-Ez nem hiszti! – csattant fel Kate, ahogy Christian kissé
lekezelően ezt merészelte a szemére vetni. Lassú, akkurátus mozdulatokkal
törölgette el a tányérokat, és már-már túlságosan lassan tette a helyére
mindegyiket. Húzta az időt. Nem akart veszekedni, bár a vacsorájuk meglehetősen
feszült légkörben zajlott le. Christian azonban egy ideje olyan furcsa
hangulatban volt, mint aki keresi egy összezördülés lehetőségét. A ma reggel
közölt döntésével úgy látszik, sikerült elérnie, hogy ne rágja tovább magában a
mondanivalóját. Éjszakákon át gondolkozott a dolgon, és ennek eredményeképpen
mondta le a következő megbízását. Egy ideje nehezére esett a koncentrálás, és
legalább annyira a szeme alatt gyűlő árkok eltüntetése. Mit nem lehet ezen
megérteni? Ha ezért kiesik a pikszisből és nem kap több felkérést a
Blueberrytől, akkor nem kap. Egyszer úgyis csökkenteni kell az iramon. Ha nem
ma, akkor holnap. Nem értette, hogy ez Christiannak miért olyan vérlázító
döntés. Még James is sokkal megértőbben fogadta. Igaz, ő egy ideje más védencet
talált magának, akinek a befuttatásán gőzerővel dolgozott. Biztos úgy gondolta,
Kate csak annak a lánynak söpri tisztára a terepet.
-De igenis, hiszti! – emelte meg a hangját a férfi is. Ült a
konyhapult melletti magasított széken és egy nemlétező foltot kapirgált a hűvös
márványon. Nem szeretett Kate-nél lakni Londonban, de ez csak ma reggel vált
benne egész bizonyossá. Úgy érezte magát, mint egy nem túl szívesen látott
vendég, nem pedig a háziasszony regényes, nagy szerelme. Ez a veszekedés is...
hét év házasság után sem lehet ilyen fagyos a hangulat egy kapcsolatban –
gondolta borúsan. Kate a fejét fájlalta már az ágyban is, és Christian ezt
olyan jelnek vélte, ami egy korábbi feltevését igazolta. Amit még sosem hozott
szóba, de ma úgy döntött, jobb lesz teljesen kiborítani a bilit, aztán ha
szerencséjük van, akkor tiszta lappal folytathatják a kapcsolatukat. Ha nincs
szerencséje ... – nos, erre egyelőre még nem is akart gondolni. –Amióta a nagyszerű
Alexander Carpenter vette a jogot, hogy az éjszaka közepén felhívjon, teljesen
ki vagy fordulva önmagadból. –lökte oda végül a régen rágott és
megemészthetetlennek tűnő gombócot. Kate úgy fordult feléje, mint aki nem hisz
a fülének.
-Most őszintén... hogy a fenébe jön ide Alex múltkori
telefonja? Megmondtam, rossz passzban van, barátok vagyunk és nem túl jó érzés
nekem, hogy nem tudok segíteni rajta. Ennyi. Nem is akarom tudni, hogy mire
céloztál az előbb! – háborgott a lány, de Christian úgy döntött, itt az ideje,
hogy mindent egy lapra tegyen fel és végre tisztázza, milyen kapcsolat fűzi a
barátnőjét a színészhez.
-Őszintén? Jó, akkor őszinte leszek. Valahányszor ez a fickó
felbukkant valahol, te teljesen megváltozol. És most nem arra célzok, hogy elég
hallanod a hangját és máris lesöpröd magadról a kezem. Merengő leszel és
dekoncentrált. Észre sem veszed, ha szólok hozzád, mintha egy más világban
járnál, ahová nekem nincs belépőm. De neki van... csak kettőtöknek van. –
szipákolt a férfi rossz szokása szerint, ami egyértelműen jelezte, hogy mondana
még valamit, de fél kimondani, mintha azzal életre hívná és igazzá tenné, még
ha eddig nem is volt más, csak feltételezés. –Szereted. –ejtette ki végül
csendesen és Kate arcát nézte közben mereven, hogy fotós szeme az önkéntelen
reakciók egyikét se hagyja ki.
-Szeretem? – kérdezett vissza elakadó hangon Kate.
–Szeretem? – emelkedett meg a hangszíne egyrészt a felháborodástól, másrészt
valami belső halvány, ébredező felismeréstől. –Megőrültél. – zárta le végül a
vitát. –Nem beszéltem vele már időtlen idők óta. Barátnője volt, akit megcsalt,
ezért szakítottak. És nem velem csalta meg! – a hangja itt már érezhetően
hisztérikus magasságba csapott. –Én csak a barátja vagyok, akitől azt várja,
hogy megértsem, mit miért csinált. De még nem is tudtunk igazából beszélni
róla. Te meg azt állítod, hogy szeretem? Minek nézel te engem? – tette fel
végül a kérdést, amit remélt, hogy Christian nem fog megválaszolni. Megalázó
lett volna más szájából hallani, amit egy ideje önmagáról gondolt. Csaló vagy! – már nem először gondolt
erre. Christiannak jó szeme volt a fotózáshoz, és úgy tűnik, a kapcsolatukban
is meglátta az árulkodó jeleket. Mert igenis, sokkal többet érzett Alexander
Carpenter iránt, mint egy távoli barát aggodalma.
Néha róla álmodott és
olyankor lehunyt szemmel hagyta, hogy Christian tegyen a testével bármit, mert
félt, hogy a szeme elárulná, nem őt öleli. Már az is eszébe jutott, ha Alex a
vöröshajú Lindában esetleg őt kereste, az valami ilyen érzés lehetett. De
ezeket a titkos gondolatait védelmezte a végsőkig, így aztán rettegve várta,
hogy mikor lepleződik le. Ezek a gondolatok szaporították szeme alatt az
árnyékokat, és ezek miatt reagált mostanában minden apró nézeteltérésre úgy,
mintha valami végtelenül fontos alapkövét kéne védelmeznie az önállóságának.
Tisztában volt vele, hogy nem igazságos – sőt, tisztességtelen – Christiannal
szemben, és most, hogy becsukta a szekrényt az utolsó tányér után, a férfi felé
fordult és kissé karcos hangon megszólalt:
-Igazad van! Valami mostanában nincs rendben köztünk sem. Ez
az egész veszekedés a bizonyíték rá, hogy megérett a kapcsolatunk egy kis
szüneteltetésre. Az idő majd eldönti, hogy vissza akarunk-e találni egymáshoz,
vagy ennyi volt.
-Te most szakítani akarsz? – emelkedett meg Christian
szemöldöke? Nem egészen ilyen végkifejletre számított, de jobban belegondolva,
igaza lehet Kate-nek, hogy egy kis távolság ráébreszti mindkettőjüket, mit
remélhetnek és mit kaphatnak ettől a kapcsolattól. Lecsusszant a székről és némán
a hálószoba felé indult, még mielőtt a lány megválaszolhatta volna a kérdését. Nem
akart vitatkozni vele, mert félt, hogy egy vita hevében esetleg mindketten
kimondanak olyan szavakat, amelyek visszafordíthatatlanul rombolják azt az
amúgy is bizonytalan valamit, amit most még kapcsolatnak hívott. Néhány perc
múlva a sebtében összedobált sporttáskájával bukkant fel az ajtóban. –Igazad
lehet. Tartsunk egy kis szünetet! Ez még
nem szakítás, csak átgondoljuk a dolgainkat. Igaz? – nézett kutatóan a lányra,
aki eddig némán álldogált a pult mellett, kísérletet sem téve rá, hogy utána
induljon, hogy visszatartsa. Most bizonytalanul bólintott, és ennyi a férfinak
elég is volt. Ha Kate nem volt képes kimondani, hogy itt a vége, akkor még van
remény. –Akkor szia! Majd keressük egymást! – hajolt a lányhoz és egy baráti
csókot nyomott a homlokára. Istenem, hol volt ez a néhány héttel, vagy csak
akár néhány nappal ezelőtti szenvedélyes csókjaikhoz képest! De most be kellett
érnie ennyivel és a reménnyel, hogy nem örökre lép ki az ajtaján.
*
Alexander feküdt a nyirkos talajon és arra gondolt, biztosan
eltörte a karját, mert olyan fájdalom gyötörte, amelynek hatására majdnem
elvesztette uralmát a hólyagja tartalma felett. Mozdulni sem mert, tartva egy
újabb szúró fájdalomtól. Nagyokat nyelt, mélyeket lélegzett, közben
megállapította, hogy valószínűleg egy ficammal megúszta, bár ettől a dolog nem
volt kevésbé fájdalmas, de legalább nem kellett néhány hetes leállásra
számítania a sérülése miatt. Egy kis idő múltán az ép karjára fordult, hogy
lássa maga fölött az üreg száját, ahonnan fényt kapott és reményt, hogy
előbb-utóbb valaki észreveszi. Az üreg mély volt, és valami régi, feltáratlan
mészkő építmény része lehetett. Ez egyszerre jelentett jót és rosszat. Ha
pozitívan gondolkodott, volt esélye rá, hogy azon túl, hogy a vállát
kificamította, nem lesz nagyobb baja. Nem omladékony föld vette körbe, hanem
falak, amelyek megtartották a föld súlyát. Legalábbis, amíg valami hülye –
gondolt önmagára némi gúnnyal – ugrálni nem kezd fölöttük. Ugyanakkor rég maga
alá temette a táj ezeket a falakat, ki tudja, hány évszázad óta rakódtak itt
egymásra a földrétegek. Az egész túlságosan roskatagnak tűnt ahhoz, hogy
bármelyik pillanatban a nyakába szakadjon a maga által megindított omlás
nyomában. Kevés rohadtabb dolgot tudott volna elképzelni, mint hogy élve
temesse maga alá a sok tonnányi föld, korhadt fa és mohos kő.
Mi a franc lehet ez? – ült fel óvatosan és körbeforgatta a
nyakát. Vajon tud-e róla bárki ebben az országban, ahol a rendőrség amúgy
mindenről tud még ma is. Nem valószínű. Ha tudták volna, mit rejt a föld mélye,
nyilván felhívták volna rá a filmesek figyelmét, hogy történelmi leletek felett
akarják forgatni a történelmi kalandfilmjüket. Milyen ironikus – gondolta,
ahogy a közelben egy rozsdás nagy karikát vélt felismerni a félhomályban. Egy
börtön lenne? – lódult meg azonnal a fantáziája. A lassan leülepedő porban újra
érezni vélte a dohos, nyirkos levegőt és egy közeli szögletben pókháló libbent
meg, mint valami horrorfilmben.
Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött nézelődéssel, de
ráébredt végre a helyzetére és eszébe jutott, hogy nem ártana segítséget hívnia.
Kiáltozni kezdett, hátha a stábból már visszatértek néhányan a közelbe és
meghallják a hangját. De senki nem felelt. Úgy döntött, más választása nem
lévén, hogy türelmes lesz. Most ebédelnek, ráérősen, kihasználva a pihenőidőt,
a megerőltető forgatás várva várt szünetét, elkortyolnak majd még egy kávét is,
Frank talán meg is dönti Helenát két felvétel között a lakókocsijában. Neki
pedig nincs más lehetősége, mint kivárni, hogy mindenki végezzen azzal, amivel
éppen foglalatoskodik. Így jár, aki sokat ugrál! – húzta el gunyorosan a száját
a kissé kétértelmű szólástól.
Az idő az üreg mélyén sokkal lassabban telt, mint ahogy a
valóságban az történhetett. Támpontja nem volt, mert korhű lovagi jelmezéhez
nem vehetett karórát, normál körülmények között szüksége sem volt rá, és
telefon sem volt nála. Lám, a „sötét középkor” – ironizált, miközben arra
gondolt, a vastag sötét hajfonatú Miriam, az asszisztense, aki a fiúk szerint
szőrösebb,mint egy férfi, mikor kezdi keresni, hiszen végső soron az
utasításait kéne lesnie. A lánynál volt a telefonja is, nem mintha olyan sokan
keresték volna mostanában. Michael hívásai biztosították róla, hogy a külvilág
még emlékszik rá, Alexander Carpenter még jelen van. Ha emberként nem is, de
színészként még a topon emlegetik.
Egy meggondolatlan mozdulat elég volt, hogy a kín újra a
vállába nyilalljon, emlékeztetve a ficamra. Óvatosan babrált a bőrszíjakkal,
mert a legkisebb rántás is megbosszulta magát. Egy örökkévalóságnak tűnő
próbálkozás után a nehéz páncél váratlanul lecsusszant róla és ő egyaránt
jajdult fel a megkönnyebbüléstől és az újabb fájdalomtól. Egy régi filmélménye
villant be, ahol Mel Gibson egy oszlopnak támasztotta a sérült vállát és egy
hirtelen mozdulattal rántotta vissza a helyére. Mellel együtt iszogattak
egyszer egy Los Angeles-i partyn és kinézte az öregből, hogy képes is lenne
megcsinálni a valóságban is. Elég kemény tökű srác lehetett fiatalon, bár az
ital már rombolni kezdte, nemcsak a máját, de az egész külsejét. Vajon nekem is
menne? – merengett el a szemközti kőfalat vizslatva. Óvatosan felállt, karját
úgy dajkálva, mint valami csecsemőt, aztán a hűvös kőfalhoz nyomta a vállát. A
valóságban alig érintette meg, de a kín máris villámcsapásként hasított belé,
hányingert keltve, úgyhogy inkább felhagyott a próbálkozással. Sir Henry
szerepében inkább meghagyta a hősies pózokat a karakterének.
Vajon mennyi idő telt el? – lesett a lyuk felé, ahol mintha
elsötétedett volna a külvilág. De talán csak képzelődik, szeme megszokta már a
félhomályt. Ha végre jönne valaki és segítene kikecmeregni ebből az odúból,
nyilván le kéne állni a mai napra, mert ezzel a karral képtelen lenne kardot
forgatni vagy lóra ülni. Bassza meg! Utálta, ha bármi miatt csúszott a forgatás menete, és most éppen az
ő kajla ugrabugrálása lesz az oka. Orvost kell hívni, aki majd szakszerűen
helyre teszi a vállát – tervezgette a megmenekülése utáni tennivalókat. De ide
az isten háta mögé vajon mennyi idő alatt ér ki egy orvos?
Visszaereszkedett a földre és hátát a kőfalnak támasztva a
tenyérnyinek tűnő égboltot vizsgálta a feje fölött. Határozottan beborult. Ha
még az időjárás is elromlik, akkor a mai nap már menthetetlenül kárba vész. –
sóhajtott, és igazság szerint kivételesen nem is bánta. A karja sajgott,
szomjas volt, még Alfonz furcsa ízeit is szívesebben ízlelgette volna, mint
hogy itt üljön magányosan egy középkori kínzókamra mélyén. Az utóbbi időben
hibát hibára halmozott. Mi lehet vele a baj? Mintha megátkozták volna... mintha
a korán jött nagy sikerekért ilyen faramuci módon követelne elégtételt a
jóisten. Ahhoz még fiatal, hogy kapuzárási pánikja legyen, a kamaszos
meggondolatlanságokkal pedig meglehetősen elkésett már. Hogyan tudná az életét
újra egyenesbe hozni, hogy végre ismét nyugodt álma és egyenes tekintetű
tükörképe lehessen?
Amíg az élet nagy kérdéseiről elmélkedett, odakint
félelmeteset dördült az ég, mintha a valaha volt erőd egyik ágyúja sült el
volna a közelben és a következő pillanatban hatalmas cseppekben szakadni
kezdett az eső.
2 megjegyzés:
Meg jo, hogy minden szereplod ilyen nyugodt tipus... Ezek a helyzetek?!? ;)
Varom a folytatast!
K&P
Megjegyzés küldése