Zongorajáték 7.

 Tíz év múlva…

Sylvia sápadtan, de látszólag nyugodtan ült a nézőtéren és a színpadon megjelenő férfit nézte. Járásán már nem is érződött a valaha volt borzalmas baleset. Laza eleganciával lépett a reflektorfénybe. Fekete nadrág, fekete ing, sötét haja szinte feketén csillogott az erős fényben, mint az alvilág küldötte. Nem volt hagyományos koncertviselet, de tökéletesen illett az egyéniségéhez, és nem volt tiszteletlen a klasszikus mesterekkel szemben sem, mert magával ragadó játéka, hibátlan tolmácsolása elvonta a figyelmet a nyakkendő és szmoking hiányáról. A felzúgó tapsban könnyedén meghajolt és letelepedett a hatalmas csillogó Steinway mellé. Ujjaival könnyedén végigsimított a billentyűkön, némán, cirógatóan, ahogyan egy szerelmes köszönti a társát, aztán a szája előtti mikrofonba beszélni kezdett. A hangja még most is éppolyan zsongítóan hatott, mint oly sok évvel ezelőtt. A csarnokban majd ötezer embernek volt hely, és talán voltak is annyian, csak a mellette lévő hely volt üres, Rey-nek – mint annyiszor – most is más, jobb dolga akadt. A jegyek már hónapokkal ezelőtt elfogytak, amikor egyáltalán összekaparta a bátorságát, hogy talán annyi év után mégis el kéne mennie és meghallgatnia a férfit, aki valaha a mindenséget jelentette neki, és aki váratlanul cserbenhagyta, a lehető legrosszabb pillanatban. Belenyugodott, hogy a sors sem akarja, hogy véletlenül összefussanak, és lemondott a koncertről. Ezek után felemás érzéssel vette át kollégáitól a két ajándékjegyet  a születésnapján. A Sors keze!

Peter eközben felkonferálta önmagát, a műsorát színesítő klasszikus „slágerek” szerzőit és címeit, személyes vonzódását hozzájuk, aztán egy halvány mosolyt villantott a nézőtér felé és játszani kezdett. Magabiztosan, könnyedén, mint mindig. Istenem, az a mosoly! Még ebből a távolságból is megdobogtatta a szívét és a veszteség érzésével árasztotta el, amiért már nem neki szól.

Csajkovszkij dallamai átmosták az ereit és visszarepítették a múltba, amikor a diplomaosztó utáni záró gálaműsoron éppen ezt a darabot játszotta. Hát, végül ő is a show világát választotta, még ha annak idején ő is fintorgott David Garrett választott útján. Időközben nyilván felismerte, hogy ez a gyors és látványos boldogulás útja. Legalábbis azok számára, akik tehetségük, és igen, külsejük miatt választhatnak egyáltalán. A Youtube-on néha-néha rákeresett a felvételeire, mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy legalább ezekre a lopott percekre láthassa, és a kíváncsiságát a zene iránti szeretetével magyarázhassa. Nem volt könnyű mindennap a fia, Oliver arcába nézve szembesülnie a múlttal, ráadásul úgy, hogy mindez súlyos titokként nyomja a lelkét. Azon a régi napon már sejtette, hogy becsúszott ez a kis baki és kissé szorongva akarta megosztani Peterrel a hírt. De végül a nagy vallomás elmaradt, mert Peter vádaskodva, számonkérőn fogadta. Nem is értette, miről beszél. Elhagyta a telefonját, azért nem tudta hívni, de hát itt van, eljött személyesen…, ez sem számított. Állítólag az apja pénzt ajánlott a fiúnak, hogy hagyja őt békén, és a fejéhez vágta, hogy sosem fogja boldoggá tenni. A fiúnak volt néhány órája, hogy hergelje magát a találkozó után, ő pedig úgy döntött, jobb ha békén hagyja. Majd másnapra lenyugszik és megbeszélik a dolgot, nem mellesleg pedig otthon kiborítja a bilit, beszél az apjával, aztán ha elcsitultak a veszekedés hullámai, akkor majd beszél neki a bébiről is.

Nem volt másnap. Amikor hívta, a telefonját nem vette fel, amikor odament, a lakást zárva találta. A szomszéd mondta meg neki, hogy Peter elutazott. Elment egyetlen búcsúszó nélkül és soha többé nem hallott róla, mintha az együtt töltött idő, és az az apró élet a szíve alatt csak egy álom lett volna. Az álomról azonban kiderült, hogy nagyon is valóság és ő végső kétségbeesésében a lehető legrosszabb megoldást választotta. Reymond Connors már megtette első sikeres lépéseit a vállalati jogászat színpadán; a szüleik jó barátságban voltak, és a fiú nem titkoltan érdeklődött iránta. Ő pedig kihasználva ezt, két hónap alatt az anyakönyvvezető elé vitette magát, elhitetve a fiúval, hogy az első együttlétük nem maradt következmények nélkül. Az esküvőt szűk családi körben ünnepelték, és bár Loretta sejtett valamit dacról és összetört szívről, de meg sem próbálta lebeszélni a lányát a házasságról. Abban reménykedett, hogy a dolgok így hamarabb jutnak nyugvópontra. Nem tudta, hogy egy kényszerhelyzet fogjaként Sylvia nem látott más kiutat, mint örökre felejtésre ítélnie önmagát.

A gyerek „koraszüléssel” érkezett, de visszagondolva, Rey sosem kételkedett abban, hogy a kisfiú az övé. Sötét haja volt, így fel sem merült benne, hogy az a sötét hajú baba a karjában egy idegen férfi gyereke. Büszke volt és törődő, mert Sylvia depressziós lett a szülést követően, de ezen senki nem lepődött meg, gyakran előfordul az anyáknál – nyugtatta őket az orvos. Aztán egy napon kiborult és kipakolt az anyjának, aki dermedten hallgatta. Ő egy egészen más verziót mesélt aznap Sylviának Peter eltűnéséről. Ezek után George is meglátogatta a lányát és elmesélte neki, hogy tudta, hogy a fiú egyik napról a másikra tengődik majd állás híján, de azt akarta, hogy a lányának mellette is meglegyen mindene, ezért felajánlotta neki, hogy fizeti egy turné költségeit. Ha befut, majd visszafizeti – alapon. De Peter gorombán elutasította, és igen, akkor valóban a fejéhez vágta, hogy ezzel a mentalitással soha nem fogja boldoggá tenni Sylviát. A lány nem tudhatta, hogy az apja ezzel a féligazsággal és egy épületes hazugsággal próbálja visszacsalogatni az életbe, a tündéri unokájuk mellé. Belenyugodott, legalábbis megpróbálta, hogy Peternek fontosabb volt a büszkesége, mint ő, és megpróbálta jó feleségként és anyaként élni tovább az életét. Két évvel később megszületett a lányuk, Thea, és néhány hónapig úgy tűnt, egyenesbe jött az élete. Aztán a tv-ben látott egy riportot és a múlt újra a felszínre tört benne, képtelen volt tovább játszani a szerető hitvest. Egyetlen embert szeretett, aki elhagyta őt.

Peter Európában népszerű lett, felkapott zongorista és rajongóktól övezett férfi. A siker a vállaira vette, vitte a hírét szerte a világba, és ezt egyetlen pillanatig sem irigyelte tőle. Ha senki sem látta, reszkető ujjakkal simított végig a monitoron, a valaha oly kedves vonásokon, és megsiratta a hamvába holt álmait. Tudta, hogy megvolt a maga szerepe is abban, hogy az élet így alakult, és néha maga sem tudta, hogy neheztel-e még vagy éppen szégyelli a saját lépéseit, de a legtöbb pillanat csak a személyes veszteségére emlékeztette. Ha nem akarta volna megőrizni a titkát minden áron, akkor soha nem ment volna hozzá máshoz, de Peter eltűnt, esélyt sem adva neki a dolgok tisztázására. Ma is úgy érezte, a fiúnak tudnia kellett volna, hogy ő mindenben mellette áll, ha kell a szüleivel szemben is, de akkor úgy tűnt, Peter jól megvan az ő támogatása nélkül is. Kedvelte Reyt, hálás volt neki, amiért hagyta magát csapdába csalni, még ha ez a csapda önmagának még fájóbb is volt. Próbálta szeretni, tisztelni, de nem igazán sikerült. Az utóbbi két évben alighanem ezt érezhette meg a férfi is, és azóta csak éltek egymás mellett, mint az idegenek. Csak az fájt neki, hogy a férfi ezt a közömbösséget újabban már a gyerekekre is kiterjesztette.  Hónapok óta fontolgatta a válást… semmi másért, csakhogy visszaadhassa neki a szabadságát, hogy új életet kezdhessen, ha már mellette nem azt kapta, amiben reménykedett. Sylvia önmagának már nem akart mást, csak csendet és nyugalmat, hogy felnevelhesse a gyerekeit. A gyerekeit, akik miatt halogatta a papírok elindítását. Nem akarta őket összezavarni, de az elmúlt hónapokban be kellett ismerje, nekik is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenének odahaza.

Éppen ezért ma, a koncert előtt meglátogatta az apját, hogy ajánljon neki valakit, aki lebonyolítja a válást. George Deaver nézte egy ideig a lányát, a keserű arcot, amelyért önmagát érezte hibásnak és beletörődően bólintott. Egy ideje már ő is látta, hogy a lánya házassága zsákutcába jutott. Zaklatottan gondolt az irodai széfjében heverő levélre, amelyet Peter írt Sylviának, mielőtt elhagyta az országot, és amelyet eltitkolt előle, de képtelen volt megsemmisíteni is, bár valahányszor ránézett, a lelkiismeret-furdalás elemi erővel csapott végig rajta. A tárgyalóteremben sosem hibázott, de élete legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor beleártotta magát a lánya és Peter kapcsolatába. De csak most, oly sok évvel a történtek után volt képes beismerni, hogy ő volt az, aki boldogtalanságra kárhoztatta a saját lányát. Ha akkor nem próbálja aljas módon megvesztegetni a fiút, hogy hagyja el a lányát; ha időben észreveszi, hogy Sylvia csak kétségbeesésében fordul Rey felé; ha… már semmi értelme ezen rágnia magát. Megtörtént, és a történtekért javarészben ő a felelős. A legkevesebb, ha most ebben a kérdésben legalább a lánya mellé áll. Behívatta az egyik legtapasztaltabb kollégáját és bemutatta Sylviának.

*

Sylvia még mindig a gondolatai közt elveszve figyelte a műsort, ahogy Peter időnként rámosolyog a zenekar egyik csinos hegedűsére. Tőrdöfésként éledt fel benne a féltékenység, eszébe juttatva, hogy tíz évvel ezelőtt nemcsak a férfit veszítette el örökre, de még a valaha oly kedves hangszerhez sem nyúlt soha többé. Annyi év kitartó munkája veszett oda, mert már nem volt számára célja a küzdésnek, a Peterrel való együtt zenélés lehetőségének. A családja döbbenten, értetlenül állt a döntése előtt, de a meggyőzésére tett próbálkozásuk csak még inkább gerjesztette benne a dacot, így aztán egy idő után nem erőltették. Még a vizsgáit sem tette le, értelmetlenné téve sok-sok év megfeszített gyakorlását, így zenetanári állást sem vállalhatott. De sokáig nem is volt szüksége állásra, hiszen Rey mellett elsősorban háziasszonyként kellett a nyugodt hátteret biztosítania. Háziasszony? – gondolt rá fintorogva. Milyen háziasszony volt ő? Takarítónő, házvezetőnő, kertész, alkalmanként bébiszitter állt a rendelkezésére. Neki csak elegánsnak kellett lennie, és tudnia a megfelelő telefonszámokat, hogy az életük zökkenőmentesen bonyolódjon. Idővel aztán ő vitte tovább az anyja munkáját, és végre nem érezte végletekig haszontalannak magát. Talán már akkor érett benne a válás gondolata és tudta, hogy önálló jövedelemre van szüksége ahhoz, hogy a gyerekei vele maradhassanak – fogalma sem volt róla, de talán tényleg tudat alatt már készült az életének újbóli felépítésére.

Oliver ma hosszan csimpaszkodott a nyakába, mielőtt elindult otthonról, és amikor felegyenesedett, a kisfiú csillogó kék szemeivel felsóhajtott: Gyönyörű vagy! Majdnem elsírta magát, ahogy még a hangja is az apját juttatta az eszébe. Nyolc éves korára annyira hasonlított, mintha Petert látta volna kisebb kiadásban. A hatéves Thea már kettejük keveréke volt Rey-el, zöld szemű, sötét hajú. Vajon tudatosan választotta a Peterre hasonlító férfit? Vagy csak éppen őt érezte a legkönnyebben becserkészhetőnek? Külsőleg valóban nagyon hasonlítottak, de emberként… Rey, eleinte kedves fiú volt, aztán a munkája és nem utolsósorban Sylvia viselkedése miatt egyre mogorvább, külön utakon járó férfi lett, nyilván volt is valakije, bár erről soha nem esett szó közöttük, de egészséges férfi volt, aki már jó ideje megkímélte őt a házastársi kötelezettségeitől. Nem bánta, nem is igazán érezte megcsalásnak, örült, hogy nem kellett a testét szinte áruba bocsátania a mindennapi nyugodt (bár, keserű) életért cserébe. Már-már hálás volt annak az ismeretlen nőnek, aki elvonta a férje figyelmét és energiáit. Nem akarta összehasonlítani a két férfit, értelmetlen is lett volna, hiszen Peter is botlott, mit botlott, az maga volt a bukás, ahogy elhagyta őt a lehető legrosszabb pillanatban. Akkor úgy érezte, ezt soha nem tudná megbocsátani neki. De most, ahogy a reflektorok fényében aprólékosan szemlélte, attól tartott, egyetlen szavával semmissé tehetné az elmúlt évek lázálmát. Még mindig érezte a zsigereiben a vonzódást, a féltést, amely annyi évvel ezelőtt elvezette őt hozzá a baleset után. A férfi most már nem volt rászorulva, mégis álmodozott róla, hogy most majd ő érkezik megmentőként és visszavezeti Sylviát az életbe. Aztán a kijózanító valósággal szembesülve feltette magának a kérdést: hogyan is találkoznának? Ha Peter akarná, megtalálná őt, már régen megtalálhatta volna, de nyilván nem akarja a történtek után. És elnézve a kedves mosolyt a szája szélén, ahogy időnként kipillant a zenekarra, nyilvánvaló, hogy van valakije, aki nem is hagyná, hogy visszakiránduljon a múltba. Lassan az utolsó Debussy darab is a végéhez közeledett, Sylvia tisztában volt vele, hogy hamarosan ez az időutazás is véget ér majd, ahogy a szeles, esős new yorki forgatagban hazafelé veszi majd az útját. Nem is szabad most másra gondolnia. Ma elindította a válást, csak erre szabad koncentrálnia, aztán remélhetőleg Rey nem állít akadályokat az útjába és hamarosan szabad lesz, mindketten szabadok lesznek. Már amennyire egy kétgyerekes nő szabad lehet a férfiak uralta világban.; és ha szabad lesz, akkor talán lesz esélye újra, kockáról kockára felépíteni önmagát és az életét a férfi nélkül, akit a szíve mélyén, a történtek ellenére még mindig szeret.

*

Peter meghajolva fogadta a lelkes üdvrivalgást, a tapsorkánt, aztán a zenekarra mutatott, mint akik teljes jogú tagjai ennek a sikernek, végül egy könnyed integetéssel távozott a színpadról. A majd másfél órás zongorázás és a két ráadásként eljátszott darab elfárasztotta mentálisan és fizikailag is, és ilyenkor a bicegésére sem ügyelt már olyan nagyon. Örök emlékeztető maradt ez a múltból, de már nem csinált belőle hiúsági kérdést. A színfalak mögött Aron állt vigyorogva és megölelték egymást.

– Istenem, Pete, ezt azért egyikünk sem gondolta volna! – veregette barátja vállát a másik férfi, aki mindenkit meglepve végül egy jazz együttes tagjaként járta a világot. – Örülök, hogy nem vált belőled csokornyakkendős pingvin – nézett végig a fekete szerelésen.

– Soha! – borzongott meg Peter még a gondolatra is, de közben akaratlanul is elmélázott. Ebben a városban a gondolatai önkéntelenül is mindig ugyanoda lyukadnak ki, nem véletlenül próbálta az elmúlt években elkerülni, amennyire csak lehetett… – Szoktál még találkozni a régi barátokkal? – kérdezte Aront mintegy mellékesen, aki a vállát vonogatta.

– Ritkán, de azért sokukról tudok ezt-azt. Tudod, Sheila, a feleségem egy két lábon járó tudakozó, ha vacsora közben kifaggatod, szerintem majdnem mindenkiről tud neked mesélni valamit.

Peter a homlokát ráncolva vizualizálta maga elé Sheilát, aki a suliban a vonós tanszékre járt, csellózott és a mai napig a szimphonikusoknál játszott. Aron már végzett, amikor összeakadtak és volt néhány nehéz évük, mire végre révbe értek. Mert ők képesek voltak harcolni egymásért, nem úgy, mint ők Sylviával. Az esküvőjükre nem tudott eljönni, de nem is igazán bánta, mert Sheila évfolyamtársa volt Sylviának, és tartott a találkozástól.

– Az asszony hol van? – nézett Aron háta mögé, mire a barátja elvigyorodott.

– Ő fogja a taxit. Tudod, két csinos karcsú lábbal jobbak az esélyei, mint nekem szakállal – vigyorgott, így aztán egymás mellett megindultak a művészbejáró egyszerű kapuja felé felé. Peter menetközben belépett az öltözőjébe és felkapta a zakóját, aztán búcsút intett a zenekar többi tagjának, köztük Tamarának is, akivel nehezen értette meg, hogy ma egy régi barátjával akarja tölteni az estét, és Aron mellett kilépett az esőben ázó utcára. A kaputól pár lépésnyi távolságra ott állt a taxi, és mellette egy valószínűtlenül hatalmas szivárványszínű ernyő alatt Sheila és egy másik nő beszélgettek. A szorítás a szíve körül azonnal jelezte, hogy ki lehet a fekete miniruhás ismeretlen.

– Bocs, bent felejtettem valamit! – torpant meg és Aron csodálkozva nézett vissza rá. – Úgy készültem, hogy a házigazdának viszek egy üveg jó bort, de az öltözőben maradt – dadogott Peter és szinte menekülésszerűen a kapu felé fordult. A nők ekkor észrevették őket, és Aron már tudta, hogy bármit is felejtett Peter az öltözőben, addig úgysem bukkan fel vele, amíg Sylvia itt áll mellettük. Nyakát behúzva odaszaladt a nőkhöz és Sylvia riadt tekintetéből tudta, hogy mire Peter visszaér, a lánynak is egészen biztosan sürgős távoznivalója akad. Sheilától tudta, hogy boldogtalan, de nem érzett különösebb szánalmat iránta. Magának kereste a bajt. Talán még aznap összejött a későbbi férjével, ahogy Peterrel összevesztek. Mégis, mire gondolt? Milyen szerelem volt az, amit egyik pillanatról a másikra így felül lehetett írni, hogy még kilenc hónap se kellett hozzá és már a gyerek is ott gőgicsélt az elegáns házukban?

Sylvia összerezzent, ahogy Aron megérkezett az ernyő alá és láthatóan megkönnyebbült, amiért egyedül volt.

– Bocsássatok meg, nekem indulnom kell, a bébiszittert még haza kell vinnem, és nem hiszem, hogy Rey már otthon lenne, szóval, szép estét és mondjátok meg neki, hogy gratulálok, csodás este volt – hadarta. A férfi elutasítása, ahogy őket meglátva visszament az épületbe, fájó pofonként érte, bár nem igazán csodálkozott rajta. Nyilván kellemetlen lenne a találkozás, igazából csak hálás lehet érte, amiért megkímélte magukat a viszontlátás felzaklató pillanatától. Azzal már el is indult, nem törődve vele, hogy drága ruhája pillanatok alatt átázik a zuhogó esőben.

– Elijesztetted – fintorgott Sheila a férjére, aki megvonta a vállát.

– Nem én, a lelkiismerete.

A következő pillanatban, mintha csak erre várt volna, Peter is megjelent a kapuban és futva közeledett. Kezében egy díszes papírba csomagolt üveg volt. Aron a szemöldökét felhúzva nézte a barátját, aki lopva a távolodó nő után pillantott. Szóval, még ő sem közömbös. Két szerencsétlen. Bármi is történt köztük tíz évvel ezelőtt, az a dolog még nem lett lezárva, a sebük fáj és orvoslásra vár. Bár, attól tartott, ennyi év után az orvos sem tehet már többet, mint amputál.

*

– Ürítsük poharunkat a kiváló háziasszonyra! – emelte poharát Peter Sheila felé, aki pirulva fogadta a bókot. Jól esett a dicséret, bár tisztában volt vele, hogy Peter a világ luxus szállodáit járva nyilván evett ennél már jobbat is.

– Peter pletykákat akar hallani – kacsintott Aron a feleségére, akit nem is nagyon kellett biztatni. Rejtély volt, hogy honnan, de szinte mindenkiről tudott valamit, ami Peter számára újdonság volt, úgyhogy gyorsan elrepült egy óra, de Sylvia nevét tapintatosan nem említette. Peter pedig pontosan ennyit tudott csak várni, végül megadta magát és ő kérdezett rá.

– Hát, róla igazság szerint első kézből keveset tudok – vonta meg a vállát Sheila. – Van két gyereke, egy fiú és egy kislány, és azt rebesgetik, nem sikerült a házassága. Valami nagymenő ügyvéd a férje, de szinte sosem mutatkoznak együtt mostanában. Ma is azért volt egyedül a koncerten… – motyogta elhalkulva, amiért nem is volt benne biztos, vajon Peter észrevette-e, hogy Sylviával beszélgetett a taxi mellett.

Két gyerek… – mélázott el Peter. Két gyereket szült egy másik férfinak, pedig ő is lehetett volna az apjuk ezeknek a kölyköknek. Néha már bánta, amiért harc nélkül feladta, de akkor úgy érezte, George Deaver sosem hagyná, hogy Sylvia az övé legyen. Nincstelen senkinek nézte, aki nem tudja imádott lánykájának biztosítani a luxust, amit megszokott. Ő volt olyan naív, hogy azt gondolta, az érzelmei kárpótolnák a lányt bármilyen nélkülözésért, de az idő bebizonyította, hogy tévedett. Lám, milyen hamar oltár elé lökdösték a jeles ügyvéd-palántával, bár, nyilván Sylviának sem volt ellenére, ha igent mondott. Ma már senkit nem kényszeríthetnek ilyesmire, ez már nem a sötét középkor. Szeretnie kellett azt a fickót, ha szült neki két gyereket, még ha mostanra el is múlt a nagy szerelem. Kárörvendőnek kellett volna lennie, de csak megállapította a tényt. A nagy szerelmeknek ez a sorsuk, elmúlnak, volt alkalma megtapasztalni. Ő is csak azért foglalkozik ennyit a dologgal, mert itt van ebben az istenverte városban, ráadásul ha távolról is, de látta Sylviát. Majd visszamegy Londonba és minden rendbe jön. Volt idő, amikor még ő maga is mentségeket keresett a lánynak, amiért nem válaszolt a levelére; és volt idő, amikor nem volt másra képes, csak átkozódásra. Hát, úgy tűnik, ez az utóbbi volt a hatásosabb, ha most Sylviának sem fenékig tejfel az élete. Mégsem érzett ezért semmiféle elégtételt, csak szánni tudta. Egy rossz házasság óriási csapda lehet, ha gyerekek is érintve vannak. Mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a Sylvia iránti együttérzés, megrázta magát, hátha így szabadulni tud a gondolataitól is. Azt hitte, ami köztük volt, legalább egy telefonhívást megért volna annak idején, de Sylvia hallgatott, ő pedig volt olyan büszke, hogy ne könyörögjön.

A távolság a segítségére volt, aztán megismerte Emilyt, és utána már-már abban reménykedett, hogy egyszer talán még boldog is tud lenni újra. De az Emilyvel kapcsolatos ábrándjai teljes zsákutcának bizonyultak. Mintha az, hogy ő családot akart, valami furcsa és perverz gondolat lett volna. Amikor egy veszekedés hevében a lány azt vágta a fejéhez, hogy őt úgyis csak valaki pótlékának választotta, abban is sok igazság lehetett, mert nem egyszer vette észre magán, hogy összehasonlítja Sylviával és legtöbbször a hűtlen leányzó  maradt győztesen a porondon. De hitte, hogy tisztességes férje lehetett volna Emilynek is, aki azonban nem a tisztességét akarta, hanem a szívét. Amit már nem tudott odaadni senkinek. Utána már nem is erőlködött. Ha adódott valami, vagy inkább valaki, élt a lehetőséggel, ha hónapokig senki, akkor úgy is jó volt. A zenével kötelezte el magát, és ennyi megfelelt neki. Többnyire. De néha, álmatlanul heverve egy idegen szállodai ágyon, összefacsarodott szívvel vágyott valami után, ami úgy tűnt – már örökre elveszett a számára.

Még beszélgettek egy kicsit, de igazából már magányra vágyott, úgyhogy elbúcsúzott és gyalog elindult vissza a szálloda felé. Valahol félúton leintett egy taxit, aztán már csak abban bízott, hogy a kimerítő séta leigázza majd a testét. De csalódnia kellett. Elég volt annyi, hogy Sylviát látta néhány másodpercig, és az emlékei, jók és rosszak vegyesen, nem hagyták nyugodni.

Zongorajáték 6.

 Sylvia halk zongoraszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van, aztán egy csapásra eszébe jutott mindent. A tarka kockás ágynemű között kéjesen nyújtózkodva a teste sajgása figyelmeztette, hogy némely izmait még a kimerítő zumba edzések sem tudták felkészíteni erre az újfajta igénybevételre. Istenem, ez egyszerűen csodálatos volt! – ölelte át magát, aztán kitárta a karjait, mintha magához akarná ölelni a világot. Nem zavarta a mezítelensége, dévaj vidámsággal nézett végig a testén, melyről lecsúszott a takaró. Mellbimbói még mindig keményen meredeztek, talán épp az emlékezéstől, ahogy eszébe jutott Peter kócos feje, ahogy szájával a mellein kalandozik, aztán megindul lefelé. Jézus az égben! Sosem gondolta volna, hogy hagyni fogja, sőt, követelni fogja, hogy ott is csókolja meg. Már a gondolat elég volt, hogy a teste mélye összeránduljon és érezze annak az apró finom harapásnak a hiányát. A fiú zongorázott, de nem klasszikust, és Sylvia tudta, hogy ez a dal most neki, róla szól. Pár percig meghatottan hallgatta, aztán eszébe jutott valami és döntött. Az ágy mellett ott hevert a nadrágja és addig nyújtózkodott, amíg elérte. A farzsebében ott lapult a telefonja. Írt egy sms-t a szüleinek: „Ne aggódjatok, csak reggel jövök! Sylvie” – aztán kibújt az ágyból és nemes mezítelenségében, melyet Peter annyit dicsért korábban, halkan a háttal ülő fiúhoz lopakodott.

*

Loretta magával vitte a telefont a hálószobába, ahol a férje elmélyülten olvasott.

– Sylvie írt – kezdte halkan, még mindig nem tudva, hogyan adja elő a szigorú apának, hogy a lányuk ma éjjel nem szándékozik hazajönni. Nagykorú volt, nem tartozott elszámolással a dolgairól, de hát a gyerekük volt, az egyetlen lányuk, aki idáig a kislányuk volt. Tisztában volt vele, hogy ez a státusz ma éjjel alighanem visszavonhatatlanul megváltozik.

– Baj van? – nézett fel George a könyvből, amelyből az utóbbi egy órában már többször is az ágy melletti órára sandított. Még nem volt éjfél, tudta, hogy még akár órák telhetnek el, mire Sylvia hazatér, hacsak… na nem, ez a gondolat még ki sem kerekedett igazán, amikor félresöpörte, mint lehetetlenséget.

– Nem, semmi baj. Azt írja, nagyon jól érzi magát, lehet, csak reggel jön meg, aludjunk nyugodtan.

– Ott alszik annál a kölyöknél, igaz? – nézett a feleségére mélyet sóhajtva a férfi, mire Loretta megvonta a vállát.

– Rosszabb is lehetne. Fiatalok, szerelmesek, tudod… nem szabadna elfelejtenünk, hogy mi is ilyenek voltunk.

– De mi lesz, ha megbántja? Vagy erőszakoskodik vele… – vonta össze a férfi a szemöldökét már az elképzeléstől is.

– Miért bántaná? Az erőszakot pedig meg sem hallottam – forgatta a szemét az asszony. – Én láttam, hogy majd elnyeli a szemével. Nem fogja bántani, fizikailag semmiképpen. Szerintem szereti Sylviet. Vigyázni fog rá. Aki így tud játszani, az egyszerűen nem lehet rossz ember!

– Istenem, Lore, ezzel az érveléssel azért szereznél vidám perceket egy tárgyalóteremben, ugye tudod? – sóhajtott a férje és kinyújtotta felé a karját. – Gyere ide! Tudod, erre a fene nagy optimizmusodra gondolj majd akkor is, ha a lányod itt fog zokogni, mert összetörték az álmait.

– A szerelem néha fáj, nem lehet mindig csak a legszebb oldalunkat mutatni, néha meg kell mutatni a lelkünk sötét színeit is – suttogta az asszony. – De ők még a kapcsolatuk elején vannak és ilyenkor lubickolnak a rózsaszín felhőben. Aztán majd lesz egy két kijózanító pofon, de ez meg velejár. Fog zokogni, aztán majd kibékülnek, de egyelőre úgy sejtem, még dúl a szerelem. Őszintén szólva én nem emiatt aggódom – vett mély levegőt az asszony. Egész este ez járt a fejében, de nem tudta hogyan hozza szóba. Amíg az apósáék itt voltak, addig semmiképpen nem akarta, de még most is kemény menetnek ígérkezett.

– Miért, mi miatt aggódsz? – egyenesedett ki a férje. Agyában egymást kergették a legvadabb verziók, házasságon kívüli terhességet, életre szóló fertőzést vizionálva, végül elsápadva hallgatta az asszonyt, aki egészen másról beszélt, mint amire ő számított.

– A lányod nem élvezte ezt a koncertet, sőt, azt hiszem, kifejezetten szenvedett tőle. Már régen érzem, de ma valahogy egészen biztos voltam benne. Ha egy plasztikus hasonlattal akarnék rávilágítani, akkor olyan volt, mint a síelésnél. Igazából ott is azt élvezte a legjobban, amikor levehette a síbakancsát. Hát, itt meg, amikor végre elrakhatta a hegedűt.

– Igen, de csak mert nem találkozhatott egész héten a lovagjával – legyintett a férfi, félbeszakítva az asszony gondolatát.

– Talán azért is, de én most kifejezetten a mai napról beszélek. Láttam, ahogy nyugtatót vesz be ebéd után. Ha valaki örömmel készül egy bemutatóra, az nem lámpalázas és nem átkozódik halkan a fürdőszobában a fellépésére készülve. Már korábban is éreztem ezt, amikor még kicsi volt és sokkal kisebb felhajtással járt egy ilyen műsor. Azt hiszem, minél közelebb kerül a záróvizsgához, annál nagyobb stresszt jelent neki a közönség elé állni. Sosem lesz belőle előadóművész, George! Valljuk be, nekünk ő a legtehetségesebb hegedűs a világon, de ő nem élvezi ezt az egészet, csak lelkiismeretesen próbál megfelelni az elvárásainknak. Láttad azt a Garrettet? Na, ő aztán élvezi, micsoda showt kanyarít egy Paganini dallam köré, vagy akár a kis Liza McManus. Hidd el nekem, az a lány hamarabb kerül színpadra, minthogy kézbe kapja a diplomáját, de Sylvie…, neki nem ez a világ való. Azt hiszem, nem tettük helyesen, hogy erőltettük nála ezt a zenei iskolát.

– Ugyan, ha rajta múlik, ma se tudná, mi akar lenni! – legyintett újra a férje.

– Lehet – bólintott az asszony, aztán megereszkedett vállakkal folytatta, mint aki önmagát hibáztatja a történtekért: –…de nem is mutattunk neki más alternatívákat, csak a hegedűt, így aztán azt hihette, mindenképpen ezt kell csinálnia. De én nem hiszem, hogy ez jelentené számára a jövőt.

– Akkor mi legyen? – tárta szét a karjait a férfi. – Hagyja abba? Dobja el annyi év kemény munkáját?

– Nem tudom, de talán el kéne beszélgetni vele. Csak éppen nem úgy, hogy azt érezze, bármivel kapcsolatban is meg akarjuk győzni.

– Tudod te, mennyi pénzt dobtunk ki az ablakon, ha úgy dönt, ennyi volt? – kérdezte George keserűen, mire az asszony villámló szemekkel fordult feléje.

– Nem lehet mindent dollárban mérni, George! Néha azt hiszem, a te saját álmaid akarod vele valóra váltatni. Ha te nem tanultál hegedűlni, ne tőle várd, hogy bejárja azt a másik utat, amiről te lemondtál!

– Ez őrültség, Lore! Soha életemben eszmbe se jutott, hogy helyettem tanuljon zenélni. Jézusom, remélem, hogy ezt egy pillanatig se gondoltad komolyan!

– Rendben, bocsánat, ez talán tényleg erős volt egy kicsit – visszakozott az asszony. – Az az igazság, hogy ma ahogy néztem a műsort, az járt a fejemben, ez a Peter zenésznek született. Számára örömet jelent a zenélés, még akkor is, ha egy stadionnyi ember előtt lép is fel. Könnyed volt, magabiztos, élvezte minden percét a fellépésének, pedig ha valaki, ő aztán aggódhatott volna, hogy bakizni fog. Alig volt ideje felkészülni, mégis szinte tökéletes volt. Már amennyire én meg tudom ítélni, persze. De Sylvie, görcsös volt, iskolás. Az én gyönyörű és tehetséges lányom, akinek a lelkéről az Empire State Building zuhant alá, amikor az utolsó hang is lecsengett. Vakok vagyunk és süketek, ha ezt nem ismerjük fel.

– Na, tudhattam volna, hogy az a kölyök van emögött is! – forgatta a szemét a férje. – Peter a tökéletes! Tudod, azért kíváncsi lennék, hogy ez a tökéletes és nagyszerű zenész mi a fenéhez kezd majd a diplomával a kezében? Koncertezni fog? Ugyan, ki venné be a műsorába? Hogyan ismerhetné meg a világ, hogy elég híres és elismert legyen ahhoz, hogy a lányodnak méltó párja lehessen? Ehhez rengeteg pénz kell, Lore! A srác meg mint tudjuk, nem arról híres, hogy hagyja magát megvásárolni. És még ha sikerül is, tudod, azt hiszem, ez lesz az a pont, ahol a lányod sírni fog. Te hoztad szóba azt a hegedűst, azt a Garrettet. Minden nő elvesztette a józan eszét a közelében, és Peternek is megvan erre az esélye, ha valami csoda folytán befutna ő is.

– George! Egy kicsit előreszaladtunk, nem? – simított végig a férje karján az asszony megnyugtatóan. – Hiszen még csak most ismerkednek egymással.

– És a lányod most fekszik be ennek a kölyöknek az ágyába, ha nem csalódom – fortyant fel a férfi és lekapcsolta maga mellett a lámpát. – Remélem, legalább neki jobb éjszakája lesz, mint az enyém! – morgott és hátat fordítva lehunyta a szemeit, részéről véget vetve a beszélgetésnek. Túl sok minden hangzott el ma este, és bár az ügyvédi talárt magára öltve ezer szálat lett volna képes követni egyszerre, de a lánya kérdésében elfogult volt és nehezen tudott szabadulni a jövőt vizionáló képtől, amit ezek szerint csak ő álmodott meg neki.

Loretta mély sóhajjal bújt be mögötte a takaró alá. Tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hozzábújva feledtetni tudná a férjével az előbbi szóváltásukat, azért aztán csak feküdt a sötétben és a plafont nézte maga fölött. Házasságuk lassan huszonöt éve alatt igazán ritkán veszekedtek, vagy csak emelték fel a hangjukat, és ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül Sylviahoz kapcsolódtak. A férje jelölte ki a célt, ami felé neki kellett a mindennapokban terelgetnie a lányukat, és most össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy a férje vagy ő hibázott-e nagyobbat, nem mintha ennek így utólag sok jelentősége lett volna. Egy ideje már ott motoszkált benne a felismerés, hogy a lányuk, akinek a tehetségében az egész család hitt, talán csak nekik akar megfelelni, ahelyett, hogy a maga útját járná. Ez a felfedezés pedig jobban nyomasztotta, mint eddig bármi az életében. Leginkább az ijesztette meg, hogy a lányuk – önmaga álmait elnyomva - ennyire meg akart felelni az elvárásaiknak. Valamit nagyon elrontottak még az elején, ha idáig fajulhatott a dolog. Szinte szégyellte, mennyire keveset tud a saját gyerekéről, mert ötlete sem lett volna, vajon Sylvia mi másban találhatná meg az örömét; így aztán azt sem tudta, helyre tudják-e még hozni, amit annyi éven át elszúrtak. Nyilván nem akarná az apját követni a jogi pályán, mert soha nem mutatott különösebb érdeklődést ez iránt. Ez iránt sem. Mint ahogy az ő munkáját is csak kedves érdeklődéssel figyelte, nem is próbálta közelebbről megismerni. Lényegében életének húsz éve a zenéről szólt. Az nem lehet, hogy ez mind elvesztegetett idő legyen! – sóhajtott keserűen. Nem akart egyedül maradni a félelmével és önkéntelenül is a férje után nyúlt, aki egész felnőtt életében mellette állt, ha bajban érezte magát. Ahogy a férje vállához ért, átsuhant rajta a könyörgés, hogy csak most ne utasítsa el! George válla megfeszült ettől az érintéstől, de aztán megadta magát ő is a régi, jól bevált feszültségűzésnek, megfordult és magához húzta a feleségét. Feküdtek a sötétben egymást ölelve, és ugyan kicsit másként, de mindketten arra gondoltak, talán Sylvia is rátalált Peter személyében egy olyan társra, aki segít majd neki megtalálni a maga útját. Ők most már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél kevesebb akadályt gördíteni elé.

*

Sylvia egy árva szó nélkül ült le Peter mögé a zongorapadra és fejét a fiú vállára hajtotta, miközben ágymeleg testével hozzásimult az éjszaka hűvösében lehűlt bőrhöz. Peter jólesően felsóhajtott, de a játékot nem szakította meg, ujjai egy röpke bizonytalanság után tovább játszották a dallamot.

– A szomszédok nem szoktak panaszkodni, ha az éjszaka közepén eszedbe jut játszani? – suttogta Sylvia, ahogy az utolsó akkordok is elcsendesültek, miközben forró lélegzete újra felkorbácsolta a fiúban a vágyat.

– Szomszédok? Milyen szomszédok? Hiszen egyedül vagyunk a világon – csukta le a zongora fedelét Peter, és lehunyt szemmel élvezte az apró tapogatózó, bár egyre merészebb érintéseket. Amúgy még sosem jutott eszébe éjjel a hangszere mellé telepedni, de most képtelen volt elaludni, annyi gondolat próbált egyszerre megoldást találni magának a fejében. Végigsimított Sylvia karján, aztán a csuklóját megszorítva rávette, hogy felálljon és őt megkerülve a combjai közé kormányozta. Viccesen néztek ki a komoly, fekete hangszer mellett mindketten pőrén; egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy micsoda tiszteletlenség ez, hiszen nyilván nem hivatkozhat arra, hogy már Ádám és Éva a Paradicsomban is megtették ezt, mivel a zongora mint olyan nem tartozott a Teremtő első alkotásai közé.

Percekig csak nézte maga előtt a lányt, aki olyan természetességgel volt partnere a koncert utáni ünneplésben, amit talán remélni sem mert, vagy csak titokban a szíve mélyén. Amikor az iskolában először észrevette, csak a csinos lányt látta benne, akit meghódítani és ágyba vinni egy egészséges huszonéves természetes törekvése volt, de a lány nem mutatkozott együttműködőnek ebben a próbálkozásban. Nem is bánta, mert voltak helyette mások, könnyebben megszerezhetőek, akik nem vártak tőle sem sokat, csak a pillanatnak éltek. De aztán történt, ami történt, és hirtelen azt vette észre, hogy senki más nem maradt, csak ez a lány, aki hirtelen meglepő aggodalommal és segíteni akarással vette őt körbe, éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szüksége volt. Ez a felfedezés pedig eleinte összezavarta, mert nem értette, hogy a kezdeti elutasítás után miért éppen most… Most azonban úgy érezte, pontosan így kellett történnie. Önmagának kellett ráeszmélnie, hogy mik az igazán fontos dolgok a világban. Például egy olyan kapcsolat, ami nemcsak másnap reggelig tart, vagy amíg felbukkan valaki érdekesebb, hanem ami egy barátságból növi ki magát szerelemmé, kívánássá. Egészen más érzés volt ez, mint korábban bárki mással.

Magához húzta a lány derekát, hogy a köldökébe csókolhasson, ami egy magasságban volt a szájával, aztán kicsit eltolta magától, hogy felállhasson. Nem volt könnyű mutatvány, mert még kellett valami kapaszkodó, de a lány csípője most erre is kiválóan megfelelt. Térdhajlatát megfeszítve kicsit hátrébb tolta a zongorapadot és ahogy ráhajolt Sylvia szájára, finoman leültette a billentyűzetet takaró fedélre. Istenem, az a versenyzongora ott a színpadon, az igen, az sokkal alkalmasabb lett volna arra, amit tervezett, de remélte, hogy itt is tud valami meglepőt és emlékezeteset produkálni. A kották tetején mindenesetre ott hevert egy csillogó kis csomag, amit nem is tudott, miért hozott magával az ágy mellől, de most örömmel csillant fel a szeme, …semmi nem zavarhatja meg az édes játszadozást.

Sylvia önkéntelenül, kitámasztást keresve emelte a lábait a padra és combjai szorításában próbálta húzni az időt. Tudta, ha összeolvadnak, onnan az őrületet már egyikük sem képes megállítani, de még lassítani se nagyon, ezért most akarta kikényszeríteni Peter csókjait, simogatásait, becézgetéseit, amelyek önmagukban is varázslatként szálltak rá. Amire nem számított, hogy Peter, megadva magát a gyengéd késleltetésnek, beszélgetni akar.

– Miért éppen én? – mormolta a fiú, miközben kezei, hosszú ujjai lassan, leheletnyi érintésként rebbentek meg a bőrén, cirógatva a lány puha, meleg testét. Az érintések nyomában apró borzongások, idővel éledező lángnyelvek csaptak fel.

– Nem tudom – suttogta Sylvia, és szavaiban ott rejlett önmagán való csodálkozása is. Valóban nem tudta. Persze, ott volt a kezdettől meglévő figyelme, amit a fiú a puszta megjelenésével felkeltett, de ugyanakkor tanuja lehetett annak is, hogy mennyire lazán kezeli a kapcsolatait, és ez elriasztotta. Ő maga döntötte el, hogy sosem akarna egy lenni a lányok sorában, akik a fiú ágyát melegítették, és most mégis itt van. Itt van, mert időközben úgy érezte, hogy Peter sokkal többet tudna adni annál, amit korábban hajlandó volt, és ő elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ezt elhitesse, elfogadtassa vele is. Talán naivitás volt a részéről, de úgy érezte, hogy valahol a szíve mélyén Peter is vágyik erre az újfajta kapcsolatra. Ugyanakkor hálás lehetett a fiú tapasztaltságáért, hiszen nyilván ő is profitált belőle, hogy nem kezdő újoncként vezette be őt a testiség rejtelmeibe. Peter mintha még értékelte volna is a tapasztalatlanságát, hogy aztán figyelmesen és nem utolsósorban türelmesen vezesse őt a beteljesülés felé, amiről azt hitte, csak hosszú gyakorlat után sejtheti meg a lényegét. Erre puff, mint egy napkitörés, már az első alkalom tökéletesnek tűnt, őt mindenesetre függővé tette.

– Mondtam már, hogy imádom a tested minden apró porcikáját? – mormolta éppen Peter, ahogy kezei a lány melleiről a nyakára csúsztak, és amikor a szája követte őket, akkor a kezek megindultak a hátán az alsóbb régiók felé. A hideg fényes lakkon támaszkodó kerek tomport dédelgetve újra a lány combjaira kúsztak, a térdei felé, aztán a selymes és érzékeny bőrön visszaindultak rejtett zuga felé, amely most kitárulkozva várta az újabb édes támadást, bele-beleremegve a simogatásba.

– Valami ilyesmiről már esett szó ma este, de mondd csak, szeretem hallani – motyogta kéjesen, aztán ellentámadásba indult. – Lehet ilyet mondani egy fiúnak is?

– Lehet, sőt, kötelező…, legalábbis, ha azt akarod, hogy az illető elveszítse a józan eszét – nyögte Peter, ahogy a lány meleg, puha keze kettejük közé nyúlva megtalálta őt. – Jézusom! Lassíts! – nyöszörögte a rátörő kéjtől elgyengülve. Sylvia riadtan kapta el a kezét és ujjaival most a fiú mellkasának szőrzetét simogatta. Érezte, hogy Peter izmai megfeszülnek az érintésétől, ettől aztán újra felbátorodott és a hasára csúsztak a kezei. Peter már alig bírt uralkodni magán.

– Syl! – sóhajtotta vágyakozva és nekifeszítette a testét. A levegő hirtelen fülledtté, nedvessé változott, ahogy zihálásuk forró levegője vette körbe mindkettőjüket. Már nem akarta megállítani a lány kezének tétova kutakodását, hagyta hadd ismerkedjen a testével, ő maga pedig lázasan becézte a már ismerős érzékeny pontokat, miközben nem feledkezett meg a biztonságukról sem. Úgy tervezte, hogy majd gyengéden bánik vele, finoman, ahogy egy olyan lánnyal illik, akit még épp csak bevezettek a szerelembe, de ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy Sylvia pontosan arra a vadságra vágyik, ami a lelke mélyén belőle is kikívánkozott, így aztán egy újabb csókkal, amellyel birtokba vette a száját, a teste is előre tört és birtokba vette az ölét. Sylvia a lábaival átkulcsolta a fiú csípőjét, hogy minél mélyebben érezhesse magában, mert most semmi másra nem vágyott, csak erre a mindent felülíró közelségre. Úgy képzelte, hogy ez olyan hatalmat ad a kezébe, amellyel örökre megtarthatja Petert, de a fiú következő szavai bebizonyították, hogy a hatalom éppenséggel a másik kezében van.

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Peter fojtott hangját, már-már parancsolón, és képtelen volt nem engedelmeskedni neki. A kék szemek olyan erővel mélyedtek az övébe, mintha az lett volna a harmadik pont, ahol a két test egymásba forr. Nézte, ahogy Peter mozogni kezd, előbb egészen lassan és erőteljesen, aztán egyre gyorsabban és követelőzőbben. Úgy érezte, hogy ebből az érzésből sosem lenne elege. Előretolta a csípőjét, hátravetette a fejét és felsikított, amikor a tetőpont elementáris erővel lecsapott rá.  Azt hitte, teljesen kiürült és elszállt minden ereje, de Peter még gyorsított és ezzel újra felkorbácsolta benne is a vágyat. Amikor zöld szemei elhomályosultak az újra rátörő érzésektől, Peter sem tartotta vissza tovább magát.  A fiú utolsó erejével még felnyalábolta Sylviát és az ágyhoz botorkált vele, aztán elnyúltak az időközben kihűlt lepedőn, félig egymáson, de már lassan újra lélegzethez jutva.

*

A reggel így talált rájuk, egymásba gabalyodva, a könnyű fuvallattól borzongó bőrrel, ahogy a szerelem illata töltötte meg körülöttük a kis hálófülke levegőjét. Sylvia kábultan ébredezett. A világossággal olyan gondolatok is éledezni kezdtek, amelyeket eddig tudatosan igyekezett a háttérbe söpörni. Nem mintha ezek nem lettek volna fontosak, de akkor még nem voltak időszerűek. Ahogy azonban az éjszaka és vele a mámor kezdett múltidővé válni, úgy sorjáztak elő a kétségei. Vajon ez után az éjszaka után milyen lesz az ébredés? Még sosem volt alkalma megtapasztalni a „másnap” kényszeredettségét, amiről némelyik barátnője panaszkodott. Amikor csalódottan kell ráébredjenek, hogy az éjszaka sötétjébe suttogott szenvedélyes szép szavak napvilágnál mennyire ki tudnak fakulni.

Felkönyökölt és végignézett a fiún, aki egyik karját a feje alá téve halkan szuszogott mellette. Sötét haja kócosan keretezte az arcát, néhány tincs a homlokába hullt és az éjszakai izzadtságtól összetapadt;  hosszú szempillái nyugtalanul meg-megrebbenve söpörték az arcát. Álmodik – mosolyodott el a lány és minden önuralmával kényszerítette magát, hogy ne simogassa meg a keskeny arcot. Szeme folytatta a felfedezést, ahogy a fiú feje alatti kezének bicepszén megfeszülő bőrt nézte, amelyen kékesen ütött át az ér. A másik karja Sylvia háta mögött nyugodtan hevert. A lány folytatta a szemlélődést. Peter mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt, ahogy egy alvó veszi a lassú lélegzetet, öntudatlanul és nyugodtan. Legszívesebben a szíve fölé rakta volna a kezét, hogy érezze a szívdobbanásait, de félt, hogy ezzel felébreszti, és még nem ért a leskelődés végére. Lapos hasa alig láthatóan mozgott és a vékony szőrcsík, amely máskor ingerlően tűnt el a farmer övrésze mögött, most csábítóan tartott a cél felé. Férfiassága nem harciasan, de már ébredezve hevert a láthatóan megritkított szőrzet közepén, és a lány keze megremegett a levegőben, vágyakozva, aztán hüvelykujját a fogai közé kapva megfékezte a kacér és kíváncsi mozdulatot. Szeme folytatta útját az erős combokon át a térde felé és ott összeszoruló szívvel nézte a hegek szövevényét és a friss, rózsaszín bőrt, az égés helyét. Aztán megérkezett a bokájához és a lábujjaihoz. Még ezek is hosszúak – mosolyodott el, ahogy saját lábfejét a fiúé mellé emelve nézgette rövid kis lábujjait és égő pirosra lakkozott körmeit.

A kíváncsiságát részben kielégítve elégedetten eresztette el fogai közül az ujját, aztán óvatosan, alig érintve a másik testét, a combjára tette a tenyerét. Lassú, pillangószárny érintéssel kúszott felfelé, elszánva magát, hogy az ölét kihagyva csak simogatni fogja a fiú testét, épp ezért ijedten, de mégis nevetve fogadta a csalódott mormogást, amikor a fiú hasától folytatta a simogatást. Lebukott! Peter egy ideje minden önfegyelmét latba vetve figyelte a lány ténykedését. Hagyta, hadd kalandozzon puha, meleg kezével a testén, ismerkedjen vele, dédelgesse, játsszon rajta, mint a kedvenc hangszerén, és közben fogait összeszorítva várta, hogy az ismerkedő túra végére érve, bátorságot merítve az ő mozdulatlanságából, merészebbé váljon. Nem is értette, honnan az erő, hogy testét kényszerítve nem árulta el magát, de a csalódottságát már nem tudta elrejteni. Sylvia elmosolyodott és egy könnyű csókot nyomott a mellkasára.

– Jó reggelt! Azt hittem, alszol.

– Aludtam is, amíg … Most első kézből volt alkalmam megtapasztalni, hogy a nézés erejével is fel lehet ébreszteni valakit. Egy ideje már szinte éreztem a pillantásod hevét és vártam, hogy a kezed, a szád mikor veszi át a szerepét. Onnantól már képtelenség lett volna alvást színlelnem. – A lány mögötti keze Sylvia gerincére simult és meglepő erővel szorította magához, aztán feje alól is kivette a kezét és azzal az arcát tapogatta végig, mint valami szkenner, miközben lehunyta a szemeit.

– Azt álmodtam, hogy már nem vagy itt, mire felébredek. Rossz volt! Most meg úgy érzem, az lesz kemény, amikor haza kell engedjelek. Ettől valahogy az egész olyan lesz, mintha csak álmodtuk volna. Bár, még talán sosem álmodtam ilyet szépet – mosolyodott el.

– Lehet, hogy ugyanazt álmodtuk? – kuncogott a hóna alatt Sylvia, és szeme előtt lepergett néhány emlékezetes pillanat az éjszakából. Az biztos, hogy a jövőben még egy koncertteremben is elpirul majd, mert zongorára nézni ezen túl képtelen lesz anélkül, hogy a lábai között ne érezné a sóvárgást és talán a megkönnyebbülést is. Sosem hitte, hogy a szégyenlősségét ilyen pillanatok alatt veszítheti el egy fiú mellett, de talán ez is, mint oly sok minden, azon múlik, hogy a megfelelő fiúról van-e szó. Biztosan nem véletlen, hogy másokkal még a csókolózásban sem jutott túl messzire, legalábbis ma  éjjel úgy érezte, hogy még senki nem csókolta meg olyan meghitten, merészen, erőszakosan és vágykeltően, mint Peter. Nem, ma éjszakáig azt hitte, a csók a szájak találkozása, de már tudja, hogy a lelkeké.

– Meddig vagy még az enyém? – kérdezte halkan a fiú.

– Hát, már haza kellett volna mennem – sóhajtott a lány. – De az az igazság, hogy nincs sok kedvem. Bár, biztosan az is nagyon kellemetlen lesz, ha neked kell majd kidobnod – kuncogott, és igyekezett nem gondolni rá, hogy ez akár a valóságban is így történhet.

– Maradj itt! – nyögte Peter, ahogy a szorítása még erősebb lett a lány körül és félig magára húzta.

– Meddig? – hangzott a kérdés és ettől a fiú csodálkozva nyitotta ki a szemét. Valamiért nem az jutott eszébe, hogy ez reggel tíz órát, vagy délután hármat jelent-e, hanem, hogy holnapot, a jövő hónapot, vagy az örökkévalóságot.

– Nem tudom – válaszolt őszintén. – Csak annyi ideig, hogy ennek az egésznek a végére járhassunk – vonta meg a vállát komolyan, remélve, hogy a lány megérti, éppen annyira kábult az örömtől, mint a félelemtől, hogy mit szabadítottak ki éjjel a palackból; és Sylvia elmosolyodott. Ő sem arra gondolt, hogy együtt reggelizzenek-e vagy netán még az ebédidőt is együtt töltsék-e. Peter válasza őszintének és ígéretesnek tűnt. Sokkal ígéretesebbnek, mintha fogadkozott volna az örökkévalóságról. Egyetlen csodás éjszaka nyilván nem alapoz meg egy hosszú kapcsolatot, de Peter nem akar szabadulni tőle, ez pedig máris több, mint amiben az elődei bizakodhattak.

*

Peter táncoltatta a térdén a teáscsészét, aztán szinte automatikusan kapott utána, amikor pottyanni készült, mert a szeme egy láthatatlan pontot fixírozott maga előtt a semmiben. Aztán a mutatványt kezdte előről. Már rég nem volt benne semmi, hiszen Sylviával teázgattak a reggelire megmelegített pizza mellé; éppen csak lefoglalta a nyugtalanul motozó kezét, hogy ne a telefont kapja elő és a lányt hívja, rendben hazaérkezett-e, és főleg, milyen volt a fogadtatás. Régebben sosem okozott ez a kérdés különösebb fejfájást, de most nyugodtabb lett volna, ha valami információmorzsa hozzá is eljut. Nem akarta elszúrni a lány szülei előtt a dolgot, valamiért úgy érezte, őket is meg kell nyerje magának, nemcsak a lányuk figyelmét. Sylvia fél órával ezelőtt lépett ki az ajtón, megtiltva neki, hogy hazakísérje. Nem is bánta, igazság szerint ő sem szívesen állt volna ma George Deaver elé, mert csak egy hülye nem sejthette, hol töltötte a lánya az éjszakát és mivel. Sylvia apja pedig nem volt hülye. Vajon tudta, hogy a lánya egészen mostanáig megőrizte a szüzességét? Vagy az egyke Sylvia  egyáltalán volt otthon bárkivel is olyan bizalmas viszonyban, hogy ez a téma terítékre került volna bármikor is? Van olyan barátnője, akivel majd borzongva, szégyenlősen nevetgélve osztja meg az élményt? És egyáltalán, ő mi a fenéért töri a fejét ezen? Neki meglepetés volt, mert a lányok az ő korában többnyire már túl voltak az első szexuális élményeiken. Némi férfigőggel gondolt rá, hogy sokan nem olyan sikeresen, mint Sylvie, és ebben ugyebár az elismerés oroszlánrésze neki jutott. Nem is értette, honnan volt benne annyi önuralom a legkritikusabb pillanatokban, hogy vissza tudta fogni magát és nem elszabadult gőzmozdonyként tört előre annyi elfojtott álmodozás és szexmentes hónap után. Tudta, hogy el akarja csábítani, nagyjából azt is sejtette, hogy a lány is belemegy majd. Ez mindig is így volt. De valami mégis más volt ma éjjel.

Még sosem érezte ezt a kielégíthetetlenséget, ahogy már a fizikai erején is túl vágyott Sylvia közelségére, az érintéseire, a hangjára, a testéből áradó melegre. Régebben egy ilyen éjszakát kicsit kelletlen reggel követett, bár többnyire inkább az éjszaka közepén taxiba rakott bárkit, csak utána egyedül terpeszkedhessen az ágyában. Most azonban még attól is nyugtalan lett, ha Sylvie kicsit eltávolodott tőle álmában. Egy ilyen alkalommal ébredt ijedten, hogy egyedül van, pedig a lány csak elfordult tőle és a kispárnájába kapaszkodott, őhelyette a lábai közé gyűrve a lepedőt, amely a takarójuk lehetett volna. Vigyorogva nézte egy ideig, aztán halkan felkelt és a zongorához ült. Jó volt kicsit kergetni egy félig megszületett dallamot, amit még nem tudott, hogy hova tart, de abban biztos volt, hogy az együtt töltött órákból építkezik. Aztán amikor Sylvia felébredt és hozzábújt ott a zongorapadon... Egy új élmény volt ez is. Pucéron, mint az Édenkertben, minden szégyenkezés nélkül, büszkén a testükre és a másikra gyakorolt hatásukra, belefeledkezve a szenvedélyes ölelkezésbe. Megszentségtelenítette szegény öreg Bechsteint, amit még a szülei lakásából hozatott el, mint a múltjának egyik kedves és új életéhez nélkülözhetetlen darabját. De nem bánta egyetlen pillanatát sem a „szégyenletes” esetnek – vigyorgott az emlékre, ami meglepően élesen rajzolódott ki a szeme előtt, és ami miatt most kényelmetlenül kellett fészkelődnie. Ez is egy új, eddig egyetlen húzása volt, még soha senkit nem szeretett a klaviatúrára ültetve. … még soha senkit nem szeretett… lélegzett mélyeket a felismerésre, mert azzal tisztában volt, hogy a történteket sima egészségügyi dugásnak nevezni bántó és végtelenül igaztalan tett lenne. Nemcsak Sylviával szemben, hanem a történtekkel szemben is.

Itt viszont el is érkezett a reggel nagy dilemmájához. Hogyan tovább? Egy éve van még az iskolában, Sylviának kettő, és ha végeznek is, fogalma sincs még róla, milyen útra lép majd a diplomával a kezében. Itthon? Vagy a nagyvilágban? Zenélve? Vagy tovább keresve önmagát az Életnek becézett taposómalomban? Egy lánnyal az oldalán ez már feleannyira sem egyszerű kérdés volt, mint amiket Aronnal szoktak feltenni egymásnak néhány sör után, világmegváltó nagy beszélgetéseik során. És miért olyan biztos benne, hogy egy lánnyal, nevezetesen Sylviával az oldalán kell meglelje ezekre a kérdésekre a választ?

A telefon csörgésére összerezzent. Az első gondolata az volt, hogy nem akar most beszélni senkivel, de elég volt egy pillantás a kijelzőre, hogy eldöntse, Sylviával igenis akar beszélgetni.

*

A hetek, a hónapok eufórikus boldogságban, szerelemtől bódultan rohantak el. Nyár végén letehette a különbözeti vizsgáit és a rektor engedélyezte a tanulmányai folytatását, így a baleset miatt végül mégsem vesztegetett el egy fél évet, és ettől úgy érezte, hogy egy hőstettet hajtott végre, amire talán nem is lett volna képes Sylvie támogatása nélkül. Az egyetlen, ami fölött nem tudott napirendre térni, a lány apjának komor tekintete volt, valahányszor találkoztak.  Nem értette az ellenszevét, hiszen a lánya boldog volt, kívánhat-e ennél többet egy apa?

Az utolsó év úgy szaladt el, mint egy pillanat és a diplomáját kézhez véve, a zárókoncert sikerén felbuzdulva, amikor a nézőtér állva tapsolta meg a produkcióját, úgy érezte övé a világ. Hogy ez mennyire nem így volt, azt csak másnap délelőtt tudta meg, George Deaver dolgozószobájában Manhattan egyik felhőkarcolójában. Zavarodottan nézte az eléje tolt borítékot, aztán egyre dühösebben, míg végül egy ékes káromkodással az ajkán kirontott az irodából, el a megdöbbent titkárnő mellett. Úgy rohant hazáig, hogy csoda, aznap nem ütötte el egy másik furgon. Igaz, a Sylvia apja által okozott sérülés sokkal súlyosabbnak bizonyult.

Ő maga kereste fel a férfit, hogy a tanácsát és a segítségét kérje. Európában ajánlottak neki állást, Londonban; és tudni szerette volna, beleegyeznének-e, hogy Sylviát is magával vigye. Ha a férfi az érveivel meggyőzte volna, ő lemondott volna az útról, de a lány apja a meggyőzésnek egy egészen különleges módját választotta. Biztatta, hogy fogadja el a felkérést, és egyúttal felejtse el Sylviát. Engedje, hogy a számára megálmodott jövőt választhassa. Kétségbeesetten hívta Sylviát, de csak a géphang ismételgette a fülébe szenvtelenül: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Oda akart menni hozzá, kérdőre vonni, hogy mi ez az egész őrület, hiszen a tegnap éjjel maga volt a csoda. Aztán rájött, hogy az az éjszaka már a búcsúé volt. Az a nap sok mindent összetört benne. Végül haragból és dacból szőtt maga köré védőhálót néhány óra alatt és olyan döntést hozott, ami örökre megváltoztatta mindkettőjük életét.

Zongorajáték 5.

 Sylvia megkönnyebbülten hajolt meg, ahogy Mozart G-dúr hegedűversenyének részletét befejezték. Nem hibázott, mondhatni élete legjobbját adta. Mindezt úgy, hogy Petert nem látta sem a nézőtéren, sem a színfalak mögött. Azt hitte, azt remélte, hogy a fiú még a fellépés előtt odamegy hozzá és ad neki egy csókot, hogy biztos sikerüljön, de nem jött, pedig tegnap szinte megígérte, így aztán talán neki is bizonyítani akart, hogy a támogatása nélkül is megáll a lábán. A nagyapja felállva tapsolt, ő pedig zavartan igazgatta el magán az elegáns fellépő ruhát, ahogy lesietett a színpadról. A hegedűjét biztonságba helyezte a tokjában és rábízta Helenre, aki az összes tokot elzárta a hegedűteremben, aztán a fellépők számára kijelölt székek egyikéhez sietett a félsötét nézőtér szélén, mert ő is kíváncsi volt az este vendégművészére, a mindössze harminchárom éves hegedűvirtuózra, David Garrett-re.

Hihetetlenül jóképű fickó volt, tagadhatatlanul nagy tudással, mégis megosztotta a szakmai közvéleményt, amiért sokak szerint aprópénzre, vagyis hát inkább érdemtelen milliókra cserélte a tehetségét. Tény, hogy a fellépései sokkal közelebb álltak a showműsorokhoz, mint a hagyományos értelemben vett komolyzenei hangversenyekhez, de a közönség imádta és teltházat tudott produkálni a legnagyobb koncerttermekben is. Még valami Guinness-rekord is fűződött a nevéhez, úgy reklámozták, mint a „világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Tény, hogy tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki a zsebpénzét. Hosszú haja, a borostája, tetoválásai, a halálfejes pecsétgyűrűk, a vadnyugati csizma és a sokszor popsztárokra hajazó öltözéke köszönt vissza a lemezborítókról és poszterekről. Még a fellépők gyülekezésekor bemutatták mindenkinek, mint az iskola volt diákját, aki igazán sokra vitte. Nem mintha a lányokat ez érdekelte volna a legjobban, mert hát valljuk be, bőrnadrágjában, hosszú hajával a sok szmokingos, frakkos fellépő között ez a férfi olyan volt, mint egy páva a pingvinek között. Sylviának az szúrt szemet, hogy még a szeme is ki volt húzva, mint aki pontosan tudja, hogy a színpadról az csak akkor érvényesül, ha hangsúlyozza. Minden ízében profi volt és értett a showhoz, ez nyilvánvaló volt.  Átfutotta az életrajzát már aznap, amikor megtudta, hogy ő lesz az idei év műsorának vendégművésze. A kritikusai szerint nem rossz hegedűs, csak éppen középszerű, még akkor is, ha a crossover fenegyerekének titulálják is egyesek. Most a saját véleményét akarta meghozni, hogy ez rosszindulatú kekeckedés vagy az igazság.

Peter már a színfalak mögött hallgatta végig, ahogy a lófarkas amorozó pillanatok alatt hódítja meg az addig udvariasan érdeklődő közönséget. Eddig a pillanatig szinte bujdokolt Sylvia elől, nehogy idejekorán lelője a meglepetést. A díszlet takarásából az előbb elkapta a pillanatot, ahogy megkönnyebbülve lépdel lefelé a színpadról. Fehér hosszú ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Szinte erőszakot kellett tennie magán, hogy ne állítsa meg és ne csókolja meg a még mindig dacosan összeszorított kis száját, hogy végre ellazuljon. Pedig igazán kíváncsi lett volna, mit szól a következő attrakcióhoz. A felkapott sztárrá vált valaha volt tanítvány egy vetkőző show-val kezdte műsorát; megszabadult a hosszú haját összefogó bőrszíjtól, aztán levetette a kabátot, amely alighanem Paganini korát volt hivatva felidézni, mivel tőle játszott valamit; majd végül még a nyakravalóját is laza mozdulattal kidobta a nézőközönség soraiba, aztán ott állt a színpadon bőrnadrágban és lobogó fehér ingben. A nők máris a lábai előtt hevertek. Peter elhúzta a száját. Ez után a bevezető után kíváncsi volt, a fickó mennyire mestere a hegedűjének, mert a zenedarabnak a saját ízlése szerint túl nagy körítést csapott. Persze, mit várjon valakitől, aki a Paganini életéről szóló film főszerepét játszhatta el, és azóta már nemcsak remek zenésznek, de jó színésznek is tartották. Peter nagyon remélte, hogy objektíven tudja megítélni és nem lesz a saját, elfogult véleményének a rabja. Ha őszinte akart lenni, a fickó túlságosan jóképű volt, ráadásul hegedűn játszott, és mindezek tetejébe még csak nem is sántított…, kicsit tartott tőle, hogy Sylviát is elvarázsolja.

A tapsvihar és éljenzés hallatán Aron beszédes grimaszt vágott és látványosan elhúzta a tenyerét a torka előtt, jelezve, hogy ezzel nekik alighanem befellegzett. Elég hálátlan feladatnak ígérkezett a világsztár lehengerlő és rövid előadása után ezzel a hosszú zongoradarabbal színpadra állni. A nézőtér elcsendesedett és leereszkedett a zenekari üléseket a két előtérbe helyezett zongorától elválasztó színpadelem, hogy kettejük játékáról semmi ne vonhassa el a figyelmet. Kéz és lábtörést! – súgta Aron, ahogy eliramodott a szemközti oldalra. Peter a szemét forgatva csóválta meg a fejét. Még egy ilyen beszólás és inkább hazamegy. Személyszerint ő már nem vágyik több törésre, még képletesen sem. A műsorvezető felkonferálta a következő számot és megemelte a hangját, ahogy Petert említette. Egy fél mondat erejéig hozzáfűzte, hogy egy súlyos baleset után tér vissza a hangszere mellé, és Petert ez a félmondat zavarta a legjobban. Remek! Aki esetleg még nem tudta, most már az is hallotta. Ezek után aztán sikerüljön bárhogy a fellépésük, ott motoszkál majd benne a kérdés, hogy nem szánalomból tapsolnak-e majd neki. Még elkapta David Garrett lesajnáló pillantását, amikor indulnia kellett a reflektorfénybe. Laza, hétköznapi megjelenése mellett úgy érezte magát, mint egy pingvin, aki betévedt a színpadra. Tudta, hogy a fickó nem személy szerint neki üzent, csak utalni akart a köztük lévő óriási különbségre. Ő volt a pénz és a siker, Peter pedig a diák, aki ha végez is, még ugyanúgy eltűnhet a süllyesztőben, mint oly sokan azok közül, akik kemény munkával haladtak a diploma felé.

A pillanat tört része alatt horgadt fel benne a dac és a lázadás. Végig sem gondolta mit tesz, de ahogy a zongora mellett állva meghajoltak Aronnal, felemelte a kezét és kioldotta az elegáns csokornyakkendőt. Egy hanyag mozdulattal félredobta, aztán kigombolt két gombot az ingén, végül a frakkot lerázta a válláról és a zongorapadra fektette. Fehér mellényében és ingében, a fekete nadrágban olyan volt, mint egy vőlegény, aki a saját esküvői vacsoráján a zongora mellé ül, hogy játékával elbájolja újdonsült hitvesét és a vendégeket. Gondosan megfésült sötét fürtjeibe beletúrt, megadva a végső könnyed külsőt. Aron döbbenten figyelte, mit művel, aztán elvigyorodott. A kezdeti elképedés után azonnal levette, hogy Peter így üzent a nagyképű seggfejnek és a közönségnek is. A közönség pedig – úgy tűnt – meg lett véve kilóra. Egy újabb jóképű zenész, laza eleganciával és magabiztosan, az este határozottan szórakoztatónak bizonyult számukra.

Sylvia visszatartott levegővel, ujjait tördelve hallgatta végig a fiúk játékát. Már Peter nevének említésekor benne akadt a levegő. A kis titkolózó! Hát ezért vigyorgott olyan ördögien, amikor megkérdezte, eljön-e a koncertre. Ki nem hagynám! – válaszolt akkor a fiú, ő meg kis naív, azt hitte, miatta. A végén felcsattanó taps hallatán a könnye is kicsordult a visszafojtott feszültségtől és az örömtől. Tudta, hogy a fiúnak rengeteget jelent ez a siker, amely bebizonyíthatja, hogy azon a napon, a furgon kerekei alatt nem törtek darabokra az álmai is. Sikerült! Jobban örült ennek, mint korábban a saját hibátlan játékának. Egy élmény volt figyelni Peter játékát, ahogy ujjai könnyedén futottak a billentyűkön, nem volt benne semmi erőlködés, semmi manír. Természetes volt, mint aki nem megtanulta a darabot, hanem mint akiben megszületett. Szinte irigységet érzett, amiért a fiú mostani játéka végképp összetörte benne a képet a saját tehetségéről. Eddig úgy gondolta, hogy ő és a kedvenc hegedűje jó barátok, de most látnia kellett micsoda különbség van barátság és szerelem között. Ha a kapcsolatukra is igaz lesz ez a minőségi ugrás, akkor igazán boldog nőnek vallhatja magát.

– Remek volt, kicsim! – ölelte magához az apja a műsor végeztével, mielőtt a nagyapja és a nagyanyja ölelhették a keblükre kedvenc (és egyetlen) unokájukat.

– Olyan büszke vagyok rád! – törölgette a szemét Cloé nagyi,  és Sylviának nem volt szíve a szemébe mondani, hogy neki viszont egy rémálommal ért fel a színpadi jelenlét. Az egész család boldog volt, hogy a hosszú évek munkája beérni látszott, így aztán megpróbált örülni ő is, bár a gondolatai máshol jártak. Vajon Peter idejön-e hozzájuk, vagy neki kell megkeresnie a tömegben. A kérdésére szinte azonnal meg is kapta a választ.  

– Jó estét, Peter! – nyújtott kezet az apja a közeledő fiúnak, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki a vetkőző számát nem fejezte be. Időközben a mellényét is elhagyta valahol. Bemutatta a fiút a szüleinek, mint Sylvia barátját, aztán rákacsintott. – Meglepő kezdés volt.

– Hirtelen ötlet volt, hogy ne legyen akkora a szakadék David és a mi műsorszámunk között. A kritikusai úgyis azt hangoztatják, hogy az előadásának nagy hányada a show része. Gondoltam, egy kicsit lopok tőle a showból – vonta meg a vállát Peter, miközben szeme végigfutott a lány rokonságán.

– Azért el kell ismerni, remek muzsikus – intette komolyan az idős férfi Sylvia oldalán. Peter nem vitatkozott. A közönség kedveli David Garrettet, és valóban nyújtania kellett valamit, hiszen a súlyos milliókat nem adták neki sem ingyen. Az, hogy neki nem volt különösebben szimpatikus, a magánügye. A fickóból csak annyi érdekelte, hogy Sylviát is a bűvkörébe vonta-e. Ha nem, akkor ő kész elismerni a zenei tehetségét. Végül is hegedűn játszik, sosem jelentenének egymásnak konkurenciát.

– Remek volt, Peter! – fordult hozzá Loretta Deaver. Kedves mosolyában nem volt semmi mellékes gondolatnak nyoma, csak a színtiszta elismerés sugárzott belőle. – Sylviától hallottam, hogy újra keményen gyakorol, de egyikünk sem gondolta, hogy a zárókoncertre. Ez igazi meglepetés volt.

– Annak is szántuk. Tegnap alig tudtam befogni a számat, hogy el ne dicsekedjek Sylvienek, hogy én is szerepelni fogok, csak az tartott vissza, hogy azt akartam, neki is igazi meglepetés legyen.

– Hát, sikerült. Amikor megjelentél a színpadon, még levegőt is elfelejtettem venni. Ráadásul ilyen hosszú darabbal. Jobban izgultam, mint amikor én álltam a színpadon.

– Azt azért nem hiszem – mosolyodott el a fiú, mire Sylvie ijedten nézett rá.

– Ennyire látszott?

– Nem, nem látszott, tökéletes voltál – nyugtatta meg Peter és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ellopni a lányt a családjától. Bár, ebben a földig érő koncertruhában…, mindegy, egy kényelmes pólót kölcsön tud adni neki. Különben is, ha az estéjük úgy alakul, ahogy tervezte, akkor garantáltan nem fogják összegyűrni ezt a szabászati remeket.

Sylvia közben az anyjához fordult. – Elhoztátok a táskámat, amibe összekészítettem a ruháim?

– Persze kicsim, kint van a kocsiban, apád mindjárt behozza. – George Deaver el is tűnt és hamarosan egy nagy papírtáskával jelent meg.

– Tessék, öltözz át valahol és akkor ezt haza is visszük. Kár lenne, ha egész este a szatyorban gyűrődne.

– Oké, mindjárt jövök! – ragyogott rá a lánya és elviharzott a nagy batyuval a karján. Peter követte a tekintetével, ahogy eltűnik a női mosdók irányába. A lány apja azonnal Peter felé fordult, és halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

– Tudom, hogy év vége van, meg ez a sikeres koncert is feldobta a hangulatot, nyilván isztok majd valahol. Sylvia mesélte, hogy a barátaitokkal beültök valahova ünnepelni. Azért csak óvatosan! Nem szeretném, ha holnap megbánná, amit ma művel. Rendben? – nézett rá komoly, bár nem fenyegető tekintettel. Mindenesetre a szavai mögött ott volt a kimondatlan ígéret, hogy amennyiben Sylvie holnap mégis bánatosan gubbasztana a szobájában, akkor Peter számíthat egy tetemrehívásra. Peter nagyot nyelt. Az arcára lennének írva a tervei? Hát, azt ő maga is nagyon remélte, hogy Sylvia holnapra nem fogja megbánni, amit ma művelni fognak. Már, ha a lány benne lesz a szűkkörű ünneplésben, mert esze ágában sem volt másokkal osztozni a mai estén. Olyan régen várta már, annyit álmodozott erről a napról, hogy kicsit már tartott is tőle, túl ne komplikálja a dolgot. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire tervezgetne egy romantikus estét, de úgy érezte, ez most más lesz, mint a korábbiak, tehát jogos, ha kifejezetten izgatottan várja. Bár, az is lehet, hogy valóban a barátokkal fognak kikötni valahol, utána taxiba pakolja a leányzót és az éjszaka hátralevő részében agyal majd az elszalasztott lehetőségen. Sylviánál sosem lehet tudni.

– Természetesen uram, vigyázni fogok rá! – bólintott ártatlan arcot vágva, amiről nem tudhatta, hogy még a lány anyjának is olyan gondolatai támadtak miatta, amiket a legjobb indulattal sem nevezhetett volna ártatlannak.

– Te nem öltözöl át? – nézett rajta végig a férfi, mire Peter megvonta a vállát.

– Hát, ez végül is csak egy sötét nadrág és egy fehér ing. Bárhova megfelel. – George Deaver kutatva vizsgálta a vonásait. Valamit érzett, valami veszélyt, amiről nem tudta, hogy mennyire kell komolyan vennie. Egy apa túlzó aggodalmaskodása lenne, vagy ügyvédi praxisának egyik híresen jó megérzése? De Peter olyan tiszta, nyílt tekintettel nézett vissza rá, hogy végül egy halk sóhajjal megpróbált bizalmat szavazni ennek a sötét hajú kölyöknek, akinek a szeme úgy ragyogott fel, mint két dragakő, amikor Sylvia megjelent a ruhás zsákkal a karján. A másik kezében a hegedűtokot tartotta. Az apja kezébe nyomta mindkettőt, aztán végigpuszilta a rokonait, majd csillogó szemekkel Peter felé fordult.

– Mehetünk?

– Persze! – mosolygott rá a fiú, aztán szertartásosan biccentett a szülők és a nagyszülők felé. – Viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk.

Ahogy jobb kezének tenyerét a lány hátán nyugtatva vezette kifelé a tömegen keresztül, Loretta és az anyósa őket figyelték.

– Már alig látszik a bicegése – mondta az asszony, mire az anyósa  rákacsintott:

– Ha nem meséltétek volna az előzményeket, nem is vettem volna észre. Annyi más néznivaló van ezen a kölykön – kacsintott a menyére. – Szerencsés lány ez a Sylvie. Ez a fiú a leghelyesebb az évfolyamon és ahogy játszik, istenem, ha fiatalabb lennék, nem mondom, lecsapnám az unokám kezéről – kacagott az idős asszony. George és az apja a fejüket csóválva figyelték a két asszonyt, ahogy bakfislányokként nevetgélnek. George az apjára nézett:

– Figyelni fogok erre a srácra, mert nem elég, hogy Sylviet szédíti, még a feleségem és az anyám is a bűvkörébe került.

*

– Milyen buliról beszéltél az őseidnek? – állt meg Peter az utcán, mire Sylvia nevetve belekarolt:

– Mégse mondhattam nekik, hogy fel akarok menni hozzád. De ha nem akarod… – vigyorgott rá félénken. Istenem, micsoda égés lenne, ha Peternek eszébe sem jutott volna, hogy kettesben töltsék az estét.

– Istenem, dehogynem! – ölelte magához a fiú megkönnyebbülten. – Nem lett volna sok kedvem elmenni valahova, amikor egész nap arra gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, hogy megkérdezzelek, lenne-e kedved kettesben ünnepelni, nálam.

– Mióta vagy te ilyen bátortalan? – kacagott Sylvia.

– És te mióta vagy ilyen kis vadóc? Már a violinkulccsal megleptél, a ma este pedig mintha az álmaim készülnél valóra váltani – morogta a szájába Peter, ahogy megcsókolta. A teste minden négyzetcentimétere árulkodóan mesélt a lánynak, miről szólhatnak ezek az álmok. Arra rezzent össze, hogy valaki a vállára csap.

– Helló, szerelmesek! – vigyorgott mellettük Aron egy csinos vörös hajú lány társaságában. Ő volt az, aki annak idején elkotyogta, hogy ki fizeti Peter kezelésének költségeit. Most kíváncsian figyelte az ölelkező párost. Szóval Peter Cunningham felcsípte a kis pénzeszsákot? – Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – kérdezte Aron, és Peter kelletlen arcát látva újra elvigyorodott. – Hékás, hosszú még az este, csak egy ital.

– Van kedved? – nézett kérdőn Sylviára a fiú és beletörődően vette tudomásul a lány bólintását. – Oké, egy ital, de aztán dolgunk van – nézett jelentőségteljesen a barátjára, aki nevetve csapta hátba.

– Helyes, nekünk is dolgunk van, úgyhogy tényleg csak egy ital. Hidd el, ha zavarogni akarnék, akkor meghivatnám magunkat hozzád – kacsintott a barátjára, aki vidáman húzta a hóna alá Sylviát.

– Esélyed nem lenne!

Egy órával és két vodka-tonic-kal később feszengve üldögéltek egy füstös kis csehóban, ahol az iskolából sok ismerős arcot fedeztek fel. Körülöttük mindenki a másikat túlkiabálva próbálta feleleveníteni a koncert emlékezetes pillanatait, a bakikat és a közönség reakcióit. Ők ketten csak ültek csendben, egymás kezébe kapaszkodba, és a boksz intim közege, a bár fullasztó levegője csak forralta bennük a korábbi elhatározást. Amikor már egyikük sem tudta, mi a fenéért ülnek itt, a fiú kikotort néhány bankjegyet a zsebéből és az asztalra tette Aron elé.

– Hát, nekünk már mennünk kell! – állt fel hirtelen Peter és Sylvia sietve követte. Ő is úgy érezte, ha még fél óráig itt kell üldögéljenek, sikítva fog Peter ölébe mászni. Ma este nem akart szakállas poénokon vihogni, pikírt megjegyzéseket tenni a tegnapi lábszépségverseny résztvevőire, vagy tervezgetni a nyári szünetre. Ma csak Petert akarta, ezért kifejezetten zavarta az őket körülvevő tömeg. Tudta, hogy az ő hibája, hogy ez az óra elveszett a közös estéjükből, de el volt szánva rá, hogy kárpótolják egymást az itt elvesztegetett időért.

Peter a fogát összeszorítva igyekezett fel a lépcsőn. A tempója máskor ennek a töredéke lett volna, de most még ezzel is időt akart nyerni, úgyhogy úgy gondolta, megér egy kis sziszegést az a néhány perc előny. Amikor kitárta Sylvia előtt az ajtót, a lány elmosolyodott a fiú romantikus próbálkozásán. A kanapé előtti asztalkán egy üres kólás üvegben egyetlen szál vörös rózsa ágaskodott, mellette egy tányéron különböző magasságú tojáshéj színű gyertyákat fogott közre a tegnap este egyik papírkoronája.

– Úgy látom, valakit vártál … – nézett huncut mosollyal Peterre, aki a szemét forgatva zárta be maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy reggelig ki sem kell nyissa már.

– Miből gondolod? – kérdezte magára öltött flegmasággal, miközben bekapcsolta a rádiót. A hangszórókból a jazz csatorna szólalt meg halkan.

– Mert az utóbbi időben, mintha nem lett volna itt se virág, se gyertyák.

– Mert te sem voltál itt – húzta magához a lányt végre, aki készségesen simult hozzá. – De ma este tényleg bíztam benne, hogy eljössz, úgyhogy vacsorával is készültem – biccentett fejével a mikró felé, ahol egy pizzás doboz hevert a pulton.

– Még nem vagyok éhes. … Legalábbis nem pizzára – ragyogott rá a lány hatalmasra tágult zöld szeme és Peter lustán elmosolyodott helyes, még ő sem volt éhes, legalábbis nem Don Fernando amúgy ínycsiklandó Hawaii pizzájára. A lány szemeibe nézve közelebb hajolt hozzá, egy lágy csókot lehelt a pirosló ajkakra, amikről időközben Sylvia már letörölte a vámpírvörös rúzst. Amikor a lány átölelte a nyakát, felemelte a kezeit és kigombolta az első gombot a tarka virágmintás blúzon. Várta, hogy Sylvie lefogja a kezét, hogy lassításra kérje, de a lány csak túrta a selymes sötét tincseket, miközben kufulladásig viszonozta a csókját, aztán kis kezeit, amikkel nem olyan régen még olyan ügyesen játszott a hangszerén, leengedte a fiú nadrágjának derekáig és kihúzta belőle az inget. Ez nyilvánvaló beleegyezés volt, kezdeményezés és együttműködés; Peter pedig nem akart csalódást okozni neki. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert abba ő maga halt volna bele.

Mire végzett az apró gombok idegborzoló sokaságával és lesimogatta végre a lányról a blúzt, már alig bírt uralkodni magán. Egyrészt nagyon régen volt már, hogy egy női testet ölelhetett, másrészt most ez a test Sylviáé volt, egy nem is remélt ajándék, és ő egyetlen pillanatra sem akart hálátlan lenni az örömért, amit a lány szerelme jelentett. Hogy összeszedje magát, egy kicsit eltolta magától a lányt. Ez volt az első öngól – gondolta kiszáradt szájjal. Mindig is elismerte a lány formás idomait, de most, hogy teljes pompájában tárult fel előtte, még éppen időben fogta vissza magát, hogy meg ne nyalja a száját, mint egy éhes hímoroszlán.

– Gyönyörű vagy! – suttogta és Sylvia meg sem próbált szabadkozni. A fiú tekintete olyan őszintén támasztotta alá a szavait, hogy legszívesebben felnevetett volna. Gyönyörű vagyok! – ismételte magában, és ettől a két szótól magabiztos lett és kihasználva a köztük lévő néhány centit, a lehetőséget, hogy kezei szabad utat kaptak, gyors, ügyes mozdulatokkal gombolta végig Peter ingét. Ahogy szétnyitotta a mellén, a sötét göndör szőr a fiú mellkasán vonzotta az ujjait. A múltkor csak viccből mondta, de igazából tényleg mindig a szőke fiúk voltak a kedvencei. Amíg meg nem ismerte Petert, aki sötét hajával, a baleset utáni sötét önromboló gondolataival, állandó fekete pólóiban maga volt a sötétség, és ő tudta, hogy képes kiszabadítani ebből a sötétségből. A hajával persze nem szándékozott semmit csinálni, mert egyszerűen nem is tudta volna másmilyennek elképzelni, és már régen rájött, hogy nincs nagyobb élvezet, mint a dús fürtök között matatni, de lám, máris fehérben van és sejtése szerint nem sok kellett hozzá, hogy a világ is fényben fürödjön körülöttük ezen az éjszakán.

– Megtesszük? – simogatta meg az arcát Peter, mire belehajtotta a tenyerébe a fejét és lehunyta a szemét. Nem elég nyilvánvaló, hogy ezért jött? Nem volt még gyakorlott ezekben a dolgokban, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, hogy csábító legyen és ne egy ijedt kislány, így aztán jobb ötlete nem lévén, közelebb lépett és átölelte a fiú derekát. A közelségből megtudta azt is, hogy Peter nyilván az utolsó pillanatban adott neki még egy kis egérutat, abból pedig, ahogy magához szorította, azt is megtudhatta, hogy nem szívesen tenné. Helyes! Hiszen erre vágyott ő maga is. Hogy mire, azt inkább csak sejtette, mint tudta, mert még nem jutott el senkivel a célegyenesig.

– Szedsz gyógyszert? – erősödött meg a szorítás a dereka körül, mire szégyenlősen megrázta a fejét. Jaj, istenem, de liba vagyok! – sóhajtott magában. Csábítót akarok játszani, amikor még a legelemibb dologra sem gondoltam. – Oké, mormolta közben Peter és a tv alatti szekrény fiókjából előkotort valamit, miközben egy pillanatra sem engedte el. Újra lehajolt, hogy megcsókolja, és ebben a csókban már nem volt semmi bizonytalanság. Sylvia már a tudtára adta, hogy miért van itt, a többi az ő dolga volt.

A zene dallamára lassan toporogva úgy tettek, mintha táncolnának, de ennek a táncnak kettős célja volt. Egyrészt eljutni az ágyig, amit Peter a nagy alkalomra frissen áthúzott, másrészt az állandó közelségtől, bőrük surlódásától a végsőkig izzítani a szenvedély parazsát. Mind a két célt sikerült elérniük. Norah Jonas rekedtes hangja már a puha párnák közt csókolózó pár mozdulatait kísérte, ahogy szenvedélyesen, mégis már-már kielégíthetetlen kíváncsisággal telve fedezték fel egymást. Amikor Sylvie már nem tudta, de nem is akarta uralni a testét és a gondolatait, utolsó józan gondolata hálásan adózott a fiú gondoskodásáért, ahogyan fogsorával türelmetlenül tépte fel az óvszer tasakját, aztán már nem maradtak épkézláb gondolatai, átadta magát az érzéseinek, amelyek eddig ismeretlenek voltak, de egyetlen alkalom függővé tette őt a jövőre nézve. Örökre ott tudott volna maradni az őt ölelő karok között, érezni a kívánás ősi erejét, élvezni nőies hatalmát, ahogy elgyengíthet egy olyan erős és határozott fiút, mint Peter. Nem gondolt bele, hogyan lesz ezután. Nem érdekelte, hogy a szülei rájönnek-e, hogy hol töltötte a ma estét, nem érdekelte az sem, hogy mikorra ér haza. Most semmi más nem számított, csak Peter hol lágy, hol kemény érintése, ahogy vezette őt valami még ismeretlen, de feltartóztathatatlanul közelgő érzés felé.

Eközben Peter nem bírt betelni a lánnyal, aki ugyanolyan bőkezűen osztogatta a simogatásokat és csókokat, mint jómaga. Meglepett és elégedett reakciói fáradhatatlanná tették őt is. Lubickolt a kéjben és nem gondolt a holnapra, nem rontotta el ennek a pillanatnak a páratlan szépségét holmi moralizáló kérdésekkel. Mennyire szerette volna hinni, hogy szenvedélyük több mint ez az egyetlen alkalom. Még sosem született meg benne a vágy, hogy valakit hosszan maga mellett tudjon, osztozzon vele nemcsak a gyönyörben, de a mindennapok kihívásaiban is. Most pedig itt vergődött alatta szinte öntudatlanul ez a gyönyörű lány és neki csak egy vágya volt, hogy ez így maradjon örökké.