Perlekedők 113-114. fejezet

113.

Anna a szobájában öntudatlanul aludt, mint igyekszik bepótolni az álmatlanul, fájdalmak között töltött éjszakát. Mellette a kiságyban Lana szunyókált; és Simon csak nézte kettőjüket valami elmondhatatlan büszkeséggel és örömmel. Akkor ez az a pillanat, amikor felnőtté vált? …Eddig csak a szerelemnek élt; a munkájának, ami az első nagy szerelem volt, amíg nem találkozott azzal a másikkal, ami az eltelt majd két évben teljesen átrendezte az életét. És most itt van ez a kislány, ennek a szerelemnek a bizonyítéka és gyümölcse, aki a szülei származását tekintve idegen földön született és talán a létezésével mégis otthont adott mindkettőjüknek a világnak ezen a távoli pontján, messze az ismerős tájaktól, illatoktól és mindenki mástól, aki eddig a családot jelentette számukra. Kinézett a kora reggeli éles fénybe, a dombok fölött gomolygó párába, ami elmosódottá tette a körvonalakat. Legalábbis ő azt hitte, ez lehet az oka, mert tudatában sem volt annak, hogy a szemeiben könnycseppek gyűltek. Mélyet sóhajtott, aztán körülnézett. A kanapé sarkában ott volt a zakója és az inge, amit a műtét előtti átöltözésnél hanyagul ledobott. A lila nyakkendő kilógott a zsebéből, és erről eszébe jutott valami. Valami, amit még indulás előtt akart Annának odaadni, de amikor meglátta abban a lila ruhában, fülében a cseppnyi gyémántokkal, úgy döntött, az összhatás tökéletes, majd ha hazaérnek az ágyban adja oda az ajándékát. Nem is gondolt rá, hogy miért vette meg, egyszerűen csak örömet akart szerezni vele. Meglátta és azonnal az jutott az eszébe, Anna talán örülne neki, a bőrén biztosan csodálatosan mutatna. Kihúzta a zsebéből az apró lila kis tasakot és a tenyerébe pottyantotta a szikrázó kis szívet, amely fehérarany vékony láncán szinte lángolt a napfényben. Nem volt feltűnő, nagy kő, de tökéletes csiszolása megszámlálhatatlan apró fénynyalábra bontotta a nap sugarait. Óvatosan a felesége fölé hajolt és a nyaka köré simította a láncot, bekapcsolta és a mellei közé fektette a kis szívet, aztán elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy tökéletes lesz.

A kiságyban Lana nyekeregni kezdett és hozzá lépett, hogy valahogy lecsendesítse. Halkan duruzsolni kezdett neki, az arcocskáját cirógatta és eleinte úgy tűnt, ennyi elég is lesz, de aztán a kislány úgy döntött, éppen elég ideje van már idekint ahhoz, hogy megéhezzen, és ebben a kérdésben nyilván nem számíthatott az apja segítségére. Egyre hangosabban reklamált, mire Simon egy nagy levegővétel után összeszedte az összes bátorságát és érte nyúlt. Ahogy óvatosan felemelte, a kislány a váratlan helyzetváltoztatástól  meglepetten elcsendesedett és kissé még zavaros szemeivel a halk csitító hang felé próbált fókuszálni. Nézték egymást az apjával és ebben a néma szemlélődésben egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötöttek.

Anna erre a képre ébredt, de szerencsére olyan csendesen, hogy azok ketten nem vették észre, hogy ennek a meghitt pillanatnak tanúja is van. Könnyes szemmel nézte, ahogy életének két legfontosabb szereplője ismerkedik egymással. Mindig is tisztában volt vele, hogy a férjében rengeteg gyengédség van, de eddig csak a nőnek kijáró szenvedélyes gyengédséget ismerte. Most saját szemével láthatta, ahogy ez a lányára nézve egy egészen másfajta szeretetbe csap át.

Valami volt a bőrén, amit önkéntelenül is le akart söpörni, de keze beleakadt a nyakláncba, és csodálkozva tapogatta meg. Hiszen az este nem is volt rajta más ékszer, csak a fülbevaló! Aztán meglátta az apró szívet és elmosolyodott. Mennyire Simonra vall! Fogalma sem volt róla, honnan keríthette az éjszaka közepén, de tökéletes volt, az alkalomhoz illő és túlzó, mint mindig.

A férfi ebben a pillanatban vette észre, hogy felébredt és odavitte neki a kislányt, aki jobb híján az ő hüvelykujját cumizta. -Azt hiszem, éhes. De nem tudom, hogy … - vont vállat, ahogy tanácstalanul arra gondolt, vajon néhány órával a szülés után egyáltalán van-e értelme a szoptatással próbálkozni. Anna azonban kinyújtotta a kezét a gyerek felé.

-Add csak ide! Azt mondták, már ilyenkor is van mit szopjon, csak ne hagyjam túl sokáig, vagy legalábbis én így értettem. És hát, az emberiség kezdete óta nyilván nem halt még éhen egy újszülött sem, úgyhogy talán mi sem szúrjuk el… - motyogta halkan, és egy ösztönös, magabiztos mozdulattal a mellére emelte a gyereket. A kislány már az anyja közelségétől is cumizó szájmozdulatokat tett, mire ők ketten elnevették magukat. De a nevetés abban a pillanatban halt el, ahogy Lana csöpp szája rázárult a mellbimbóra és erőteljesen megszívta. Anna felszisszent, aztán megcirógatta a pici arcot, amely erőlködve szopott, szuszogott és kis kezével szinte dögönyözte az anyja mellét. Simon pedig akkorát nyelt, mintha valami óriás gombócot kellett volna leküzdenie a torkán. Talán így is volt, legalábbis, ha nem akarta elsírni magát a látványtól, ami meghatóbb volt, mint bármi, amit eddigi életében átélt. Lehajolt a feleségéhez, aki a gyerekről feltekintett rá, elmosolyodott és csókra nyújtotta a száját. Életében nem élt még át ilyen bensőséges percet, mint amikor a lánya a mellét szívta, a férje pedig a száját vette birtokba. Egy pillanatra egyek voltak mindhárman, és kábító volt a tudat, hogy ennek az egységnek most ő az összetartó ereje.

*

Claire izgatottan nyújtotta ki a kezét az unokája felé, de Richard utána nyúlt és megfogta.

-Szerintem előbb kérdezz rá, lehet, hogy a gyerekek nem akarják, hogy … - suttogta neki halkan, de Anna meghallotta és felnézett.

-Ó, persze, fogd csak meg, szokja csak a kis bestia, hogy a szülein kívül mások is kézbe veszik.

-Aztán majd le se tudjuk tenni - fintorgott Simon, miközben kicsit féltékenyen figyelte a saját anyját, ahogy Lanával a karjában az ablakhoz sétál és valami dallamot dúdol neki.

-Mintha Te egyáltalán le akarnád tenni – grimaszolt Anna. –Képzeljétek, reggel arra ébredtem, hogy a gyerekszobában ringatta, aztán kihozta a reggelihez, és majdnem magával vitte a reptérre is. Ennyit arról, hogy olyan nagyon le akarná tenni – mosolygott az újdonsült apára, aki megvonta a vállát.

-Te egész nap dajkálhatod. Nekem még dolgoznom kell rajta, hogy este megismerjen.

-Én is csak akkor veszem kézbe, ha tisztába kell tenni, vagy etetem.

-Na, mondom, hogy egész nap a kezedben van. Ugyanis egy bélpoklos – biccentett a lánya felé büszke apai mosollyal. Ha éppen nincs a pelenkájában valami, akkor biztos, hogy enni akar, hogy lehessen a pelusban végre valami.

-Muszáj valami rendszert vinnetek a dologba, mert aztán tényleg egymásba folynak majd az etetések, és nem lesz egy szabad perced sem – bólintott Claire, miközben  a pici fenekét paskolgatta. Lana ezt a pillanatot választotta, hogy üvegrepesztő hangon visítani kezdjen. Claire ijedten nyújtotta a menye felé a babát. –Biztosan éhes – motyogta, mire a többiek felnevettek. Aha, akkor ennyit a rendszerre szoktatásról... Anna magához ölelte a gyereket, aki apró kis öklét a szájába gyömöszölve nyöszörgött, Simon szeme pedig lobot vetett, ahogy a feleségére nézett. Annának már le sem kellett néznie, a férfi tekintetéből tudta, hogy a teje megindult, elég volt hozzá a lánya éhes sírása. Lenézett a pólója elején terjengő foltra és nagyot sóhajtott.

-Lassan többet mosok magamra, mint a gyerekre. …Mindjárt jövünk. – Azzal eltűnt a gyerekszoba ajtaja mögött. Simon rávigyorgott az anyjára.

-Anya, ismered a járást. Csinálj egy kávét, légy szíves, én is szívesen innék, addig megnézem a lányokat – motyogta és már be is nyitott a gyerekszobába, hogy végigasszisztálja a szoptatást, ami mára a kedvenc foglalatossága lett. Anna már ledobta a foltos trikót és a melltartót levéve Lanát szoptatta. A férje a hintaszék mögé állva finom mozdulatokkal a vállait masszírozta, aztán az ujjai óvatosan egyre lejjebb kalandoztak.

-Jézusom, el fogom ejteni – suttogott Anna, mire Simon visszaaraszolt a vállaira, aztán a nyakába csókolt és leült velük szembe a szőnyegre. A lányuk még nem volt egy hetes, Anna két éjszaka bújt már be mellé az ágyba, és mostanra pont kezdett pokolian hiányozni egy kis házastársi gyengédség. Az első éjszakán simogatták egymást a félhomályban, és ettől Anna teje úgy indult be, mintha nem percekkel korábban tette volna le jóllakott gyerekét. Még nem tudták, mit kezdjenek ezzel az egész helyzettel. Simon igazán békén akarta hagyni, de a keze önálló életet élt, mire az agya észrevette, mit művel, azok a hosszú ujjak már magánakcióba kezdtek. Jobb ötlete nem lévén, próbált a masszírozásban valami maradandót alkotni, aztán ha úgy érezte, az asszony közelsége már túl sok, akkor elvonult, hogy megoldást találjon a problémára. Ezeknek az estéknek egyértelműen a kutyák látták kárát, akik morgolódva vették tudomásul, hogy a gazda esténként extra-sportprogramot iktat be mostanában. Ugyanis futócipőt húzott és a környező utcákban rótták hármasban a köröket, időnként fellármázva - néhány kerti kutyával veszekedve - az amúgy csendes környéket.

Hat hét – iszonyatosan hosszú idő, egészen biztosan meg fog bolondulni, mire Anna teljesen rendbe jön – sóhajtott, valahányszor eszébe jutott, hogy ebből az időből bizony még öt hosszú hét hátra van. Még most, amikor a szülei és az apósa is a házban vannak, még most is tele volt a feje mindenféle szexista gondolatokkal, de hát az vesse rá az első követ, aki ne így tett volna, valahányszor ránéz ezekre a tejtől duzzadó csodákra. Anna eközben a vállára emelte a kis zabagépet, aki egy halk böffenést követően máris lehunyta észveszejtően hosszú szempilláit és átadta magát az álomnak. Simon  figyelő tekintete mellett letisztította a mellét és új betétet tett a melltartójába; nem mintha a korábbi képes lett volna megakadályozni, hogy még a pólója is elázzon. Annyi teje volt, hogyha ikrei lettek volna, még akkor is maradt volna felesleg.  A hűtőben is akadt állandóan egy-egy lefejt adag, és a férfi ma reggel nem bírva ellenállni a kísértésnek, a kávéjába is löttyintett belőle. Ha Lanának jó, neki sem kellhet jobb. Anna pont akkor lépett a konyhába és ő úgy állt ott, mint egy rajtakapott torkoskodó kisgyerek, aztán elnevették a dolgot, de éhes tekintetétől az asszony teje elindult , mire játékosan megfenyegette a férfit: -Felejtsd el! Talán perverz ötletnek tűnt, de tudatalattijából előtört a kisgyerek, aki csak rövid ideig szophatott és felcsillanó szemmel  reménykedett a késői kárpótlásban.

Az első éjszakák voltak a legkeményebbek. Az ajtókat nyitva hagyták, de még így is túl távolinak érezték a gyerekszobát, bébiőrzőt raktak a kiságyba, és bár a kislány jó alvó volt, ők alig hunyták le a szemüket, mert a sötétséget fülelték, hogy futhassanak, ha szükség lenne rá. Aztán ahogy a napok múltak, úgy lettek ők is nyugodtabbak, és amikor végre – mint a mesében – végig alhatták volna az éjszakákat, Lana kezdett nyűgösködni.

Anna hamar megtalálta a ritmust, amivel a napok teltek, segítsége is volt, a Steph által szerződtetett házvezetőnő főzött rájuk és segített a háztartásban, így aztán az ideje leginkább Lanával telt. Simon a filmjein dolgozott, edzésre járt, de csökkentette az erre fordított időt, inkább esténként futott, hogy a kutyák is mozogjanak és ő is elég fáradt legyen, hogy ne azon járjon állandóan az agya, hogy még pontosan tíz nap van hátra a hat hétből, mire Anna kontrollra megy majd.

Már meglátogatta őket boldog-boldogtalan, a gyerekszoba egy túlzsúfolt gyermekáruházra kezdett hasonlítani, de Lanát egyelőre nem nagyon érdekelte semmi, amit méregdrágán meg lehetett venni egy ekkora gyereknek. A babafürdető flakonját paskolta fürdetés közben a kiskádban, nedves kis pracliját szopogatta lelkesen, és a fölé hajló anyja nyakában himbálódzó csillogó szívecske kötötte le a figyelmét leginkább. Anna napközben fotózta, videózta, aztán esténként megmutatta Simonnak, a lánya mivel töltötte a napját. És a férfi hálás közönség volt. Időnként már túl hálás. Lassan semmi más nem is érdekelte, csak az, hogy Lana az ujjába kapaszkodva hosszú selymes, pillái alól őt fürkéssze. Ha nem lett volna abszurd kifejezés, akkor nyugodtan el lehetett róla mondani, hogy szerelmes volt a lányába.

Azon a napon, amikor végre visszamentek a kórházba, magára vállalta, hogy a kislányt a gyerekosztályra vigye, amíg Anna átesik az ellenőrző orvosi vizsgálaton. A nővérek kitörő lelkesedéssel fogadták a kislányt, és az apja meglepve érzékelte, hogy a gyerekkel a karjában a nők elbűvölésének egy új dimenziója nyílt meg előtte. Vidáman viccelődve hagyta, hogy a lányával együtt őt is kényeztessék, dicsérjék, milyen jól áll a kezében, elmondják, amit olyan szívesen hallgatott, hogy a kislány szeme éppen olyan csodás szürke, mint az övé. Élvezte a zsongást, amit kiváltottak a megjelenésükkel, a bátortalan kis simogatásokat, amikkel a kislányt cirógatták, de amelyekből – véletlenül – jutott a jóképű apukának is. Aztán ezek a halk kuncogások egy pillanat alatt hallgattak el, ahogy egy szikrázó szemű asszony állt meg a gyerekosztály pultja előtt. -Visszakaphatom? – nyújtotta ki a kezét Lana felé, de a hangsúly alapján a férje felé is, aki egy kacsintással fordított hátat a nővérkéknek és készségesen sétált oda hozzá.

-Végeztél? – hajolt oda, hogy egy csókot nyomjon a láthatóan durcás asszony arcára, és amikor az elhajolt előle, egy sóhajjal felé nyújtotta a gyereket is. –Mi itt vidáman elvoltunk, de dr. Horovitz még nem látta Lanát, mert egy sürgős esethez hívták. –Megvárjuk vagy visszajöjjünk máskor? – nézett kérdően Annára, akinek a szemében szerencsére már kihunyt a tűz. Érezte ő, hogy a nővérkoszorú miatt paprikázódott fel a nő hangulata, ezért aztán most látványosan csak rá figyelt, és ezzel úgy tűnt, helyre is hozta a korábbi bakit az asszony szemében.

-Hát, végül is, semmi baj nincs, úgyhogy kérhetünk egy másik időpontot – dünnyögte csücsörítve Anna, miközben Lana a szájába próbálta dugni az ujjait.

-Helyes, akkor menjünk haza. Lassan úgyis etetni kell – kacsintott rá a férfi és Anna elvörösödve sóhajtott egyet.

-Jézusom, úgy beszélsz a lányunk ebédjéről, mint egy erotikus fotózásról – sóhajtott a szemeit forgatva, mire Simon kicsit lemaradva végigpásztázta az asszony formás testét. Ahogy a nő várakozóan felé fordult, a férje egy félmosollyal a szája sarkában ráhunyorított.

-Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe?! Ugye, Mrs. Prestonra ma már nem lesz szükségünk? Biztosan örül majd egy szabad délutánnak… - azzal átvette Lanát a mamától és Annába karolva gyors léptekkel kikormányozta a gyerekosztályról.

114.

-Mit mondott dr. Morrison? – nézett a visszapillantó tükörbe Simon, hogy lássa Anna arcát, amikor annyi epekedő hét után kimondja azt a néhány megváltó szót. A felesége a gyerekre mosolygott, aztán csillogó szemekkel, de némán rávigyorgott a férje várakozó tekintetére, majd elkapta a tekintetét és csak annyit mondott: -Az utat nézd!

-Anna, ne hülyéskedj, mit mondott? – nézett rá újra a férje, de a szemében most aggodalom volt.

-Hát, … elvileg minden rendben – sóhajtott az asszony. –De…

-De? – kérdezett vissza a férfi és szinte hálás volt az előttük éppen pirosra vált közlekedési lámpának, amiért megállhatott.

-Azt mondta, ne ijedjek meg, ha az első alkalommal nem lesz … szóval, ha … esetleg …

-Mit mondott? – emelte meg a hangját a férfi és a mögötte dudálóról tudomást sem véve, az asszony arcát fürkészte.

-Hát, Lana elég nagy volt és szülés közben tört-zúzott, ahogy kifelé igyekezett. Ő plasztikázta ugyan, de lehet, hogy most más lesz, mint amire emlékszünk, és lehet, hogy türelmesnek kell lenned, ameddig én újra el tudom engedni magam, mert lehet, hogy felidéződik bennem az a fájdalom és kivetítem erre a helyzetre is…. és szóval, szerinte normális, ha eleinte nem lesz nekem jó – fújt nagyott Anna.

-Oké! – nyögött nagyot a férfi, miközben sebességbe tette a kocsit és elindult. –Akkor megállapíthatjuk, hogy a derék dr. Morrison nem egy lepedővirtuóz. Mert akkor tudhatná, hogy neked ettől az egésztől függetlenül is jó lehet. Ez meg innentől az én felelősségem, úgyhogy csak annyit mondj, hogy szabad kezet kapok, aztán ígérem, feledtetem veled a fájdalmat, meg dr. Morrison rémképeit is.

-Magabiztos, mint mindig Mr. Carmichel – mosolyodott el az asszony, mire Simon rákacsintott.

-Csak Önért és Önnel Mrs. Carmichel.

Már majdnem otthon voltak, amikor Anna még mindig nem tudott szabadulni a visszapillantó tükörből rá-rávillanó tekintettől. Utoljára a Lana születése előtti reggelen ölelték egymást, azóta néhány csóknál tovább nem jutottak, és olyankor is zavarbaejtően reagált a teste, és a végén már viccet csináltak belőle mindketten, pedig ma sok mindenhez lett volna kedve, de a viccelődés nem volt ezek között. A férjét akarta, a bizonyságot, hogy a férfi őt akarja nemcsak feleségként és anyaként, de szeretőként is. De ha egészen őszinte akart lenni, hát... jobban tartott ettől az újbóli első alkalomtól, mint anno attól a másiktól.

A házba lépve a nyekergő kislánnyal a gyerekszobába ment, tisztába tette, megszoptatta, aztán fel-alá sétált vele, amíg biztos lehetett benne, a gyerek már nem szenved a benyelt levegőtől. Simon egész idő alatt odakint szöszmötölt, fogalma sem volt róla, mit csinálhat, mert egy árva hang sem szűrődött be hozzá. Lefektette Lanát, halkan duruzsolva neki, hogy legyen jó kislány és aludjon egy kicsit, aztán az ajtót nyitva hagyva elindult megkeresni a férjét. A hálószobaajtó előtt megtorpant, aztán a sejtése a gyomra mélyén vált valahogy valóságossá és belökte az ajtó szárnyát. Arra számított, hogy a férje az ágyon fekve várja, esetleg már a ruháitól is megszabadult, netán már türelmetlen és harcra kész, de a férfi nem volt a szobában. A fürdőszoba felől sem érkeztek hangok, így aztán tanácstalanul és kissé zavartan megállt. Annyira lefoglalták a kissé csalódott gondolatai, hogy meg sem hallotta maga mögött a halk lépteket, csak arra rezzent össze, ahogy két forró kar átöleli és egy finom harapás a nyakán előzi meg a szenvedélyes vallomást.

-Istenem, Anna, annyira vártam már ezt a percet, most meg úgy izgulok, hogy el ne szúrjam. Nem akarok egy türelmetlen, érzéketlen hülyének tűnni és túlságosan régen voltunk együtt ahhoz, hogy finomkodni tudjak. Ígérem, hogy megpróbálom, de állíts le, ha durvának tűnnék, rendben?

-Ne agyalj rajta, csak hagyd, hogy megtörténjen! Ha nem megy, azt úgyis észre fogjuk venni – sóhajtotta a felesége nekidőlve a mögötte szinte remegő férfitestnek. Ő is tartott az egésztől, mert dr. Morrison túlontúl is érzékletesen ecsetelte neki, hogy a szülés közbeni sérülései kihathatnak ezentúl a házaséletükre is. A vizsgálat is kellemetlen volt, és el nem tudta képzelni, hogy hogyan tudják túltenni magukat mindketten ezen a fogvacogtatós kezdésen.

-Izgulsz? – súgta a fülébe a férje, mire elmosolyodott.

-Jobban, mint az első alkalommal.

Szembefordult a férfival és megcirógatta a kicsit feszült arcolt. -Be kell valljam, voltam már férfival – motyogta a szája szélét rágva, mire Simon elnevette magát.

-Hát, ez máris több, mint amit én elmondhatok magamról. Én viszont voltam már nővel. Úgyhogy talán rá fogunk jönni, mit kezdjünk egymással. De először is szabaduljunk meg ettől a sok felesleges gönctől – húzta le lassan a felesége hátán a cipzárt, ami a nyakától a fenekéig tárta fel a meztelen bőrt. A melltartó kapcsával bíbelődött már, amikor Anna lefogta a kezét.

-Ne siessünk! Ráadásul nem akarom, hogy mire a lényegre térünk, egy mozgó tejcsárdává alakuljak.

-Ne húzd az agyamat, nekem tetszene – mormolta a férje, de azért egyelőre hagyta a pántot, amely amúgy fantasztikusan kiemelte az asszony melleit. Anna már csak az apró bugyiban didergett előtte, amikor rajta még mindig ing és nadrág volt.

-Fázol? – simogatta meg a libabőrös vállakat, mire Anna megrántotta a vállát.

-Szerintem csak az idegességtől. …Fura ilyen pucérnak lenni, amikor te még mindig ilyen jól öltözött vagy.

Gyors mozdulatokkal gombolni kezdte a férfi ingét, és ahogy letolta a válláról, a kulcscsontján előbukkant az apró iránytű. A szájával rátapadt és kicsit megszívta a bőrt, amely kipirosodott a szívás nyomán. Közben a kezeivel a nadrág gombolását kereste, majd határozott mozdulattal letolta a kissé merev farmeranyagot. Simon csak állt Anna hajába kapaszkodva és hagyta, hogy kedvére élvezkedjen. Ahogy megérezte a térdeit béklyóba fogó nadrágot, elfordult, hogy az ágyra huppanhasson és magával húzta a lányt. Felkönyökölt mellette és végignézett a testén, amely már szinte teljesen visszaalakult a terhesség előtti karcsúságára, csak a mellei voltak teltebbek, mint korábban.

-Gyönyörű vagy! – suttogta elragadtatottan és mutató ujjának begyével végig rajzolta a puha vonalakat. Anna feléje homorított és érezte, ahogy az ujj nyomában a vére felforr, és a hőség lassan az agyára is ráhúzódik. Mennyire hiányzott már ez az érzés! Amikor minden pillanat a beteljesülés felé vezet, amelyet jól ismert és hiányolt. Ez a várakozás jobban felszította a szenvedélyét, mintha Simon rohammal akarta volna bevenni.

A férfi eközben végre letornázta a bokáiról a nadrágot és feljebb húzódott mellette, aztán ráborult és megcsókolta. A csók szinte a lelkéig hatolt, és csak kapaszkodott Simon kemény testébe, hogy minél közelebb érezze magához. De ő nem akart sietni. Amikor elszakadt a puha és követelőző szájtól, lejjebb csúszott és a lány vágytól reszkető testének minden porcikáját cirógatta, csókolgatta, itt-ott egy-egy apró harapással terelgette valami vadabb és még érzékibb játszadozás felé. Anna szinte önkéntelenül nyílt meg neki, de még mindig nem jött el a pillanat. Amikor a csókok, finom kis nyalintások és a férfi fogainak karcolása a legérzékenyebb pontját is elérte, már a a hajába kapaszkodva próbálta felhúzni magához.

-Gyere, mert lemaradsz a tűzijátékról! – nyögte a férfi fülébe, aki elvigyorodott.

-Talán az elejéről, de hidd el, a java még csak akkor kezdődik.

Ettől függetlenül helyezkedni kezdett, és megfeszülő csípővel vette tudomásul, hogy még mindig nem lesz könnyű dolga. Anna szűk volt, és forró, amitől majd az eszét vesztette, de a lány hullámzó csípője sem tudta rábírni, hogy egyetlen erőteljes mozdulattal törjön előre. Nem akart fájdalmat okozni, de tisztában volt azzal is, hogy neki már nem sok kell ahhoz, hogy átbillenjen a határon. A tétovázása pillanatait használta ki a felesége, hogy a lábaival még közelebb húzza, mélyebben vonja magához.  Simon majd megőrült. Nem igaz, hogy ez nem fáj neki! – futott át az agyán, de Annára nézve csak az extázist látta, nem pedig a gyötrődés könnyeit és ez volt az, ami őt is átbillentette a magára erőltetett önuralom határán. Szabad utat engedett az eddig visszafogott mozdulatnak, előretört és szinte ezzel egy időben össze is omlott, képtelen lett volna akár csak egy pillanattal is tovább kitartani. Anna torkából fojtott nyögés tört elő, amit egy csókkal csendesített, aztán óvatosan újra mozogni kezdett, lassan és érzékien, kihasználva szerelmük nedveit, hogy lustán és állhatatosan simogassa belülről az álmából ébredező hüvelyt, mint ahogy a tenger nyaldossa finoman a parti fövenyt. Ez a gyengéd figyelem volt az, ami felszabadította végképp Annában a félelem görcseit és végre teljes szívével ott volt és élvezett minden érintést, talán még teljesebben, mint a szülést megelőzően bármikor. Simon pedig egyszerűen csak hazaérkezett, és élvezte a fogadtatást.

-Nem fáj? – simította ki Anna arcából az izzadt tincseket, mire a felesége álmatag tekintettel elmosolyodott.

-Azt hiszem, köszönetet kell mondjak dr. Morrisonnak…

-dr. Morrisonnak? – emelkedett meg a férje szemöldöke csodálkozva.

-Igen, neki…; ugyanis sokkal intenzívebben érezlek, mint korábban bármikor; és nem fáj, sőt, azt hiszem telhetetlen fehérmájú nőszemély leszek, aki folyamatosan magában akar téged… - sóhajtotta és újra a férfihoz préselte magát. A melltartó már rég nem fedte kebleit és a tej lassú kis erecskében megindult a teltebbik melléből. Simon gondolkodás nélkül lenyalta, aztán érezve, hogy újra erőre kap, egy ördögi vigyorral megcsókolta.

-Oké, fogalmazd meg a köszönőlevelet, én is aláírom.