Pulykatojás - 9. rész

-Ez nem hiszti! – csattant fel Kate, ahogy Christian kissé lekezelően ezt merészelte a szemére vetni. Lassú, akkurátus mozdulatokkal törölgette el a tányérokat, és már-már túlságosan lassan tette a helyére mindegyiket. Húzta az időt. Nem akart veszekedni, bár a vacsorájuk meglehetősen feszült légkörben zajlott le. Christian azonban egy ideje olyan furcsa hangulatban volt, mint aki keresi egy összezördülés lehetőségét. A ma reggel közölt döntésével úgy látszik, sikerült elérnie, hogy ne rágja tovább magában a mondanivalóját. Éjszakákon át gondolkozott a dolgon, és ennek eredményeképpen mondta le a következő megbízását. Egy ideje nehezére esett a koncentrálás, és legalább annyira a szeme alatt gyűlő árkok eltüntetése. Mit nem lehet ezen megérteni? Ha ezért kiesik a pikszisből és nem kap több felkérést a Blueberrytől, akkor nem kap. Egyszer úgyis csökkenteni kell az iramon. Ha nem ma, akkor holnap. Nem értette, hogy ez Christiannak miért olyan vérlázító döntés. Még James is sokkal megértőbben fogadta. Igaz, ő egy ideje más védencet talált magának, akinek a befuttatásán gőzerővel dolgozott. Biztos úgy gondolta, Kate csak annak a lánynak söpri tisztára a terepet.

-De igenis, hiszti! – emelte meg a hangját a férfi is. Ült a konyhapult melletti magasított széken és egy nemlétező foltot kapirgált a hűvös márványon. Nem szeretett Kate-nél lakni Londonban, de ez csak ma reggel vált benne egész bizonyossá. Úgy érezte magát, mint egy nem túl szívesen látott vendég, nem pedig a háziasszony regényes, nagy szerelme. Ez a veszekedés is... hét év házasság után sem lehet ilyen fagyos a hangulat egy kapcsolatban – gondolta borúsan. Kate a fejét fájlalta már az ágyban is, és Christian ezt olyan jelnek vélte, ami egy korábbi feltevését igazolta. Amit még sosem hozott szóba, de ma úgy döntött, jobb lesz teljesen kiborítani a bilit, aztán ha szerencséjük van, akkor tiszta lappal folytathatják a kapcsolatukat. Ha nincs szerencséje ... – nos, erre egyelőre még nem is akart gondolni. –Amióta a nagyszerű Alexander Carpenter vette a jogot, hogy az éjszaka közepén felhívjon, teljesen ki vagy fordulva önmagadból. –lökte oda végül a régen rágott és megemészthetetlennek tűnő gombócot. Kate úgy fordult feléje, mint aki nem hisz a fülének.

-Most őszintén... hogy a fenébe jön ide Alex múltkori telefonja? Megmondtam, rossz passzban van, barátok vagyunk és nem túl jó érzés nekem, hogy nem tudok segíteni rajta. Ennyi. Nem is akarom tudni, hogy mire céloztál az előbb! – háborgott a lány, de Christian úgy döntött, itt az ideje, hogy mindent egy lapra tegyen fel és végre tisztázza, milyen kapcsolat fűzi a barátnőjét a színészhez.

-Őszintén? Jó, akkor őszinte leszek. Valahányszor ez a fickó felbukkant valahol, te teljesen megváltozol. És most nem arra célzok, hogy elég hallanod a hangját és máris lesöpröd magadról a kezem. Merengő leszel és dekoncentrált. Észre sem veszed, ha szólok hozzád, mintha egy más világban járnál, ahová nekem nincs belépőm. De neki van... csak kettőtöknek van. – szipákolt a férfi rossz szokása szerint, ami egyértelműen jelezte, hogy mondana még valamit, de fél kimondani, mintha azzal életre hívná és igazzá tenné, még ha eddig nem is volt más, csak feltételezés. –Szereted. –ejtette ki végül csendesen és Kate arcát nézte közben mereven, hogy fotós szeme az önkéntelen reakciók egyikét se hagyja ki.

-Szeretem? – kérdezett vissza elakadó hangon Kate. –Szeretem? – emelkedett meg a hangszíne egyrészt a felháborodástól, másrészt valami belső halvány, ébredező felismeréstől. –Megőrültél. – zárta le végül a vitát. –Nem beszéltem vele már időtlen idők óta. Barátnője volt, akit megcsalt, ezért szakítottak. És nem velem csalta meg! – a hangja itt már érezhetően hisztérikus magasságba csapott. –Én csak a barátja vagyok, akitől azt várja, hogy megértsem, mit miért csinált. De még nem is tudtunk igazából beszélni róla. Te meg azt állítod, hogy szeretem? Minek nézel te engem? – tette fel végül a kérdést, amit remélt, hogy Christian nem fog megválaszolni. Megalázó lett volna más szájából hallani, amit egy ideje önmagáról gondolt. Csaló vagy! – már nem először gondolt erre. Christiannak jó szeme volt a fotózáshoz, és úgy tűnik, a kapcsolatukban is meglátta az árulkodó jeleket. Mert igenis, sokkal többet érzett Alexander Carpenter iránt, mint egy távoli barát aggodalma. 

Néha róla álmodott és olyankor lehunyt szemmel hagyta, hogy Christian tegyen a testével bármit, mert félt, hogy a szeme elárulná, nem őt öleli. Már az is eszébe jutott, ha Alex a vöröshajú Lindában esetleg őt kereste, az valami ilyen érzés lehetett. De ezeket a titkos gondolatait védelmezte a végsőkig, így aztán rettegve várta, hogy mikor lepleződik le. Ezek a gondolatok szaporították szeme alatt az árnyékokat, és ezek miatt reagált mostanában minden apró nézeteltérésre úgy, mintha valami végtelenül fontos alapkövét kéne védelmeznie az önállóságának. Tisztában volt vele, hogy nem igazságos – sőt, tisztességtelen – Christiannal szemben, és most, hogy becsukta a szekrényt az utolsó tányér után, a férfi felé fordult és kissé karcos hangon megszólalt:

-Igazad van! Valami mostanában nincs rendben köztünk sem. Ez az egész veszekedés a bizonyíték rá, hogy megérett a kapcsolatunk egy kis szüneteltetésre. Az idő majd eldönti, hogy vissza akarunk-e találni egymáshoz, vagy ennyi volt. 

-Te most szakítani akarsz? – emelkedett meg Christian szemöldöke? Nem egészen ilyen végkifejletre számított, de jobban belegondolva, igaza lehet Kate-nek, hogy egy kis távolság ráébreszti mindkettőjüket, mit remélhetnek és mit kaphatnak ettől a kapcsolattól. Lecsusszant a székről és némán a hálószoba felé indult, még mielőtt a lány megválaszolhatta volna a kérdését. Nem akart vitatkozni vele, mert félt, hogy egy vita hevében esetleg mindketten kimondanak olyan szavakat, amelyek visszafordíthatatlanul rombolják azt az amúgy is bizonytalan valamit, amit most még kapcsolatnak hívott. Néhány perc múlva a sebtében összedobált sporttáskájával bukkant fel az ajtóban. –Igazad lehet. Tartsunk egy kis szünetet! Ez  még nem szakítás, csak átgondoljuk a dolgainkat. Igaz? – nézett kutatóan a lányra, aki eddig némán álldogált a pult mellett, kísérletet sem téve rá, hogy utána induljon, hogy visszatartsa. Most bizonytalanul bólintott, és ennyi a férfinak elég is volt. Ha Kate nem volt képes kimondani, hogy itt a vége, akkor még van remény. –Akkor szia! Majd keressük egymást! – hajolt a lányhoz és egy baráti csókot nyomott a homlokára. Istenem, hol volt ez a néhány héttel, vagy csak akár néhány nappal ezelőtti szenvedélyes csókjaikhoz képest! De most be kellett érnie ennyivel és a reménnyel, hogy nem örökre lép ki az ajtaján.

*

Alexander feküdt a nyirkos talajon és arra gondolt, biztosan eltörte a karját, mert olyan fájdalom gyötörte, amelynek hatására majdnem elvesztette uralmát a hólyagja tartalma felett. Mozdulni sem mert, tartva egy újabb szúró fájdalomtól. Nagyokat nyelt, mélyeket lélegzett, közben megállapította, hogy valószínűleg egy ficammal megúszta, bár ettől a dolog nem volt kevésbé fájdalmas, de legalább nem kellett néhány hetes leállásra számítania a sérülése miatt. Egy kis idő múltán az ép karjára fordult, hogy lássa maga fölött az üreg száját, ahonnan fényt kapott és reményt, hogy előbb-utóbb valaki észreveszi. Az üreg mély volt, és valami régi, feltáratlan mészkő építmény része lehetett. Ez egyszerre jelentett jót és rosszat. Ha pozitívan gondolkodott, volt esélye rá, hogy azon túl, hogy a vállát kificamította, nem lesz nagyobb baja. Nem omladékony föld vette körbe, hanem falak, amelyek megtartották a föld súlyát. Legalábbis, amíg valami hülye – gondolt önmagára némi gúnnyal – ugrálni nem kezd fölöttük. Ugyanakkor rég maga alá temette a táj ezeket a falakat, ki tudja, hány évszázad óta rakódtak itt egymásra a földrétegek. Az egész túlságosan roskatagnak tűnt ahhoz, hogy bármelyik pillanatban a nyakába szakadjon a maga által megindított omlás nyomában. Kevés rohadtabb dolgot tudott volna elképzelni, mint hogy élve temesse maga alá a sok tonnányi föld, korhadt fa és mohos kő. 

Mi a franc lehet ez? – ült fel óvatosan és körbeforgatta a nyakát. Vajon tud-e róla bárki ebben az országban, ahol a rendőrség amúgy mindenről tud még ma is. Nem valószínű. Ha tudták volna, mit rejt a föld mélye, nyilván felhívták volna rá a filmesek figyelmét, hogy történelmi leletek felett akarják forgatni a történelmi kalandfilmjüket. Milyen ironikus – gondolta, ahogy a közelben egy rozsdás nagy karikát vélt felismerni a félhomályban. Egy börtön lenne? – lódult meg azonnal a fantáziája. A lassan leülepedő porban újra érezni vélte a dohos, nyirkos levegőt és egy közeli szögletben pókháló libbent meg, mint valami horrorfilmben. 

Fogalma sem volt róla, mennyi időt töltött nézelődéssel, de ráébredt végre a helyzetére és eszébe jutott, hogy nem ártana segítséget hívnia. Kiáltozni kezdett, hátha a stábból már visszatértek néhányan a közelbe és meghallják a hangját. De senki nem felelt. Úgy döntött, más választása nem lévén, hogy türelmes lesz. Most ebédelnek, ráérősen, kihasználva a pihenőidőt, a megerőltető forgatás várva várt szünetét, elkortyolnak majd még egy kávét is, Frank talán meg is dönti Helenát két felvétel között a lakókocsijában. Neki pedig nincs más lehetősége, mint kivárni, hogy mindenki végezzen azzal, amivel éppen foglalatoskodik. Így jár, aki sokat ugrál! – húzta el gunyorosan a száját a kissé kétértelmű szólástól. 

Az idő az üreg mélyén sokkal lassabban telt, mint ahogy a valóságban az történhetett. Támpontja nem volt, mert korhű lovagi jelmezéhez nem vehetett karórát, normál körülmények között szüksége sem volt rá, és telefon sem volt nála. Lám, a „sötét középkor” – ironizált, miközben arra gondolt, a vastag sötét hajfonatú Miriam, az asszisztense, aki a fiúk szerint szőrösebb,mint egy férfi, mikor kezdi keresni, hiszen végső soron az utasításait kéne lesnie. A lánynál volt a telefonja is, nem mintha olyan sokan keresték volna mostanában. Michael hívásai biztosították róla, hogy a külvilág még emlékszik rá, Alexander Carpenter még jelen van. Ha emberként nem is, de színészként még a topon emlegetik.

Egy meggondolatlan mozdulat elég volt, hogy a kín újra a vállába nyilalljon, emlékeztetve a ficamra. Óvatosan babrált a bőrszíjakkal, mert a legkisebb rántás is megbosszulta magát. Egy örökkévalóságnak tűnő próbálkozás után a nehéz páncél váratlanul lecsusszant róla és ő egyaránt jajdult fel a megkönnyebbüléstől és az újabb fájdalomtól. Egy régi filmélménye villant be, ahol Mel Gibson egy oszlopnak támasztotta a sérült vállát és egy hirtelen mozdulattal rántotta vissza a helyére. Mellel együtt iszogattak egyszer egy Los Angeles-i partyn és kinézte az öregből, hogy képes is lenne megcsinálni a valóságban is. Elég kemény tökű srác lehetett fiatalon, bár az ital már rombolni kezdte, nemcsak a máját, de az egész külsejét. Vajon nekem is menne? – merengett el a szemközti kőfalat vizslatva. Óvatosan felállt, karját úgy dajkálva, mint valami csecsemőt, aztán a hűvös kőfalhoz nyomta a vállát. A valóságban alig érintette meg, de a kín máris villámcsapásként hasított belé, hányingert keltve, úgyhogy inkább felhagyott a próbálkozással. Sir Henry szerepében inkább meghagyta a hősies pózokat a karakterének. 

Vajon mennyi idő telt el? – lesett a lyuk felé, ahol mintha elsötétedett volna a külvilág. De talán csak képzelődik, szeme megszokta már a félhomályt. Ha végre jönne valaki és segítene kikecmeregni ebből az odúból, nyilván le kéne állni a mai napra, mert ezzel a karral képtelen lenne kardot forgatni vagy lóra ülni. Bassza meg! Utálta, ha bármi miatt  csúszott a forgatás menete, és most éppen az ő kajla ugrabugrálása lesz az oka. Orvost kell hívni, aki majd szakszerűen helyre teszi a vállát – tervezgette a megmenekülése utáni tennivalókat. De ide az isten háta mögé vajon mennyi idő alatt ér ki egy orvos? 

Visszaereszkedett a földre és hátát a kőfalnak támasztva a tenyérnyinek tűnő égboltot vizsgálta a feje fölött. Határozottan beborult. Ha még az időjárás is elromlik, akkor a mai nap már menthetetlenül kárba vész. – sóhajtott, és igazság szerint kivételesen nem is bánta. A karja sajgott, szomjas volt, még Alfonz furcsa ízeit is szívesebben ízlelgette volna, mint hogy itt üljön magányosan egy középkori kínzókamra mélyén. Az utóbbi időben hibát hibára halmozott. Mi lehet vele a baj? Mintha megátkozták volna... mintha a korán jött nagy sikerekért ilyen faramuci módon követelne elégtételt a jóisten. Ahhoz még fiatal, hogy kapuzárási pánikja legyen, a kamaszos meggondolatlanságokkal pedig meglehetősen elkésett már. Hogyan tudná az életét újra egyenesbe hozni, hogy végre ismét nyugodt álma és egyenes tekintetű tükörképe lehessen? 

Amíg az élet nagy kérdéseiről elmélkedett, odakint félelmeteset dördült az ég, mintha a valaha volt erőd egyik ágyúja sült el volna a közelben és a következő pillanatban hatalmas cseppekben szakadni kezdett az eső.