A dublőr - 21. rész

Adam megkönnyebbülten cirógatta meg Gabriel kipirult arcocskáját és hátradőlt a fotelben, amit valaki szorosan az ágy mellé állított. Elaludt végre! Ahogy a kicsi bekerült ebbe a szobába, nyűgös lett, ő pedig minden aggodalma ellenére is alig bírta visszafogni magát, hogy ne hányja a szemére, hogy csak magának köszönheti a bajt. Hányszor figyelmeztette, hogy kerülje azt az öreg fát? Igaz, ennyi erővel ő maga is tehetett volna már régen azért, hogy a veszélyforrás eltűnjön a színről. De most már egy percet sem várt tovább. Még a sürgősségiről felhívta azt a céget, akik a kertet tartották rendben és megrendelte az életveszélyes fa azonnali kivágását. Juan Ortega megértette, hogy neki ez most mindennél fontosabb és megígérte, hogy mire hazatérnek, a fának már csak hűlt helyét találja. Túl nem élné, ha az eset megismétlődne, és ismerve a fiát, biztos lehetett benne, hogy Gabriel újra próbálkozna, amikor elhalványulna benne a mai kellemetlen emlék. Eddig észre sem vette, hogy ennyire feszült, de most valósággal izomlázat érzett a bordái mögötti rekeszekben, ahogy visszatartotta a lélegzetét, aggodalmasan lesve a gyerek légzését. 

Ahogy képessé vált a lazításra, gondolatban visszarepült a múltba, amikor egy másik kórházi ágy mellett ült és Jenna-Juliát nézte. A környezet gyomorszorítóan hasonló volt, bár az érzés egészen más. Még pontosan emlékezett, mennyire vegyes érzelmekkel virrasztott a nő mellett. Egyszerre érzett bosszúszomjas elégtételt és szánalmat. Gyűlölte, amiért – akkor úgy hitte – vétett ellene, mégsem tudott érzéketlen maradni a szenvedése láttán. Aztán napról napra jobban akarta, hogy a nő, akit Jennának hitt, meggyógyuljon, megváltozzon és visszatérjen hozzá. Egy idő után pedig úgy tűnt, hogy teljesül a vágya. Az a minden tekintetben új Jenna kárpótolni akarta és azt hitette el vele, hogy rendbe akarja hozni a kapcsolatukat. Talán azért is reagált olyan mocskosul rosszul, amikor kiderült, hogy a vágyálmai félrevezették. A lényeget ma sem látta másként. A csalás az csalás maradt, még ha lassan kezdte is látni – minden rosszindulat nélkül - a nő mozgatórugóit is. Akkor is hiba volt elveszteni az önkontrollt. Olyan hiba, amit azóta sem tudott igazán feldolgozni. De ahogy hiába látta hetek múlva másként Julia viselkedését, ugyanúgy nem változtathatott azon sem, ahogyan ő maga reagált. 

Jézus! Mennyi idő telt el már azóta, és még sosem talált egy megfelelő helyet és időt a bocsánatkérésre. Akkor miért volt olyan hihetetlen, hogy Julia sem találta a tökéletes időzítést? Az elválásuk után pedig minden olyan bonyolulttá vált. Ráadásul az idő is csak rohant, mindketten olyan lépésekre szánták el magukat, amelyek csak az elkerülhetetlen elodázást szolgálták. Egész idő alatt a nőt hibáztatta, pedig mennyi mindent tett ő maga is, amit utólag megbánt. Ha nem ment volna világgá... ha csak egyszer leültek volna higgadtan beszélni a történtekről... Ha nem hiteti el önmagával, hogy egy házasságot racionális okoknál fogva kell kötni ... mint ahogy Julia is tette. Talán Gabriel születése volt az egyetlen dolog, amiért hálás volt a Mindenhatónak. Ugyanakkor arra is emlékeztette, hogy a fiáért belement egy megalkuvásokkal teli házasságba. Kedvelte Juliettát, még szerette is, de az nem szerelem volt. A kezdeti szenvedélyért tisztességgel fizetett, így aztán kapott egy nyugodt, konszolidált kapcsolatot. Egy hangos, de érzelmekkel teli nagy családot apósa pereputtya kapcsán. Pontosan azt, amire mindig is vágyott, csak éppen annyi pofon után azt képzelte, hogy ez szerelem nélkül is működhet. Julietta halála nyitotta fel a szemét. Fájt persze, megrázta az értelmetlensége és váratlansága, de őszintén szólva el tudta fogadni a hiányát, csak a fiát sajnálta, hogy anya nélkül kell felnőjön. Nem érezte a személyes veszteség mindent felülíró rombolását. Jennát elveszteni az egója sérülése volt, Juliettát a fia iránti aggodalom ébredése, de a szívét Julia árulása törte össze. 

Mostanra már azt is képes volt beismerni, hogy nem is a hazugság fájt, ahogy heteken át Jenna dublőreként élt mellette. Nem az őszinte beismerés, amely ugyan késve érkezett, de megtörtént. Sokkal inkább az elválásukat követő tengernyi kérdés, amikre nem kapott választ ... Miért választotta a könnyebbik utat? Miért futott el egészen Afrikáig? Miért ment hozzá az első férfihoz, aki segítő kezet nyújtott neki? És a legfontosabb: Miért nem harcolt érte, ha korábban azzal érvelt, hogy minden tettét a szerelem irányította?

Úgy érezte, hogy ezeket a kérdéseket fel kell tegye neki is, mert annyi év után sem csillapodott a gyötrő kíváncsisága, ezért hirtelen elhatározással felállt, megigazította a kicsin a takarót, hogy húzza egy kicsit az időt, hátha elillan az eltökéltsége, aztán halkan kiment a szobából, hogy megkeresse az orvosi szobát.

*

Julia még egyszer megnézte a kis Gabriel felvételeit. Reggel első dolguk lesz egy MRI-t csinálni. Nem tetszett neki az a halvány apró folt a röntgenfelvételeken. Mintha egy apró bevérzés lett volna. De talán csak rossz minőségű a kép, olyan elavultak már ezek a készülékek – dörzsölte fáradtan a halántékát. Milyen sorsszerű nap volt ez a mai! Előbb otthon az újrakezdési elhatározása, nem sokkal később pedig Adam felbukkanása ... Annyi év után! Hét évvel ezelőtt beletörődött, hogy elvesztette a férfit; és hozott egy rossz döntést, amikor azt hitte, hogy hálából is lehet valakinek a felesége. Meg is próbálta, és azt képzelte, jól csinálja. Hogy ez mennyire nem így volt, arra Edward vezette rá. A férfi pontosan érezte, hogy a teste igen, de a szíve nem lett az övé. Adam vajon szerette a feleségét? Nyilván. Adam nem hazudik, nem csal, ő a két lábon járó tökéletesség, nyilván ilyen nőt is választott magának. 

Kikapcsolta a lámpát és a felvétel elsötétült a falon. Reggel majd beszél Adammal. Nem akarta megijeszteni, de azt sem akarta, hogy elbagatellizálják a gyanút. Átpörgette a telefonregisztert. Dr. Jonas Simpson specialista volt ezen a területen. Át fogja hívni konzíliumra. Kiemelte a kis papírlapot és az asztal közepére rakta, hogy meg ne feledkezzen róla. Az ajtón halkan kopogtak és az első, ijedt gondolata az volt, csak nehogy Adam kisfiával történjen valami! Mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó kinyílt és Adam fáradt, a neonfényben kissé sápadt arca bukkant fel.

-Valami baj van? – nyúlt Julia az asztalon heverő sztetoszkópért és tettre készen az ajtó felé indult.

-Nem. Nyugodtan alszik. Veled szerettem volna beszélni, ha van pár perced. – torpant meg a férfi. Az elhatározás még ott volt benne, de nem akart ajtóstól rontani a házba. Most a nő saját közegében vannak, itt nyilván magabiztosabb, és ő nem akarta, hogy egy letámadásra teljes bezárkózással reagáljon. Közben Julia – mintegy meghívásként - hátralépett.

-Akkor gyere be!

Adam érdeklődve nézett körbe. Azt hitte, egy elegáns szoba lesz, a szekrényben lexikonok sorakoznak, a falakon anatómiai tárgyú jegyzett képzőművészeti alkotások, bőr garnitúra, amilyen tárgyakkal általában egy vezető állásban lévő ember körbeveszi magát, de ez a helyiség egészen más volt. Egy roskadásig telepakolt íróasztal, a sarokban egy tábla, amin néhány latin kifejezés állt hevenyészett írással, némelyik áthúzva, némelyik mögött pipa, mintha valaki a hangos gondolkodása termését jegyzetelte volna le. Előtte néhány kényelmetlen, kemény üléses műanyagszék. A falakon gyerekrajzok, a hálás kis betegek emlékei az itt töltött napokról és a doktornéniről. A káosz közepén pedig egy bekeretezett szakorvosi diploma dr. Julia Blight nevére kiállítva.

-Hát, így könnyű lett volna elvégezni – biccentett a fejével az irányába. Szája szegletében megfejthetetlen mosoly rebbent. Julia összerezzent. Ez volt az első utalás a múltra. Idáig olyan következetesen kerülték a témát, mintha sosem történt volna köztük az, ami.  

-Nem tudom, mire is gondoltam akkoriban. – sóhajtott a nő. –Visszagondolva, elég őrült ötlet volt. Egy őrült helyzet szülte kétségbeesett gondolat.

-Nagy sokkon voltál éppen túl. – motyogta Adam, mintha az ő dolga lett volna, mentséget találni. 

Julia meglepődött a békülékeny, megértő hangon. Ha Adam akkor is ilyen együttérző lett volna, egész máshogy alakulhatott volna az életük. Bár, Adam akár elégedett is lehet a magáéval, benne ezzel a gyönyörű gyerekkel.

-Te is megszenvedted azokat a heteket. – mondta halkan, ahogy felrémlett előtte Adam szürke szemének fájdalmas pillantása, és a kívülállóként is érzékelhető ingadozása düh és szánalom között.

-Hát, igen... De még ez sem mentség arra, ahogy bántam veled. – érkezett a férfi felől a halk mondat. Kimondta hát! Azt hitte, nehezebb lesz, de most, hogy kibukott belőle, már azon csodálkozott, miért nem sikerült korábban. Julia hallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy valóban nem? Annyira nem vallott Adamra az a viselkedés! Éppen elég időt tölthetett el mellette, hogy ismerje annyira, a férfi soha nem élt volna vissza férfiúi erejével. Igazából nem is tette. Sokkal inkább csábítás volt az, nem erőszak; igaz, előre megfontolt, lélektelen dugássá silányította. De tisztában volt vele, hogy Jenna árulása, a baleset és utána a szembesülés azzal, hogy egy idegen nő játékszerévé vált, bárkit kifordított volna önmagából. Éppen ezért ő a maga részéről már régen megbocsátott, még ha felejteni nem is tudott. A férfi azonban folytatta:

-Ahogy telt az idő és képtelenség volt veled beszélni a történtekről, úgy értettem meg, hogy Te is milyen helyzetben lehettél. Amikor az ember rájön, hogy nem létezik tökéletes időzítés ...

Julia továbbra sem válaszolt. Ez lett volna hát a bocsánatkérés? – gondolta ebben a már-már melankólikus hangulatban. Kész volt elfogadni a békülő jobbot. Tudta, hogy ezeknek a szavaknak nincs közük ahhoz a kisfiúhoz a betegszobában. Adam mindenképpen kimondta volna őket, ha egyszer is egymás útjába sodorta volna őket az élet. 

-Rég volt. Borítsunk fátylat rá! – szólalt meg és a kezét nyújtotta Adam felé. A férfi megfogta a kezét és összefonódó ujjaikat nézve folytatta:

-Rég volt. De ez mindig kibeszéletlen maradt. És talán ezért követtünk el újabb hibákat.

-Hibákat? – nézett fel Julia.

-Hát, persze nem tudhatom, te hogyan élted meg az eltelt éveket, de gyanús sietséggel mentél hozzá a főnöködhöz. És hát én is hoztam a formám. Elvettem az első nőt, aki ... vigasztalni próbált. – Az apró szünet árulkodott. Vajon mit akart mondani? – törte a fejét Julia. ...az első nőt, aki őszinte volt? ... aki szerelmes volt belé? ... akibe első látásra beleszeretett?

-Ha úgysem tudsz aludni, iszol velem egy kávét? – fordult az asztala felé a nő, hogy kiszakítsa magát a pillanat hatása alól. Adam most olyan témát pendített meg, amely ugyanúgy kibeszéletlen maradt. Igaz, már csak önmagával tudta volna tisztázni, Edward már nem hallgathatja meg a bocsánatkérését. Egy kávé most jó figyelemelterelésnek látszott, és úgy tűnt, erre most Adamnak is szüksége van.

-Szívesen! – mondta éppen a férfi és kíváncsian nézett körül, mert kávéfőzőnek nyomát sem látta.

-Nagy dologra ne számíts! – kuncogott Julia, ahogy kihúzta az egyik fiókot és bekapcsolta az apró vízmelegítőt. –Csak Nescafém van és tejporom, de éjszaka nem akarom a nővéreket még azzal is terhelni, hogy rájárok a készleteikre.

-Nem baj, jó lesz! – vitt magával egy széket a tábla elől a férfi, aztán megvárta, hogy Julia elhelyezkedjen az asztal mögötti székben és odatelepedett mellé. Szótlanul nézték a kis masinát, ahogy pillanatok alatt felmelegíti a vizet, ami éppen csak elég volt két ember számára.

-Csak egy bögrém van ... – bizonytalanodott el Julia. Talán mégis ki kell menjen és kérnie kell egy poharat a lányoktól, vagy kiügyeskedni egyet az italautomatából.

-Nem baj, majd egyből iszunk. – szólalt meg halkan a férfi. Julia már a gondolatra is elpirult, hogy a szája ugyanott érintse a kedvenc pöttyös bögréjét, ahol Adam ajka.

-Éjszaka cukor nélkül iszom. Jobban ébren tart. – motyogta, amíg a granulátumot elkeverte a tejporral és felöntötte a forró vízzel.

-Én is keserűen iszom. Keserűen, akár az élet. – mormolta Adam, vágyakozva nézve a gőzölgő italt. Eddig a percig nem is érezte, hogy ennyire kiszáradt a szája. Vagy talán csak a nő közelsége tette ezt vele? 

-Kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan Julia, ahogy a vendégnek járó előzékenységgel feléje nyújtotta a bögrét.

-Persze. Bármit. – bólintott a férfi, miközben lehunyt szemmel beleszimatolt az illatos párába.

-Mi történt Gabriel édesanyjával?

Adam kezében megbillent a bögre. Na igen. Számíthatott volna rá, hogy Julia most sem köntörfalaz, rögtön arra a témára tér, ami őt a legjobban érdekli. Nem baj. Válaszolni fog neki és cserébe ugyanilyen kíváncsi lesz majd a jó doktorral kapcsolatban. Aki úgy tűnt, nem nagyon rajonghatott az éjszakai műszakért.

-Julietta... Lassan három éve lesz, hogy elkísértek egy forgatásra Egyiptomba. Első nap egyedül ment ki a Nagybazárba. Nem mintha a társaság megvédhette volna. Egy őrült öngyilkos terrorista éppen a közelében robbantotta fel magát. Azonnal meghalt. Szerencsére Gabriel a szállodában maradt velem, mert én éppen benyeltem valami fertőzést. Még én mondtam Juliettának, hogy hol találja azt a szőnyegest, akinél csodaszép darabokat láttam néhány nappal korábban. Pontosan az üzlete előtt történt a tragédia. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy valósággal odaküldtem meghalni. – motyogta alig hallhatóan. Julia önkéntelenül is kinyúlt és megsimogatta a kezét.

-Nem hibáztathatod magad valaki másnak az őrült tette miatt! Hiszen Te is ott voltál néhány nappal azelőtt és nem történt bajod. Honnan is gondolhattad volna, hogy ilyen szerencsétlenség történhet? Én sem hibáztathatom a konferencia szervezőit, hogy Philadelphiába kellett utaznom.

-Nem, tényleg nem. – sóhajtott a férfi és nagyot kortyolt a bögréből. A keserű lé most jólesően melegítette át a bensejét, amely mindig valósággal megfagyott, ahogy azokra az órákra gondolt. Igenis, jobban kellett volna figyelnie! Megmagyarázni Juliettának, hogy Kairóban az ember nem mászkál egyedül, főleg, ha olyan csinos nő, mint ő. És azokban a vészterhes időkben a tömeget is kerülnie kellett volna, hiszen a televízióból mást sem hallottak, mint figyelmeztetést, hogy terror-veszély fenyegeti a térséget. Hiszen még a forgatással kapcsolatban is felmerült, hogy feladják a korábbi terveiket és idő előtt visszatérnek Amerikába. Ha drágábban is, de találtak volna itthon biztonságosabb helyszínt. Ő meg csak azzal volt elfoglalva, hogy időben a klozettra érjen és nem volt ereje vitatkozni a feleségével.

-És hogy van a férjed? – kérdezte kisebb torokköszörülés után, egyrészt, hogy témát váltson, másrészt, hogy végre ő is válaszokat kapjon.

-Edward lassan egy éve meghalt. – jelentette ki csendesen Julia és a bögrét nézte Adam kezében. Ettől az egyszerű kijelentéstől neki is kiszáradt a szája. Ez a kimondott tény, összevetve Adam özvegységével annyi mindent jelenthetett, olyan új lehetőségeket... de már nem akart ennyire előre szaladni a gondolataiban, mert amikor legutóbb megtette, csúnya pofára esés követte a nagy álmodozást. 

-Oh, sajnálom. – nyújtotta felé Adam a bögrét önkéntelenül is ráérezve, hogy erre a rövid mondatra néhány kortyot inni kell; és nagyot nyelt, ahogy Julia belekortyolt. Nyilván, hogy jobban kézre essen, a nő pont úgy fordította a porcelánt, hogy a szája ott érintse, ahol korábban a férfi ivott. Álmában sem képzelte volna, hogy ez ennyire erotikus jelenet lehet.

-Akkor már két éve elváltunk. – folytatta Julia a mesélést. –Soha nem fogom elfelejteni, milyen önzetlen lépés volt tőle, hogy magával vitt Afrikába. Tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy viszonylag normálisan sikerült újrakezdenem az életem. De hiba volt azt hinnünk, hogy ennyi elég egy házassághoz. Ő javasolta a válást és én nem tiltakoztam. Hazajöttem és itt dolgoztam tovább. Ő meg elkapott egy nevetséges vírust, amely végül a halálát okozta. Máig sem értem, mi történhetett. Talán, ha vele lettem volna, észreveszem, segíthettem volna... – motyogta a nő, felidézve azokat a lelkiismeret furdalással terhes napokat. Edward meglehetősen magára volt hagyatva, mire a segítség megérkezett, már késő volt. És ő hagyta magára – ez dörömbölt a fejében heteken át. Edward sem vette komolyan a bajt, csak amikor már késő volt – próbálta mentegetni a helyzetét, de őszintén szólva ettől sem lett könnyebb a lelke. Mert tudta, hogy Edwardnak a halál akár egy megoldás is lehetett a lelkét mardosó fájdalomra. A férfi nagylelkű volt, igen, de ugyanakkor teljesen kétségbeesett, amikor ott hagyta. Mert el kellett engednie az egyetlen nőt, akit képes volt szeretni.

Adam csak nézett maga elé. Majdnem három éve él magányosan a fiával. Szinte hónapra azonos időben maradtak magukra Juliával. Mi ez, ha nem sorsszerű egybeesés? Egyikük sem próbálta felpiszkálni a múlt parazsát, élték az életüket, mintha egyiküknek sem jelentett volna semmit az a rég volt néhány hét, a magyarázatot követelő elválás. Miért? Már nem akartak egymástól semmit? Vagy csak várták a Nagy Rendező következő lépését? Gabriel balesetét, amely újra egymás útjába sodorhatja őket?