Egy lélek útja 23.

A lányok csendben állták körül a ravatalt. Adriana néni olyan váratlanul hagyta itt az árnyékvilágot, hogy már mindannyian bánták, amiért nem hallgattak Francára, aki szerette volna, ha még egy utolsó varázslat részesei lesznek. Pedig Adriana néni vállalta volna, hogy elkészíti az ősi recept alapján a főzetet, csak ők húzták-halasztották az időt, hogy összegyűljenek. De úgy tűnt, még a mágia sem volt képes előre megjósolni a viharosan közelgő véget. Talán nem vetett kártyát magának, talán mégis, csak nem hitte el, de az is biztos, hogy mindenkit váratlanul ért a hír, hogy holtan találták az ágyában. Most aztán már nincs senki, aki levegye róluk Gabriela Cranston átkos hagyatékát, mert Franca tudása ehhez még messze nem volt elegendő. Ha valami hiba csúszna a keverékbe, ki tudja, mit szabadítana magukra. 

A temetésre Maddalena és Theresa is hazajöttek Los Angelesből, Chiara pedig már hetek óta a városban tartózkodott, mivel az Alapítvány itt talált neki újabb feladatot. Lucia pedig elhalasztotta a nászútját a jó doktor Alessandro Palmettivel néhány nappal, hogy itt lehessen. A férje rosszallóan ugyan, de végül megadta magát az akaratának. Talán most szembesült vele először, hogy az a keménység, amit mindig is csodált a menyasszonyában, néha vele szemben is érvényesülhet. A lányok együtt jöttek a hajóval, amely lassan csorgott el Dante és Vergilius szobra mellett a lagúnán, s követte a bronzujjuk által kijelölt irányt a San Michele felé. Partra szállva kissé távolságtartóan követték egymást a nyitott sírgödör felé, nem beszélgettek, mindannyian a gondolataikkal voltak elfoglalva; majd szorosan egymás mellett sorakoztak fel. Mindannyian feketében állták körül a sírt, mint megannyi fiatal, fényes tollú varjú, hátuk mögött az idős asszony ezeréves barátnőivel, akik úgy festettek, mint megannyi fejkendős boszorkány, akik hitetlenkedve nézik, ahogy ismét eltávozott valaki közülük.  A gyászolók kezükben egy-egy szál fehér rózsával várták, hogy a megemlékezés befejeződjön és az első rögöt követve a koporsóra dobhassák virágaikat. Mindenki a nyitott sírgödröt bámulta kifejezéstelen arccal, de Franca szemében furcsa tűz égett, mintha mentora minden tudása itt, éppen a sírból szállt volna át rá. A szertartás rövid volt, mintha a pap is érezte volna, hogy az elhunytat nem feltétlenül az égiek, sokkal inkább egy másik hatalom várja a túlvilágon. De a családnak szüksége volt erre a ceremóniára a megnyugváshoz, Adriana jóravaló, csendes asszony volt, még ha kerülte is Isten házát, megtette hát ezt a szívességet. Biztos volt benne, hogy a Teremtő megérti majd a döntését.

Amikor a gyászolók lassan szétszéledtek, némelyek saját szeretteik sírját keresték fel a San Michelén, mások a vaporettóhoz siettek, hogy a gyász szigetéről visszatérjenek hétköznapi dolgaikhoz. A lányok hagyták, hogy kiürüljön a temető. Kellett néhány zavartalan perc, hogy elbúcsúzzanak egymástól, hiszen senki sem tudhatja, nem örökre szól-e a mostani búcsú.

-Akkor ennyi volt! – szólalt meg Franca kicsit elveszetten. Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen ezek után. Az utóbbi időben az élete Adriana néniével fonódott össze, és most az elvesztésével kifosztottnak érezte magát. A család nyilván nem fogja megengedni, hogy ott tébláboljon az asszony dolgai között, pedig szinte már otthon érezte magát a lakásában. Még Lucia közbenjárása sem lesz elég ehhez, hiszen a városban egy ilyen lakás nagy érték, ő pedig nem tudja megvenni tőlük. Még bérelni sem, mert amióta ennek a spirituális világnak szentelte a napjait, már dolgozni sem nagyon járt, csak alkalmi munkákat vállalt, hogy a mindennapi betevőre megkeresse a rávalót. De ez most nem is érdekelte. Semmi sem érdekelte. A többiek mind megtalálták a boldogulásukat, legtöbbjük még a párját is. Ő pedig itt állt egy szál magában és fogalma sem volt róla, mit hoz a holnap.

-Ennyi – hagyta helyben a kijelentést Lucia kissé érzelemmentesen. Adriana néni jó asszony volt, de az utóbbi hónapokban eltávolodtak egymástól, mintha a lány őt okolná a korábbi kavarodás miatt. Vagy csak féltékeny volt Francára, amiért ő viszont olyan közel került a nénihez? Inkább nem is kutatta az okokat. Megismerte Alessandrót és onnantól ő töltötte ki minden gondolatát.  –Nekem mennem kell, hogy elérjük a gépet – vágott bocsánatkérő grimaszt és türelmetlenül elnézett a többiek feje fölött, hogy a közeledő vaporettót figyelje. 

-Caprira mentek? – nézett rá érdeklődő tekintettel Chiara. –Jaj, annyira irigy vagyok! – sóhajtott fel álmodozva. –Ha egyszer eljutok oda, mindenképpen megnézném Axel Munthe villáját.

-Miért, mi van abban olyan érdekes? Egyáltalán, ki az a pasi? – nézett rá Lucia. Bár, vett már egy útikönyvet, nem volt még ideje átböngészni. Chiara pedig már csak a szakmájánál fogva is adhatott neki néhány jó tippet, mivel töltsék el a kéthetes nászutat.

-Egy gazdag svéd fickó volt, aki saját kezével építette azt a villát. De ami igazán érdekessé teszi, hogy a területen talált régészeti leleteket beleépítette a falakba, illetve csinált egy kisebb múzeumot a házban, és ott állította ki őket. Ráadásul fantasztikus a panorámája. A pasi a sziget egyik legszebb helyén építkezett. Láttam róla egy rövidfilmet, azóta vágyom oda.

-Oké, Axel Munthe villa. Megjegyeztem – motyogta Lucia. –Valami izgalmasabb nincs?

-Izgalmasabb? – kérdezett vissza Chiara, aki elképzelni sem tudott volna ennél izgalmasabbat. –Hát, ott van Jupiter villája, Tiberius császár villájának maradványai az i.e.sz. előtti I. századból. Többek között arról is ismert, hogy perverz orgiái messze földön hírhedtek voltak.

-Lányok! – forgatta a szemeit Maddalena. –Temetőben vagyunk!

-Jól van, ő akart valami izgalmasabbat – vonta meg a vállát Chiara. –De nagyon szép a 150 éves világítótorony is, ami valaha a legnagyobb volt Itáliában.

-Köszi! Ennyi elég is lesz, elvégre nászút lesz, Alessandrónak talán esze ágában sem lesz elhagyni a szobát – kacsintott Lucia, ahogy a vaporettó éppen most kötött ki és ők szép sorban felszálltak. Franca maradt utolsónak, aki váratlanul meggondolta magát és visszalépett a stégre. 

-Én még maradok egy kicsit. Szeretem a temető hangulatát, és most, hogy már nem lesz itt senki, aki orgiákról beszéljen, talán Adriana nénivel is tudok foglalkozni – mondta szoborszerű arccal. Lucia a szemét forgatta a nyílt rendreutasítástól, aztán beljebb ment a hajóba, hogy leülhessen. Álszent liba! – füstölgött magában. Úgy csinál, mintha ő lett volna a főrokon – forgatta a szemét, ahogy a falfehéren búcsút intő lányt nézte. A többiek halvány mosollyal integettek Francának, ahogy a hajó eltávolodott. Számukra sokkal szimpatikusabb volt a barátnőjük ragaszkodása az idős asszonyhoz. Már messze jártak, így nem láthatták, hogy Franca megtántorodik és esetlenül a vízbe zuhan. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beverte az egyik mohos póznába és elvesztette az eszméletét. Mire a észrevették és a segítségére siethettek, percekig lebegett eszméletlenül a hínárok között. A mentőhajó orvosa sajnálkozva csóválta a fejét, amikor megvizsgálta. Nem hitt benne, hogy lehetséges még a segítség, de azért hangos szirénázással repesztettek a kórház felé. A lány élet és halál között lebegett, a jövője azon múlt, vannak-e tartalékai, amelyeket mozgósítani tud, de elnézve a csontsovány testet, nem nagyon bízott ebben.

*

EPILÓGUS

A döbbenettől valósággal földbe gyökerezett a lábam. Csak perceim voltak hátra a beszálláshoz, és kissé érzelgősen búcsúztam Velencétől, nem tudva, mikor látjuk egymást újra, amikor a szemeim egy ismerős profilra fókuszáltak. Annyira valószínűtlen volt! Micsoda felkavaró véletlen, hogy éppen most, éppen itt lássam meg őt a tömegben, amely úgy kavargott körülöttünk, mint valami boszorkánymester üstjében az ezernyi összetevőből kevert főzet. Turisták, helybéliek, fiatalok és nyugdíjasok, üzletemberek és nyaralni  vágyó családok zsongtak mindenfelé, de én csak Őt láttam. Már azt hittem, hozzászoktam új életem mindennapjaihoz, új külsőmhöz, az új városhoz, ahová költöztem, távol innen és távol Los Angelestől, hogy senki régi ismerőst ne hozzak zavarba megváltozott énemmel. Egyszerre volt meg bennem minden régi emlék egy egyszerű, dolgos életből és egy rivaldafényes másikból. Egy szerelem emléke, amely a mai napig elzsibbasztott, hacsak rá gondoltam. És egy tudásé, mellyel néha mosolyt csaltam új barátaim arcára, amikor a jövőjüket tártam eléjük. Azt hitték, játszom, és komolytalanul elviccelték a jóslataimat. Aztán amikor némelyik valóra vált, arra buzdítottak, hogy szerencsejátékkal alapozzam meg a jövőmet. Nem hittek nekem, amikor azt mondtam, boszorkány vagyok, de ezen nem is csodálkoztam. Én sem hittem volna. 

Amikor a kórházban magamhoz tértem, mindenki csodát emlegetett, de fogalmuk sem volt róla, valójában mi történt. Hogy is lehetett volna! Én pedig a lábadozás gyorsan pergő napjait arra használtam, hogy megszervezzem a lelépésemet arról a színpadról, ahol csak néhány érdeklődő kísérte sorsom alakulását. Néha visszalátogattam szülővárosomba. Igen, annak tekintettem Velencét, mert valamelyest valóban az volt. Kettős személyiségemnek egyik fele valóban ott volt otthon. 

Istenem, valóságos titkosügynökként szervezkedtem, hogy szegény lány családja sose tudja meg, mivé vált a vérük. Szerencsére Adriana néni a tudtán kívül – vagy éppenséggel tudatosan – valóságos vagyonnal ajándékozta meg kis védencét a halála előtt, varázsgyűrűi igazi drágakövek voltak, melyek jó pénzt értek. Egyikük elég volt hozzá, hogy halálhíremet keltse, egy másik pedig messzire repített Velencétől. Új életem az alapjaitól kellett felépítenem, de a jó szerencsém továbbra sem hagyott el. Egy idő után állásom volt, lakásom és elegendő pénzem, hogy nyugodtan tervezgessem a jövőt. Istenem, már maga a szó is eufóriával töltött el: jövő! Vissza-visszatértem Velencébe is. Vonzott a város különlegessége, Francás múltamnak huszonegynéhány éve, és annak a néhány hónapnak az emléke, amellyel szorosan kötődtünk egymáshoz Gabrielaként, régi testem befogadója, és új testem ajándékozója volt. És mert mazochista módon szerettem látni a családot, akik elsirattak egykor egy szerencsétlen halottat, ha már saját szüleimet nem tudtam felkeresni. Gyötört is a lelkiismeret furdalás, amiért nem csatlakoztam hozzájuk odaát, de képtelen lettem volna eldobni az életnek ezt a megismételhetetlen esélyét. Persze ilyenkor gondosan ügyeltem rá, fel ne ismerjen valaki. Bár, talán felesleges volt az aggodalmam, hiszen aligha gondolták volna, hogy az elegáns, gazdagságot sugárzó külső mögött az a régi szürke egérke bújna meg, aki porhüvelyem valaha volt. Ilyenkor napszemüveg mögé bújva végigjártam a várost, vittem egy szál virágot a sírra is. De sosem gondoltam volna, hogy éppen itt fogok újra összetalálkozni Vele. 

Néztem Robertet, ahogy hosszú lépteivel kisiet az épületből és beszáll a rá várakozó vízitaxiba. Egyszerűen odavoltam az alakjáért, a hajáért, a szürke szeméért, az egész pasiért, ahogy hanyag eleganciával a fedélzetre lép. Marco Polo érkezhetett így haza, miután megjárta Kínát. És most a róla elnevezett reptéren az én emberem az én városomba jött, de már nem velem és nem hozzám. Szíven ütött a gondolat. Vajon mit szólna, ha tudná...? Sosem hitt az ilyesmiben. A szemembe nézne és kinevetne. Esetleg haragosan vonná össze a szemöldökét, amiért valaki ilyen tapintatlanul próbálja felhívni magára a figyelmét. Talán emlékezne még Francára, talán fel sem ismerné, hiszen annak idején sem szentelt neki sok figyelmet. Vagy éppenséggel rendőrt hívna, hogy a kéretlen rajongótól megszabadítsa. Nem, annál sokkal udvariasabb! Nem hívna zsandárt egy nőre, aki a nyakába omlik. Volt ilyenben része éppen elég és mindig higgadtan kezelte a helyzetet. Igaz, azok a nők nem próbálták elhitetni vele, hogy ... Mindegy is! 

Most pontosan úgy festett, mint amikor először találkoztam vele. Addig csak nevettem azokon, akik fennen hirdették, hogy létezik szerelem első látásra. Hitetlenségem büntetése, vagy éppen isteni ajándéka volt az a pillanat, amikor egymásra néztünk. De mivel sosem voltam hívő, a Teremtő aligha lepett volna meg ekkora ajándékkal. Fél év múlva már nászúton voltunk álmaim városában. Pedig talán nem is létezhetett nálunk kevésbé összeillő pár. Én megzabolázhatatlan szabad lélek voltam, vonzott minden, amiben ott rejlett a veszély lehetősége. Talán ezért akartam Őt is annyira. Ő pedig annyira a maga kis világának rabja volt, hogy én lettem a nagy kaland az életében. Talán furcsa ilyet állítani egy férfiról, aki színészként karakterek sokaságát formálta meg, de a magánember ott a háttérben nem is lehetett volna nála visszahúzódóbb. Mégis, az első pillanattól megteremtettük a magunk összhangját, amely működött is, amíg ... Na igen! Amíg a Sors, a Nagy Rendező be nem nyújtotta a számlát habzsolva élt életünkért. 

Talán azért akartam mindenáron boldognak látni Őt, akár mással is, mert tudtam, miattam ment tönkre minden. Én tettem kockára a boldogságunkat, én akartam olyan megveszekedetten azt a nyomorult Lotus Roadstert, hogy legalább  az aszfalton légiesnek érezhessem magam. Mindig utáltam a testem, hiába bizonygatta a világ egyik legjobb pasija, hogy a számára tökéletes vagyok. Én valóságos bálnának éreztem magam, amikor a bemutatóira elkísértem és ott álltak mellettem a modell alkatú partnernői. Soha nem értettem, miért engem akar? Talán ezért is kaptam meg Franca vékony testét, kárpótlásként talán. De hogyan tudna bármi kárpótolni az Ő elvesztéséért? Bolondság volt, hogy egyetlen gondolatot is fecséreltem ilyen ostobaságra. Robert sosem a külső alapján ítélt. 

Csinos asszonyok vették most is körbe, de nem akadt meg a pillantása egyikükön sem. Határozott léptein látszott, hogy tudja, hova tart. Kihez. Kezében egy ismert római játékbolt méretes zacskója volt. Egy gyereknek visz ajándékot. Az ő gyerekének? A szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam megállni, integettem neki, ahogy elhúzott mellettem a barna kis csónak. Egy integető nő a tömegben, nem szúrhat szemet senkinek. Nem nézett felém, de ahogy állt a csónak farában, egész tartásán láttam, hogy újra boldog. Valakihez siet, várakozással teli a tekintete. Valaha régen hozzám rohant így, és még most is éreztem az izgalmat, ahogy a karjába von és üdvözöl. Biztosan Julia az, a vörös hajú szépség, akiről még a Hang is azt állította, szereti a férjemet, őszintén, igaz szívvel. Többet nem is remélhettem. Hiszen ezt akartam! Ezt akartam? Nem, a szívem mélyén hittem a csodában, hogy életben maradhatok és visszakaphatom; de be kellett érnem a csoda egyik felével. Önzés volt, hogy beértem ennyivel? Nem hiszem. Óriási lemondás volt elfogadni a feltételeket, de tudtam, talán fel sem tudná dolgozni, ha valamilyen módon visszatérhetnék az életébe. Ilyen ugyanis az emberi elme számára nem létezik. Aki meghalt, akit eltemettek, nem tér vissza, csak a rossz tv-sorozatokban, vagy legfeljebb kísérteni, vonyítós hangú szeles éjszakákon. Nem felejtett el, tudom. De a szívét már más mosolya melegíti fel, és én megtanultam ezt is örömmel fogadni. Hát, igen ... a halál roppant alázatossá tudja formálni a régi lázadó lelket is. 

Egészen addig néztem utána, míg el nem nyelte a délutáni forgalom csillogó hajótestekből álló legyezője. Aztán a repülőtér üvegajtaja felé fordultam, hogy újra megnézzem magamat. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Robert rám sem ismert volna. Ez az új Én tetszett nekem. Vékony voltam, formás, soha, egyetlen egy diéta nem lett volna képes ilyen eredményt hozni. És a lábaim! Mint egy salsa táncosé, eszméletlen jól állt rajtam a tűsarkú, amiben azelőtt még egy színházi este is kifejezetten hegyvidéki expedíciónak számított volna. Vékony volt a derekam, végre hordhattam vastag övet, és feljebb is minden rendben volt: mélyen dekoltált ruhám nem sok találgatni valót hagyott a kíváncsi szemeknek. Kerek melleim legalább két számmal voltak teltebbek, mint régen. Ám lejjebb legalább annyival volt kisebb a fenekem. Az Öreg a lehető legjobb elegyet hozta össze Francából és belőlem. 

Oh, Robert! A partnernőid most bezzeg nem néznének össze lesajnálóan a hátam mögött. Egyedül a vörös hajam és zöld szemem volt a régi, és talán a szeplők is ott voltak az orrom tövében, bár lényegesen halványabb árnyalatban. Igaz, a hajam most rövid volt, szinte már fiús. Néha feketére festettem, Francára gondolva. Az Öreg, akivel az utóbbi időben végül mégiscsak összebarátkoztunk, oly annyira, hogy hosszas beszélgetéseket folytattunk többnyire a szabad ég alatt, kifejezetten rendes volt hozzám. Azt mondta: Angyalnak csapnivaló voltam, menjek csak vissza a földre. De a szeme nevetett, és amikor éreztem a hőt, majdnem meggondoltam magam. Nem akartam Robert nélkül élni! Amíg azt hittem, muszáj lesz, addig könnyű volt könnyelmű kijelentéseket tennem, hogy „csak az számít, hogy ő újra boldog legyen” és hasonlókat. De most új helyzet adódott, és ha már így alakult, én is boldog akartam lenni. Vele. De erre esélyem sem lehetett. 

Már majdnem inkább az égiek társaságát választottam, végül győzött az élni akarásom. Megfogadtam, hogy beletörődöm a döntésbe, belenyugszom, hogy soha többé nem látom, és elfogadom, hogy majd valaki mással lesz boldog, de akkor még nem tudtam, hogy találkozni fogunk. Mélyeket lélegeztem. Most azért közel álltam ahhoz, hogy feledve az ígéreteimet, hátat fordítsak a reptér betonjának és az első csónakkal a nyomába eredjek. De nem tehettem! Esküt tettem és bármilyen sok hibám is volt, mindig is szavatartó emberként ismertek. Újra az üvegfal felé fordultam és néztem magam még egy kis ideig, amíg teljesen meg nem nyugodtam. Tudtam, minden rendben lesz. Tartom magam az eskümhöz, keresem a magam boldogságát, talán valaki hűséges barátnője leszek egyszer, talán még feleség is. Robert nélkül most valahogy elbizonytalanodtam, de az Öreg azt mondta, nincs alku. Ő már a múlt, de lehet még jövőm, amiért az Ő jövőjét egyengettem. Méltányosnak tűnt, de kurva nehéznek. Túlélő vagyok! Nos, akkor: kertváros, két gyerek, kutya. Csak ezekre szabad gondolnom, nem pedig arra, hogy mi lett volna, ha ...  De még ezek előtt kell vennem egy új autót. Egy 2013-as Lotus Espiritet. Pirosban. Az jó lesz. De lehet, előbb kártyát vetek. Hiszen az ember sosem mehet biztosra, nem árt egy kis útmutatás.

VÉGE!