-Megütöttelek? – nézett rá riadtan a férfi, mire Anna elmosolyodott.

-Nekem volt annyi eszem, hogy nem mentem a közeledbe, de volt, aki kénytelen volt, és neki behúztál egyet. Nyugi, nem nagyot, és még ő mentegetőzött, hogy neki kellett volna vigyáznia, szóval még nem ment híre, hogy verekedős vagy.

-Azt hittem, álmodtam – nyögött Robert. –…hogy valaki kikötötte a kezeimet és csak szabadulni próbáltam.

-Na, igen, az volt a mentős, és még aznap éjjel itt az egyik ápoló – magyarázta Anna.

-Huh, legalább férfiak voltak? Már azt hittem, az a kis szöszi, aki az előbb itt járt. Olyan ijedten nézett, hogy már attól tartottam, neki mostam be egyet.

-Kis szöszi? Nincs is kis szöszi az ápolónők között. Szerintem azt is csak álmodtad.

-Nem. Ez biztos valóság volt. Amikor felébredtem, nyílt az ajtó, egy szöszi volt, bögyös, nagy kék ibolya szemekkel. Kérdeztem tőle, hogy nem tudja-e hol vagy, mire bocsánatért habogott és kihátrált.

-Jellemző, még véletlenül se egy bányarém, mi? Hát, majd megkérdezem a lányokat, de én úgy emlékszem, egyikükre se illik a személyleírásod. Jól vagy?

-Hát, ez a köhögés még nem esik jól, meg kicsit kocsonyásnak érzem a csontjaimat, de azt hiszem, kezdek helyrejönni. Sőt, ha jól belegondolok, egészen biztosan rendben leszek most már.

-Miből gondolod? – nézett rá értetlenül Anna, mire a férje a kezéért nyúlt és az ölébe tette.

-Ja, hogy… - sötétedett el az asszony szeme. –Hát, édesem, erről egy ideig ne is álmodj. Semmit nem csinálhatsz, amitől csak egy kicsit is kimelegednél, úgyhogy …

-Na, azért egy csókot biztos lehet… - dőlt előre a férfi, aztán bekötött kezével a felesége hajába túrt és közelebb húzta. A polcon ijesztő pittyegésbe kezdett az egyik műszer, mire Simon gondolkodás nélkül húzta le az ujjáról az árulkodó csipeszt.  A csók elmélyült és amikor éppen a legédesebb lett volna, kirobbant az ajtó; és egy orvossal az élen két nővér esett be rajta.

Az eléjük táruló látványtól megtorpanva nézték az önfeledten csókolózó párost.

-Khm… - köszörülte meg a torkát vidáman az orvos. –Mr.Carmichel! Már aggódtunk, hogy egy gyors sorozat után hirtelen kiegyenesedett a szívgörbéje. Nem veszített el véletlenül valamit?

Anna pirulva bontakozott ki a férje öleléséből és a kanapéra költözve próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem pillanatokkal korábban zavarták volna meg élete egyik legfantasztikusabb csókját, amit a férjével válthatott. Simon zavartan keresgélte a félredobott kis alkatrészt, amit aztán az orvos az ujjára csíptetett, egy ideig figyelte a készülék által rajzolt görbét, aztán kikapcsolta a műszert és leszedte a férfiról a hozzá vezető kábeleket.

-Örömmel látom, hogy már sokkal jobban van. Okozott néhány izgalmas órát mindannyiunknak, de úgy tűnik, végre eldöntötte, hogy vonzóbb út a gyógyulás, mint a lázas önkívület. Nem is csodálom, egy ilyen csinos feleség mellett – villant a tekintete Annára, aki zavartan gyűrögette a blúza alját. –Így is van rendjén, amikor az emberre még olyan nagy dolgok várnak, mint Önre – vigyorgott rendületlenül az orvos, mire Anna szeme megrebbent és alig láthatóan megrázta a fejét. Simon az egészből semmit sem vett észre, de belepirult a dicséretként értelmezett mondatba.

-Köszönöm, hogy átsegítettek a nehezén! – nyújtott kezet az orvosnak, aki barátságosan megrázta, aztán a nővéreket maga előtt terelve kifelé indult. Az ajtóban még visszafordult:

-Beszélgessenek nyugodtan, hamarosan hozzák a reggelit, talán most már Ön is megpróbálkozhatna vele. Hamarabb tér vissza az ereje is, ha valami rendeset eszik, nemcsak az infúzióra hagyatkozik. És hát magára is ráfér kedvesem! – biccentett Anna felé, aki elpirulva rábólintott.

Amikor egyedül maradtak, Simon aggódva nézett rá. –Nem ettél rendesen? Hé, ki fog engem gyógyítani, ha te gyengülsz le? Na, majd most együtt; meglátod, rögtön megjön az étvágyad, ha látod, hogy eszem meg előled a legjobb falatokat – próbálta elviccelni a dolgot, de közben az agya azon járt, hogy Anna nemcsak sápadt, de mintha az utóbbi időben tényleg fogyott volna. Már a borházban is úgy kellett belediktálni az ételt, igen, az indiai étterem óta alig evett…-Még mindig nem jó a gyomrod? Anna! Ezzel nem lehet viccelni! Most itt vagyunk, időnk is van, vizsgáltasd ki magad! A kedvemért!

A lány megrázta a fejét beleegyezése jeléül, de mielőtt a száját kinyithatta volna, megérkezett a reggeli.