-Frank, ebben az időben úgysem tehetünk semmit. – tárta szét
a kezét Gordon Main, a gyártásvezető. Megerősítésért Lorna Stewartra nézett, a
női főszereplőre, aki megfejthetetlen tekintettel üldögélt közöttük. Nem
látszott rajta különösebb aggodalom, mintha fel sem fogta volna, hogy
színésztársa odakint a vadonban, kitéve az elemek tombolásának, akár
életveszélyben is lehet.
-Akkor is állíts össze egy csapatot, hogy ha eláll végre az
eső, megkezdhessük a keresést. – rágta idegesen a szája szélét a rendező. Már
megpróbált a helyi hatóságokkal is érintkezésbe lépni, hogy segítséget kérjen
tőlük a kutatáshoz, de az internet- és telefonkapcsolat – már meg sem lepődött
rajta – éppen nem állt a helyzet magaslatán. Végül Miriamra nézett, aki
elveszetten ácsorgott az ajtóhoz közel.
-Mikor láttad utoljára? – vakkantott oda neki, mire a lány
ijedten összerezzent.
-A jelenetben. Aztán, amikor leintette a csapó, kolompoltak
az ebédhez, és mindenki megindult. Akkor már nem figyeltem rá. Azt hittem, az
étkező sátorban van, de Alf nem látta, és a műszakiak sem emlékeznek rá, hogy
ott lett volna.
-De a szentségit! Az nem létezik, hogy csak úgy eltűnt! –
mennydörgött tovább a rendező. Gordon megnyugtatónak szánt mozdulattal a
karjára tette a kezét.
-Ne ordíts, attól nem kerül elő! – csitította. -Nyilván egy
kis magányra volt szüksége, elkóborolt. Kitört a vihar és meghúzta magát valami
zugban. Majd előkerül. Ha eláll az eső, akkor bekapcsoljuk a reflektorokat,
hogy megkönnyítsük neki a tájékozódást.
-Rendben. Legyen így! – dünnyögte a rendező, aztán kinézett
a lakókocsi ablakán, ahol a távolban egy hatalmas villám szelte éppen ketté a
hegyorom feletti égboltot. Szinte azonnal megreszkette a hegyet az égzengés is,
miközben jól hallhatóan faág-darabkák kopogtak a masszív műanyag testen. A
vihar még egyáltalán nem unta meg játszadozását a maroknyi csapattal idefönt a
hegyen. A statisztákért küldött busz talán leért a faluba, de a többiekért már
meg sem érkezett. A műszakiak ott szorongtak a színészek lakókocsijaiban.
Miattuk nem aggódott, legfeljebb egy kalanddal többet mesélhetnek majd odahaza,
de Alexander eltűnése aggasztotta. Nem tűnt öngyilkos alkatnak, de a helyiek
éppen elégszer hívták fel a figyelmüket, hogy itt a hegyekben akár
vadállatokkal is összetalálkozhatnak. Nem akart arra gondolni, hogy Alexander
esetleg egy méretes fekete medvével osztozik egy barlangon. Nem voltak
kétségei, hogy melyikük kerülne ki győztesen a száraz vacokért folytatott
küzdelemből. Vagy talán ott reszket egy sziklafalhoz lapulva, néhány éhes,
vadászó farkastól körülvéve. Ez sem tűnt túlságosan megnyugtató képnek.
Akaratlanul is arra gondolt, ki a fene vehetné át a szerepét, ha esetleg...
aztán megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt a képtelenséget. Meg fogják
találni! És akkor azért szétrúgja a seggét is, amiért ezt az idegbajt kell
kiállja miatta.
*
Kate pirulva fizette ki a magazint, mintha a homlokára lett
volna írva nagy betűkkel, hogy kifejezetten
a címlapon szereplő hunyorgó szemű fickó miatt vásárolta meg. Alexander
féltucatnyi képét és egy hosszú cikket rejtett a vaskos képeslap, amiben még a
saját fotóját is megtalálta, amelyen egy híres divatház sejtelmesen lobogó
estélyijében pózolt a velencei San Marcón. Imádta azt a fotózást, pedig
életének egy nem túl vidám időszakában került rá sor. Vagy talán éppen azért...
de Velencében járni néhány nappal azután, hogy a válási papírokra ráütötték a
pecsétet... nem így képzelte kislány korában, hogy találkozik a szerelem
fővárosával, Velence ennek ellenére elvarázsolta. Nemcsak az a csillogó
felszín, amelyet a fotókon is megmutattak, sokkal inkább az esti városka kihalt
magánya, amikor csak néhány helybéli léptei kopogtak az ablaka alatt. El is
határozta, hogyha egyszer az életében lesz legalább két hét háborítatlan szabadsága,
de még jobb, ha egy egész hónap, akkor kivesz egy kis szobát valahol egy
félreeső kis calléban, és hagyja majd, hogy a város magába szippantsa. De ez
egyelőre még egy elérhetetlen álom volt csupán, úgyhogy nem is színezgette még
magában a képet, mert nem akarta megnehezíteni a vágyódás hosszú hónapjait. Ha
nem éveit. De biztos volt benne, hogy egyszer majd sikerül valóra váltania ezt
az álmot.
Otthon a magazint nekitámasztotta a könyvespolcnak, aztán
pár lépést elhátrált tőle és fejét félrebillentve vizsgálgatta Alexander hanyag
eleganciáját. Kár, hogy nem egymás melletti oldalakon voltak a fotóik, mert jól
passzoltak volna egymáshoz. A szmoking úgy állt a férfin, mintha ráöntötték
volna, kigombolt ingnyaka alól – a nagy felbontású képnek köszönhetően jól
láthatóan - néhány szőrszál kandikált ki. A levetett csokornyakkendő pedig az
egyik ujja hegyén himbálózott, miközben egy ajtófélfának dőlt. Olyan volt, mint
egy most érkezett elegáns szerető, aki máris vetkőzni kezdett, a szemében buja ígéretekkel.
Nagyot sóhajtott. Nem kellene így gondolnia rá! És egyáltalán
... nem kellene ilyen gyakran gondolnia rá! De képtelen volt másként. Pedig nem
telt el még egy óra sem, hogy Christiannal ült egy kávézó kis asztalkájánál,
hogy a jövőjükről – ha van közös - beszéljenek. A férfi munkát kapott Los
Angelesben. Hosszú távra szóló munkát. És szerette volna, ha Kate legalább
elgondolkozik rajta, hogyan tudnának találkozni, a kapcsolatukat megmenteni és
ápolni ekkora távolságból. Kate azonban úgy tett, mint aki nem is érti a
kérdést. Neki nem volt dolga abban a városban, és láthatóan hidegen hagyta, hogy a férfi ily módon talán végképp
elszakad tőle. Christian fagyos hangon közölte, hogy ha meggondolná magát,
talán már késő lesz, de Kate csak szelíden bólintott, mintegy tudomásul véve,
hogy ezzel a mondattal a férfi rá hárította önnön állhatatlanságának
felelősségét is.
Töltött magának egy pohár Martinit és leült a fotóval
szemközt, szemeivel simítva végig a kedves, ugyanakkor az életét felbolygató
vonásokon. Tiniként nem volt így beleesve – ismerte el, miután szinte egyetlen
lendülettel felhajtotta az édes-kesernyés italt. Egy kis citrom ugyan hiányzott
belőle, de savanyúnak itt voltak a gondolatai. Vajon mit csinálhat a férfi?
Merre jár? Gondol-e néha rá? Mert azóta az éjszakai telefon óta hiába várta,
hogy újra jelentkezzen. Talán már megbánta, hogy felhívta. Talán egy
pillanatnyi gyengeség volt csupán, egy nem túl józan ötlet. Vagy éppenséggel
csak ennyi volt vele a célja, bocsánatot kérni. Csak azt akarta, hogy mint
barátja ne gondoljon róla rosszat... – töprengett tűnődve, aztán felpattant és
a táskája feneketlen mélyéről előkotorta a noteszét. Michael Rowlings –
állapodott meg a tekintete a néven, ahogy átpörgette a regisztert. A
vezetéknévben nem is volt egészen biztos, de hogy Alexander ügynökét és jó
barátját Michaelnak hívták, arra meg mert volna esküdni. Más Michael nevű
ismerőse pedig nem volt.
Aztán összecsapta a noteszt és megcsóválta a fejét. Teljesen
elment az esze? Képes lett volna felhívni Alex barátját, hogy valami apró
információt szerezzen róla a háta mögött? Nevetséges
vagy! – fintorgott a televízió csillogó képernyőjén tükröződő képmására,
aztán a noteszt visszadobta a táskájába. Felemelte a magazint és lábait maga
alá húzva elhelyezkedett a kanapén, hogy elolvassa a cikket, amit az ismert
szerkesztőnő készített Alexanderrel. A nőnek saját műsora volt a 4-es
csatornán, és talán ő volt az egyetlen, aki valóban tartalmas beszélgetéseket
folytatott a vendégeivel, túlmutatva a bulvár szenzációhajhász kérdésein.
A cikkbe merülve Kate hamarosan egy olyan világban találta
magát, amelyről fogalma sem volt. Ha Alexanderre gondolt, a színészt látta, a
divatcégek gönceiben pózoló sztárt, a vörös szőnyegen aláírásokat osztogató,
rajongókkal fotózkodó jóképű férfit. A cikkben pedig egy majdnem ismeretlen
ember tárulkozott ki előtte. Beszélt a gyerekkoráról, a szüleivel való
bensőséges kapcsolatáról, egy számára idegen országba való beilleszkedéséről, a
film világában való üstökös szerű feltöréséről, a szakmai álmairól és a
félelmeiről, majd végül a cikk szerzőjének határozott kérdésére szerényen
beszélt azokról a jótékonysági szervezetekről, az ott folyó kemény és áldozatos
munkáról, amelyeket ő maga is támogatott. A lány elképzelte, ahogy egy
gyerekkórházban a kis betegek közé leülve bársonyos hangján mesét olvas fel
nekik, együtt rajzol velük, és amikor ők nem látják, tetemes összegről állít ki
egy csekket, hogy névtelenül, köszönetet nem várva segítse a gyógyulásukat.
Valósággal meghatódott ettől a képtől, s bár tisztában volt vele, hogy valahol
ez is része a férfit övező marketingnek, de azért elismerően simított végig a
huncut vonásokon. Ahogy megérintette a képet, szíve valahogy nehéz lett, rossz
érzés töltötte el, amitől megborzongott és valóságos pánikroham készült
eluralkodni rajta. Alexander bajban van! – ez zakatolt az agyában. Régi
adottság volt ez, hogy valahonnan az ismeretlenből egy sugallata támadt, és már
megtanulta, hogy ezekre a jelekre oda kell figyeljen, még ha többnyire másokkal
kapcsolatban érkeztek is ezek a figyelmeztetések és nem a saját életével összefüggésben. Most mintha a kettő
összefonódott volna, és talán ezért volt minden korábbinál erőteljesebb.
Alexander bajban van! – pattant fel és az előbb hanyagul a
táskájába dobott noteszt kereste ismét lázasan. Tétovázás nélkül tárcsázta
Michael Rowlings számát, és amikor a férfi felvette, minden különösebb
magyarázkodás nélkül a lényegre tért:
-Michael! Kate vagyok. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha
tudja, hol érheti el Alexandert, keresse meg! Valami baj van! Ne kérdezze,
honnan tudom ... tudom... Kérem! Könyörgöm! Keresse meg! – sírta el végül
magát, és mielőtt a másik férfi
értetlenkedve kérdéseket tenne fel neki, kinyomta a telefont.
Michael dermedten nézett a készülékre a kezében. Ha nem
lenne túlságosan teátrális és idejétmúlt a kifejezés, akkor azt mondaná, Kate
Bigelow egy boszorkány. Nem volt még öt perce, hogy Frank Boswell-lel beszélt.
A rendező roppant idegesen számolt be róla, hogy Alexander eltűnt a forgatási
helyszínről, és pillanatnyilag olyanok az időjárási viszonyok, hogy még a
keresésére sem tudnak indulni. Segítséget kértek a helyi hatóságoktól, de amíg
a vihar ereje nem csillapodik, ők sem tehetnek semmit. Michael éppen csomagolt, hogy a helyszínre
utazzon, már megrendelte a taxit is, hogy a reptérre menjen és az első
Tiranába, vagy a közeli Korfura tartó gépre jegyet váltson, amikor megcsörrent
a telefonja és Kate telefonja befutott. A lány megérzésétől kissé megrémülve
idegesen húzta be utazótáskája cipzárját. A lány nem tudhatott a történtekről,
honnan is tudhatott volna... megborzongott, hogy esetleg valami olyasmit érzett
meg, amit Frank el sem mert mondani a telefonba.
*
Alexander önkéntelenül is bátrabban, vagy inkább merészebben
lépdelt előre, ahogy a fáklya fénye egyre halványodott. Csak egy kicsit tarts
még ki! – könyörgött magában, ahogy a szemközt áramló levegő érezhetően
frissebbnek tűnt. A közelben valahol kijáratnak kell lennie, valaminek, ahonnan
ez az éltető levegő érkezett. Csak most tűnt fel neki, hogy immár a vihar
hangját is hallani véli, a mennydörgés robaját, ahogy valósággal megreszket
tőle a hegyoldal. Eddig csak a saját zihálását hallotta a kísértetiesen néma
sötétben. Amikor épp reményteljesen sóhajtott fel, hogy végül talán megtalálta
a kiutat, a fáklya egy utolsó lobbanással elaludt. Basszus! – nyögött fel
megbicsakló bokával, ahogy hirtelen megállt és talpa alatt apró kavicsok
csúsztak meg valami keményebb felületen. Az őt körülölelő áthatolhatatlan
sötéttel a külvilág újra elérhetetlen távolságban lévőnek tűnt. Elkeseredetten
dőlt neki a nyirkos kőfalnak, aztán inkább kiegyenesedett. Már így is éppen
eléggé áthűlt, nem kell, hogy még az évszázados hideget is magába szippantsa.
Arra meg inkább nem is gondolt, micsoda csúszómászók otthona lehet ez a
huzatos, nyirkos, sötét világ. Amióta elindult az üreg aljáról, most jutott
eszébe először, hogy a hólyagja majd szétdurran. A gondolatot kínzó érzés
követte, ezért kiejtette kezéből a füstölgő fáklyát és matatni kezdett a
bőrnadrágja elején. A bőrszíjak lassan engedelmeskedtek elgémberedett ujjainak
és már azt hitte, nem bírja tovább, amikor végre megérezte a bőrét meglegyintő
hideget. Csinált két negyedfordulatot, hogy arrafelé célozzon, amerről jött,
aztán dolga-végezetten visszafordult a menetirányba. Legalábbis erősen remélte,
hogy nem tévesztett irányt. Nyirkos ujjai között szorongatta az öngyújtóját,
aztán egy lélegzetvétellel meggyújtotta az apró lángot. A feje fölé emelte,
hogy minél messzebbre lásson a fényénél. Néhány lépés előre, talán tíz is, mérte
fel a lehetőségeit és ott mintha kanyarodna a kőfal. Eloltotta a lángot és fél
kézzel a falat tapintva előre lépett, miközben számolt. Tizenkettőnél érezte,
hogy kifut ujjai alól a fal. Megállt, fellobbantotta a lángot. Valami sötét
folt állta útját alig néhány lépésnyire. Mintha növények lettek volna, de nem
húzta az időt, szinte futva tette meg az alig öt lépést. És valóban, indák,
gyökerek szövevénye állta az útját, és ahogy fél kézzel belekotort, mintha
vasat is tapintott volna az ágak között. Eloltotta a fényt és igyekezett
lenyugodni. Ezen az élő falon túl a szabadulás várta. Ebben biztos volt, mert a
levegő az eső illatától volt terhes és az égzengés szinte fülsiketítővé vált.
Nem kockáztatta meg, hogy az apró láng fényénél kezdjen
munkába, és elhasználja az utolsó csepp gázt is az apró szerszámból, ezért a
ruhájába rejtette a parányi fémdarabot és puszta kézzel tépdesni kezdte
találomra az erős szárú növényzetet. Összemorzsolt az ujjai között néhány
levelet és meg mert volna esküdni rá, hogy borostyán lehet. A francba! –
sóhajtott idegesen. Rossz tapasztalatai voltak a borostyánnal. Az apja
házfalára is felfutott, és eleinte még tetszett is nekik a buja zöld, amely aztán
átvette az uralmat és rombolt, amerre terjeszkedett. Befurakodott a repedésekbe,
a tető alá. Amikor végre sikerült kiírtaniuk, olyan ocsmány módon hagyta ott a
nyomait a falakon, hogy tégláig le kellett verni a vakolatot és újravakolni,
festeni. Még élénken emlékezett rá, hogy azok az indák jóformán eltéphetetlenek
voltak, az ujjnyi vastagok legalábbis. Ha itt is olyanok fonják be előtte a
kijáratot, itt fog elszáradni mögöttük.
De dolgozott rendületlenül, fogalma sem volt, mennyi ideje
tépdesi maga előtt az élő falat, de remélte, hogy nem hiába dolgozik és tágul
előtte a szabaduláshoz vezető nyílás. Egyszer csak az indák helyett valóban
vasat tapintottak az ujjai. Rozsdás vasat, de mégiscsak fémet. Engedélyezett
egy villanásnyi fényt, és megállapította, hogy elég közel jár a valaha volt
rács széléhez, úgyhogy abban az irányban tapogatózott és tépdesett tovább a
következőkben. Érezte, ahogy az izzadtság apró cseppje leszalad a gerince
mentén, de nem volt benne biztos, hogy a megerőltető munka vagy a félelem nedvessége
volt-e. Ha nem sikerül kiszabadulnia, ki tudja, visszatalálna-e az üregbe. Egyáltalán
volna-e értelme megtennie a visszafelé vezető utat? Amíg a sötét alagútban
tapogatózott, mintha robajt hallott volna maga mögött, és tartott tőle, hogy az
üreg falai omlottak alá az esőzésnek köszönhetően. Valószínűleg nincs más
esélye, mint előre haladni, és ebben nem akadályozhatja meg holmi vasdarab,
aminek éppen elég ideje volt rá, hogy elvásson idelent. Mindkét kezével
megragadta a rácsot és erőt gyűjtve szorította a vastagon rozsdával borított
fémet. Szinte puha volt a tapintása. Aztán rántott egyet rajta, megfeledkezve a
válláról, de a belé hasító fájdalom azonnal eszébe juttatta, hogy korábban már
megsérült. Lihegve várt, amíg szeme elől lassan tisztult a milliónyi táncoló
karika, és torkában oldódik a hányinger görcse. Nem adta fel. Már csak azért
sem, mert mintha az előbb megmozdult volna a sokszáz éves habarcsban a vas. Még
egyszer belekapaszkodott és felkészülten várta a vállába hasító kínt, ahogy
rántott egyet a rácson. Arra azonban nem készült fel, hogy engedni fog, és hirtelen
csak ült a fenekére esve a hideg talajon a magára rántott ráccsal, miközben
felváltva szitkozódott és legszívesebben tébolyultan nevetett volna.
Győzött! Lelökte magáról a sikamlós tapintású vasat és
fellobbantotta az öngyújtó lángját. Maga előtt lengedező indákat látott, néhány
levelet sodort felé a szél, amely a nyíláson túl mintha gyenge törzsű fát
hajladoztatott volna. A vihar még tombolt. Már némán, elkergetve az esőfelhőket
is, de a szél teljes erejével. Akkorát sóhajtott, hogy akár a vihar erejével is
felvehette volna a versenyt, aztán szeme a kezére siklott, amely furcsán sötétlett
előtte a félhomályban. A belenyilalló szúró érzésből rájött, hogy nem koszos a
keze, hanem vérzik. Erősen. A tenyerét egy hosszú vágás szelte ketté. Ingéből
letépett egy darabot, nem törődve vele, hogy így még védtelenebb lesz odakint,
és a ronggyal szorosan áttekerte a kezét. A nyíláshoz lépett, félretolta a még
ott ringó növényeket, és már majdnem kilépett, amikor gondolt egyet, és inkább
kihajolt rajta. Visszahőkölt, ahogy meglátta a hold fényénél az alatta tátongó
mélységet. Ha meggondolatlanul kilép, talán a nyakát szegte volna – ébredt rá a
veszélyre hevesen dobogó szívvel, aztán térdre ereszkedett és a szemét
meregetve próbálta felmérni a lehetőségeit. Nem igazán tudta kivenni, mi várná
odakint, még túlságosan sötét volt. Beletörődve a pillanatnyi helyzetébe és
némiképp örülve annak, hogy itt legalább védett helyen van, próbált kényelmesen
elhelyezkedni és várni a hajnalt. Egészen biztosan a keresésére fognak indulni
és neki nincs más dolga, mint jelezni nekik. Ki fog szabadulni, mert az nem
létezik, hogy az lenne megírva neki, hogy itt pusztuljon egy idegen ország
vadonjában, egy rég elfeledett várbörtön mélyén. Csak hinnie kell benne, hogy a
felkelő nappal ő is megmenekül. Csak hinnie kell! – ez volt az utolsó
gondolata, mielőtt a fáradtságtól és a testét elgyengítő sérülésektől sokkolva
elnyomta az álom.
3 megjegyzés:
Remélem, mikor felébred, már tényleg látni fogja a fényt az alagút végén ;)
Kate nem semmi XDD
Tetszett!
K&P
Nem mondod, hogy alatta most meg a mélység van? XDDDD *fejét a falbaveri szmájli
Kate meg egy középkori boszi reinkarnciója :P
A borostyán meg ismerős...de honnan is?
;) XDDDD
Tetszett, köszöntem! <3
Percekig mosolyogtam a borostyánon :)) Remélhetőleg a következő részben már megkönyörülsz szegényen. :)
Kate....csak az előttem szólókat tudom ismételni XD
Tetszett Jucus, köszönöm pusza
Megjegyzés küldése