Csak fecsegek ... *frissítve

Tegnap beszélgettem valakivel, aki megkérdezte, hogyan írok. Szereti olvasni, amit írok és sajnálja, hogy mostanában ritkábban posztolok. Ezt nagyon jó volt hallani, főleg, hogy az a különleges világnap volt a tegnapi nap, amikor ugyanezt megkaptam írásban is mástól. Szóval a kérdés: hogyan írok? Honnan jön az ötlet ennyi rengeteg összekapcsolódó betűhöz, amikor neki egy levelet is probléma megfogalmazni? Hirtelen nem is tudtam megmondani. Legalábbis röviden megfogalmazni semmiképpen. De az ember nem intézhet el egy ilyen kérdést laza vállvonogatással. Aztán volt néhány álmatlan órám korán hajnalban, amikor elgondolkoztam róla, így több, mint öt év távlatából, hogy tényleg... hogyan is születnek meg a történeteim?

Hát, először is jön az ötlet. Nem ez így nem is igaz. Mert annak az ötletnek Ötletnek kell lennie! Valamilyen képnek, sőt videónak, ami ott forog a szemem előtt, mint valami film, szinte hallom a párbeszédek hangjait is. Pontosan látom (vagy legalábbis úgy hiszem) a környezetet, az autókat, a bútorokat, a szereplőim ruháit, a külsejüket, a kutyájuk bájos pofázmányát, minden apró részletet. Nos, nyilván az ilyen képek nem támadnak a semmiből. Rengeteg olvasmányélmény, filmkocka, újabban különböző FB-oldalak (lakberendezés, állatvédelem, mozi-híradó, bármi...), fantázia, saját élmények, kis valóságmorzsák a nagy képzelet kelesztette kenyérben. 

De ne kapkodjunk! Ott motoszkál a fejemben a Kép. A Képnek valóságos főszereplője van 2010 óta. Ettől képtelen vagyok elvonatkoztatni, de ez nem baj, hiszen én magam is olvastam olyan ismert írók regényeit, akik még akkor is ragaszkodnak egy figurához, ha annak minden történetben más és más karaktert szánnak. Nos, az enyém is ilyen. Mivel romantikus regénykéket írok, így a főszereplő nem lehet ugyanaz minden történetben, hiszen akkor hihetetlenül mozgalmas életet kellene élnie, egy emberöltőnyire ugyanis túl sok kép kering a fejemben. XD Szóval adott főhősünk, aki ráadásul férfi. Ez több okból is így alakulhatott. Egyrészt miatta, másrészt, mert fiús anya vagyok, őket ismerem jobban, illetve a férfinemmel kapcsolatos saját elvárásaimat. Röviden: csak! XD 

A főhős és a főhősnő benne vannak pillanatnyilag egy szituációban, amiből többnyire konfliktusok során át bukdácsolnak a boldog végkifejlet felé. Ez így elég sablonosnak hangzik. Talán, mert az is. Melyik romantikus történet nem az? Esetleg tudnék olyat mondani, de ritka, mint a fehér holló.

A főszereplő személye befolyásolja a közeget, amiben az egész történet zajlik. Való igaz, ez ritkán a hétköznapi élet. Azt éljük mindannyian, úgyis rájönnének az olvasók, hogy hol irreális a szituácó, a mesében pedig nem fenyeget ez a veszély. 

Szóval, adott a főhős, megjelenik a főhősnő, létrejön köztük a kapcsolat, ami aztán megbicsaklik itt-ott, de csak azért, hogy a végére kikerülhessen a Happy End!  felirat. Ami érdekessé teszi ezt a folyamatot – számomra – ezeknek a bicsaklásoknak, a történetbe belépő új szereplőknek a „születése”. Ezekhez elég egy-egy pillanatnyi hatás. Az esti film közben egy elhadart mondat, egy érdekes helyszín a híradó egyik tudósításában, egy bulvárhír, egy hosszúlábú farmeres figura, aki hanyagul letelepedik a mellettünk lévő asztalhoz a kávézóban ... ahogy korábban is írtam: egy valóságmorzsa, ami vagy egy az egyben, vagy jelentősen módosulva, de megtalálja a helyét az óriási kirakóban. 

A legjobban a kezdőkép kidolgozását szeretem. Az valahogy mindig olyan mozgalmas, erőteljes. A következő kedvenc pedig a befejező epizód. Minden más, ami e kettő között történik néha könnyed ujjgyakorlat, néha kínkeserves erőlködés. Ez utóbbiról árulkodnak a néhány oldalon keresztül megfogalmazott időhúzások. Amikor nem tudom, hogyan tovább. Aztán érkezik az isteni szikra és újabb néhány fejezeten keresztül csak úgy száguldoznak az ujjaim a billentyűkön. Ezért is jó ez a blogos megjelenés, hiszen itt még az időhúzás is belefér. Amikor könyvet olvasol, ott nem tűröd a feleslegesnek tűnő kitérőket, átlapozod. Igazából csak ritkán fordul elő, hogy igyekszem olyan irányba haladni, amerre sejtem, hogy szeretnétek. Hiszen ez az én mesém, elvileg nekem kéne látnom, honnan hova tart a hőseim útja. Ez az elején azonban csak ritkán van így. A célt ugyan látom, de az ahhoz vezető utat nem. Azt szinte együtt fedezem fel Veletek. Az is igaz, hogy ezen az utazáson viszont az én kezemben van a térkép XD Próbálom meglepni az olvasókat, akik nyilván, ahányan vannak, annyi félék, de van mindannyiunkban valami közös: vágyunk a romantikára, egy olyan világra, ahol a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát. Ahol örök szerelem van, megalkuvás nélküli boldogság, békés öregség felé tartó nyílegyenes utak. Hiszen mese ez!

Aztán van egy őrjítő rossz szokásom. Erről Ti ritkán tudtok, magamat őrjítem meg vele. (Most is van ilyen) Amikor körülbelül a történet felénél érkezik egy olyan szikra, aminek semmi köze az aktuális filmhez. Idegen képek kavarognak a fejemben, egy új Ötlet és türelmetlenné válok, mert már azon szeretnék dolgozni, viszont tapasztalatból tudom, hogy nem szül jót, ha egyszerre próbálok két életet élni. Igen, együtt élni a történettel, mert amikor írok, kicsit én magam is ott nevetek, zokogok a szereplőim társaságában. A közelmúltban egy régebbi írásomat kellett átdolgozzam könyv alakba, miközben Ti vártátok az újabb fejezeteket. Idegőrlő vállalkozás volt. Ráadásként beneveztem egy novella-pályázatra és ehhez a Velencéhez kapcsolódó kis szösszeneteken dolgoztam. Néha már azt sem tudtam, éppen melyik fájl van nyitva. Talán el is követtem a hibát, amikor más néven emlegettem a hősömet, mindenesetre jegyzeteim tömegére volt szükségem, hogy képben legyek, melyik cím alatt melyik részleten dolgozom. Csapongó vagyok? Lehet. Én inkább csak türelmetlennek érzem magam. Ha tehetném, néha egyszerre merülnék el több mesevilágban. Tekintve, hogy azért van hétköznapi életem is, ez elég irreális elvárás önmagammal szemben is. Az apró cédulák, kis jegyzettömbök állandó kísérőim, mert a leglehetetlenebb helyeken jön valami kis szikra, amit le kell skicceljek, különben elvész, pedig tipikusan ezek szoktak lenni azok a fordulópontok, amikor új lendületet kap az írás. Hát, valahogy így zajlik a meseszövés. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem írás, a szónak abban a klasszikus értelmében. De higgyétek el, amennyi munka van vele, azért igenis több holmi időtöltésnél, kedvtelésnél, egy "unatkozó háziasszony" unaloműzésénél. Mert megírni majdnemhogy a legkönnyebb ebben a folyamatban. Aztán elolvasom (újra és újra), kijavítom... és ami a legnehezebb volt az első időkben, közzé teszem. Nemcsak azért, mert ehhez egy olyan világban kellett kiismerjem magam, ami addig idegen volt (blogszerkesztés, FB etc.), hanem mert önmagamnak kellett egy olyan oldalát felfedeznem, amelyről addig nem is sejtettem, hogy létezik. Ezekben az írásokban részben ott van a mese, és részben - igen - ott vagyok én is. Ez a kitárulkozás pedig sosem volt jellemző rám. ... Nos, ezekkel az utolsó mondatokkal egészen elkanyarodtam az eredeti kérdéstől, a hogyan-tól. Ez már a miért-ekre válaszoló rész, ezt pedig nem kérdezte senki. XD

Időnként aztán előfordul, hogy valahogy teljesen telítődik az agyam, képtelen egy friss gondolatot megfogalmazni. Utálom ezeket a terméketlen napokat! Annál is inkább, mert amióta pápaszemmel vagyok kénytelen olvasni, már az sem szerez olyan nagy örömet, mint korábban. Fáraszt a sok betű, bár ennek eléggé ellentmond, hogy az írással is órákat töltök a gép előtt. Vannak napok, amikor valósággal lelkiismeret furdalást érzek, amiért nem írok egy újabb fejezetet, hiszen a kezdeti években képes voltam a napi frisselésre. Aztán megnyugszom, amikor az első kerek mondat kigördül az ujjaim alól. Máskor meg csak fecsegek, ahelyett, hogy folytatnám Adam és Julia történetét. Bocsesz! XD