B.U.É.K!

Kívánok mindenkinek boldog új esztendőt! Kívánom, hogy a dolgos hétköznapokat édesítse meg a romantika, mert sok mindent könnyebben átvészel az ember egy megfelelő társ oldalán. De a mesékre annak is szüksége van, aki megtalálta ezt a kivételes embert.

Nos, kívánok hát boldog összebújásokat, tányércsapkodást, nevetést és sírást, édes béküléseket, józan belátást, mert úgy szép az élet, ha zajlik! És kívánok sok-sok szerelmet annak is, aki azt hiszi, már megtalálta, mert figyelem... nem megtalálni nehéz, hanem megőrizni... folyamatosan tenni kell érte!

Új év kezdődik, néhányotoknak új élet, de higgyétek el annak a réginek a folytatása is sok örömet, meglepetést rejteget még... és ez kortól abszolút független. Különben is, akinek a szíve fiatal, az nem öregszik, legfeljebb csak múlnak felette az évek.

Én sem tudom még, mit hoz az új év. Nem is nagyon tervezgetek. Csak titkon, magamban... De remélem, hogy abban a kimeríthetetlennek tűnő zsákban bújnak meg még betűk, mondatok, gondolatok, amikből össze tudok még ragasztgatni egy-egy újabb történetet. Örülnék, ha továbbra is megosztanátok velem a felfedezés örömét, hogy mi mindent sikerül „papírra vetni”, szóval jövőre, Veletek, ugyanitt!

B.U.É.K!

Egyszer volt, hol nem volt ... itt a vége, fuss el véle!

Mire az a perc elkövetkezett, amikor Abbott-ot különleges kerekesszékében végre a kijárathoz gördítették, a faluban már nem volt ember, aki ne suttogott volna a helyettesítő doktornő és az állatorvos romantikus egymásra találásáról. Susan Prior érthető kivételével mindenki nagy izgalommal leste a fejleményeket, melyeket Norma Digger rendszeresen megosztott a helyi vegyesboltban Joe feleségével, Monával, és ez körülbelül annyit jelentett, mintha szócsővel járta volna végig a főutcát. 

Norma elkerekedő szemekkel hallgatta a fiatal nőt, amikor beszámolt neki róla, hogy átköltözik Abbott házának vendégszobájába, és amikor az asszony kicsit sem leplezett kíváncsisága előtt behódolva elmesélte neki a férfival való ismeretségük történetét, a derék Norma saját kezűleg kapkodta össze Moira még száradó fehérneműit és saját maga kísérte át a házba. Ilyen regényes egymásra találásról  még számtalan Barbara Taylor Bradford könyvében sem olvasott és roppant élvezte, hogy ez a történet itt játszódik le a valós életben, pontosan az ő orra előtt. Amíg kiszellőztette Abbott hálószobáját, hogy beengedje a késő őszi kristálytiszta és hűvös levegőt, kávét tett fel és elővarázsolt valahonnan néhány gyömbéres süteményt is. Lenyomta Moirát az egyik székre és addig nem is hagyta békén, amíg a fiatal doktornő el nem mesélte neki töviről hegyire a történteket. A végén nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét:

-Drága gyermekem! Nem értem én ezeket a mai fiatalokat… Olyan vakok tudnak lenni, ha a szív dolgairól van szó. Olyan régen ismeri Hawkins doktort, amennyi idő nekem nem is adatott meg az én drága Henrymmel, aztán mégsem volt képes bízni benne. Hát nem ismerte elég alaposan? Én csak néhány éve ismerem, de nála egyenesebb emberrel talán még sosem találkoztam. Ha a maga helyében lennék, már régen az oltárhoz cibáltam volna és egy sereg gyönyörű gyerek visongana itt a ház körül. Hová tette a szemét, maga bizonytalan kislány?

-Nem tudom – sóhajtott Moira. –Talán az a nap magában hordozta ezt a balszerencsét is… éppen nem sikerült egy vizsgám… és tulajdonképpen aznap nem is találkoztunk volna, csak én váratlanul beállítottam, hogy megvigasztaljon a szerelmem… és ettől úgy tűnt, mintha ők ketten ezt használták volna ki. Pedig ismertem Amandát is, tudtam, hogy a hódítás az élete… erősebb benne a késztetés, mint a barátnője iránti lojalitás. És mégis Abbott-ot és magamat büntettem végül…. De hát végül a sors sem akarta, hogy örökre elváljunk… és mostanra talán már van annyi eszem, hogy ezt belássam.

-Akkor nem volt hiábavaló az elválásuk. – paskolta meg a kezét az asszony. –Ha legalább most felismerte, hogy az érzelmein a távolság sem változtatott semmit, akkor van még esélyük a boldogságra. Én mindenesetre már régen láttam ilyen élettelinek egy súlyosan sérült embert. – kacsintott rá a nő és ettől a pajzán kacsintástól Moira a bokájáig elpirult.

*

Most pedig itt állt a férfi mögött, tolva a széket, amelyben Abbott fintorogva feszengett. A kórház személyzete és a szigorúan fekvő betegeken kívül mindenki itt tolongott, látványosan úgy téve, mintha éppen mindannyian a büfébe igyekeznének, pedig csak látni akarták a love story aktuális fejezetét. A bejárat előtt Brandon Eastwood nyitotta épp ki a mentősök előtt a mentőautó hátsó ajtaját, segédkezve barátja elhelyezésében; és nem mulasztva el néhány vidám kacsintást a csinos nővértanulók felé. Ráfért már egy kis flörtölés, mert Rosa merev elzárkózással fogadta az érdeklődését. Nem tudta mire vélni a dolgot, bánatában már az is eszébe jutott, talán a fiatal nő az apósában találta meg a férfit, aki védelmezi és gondját viseli, de ezt az ötletét Abbott tegnap délután olyan harsány nevetéssel fogadta, hogy még a főnővér is rájuk nyitotta az ajtót, hogy rendre utasítsa őket. A nagy vidámságnak azonban azonnal vége szakadt, amikor Susan Prior nyitott be a szobába. Brandon elbúcsúzott, megígérve, hogy másnap segédkezik a hazaszállításnál, Abbott pedig ott maradt a nővel, hogy végre sort kerítsen a bocsánatkérésre és mentegetőzésre. 

Susan nem is hagyta sokáig a gondolataival viaskodni, egyenesen belevágott a dolgok közepébe.

-Azt beszélik a faluban, hogy már régebbről ismeritek egymást Harrison doktornővel.

Abbott lehajtotta a fejét. Még mindig kétszer kellett rágondoljon, mire felfogta, hogy doktor Harrison Moirával azonos.

-Moira és én együtt nőttünk fel. Ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanabba a középiskolába, még az egyetemre is. Mindig is ő volt számomra az igazi, csak … történt valami, ami szétválasztott bennünket néhány éve. Azt hittem, hogy új életet tudok kezdeni nélküle, de elég volt újra látnom, hogy rájöjjek, sosem lennék képes hűtlen lenni hozzá.

-Hát, én úgy emlékszem, azért sikerült … néhányszor… - grimaszolt a lány.

-Oké, akkor rosszul fogalmaztam – sóhajtott a férfi. … -ami azokban az években történt, amíg távol voltunk egymástól, egyfajta próbálkozás volt az elszakadásra. De bebizonyosodott, hogy ez képtelenség. Ráadásul a régi szakításunk is teljesen értelmetlen volt, úgyhogy … úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra. – harapta el a mondat végét Abbott. Hát, őszintén szólva ez így azért még nem került szóba Moira és őközte. De mi mást jelenthetett, hogy a lány hajlandó volt a házába költözni? … Mindegy, bármi is történjen a következő hetekben és hónapokban, abban biztos volt, hogy Susannal a kapcsolatuk végérvényesen véget ért. És nagyon remélte, hogy ezzel a beszélgetéssel az ápolónő is befejezettnek tekinti azt. 

-Hát, ha így áll a helyzet, akkor nincs más hátra, hogy én is beálljak a sorba és sok boldogságot kívánjak nektek, de az az igazság, hogy ez nekem még nem megy, Abbott. – nyelt nagyot a lány. –Az az igazság, hogy egyelőre erősebb bennem a keserűség, amiért egy pillanat alatt képes voltál félredobni, mint valami megunt kacatot. Sosem gondoltam volna, hogy a szemedben a mi kapcsolatunk ennyire felszínes volt. De ami nem megy, azt nem lehet erőltetni, tudom, úgyhogy … vigyázz magadra Abbott, és ha mégsem jönnének össze a dolgok Moirával, majd jusson eszedbe, mit hagytál kicsúszni az ujjaid közül. – szegte fel a fejét és büszkeségének utolsó romjait megőrizve kisétált az ajtón. Abbott szomorúan nézett utána. Amíg Susannal ment el vacsorázni, vagy töltöttek együtt egy szenvedélyes éjszakát, eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen csak pótléknak használja a lányt. De így utólag, visszanézve a kapcsolatukra, a lánynak kellett igazat adjon. Egy pillanatra átfutott a fején egy komor gondolat, hogy vajon ugyanilyen rosszul ítéli-e meg a Moirával való újrakezdés esélyeit is?

*

Brandon segített elhelyezni a merev gipsztől szinte magatehetetlen testét a frissen vetett ágyon, aztán ügyes kezekkel felszerelte a kórháztól kapott kiegészítőket, hogy a barátja fel tudjon ülni és szükség esetén akár át is tudja tornázni a testét a kerekesszékbe. Moira a fürdőszobában helyezett el segédeszközöket, hogy az illemhelyet egyedül is tudja használni a férfi, aztán a konyhába ment és főzött egy friss kávét. Norma meglepően korán visszavonult a rendelőbe, megnyugtatva a lányt, hogy az első beteg csak kora délután érkezik. Örült ennek a lélegzetvételnyi szünetnek. Tálcára tette a kávékat és egy kevés süteményt, aztán beballagott a hálószobába, ahol két sötét fej hajolt össze összeesküvők módjára. Amikor belépett, úgy rebbentek szét, mint akiket rajtakaptak, de Moirának ötlete sem volt, miről sugdolózhatott a két férfi. Csak azt látta, hogy Brandon arca fájdalmasan megrándul, aztán megveregeti a barátja vállát és kifelé tart. Még a kávét sem kérte. Az a vidámság, amit a kórházban viselt, álarcként hullott le róla, és most végtelenül fáradtnak és szinte már betegnek látszott. Moirának most először jutott eszébe, hogy a másik orvos az elmúlt napokban milyen sok segítséget nyújtott neki, és talán még rendesen meg sem köszönte. 

-Ígérem, most jó ideig hagyom pihenni. – nyújtott kezet Eastwoodnak, aki egy semmitmondó mosollyal fogadta a kézfogását, majd úgy ment tovább,mint akinek el sem jutottak az agyáig a lány szavai. Moira nem állta meg, hogy utána ne siessen.

-Jól van? – fogta meg a férfi karján, ahogy be akart szállni a dzsipbe.

-Minden rendben, köszönöm. Semmi olyasmi, amin néhány óra alvás ne segítene. – próbált kedélyesnek tűnni, kevés sikerrel Brandon. Aztán amikor beült az ülésre, mégiscsak ránézett Moirára és keserű hangon megszólalt:

-Mondja, miért olyan bonyolultak maguk nők? Egyetlen rossz pillanatért képesek megjárni és megjáratni a poklot, és az istennek se veszik észre, ha a szemük előtt törnek apró darabokra egy férfilelket.

-Rosa?  kérdezte óvatosan Moira, mire a férfi szeme fájdalmasan megrebbent.

-A barátnője még mindig a gyásza rabja. Én igazán hagytam neki időt, de úgy tűnik, képtelen elszakadni a férje emlékétől és az apósa házától. Pedig nem tartozik neki semmivel! És eközben nem törődik vele, hogy én mit élek át. Igazság szerint nem is kéne így tepernem utána. Mert ha képtelen bízni bennem, ha nem tud annyira szeretni, hogy feladja értem a múltat, akkor úgysem lehet közös jövőnk, nem igaz?

Moira vérvörösen hallgatott. Szinte szóról szóra ugyanez vonatkozott őrá is, csak neki még egy halott férjnyi mentsége sem volt. Nem hitt Abbottnak, csak egy rossz pillanat csalóka képéhez ragaszkodott és hagyta, hogy évek teljesen el, aztán csak a vak szerencse vezesse vissza a férfihoz, akiről mindig is tudta, hogy élete nagy szerelme. Ugyanolyan vak volt, mint amilyen most Rosa… és el is határozta, hogy még ma átmegy a nőhöz és felnyitja a szemét. Ha ehhez az kell, hogy őszintén beismerje, ő maga már elkövette ezt a hibát, hát akkor azt fogja tenni. – Úgyhogy tehetetlenül hátralépett, és nagyot sóhajtott.

-Nagyon is jól tudom, miről beszél. Ha gondolja, beszélhetek Rosával. Tudom, hogy maga nem közömbös neki, és talán csak egy kis bátorításra vár, hogy meg merje lépni az utolsó lépést.

Brandon keserű grimaszt vágott.

-Nem tudom, mennyire tudnám jól kezelni, ha magának hinne, nem nekem. Önmagától kell eljöjjön hozzám...azért, mert érzi, hogy ez az egyetlen jó megoldás mindkettőnk bajára. Ha nem szeret annyira, hogy lépjen, akkor nincs is értelme az egésznek. Nem igaz? – azzal becsapta az ajtót és kipörgő kerekekkel elindult.

*

-Pedig Rosa szereti. – lépett be Moira Abbott szobájába.

-Brandon szerint nem sok tanujelét adta eddig. – válaszolt neki Abbott, pontosan tudva, miről beszél a lány. -Pedig a srácot ennyire maga alatt nő miatt még sosem láttam. Számára biztosan Rosa az igazi. De talán Rosa számára nem Brandon. Ki tudhatja ezt, ha még ő maga sem?

-Néha az ember nem is tudja, mije van, amíg el nem veszíti. – szólalt meg halkan a lány. Pontosan tudta, hogy már nem Brandonról és Rosáról, hanem saját magukról beszélnek. Abbott nem válaszolt. Csak nézte őt némán, aztán egy mély sóhajjal lehunyta a szemét.

-Elleszek. Norma már biztosan vár. Menj nyugodtan!

Moira leforrázottan ácsorgott még egy kicsit, aztán kifelé indult. Nem erre a válaszra számított. Már majdnem kint volt a szobából, amikor a férfi hangja utolérte:

-Sosem vesztettél el, mert én mindig is tisztában voltam vele, hogy számomra te vagy az igazi. A kérdés már csak az, hogy a Te számodra vajon én vagyok-e?

*

Egy hét telt el a vallomásuk óta, de egyikőjük sem hozta fel újra a témát. Mintha közös megegyezésre jutottak volna abban, hogy a tetteik beszéljenek helyettük. Abbott csendesen, férfiasan tűrte a kényszerpihenőt, Moira pedig, hogy oldja a férfi magányát, ellátta gondolkodni valóval, megosztva vele a rendelőben folyó munka híreit. Norma talált egy asszonyt, aki rendben tartotta a házat és főzött, mosott rájuk, így aztán, ha a lánynak volt egy kis szabadideje, azt Abbott-tal tudta tölteni. Ha valamelyik farmon volt dolga, Abbott meghagyta, hogy telefonáljon amint odaér és amikor hazaindul. Moira – még ha feleslegesnek is ítélte a férfi aggodalmát – türelmesen engedett a szeszéllyel felérő óhajnak. Így aztán senki nem került infarktus közeli állapotba, attól tartva, hogy elveszett a tanyák közötti szövevényes utakon. De egy este lényegesen tovább maradt el, mint az szokása volt. A Donner tanyán borjak újabb hulláma igyekezett a világra. A korábbi tapasztalatai alapján magabiztosan tette a dolgát, megfeledkezve róla, hogy odahaza Abbott várja, amikor Rosa tartotta a füléhez a kitartóan zenélő telefont.

-Hol a fenében vagy? – csattant a férfi hangja az éter hullámain át.

-Én is örülök, hogy hallak. – mosolygott vidáman a lány, miközben az újszülött boci első, tétova próbálkozásait figyelte. –Dolgom van. – közölte a bosszús férfival, aztán hagyta, hogy a készülék a szalma közé, a földre hulljon, mert a gazda ideges hangja csattant a szemközti boxból.

-Doktornő! Valami baj van!

A táskáját felkapva máris oda igyekezett és ijedten figyelte a szerencsétlen állatot, amely az oldalán fekve zihált. A borjú láthatóan elakadt benne. Felkapta a válláig érő gumikesztyűt és a következő fájásnál mélyen felnyúlt. Összegabalyodott vékony kis lábakat tapintott és görcsösen próbált visszaemlékezni Brandon szakszerű mozdulataira, ahogy Rózsabimbó borját a világra segítette. A gazda már nyújtotta is felé a kötelet, amelynek a hurkát óvatosan a kis paták köré hurkolta, aztán a tolófájásokat kihasználva centiről centire húzta a napvilág felé. A tehén bánatos, fájdalmas bőgése a szívéig hatolt. Ne haragudj!- suttogta izzadó homlokkal, miközben az órájára sandított. Túlságosan régen tart már az állat szenvedése, félő volt, hogy vagy az anyát vagy a borját elveszíti, ha még időt veszt az óvatoskodásával. De nem akart hirtelen, durva mozdulatokat sem tenni. A tétovázásnak ebben az idegőrlő pillanatában egy kemény férfikar kulcsolódott a hóna alatt a kötélre és minden udvariaskodás nélkül utasította: -Húzza! Most!

Brandon Eastwood úton volt hazafelé, amikor a barátja felhívta. Minden bevezetőt mellőzve arra kérte, hogy azonnal menjen a Donner tanyára és nézzen körül, mi a fene zajlik ott. Brandon a fejét csóválva engedelmeskedett. Abbott Hawkins mondhat bármit, őt talán még jobban elkapta a gépszíj, mint Brandont magát. Nem szívesen ment Donnerhez, mert ez újabb fiaskót jelentett. Rosa újabb elutasítását, ami már lassan több volt, mint amennyit el tudott viselni. De Abbott aggódott, Moira a farmon volt, neki pedig óriási szíve volt, minden rosszindulatú mendemonda ellenére. Nem volt kétséges, hogy segíteni fog. Az istálló előtt megállva kipattant a kocsiból és a ház felé sem nézve besietett. Ott találta Moirát erőlködve, amint egy farfekvéses borjút próbált talán kicsit túl óvatosan a világra segíteni. Kettejük erőfeszítésének köszönhetően nemsokára megkönnyebbülve sóhajtottak fel. A kicsi bikaborjú egészséges volt, egyszer még sok tehenet tesz majd boldoggá – ígérte Brandon a gazdának, aztán Moirára hagyva a további feladatokat, hátrament a pihenő helyiséghez, hogy kezet mosson. Odabent –mint egy sarokba szorított állat – Rosa húzódott a fal mellé, amikor belépett. Észre sem vette korábban, hogy ott van az istállóban és a lány nyilván itt akart elbújni előle. Egyikük sem örült, hogy ez nem sikerült.

-Csak kezet mosni jöttem. – morogta kedvetlenül a férfi. Elszántan sikálta a körmei alól a kötél rostjait. Máskor erős bőrkesztyűben feszült volna neki a műveletnek, de most nem gondolkozott, csak ösztönösen nyúlt Moirának segíteni. Sziszegve tapogatta meg a vöröslő hurkát, amit a durva kender hagyott a tenyerén; és a következő pillanatban végtelenül gyengéden egy női kéz nyúlt a kezéért. Kigörbítette fájdalmasan összerándult ujjait és valami penetráns szagú gyógykenőccsel finoman bekente. A lóbalzsam más máskor is hatásosnak bizonyult, de sosem esett olyan jól a sebei kezelése, mint most, amikor Rosa csinálta. Ez az önkéntelen, gyengéd asszonyi gondoskodás a lelke mélyéig felmelegítette. Hát, csak nem közömbös a számára! Amikor a lány végzett, Brandon kivette a kezéből a tégelyt és egyetlen szó nélkül letette a lavór mellé a kenőcsöt, aztán lassan, időt hagyva a nőnek, hogy véget vessen a bizalmas közelségnek, a szájára hajolt. Rose nem húzódott el. Karjait a férfi nyaka köré fonta és elárvult szívének minden bizalmával és szenvedélyével visszacsókolta. 

Moira ebben a pillanatban nyitott rájuk, de azok mintha észre sem vették volna. A doktornő visszahúzódott és Donner elé sietett, aki szintén a helyiség felé tartott. Belekarolt a gazdába és kifelé vezette az istállóból.

-Életet mentene egy kávé, és azt hiszem Rosa éppen akkor főzött, amikor Eastwood doktor megérkezett. Talán még meleg, de ha nem, akkor ha megengedi, csinálok egy frisset. – csicsergett gondtalanul, elterelve a férfi figyelmét arról, hogy a menye és Eastwood doktor vajon hol tűnt el az istálló alkonyi Bermuda-háromszögében.

*

-És képzeld... nem tudom, mi volt az előzmény, de amikor rájuk nyitottam, éppen csókolóztak – suttogta Moira egy összeesküvő óvatosságával, holott kettesben voltak a férfi szobájában, ahol éppen a Donner farmon történtekről számolt be, és sem Rosa, sem Brandon nem hallhatta a lelkes élménybeszámolót. Abbott elképzelte... de a kép átalakult és nem a barátja, hanem ő maga ölelt egy nőt a szájára forrva, és az a nő Moira volt. Istenem, milyen régen volt, amikor együtt voltak, de még mindig emlékezett a szája ízére.

-Már éppen ideje volt. – krákogta zavartan, ahogy az  a másik elképzelt ölelkezés máris életre keltette a testét.  –Brandon egy ideje már azon gondolkozott, feladja. Rosa igazán nem könnyítette meg a dolgát.

-Te is feladnád? – érkezett egy halk kérdés és Abbott mély sóhajjal a lányra emelte a szemét.

-Most már biztosan nem. De volt idő, amikor azt hittem, úgy lenne jobb mindenkinek.

-Nem lett volna jobb! Minden más csak silány pótlék lett volna. – suttogta Moira, aztán lassan Abbott-hoz hajolt és óvatosan megcsókolta. Túlságosan rövid volt az érintés, Abbott nem érhette be ennyivel. Két keze közé fogta a lány eltávolodni készülő arcát és visszahúzta magához. A kopogást egyikük sem hallotta, így aztán Brandon Eastwood halvány mosollyal győződhetett meg róla, hogy a saját boldogsága után úgy tűnt, a barátjáé is révbe ért végre.

Csendesen visszacsukta az ajtót, még éppen időben megállítva Norma Diggert, aki egy tálcán Abbott gyógyszereit hozta éppen. Ujját a szája elé téve figyelmeztette az asszonyt, hogy csak csendesen, aztán kivette a kezéből a tálcát és visszakísérte a konyhába. Letelepedtek az asztalhoz és a doktor mesélni kezdett. Tudta, ha Norma értesülni fog a fejleményekről, hamarosan esküvőt ülhetnek a faluban, addig nem hagy békét egyetlen érintettnek sem. Ha minden rendben mehet innentől a maga útján, akkor dupla-esküvőt.

*

A kerekesszék nehezen gördült előre a havas kövezeten a templom bejárata felé, ahol két markos férfi megemelte és átsegítette azon a három lépcsőfokon, ami röpke akadályt jelentett a mennyországhoz vezető jelképes úton. Abbott sötét öltönyében úgy üldögélt a székben, mint egy elegáns századeleji  utazgató Indiában, ahol hordszékében jószerivel ülve juthat el a legeldugottabb helyekre is. Nyugodtnak tűnt, ami tekintve a torkán majd kiugró szívét, igazán szép teljesítmény volt. Brandon már az oltár előtt ácsorgott, ugyanolyannal feszült arckifejezéssel, mint amit a barátja érzett legbelül. Egymásra vigyorogtak, aztán Abbott szentelt egy röpke pillantást a karácsonyi díszbe öltöztetett templomnak is. Ha egy szóval kellett volna kifejeznie, varázslatos volt. Az oltár két oldalán fenyők csillogtak ünnepi fénybe öltöztetve, mindenhol gyertyák égtek, és a vendégek meghatott sustorgással, mosolyogva vették tudomásul, hogy nemsokára a környék két legkapósabb férfija búcsút mond az agglegény-életnek. A várakozás szinte tapintható volt a tömjén illatú térben. Megtapogatta a zsebében a gyűrűt, amire azt a kis műanyag karikát készült lecserélni, amit Moira rendíthetetlenül viselt az utóbbi hetekben. Az orgona felcsendülő hangjára mindannyian az ajtó felé kapták a fejüket, ahol meg is jelent előbb Moira az apja kezébe kapaszkodva, mögöttük Rosa az apósába karolva.

Abbott le sem tudta venni a szemét a menyasszonyáról, aki pontosan olyan volt, mint álmai hercegnője, és aki néhány héttel ezelőtt mégis csak életének kissé keserű emléke volt csupán. Aztán a sors furcsa szeszélyének köszönhetően az öreg Simmons majdnem kicsinálta, és ennek az esetnek teljesen váratlan és kiszámíthatatlan következményeként a lány újra felbukkant az életében. Szerencsére sokkal érettebben, de a régi szerelemmel a szívében. Néhány torokszorító nap után végre képesek voltak megnyílni egymásnak, amit egy szenvedélyes csók követett, majd azt a csókot még sok másik követte. 

Azon a napon pedig, amikor Abbott először merészkedett ki az ágy fogságából a kerekesszéke nyújtotta szabadságba, első dolga volt keresni egy orvosságos üveget és lenyiszálni a kupakjából egy karikát. …Amikor Moira a vacsorához terített, meglepve vette észre a terítéke mellé keveredett kis dobozkát. Kérdő, kíváncsi tekintetére Abbott csak vállat vont, bár a tekintete feszültebb volt, mint az utóbbi napokban bármikor, aztán felemelte a villáját és látszólag nyugodtan falatozni kezdett. Moirát legyőzte a kíváncsisága, kinyitotta a kis dobozt, aztán arcán  egy széles mosollyal felpattant  és … eltűnt a szobája irányába. Abbott zavarodottan nézett utána. Ez most vajon mit jelent? – rágta a lelkét a bizonytalanság, amíg a lány újra meg nem jelent az ajtóban, felmutatva a gyűrűsujját, amelyen  ott virított az a régi karika, amit annyi éven át kincsként őrizgetett.

-Sajnálom, de engem már eljegyeztek! – vigyorgott Moira és Abbott odakormányozta hozzá a székét.

-Hát megőrizted! – dédelgette a tenyerében a lány kezét, aztán lehúzta magához, hogy az ölébe üljön. –Az a régi fogadalom még ma is érvényes ám! Megmondtam… -Ha nagy leszek, csak te lehetsz a feleségem.  Építek neked egy várat, és abban fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk. -idézte szó szerint annak a hat éves kölyöknek a szavait. … -A vár egyelőre csak ez a szerény kis házikó, de a boldogságot garantálom. – tette hozzá, várakozóan figyelve Moirát.

-Szívesen leszek a feleséged, Abe! – csicseregte neki nagy komolyan a lány, és Abbott Terence Hawkins mind a harminc évével úgy érezte, életre kelt a mese, ő a hős lovag, aki akár egy sárkánnyal szemben is megvédelmezné a hercegnőjét.

Egy órával később a vidáman éljenző vendégek sorfala között kigördült a téli napsütésbe, ölében a feleségével, aki az imént majdnem elsírta magát, ahogy az esketés idejére a vőlegénye felkelt a tolószékből. Érezte magában az erőt, hogy meggyógyuljon. Kettőjükért és egy boldog jövőért, amiben egészen biztosan szüksége lesz rá, hogy visszanyerje a régi fürgeségét. Az első lépés ez volt az oltár előtt. A következőt pedig a szobája, most már kettőjük közös szobája meghitt magányában már alig várta.

VÉGE

Egyszer volt, hol nem volt ... - 2. rész

Moirának az elkövetkező napokban lélegzetvételnyi ideje nem akadt, hogy Abbott-on törje a fejét. A Jersey-tehenek félelmetesek voltak. Gyönyörűek, hatalmasok és agresszívek. Mint nő, Moira meg is tudta érteni őket. Hatalmas hasuk dagadt a borjútól, amely odabent ficánkolt napról napra kisebb térben szorongva, a párjuk meg már más teheneknek tette a szépet. Itt maradtak a bajukkal, maguknak, és akkor jön ez a kétlábú nőstény és még ő is megnehezíti az életüket a fogdosásával, nyúlkálásával. Nem ment ki a fejéből Abe figyelmeztetése, hogy soha ne fordítson nekik hátat, és mielőtt feléjük nyúlna, mindig figyelmeztesse őket a jelenlétére. De még így is hevesen zakatolt a szíve, ha dolga volt velük. Ha az öreg Donner nem állt volna mellette napról napra, az állatai talán nem is hagyták volna, hogy megvizsgálja őket. De a nap végén a hatalmas selymes pillák beletörődően pislogtak utána, várva, hogy másnap is ott legyen és segítsen rajtuk.

Összebarátkozott Rosával, Donner menyével, aki özvegyen maradt, amikor az anyósa és a férje balesetben életüket vesztették. Itt maradt a farmon az apósával és átvette a háztartás vezetését. Egy idősek voltak Moirával, így aztán hamar megtalálták a hangot, amikor Mo, a golden retriever szuka kölykeit oltotta. Ezeknek a kölyköknek is Sam, a gazda fekete labradorja volt az apjuk, így aztán érdekes kis alom hentergett a békés anyakutya körül. Sam ivartalanítására végül mégsem Moira kezei között került sor, mert felbukkant Brandon Eatswood, a szomszéd megye állatorvosa és megkímélte a beavatkozástól. Moira figyelmét nem kerülte el, hogy Eastwood doktor nem annyira munkamániából bukkant fel a farmon, sokkal inkább Rosa Donner miatt, aki pirulva sütötte le a szemét, ahogy a jóképű orvos rájuk dudált az udvaron. Moira számára is meglepetés volt a férfi, hiszen egy joviális, idős orvosra számított, aki azonban kiszállt a szinte tetejéig sáros terepjáróból, sokkal inkább egy görög istenre emlékeztette. Ha egészen őszinte akart lenni, még Abbottnál is jóképűbb volt, nem mintha ez egy pillanatig is megingathatta volna a szívét, amely még mindig azért a csaló szélhámosért dobogott. 

A férfi udvarias érdeklődéssel beszélgetett vele, de fél szeme Rosát követte, aki kimentette magát és besietett a házba, hogy kávét készítsen.  Orvosi kérdésekről esett szó, a közelgő ellésről, és hogy csak hívja bármikor, számíthat a segítségére. Végül Brandon sóhajtva csóválta meg a fejét, ahogy Abbottra terelte a szót.

-Nem lesz könnyű dolga, mert Abbott elkényeztette a környékbeli gazdákat. Akár még éjszaka is ugrott, ha hívták, bár sokszor kiderült, hogy csak egy szerelmes kandúr nem tudott aludni, a gazdája meg azt képzelte, valami nagy baj történt. Talán nem is baj, hogy most nincs kit ugráltatniuk, mert remélem, maga nem hagyja magát. Eszébe ne jusson éjszaka nekiindulni ennek a vidéknek, mert még azt is megtréfálhatja, aki jól ismeri a járást a vízmosások között. … Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen gyakorlata van tanyasi állatokkal?

-Őszintén? – sóhajtott Moira. –Semmilyen. Eddig egy belvárosi klinikán lakásban tartott kutyák és macskák körmeit nyírbáltam, bűzmirigyeket nyomtam ki, gyógyszereket írtam fel, ha túletették a kedvencet… ilyenek. …De elméletből mindig jó voltam. – tette hozzá egy fanyar grimasszal, mire a férfi jóízűen felnevetett.

-Ezt máris értékelem magában, hogy meg sem próbálta nekem eladni a gyakorlott körorvost. Én hiszek benne, hogy úgyis csak a gyakorlatban lehet ráérezni ennek a munkának a lényegére, úgyhogy az ajánlatom fenntartom. Bármikor hívhat, még éjjel is, ha gondja van. Közösen meg fogjuk oldani. És ha olyan jó volt az elméletben, akkor a gyakorlat sem foghat ki magán. Végül is, diplomát adtak a kezébe. 

Rosa lépett ki a házból, egy tálcán egyensúlyozva a kávékat, de megtorpant, ahogy a hahotázó férfit meghallotta. Moira azonnal megérezte a másik nő elbizonytalanodását. Talán attól tart, hogy én itt lecsapom a kezéről a reménybeli udvarlót – futott át a fején, és Rosa elé sietett.

-A legjobbkor. Bevallottam a barátunknak, hogy messze nem vagyok olyan gyakorlott, mint amilyennek szeretném, ha hinnének, de rendes kolléga, mert a segítségét ajánlotta fel, a felháborodás helyett. Rosa, remek barátja van!

-Nem a barátom, csak … - súgta vérvörösen a csinos nő, aztán inkább elharapta a mondatot. Csak szeretném, ha az lenne – ez lett volna a mondat befejezése, de ilyen fokú kitárulkozásra még nem tartotta elég közeli barátnak a fiatal állatorvosnőt.

-Egész idő alatt azt leste, mikor jön már vissza – kacsintott rá Moira,mire Rosa színe – ha ez lehetséges volt egyáltalán – még egy árnyalattal elmélyült. Aztán kihúzta magát és az őket figyelő orvos felé indult a kávékkal.

*

-Hát, hallod, te aztán nem végeztél fél munkát! – tette vissza az ágy végére a lázlapot Brandon és leült a barátja mellé. Ismeretségük első percében összebarátkoztak.  Abbott az érkezésével valósággal felszabadította őt, mert a környék asszonyainak figyelme onnantól megoszlott kettejük között, és ez jó kiindulási pontnak ígérkezett a barátságukhoz. Persze az évek alatt végül más okai is lettek ennek a barátságnak, de Brandon még ma is szívesen anekdotázott a régi időkről.

-Simmons volt, nem én. Ha nem lövi ki alólam Borgót, akkor semmi bajom nem lenne. – morgott keserűen Abbott, ahogy a gyönyörű állat értelmetlen pusztulása újra eszébe jutott. Jobban sajnálta, hogy menthetetlen volt, mint a saját sérüléseit.

-Azt mondják a faluban, féltékeny volt rád. Meg akart leckéztetni – vigyorgott Brandon, mire már Abbott sem tudta visszafojtani a nevetést.

-Jézusom! Csak ezt ne! Fogalmam sincs miért, de kifejezetten fáj, ha röhögök. – nyögött az öreg Abigailre gondolva, az öreg Joshua Simmons még öregebb feleségére. Ha Simmons hetven felett járt már, akkor Abigail túl lehetett a nyolcvanon is, Abbot nem tudta pontosan, de Norma valami ilyesmiről pletykált annak idején. ...Hogy ő és Abigail… ez is csak az öreg megbomlott agyában állhatott össze.

-Viszont találkoztam a helyetteseddel. Hát, hallod… csinos kis nő! És még esze is van. Ha neked is lenne, akkor becserkésznéd, amíg még előadhatod neki, hogy rászorulsz a segítségére. Inkább neki tedd a szépet, mint az öreg Abigailnek! Bár, most hogy Susan is itt sürgölődik körülötted… nem lesz egyszerű a dolgod. 

Brandon nem kedvelte Susant, aki már nála is próbálkozott, és elég hamar egyértelművé tette, hogy elsődleges célkitűzése a Doktorné megszólítás. A jótékonysági est óta óvta Abbott-ot, hogy vigyázzon a lánnyal. Megszelidíthetetlen agglegény lelkére egyetlen nő sem vethetett béklyót… amíg Rosa Donner meg nem özvegyült. Régebben is jól esett a szemét legeltetni rajta, de a férjes asszonyok tabunak számítottak nála, így egészen a temetést követő néhány hónapig még elkalandozó fantáziáját is visszafogta. Aztán fél évvel a szertartás után beállított a Donner tanyára, nagy cselesen Abbott-ot használva mankóként. De amíg Abbott az istállóban dolgozott, ő maga egy lépést sem tágított a csinos asszony mellől. Rosa Donner azonban egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit elvarázsolt ez az egyértelmű érdeklődés.

-Szóval találkoztál Moirával? – kérdezte Abbott összevont szemöldökkel, megzavarva a másik férfi borongós gondolatait, és inkább meg sem próbálta elképzelni, vajon a lány hogy reagált erre az amorózóra.

-Ja, igen... csuda csinos kis nő, bár nem hiszem , hogy nagy gyakorlata lenne, de majd rajta tartom a szemem.

-A szemedet, mást semmit! – dörmögött az ágy mélyéből Abbott, de a barátjának nem kerülte el a figyelmét a pikírt megjegyzés. 

-Már találkoztatok? – kérdezte óvatosan, nem tudva, hogy milyen aknamezőre lép, ha a lánnyal kapcsolatos kérdéseket tesz fel.

-Igen, bent volt Normával. – nézett félre Abbott. Brandon elvigyorodott. A barátja terelt, ezt a vak is észrevette volna, és ez azonnal felkeltette az érdeklődését.

-Úgy értettem az előbb, hogy korábban már találkoztatok? – ismételte meg a kérdést, megnyomva a „korábban-t”, és a hangsúlyból érezhető volt, hogy nem fog leszállni a témáról, amíg őszinte választ nem kap, úgyhogy Abbott egy bosszús nyögéssel felelt:

-Ja, így is lehet mondani.

-Hol, mikor... mennyire közelről ismered? – hadarta a kérdéseit Brandon, mire Abbott a szemét forgatva kicsit feljebb tornázta magát az ágyban.

-Olyan vagy,mint egy tinilány. Hogy a fenébe lehet ennyi kérdést feltenni egy szuszra? Amúgy meg a menyasszonyom, úgyhogy lehet a témát hanyagolni.

-Hogy micsoda? – bődült el a másik férfi olyan hangosan, hogy az ügyeletes nővér ijedten rájuk nyitotta az ajtót.

-Ne üvölts, ez itt egy kórház, itt betegek vannak! – fedte meg Abbott a barátját egyetlen rövid pillanatra élvezve a meglepetés sokkhatását, aztán rögtön aggodalomba váltott át, mert ha Brandon ezzel a témával lerohanja Moirát, neki esélye sem lesz a bocsánatkérésre. Márpedig Brandonnak ez a feminim vonása tagadhatatlanul megvolt, imádta vinni a pletykát, és megkeverni az általa poshadtnak tartott állóvizet.

-A menyasszonyod? – suttogott Brandon, bár ez egyes kultúrkörökben még mindig kimerítette volna a kiabálás fogalmát. –Menyasszonyod van és közben itt cicázol Susan Piorral? Abbott Hawkins, te nagyon rossz kisfiú vagy! – fenyegette meg mutató ujjával játékosan.

-Hat évesek voltunk, amikor eljegyeztük egymást. – adta meg a felvilágosítást Abbott, remélve, hogy ezzel a mondattal egyúttal éreztetheti is, hogy a dolog abszolút komolytalan. Hogy ő maga miért nem érzett így, azt most inkább végig se gondolta.

-Nem cicázom Susannal, csak ... időnként találkozgatunk. – vont vállat Abbott, már amennyire ezt a testhelyzete megengedte.

-Aha, találkozgattok. Hát, drága barátom, azért jó lesz, ha szem előtt tartod, hogy Susannál ezek a találkozgatások egyet jelentenek az oltár elé vonulással. Úgyhogy ha mégsem lennének ilyen terveid, akkor jobb, ha ezt minél előbb tisztázod vele. Ha már mindenáron találkozgatni akarsz valakivel, ott van a menyasszonyod... mielőtt megteszi ezt valaki más. – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után hatásvadászóan.

-Valaki ... más? – nézett rá átható tekintettel Abbott és a kézfeje megfeszült a takarón. Láthatóan célbaért nála a barátja célozgatása. Sosem gondolta volna, hogy a barátja szemet vessen élete szerelmére... de, hát nem ezt hitte annak idején Moira is? 

A kellemetlen emléktől szabadulni akart, de messze nem ment olyan könnyen, mint annak idején Amandától. A lány zavarba jőve barátnője váratlan megjelenésétől azonnal összekapkodta a ruháit és néhány perc múlva már el is tűnt a lakásából és hál istennek az életéből is. De sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy Moirát visszakapja. A bizalmatlansága máig fájó seb volt, mert majd húsz év barátságát és igen, egy bimbózó szerelmet intézett el néhány másodperc alatt. Abbott a mai napig nem tudta ezt feldolgozni, és bár az érzései úgy lobbantak lángra Moira látványára, mint a parázs alatt lapuló tűz ereje, mégis ez a tövis a szívében óvatossá tette. 

Brandon elgondolkodva figyelte a barátját, akit a néhány évnyi ismeretségük alatt sem sikerült ezek szerint kiismernie. Ez a Harrison doktornő valami olyan fullánk volt a srác bőre alatt, amit sem kivetni magából nem tudott, sem a beletörődés betokosodásával körbevenni. Abbott Hawkins még mindig szerette azt a lányt, ezt még a vak is láthatta, ahogy az arcán az érzelmek egész tárháza vonult át néhány pillanat alatt. Hát, ez most egy jó esélynek tűnt, hogy a dolgaikat lezárhassák – gondolta Brandon. Abe eléggé megsérült ahhoz, hogy a lány huzamosabb időt töltsön vele; és az a közömbös udvariasság, amivel Moira vele szemben viselkedett, reménykeltő volt, hogy talán még ő is a fiú emlékével a szívében mászik be esténként az ágyba és nem hajt új hódolóra. 

-Na, nekem mennem kell! – állt fel az ágy mellől. –Donner tehenei jó eséllyel egyetlen éjszakán akarnak majd elleni. Megígértem a barátnődnek, hogy ott leszek vele, mert volt hozzá mersze, hogy bevallja, ekkora állatokkal még nem dolgozott. Egyenes nő és ezt mindennél jobban becsülöm, tudod. Szóval, addig le akarom járni a saját betegeimet is, nehogy a legrosszabbkor akarjanak elhívni. Ha néhány napig nem jelentkezem, akkor beindult a nagyüzem. De vigyázok rá, ne aggódj! – paskolta meg a barátja vállát, aztán a belépő Susan felé biccentve kilépett az ajtón.

A nővér enyhe grimasszal csukta be mögötte az ajtót. Még élénken előtte volt a kép, amikor Brandon Eastwood végtelenül udvariasan ugyan, de egyértelműen a tudtára adta, hogy komolyabb kapcsolatra tőle ne is számítson. Ennek ellenére nem adta volna föl, hogy egyszer a férfi belássa, olyan asszony kell mellé, mint ő maga, de aztán egy napon megjelent Abbott Hawkins, és ettől Susan új reményekkel indult harcba az orvosfeleség státuszáért. Az utóbbi időben már egészen biztos volt benne, hogy most a megfelelő férfira vetette ki a hálóját. Ez a baleset egyszerre történt a legrosszabbkor és a legjobbkor, hiszen egyrészt bebizonyíthatja Abbottnak, hogy számíthat rá a bajban, másrészt lehangolva hallgatta az operációt végző doktor Morgan előrejelzéseit a férfi gyógyulásával kapcsolatban. Egy sánta, de jóképű férj oldalán élje le az életét? Akkor hát ennyi volt a báli táncoknak, a síeléseknek, a rendszeres futásoknak, amelyekre az utóbbi időben már Abbott-ot is rá tudta venni? Nos, a kárpótlásban remélhetőleg nem akadályozza majd semmi a férfit – futott át kaján mosoly az arcán, aztán túláradó gondoskodással elkezdte lemosni a reménybeli vőlegény felsőtestét.

*

Moira hátán patakokban folyt az izzadtság, ahogy a lábát megvetve szorította a kötelet, amit Eastwood doktor a borjú lábaira hurkolt. A farfekvéses boci nem sokat segített a világra jövetelében, így a munka jelentős része őrá hárult. Óvatosan, a tehén görcseit figyelve, húzta a borjút, magában számolva a másodperceket. Amikor halk cuppanással végre kint volt, villámgyorsan szedte le a bokáira kötött béklyót, hogy az anyaállat fáradt, de megkönnyebbült nyalogatással rábírja újszülött csemetéjét, hogy a lábaira álljon. Amikor a kicsi támolyogva, bizonytalanul de már ott botladozott előttük, észre sem vette, hogy könnyek folynak le az arcán. 

Donner nyugodt pillantással mérte fel a karámon kívülről a helyzetet. Az orvosok szinte összeszokottan dolgoztak, annak ellenére, hogy az első borjú, a kedvence, Rózsabimbó borja farfekvéssel igyekezett a napvilágra. Amikor a kicsi talpra állt, a férfi megnyugodva beballagott a házba, hogy meleg italokat hozzon a két orvosnak, akik közül a nő ugyanúgy jól tette a dolgát, mint férfi kollégája. Amikor megtudta, hogy Hawkins doktort baleset érte, az első gondolata az volt, mi lesz az ő szemefényével. A menye ugyan mondta, hogy majd Eastwood biztosan eljön, ha hívják, de ő nem kedvelte különösebben azt a szépfiút. Tudta, hogy próbálja csapni a szelet Rosának, és nem örült ennek. Amikor a fia meghalt, még nem is  ismerte különösebben a menyét. De mivel Rosa ideköltözött hozzá és átvette szegény megboldogult Elisabeth gondoskodó szerepét, hamar megkedvelte. Úgy tekintett rá, mintha a lánya lett volna és féltékenyen figyelt minden férfit, aki szemet vetett rá. Mind közül legkevésbé Eastwoodban bízott, aki híres volt róla, hogy a nők bomlanak utána. Rosa már megszenvedte a magáét, amikor fiatalasszonyként megözvegyült, és nem hagyta volna, hogy egy Casanova összetörje a szívét. De ez a Casanova ma este ügyesen tette a dolgát Rózsabimbóval és barátságosan, kollegiálisan viselkedett a másik doktornővel. Sőt, amikor megérkezett, még Rosával is is olyan tisztelettudóan viselkedett, mint akivel kapcsolatban minden eddigi híresztelés csupán kitaláció lehetett, semmi más. Úgy döntött ad neki egy esélyt, de résen lesz. A legkisebb jelre ő maga fogja elzavarni még a környékről is, és ebben nem fogja hátráltatni a most érzett hálája sem.

-Istenem, milyen helyes! – törölgette az arcát a kézfejével Moira, hogy eltüntesse a könnyek nyomát, amelyek egyrészt a megható jelenet, másrészt az erőfeszítés nyomán kigördültek a szeméből. Az izmai szinte görcsösen remegtek, most hogy az erőlködés már a múltté volt. Az imbolygó lábain egyensúlyozó tarka bocinál még talán sosem látott édesebb látványt. Rózsabimbó pedig valószínűtlenül hosszú szempilláival fáradtan pislogva nyalogatta újszülött kicsinyét. Akármeddig el tudta volna nézni őket, ahogy a néhány perces bébi már az életet jelentő tejhez próbál hozzáférkőzni.  Amikor Brandon ránézett, akaratlanul is elnevette magát.

-Menjen, mosakodjon meg, mert alaposan összekente magát! – mutatott az istálló végében lévő kis helyiség felé, ahol szükség esetén éjszakázni is lehetett, így aztán fel volt szerelve néhány alapvető dologgal. Moira alvajáróként indult a fény felé, menetközben néhány ideges pillantást vetve a szomszédos bokszokban fújtató tehenekre. Bármilyen magasztos is volt az előbbi jelenet, azért ma estére beérte volna ezzel az egyetlen élménnyel is. Brandon azonban felkészítette rá, hogy akár több ellés is megindulhat az éjjel, mivel a időjárásban jelentős változás állt be és ez hatással lehetett a hasas tehenekre is. A kis szobában meleg volt, puha sárgás fény és egy kályha, amelyen egy fazékban víz melegedett. Öntött egy keveset a lavórba, aztán a mellette álló kannából öntött bele hideget is, és csak akkor vetett egy pillantást a szemközti kis tükörbe. Uramisten! - nevette el magát. A borjút borító véres nyákból bőven jutott az arcára is, és ha nem tévedett, volt ott némi bélsár is. Abbott vajon mit szólna, ha most így látna? – jutott eszébe, miközben egy erős kefével a kezeit tisztogatta, aztán bevizezett egy törülközőt és azzal az arcát kezdte dörzsölni. Majd elviszi és kimossa - tette félre a nedvszívó jó kis anyagot, aztán újra a tükörbe nézett. Istenem, micsoda éjszaka! És még nincs is vége! A kezdeti félelmet már rég felváltotta az izgatottság és most az elégedettség. Mennyivel komolyabb munka volt ez, mint egy parkban baktériumot felnyalt kis kutyus hurutos beleinek kezelése. Szerette ő azt is, mert segíteni egy kis  állaton mindig jóleső érzés volt, de most először érezte, hogy igazi állatorvos. A lelkesedés olyan erővel öntötte el, hogy el is határozta, reggel első dolga lesz bemenni Abbotthoz és beszámolni neki az itt történtekről.

*

A férfi aludt. A mellette lévő szekrényen a műszer kitartó, halk pityegéssel árulkodott szívének egyenletes, erőteljes ritmusáról, mutatva a vérnyomását és a pulzusát. Karjába infúzió csöpögött és Moira biztos volt benne, egy adag nyugtató bírja ezen a szokatlan órán szundikálásra. Nagyot sóhajtott, ahogy a nyugtalanul megrebbenő kezet nézte. Tele volt a karja karcolásokkal, apróbb sérülésekkel, amelyeket nyilván a zuhanáskor szenvedett el. Milyen könnyen megnyomorodhatott volna! – sóhajtotta, ahogy Borgó fotójára gondolt. A hatalmas szénfekete telivér gyönyörű állat volt, és legalább fél tonna. Ő maga is tisztában volt a szabállyal, hogy a ló súlyának húsz százalékánál többel nem lehet terhelni a meglovagolt állatokat; és Abbott kidolgozott, izmos teste talán kilencven kilót is nyomhatott. Ha ehhez hozzáadja a nyereg és a felszerelés súlyát, Borgónak kivételes példánynak kellett lennie. Őszintén sajnálta, hogy a nagyszerű állat elpusztult, mint ahogy bármilyen értelmetlen veszteség felett könnyet hullajtott volna. 

Abbott megmozdult, a monitoron felgyorsult a szívverése, karjával hadonászó mozdulatot tett, és Moira önkéntelenül mozdult, hogy megnyugtatóan megsimogassa. A gyengéd mozdulatra a férfi ellazult. Moira dermedten várta, hogy felébred, de a lehunyt pillák meg sem rebbentek többé, a légzése ismét egyenletesre váltott. Biztosan a balesettel álmodott – gondolta a lány és csendben leereszkedett az ágy melletti székre. Amikor megérkezett, az ügyeletes nővér, az a Susan, akivel kapcsolatban Norma Diggernek csupa csípős megjegyzése volt, bizalmatlan tekintettel fürkészte. De nem állta az útját, ő pedig a valóságosnál jóval határozottabban tört előre a célja felé. Az éjszaka szinte minden tartalék energiáját kiszívta, aludnia kellett volna, de előbb valami mély, belső indíttatással Abbottal akarta megosztani a történtek miatti örömét és büszkeségét. 

Most itt volt mellette, kedvére legeltette a szemét az ismerős és valaha oly szeretett vonásokon, aztán egy mély sóhajjal megadta magát. Kit akar becsapni? Ha nem érezne már Abbott iránt semmit, akkor most az ágyában aludna, esetleg Brandon Eastwood izmos karjáról álmodva, aki vidáman ölelte magához, mielőtt kitette a kórház előtt. De nem... ő Abbott Hawkinst akarta látni, neki akarta elmesélni, hogy az éjjel Rózsabimbó borja után még három bársonyos bocit segített a világra. Jó, szerencsére már egyik sem volt olyan bonyolult, mint éppen az első, de azért akadt dolga éppen elég. Ezen az egy éjszakán többet tudott meg az állatorvoslásról, mint előtte négy éven keresztül. És élvezte minden pillanatát. Még azt is, amikor a szíve a torkában dobogott. ...Abbott-ot most itt, védtelen, kiszolgáltatott állapotában meglesni ugyanilyen szívdobogtató pillanat volt. 

Az elmúlt években számtalanszor játszott el a gondolattal, hogy mit tenne, ha összefutna vele. Na igen, gondolatban egyszerű volt választ adni a kérdésre, de amikor ideérkezve szembesült vele, hogy kit kell helyettesítsen, szinte sokkolta a felismerés. Legszívesebben megfutamodott volna. És ugyanolyan nagyon vágyott is a találkozásra. Tisztában volt vele, hogy a múltban nem beszélték ki a sérelmeiket. Ő legalábbis nem hallgatta meg Abbott-ot. És nem hallgatta meg Amandát sem, aki hamis álkönnyeivel próbálta elhitetni vele, hogy nem történt semmi. Igazság szerint majdnem elcsábult, és hagyta volna, hogy Abbott fehérre mossa előtte jelképesen azt a lepedőt. Annyira akart hinni benne, de aztán Abbott nem jelentkezett többé, mint aki elfogadta, hogy a félrelépéséért megkapta a büntetését... Moira számára ez volt az igazi beismerés. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha az elmúlt évek minden érzelmi kínját csak és kizárólag önmagának köszönheti? Ha a férfi csak azért hallgatott, mert megbántódott, hogy ő nem hitt benne? Miért érezte egyre inkább, hogy valami végzetes ballépést követett el, amikor konok módon ragaszkodott a saját variációjához a történtekkel kapcsolatban, amire éppen úgy nem volt bizonyítéka, mint az ellenkezőjére? Most már meghallgatta volna Abbott variációját arról a délutánról, de Susan birtokosi pillantásait látva majdnem biztos volt benne, hogy elkésett a kíváncsiságával.

De Abbott most békés volt, nyugodt és néma... pontosan az az állapot, ami az ő fáradtságára rezonált. Mielőtt végiggondolta volna, mit csinált, lehajtotta a fejét a ropogós fehér ágyneműre a férfi feje mellé és lehunyta a szemét. A következő pillanatban már aludt is.

*

Abbott nyugtalan álmából a felszínre vergődve zihálva ébredt. Szeme bizonytalanul fókuszált, orrába finom nőies illat kúszott valami furcsa, szénára és istállóra emlékeztető szaggal vegyülve. Istenem, ennyire hiányozna a munka? – gondolta fintorogva, aztán meghallotta a halk kis nyögést szinte a füle mellett. Hitetlenkedve kapta oda a fejét. Moira? Itt? A párnáján osztozva? Akkor talán az előbb újra átélt baleset, Borgó lassú kínlódása és kimúlása volt a valóság és most álmodik? 

Óvatosan, hogy a lány fel ne riadjon, az oldalára fordult, már amennyire a rátapasztott érzékelők ezt engedték. Ujjai közé fogott egy hajtincset és Shylock módjára, lehunyt szemmel morzsolgatta, mint kalmár az aranyát. Ha álom, hát soha többé ne is ébredjen fel! – gondolta vágyakozva. Elmosolyodott, ahogy a minap még gondosan manikűrözött kis kezet nézte. Nyilván Donnernél járt az éjszaka, és alaposan megdolgoztatták Rózsabimbó és társai. Hogy a fárasztó munka végén itt kötött ki nála, mindennél boldogabbá és bizakodóbbá tette. Akkor hát Moira is érzi, hogy az a rengeteg közös  év nem múlhatott el nyomtalanul! Végtelenül finoman összefonta ujjait a lány ujjaival és amikor az meg sem rezzent, ő is lehunyta a szemét. 

Susan Prior vidáman indult reggeli körútjára a betegek között. Bízva benne, hogy Abbott már ébren van, nála kezdte a sort. A látogatója talán már el is ment, gondolta reménykedve. Nem tudta hova tenni a helyettesítő doktornőt... valami közelgő veszélyt érzékelt valahányszor meglátta.  A látvány, ami Abbott szobájában fogadta... a békésen, összekapaszkodva alvó páros... keserű gombócot tuszkolt a torkára. Bárki is az új doktornő, most már egészen biztos, hogy régről ismeri a férfit. És nyilván mélyebb volt a kapcsolatuk, minthogy csak az egyetemről ismerhették volna egymást. Bár lefeküdt már Abbottal, mégsem érezte soha ilyen meghittnek a közelségüket, mint ezét a két emberét, akik a reggeli napfényben egyszerre vették a levegőt, és egy morbid pillanatig Susan úgy gondolta, még a monitor is a közös szívverésüket mutatja.

A szükségesnél kicsit hangosabban csukta be az ajtót, mire Abbott tért magához elsőként. Önkéntelen reakciója, ahogy ujjával csendre inti az ápolónőt, újabb tüske volt Susan szívébe. Könyörgöm, ez itt egy kórház, nem fáradt szeretők ispotálya – lázadt benne a megcsalt nő, és a máskor szokásosnál kedvetlenebbül, kötelességszerűen tette a dolgát. Abbott nem volt hülye. Tudta, érezte, hogy a csinos ápolónő most szavak nélkül kaphatott bizonyságot arról, hogy valaki más már elfoglalta azt a szívet, amit ő próbált meghódítani. Kereste a nő pillantását, hogy a tudtára adja, mennyire sajnálja, amiért ilyen körülmények között kellett ennek kiderülnie. Susan megérdemelt volna egy tisztességes, nyílt beszélgetést, de igazság szerint mostanáig Abbott maga sem tudta, mit mondhatna. A ma reggel azonban mindent megváltoztatott. Moira kell neki! Ehhez most már nem férhetett kétség, de így, hogy a lány itt aludt a párnáján a kezébe kapaszkodva, nyilván nem próbálhatja finoman becsomagolni Susan számára a keserű pirulát.

-Sajnálom! – súgta halkan, szemében őszinte megbánással, és csak reménykedni mert benne, hogy Susan ezt nem úgy érti, hogy aminek a szemtanúja, az múló gyengeség csupán. Azt sajnálta, hogy elhitette vele korábban, hogy köztük bármi lehet... és hogy ezt valaha még ő maga is elhitte volna.

*

Moira összerezzent, ahogy egy szék nyikordult a közelében, és kábán ébredezve  egyenesedett ki ültében, nem is értve hirtelen, hol van, és hogy került ide. De aztán meglátta az ápolónő feldúlt arcát, Abbott zavart tekintetét és az apró nyálfoltot, amit nyilván ő maga hagyott a férfi párnáján. Elaludt! Elaludt? Képes volt bevackolni magát Abbott mellé és aludni itt a kórházban csak úgy mocskosan, ahogy a Donner farmról eljött? Jó, persze, nagyjából megmosakodott, de azért ő maga is érezte a szinte pórusaiból áradó tehénszagot, az izzadtságát; és nem csodálkozott volna, ha még a hajából is szalmaszálak álltak volna szerteszét, mintha nem egy ellésben segédkezett volna, hanem a pajtában hentergett volna. 

-Bo-bocsánat, nem tudom, hogy történhetett. – hebegte vérvörösre pirulva. –Csak kemény éjszakánk volt odakint a Donner tanyán és el akartam mesélni, hogy minden rendben ment. Csak te aludtál, és ... úgy látszik, én sem bírtam már ébren maradni. Ne haragudj! – dörgölte meg a párnán a feje helyét.

A nővér nem szólt semmit, csak automatikus mozdulatokkal fertőtlenítette a férfi karját és az elvárható gyengédség nélkül beledöfte a véralvadásgátló injekciót. Abbott, ha meg is lepődött Susan szokásos óvatosságának teljes hiányán, egyetlen szisszenés nélkül állta a „kínzást”. Aztán a fiatal nő összeszedte a holmiját és egy szó nélkül kilépett az ajtón. 

-Még a lázamat se mérte meg. – bökte ki Abbott halvány mosollyal a szája sarkában. Nem mintha ez különösebben aggasztotta volna, hiszen érezte, hogy láztalan, csak valamit mondania kellett, és ez tűnt az egyetlen kijelentésnek, ami nem időzített bombaként hullott volna a szoba csendjébe.

-Jártok? – kérdezte Moira és magában csodálkozott, hogy a kérdés egyáltalán képes volt kigördülni a száján. Nem akarta megkérdezni, nem akarta hallani rá a választ, de úgy látszik az akarata ma nem tartott vele.

Abbott mély levegőt vett. Akkor hát elég hamar elérkezett az igazság pillanata. Olyan sok múlott most a válaszán, hogy egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy hazudjon, aztán megadóan sóhajtva beszélni kezdett.

-Úgy volt. Néha találkozgattunk és talán lehetett is volna belőle valami. ... De most, hogy itt vagy... hogy annyi év után újra látlak... azt hiszem, felnyílt a szemem, hogy hamvába holt próbálkozás volt.

-Nem azért jöttem, hogy ... – hunyta le a szemét Moira.

-Tudom. – suttogta Abbott. Ha már ennyire őszinte volt, úgy döntött, már semmit sem veszíthet, ha minden kártyáját kiteríti. –Tudom, de amikor itt álltál a múltkor az ajtóban, akkor döbbentem rá, hogy csak magamat próbálom becsapni, ha azt hiszem, tudok nélküled új életet kezdeni. Soha nem is próbáltam igazán. Pedig akartam. ...Mert nagyon fájdalmas volt megtapasztalni, hogy a nő, akire az életed is bíztad volna, annyira nem bízott benned, hogy meghallgasson. Soha nem engedted elmondani, hogy mi is történt azon a délutánon. Elrohantál és nem adtál esélyt a magyarázatra. 

A hangjából olyan csalódás áradt, hogy a lány szíve belesajdult. Ó igen, ezért már önmagát is hibáztatta, és most itt volt az alkalom, hogy jóvá tehesse a múltbeli hibáját. 

-Sajnálom. – motyogta letörten, Abbott pedig a felindultságtól hevesen gesztikulálva a takaróra csapott.

-Sajnálod? Ennyi? Moira! Négy évet vettél el az életünkből. Ostobán, hitetlenül hátat fordítottál nekem és egy olyan képnek hittél, amit az a boszorkány barátnőd alkotott. Semmit nem számított neked az a majd húsz év, amiben társak voltunk és szövetséget kötöttünk.

-Az csak két gyerek bolondsága volt. – vágott közbe a lány. –És különben is, nem láttunk-e eleget szövetségeket felbomlani?

-Hát, nem tudom, te miket láttál, én csak azt tudom, hogy olyasmiért hagytál el, ami csak a képzeletedben létezett. – morogta Abbott.

-Sajnálom. Nem tudok mást mondani. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... de nem tudom. – vonta meg a vállát a lány. ... –Mikor mehetsz haza? – váltott hirtelen témát.

-A jövő héten. Feltéve, ha lesz, aki ápoljon. ...Norma már lelkes önkéntesként jelentkezett, de igazság szerint megőrülnék, ha odaköltözne a házba. Elszoktam már ilyen mértékű anyáskodástól, ő meg aztán tényleg belead apait-anyait még olyankor is, ha semmi bajom sincs. Amióta itt vagyok, egyszer voltam csak lázas beteg, de akkor is inkább villámgyorsan meggyógyultam, mert képtelenség volt elviselni a túláradó gondoskodását. ... Azt mondta, a rendelőben alszol. Az csak egy kényszermegoldás, Moira,a házamba kellett volna menned. Van benne vendégszoba és jóval kényelmesebb. 

-Nem akartam megzavarni az életedet. – sóhajtott a lány és képzeletben már látta önmagát, ahogy kapkodva összepakol és áthurcolkodik Abbotthoz, vagy ha nem elég bátor, akkor sajnálkozva felmond Normánál és egyenesen a pályaudvarra cipeli a motyóját.

-Azt már hat éves korodban összezavartad. – mosolyodott el Abbott.

-Akkor is kéne melléd ápolónő, ha nálad laknék...  hiszen napközben dolgozom.

-A házam ott van a rendelő mögött, és létezik telefon. Néha rám nézhetnél, vagy akár Norma. Nekem ennyi elég. Mégis, mi a fenét csinálhatnék, amikor jószerivel egész nap csak fekszem?

-Engem pont ez a „jószerivel” izgatna, amikor nem vagy szem előtt. – forgatta meg a szemét a lány, de gondolatban már színezgette a képet, ahogy a gondoskodásával körbeveszi a férfit és így próbálja feledtetni vele a külön töltött éveket.