Pulykatojás - 11. rész

-Frank, ebben az időben úgysem tehetünk semmit. – tárta szét a kezét Gordon Main, a gyártásvezető. Megerősítésért Lorna Stewartra nézett, a női főszereplőre, aki megfejthetetlen tekintettel üldögélt közöttük. Nem látszott rajta különösebb aggodalom, mintha fel sem fogta volna, hogy színésztársa odakint a vadonban, kitéve az elemek tombolásának, akár életveszélyben is lehet.

-Akkor is állíts össze egy csapatot, hogy ha eláll végre az eső, megkezdhessük a keresést. – rágta idegesen a szája szélét a rendező. Már megpróbált a helyi hatóságokkal is érintkezésbe lépni, hogy segítséget kérjen tőlük a kutatáshoz, de az internet- és telefonkapcsolat – már meg sem lepődött rajta – éppen nem állt a helyzet magaslatán. Végül Miriamra nézett, aki elveszetten ácsorgott az ajtóhoz közel.

-Mikor láttad utoljára? – vakkantott oda neki, mire a lány ijedten összerezzent.

-A jelenetben. Aztán, amikor leintette a csapó, kolompoltak az ebédhez, és mindenki megindult. Akkor már nem figyeltem rá. Azt hittem, az étkező sátorban van, de Alf nem látta, és a műszakiak sem emlékeznek rá, hogy ott lett volna. 

-De a szentségit! Az nem létezik, hogy csak úgy eltűnt! – mennydörgött tovább a rendező. Gordon megnyugtatónak szánt mozdulattal a karjára tette a kezét.

-Ne ordíts, attól nem kerül elő! – csitította. -Nyilván egy kis magányra volt szüksége, elkóborolt. Kitört a vihar és meghúzta magát valami zugban. Majd előkerül. Ha eláll az eső, akkor bekapcsoljuk a reflektorokat, hogy megkönnyítsük neki a tájékozódást.

-Rendben. Legyen így! – dünnyögte a rendező, aztán kinézett a lakókocsi ablakán, ahol a távolban egy hatalmas villám szelte éppen ketté a hegyorom feletti égboltot. Szinte azonnal megreszkette a hegyet az égzengés is, miközben jól hallhatóan faág-darabkák kopogtak a masszív műanyag testen. A vihar még egyáltalán nem unta meg játszadozását a maroknyi csapattal idefönt a hegyen. A statisztákért küldött busz talán leért a faluba, de a többiekért már meg sem érkezett. A műszakiak ott szorongtak a színészek lakókocsijaiban. Miattuk nem aggódott, legfeljebb egy kalanddal többet mesélhetnek majd odahaza, de Alexander eltűnése aggasztotta. Nem tűnt öngyilkos alkatnak, de a helyiek éppen elégszer hívták fel a figyelmüket, hogy itt a hegyekben akár vadállatokkal is összetalálkozhatnak. Nem akart arra gondolni, hogy Alexander esetleg egy méretes fekete medvével osztozik egy barlangon. Nem voltak kétségei, hogy melyikük kerülne ki győztesen a száraz vacokért folytatott küzdelemből. Vagy talán ott reszket egy sziklafalhoz lapulva, néhány éhes, vadászó farkastól körülvéve. Ez sem tűnt túlságosan megnyugtató képnek. Akaratlanul is arra gondolt, ki a fene vehetné át a szerepét, ha esetleg... aztán megrázta a fejét, hogy kiverje belőle ezt a képtelenséget. Meg fogják találni! És akkor azért szétrúgja a seggét is, amiért ezt az idegbajt kell kiállja miatta.

*

Kate pirulva fizette ki a magazint, mintha a homlokára lett volna írva nagy betűkkel, hogy kifejezetten  a címlapon szereplő hunyorgó szemű fickó miatt vásárolta meg. Alexander féltucatnyi képét és egy hosszú cikket rejtett a vaskos képeslap, amiben még a saját fotóját is megtalálta, amelyen egy híres divatház sejtelmesen lobogó estélyijében pózolt a velencei San Marcón. Imádta azt a fotózást, pedig életének egy nem túl vidám időszakában került rá sor. Vagy talán éppen azért... de Velencében járni néhány nappal azután, hogy a válási papírokra ráütötték a pecsétet... nem így képzelte kislány korában, hogy találkozik a szerelem fővárosával, Velence ennek ellenére elvarázsolta. Nemcsak az a csillogó felszín, amelyet a fotókon is megmutattak, sokkal inkább az esti városka kihalt magánya, amikor csak néhány helybéli léptei kopogtak az ablaka alatt. El is határozta, hogyha egyszer az életében lesz legalább két hét háborítatlan szabadsága, de még jobb, ha egy egész hónap, akkor kivesz egy kis szobát valahol egy félreeső kis calléban, és hagyja majd, hogy a város magába szippantsa. De ez egyelőre még egy elérhetetlen álom volt csupán, úgyhogy nem is színezgette még magában a képet, mert nem akarta megnehezíteni a vágyódás hosszú hónapjait. Ha nem éveit. De biztos volt benne, hogy egyszer majd sikerül valóra váltania ezt az álmot. 

Otthon a magazint nekitámasztotta a könyvespolcnak, aztán pár lépést elhátrált tőle és fejét félrebillentve vizsgálgatta Alexander hanyag eleganciáját. Kár, hogy nem egymás melletti oldalakon voltak a fotóik, mert jól passzoltak volna egymáshoz. A szmoking úgy állt a férfin, mintha ráöntötték volna, kigombolt ingnyaka alól – a nagy felbontású képnek köszönhetően jól láthatóan - néhány szőrszál kandikált ki. A levetett csokornyakkendő pedig az egyik ujja hegyén himbálózott, miközben egy ajtófélfának dőlt. Olyan volt, mint egy most érkezett elegáns szerető, aki máris vetkőzni kezdett, a szemében buja ígéretekkel.

Nagyot sóhajtott. Nem kellene így gondolnia rá! És egyáltalán ... nem kellene ilyen gyakran gondolnia rá! De képtelen volt másként. Pedig nem telt el még egy óra sem, hogy Christiannal ült egy kávézó kis asztalkájánál, hogy a jövőjükről – ha van közös - beszéljenek. A férfi munkát kapott Los Angelesben. Hosszú távra szóló munkát. És szerette volna, ha Kate legalább elgondolkozik rajta, hogyan tudnának találkozni, a kapcsolatukat megmenteni és ápolni ekkora távolságból. Kate azonban úgy tett, mint aki nem is érti a kérdést. Neki nem volt dolga abban a városban, és láthatóan hidegen  hagyta, hogy a férfi ily módon talán végképp elszakad tőle. Christian fagyos hangon közölte, hogy ha meggondolná magát, talán már késő lesz, de Kate csak szelíden bólintott, mintegy tudomásul véve, hogy ezzel a mondattal a férfi rá hárította önnön állhatatlanságának felelősségét is. 

Töltött magának egy pohár Martinit és leült a fotóval szemközt, szemeivel simítva végig a kedves, ugyanakkor az életét felbolygató vonásokon. Tiniként nem volt így beleesve – ismerte el, miután szinte egyetlen lendülettel felhajtotta az édes-kesernyés italt. Egy kis citrom ugyan hiányzott belőle, de savanyúnak itt voltak a gondolatai. Vajon mit csinálhat a férfi? Merre jár? Gondol-e néha rá? Mert azóta az éjszakai telefon óta hiába várta, hogy újra jelentkezzen. Talán már megbánta, hogy felhívta. Talán egy pillanatnyi gyengeség volt csupán, egy nem túl józan ötlet. Vagy éppenséggel csak ennyi volt vele a célja, bocsánatot kérni. Csak azt akarta, hogy mint barátja ne gondoljon róla rosszat... – töprengett tűnődve, aztán felpattant és a táskája feneketlen mélyéről előkotorta a noteszét. Michael Rowlings – állapodott meg a tekintete a néven, ahogy átpörgette a regisztert. A vezetéknévben nem is volt egészen biztos, de hogy Alexander ügynökét és jó barátját Michaelnak hívták, arra meg mert volna esküdni. Más Michael nevű ismerőse pedig nem volt. 

Aztán összecsapta a noteszt és megcsóválta a fejét. Teljesen elment az esze? Képes lett volna felhívni Alex barátját, hogy valami apró információt szerezzen róla a háta mögött? Nevetséges vagy! – fintorgott a televízió csillogó képernyőjén tükröződő képmására, aztán a noteszt visszadobta a táskájába. Felemelte a magazint és lábait maga alá húzva elhelyezkedett a kanapén, hogy elolvassa a cikket, amit az ismert szerkesztőnő készített Alexanderrel. A nőnek saját műsora volt a 4-es csatornán, és talán ő volt az egyetlen, aki valóban tartalmas beszélgetéseket folytatott a vendégeivel, túlmutatva a bulvár szenzációhajhász kérdésein. 

A cikkbe merülve Kate hamarosan egy olyan világban találta magát, amelyről fogalma sem volt. Ha Alexanderre gondolt, a színészt látta, a divatcégek gönceiben pózoló sztárt, a vörös szőnyegen aláírásokat osztogató, rajongókkal fotózkodó jóképű férfit. A cikkben pedig egy majdnem ismeretlen ember tárulkozott ki előtte. Beszélt a gyerekkoráról, a szüleivel való bensőséges kapcsolatáról, egy számára idegen országba való beilleszkedéséről, a film világában való üstökös szerű feltöréséről, a szakmai álmairól és a félelmeiről, majd végül a cikk szerzőjének határozott kérdésére szerényen beszélt azokról a jótékonysági szervezetekről, az ott folyó kemény és áldozatos munkáról, amelyeket ő maga is támogatott. A lány elképzelte, ahogy egy gyerekkórházban a kis betegek közé leülve bársonyos hangján mesét olvas fel nekik, együtt rajzol velük, és amikor ők nem látják, tetemes összegről állít ki egy csekket, hogy névtelenül, köszönetet nem várva segítse a gyógyulásukat. Valósággal meghatódott ettől a képtől, s bár tisztában volt vele, hogy valahol ez is része a férfit övező marketingnek, de azért elismerően simított végig a huncut vonásokon. Ahogy megérintette a képet, szíve valahogy nehéz lett, rossz érzés töltötte el, amitől megborzongott és valóságos pánikroham készült eluralkodni rajta. Alexander bajban van! – ez zakatolt az agyában. Régi adottság volt ez, hogy valahonnan az ismeretlenből egy sugallata támadt, és már megtanulta, hogy ezekre a jelekre oda kell figyeljen, még ha többnyire másokkal kapcsolatban érkeztek is ezek a figyelmeztetések és nem a saját életével  összefüggésben. Most mintha a kettő összefonódott volna, és talán ezért volt minden korábbinál erőteljesebb. 

Alexander bajban van! – pattant fel és az előbb hanyagul a táskájába dobott noteszt kereste ismét lázasan. Tétovázás nélkül tárcsázta Michael Rowlings számát, és amikor a férfi felvette, minden különösebb magyarázkodás nélkül a lényegre tért:

-Michael! Kate vagyok. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha tudja, hol érheti el Alexandert, keresse meg! Valami baj van! Ne kérdezze, honnan tudom ... tudom... Kérem! Könyörgöm! Keresse meg! – sírta el végül magát, és mielőtt a másik férfi  értetlenkedve kérdéseket tenne fel neki, kinyomta a telefont.

Michael dermedten nézett a készülékre a kezében. Ha nem lenne túlságosan teátrális és idejétmúlt a kifejezés, akkor azt mondaná, Kate Bigelow egy boszorkány. Nem volt még öt perce, hogy Frank Boswell-lel beszélt. A rendező roppant idegesen számolt be róla, hogy Alexander eltűnt a forgatási helyszínről, és pillanatnyilag olyanok az időjárási viszonyok, hogy még a keresésére sem tudnak indulni. Segítséget kértek a helyi hatóságoktól, de amíg a vihar ereje nem csillapodik, ők sem tehetnek semmit.  Michael éppen csomagolt, hogy a helyszínre utazzon, már megrendelte a taxit is, hogy a reptérre menjen és az első Tiranába, vagy a közeli Korfura tartó gépre jegyet váltson, amikor megcsörrent a telefonja és Kate telefonja befutott. A lány megérzésétől kissé megrémülve idegesen húzta be utazótáskája cipzárját. A lány nem tudhatott a történtekről, honnan is tudhatott volna... megborzongott, hogy esetleg valami olyasmit érzett meg, amit Frank el sem mert mondani a telefonba.

*

Alexander önkéntelenül is bátrabban, vagy inkább merészebben lépdelt előre, ahogy a fáklya fénye egyre halványodott. Csak egy kicsit tarts még ki! – könyörgött magában, ahogy a szemközt áramló levegő érezhetően frissebbnek tűnt. A közelben valahol kijáratnak kell lennie, valaminek, ahonnan ez az éltető levegő érkezett. Csak most tűnt fel neki, hogy immár a vihar hangját is hallani véli, a mennydörgés robaját, ahogy valósággal megreszket tőle a hegyoldal. Eddig csak a saját zihálását hallotta a kísértetiesen néma sötétben. Amikor épp reményteljesen sóhajtott fel, hogy végül talán megtalálta a kiutat, a fáklya egy utolsó lobbanással elaludt. Basszus! – nyögött fel megbicsakló bokával, ahogy hirtelen megállt és talpa alatt apró kavicsok csúsztak meg valami keményebb felületen. Az őt körülölelő áthatolhatatlan sötéttel a külvilág újra elérhetetlen távolságban lévőnek tűnt. Elkeseredetten dőlt neki a nyirkos kőfalnak, aztán inkább kiegyenesedett. Már így is éppen eléggé áthűlt, nem kell, hogy még az évszázados hideget is magába szippantsa. Arra meg inkább nem is gondolt, micsoda csúszómászók otthona lehet ez a huzatos, nyirkos, sötét világ. Amióta elindult az üreg aljáról, most jutott eszébe először, hogy a hólyagja majd szétdurran. A gondolatot kínzó érzés követte, ezért kiejtette kezéből a füstölgő fáklyát és matatni kezdett a bőrnadrágja elején. A bőrszíjak lassan engedelmeskedtek elgémberedett ujjainak és már azt hitte, nem bírja tovább, amikor végre megérezte a bőrét meglegyintő hideget. Csinált két negyedfordulatot, hogy arrafelé célozzon, amerről jött, aztán dolga-végezetten visszafordult a menetirányba. Legalábbis erősen remélte, hogy nem tévesztett irányt. Nyirkos ujjai között szorongatta az öngyújtóját, aztán egy lélegzetvétellel meggyújtotta az apró lángot. A feje fölé emelte, hogy minél messzebbre lásson a fényénél. Néhány lépés előre, talán tíz is, mérte fel a lehetőségeit és ott mintha kanyarodna a kőfal. Eloltotta a lángot és fél kézzel a falat tapintva előre lépett, miközben számolt. Tizenkettőnél érezte, hogy kifut ujjai alól a fal. Megállt, fellobbantotta a lángot. Valami sötét folt állta útját alig néhány lépésnyire. Mintha növények lettek volna, de nem húzta az időt, szinte futva tette meg az alig öt lépést. És valóban, indák, gyökerek szövevénye állta az útját, és ahogy fél kézzel belekotort, mintha vasat is tapintott volna az ágak között. Eloltotta a fényt és igyekezett lenyugodni. Ezen az élő falon túl a szabadulás várta. Ebben biztos volt, mert a levegő az eső illatától volt terhes és az égzengés szinte fülsiketítővé vált. 

Nem kockáztatta meg, hogy az apró láng fényénél kezdjen munkába, és elhasználja az utolsó csepp gázt is az apró szerszámból, ezért a ruhájába rejtette a parányi fémdarabot és puszta kézzel tépdesni kezdte találomra az erős szárú növényzetet. Összemorzsolt az ujjai között néhány levelet és meg mert volna esküdni rá, hogy borostyán lehet. A francba! – sóhajtott idegesen. Rossz tapasztalatai voltak a borostyánnal. Az apja házfalára is felfutott, és eleinte még tetszett is nekik a buja zöld, amely aztán átvette az uralmat és rombolt, amerre terjeszkedett. Befurakodott a repedésekbe, a tető alá. Amikor végre sikerült kiírtaniuk, olyan ocsmány módon hagyta ott a nyomait a falakon, hogy tégláig le kellett verni a vakolatot és újravakolni, festeni. Még élénken emlékezett rá, hogy azok az indák jóformán eltéphetetlenek voltak, az ujjnyi vastagok legalábbis. Ha itt is olyanok fonják be előtte a kijáratot, itt fog elszáradni mögöttük. 

De dolgozott rendületlenül, fogalma sem volt, mennyi ideje tépdesi maga előtt az élő falat, de remélte, hogy nem hiába dolgozik és tágul előtte a szabaduláshoz vezető nyílás. Egyszer csak az indák helyett valóban vasat tapintottak az ujjai. Rozsdás vasat, de mégiscsak fémet. Engedélyezett egy villanásnyi fényt, és megállapította, hogy elég közel jár a valaha volt rács széléhez, úgyhogy abban az irányban tapogatózott és tépdesett tovább a következőkben. Érezte, ahogy az izzadtság apró cseppje leszalad a gerince mentén, de nem volt benne biztos, hogy a megerőltető munka vagy a félelem nedvessége volt-e. Ha nem sikerül kiszabadulnia, ki tudja, visszatalálna-e az üregbe. Egyáltalán volna-e értelme megtennie a visszafelé vezető utat? Amíg a sötét alagútban tapogatózott, mintha robajt hallott volna maga mögött, és tartott tőle, hogy az üreg falai omlottak alá az esőzésnek köszönhetően. Valószínűleg nincs más esélye, mint előre haladni, és ebben nem akadályozhatja meg holmi vasdarab, aminek éppen elég ideje volt rá, hogy elvásson idelent. Mindkét kezével megragadta a rácsot és erőt gyűjtve szorította a vastagon rozsdával borított fémet. Szinte puha volt a tapintása. Aztán rántott egyet rajta, megfeledkezve a válláról, de a belé hasító fájdalom azonnal eszébe juttatta, hogy korábban már megsérült. Lihegve várt, amíg szeme elől lassan tisztult a milliónyi táncoló karika, és torkában oldódik a hányinger görcse. Nem adta fel. Már csak azért sem, mert mintha az előbb megmozdult volna a sokszáz éves habarcsban a vas. Még egyszer belekapaszkodott és felkészülten várta a vállába hasító kínt, ahogy rántott egyet a rácson. Arra azonban nem készült fel, hogy engedni fog, és hirtelen csak ült a fenekére esve a hideg talajon a magára rántott ráccsal, miközben felváltva szitkozódott és legszívesebben tébolyultan nevetett volna. 

Győzött! Lelökte magáról a sikamlós tapintású vasat és fellobbantotta az öngyújtó lángját. Maga előtt lengedező indákat látott, néhány levelet sodort felé a szél, amely a nyíláson túl mintha gyenge törzsű fát hajladoztatott volna. A vihar még tombolt. Már némán, elkergetve az esőfelhőket is, de a szél teljes erejével. Akkorát sóhajtott, hogy akár a vihar erejével is felvehette volna a versenyt, aztán szeme a kezére siklott, amely furcsán sötétlett előtte a félhomályban. A belenyilalló szúró érzésből rájött, hogy nem koszos a keze, hanem vérzik. Erősen. A tenyerét egy hosszú vágás szelte ketté. Ingéből letépett egy darabot, nem törődve vele, hogy így még védtelenebb lesz odakint, és a ronggyal szorosan áttekerte a kezét. A nyíláshoz lépett, félretolta a még ott ringó növényeket, és már majdnem kilépett, amikor gondolt egyet, és inkább kihajolt rajta. Visszahőkölt, ahogy meglátta a hold fényénél az alatta tátongó mélységet. Ha meggondolatlanul kilép, talán a nyakát szegte volna – ébredt rá a veszélyre hevesen dobogó szívvel, aztán térdre ereszkedett és a szemét meregetve próbálta felmérni a lehetőségeit. Nem igazán tudta kivenni, mi várná odakint, még túlságosan sötét volt. Beletörődve a pillanatnyi helyzetébe és némiképp örülve annak, hogy itt legalább védett helyen van, próbált kényelmesen elhelyezkedni és várni a hajnalt. Egészen biztosan a keresésére fognak indulni és neki nincs más dolga, mint jelezni nekik. Ki fog szabadulni, mert az nem létezik, hogy az lenne megírva neki, hogy itt pusztuljon egy idegen ország vadonjában, egy rég elfeledett várbörtön mélyén. Csak hinnie kell benne, hogy a felkelő nappal ő is megmenekül. Csak hinnie kell! – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a fáradtságtól és a testét elgyengítő sérülésektől sokkolva elnyomta az álom.