A dublőr - 22. rész

-Szerencsésen megúsztuk Gabe újabb önfejűsködését. Jó srác, de néha kicsit akaratos. Nem is tudom, kire üthetett... – csóválta meg a fejét Adam halvány büszke mosollyal, miközben a nyakát masszírozta. A volt házastársak halálának felemlegetése valami furcsa meghitt közösségbe vonta őket. Talán ez a hangulat hatott rá, hogy beszélni kezdett a fiával kapcsolatos mindennapokról. –Annyiszor mondtam már neki, hogy ne másszon fel arra a fára, mert minden porcikája korhadt már. De az ágai annyira hívogatóan ágaznak szerteszét, igazából meg is értem a fiam, hogy nem tudta kihagyni. Ha hatéves lennék, én sem tudnám. Amikor megláttam a fán, igazából nem is gondoltam, hogy letörhet alatta az ág. Nem olyan gyorsan. Elrohantam egy létráért, de mire visszaértem, már odalent feküdt. 

-Eszméleténél volt? – kérdezett közbe Julia. Az anamnézist Thomas állította fel, remélhetőleg ő sem felejtett el rákérdezni erre a fontos részletre.

- Igen. Amíg élek, nem felejtem el, ahogy rám nézett. Nem is sírt. Mint aki attól tart, hogy kiporolom a nadrágját. Uramisten, a saját fiam félt tőlem. Jobban félt, mint ahogy a fájdalmával törődött. Amekkorát esett, csoda, hogy valamije  nem törött el. Istenem, ha tudta volna, hogy kettőnk közül én voltam jobban beszarva. Bocs! – nézett Juliára, aki szelíd mosollyal hallgatta az önostorozását.

-Nyilván azonnal eszébe jutottak a korábbi tiltások. A fiad imád téged, nyugi. Hallottad, ahogy helyet szorított volna neked akár a kezelőágyon is. Szerencsés ember vagy, Adam!

-Ha Gabrielre nézek, néha el is tudom hinni én magam is. – merengett el a férfi. Hányszor mondták már ezt neki? Eleinte, amikor futott a szekere a bevehetetlennek látszó filmfővárosban. Aztán, amikor bejelentették az eljegyzésüket Jennával. Nos, az az egyszeri alkalom is megmutatta, mennyire tévesen ítélték meg a helyzetét. Julia felbukkanását még nem tudta hova elhelyezni ebben a sorban, de Gabriel születése tényleg a szerencsefiává avatta. Juliára nézett, aki furcsán feszengve rágta a szája szélét. Nem gondolta volna komolyan, amit mondott? 

-Mi a baj?

-Baj? Baj nincs! Nézd, nem akarlak megijeszteni, de ... – nyelt nagyot Julia még mindig habozva.

-Na, most hoztad rám a szívbajt! – hörrent fel a férfi. –Mondd már, mi van?

Ha eddig hezitált is, hogy elmondja-e a férfinak a gyanúját, most már biztos volt benne, hogy beszélnie kell. Egyszer régen Adam azt mondta, a rosszat is jobb tudni, mint azt hinni, minden rendben, aztán megkapni a nagy pofont. Annak idején csúfosan megbukott a férfiért való hazugság ábrándjával, úgyhogy most őszinte lesz. Nagy levegőt vett, aztán gondosan megválogatva a szavait, belekezdett.

-Adam! Mondanom kell valamit, de nem akarom, hogy túlreagáld, mert még semmi sem biztos. De azt hiszem, jobb, ha megmutatom – állt fel és bekapcsolta a röntgenfelvétel alatti fal világítását. Adam gyomrában a rossz előérzet azonnal görcsös fájdalommal jelzett.

-Baj van?

-Nem tudom. Tényleg nem! – emelte meg kissé a hangját a nő, amikor a férfi hitetlenkedve felciccent. –Reggel felhívom egy kollégámat. Ez az apró folt nyugtalanít – mutatott a képre. Adamnak semmivel sem volt nyugtalanítóbb, mint a környező összes többi folt. Hogy a fenébe lehet biztos egy orvos abban, hogy pont ez a halvány pötty más, mint a többi?

-Mi az? – kérdezte elszoruló torokkal. 

-Lehet egy apró bevérzés, az esés következményeként. Gabriel beverte a fejét, azért is az enyhe agyrázkódás, de pont olyan helyen van, hogy akár valami más is lehet.

-Tumor? – kérdezte Adam, és enyhe hányingert érzett a gyűlöletes szónak már az említésére is.

-Igen, az a másik eshetőség – ismerte be halkan a nő.

-Egy ilyen kicsi gyereknél? De hát hogyan? – nyögött fel elkínzottan a férfi.

-Ezt soha nem lehet tudni. A családi kórtörténet árulkodó lehet, de akár egy vírus is előhívhatja. És igen, ilyen kicsi gyerekeknél is. Sőt, vannak típusok, amik kifejezetten erre a korosztályra jellemzőek. Tudnom kéne, hogy a családodban, illetve Julietta családjában fordult-e elő Primitív neuroectodermalis tumor, azaz PNET? Egy rosszindulatú rákos idegtaréj daganat – tette hozzá, ahogy Adam a szemét forgatva felsóhajtott. Ha azt kérdezte volna meg, hányan voltak lúdtalpasok a családban, arról se lett volna halvány fogalma sem, de ez ... még a kifejezés is teljesen idegen volt. Nem is érdekelte a szó magyarázata, sem az asszony megjegyzése, hogy ez pont a hat és tíz év közötti korosztályban a leggyakoribb rákfajta. Már maga a szó: rák – kioltott benne minden értelmes gondolatot, hogy a tömény rettegésnek adja át a helyét.

-Jézusom! – rogyott le a férfi az egyik közeli székre, amely fájdalmasan megnyikkant a súlya alatt.

-Még ne rémülj meg! – kapcsolta ki Julia a vetítőt és töltött egy pohár vizet, amit a férfi felé nyújtott. Adam megrázta a fejét. Ha most egy kortyot is inna, az biztosan visszajönne. A gyomra képtelen volt bármit befogadni. –Lehet, hogy egy ártatlan bevérzés. Csak olyan átkozottul árulkodó helyen van. Nem merek elmenni a feltételezés mellett. Reggel áthívom egy neurológus kollégámat. Dr. Simpsonnak ez a szakterülete. – folytatta az asszony.

-Nem veszthetem el! – suttogta maga elé Adam, mint aki nem is hallja, miről beszél Julia.

-Nem fogod! Bármi is ez, le fogjuk győzni! Ígérem neked! – mondta szenvedélyesen a nő és letérdelt Adam elé, a férfi jéghideg kezeit a kezébe véve.

-Miért mondtad el? – nézett a szemébe Adam.

-Egyszer már elkövettem egy hibát, amikor azt képzeltem, jót teszek, ha titkolózom. Soha többé nem teszem! Jogod van tudni az eshetőségről. Ráadásul úgyis kiderült volna, amikor a vizsgálatra sor kerül.

-Köszönöm! – mondta röviden a férfi. Felállt, ellépett az előtte térdeplő nő mellett, mint aki talán nem is látja. A korábbi, már-már bizalmas hangulat után meglehetősen ridegnek tűnt, de Julia nem hibáztatta. Nehéz terhet pakolt a vállára, a férfiak ezt rendszerint keménységgel próbálják elviselni. A férfi tanácstalanul a hajába túrt. –Visszamegyek hozzá. Ha felébred, megmondom neki, hogy még nem mehetünk haza. Ez lesz neki az igazi büntetés az engedetlen fára mászásért.  A szobafogságnál nem létezik számára rosszabb. ... Ugye itt maradhatok vele? – fordult a nő felé, önkéntelenül is bizonyságot szolgáltatva róla, hogy még a büntetést is megosztaná a fiával.

-Persze. De ha dolgod van, intézd nyugodtan! Gabriel jó kezekben lesz és biztosan jól ellenne a többi gyerekkel is. – mondta Julia, miközben felállt és hogy tétován motozó kezeit lefoglalja, újra kezébe fogta a bögrét, amelyben már kihűlt a maradék kávé. Felhajtotta és rögtön eszébe jutottak a férfi szavai: Keserű, mint az élet. Be fog szerezni legalább egy dobozka édesítőszert – döntötte el.

-Lehet. De ő az én fiam és ha bajban van, mellette akarok lenni! – jelentette ki határozottan a férfi.

-Senki nem vitatja ezt a jogodat, csak azt mondom, hogy neki is jobb, ha egyelőre nem ültetjük el benne a betegség gondolatát. Te pedig akaratlanul is átviszed rá az aggodalmadat. De Te döntesz! – tárta szét a kezét Julia. Adam elgondolkodva nézte.

-Akkor ez az a helyzet, amikor érte hazudunk? – kérdezte halkan.

*

Adam lekapcsolta a villanyt, aztán résnyire nyitva hagyta a gyerekszoba ajtaját. Gabriel már rég az igazak álmát aludta, csak ő nem tudott elszakadni tőle. Julia – bármennyire is próbálta már előre megnyugtatni – sikeresen ráhozta a frászt, amikor konzíliumra hívta egy specialista kollégáját. A fickó szinte már megszállott alapossággal vizsgálta a korábbi felvételeket, aztán elkészítette a magáit, végül bevallotta, hogy nem biztos benne, hogy az a folt aggodalomra adhat okot vagy sem. Mentővel a neurológiai esetekre specializálódott kórházába vitette a gyereket, és az ott elvégzett MR vizsgálat után végre határozottan jelentette ki, hogy nincs ok a félelemre. Hogy mi lehet az apró folt, ami miatt Adam első ősz hajszálai megjelentek, senki nem tudta biztosan megmondani a koponya felnyitása nélkül, de apró bevérzésre gyanakodtak. Első körben gyógyszereket kapott, amikre jól reagált. A folt halványult, töpörödött, néhány nap múlva pedig úgy tűnt el, mintha sosem okozott volna álmatlan éjszakákat.

Bár Julia munkaideje a reggel megérkeztével lejárt, a nő vele maradt, amíg az idegőrlő órák véget nem értek. Egymás társaságában akkor hallgattak ilyen sokat, amikor Julia még az életben maradásért küzdött. De ez most más volt. Valami megnyugtató mélysége volt a csöndnek, amiért Adamnak nem egyedül kellett várnia az ítéletre. Amikor pedig végre elbúcsúztak Simpson doktortól, mindkettőjükből egyszerre szakadt ki a megkönnyebbülés sóhaja. Adam részéről érthető volt, hiszen a legdrágább kincséről volt szó; Julia azonban valósággal mentségeket keresett magának, amiért ennyire érintettnek érezte magát. Orvosként mindig is próbált némi távolságtartással viseltetni a kis betegeivel szemben. Nem minden eset végződött happy enddel, és nem hagyhatta, hogy a kudarcok maguk alá temessék. Hosszas dresszúra eredményeként megértette magával, hogy a kudarc ezekben az esetekben nem az ő kudarca volt, egyszerűen léteztek vesztes csaták. Gabriel esetében képtelen lett volna ezt elfogadni. Persze, sajnálta volna a gyönyörű gyereket, aki előtt remélhetőleg még egy hosszú, boldog élet állt; de igazából azt nem tudta volna elfogadni, hogy Adamot újabb veszteség érje. Ez a férfi már megszenvedett a boldogságért és tudta, hogy több kínt már nem viselne el. 

Visszaérve a kórházba, megírta a kicsi zárójelentését és hosszas listát diktált Adamnak a következő napok feltétlen nyugalomban töltésének kényszerűségéről. Tudta, hogy egy ilyen mozgékony gyereket erőn felüli próbálkozás lesz ágyban tartani, de bízott Adam apai szigorában és abban, hogy megérti, mennyire fontos most a pihenés. És igen, eljátszott a gondolattal, hogy meglátogatja őket, ellenőrizendő, hogyan sikerül betartani az utasításait.

A beszélgetéssel töltött éjszaka olyan hatással volt rá, mint amikor a hamu alatt izzó parázsra szalmaszálat dobnak. Azonnal fellobbant benne minden rég eltemetett, és elfeledettnek hitt érzés. Ahogy minden érintésekor érezte, hogy a teste nem rezonál Edwardra, úgy kellett beismerje most, hogy Adam viszont ugyanúgy lángra tudja gyújtani, mint hét évvel ezelőtt. Pedig a férfi nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, ami arra utalt volna, hogy többet akar tőle, mint orvos és páciens viszonya. Talán éppen ez a visszafogottsága volt annyira felkavaró.

*

A csengő valósággal belehasított a ház csöndjébe és Adam átkozta magában az érkezőt, ha netán felébresztené a fiát. Még egyszer belesett a szobába, de Gabriel nyugodtan aludt, karjaiban a kedvenc plüsskutyájával. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, ha most lefotózná és holnap megmutatná, a fia letagadná, hogy ő van a képen. Hiszen ő már nagyfiú, aki nem babázik. De ha senki nem látta, még mindig szívesen bújt a puha pamutállattal.

Mielőtt a váratlan vendég újra a csengőre tenyerelne, Adam lesietett a lépcsőn és az ajtóhoz ment, aztán szélesre tárta. Odakint Julia álldogált, kezében orvosi táskával.

-Dr. Blight? Micsoda meglepetés! – lépett hátra a férfi. Az elmúlt napokban a nő mindennap meglátogatta őket, igazából már várta is a felbukkanását. Mostanra legalábbis már hiányzott volna neki a látogatása. Julia eddig mindennap alaposan megvizsgálta a fiút, az eredményeket pedig gondosan feljegyezte. Éppen tegnap állapította meg, hogy a srác lassan teljesen gyógyultnak nyilvánítható. Adam már előre reszketett, mi lesz, ha Gabriel újult erővel és kalandokra kiéhezve veti bele magát a mindennapokba. –Nem emlékeztem, hogy ma meglátogatsz minket. Gabriel épp most aludt el. – bökött fejével az emelet irányába. 

-Sajnálom, ide kellett volna szólnom, hogy jövök. – mentegetőzött a nő. De ne félj, nem akarom felébreszteni. Tudom, milyen megkönnyebbülés, amikor végre elalszanak. – kuncogott megértően. Adam végig sem gondolta, mit mond, amikor visszaszólt:

-Honnan tudhatnád? Talán neked is van gyereked?

-Nem, nincs. – hervadt le a vidámság a nő arcáról. –Edwarddal nem lett gyerekünk.De a kórházban is nagy könnyebbség, amikor végre elcsendesednek.

-Sajnálom! Ezt nem kellett volna mondanom – mormogott az orra alatt a férfi. Már megint sikerült elefánt módjára viselkednie egy ilyen személyes témában. De talán azért, mert valamikor régen szinte várta Julia hívását, amiben közli vele, hogy az együttlétük nem maradt következmény nélkül. Ha így is volt, a nő nyilván elvetette azt a bébit, aki olyan méltatlan körülmények közt fogant. Bár, valamiért sokkal inkább bízott benne, hogy csak nem volt megfelelő az időpont. 

-Akkor, én megyek is! – vett mély levegőt Julia.

-Akkor, gyere be! – szólalt meg vele egyszerre a férfi is. -Maradj! Beszélgessünk! Elmesélem, mit művelt velem ez a lókötő, amióta itthon vagyunk! Ha éhes vagy, van még egy félig kihűlt pizzám is a sütőben. Nem gyorséttermi kaja, a házvezetőnőm készítette. Gabe-nek ugyanis ez a kedvence. – hadarta zavartan, mint valami kamasz, amikor a nehezen összehozott randiról a Nő idejekorán akar lelépni. Uramisten, megveszett? Mi az, hogy Nő? Ez itt Julia, dr. Blight, a fia orvosa. Csak miatta jött, nem randira!

Julia az előtér kis asztalkájára tette az orvosi táskáját, aztán kibújt a magassarkú cipőből és puha léptekkel a konyha felé indult.

-Ne tarts mohónak, de ez volt a nap ajánlata. Ma kimaradt az ebédem is, őrjítő káosz volt egész nap. – mondta és otthonos mozdulatokkal bekapcsolta a sütőt, hogy megmelegítse a pizzát. Adam elhűlten nézett utána. Nagyon szerette volna tudni, hogy ez a közvetlen viselkedés hova vezet majd? Még mindig nem tudta, hogy viselkedjen Julia társaságában. Jobban ismerte, mint talán bárki a nő mostani életében. És egyáltalán nem ismerte. Lefeküdt vele, és bár ez egy örökkévalósággal ezelőtt történt, mégis fel tudta volna idézni a bőre selymességét. Gyűlölte akkor és ... igen, szerette. Mégis, a haragja győzött, és azt képzelte, el tudja feledni. Most a nő mégis úgy illeszkedett vissza az életébe, mintha reggel az ő ágyából indult volna dolgozni a kórházba. Ha ránézett, már nem zavarta össze a látvány, már nem Jennát látta, de akit látott, azzal még egy szót sem beszélt arról, hogy mit jelent számukra ez az új találkozás. 

-Adam! Van itthon pepperónid? – kiabált Julia a konyhából. –Amilyen napom volt, legjobb lenne kiégetni magamból az idegességet. – motyogta a nő, miközben meglepően jól eligazodva és már-már feltűnően közvetlenül, kiszolgálta magát a valaha közös konyhájukban. Adam szótlanul nyúlt a hűtőbe és egy gömbölyű kis üveget vett elő. Az anyósa készítette, a címkén pedig a következő felirat szerepelt: Julietta mérge.