"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2015. augusztus 20., csütörtök

A dublőr



A fájdalom leírhatatlan volt. Mindene sajgott és zsibbadt agya egy valamiben volt biztos: él! Csak az élet fájhat ennyire. 

Még nem tudta, mennyire örüljön ennek a megállapításnak. Örüljön-e egyáltalán? Zavarodottan próbálta összeszedni az emlékeit, hogy kerülhetett ide, a vakítóan fehér mennyezet alá, a hangosan pityegő gépek közé. A látása még nem tisztult ki egészen, mintha könnyek homályosították volna el a szoba berendezésének körvonalait. Legalábbis azokat, amelyeket moccanás nélkül, szeme tornáztatásával sikerült becserkésznie. Még ez is megerőltető volt, arra gondolni sem mert, hogy a nyakát megmozdítsa. Bár, pillanatnyilag úgy tűnt, nem is képes rá. 

Valaki fölé hajolt, izgatottan mondott valamit, de mintha vattán keresztül érkeztek volna a hangok, az értelmüket nem is tudta kivenni. Férfi volt, abban biztos volt; és nem orvos. Egy olyan férfi, akit nem ismert, de az illető aggódott érte, ugyanakkor a hangjában ott rezgett valami megmagyarázhatatlan ellenszenv is. Zavarta ez a nyilvánvaló utálat, mert nem emlékezett rá, hogy rászolgált volna. Próbált válaszolni a hangra, de aztán fáradtan hunyta le a szemeit. Képtelen volt kipréselni bármit is a torkán. Aztán rájött, egy tubus foglalja el a légcsövét és szolgáltatja számára az éltető oxigént. Orvosi kifejezések jutottak az eszébe, latin szavak és rendelési sorozatszámok, mint aki pontosan tudja, ha rendelnie kéne egy ilyen alkatrészt, hogyan kellene azt tennie. Igen! Megvan! Hiszen orvos volt ő maga is. Pontosan tudta, hogy bárki dugta le ezt a tubust a torkán, ügyes, gyakorlott kézzel tette, különben most köhögésre ingerelné, és az egészen biztosan csak növelné a kínjait. 

Elégedett volt ezzel az apró felfedezéssel, mert bizonyossá tette, hogy a józan eszét nem vesztette el, bármi is történt vele. Lehunyt szeme mögött tovább erőltette az emlékezést. Az idegennel majd ráér később is kommunikálni, amikor rájön annak módjára is. Most túl sok energiáját emésztette fel az agyában való kutakodás. Megvan! Repülőre ült, mert Philadelphiába tartott egy kongresszusra, ahol a gyerekkori oltások fontosságáról akart előadást tartani. Ez az! Gyerekorvos! Dr. Julia Blightnak hívják, karácsonykor ünnepli majd a harmincadik születésnapját, és Jonathan Reesmayernek hívják a vőlegényét. A volt vőlegényét – pislogott a közelmúltban lezajlott szakításra emlékezve. 

Jonathan ügyvéd volt. Középszerű ügyvéd, igazi igásló, aki soha nem juthatott volna a csúcsra. Ez számára nem jelentett problémát, ilyennek fogadta el, de a férfi állandó kisebbségi érzéssel küzdött, ahogy ő araszolt felfelé a ranglétrán. Már egy frissen kinevezett osztályos orvos is túl nagy falatnak bizonyult a számára, így aztán megragadta az egyetlen lehetőséget, amit az élet tálcán kínált neki. Odadobta kettejük közös jövőjét egy biztos karrierért cserébe. Elfogadta egy – korábban köztük csak – zugügyvédi irodának titulált cég  tulajdonosának a kinevezését és a cégtulajdonos lányának a kezét. A lány csúnyácska volt, Julia szerint – aki szintén ismerte – talán valami gyerekkori traumát is hordozott a tudata mélyén, de a kezével a cégvezetés is elérhető közelségbe került Jonathan számára, így aztán nem számítottak többé a közös tervezgetéseik a jövőről. A férfi felbontotta az eljegyzésüket és minden energiájával a saját jövőjére koncentrált. Vigasztalónak szánt érzéketlen szavaival ugyanerre buzdította volt menyasszonyát is. Julia válaszul leöntötte egy pohár vörösborral a méregdrága öltönyét egy elegáns étterem közepén. Nem érzett lelkiismeret furdalást a botrányos viselkedése miatt, miközben emelt fővel távozott a sugdolózó vendégek között, ott hagyva a magát hápogva tisztogató férfit.  

Oké, tehát emlékszik a nevére, a foglalkozására, a kapcsolatára, arra is, hogy hova indult. Lássuk, tisztában van-e azzal is, hogy mi történt vele!

A repülőn az első osztályon foglalt helyet, mivel a szervezők nem sajnálták tőle ezt a luxust. Nem volt tele a gép, de a mellette lévő ülésen ült valaki. Igen, Jenna Langdon színésznő teljes életnagyságban. Meglepte, mennyire hétköznapian csinos volt. Semmi dívás extravagancia. A stewardess még meg is jegyezte, hogy olyanok, mintha testvérek lennének. Hasonló volt a hajuk, sötét, félhosszú, gondosan vágott; még a ruházatuk is olyan volt, mintha ugyanabból a butikból öltöztek volna, a könnyű, nyári nadrágkosztüm, amely tökéletesen megfelelt az utazáshoz. Útközben alig váltottak néhány szót, a színésznő egy könyvet lapozgatott, ő maga az előadása jegyzeteibe mélyedt, de ahogy közeledtek a céljukhoz, beszélgetésbe elegyedtek. A nő barátságos volt, meglepően nyílt, barátkozó. Megkérdezte, mivel foglalkozik, aztán szinte kényszeresen önmagáról kezdett beszélni. A szerepeiről. Kérdezte, hogy látta-e valamelyik filmjét és őszintén boldognak látszott, amikor elismerően dicsérte a legutóbbi alakítását. Megmutatta a jegygyűrűjét, egy cseppet sem hivalkodó, réginek tűnő, elegáns darabot. Julia önkéntelenül is a saját, már levetett gyűrűje helyére pillantott és akaratlanul csúsztak ki száján a szakításról szóló mondatok. Jenna elgondolkodó tekintettel hallgatta, aztán lehúzta az ujjáról, hogy próbálja fel nyugodtan a gyűrűjét. Julia tiltakozott, de aztán engedett a gyengéd erőszaknak és megbűvölve nézte ujján a tökéletesen illeszkedő, a fejük feletti apró lámpa fényében csillogó hibátlan gyémántot. Szinte már bizalmas volt a mozdulat, amivel Jenna a kezébe fogta a Julia mellén függő zsebórát, a nagyapja örökségét, és érdeklődően nézte a finom ezüst vésetet, mondván valami hasonlót venne a vőlegényének karácsonyra. Julia levette, hogy a másik nő alaposabban szemügyre vehesse. Az ablakon túl már látszottak a leszállópálya és környékének fényei. Már éppen eldöntötte, hogy lehúzza ujjáról a csodás ékszert és figyelmezteti Jennát, hogy még nem kapcsolta be az övét, de abban a pillanatban elszabadult az őrület a gépen.

A baleset olyan drámai hirtelenséggel következett be, hogy az utasok minden gondolata kizárólag a túlélésre korlátozódott. Julia bekötve ült az ülésében és először nem is értette, útitársnőjét miért dobálja olyan tehetetlen bábként a bukdácsoló gép. Csak szorította karfát, mintha az menthetné meg a biztos pusztulástól. Fel sem fogta, hogy mögöttük darabokra szakadt a gép teste, csak a tehetetlen pörgést érezte, aztán a kábult megkönnyebbülést, amikor végre megálltak. Mintha a zuhanással a sikolyok is mögöttük maradtak volna, kísérteties csend ölelte körbe, csak a saját zihálását hallotta, a torkában rekedt jajgatást és sírást. Jenna teste az üléssorok között hevert, mint egy eldobott játékbaba. Szeme úgy meredt a kabin teteje felé, mint most az övé ebben a kórteremben. Julia azonban akkor tudta, hogy ez nem a sokk merevsége, hanem a halálé, de még képtelen volt megmozdulni, hogy erről megbizonyosodjon. Amikor megérezte a kerozin szagát, arra gondolt, bármelyik pillanatban felrobbanhatnak. Ujjai tétován keresték a csat kioldó gombját, aztán mintha kívülről látná a jelenetet, észrevette a gép túloldalán felrobbanó tűzgolyót és már csak azt érezte, hogy repül. Az ülése kiszakadt a helyéről a detonációban és talán ez védte meg attól, hogy a gerince eltörjön. A lába és a karja azonban nem volt ilyen szerencsés. Hogy az arcára is égő pernye hull, lángoló emberi ruházat és talán testrészek is, el sem jutott a tudatáig. Elájult anélkül, hogy hagyta volna élete filmjét leperegni az elméjében.
*
Adam Corbin nézte a nőt, aki elfogadta a jegygyűrűjét, aztán mégis repülőre szállt, hogy már másnap a szeretőjével találkozzon. Igazából nem is látta. Csak egy halom kötés és gipsz feküdt előtte a felfújt ágybetéten. Teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy alatta Jenna Langdon heverne. Jenna mindig olyan sokat adott a szépségére, a minden körülmények között tökéletes megjelenésére. Egészen biztosan kikérte volna már magának, hogy a szerencsétlenség és a tűz megrongálja ezt a tökéletességet. De a nő, aki a menyasszonya volt, némán feküdt, mozdulatlanul. Azt hitte, kómába esett, de az orvosok elmagyarázták, hogy altatásban tartják, különben talán el sem tudná viselni a fájdalmait. Egyetlen rövid pillanatig dacosan villant a tekintete. Megérdemelte, ami történt vele! A hazugságot a főbűnök egyikének tartotta és Jennáról bebizonyosodott, hogy elkövette. Ellene követte el! Ellene, aki minden jobb meggyőződése ellenére jóképet vágott a nő bejelentéséhez, hogy gyereket vár tőle, és megkérte a kezét, hogy ebben a világban a lehető legbecsületesebb módon viselje a tette következményeit. Nem vádaskodott, hogy Jenna felelőssége hol van a történtekben. Elfogadta, hogy hibázott és próbálta meglátni ennek a jó oldalát. Jenna végül is okos, szép nő, aki szakmabeliként pontosan tudja, mit várjon el tőle és viszont. Akár még sikeres is lehetett volna a házasságuk. Most szégyent érzett, amiért rés nyílt együttérzése páncélján. Bármi is történt közöttük, ez a büntetés túlzó volt. Túl sok emberi élet ment tönkre azon a napon, amikor a Los Angelesből Philadelphiába tartó gép leszállás közben a földhöz csapódott. Látta a családokat, akik a gyerekeiket, rokonaikat, barátaikat, kollégáikat siratták. Látta a tengernyi fájdalmat és nem értette, ők miért tartoznak a kivételezettek közé. Milyen bűnök büntetése lehetett az a sok halál, mert az nem létezhet, hogy értelmetlenül pusztult volna annyi ártatlan lélek?

Olyan megalázóan vak volt! A hugának kellett felnyitnia a szemét, bár pillanatnyilag nem tudta, hogy hálás legyen ezért, vagy inkább azt szerette volna, ha a vaksága megmaradt volna egész életére. Talán Jenna megbánta volna a félrelépést és visszatért volna hozzá. Amiről pedig nem tudott, az nem fájt volna. De Dorának muszáj volt belekotnyeleskednie az életükbe. Képtelen volt köszönetet érezni miatta. Most, a tudás birtokában, már éledezett a büszkesége, érezte a szakítás sürgető kívánságát, de pillanatnyilag nem tehetett semmit. Ez bántotta a legjobban. És az, hogy a történtek után esélye sem volt a szabadulásra, hiszen nem hagyhatta magára a bajban a nőt, aki a világ előtt nagy hírveréssel bejelentve a jegyese volt. Amíg Jenna valamennyire fel nem épül, mellette kell álljon, különben a világ megbélyegezné, nem tudva, hogy nincs már semmi, ami összekösse őket. És ki tudja? Talán sosem lesz már az, aki volt, aki lehetett volna, és neki egy életre ott marad a nyakán a lelkiismerete koloncaként. Zsebében megszorította a gyűrűt, amit a nővérek húztak le a menyasszonya ujjáról, ő pedig valósággal idegenkedve nézte a kezet, amellyel már oly sokszor fonta össze az ujjait. Milyen rövidek a körmei! Talán a kezelés miatt szedték le róla a feketére festett műkörmöket? Vagy a balesetben pattogtak le? Furcsa volt, idegen, ugyanakkor sokkal természetesebb, mint bármikor az ismeretségük során. És korábban azt sem vette észre, hogy ilyen keskeny lenne a lány keze. Valahogy az emlékeiben úgy élt, mint egy párnás, puha kis kacsó, mint valami Tom Hardy regény hősnőjéé. Ez volt minden, amit a lányból látott, és a takaró alól kivillanó bal lába apró körmei. Halvány rózsaszín körömlakk? – ráncolta a homlokát. Joelnek is sok lett volna a tinilányokra jellemző punkos feketeség? – gondolt keserűen kollégájára és valamikori barátjára, Joel Nortonra, aki pillanatnyilag a menyasszonya szeretőjeként szerepelt az ismerősei listáján. 

Vajon tudja már? Nyilván. Biztosan ott várta a reptéren és tisztában van vele, hogy baleset érte. És azt is tudnia kell, hogy a túlélők között van, úgyhogy egészen biztosan fel fog bukkanni itt a kórházban is. Fogalma sem volt róla, hogy fog erre reagálni. Szíve szerint megverekedett volna vele, amiért hátba szúrta, de tudta, hogy ez csak a megcsalt vőlegény lázongása, mert Jenna már nem jelentett annyit a szívének, hogy beveresse érte a képét. Mert Joellel szemben nem voltak túl jók az esélyei, ezt azért el kellett ismernie. Joel kigyúrt volt, kockahas reklám, aki az általa ismert valamennyi sportágban otthon érezte magát, míg Adam felesleges kínszenvedésnek érzett minden edzőteremben töltött órát. A kínszenvedésről eszébe jutott, vajon Jenna hogyan érezheti magát összeégett testében a mindent beborító steril kötés alatt. Az együttérzés felülkeveredett a bosszúvágyán. Ő a maga részéről annyival is beérte volna, ha alkalma nyílhatott volna szakítani ezzel a nővel, aki még azt is elhitette vele, az egyszerű angol hülyével, hogy terhes. Hát, most az orvosok elég világosan megmondták neki, hogy nem az. Nem is volt az sosem. Úgyhogy nem kell azon törje a fejét, hogy az övé-e, az övé volt-e egyáltalán az a gyerek. De hogy miért akarta őt Jenna ennyire megszerezni, ha amúgy kevés volt a számára, az egyelőre még rejtély volt előtte. 

Látta, hogy a lány kinyitja a szemét és önkéntelenül is vigasztaló szavakat suttogott neki, miközben megnyomta a nővérhívó gombot. Bátorította, pedig legszívesebben kérdőre vonta volna. Mi haszna lett volna? Jenna talán azt sem tudja, mi történt vele. Jobb is. Az orvosok elmondták, ő pedig szerencsére nem látta azt a valóságos torzót, amit a gondjaikba vettek, hogy a haja leégett, a bőre helyenként szinte lemállott az arcáról, eltörte a lábát és a karját, előbbit több helyen is. Még a légcsöve is megperzselődött abban az égő pokolban. Csak az Isten a megmondhatója, felépül-e teljesen valaha. Nyilván most elsődleges  az életben tartása, a fertőzések elkerülése, aztán, ha már biztosak lehetnek benne, hogy túljutott a krízisen, akkor elgondolkodhatnak a kárenyhítésen. A stúdió már ideküldött egy menő plasztikai sebészt Los Angelesből, aki a korábbi felvételek alapján már tervezte a helyreállító műtétet. Jenna Langdonnak minden megadatott, hogy egyszer visszatérhessen a régi életéhez. Nem úgy, mint a járat száztizennyolc utasának, akik már soha nem térhetnek vissza a családjaikhoz. Adam arra gondolt, miért óvta az Úr pont Jenna életét? Mennyivel volt jobb ez a hűtlen bestia, mint az a testvérpár, akiknek a fotója már bejárta a világsajtót. Két ártatlan bébi, akik ott pusztultak az apokalipszisben, és akiknek az apját azóta is altatásban tartják a pszichiátrián. Vajon ő hogyan reagált volna, ha Jenna halálhíréről tudósítják? Összeomlott volna? Netán megkönnyebbült volna, amiért a sors megoldotta a köztük éledő konfliktust? Lehunyta a szemét, amiért ennyire keresztényietlen gondolat futott át fáradt agyán, aztán felállt. Nincs értelme itt őriznie Jennát, mint egy szerelmes vőlegénynek. Pihenésre van szüksége, hogy el tudja majd viselni azt a cirkuszt, ami óhatatlanul is követi majd a lány gyógyulását.

4 megjegyzés:

Gabó írta...

Ez nagyon ígéretes történetnek látszik. :P Más helyére lépni, más életét élni... Érdekes lesz, nagyon várom, hogy mi lesz a folytatás. Örülök, hogy ilyen hamar új történetbe kezdtel! :) <3

Gabó írta...

Jah... És lövésem sincs mi lehet az eredeti történet. *.*

rhea írta...

Egyelőre nekem sincs. XDD Érdekes történetbe kezdtél jucus, sok lehetôséget rejt. :) várom, hogy merre megyünk.
Köszönöm, pusza :)

csez írta...

Izgi!!! Kíváncsian lapozok tovább ;)
Tetszik! Bár borzasztó a szitu.... Brrr....
K&P