Zongorajáték 22.

 Peter izgatottan toporogva várta a kocsi mellett, hogy Sylvia bekapcsolja a riasztót és bezárja a házat. A gyerekek már a hátsó ülésen bekötve sutyorogtak az izgalmasnak tűnő kirándulás előtt. A férfi nem volt hajlandó elárulni, hogy hova tartanak, és ettől a kiruccanás azonnal érdekesebbnek ígérkezett. Sylvia elpirulva igazgatta el a szoknyáját, amikor a magas egyterűbe beszállva az kissé felcsúszott a combján. Peter látszólag közönyösen a biztonsági övet húzta előtte keresztbe, hogy bekösse őt is, mint a gyerekeket az előbb, de a mozdulat megakadt, ahogy hozzáért az asszony melléhez. Pillanatnyi tétovázás után végre bekattant a zár és ő hirtelen kiegyenesedve menekült a maga kreálta csapdából. Persze a fejét alaposan beverte az ajtó keretébe, és halkan szentségelve dörzsölte az ütés helyét, miközben becsapta az ajtót, aztán zavartan, mint egy kamasz körbement a kocsi körül. Mi a fenét művel? Elég lett volna tartani az ajtót, aztán rácsukni Sylviára. Majd ő beköti magát, nagylány. Minek nyúlkál, aztán ijedezik, mint egy kiskamasz?

De hát hiába, a múltkori vacsora hangulata, és az annak minden pillanatát átható szexuális feszültség egy cseppet sem csökkent az eltelt idővel. Majd megzavarodott, amíg a csók után, amely fájóan ismerős volt, mégis kicsit más, mint a tíz évvel korábbiak, arra várt, hogy Sylvia behívja és ő elküldhesse a taxit. De a meghívás nem hangzott el, ő pedig kicsit csalódottan ült be a kocsiba. Mire a szállodához ért, már mentségeket keresett a nőnek, hiszen odafönt a két gyerek aludta az igazak álmát, a bébiszitter is kíváncsian mérte végig, ahogy távozott. Ha maradt volna, mostanra talán már híre ment volna a kertvárosban, hogy a válóper lezárulta előtt Sylvia férfit fogadott éjszakára. És a reggel még kínosabb lett volna, ahogy a gyerekek, elsősorban Oliver előtt ott ácsorgott volna pingvinnek öltözve, esti ruhában. A franc se akart magyarázkodni, úgyhogy Sylvia mégiscsak jól tette, hogy nem hívta be – döntötte el magában.

Még mindig dohogva bemászott a helyére, aztán a visszapillantó tükörben ránézett a két gyerekre, akik a kocsival beszerzett gyerekülésekbe kötve őt figyelték. Vajon ők is érzékelik, hogy úgy izgul, mintha az első randijára készülne? De mit tegyen, ha egyszer fontos volt a számára, hogy ezek hárman itt mellette egyfajta alternatívaként, méghozzá vonzó alternatívaként tekintsenek mindarra, amit most mutatni akar nekik.

– Indulhatunk? – kérdezte meg egy vigyort erőltetve az arcára, aztán a gázra lépett és kissé nyikorgó gumikkal kilőtt a járdaszegély mellől. A kereskedésben, ahol jól megfontolt szándékkal szert tett erre az úgynevezett családi autóra, egy pillanatra majdnem elcsábult. A bemutatóteremben egy 1955-ös Porsche 356 Speedster csillogott a spotlámpák fényében. Ha volt gyerekkori álma, akkor ez a szépség volt az. Még mindig megvolt valahol a rengeteg doboz között, amik új házának garázsában várták, hogy kipakolja őket, az a makett, amit még az apjától kapott, akinek az álma volt ez az autó. Idővel pedig közös álmodozásaik tárgya lett. Körbejárta, simogatta, mint szerető a szeretett nő testét, aztán mielőtt egy eladó felfigyelt volna rá és kísértésbe viszi, egy mély lemondó sóhajjal a csarnok felé vette az irányt, ahol a modernebb és jóval tágasabb járművek sorakoztak.

Ahogy kifelé hajtott a városból, mosolyogva hallgatta a gyerekek találgatásait, hogy vajon mi lehet az úticéljuk. Sylviára nézett, aki a napszemüveg rejtekében megfejthetetlen tekintettel nézelődött. Vajon hogy érezte magát ott az étteremben, amikor nemcsak a desszertjük kapott lángra, de kis híján ők maguk is? Érezte-e ő is a beteljesületlen vágyódás kínját, amit ő azon az éjszakán? Gondolt-e arra, mi történhetett volna, ha mindketten engednek a pillanatnyi érzésnek? Pillanatnyi volt az az érzés, vagy a múlt kapott lángra ismét? A múlt? Vagy inkább a jelen? Olyan észbontóan gyönyörű volt abban a francos fekete ruhában, hogy legszívesebben …

– Messze vagyunk még? – szakította félbe váratlanul, de mégiscsak jótékonyan egy gyerekhang, Thea vékony kis csicsergése  az érzéki álmodozást.

– Khm – köszörülte meg a torkát, mert biztos volt benne, hogy az éledező szenvedélytől egy oktávval mélyebb, mint máskor. – Nem megyünk nagyon messze. Ha a forgalom nem szól bele, fél órán belül ott leszünk.

Ahogy ráhajtott az I-87-esre, vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe és a homlokát ráncolva nézte a város felett gyülekező sötét felhőket. Csak reménykedni mert benne, hogy a közelgő vihar nem szegődik útitársukul, és nem rontja el a meglepetés örömét; aztán hogy oldja a rájuk telepedett csendet, bekapcsolta a rádiót.

Sylvia biztos volt benne, hogy Princetonba tartanak. Amikor Peter megkérdezte, hogy lenne-e kedvük egy egésznapos kiránduláshoz, majdnem rávágta, hogy persze, de aztán magára erőltetett türelemmel várta, hogy a gyerekek döntsenek. Szerencséje volt, mindkettőt hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lesz a titokzatos kiruccanás célállomása. Ő maga is kíváncsian várta, hogy milyen lesz a ház, amit Peter úgy vett meg, hogy körbe sem járta, hacsak a virtuális bemutatót nem tekinti körbevezetésnek. A férfi csak annyit osztott meg vele, hogy ott keres házat, de nem beszélt arról, hogy bútorozottan vagy sem, hogy újat vagy régit. Egy házat. Édes istenem! Elképzelni sem tudta, hogy sikeres zongoraművészként mennyit kereshetett az eltelt években, de úgy tűnt, hogy éppen eleget ahhoz, hogy egy ilyen kiadás meg sem kottyanjon neki. Más embert megváltoztatott volna, ha ennyire megváltozik az élete és a lehetőségei, de Peter láthatóan még mindig ugyanaz volt, aki tíz évvel ezelőtt.

Nem, azért ez így nem volt egészen igaz. Felnőttebb lett. Megfontoltabb. Legalábbis a múltkori vacsoránál úgy viselkedett. Vagy csak azért tűnt így, mert ő maga nem volt az? Még mindig a hirtelen döntések irányították, képtelen volt előre eltervezni a lépéseit. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, Peterhez megtalálni a visszavezető utat, de hogy ezt hogyan vigye véghez, arról nem voltak elképzelései. Hagyta magát sodorni az árral és bizakodott benne, hogy jól értelmezte a férfi időnként nyíltan felszínre bukkanó érdeklődését. Talán nem csak a maga képzeletének szülötte egy közös jövő!

*

– Kihez jöttünk? – húzta el a száját Oliver, amikor kiszálltak a kocsiból a kertváros széles utcájában. Maga korabeli kölykök bringáztak, gördeszkáztak a nyugodt, forgalommentes utcában az úttesten, és most kifejezetten irigyelte őket. Azt hitte, Peter kárpótlásként a félbeszakadt táborozásért valami izgalmas helyre viszi őket, de most nagyon úgy nézett ki, hogy pillanatokon belül becsöngetnek a kissé elhanyagolt házba, ami előtt leparkoltak. Nem maga az épület volt elhanyagolt, sokkal inkább az azt körbevevő kert. A bokrok vadul burjánzva kezdték átvenni a hatalmat a kocsibejárató mellett, a fűre is ráfért volna már a nyírás, a bejárat előtti tornácon pedig elszáradt virágok kókadoztak a virágládákban. A garázs falán egy már rozsdásodó kosárlabda palánk csúfoskodott. Akárki is lakott itt, nem nagyon tett érte, hogy a környezete is olyan otthonos legyen, mint első látásra maga az épület. Közelebb menve azonban már ott is látszott, hogy a hatalmas ablakok függöny nélkül ásítoztak a délelőtti kissé borongós fényben. Egészen közelről már látható volt, hogy odabent nincsenek is bútorok. Hova a fenébe jöttek? Mi ez? Egy kísértetház?

Peter izgatottan kotorta elő a zsebéből a kulcsot és a meglepett társaság előtt szélesre tárta a bejárati ajtót. A kocsiból kiszállva sikerült elkapnia a pillanatot, ahogy Sylvia arcán átvillant a felismerés, a férfi házához jöttek, aztán felnőttes érdeklődés csillant, ahogy a nő felmérte a ház adottságait. A kert valóban nem mutatta a legvonzóbb formáját, de ez csak munka, idő, és nem utolsó sorban pénz kérdése, hogy hívogató, ápolt külsőt öltsön.

Oliver ámulva figyelte, ahogy a kulcsot elforgatja a zárban. – Te itt laksz? – jött rá azonnal a megoldásra.

– Hát, még csak egyetlen éjszakát töltöttem itt. Elég sok munka lesz még vele, de a ház megtetszett, úgyhogy megvettem. Menjetek, nézzetek körül! A lépcsőn vigyázzatok, mert a közepe táján van egy, amit ki kell cserélni! – mutatott a ház belseje felé és mosolyogva nézte, ahogy a két gyerek előbb óvatosan átlépi a küszöböt, aztán egyre bátrabban futkos helyiségről helyiségre, majd fel az emeletre. Sylvia még mindig a nyitott ajtóban ácsorgott, onnan mérte fel a ház lenyűgöző méreteit és a lehetőségeket, amiket a valaha jobb időket élt épület rejtett magában.

– Tudom, kicsit lepusztult, de az ingatlanos szerint minden jó állapotban van benne, a víz- és villanyvezetékek, még a fürdőszobai burkolatok is, csak egy kis festés hiányzik, hogy megmutassa a valódi arcát. No, meg persze a berendezés. De a holmim nagy része már megérkezett, igaz, minden bedobozolva várja, hogy a helyére kerüljön, a bútorok legtöbbjét már megrendeltem, már csak egy ügyes vállalkozó hiányzik, aki gyorsan felújítja, de ha igaz, a napokban már az is meglesz, Amanda legalábbis rajta van az ügyön.

Sylvia ház körüli gondolataiba hidegzuhanyként érkezett Amanda neve. Már megint ez a nő! Vajon ki lehet és milyen szerepet tölt be pontosan Peter életében? Próbálta féken tartani a kíváncsiságát, attól tartva, hogy a válasz esetleg nem lesz kedvére való, de nem igazán sikerült. Az emeletre vezető korlát faragásán végigsimítva, látszólag közömbösen mégiscsak kibukott belőle:

– Ez az Amanda igazán minden helyzetben a jobb kezed… – elpirult, ahogy arra gondolt, hogy na talán mégsem minden helyzetben, az ugyanis elég fájó fejlemény lenne, ráadásul a megfogalmazás utólag átgondolva meglehetősen kétértelműre sikeredett, de az is lehet, hogy csak saját felajzott fantáziája érzékelte  annak.

– Hát, azt hiszem, életem egyik nagy szerencséje, hogy egymásra akadtunk – bólintott Peter. – Tényleg rábíznám bármilyen problémámat, és biztos lehetnék benne, hogy megoldást talál rá, igaz, cserébe én felhizlaltam a bankszámláját, de minden fillér megérte. Meg sem tudnám fogalmazni a munkája lényegét, a mindenes illene rá a legjobban, ha annak nem lenne olyan pejoratív mellékzöngéje. A legügyesebb ügynök, a legjobb barát, a legtalpraesettebb menedzser, és csak sorolhatnám vég nélkül. De nemsokára te is megismerheted, bármelyik percben itt lehet.

Sylvia önkéntelenül is végigmérte magát a hatalmas üvegtáblában, ami előtt ácsorgott. Látszólag a kertet csodálta rajta keresztül, de a valóságban azt mérte fel, hogy egy ilyen tökéletességgel szemben vajon kiállná-e a próbát. Emberileg aligha, mert ennyi pozitív jelzőt önmagával szemben nem tudott volna felsorolni; úgyhogy kénytelen lesz a nőies vonzerejében bízni, hátha ez az Amanda ennyi elfoglaltság mellett saját magára már nem tud elég időt fordítani. Mivel nem tudta, hogy hová tartanak, egy térd fölött végződő szűk nyers színű vászonszoknya volt rajta, piros póló és egy piros vászon papucscipő. Már előre rettegett, hogy a kiváló Amanda majd tűsarkakon érkezik, megmutatva karcsú bokáit és formás lábait.

A következő pillanatban megszólalt a csengő és mindketten összerezzentek az üresen kongó épületben visszhangzó erőteljes hangtól. Peter széles mosollyal az arcán nyitott ajtót, aztán melegen megölelte az érkezőt.

– Bocs, hogy késtem, de gondoltam, hozok ezt-azt, mert téged ismerve egy üveg víz sincs a házban. Nem is tudom, mivel akartad megkínálni a vendégeidet? – korholta vidáman egy meghatározhatatlan korú, idősebb, nőiesen jó alakú nő Petert.

– Amanda Barnes, anyám helyett anyám … és Sylvia ...Connors, Oliver mamája – mutatta be a nőket egymásnak Peter, egy pillanatra beszédesen elakadva a nő családnevénél. Amanda szemforgatva fogadta a bemutatkozó jelzőt.

– Nos, ezt próbálom bókként felfogni, mert tényleg az anyja lehetnék, de igazából folyamatosan azon dolgozom, hogy önállóságra neveljem, úgyhogy ígérem, nem fogok lépten-nyomon felbukkanni az életetekben, csak ha feltétlenül szükséges – rázta meg Sylvia kezét és nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatal nő zavartan néz rá. Upsz, akkor alighanem kissé elszólta magát. Peter ugyan előtte már vázolta, hogy már csak a gyerek kapcsán is próbálja felszítani a valaha volt lángot, és ezt ő csöndes derűvel hallgatta, mert amilyen sokszor az anyuka neve felmerült a beszélgetéseikben, abból érezhető volt, hogy Peternek nemcsak a gyerek fontos. De ez a téma kettejük között még nyilván nem merült fel, ha ez a lányos alakú kétgyerekes anya ilyen csodálkozva hallgatja a szavait. No, nem baj, majd tisztázzák egymás között! – vont láthatatlanul vállat. Nem volt az a minden problémánál elakadó valaki, úgy tartotta, hogy ha gondod van, igyekezz minél előbb megoldani, mert az élet rövid és nem szabad elfecsérelni olyasmikre, amik csak megrövidítik ezt az időszakot. Ezek ketten pedig éppen elég időt hagytak már kicsúszni az ujjaik közül.

Sylvia mosolyogva és végtelenül megkönnyebbülve hallgatta az idősebb nőt. Nem erre számított és  ezzel felszabadult mosolyából Peter is tisztában volt. Magában jót mulatott a nő ki nem mondott, de testbeszédében világosan jelzett féltékenységén. Helyes! Bármit is képzelt Amandáról, ez egy nagyon is kijáró apró bosszú volt az elszenvedett sérelmekért. Közben az impresszáriója kipakolta az üdítőket, és kisebb-nagyobb dobozok egész seregét, amelyek mind valami finomságot rejtettek, meg néhány zacskó gyümölcsöt. Az asszony láthatóan felkészült egy pazar piknikre odakint a kertben, bár ő inkább ebédelni vitte volna a társaságot, de lehet, hogy mint már annyiszor, most is Amandának van igaza. Egy meghitt program jelen esetben célravezetőbb lehet, mint egy vendéglői feszengés.

– Hát, nekem mennem is kell! – pakolta össze a kosarát és a papírzacskókat az asszony, és egy paksamétát nyomott Peter kezébe. – Itt vannak, amiket ígértem. Azt hiszem, a színekben nélkülem is tudsz dönteni, de ha mégsem, szerintem Sylvia kisegít némi női szemszöggel, végül is a döntéssel ráérsz, míg a munkások felvonulnak. Hétfőn kezdenek. Szerintem mindenkinek jobb lenne, ha visszamennél a szállodába és nem kéne még téged is kerülgetniük, de te tudod. És visszahoztam a cd-t is, amin a lakberendező tervei vannak. A múltkor valahogy a papírjaim közé keveredett. Csak azért nem hoztam hamarabb, mert a bútorokat már úgyis megrendelted, tulajdonképpen már nincs is szükség rá, de legalább akkor azt is meg tudod most mutatni. Persze rábólintott Joachim terveire, aztán ment a maga feje után és egészen másokat rendelt meg, roppant férfiasra vette, úgyhogy szerintem beszélje rá valami kis könnyedségre! – fordult kacsintva Sylviához, aztán egy újabb papírlapot lobogtatott meg. – A zongorát a jövő héten szállítják, akkor feltétlenül itt kellene lenned, mert az üzlet küld vele hangolót is. Úgyhogy mondd meg a festőknek, hogy elsőként azt a szobát fejezzék be, ahova szánod. És legalább a konyhába vegyél ezt-azt, mert nézni is rossz, ahogy ebben a tök üres házban kempingezel étlen-szomjan! – forgatta meg a szemét. Sylvia nevetve nézte. Végre valaki tényleg úgy beszél Peterrel, mintha a tulajdon anyja lenne, és megmutatja a művészúrnak merre van az előre. Nem mintha a férfi eddig megjátszotta volna magát, csak éppenséggel olyan célszerű tudatossággal intézte az ügyeit, akár egy robot. A táborbeli Peter volt az első és azóta is az utolsó, aki érző emberre hasonlított. De ez nyilván csak az ő benyomása volt, hiszen az Amandából dőlő utasítások arra engedtek következtetni, hogy azért a legtöbb dologban messze nem olyan önálló Peter, mint ahogy azt elhitetné szeretné magáról a környezetével. Ugyanakkor azt vette ki a nő szavaiból, hogy a férfi még mindig hajlamos az önfejűségre, amely tulajdonságát volt szerencséje még tíz évvel ezelőttről ismerni. Az elmúlt napokban azonban bebizonyosodott, hogy Peter képes az ésszerű kompromisszumokra, és ez volt az az újonnan felfedezett tulajdonsága, amely reményekre jogosította fel a jövőjükkel kapcsolatban.

Amanda még megvárta, hogy a gyerekek lejöjjenek az emeletről, szertartásosan bemutatkozott nekik is, aztán mint egy forgószél, már kívül is volt az ajtón, hogy ezernyi tennivalója közül egy újabbat teljesítsen sikeresen. Peter szeretettel, Sylvia némi csodálattal nézett utána. A lánya lehetne, de fele annyi energia sincs benne, mint Amandában – állapította meg halvány irigységet érezve, aztán ahogy a tekintete visszavándorolt Peterre, magában helyesbített: azért lenne valami, amihez fáradhatatlannak tudna bizonyulni. A férfi az odakint ragyogó napsütésben éles színekben fürdő elvadult kert hátterével maga mögött szívfájdítóan jóképűnek tűnt. Fehér pólója és a kopott farmer pontosan ott feszültek meg nyúlánk, sportos testén, ahol kellett, és ahol pajzán gondolatokra sarkalltak egy hosszú ideje nélkülözésben élő egészséges női testet. Nem igazság, hogy amíg neki a két gyerektől megereszkedtek a mellei, az évek alatt pedig sikerült néhány kilót is felszednie, a fickó úgy festett, mint valami poszterfiú!

– Hát, akkor akár ehetnénk is – tért magához a bálvány, összecsapva a kezeit. – Ki éhes? – nézett a gyerekekre, akik kórusban kiabálták: – Én, én! – Sylvia inkább csöndben maradt. Az ő éhségét nem a gondos kezek által összeállított piknikkosár ínycsiklandó tartalma csillapítaná, ebben biztos volt. Jó ideje nem is gondolt a szexre. Miért is tette volna, Rey-el már nem akart lefeküdni, mással meg főleg nem. De azon a napon, amikor a koncertterem sötétjében Peter sötét fürjteinek csillogását figyelte a reflektorok fényében, akkor megmoccant a teste mélyén a már elfeledettnek hitt érzés. Felébredt és a napok, hetek múlásával mind erőszakosabban kezdte követelni a magáét.

A férfi az egyik beépített szekrény mélyéről kiráncigált néhány takarót és kinyitotta a kerti teraszra nyíló hatalmas kétszárnyas ajtót. A kinti fülledt meleg úgy csapta meg őket a benti hűvösség után, mint valami nagy puha párna. Vihar előtti forróság izzította át a levegőt, a nap még ragyogott, de fénye már különös, acélos fénnyel vonta be a kert növényeit és a sövényen túl látható szomszéd telkeket. Csend volt, a madarak csendben, fedezéket keresve várták, hogy az elemek döntsenek a sorsukról. Peter körülnézett, aztán úgy döntött, a közelgő égi háború még nem veszélyezteti az ebédjüket.

– Bocs, de a kerti bútorok sem érkeztek még meg, úgyhogy ha megfelel, majd a takarókon ülve falatozunk – terítette le egymás után a kockás plédeket a fűre egy hatalmas szomorú fűz árnyékába. – És most segíthetnétek, hogy kihordjunk ide mindent, amit Amanda hozott, aztán mindenki választhat, mihez lenne gusztusa – indítványozta a gyerekek felé, akik lelkesen szaladtak a nyomában, hogy segítsenek kicipelni a kis dobozokat. – A fiókban találsz műanyag evőeszközt meg papírpoharakat – biccentett teli kezekkel a konyhapult felé a férfi és Sylvia engedelmesen nyúlt  a megfelelő irányba. Peter megtorpant az ajtó előtt, hogy a nőt maga elé engedje, és amíg a fa alá értek, volt alkalma megcsodálni a ringó csípőjét, amely talán kerekebb volt, mint tíz évvel ezelőtt, de ez a változás határozottan előnyére vált.

*

A két gyerek jóllakottan és fáradhatatlanul derítette fel a nagy kertet, hangos ovációval hívták az anyjukat, hogy megmutassák neki az egyik bokor tövében szundikáló sündisznócskát, aztán segítettek behurcolni a házba a maradékot és a szemetet. Amikor a férfi a takarókat összehajtogatva ledobta a nappali sarkába, a gyerekekre nézett:

– Lenne kedvetek felderíteni a környéket? Legalább lesportolnánk az ebédet. A garázsban van két bicikli. Ha megígéritek, hogy nem hagytok faképnél minket, mehetnénk együtt. – A kölykök óvatos kíváncsisággal mentek utána, hogy megnézzék a bicikliket, amelyekről kiderült, hogy vadonatúj darabok.

– Miattuk vetted? – suttogta Sylvia némi szemöldökráncolással. Felesleges pénzkidobás volt, hiszen a gyerekeinek volt kerékpárjuk. Vagy Peter arra gondolt, hogy ha meglátogatják, akkor itt is legyen? Ez sajnos azt is jelentené, hogy tartós itt tartózkodásra nem is gondolt…

– Igen, nekik vettem – vont vállat a férfi. – Miért? Baj?

– Nem baj, csak lassan úgy érzik magukat melletted, mintha itt lenne a karácsony. Felesleges elkapatnod őket! Jobb, ha megszokják, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe, amit csak megkívánnak, egyébként is van bringájuk.

– Láttam. De azok nem itt vannak, és különben is…, állj, mit értesz azon, hogy mostantól nem hullik minden az ölükbe? – jutott el Peter értelméig a halkan, szégyenlősen elsuttogott mondat.

– Mindegy, nem érdekes – vont vállat Sylvia, és már bánta, hogy szóba hozta az anyagi helyzetét a férfi előtt. Nem hiányzik, hogy ezek után Peter még attól is tartson, hogy a pénzére pályáznának.

– Nekem érdekes – nyúlt a keze után a férfi, amíg a két gyerek a kocsifeljáró mellett próbálgatta a bicikliket.

– Idővel ki kell fizessem Reyt a házból, de egyelőre még azt sem tudom, hogy a fenntartásáról hogy fogok gondoskodni. A szociális munkásoknak fizetett bér elég jelképes össze. De megoldom, semmi baj. Idővel pedig úgyis eladom a házat, csak még korai. A srácok élete most borult fel, nem akarom azzal tetézni, hogy még a fedelet is elveszem a fejük felől – vallott a gondjairól a nő, aztán türelmetlen mozdulatot tett, mint aki unja már a témát és legszívesebben változtatna is, ha a másik hagyná. De Peter fejében szöget ütött a gondolat. Sylvia állandóságról beszélt, így viszont talán a legrosszabb döntés volt, hogy ilyen messze tőlük keresett magának házat.

– Egy költözködés akár jól is jöhet. Környezetváltozás, új közösség, új barátok –próbálkozott nem túl nagy meggyőződéssel.

– Ezek még gyerekek, Peter, nekik az állandóságnál semmi sem fontosabb. Nem olyan kalandvágyóak még, mint egy kamasz vagy egy tinédzser. Bár, szerintem azok sem örülnének neki, ha a barátaik egyik napról a másikra eltűnnének az életükből.

– Nektek nincs biciklitek? – állt meg előttük Oliver és Peter sajnálkozva megrázta a fejét.

– Londonban volt egy bringám, de az még a konténerben van, amit a felújítás vége előtt nem akartam ide hozatni. De mi majd sétálunk a járdán, ti meg mellettünk tekerhettek. Úgysem ismeritek a környéket, úgyhogy jobb, ha nem mentek nagyon előre. Rendben? – emelte meg a szemöldökét, hogy Oliver a kérdésből értse, az önálló tekerés egyfajta bizalmi kérdés.

– Nincs itt nagy forgalom? – nézett körbe aggodalmasan Sylvia, mire Peter elnevette magát.

– Hány autót láttál, hallottál elmenni erre, amióta itt vagytok? Na, körülbelül ekkora errefelé a forgalom. Persze estefelé, amikor jönnek haza a családfők, akkor benépesül az utca. Jön az iskolabusz is, de most még szabad a pálya, biztonságban vannak, higgy nekem! – fogta meg a nő kezét, hogy visszatartsa, amíg bezárja az ajtót. A két gyerek már meglódult, aztán Oliver egy óvatos kanyarral visszafordult, Thea a nyomában igyekezett. – Gyere, hagyjuk őket kicsit mozogni! – hívta Peter a nőt, aztán ujjaikat összefonva a járdán követni kezdték a gyerekeket.

– Tudod, megértelek, hogy beleszerettél ebbe a házba. A környék egyik legszebb háza lesz, ha rendbe hozzák – nézelődött Sylvia.

– Döntő szempont volt, hogy az előző tulajdonosnak is volt zongorája és kicseréltették az ablaktáblákat. Remekül hangszigetelnek. Mielőtt elvitték, Amandával kipróbáltuk, hogy össze-vissza kalimpáltam azon a lepukkant, lehangolt hangszeren, ami a nappali közepén árválkodott, de egy árva nyikkanás sem hallatszott  az utcán. Annyira ócska volt már szerencsétlen, hogy felújítani sem volt érdemes. Szóval, remélem, ha beköltözöm és nekikezdek a rendszeres gyakorlásnak, akkor sem fognak csendháborításért feljelenteni a szomszédok. Londonban néha éjszaka is játszottam, de ott olyan vastagok voltak a falak, hogy nem jelentett problémát.

– Elmeséled egyszer, hogy hogyan kezdődött az új életed Londonban? – mosolygott rá kicsit feszülten Sylvia, ugyanis a kérdés fájdalmasan emlékeztette arra, hogy valaha régen volt egy másik élete is Peternek, aminek ő is a részét képezte.

– Hát, nehéz időszak volt. Sokszor gondoltam rá, hogy egyszerűbb lenne bedobni a törülközőt, de olyankor az apád arca merült fel előttem, a gúnyos mosolya, és akkor összeszorítottam a fogam, és csináltam tovább. Egy napon összetalálkoztunk egy koncerten Amandával és az életem onnantól sokkal könnyebbé vált. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nem jelent problémát egy új cipő megvásárlása, hogy olyan hangszeren gyakorolhatok, amely felveszi a versenyt a legjobb koncerttermekével, hogy a szaudi szállodában thermálvizes medence van a lakosztályomban, hogy a repülőn pezsgőt hoznak az első osztályon ülve… Nem tudom, hogy csinálta, mert nekem csak játszanom kellett, és az élet körülöttem könnyedén gördült a maga útján. Olyan luxusban éltem, amit korábban elképzelni sem tudtam. Amanda világosított fel a halkés szerepéről is egy elegáns vacsorán, ahol a brit királyi család néhány tagja is jelen volt – nevette el magát a férfi. – Mindig ott volt mellettem, ha támaszra volt szükségem és úgy támogatott, hogy rajtam kívül ezt nem tudta senki. A saját anyám nem volt ilyen jó hozzám, Isten nyugosztalja szegényt. Azt hittem, ez az élet felemészti minden pénzemet, aztán Amanda egyszer megkérdezte, miért nem veszek inkább egy házat, mint hogy egy bérelt lakásban éldegélek két út között. Azt sem tudtam, hogy már ennyi pénzem van. Aznap leültetett és elmagyarázta nekem, hogy bár rettentő megtisztelő számára a bizalmam, de ő sem lehet mindig mellettem, muszáj a saját ügyeimmel kapcsolatban képben lennem, mert mi történik, ha elgázolja egy figyelmetlen taxis, úgyhogy most már tudom, hogy melyik következő koncertkörút fogja fizetni ennek a háznak a hátralévő részleteit, és hogy gondolnom kell azokra az évekre is, amikor már nem tudom járni a világot. Ne hidd, hogy felelőtlenül költekezem, mert megtehetem, egyszerűen csak örömet akartam szerezni a gyerekeknek, ha már akaratlanul is részem van a kis életük megkavarásában. De nem akarom megvásárolni a szeretetüket, vagy ilyesmi. Ez csak egy praktikus ajándék, ha hosszú távon gondolkozom, és szeretnék előre tervezni, Sylvia… Tudom, hogy most még minden nagyon zavaros, de egyszer rendbe fognak jönni a dolgaink, hiszek benne. És szeretnék mellettetek lenni, amikor ez a nap eljön.

A halk morajlás úgy borzolta végig a gerincüket, mint valami szellem érintése. Vészjósló volt, mély, mint egy vadállat morgása, és özönvizet idéző. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Peter a nyakát tekergetve nézett körbe és a távolban felfedezte a fekete égbolttól a föld felé nyújtózkodó sötét sávot, amely a messzeségben szakadó esőt sejtette. Éleset füttyentett, mire Oliver feléje nézett. A férfi csak intett neki, hogy forduljon vissza, és magában reménykedett, hogy a kölyök nem ezt a pillanatot választja, hogy szófogadási szkandert játsszon vele. Eléggé eltávolodtak a háztól ahhoz, hogy azonnal hazafelé vegyék az irányt. Oliver szerencsére túl jól érezte magát ahhoz, hogy engedetlenséggel kockáztassa a további kellemes programot. Visszakanyarodott és Thea gondolkodás nélkül követte. Ahogy a felnőttek mellé értek, Peter a távoli égboltra mutatott.

– A hangja már itt van, ne várjuk meg a villámokat és az özönvizet. Az utat már ismeritek, úgyhogy usgyi vissza a házhoz, mi is sietünk. Oké? – nézett komolyan a gyerekre, aki az égre sandítva bólintott: – Oké!

A gyerekek eliramodtak a ház irányába, Peter pedig Sylvia kezéért nyúlt. Ő ugyan azt hitte, kézenfogva futnak majd utánuk, de a férfi megtorpant és magához húzta. Lassan, centiről centire, elég időt hagyva, hogy Sylvia meggondolhassa, mit válaszol a kezdeményezésére, de a nőnek esélye sem volt. Szeme a kék szemek fogságába esve, kábultan nézte, ahogy a távolság egyre csak csökken közöttük, míg szinte a férfi mellkasára simult. Istenem, de jó volt! Mintha hazaérkezett volna. Már nem emlékezett, miért tartott olyan sokáig az út, de most ott volt, ahova tíz évvel ezelőtt egy elátkozott napon elindult. Lehunyta a szemét és várta a csókot, amivel Peter az óta a nap óta adósa volt.

Nem akartam, bocsáss meg! – akarta mondani a férfi, amikor szétváltak az ajkaik, de végül csendben maradt. Egyrészt a világ leghülyébb mondata lett volna, amit csak mondhatott, másrészt egyetlen szava sem lett volna igaz. Dehogynem akarta; és ez az akarat nem újkeletű volt, nem, már napok, hetek óta akarta, mégha ennek nem is volt egészen eddig a pillanatig a tudatában. Tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt is vissza akart menni hozzá, hogy megcsókolja. A reptérig vezető úton, a taxi hátsó ülésén gubbasztva más sem akart, csak ezt. És nem tette meg. Ma már nem is fontos, miért… Most már azzal a tudattal kell élnie, hogy elmulasztott valami nagyon fontosat, amit már sosem pótolhat be, de ez a mostani alkalom egy új kezdet volt, és ezt nem akarta elrontani.

Talán a levegőben tapinthatóan érezhető légköri feszültség volt az oka, talán a csók, melynek hatására nem sok hiányzott, hogy elveszítsék a józanságukat a nyílt utcán, nézték egymást szótlanul, aztán szinte a fejük fölött hatalmasat dörrent az ég és megnyíltak az égi csatornák, hogy az eső pillanatok alatt eláztassa a ruháikat és elmossa a köztük vibráló szexuális feszültséget. Ha moziban látta volna, Peter azt mondta volna, hogy tömény giccs az esőben csókolózó szerelmespár, de megélni maga volt az életre kelt romantika. De a következő égzengés visszarántotta őket a valóság esőben ázó talajára.

– Jézusom, a gyerekek! – ijedt meg Sylvia és a ház irányába indult. Peter továbbra is szorosan fogva a kezét futott vele az égzengésben és zivatarban. A két kölyök a bicikliket a ház oldalának támasztotta a garázsbejárat mellett, ők maguk pedig az eresz alatt cidriztek. Mindkettő láthatóan megkönnyebbült, ahogy a felnőttek felbukkantak a kocsifeljárón.

– Jó sokára tartott, mire ideértetek – grimaszolt Oliver, mire Peter az orra alatt vigyorogva a zárral kezdett babrálni.

– Hát, mi gyalog voltunk, ti meg bringával, úgy azért könnyebb volt. Na, menjünk be, keressünk száraz holmit, mielőtt a mama megfázik! – vezényelt, ahogy kitárult az ajtó és mindannyian betódultak a száraz előtérbe. Odakint vigasztalhatatlanul ontotta könnyeit az ég és a korábbi világosságot is alkonyati félhomály váltotta fel.

– A garázsban vannak a dobozaim, amikben találhatunk ruhát, törölközőket, segítsetek megkeresni! – nyitott be a telepakolt helyiségbe a férfi és a két gyerek a kutakodás lázával követte. Hamarosan türelmetlen mozdulatokkal tépdesték a ragasztószalagokat a dobozokról, amelyeket bárki is csomagolt be, elfelejtett felcímkézni, így semmilyen támpontjuk nem volt, melyik doboz mit rejthet. Oliver lehajolt, hogy egy újabb dobozról tépje le a ragacsos szalagot és a fenekével meglökött egy korábban már kinyitott dobozt, amely zuhanás közben fejreállva gátlástalanul felfedte a tartalmát.

– Jaj, Oli, vigyázz jobban! – nyögött fel Sylvia és a szétszóródott papírok mellé guggolt, hogy összeszedje. Peter csak egy pillantást vetett a látványra és egy mély sóhajjal konstatálta, hogy talán a legárulkodóbb doboz tartalma került leleplezésre, aztán mint akit nem is foglalkoztat a dolog, tovább pakolászott, próbálva valami rendszert vinni a dobozok halmazába. Érzékei azonban kihegyezve figyelték a nő reakcióit, amikor majd észreveszi, mi került a kezei közé.

Sylvia a poros csempére terített egy már üres és összehajtogatott dobozt, aztán azon térdelve szedegetni kezdte a szétszóródott papírlapokat. Kottalapok, rajzok, fotók kerültek sorban a kezei közé, végül egy vázlatfüzet, egy túlontúl is ismerős vázlatfüzet. Lezökkent a sarkára, ölében tartva a múltnak ezt a beszédes darabját, és lassú mozdulatokkal lapozgatni kezdte. A korábban kezében tartott fotókkal nem igazán törődött, mert azok túlnyomó többsége a gyerek korú Petert és a szüleit ábrázolta, és azokat annak idején már volt alkalma átböngészni. De a füzet érdekesnek bizonyult. Amikor szétváltak útjaik, még alig volt félig rajzokkal, kottákkal, kézzel írott hevenyészett versekkel, melyeket a fiú hangulata szerint alkotott. Mostanra az utolsó oldalig betelt és lapjai közt megbújt néhány fotó kettőjükről is. Az egyiknek a másolata neki is megvolt, simított végig a színes képen, amin a Central parkban fotózta le őket Aron, összeölelkezve, csókolózva. Hát, ő is megőrizte! Bár a kép gyűrött volt, úgyhogy nagyon is el tudta képzelni, ahogy a fiú indulatosan összegyűri, aztán megbánva a vandalizmusát, kisimítja a töredezett felületű fényes lapocskát. A következő oldalon egy rajz volt, amelyen önmagát ismerte fel. Nem volt fotószerűen élethű, de eltéveszthetetlenek voltak a részletek. A részletek, amelyek szinte eltűntek a sűrű  satírozás alatt, ahogy Peter a képmásán próbált bosszút állni a szakításért.  A rajz alatt néhány kusza sor..., egy versike, talán a részlete egy hosszabbnak, talán csak ez a néhány összzefüggő szó, amely a pillanatnyi hangulatát volt hivatva rögzíteni…

Egy álomban minden lehet, Ott szabadon szárnyalhatsz Másnak hiheted magad, Másképpen szólnak a szavak Másképpen szerethetsz, Messze repülhetsz ... És mindig visszatérhetsz.

Visszatért! Itt van! Vajon álmodik-e még? És abban az álomban vajon Sylviának is jut szerep? Vajon másként szeretne-e most, mint akkor? – merengett a szavakon, aztán ahogy a gyerekek újabb dobozok tartalmát túrták fel, becsukta az emlékek füzetét és próbálta minimalizálni a káoszt, amit a két gyerekkéz okozott. Peter az egyik nagyobb dobozra támaszkodva őt figyelte, aztán egy mély sóhajjal felnyalábolt egy nagy rakás fürdőlepedőt, pólókat és melegítőket tartalmazó dobozt, majd maguk mögött hagyva a rumlit, mindannyian visszamentek a házba.

Odakint az elemek tombolása semmit sem csitult, mialatt ők mindannyian besereglettek az emeleti nagy hálószobába, ahol a hatalmas felfújható matrac szolgált a férfinak éjszakai fekvőhelyül, de most, hogy lehetetlen volt kint a kertben, a puha fűben üldögélni a takarókon, itt vertek tanyát mindannyian. A függöny nélküli ablakokon patakokban folyt a víz.

– Hogy megyünk haza? – nyomta orrát az ablakhoz Oliver és az anyjára nézett, aki megvonta a vállát.

– Nem tudom, kicsim. Ebben a viharban nem szívesen indulnék el.

– Maradjatok itt! – szólalt meg Peter. – Ezen a matracon mindannyian elférünk, és ha valamim van, az párnák és takarók halma. Fogalmam sem volt, hogy a londoni házban ennyi minden gyűlt össze. Én a felét sem hoztam volna el, de a szállítók nyilván nem lomtalaníthattak helyettem, így aztán itt van minden. Az előbb odalent találtam egy csomó hálózsákot is. Azt sem tudom, honnan vannak. Nyilván egyre volt szükségem, de sosem találtam, aztán mindig vettem egy újabbat. A költözésnél aztán mind előkerült. Ennivalónk még van, itt szárazon vagyunk. A laptopomon akár filmet is nézhetünk, vagy kereshetünk valami olvasnivalót, mert a könyveim is odalent vannak. Sőt, ha a pumpát megtalálom, még egy gumicsónak is van, akár abban is aludhattok – kacsintott a fiára, aki rövid gondolkodás után ráhunyorított.

– Nem akarok a csónakban aludni. Azt mondtad, ezen a matracon mindannyian elférünk.

– Szerintem igen, feltéve, ha valamelyikőtök nem hadonászik álmában, mert az garantáltan orrba veri a hálótársait – grimaszolt a gyerekre. Anyám! Mekkora blődség volt ezzel nyitni, most aztán már késő bánat, hogy valahogy külön hálóhelyre könyörögje a gyerekeket. Persze, talán jobb is, hiszen úgysem közeledhetne Sylviához, mikor ott alszanak mellettük a kölykök. – morfondírozott magában, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a nő még nem bólintott rá az ötletre.

– Nem tudom… – kezdett bele éppen bizonytalanul, mire Peter ártatlan tekintettel széttette a kezét.

– Veszélyes lenne ebben a viharban kocsiba ülni. És  ha maradnátok, akkor nekem se kéne még este ugyanezt az utat visszafelé is megtenni…

– Oké, rendben – egyezett bele Sylvia. – Ha mindannyian benne vagytok, akkor maradunk. Úgyhogy én megyek, megnézem, mit tudunk vacsorázni, ti meg keressetek valamit Peterrel, amivel lekötitek magatokat, amíg aludni nem megyünk! – adta ki az utasítást a két gyereknek és a férfinak, akik a válaszára vártak.

Zongorajáték 21.

 Claudia a kávéját kevergetve lóbálta keresztberakott lábát, ahogy a kávézó ablakán át a nyüzsgő gyalogosforgalmat figyelte. Sylvia már tíz perce késett a megbeszélt találkozóról, de nem akart rácsörögni, mert majdnem biztos volt benne, hogy azzal a jóképű fickóval van, Peterrel. Amióta hazajöttek a Shenandoah parkból, már többször is összefutott a férfival, legutóbb nagyot nyelve felejtette rajta a pillantását, ahogy póló nélkül, egy szál levágott szárú farmerben kosarazott Oliverrel és Kevinnel. Odabent suttogva vetette fel Sylviának, hogy a férfi hiányos öltözéke utal-e bármire, például arra, hogy a ruhái egy része már odafent lapul a hálószoba szekrényének mélyén, de a barátnője pirulva megrázta a fejét.

– Bocsáss meg! Összefutottam valakivel és muszáj volt vele pár mondatot beszélnem – hadarta váratlanul a háta mögött a barátnője, mire mosolyogva feléje fordult.

– Csak pár mondatot? Édesem, ha én összefutnék vele, lehet, le is mondtam volna a veled való találkozást  – vigyorgott összeesküvő tekintettel, mire Sylvia zavartan ránézett.

– Harmony, Thea kis barátnőjének a mamájával találkoztam. Ismered egyáltalán?

– Ja,… nos, én nem rá gondoltam – ismerte be Claudia, mire Sylviának is leesett, kire gondolhatott és a szemeit forgatva letelepedett mellé a pultnál kikért kávéval a kezében.

– Mondtam, hogy mi Peterrel nem vagyunk együtt. Egyszerűen csak a fiával barátkozik.

– Még! – szúrta közbe Claudia és rákacsintott. Sylvia a szemét forgatva sóhajtott. Már ő maga sem tudta, hova vezet Peter gyakori látogatása. Amikor hazafelé tartottak a táborból, a célhoz közeledve azt fogalmazgatta magában, hogyan bírja maradásra, de Peter épp csak kirakta őket a kocsiból, aztán csikorgó kerekekkel elhajtott, mondván, dolga van. Ő meg ott állt a kocsifeljárón és csak nézett bambán maga elé. Azt hitte, azt remélte, a gyerek által megkavart táborozás ügye elegendő indok ahhoz, hogy Peter náluk maradjon egy beszélgetésre, de elment, és ő abban a néhány percben meg volt győződve róla, hogy hetekig feléjük sem néz majd. Aztán már másnap délelőtt megjelent és Oliverrel bezárkóztak a gyerek szobájába. Ők meg Theával csak nézték egymást tanácstalanul. Amikor a két fiú felbukkant, Oliver csak ránézett az anyjára és megcsóválta a fejét, amitől Sylviának azonnal kétszáz lett a vérnyomása. Mit mondhatott a fiának Peter? Aztán Peter is felbukkant, és ő is a fejét csóválta, megtévesztésig hasonló mimikával, mint korábban a fia. Itt már elnevette magát. A fiúk láthatóan bohóckodnak vele, de az oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy vajon miről beszélgethettek. Ezt azonban egyikük sem volt hajlandó elmesélni. Peter ott ebédelt náluk, aztán elköszönt, búcsúzóul Sylvia keze után nyúlva, aztán pár pillanatig csak nézte őt és hagyta, hogy a gravitáció győzedelmeskedjen és szétcsússzanak a kezeik. Az az érintés elkísérte egész nap és este az ágyában úgy nézte a tenyerét, mint valami jósnő, aki a jövő titkait igyekszik kiolvasni belőle. De okosabb egy pillanattal sem lett tőle. Szinte naponta ismétlődött a jelenet. Peter érkezett, Oliverrel vagy a kertben beszélgettek, vagy elvitték sétálni Elmot, vagy kosaraztak, a két lányt békés egyetértésben körön kívül helyezték, és ezt már Thea is kezdte rosszul tűrni. De amikor lázadozni akartak, akkor Peter letelepedett melléjük az asztalhoz vagy elvitte az egész társaságot a közeli pizzériába, és a két leányzó hálásan érte be a kapott figyelemmel.  Sylvia érezte, hogy ez az egész valami manipulációnak a része, de az értelmét egyelőre még nem értette.

Tulajdonképpen már kezdett beletörődni, hogy a kapcsolatuk megreked ezen a szinten, bár nehéz volt elfogadni, de már ott tartott, bármivel beérné, csak a közelében tudhassa. Igaz, a reményt a szíve mélyén azért képtelen volt feladni. Rey közben aláírta a válási papírokat, közös megegyezéssel, különösebb osztozkodás nélkül várták a bírósági végzést. Rey nem sürgette a házeladást sem, és ennek nagyon örült, mert a gyerekeknek éppen elég volt megbirkózni az eddigi változásokkal, egy költözködés már túl sok lett volna a számukra. Különösen Olivernek, akinek a legjobb barátja volt a szomszédjukban lakó Kevin. Sylvia nem tartott igényt asszonytartásra, és gyerektartásként is csak egy erősen csökkentett összeget volt hajlandó elfogadni, Thea miatt. A papírokhoz csatolt nyilatkozatot olvasva hálás szívvel nézett a volt férjére, ugyanis a férfi elismerte Peter igényét az apaságra és kész volt beleegyezni abba, hogy a másik a nevére vegye a fiát, amennyiben megindítja az eljárást. Sylvia ennek a nyilatkozatnak egy példányával készült a ma esti vacsorára Peterrel, aki előtte ugyan nem beszélt ilyen jellegű terveiről, de úgy gondolta, talán ez az este alkalmas lesz ennek a kérdésnek a tisztázására is. Ettől függetlenül egy sokkal nehezebb kérdésre is meg akarta kapni a választ. Ezért is találkozott Claudiával, hogy segítsen neki a megfelelő ruhát kiválasztani a fontos estéhez és erősítse meg benne az elhatározást, hogy fel merje tenni Peternek a maga kérdéseit.

– És mivel tartott fel Harmony mamája? – szakította félbe az álmodozását Claudia, miközben némi lelkiismeret furdalással kanalazta a nagy adag tiramisut, amit a kávéhoz rendelt.

– Nemrég váltak el, igazából a gyerekek kapcsán voltam kíváncsi néhány dologra. Az új pasijának ugyanis van két fia, és …

– …és arra voltál kíváncsi, mit szól a fickó a kislányhoz, a kislány az új papához, a gyerekek a mostoha testvérekhez, értem én – bólogatott Claudia és mámoros sóhajjal az utolsó falatnyi édességet is lenyelte. – Istenem, minden fogyókúra le van szarva! Milyen élet lenne az, amelyikben nem ehetném meg a kedvenc nyalánkságomat?

– Hát, igen…, ilyesmi… Hogy hogyan oldották meg a közös programokat az elvált férjével, karácsony, születésnapok, ilyesmik… És leginkább, hogy mikor döntöttek úgy, hogy összeköltöznek, mert ez még felnőtt fejjel sem egyszerű kérdés, de ha gyerekek is vannak … – sóhajtott és megrázta a fejét. – De nem is akarlak untatni vele, ilyesmikről igazából Peterrel kellene beszélnem.

– Nocsak, már az összeköltözés a téma? – vonta fel a szemöldökét Claudia.

– Nem, dehogyis. Fogalmam sincs, Peter egyáltalán mit szeretne. Csak annyit mondott, hogy Londonból visszaköltözik az Államokba, de nem akar New Yorkba jönni. Princetonban keres házat.

– Ó, az szép hely, eredetileg Jesse is ott akart venni, csak aztán én erőltettem ezt a környéket, hogy a szüleimhez közel legyünk.

-Hát, az nekem nem lenne szempont – komorodott el Sylvia arra gondolva, hogy az apjával már hosszú hetek óta nem is beszélt. Az anyja elmesélte neki, hogy ő is a válás mellett döntött, el is költözött a közös házból, ahol majd negyven évet éltek le együtt a férjével, és akkor egy pillanatra megsajnálta George Deavert, hogy idős korára magára magad, de aztán megacélozta a lelkét. Ő tette boldogtalanná, most legalább megkóstolhatja a saját keserű piruláját.

– Sylvia! – nyúlt a barátnője kezéért Claudia… – Tedd félre a büszkeséged! Ha szereted, mondd meg neki!

– De mi lesz, ha csak erre vár, hogy elégtételt kapjon azért, hogy eltitkoltam előle Olivert, aztán gúnyosan faképnél hagy? – nézett rá a bizonytalanságtól ködös tekintettel Sylvia.

– Nem olyannak nézem – vont vállat Claudia. – Ha bántani akart volna, talán el is pereli tőled a gyereket. De én azt látom, hogy veletek akar lenni. Most talán még csak a fiát akarja magához édesgetni, de biztos vagyok benne, hogy közben fél szemmel a mamájára is van gondja. Veszekszik veled? Emlékeztet a hibádra? Ugye nem? Hidd el nekem, az a fickó hamarabb javasolja neked, hogy neveljétek közösen a gyereketeket, mint ahogy Jesse-től én ki tudok sírni egy új kocsit – kacsintott vidáman a barátnője, és végre Sylvia is elnevette magát. Jesse köztudottan könnyen behódolt a felesége óhajainak, bármiről is legyen szó. Ha Claudia úgy döntött, hogy egy új kocsit szeretne, csoda lenne, ha már nem ebben a hónapban kapná meg a férjétől.

– Van valakije? – nézett rá az asszony a csészéje pereme fölött?

– Azt mondta, nincs…, hogy senki nincs, aki befolyásolhatná a döntéseit – motyogta Sylvia, miközben arra gondolt, hogy azért ez így elég ködös megfogalmazás. Például az az Amanda, aki az ügyeit intézi, ki tudja, talán a magánéletben is kisegíti Petert ezzel-azzal, gondolt önkéntelenül is a minap a konyhaablakból megcsodált izmos, de karcsú testre. Az az estéje maga volt a pokol, mert képtelen volt szabadulni az izzadtságban fürdő izmok játékának látványától. De még ha igaz is, hogy nincs senkije, akkor is berendezkedett egy életre, amit két gyerek csak fenekestül felforgatna. Ki tudja, hogy a férfi akarja-e vállalni ennek a nyűgét. Családban élni sok alkalmazkodással jár, és igen, lemondással is; ráadásul kapna egy nem vér szerinti gyereket is a csomagban. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Peter gyökerestül változtatni akarna az életén. A kérdés már csak az volt, hogy egy felemás megoldásban ő a maga részéről mit tudna, mit akarna nyújtani.

*

Peter az órájára nézett, miközben a taxi lassan araszolt a szálloda felé. Ha minden jól megy, ez lesz az utolsó éjszakája ebben a hotelszobában. Holnap Amandával átveszik a ház kulcsait és rendezik az ingatlanos céggel a papírokat is, aztán már csak a szállítókat kell várja. Addig meg majd elkempingezik az üres házban. Akár még Sylviáékat is áthívja. Egy üres ház nem számít csábításnak, csak móka... Londonban mindent felszámolt, nem hagyott kiskaput a visszatérésnek. Van egy fia és a közelében akar élni, ennyi, ezen nem volt mit vitatkozni. Ráadásul ha az elképzelései szerint történnek majd a dolgok, idővel családot alapíthat. Vajon Sylvia gondol-e egy ilyen végkifejletre?

Oliver karakán gyerek volt, a múltkori beszélgetésükkor olyan határozottan állította falhoz a kérdéseivel, hogy még tétovázni sem hagyott neki időt, azonnal tudni akarta a válaszait.

– Feleségül veszed a mamát? – kérdezte a kölyök, és egy hatalmas sóhaj után úgy döntött, hogy őszinte lesz hozzá.

– Igen, szeretném – vallotta be halkan a férfi, önmagát is meglepve, hogy pont egy kilenc éves gyerek előtt vallja meg, amit eddig még önmagának sem fogalmazott meg. – De tudod, ez a dolog azért sokkal bonyolultabb.

– A felnőttek mindig azt mondják, hogy a dolgok olyan bonyolultak – vonta meg a vállát a gyerek. Ha valami bonyolult volt, az az ő helyzete volt, ezt érezte, de nem mondta ki. Ott volt Rey apu, aki Theara vigyázott, amíg az anyjáék érte mentek a táborba. Attól félt, hogy a szülei válása után a férfi már nem fogja szeretni, de ő szeretettel ölelte meg, amikor visszahozta a hugát. És Oliver a kezdeti kis zavar után nagyot sóhajtva simult az ölelésébe. És ugyanakkor ott volt Peter, Peter apu, aki olyan jó haver lett az elmúlt napokban, amilyenre Rey-el kapcsolatban nem is emlékezett. Amikor a táborból hazaértek, a nyakába kapaszkodott és adott egy bátortalan puszit, mire Peter megölelte, szorosan..., aztán egy reszketeg sóhajjal puszit nyomott a feje búbjára; majd játékosan a fenekére csapott és azt mondta: – Na, menj! Tedd jóvá anyánál ezt a malőrt, és ne kelljen ma könyörögni a fürdőszobáért! Oké?

– Oké! – vigyorgott rá a jó tanácsért hálásan, és néhány órával később elégedetten állapította meg, hogy Peter tanácsa működött, az anyja feledve a táborbeli fiaskót, összebújt velük a nagyágyon és hamarosan mind a hárman mély álomban szuszogtak. Azt álmodta, hogy a szülei ágyába mászott, mint régen, amikor még félt az égzengéstől. És amikor forgolódott, az apja a sötétben magához húzta és egy puszit nyomott a feje tetejére. Az érzés ismerős volt a közelmúlt valóságából és nem volt kellemetlen. Ilyen egyszerű volt.

*

– Na, mesélj, milyen volt a vacsora? – suttogta izgatottan Claudia, amíg arra vártak, hogy Kevin és Oliver leadják az edzőholmit a mosodában.

– Röviden? – kérdezte vigyorogva Sylvia. – A vacsora egy álom volt! – sóhajtotta némi érzéki felhanggal, aztán elhallgatott, mintha ezzel mindent elmesélt volna.

– Na, azért ennél részletesebben, ha kérhetem! – forgatta a szemét Claudia, amiért a részleteket láthatóan nem akarta barátnője megosztani vele. Pedig még hallgatni is borzongató lehet, döntötte el magában kicsit irigykedve, mert Jesse mostanában kicsit hanyagolta őt és ettől azonnal kihegyeződtek az érzékei más szexuális ingerekre, még akár írott vagy mesélt sztorikra is.

– Bővebben? – biggyesztette az ajkát játékosan Sylvia, élvezve, hogy a barátnője majd megzavarodik valami pikáns és szaftos kis részletért. – A vacsora egy rémálom volt.

– Ne hülyéskedj! – intette Claudia türelmetlenül.

– De, komolyan. Először is, amikor megjött, engem levert a víz, mert a ruhájából egyértelmű volt, hogy valami extra elegáns helyre akart elvinni, én meg azt hittem, valami csendes, szolíd helyre és ott álltam a kis feketémben, abban amelyikre egyszer azt mondtad, hogy olyan …randi-ruha. Legjobb, ha nem is veszel alá semmit, legalább időt spórolsz a vetkőzésnél. Nem is tudom, miért éppen azt vettem fel, de ahogy rám nézett, legszívesebben átöltöztem volna.

– És, mi a baj vele, azt akárhová felveheted? – nézett rá értetlenül a barátnője.

– Ő is feketébe volt öltözve, úgy néztünk ki, mint a vámpírfilmek főhősei. Na, mindegy is, elmentünk. Részemről tele tervekkel, hogy miről fogunk beszélgetni, de a végén úgy ültünk ott az asztalnál, hogy egyrészt majd leolvadt rólam a ruha a tekintetétől, másrészt legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy árva szó nem jutott eszembe az előre gondosan megfogalmazott mondanivalómból. Úgyhogy inkább csöndben voltam, mert úgyis csak hebegtem volna össze-vissza. Ő meg csak nézett, nézett. Istenem, olyan szemei vannak,mint a lézer, a végére már minden idegszálam vigyázzba állt, és így nem lehet vacsorázni. Szerintem már akkor sem tudtam, hogy mi van előttem az asztalon, másnap meg már annyira sem. Szóval, ültünk ott majd másfél órát szinte végig csöndben, nagy ritkán valami abszolút közhelyes dologról cseverésztünk, adva a közömböst, de amikor a pohárért nyúltam, majdnem az ölébe borítottam a hülye ásványvizét. Én még életemben nem voltam ilyen ideges.

– És ő? – lehelte a kérdést Claudia.

– Ő? Olyan nyugodt volt, mint az a tó a táborban, a hegyek között. Sehol egy rezzenés rajta, egy kis hullámverés, hogy tudjam, neki sem közömbös a közelségem. Ha nem nézett volna olyan áthatóan, azt mondanám, hogy észre sem vette a szinte nyílt felajánlkozásomat. Persze, lehet, hogy csak azért nézett így, mert az elmúlt években szemüveges lett és nem rakta be a kontaktlencséjét – vágott gúnyos grimaszt Sylvia. Ó, egészen biztos volt benne, hogy Peter nem kényszerült szemüveget hordani, csak egész egyszerűen zavarba akarta hozni. Elegáns és szexi megjelenésével megmutatta, hogy mit hagyott veszni tíz évvel ezelőtt. Ő meg zavarban volt, mert vette az adást és siratta a veszteségét; ráadásul biztos volt benne, hogy a férfi azonnal átlátott a próbálkozásán, hogy mint nő akarta felkelteni az érdeklődését. Megalázó volt a tudat, hogy nem jött be a számítása. Ennek ellenére az egész estét belengte valami visszafojtott érzékiség, de ebben már csak akkor mert biztos lenni, amikor búcsúzóul a férfi megcsókolta a ház előtt. Az a perc olyan vágyakozást ébresztett benne, aminek a foglyaként ébren töltötte az egész éjszakát, ezerszer elátkozva a gyávaságát, amiért nem hívta be Petert. De egyszerűen fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, ha az ágyban kötnének ki. Zárja be az ajtót és soha többé ne engedje ki a férfit, vagy nézze fájó szívvel, ahogy az aktus után Peter esetleg ott hagyja őt az éjszaka közepén. A gyerekek miatt ez a lehetőség is benne volt a pakliban. A gyerekek, most éppen Oliver, aki felbukkant az öltöző ajtajában és megmentette attól, hogy tovább emlékezzen annak az estének minden felzaklató és feledhetetlen pillanatára.

Zongorajáték 20.

 Amikor Oliver megszeppenten kikászálódott a parkőrség kocsijából, az első, akit észrevett, az anyja volt, aki futva igyekezett feléjük. Rögtön utána pedig meglátta a férfit, akiről nemrég megtudta, hogy az apja, és akinek a felbukkanására itt végképp nem számított. Vajon miért jött ide? – futott át az agyán, aztán már nem tudott foglalkozni a gondolattal, mert az anyja úgy ölelte körbe, mint valami folyondár, kiszorítva belőle azt a kevés szuszt is, ami a balul végződött kis kirándulás után még volt benne.

– Istenem, Oli!  – suttogta az anyja, aztán hirtelen eltolta magától és az anyák felül nem múlható alaposságával végigvizsgálta tetőtől talpig. – Nem sérültél meg? Éhes vagy? Szomjas vagy? Nem fázol? Aludtál egyáltalán?  Istenem, kicsim! Miért csináltad?

A nőből úgy sorjáztak megállíthatatlanul elő a kérdések, hogy szinte választ sem várt rájuk, csak mondta, mondta, miközben már újra magába olvasztotta elveszettnek hitt kisfiát. Oliver feszengve próbált szabadulni az elsőre megnyugtató anyai ölelésből, ami mostanra már kissé kínossá vált, ahogy észrevette, hogy a táborlakók nagy része őket lesi.

– Anya, ne már! – suttogta. – Nincs semmi bajom. Csak egy kis kalandra vágytunk, aztán valahogy elkeveredtünk és nem találtuk a visszafelé vezető utat. Ha minden a tervek szerint ment volna, rá sem jönnek, hogy kilógtunk – ismerte be röstelkedve. Újra az anyja mögé pislogott, ahol még tisztes távolságból, de rendületlenül őket figyelve állt a férfi.

– Ő hogy került ide? – motyogta kíváncsian, és Sylviának nem kellett elmagyarázni, kiről kérdezi a fia.

– Én hívtam fel, hogy mi történt és az első géppel jött is. Ha nem találnak rátok, mostanra már biztos ő is a hegyek között kóborolna és titeket keresne – simogatta meg a gyerek arcát. – Menj oda hozzá! Ő is nagyon aggódott.

– Apa nem jött el? – kérdezte meg a gyerek, és Sylvia majdnem kijavította, hogy de hiszen … aztán rájött, hogy időt kell hagyjon a gyereknek, amíg megszokja, hogy már másé ez a cím.

– Rey nem jöhetett – mondta halkan, a névvel is jelezve volt férje megváltozott státuszát – tudod, ő vigyáz most Theára, de azt üzente, ha előkerülsz, húzzam meg a füled te kis szökevény – mosolygott most már egyre felszabadultabban az asszony. – Na, menj, nyugtasd meg, hogy semmi bajod! – lódított aprót a gyereken a tétován ácsorgó Peter irányába.

Peter érezte magán a gyerek kutató tekintetét, de egyelőre nem mert közelebb menni. Nem akarta, hogy a srác elforduljon tőle, vagy netán az arcába vágja, hogy minek jött ide. Addig volt nyugodt, amíg azt képzelhette, hogy Olivernek talán jól esik az aggódása. Igazából szavakba sem tudta volna önteni az érzéseit. Az aggódás messze nem fedte le azt a pánikot és keserű képzelgést, hogy esetleg ő maga az okozója ennek az egésznek, amiért felbukkant a fia életében. Amikor a gyerek megindult feléje, lassan, tétovázva, jobban izgult, mint élete első igazán fontos fellépése előtt. Mit mondjon, hogy el ne szúrja? Szíve szerint megrázta volna a kölyköt, hogy soha többé ne tegyen ilyet, ugyanakkor legszívesebben magához ölelte volna, de nem tudta, hogy nem kapná-e meg, hogy egyikhez sincs joga.

– Szia! – motyogta lehajtott fejjel a kis kölyök, aki pillanatnyilag úgy nézett ki, mint aki teljes szívéből megbánta, hogy a frászt hozta mindenkire. Peter azonban látta a csendes dacot is a szemében és halványan elmosolyodott. Lehet, hogy bán valamit a kis vadóc, de az maximum az lehet, hogy lebuktak, és tudja, hogy a dolog nem marad, nem maradhat következmények nélkül.

– Szia! – mondta neki a korábbi idegfeszültségtől még mindig kissé karcos hangon, aztán vett egy mély lélegzetet, hogy leginkább önmagában rendezze viharos érzéseit. – A frászt hoztad a mamára… és rám is – tette hozzá, várva az ellenállást, de a gyerek csöndben, lehajtott fejjel toporgott előtte. Lábait összekarmolták a vadon ágai, poros és koszos volt, igazi kis cserkész, a bevállalósabb fajtából. Haja kuszán meredezett, és a sötét tincsek között valami apró virágú növénynek a szirmaiból is megbújt néhány. Rövidnadrágja fűfoltokkal tarkítva kiáltott mosógépért, de a mocskos összképtől eltekintve teljesen sértetlennek tűnt, és ennyi elég is volt, hogy a férfi idegei lecsillapodjanak.  – Kevin is jól van? – biccentett a többiek felé, mire Oliver is odanézett. A barátja legalább olyan kínosan szorongva ácsorgott az apja előtt, mint ő Peter előtt. Ahhoz képest, hogy a fickó néhány hete még azt sem tudta, hogy van egy fia, egészen hamar belejött az apa szerepbe – gondolta morcosan, elhúzva a száját.

– Oli, kérdeztem valamit! – próbálta meg felhívni magára a gyerek figyelmét Peter.

– Jól van. Nem csináltunk semmi veszélyeset! – emelte dacosan csillogó kék szemeit az apjára, aki alig bírta elnyomni a vigyorgást a lázadó hang hallatán. Aha, a srác már kezd magához térni!

– Hát, azért nem gondolnám, hogy veszélytelen volt ez a kis kirándulás. Csak szerencsétek volt, de akár rosszul is végződhetett volna, ha legurultok a hegyoldalon, vagy összetalálkoztok egy csörgőkígyóval, rátok tör egy vihar, esetleg megtámadnak a vadméhek vagy akár egy medve, ahogy a kedvencéből csemegéztek – bökött ujjával a gyerek maszatos szája felé, ahol jól látható volt, hogy találtak málnát a nagy menetelés közben.

Oliver csendben hallgatta a felsorolt szörnyűségeket. Így visszahallva valóban veszélyesnek tűnt, de nekik csak izgalmas és meglehetősen fárasztó kaland volt.

– Na, gyere, üljünk le oda, amíg anya Mr. Epsteinnel beszél! – mutatott a férfi a tóparton heverő hatalmas kidőlt farönkre, és Oliver kelletlenül ugyan, de engedelmesen követte.

*

Peter és Oliver elvonultan beszélgettek, amíg Sylvia kínosan feszengve hallgatta végig Mr. Epstein hegyibeszédét, hogy a két gyereknek azonnal el kell hagynia a tábort a történtek miatt. A táborvezető feledve a korábbi együttérzését és megszeppenését, amiért felelőssé tehetik a történtek miatt, mostanra arrogáns hivatalnokká változott, aki nem akarta megkockáztatni, hogy a hátralevő egy hét alatt a két vállalkozó kedvű kölyök, vagy valamelyik lelkes követőjük további nemkívánatos meglepetést szerezzen. Kevin szülei már pakoltak is, Oli azonban az apjával beszélgetett még a tóparton. Sylviának nem volt szíve megzavarni ezt az apa-fiú pillanatot, ezért aztán szótlanul a gyerek szállására ment, hogy összecsomagoljon.

– Kié volt a nagy ötlet? – kérdezte Peter, aztán felemelt egy apró kavicsot és ügyesen végigkacsáztatta a stég mellett szinte mozdulatlanul álló vízen.

– Az enyém – mormolta Oliver. Nem akart már többet beszélni erről a balul sikerült kirándulásról, de egyelőre úgy tűnt újdonsült apjának még nem fogytak ki a kérdései ezzel kapcsolatban. Pedig sokkal érdekesebb lett volna, ha megmutatja, mi a trükkje, hogy a kavics akár négyszer-ötször is megpattanjon a feszes vízfelszínen.

– És miért mentetek világgá? – kérdezte a férfi, aki félve várta a választ, ahogy a gyerek a szemébe vágja: miattad.

– Olyan unalmas volt az elmúlt két hét, el sem hinnéd – vonta meg a vállát Oliver. – Csak a nagyoknak csináltak érdekes programokat, csónaktúrát a tavon, számháborút a tábor melletti erdőben, még arra is megtanították őket, hogyan kell csapdát készíteni az erdőben található anyagokból. Tőlünk meg még a bicskát is elszedték már az első napon. Óvodásoknak való programokat szerveztek, társasjátékokat, de hiszen itt voltunk a természetben – háborgott a gyerek, ahogy szinte dőlt belőle a panaszáradat. Peter azonban csak arra tudott gondolni megkönnyebbülten, hogy mégse a miatta érzett zavaros érzései miatt vágott neki a fia a vadonnak, és cipelte magával minden lében kanál barátját.

– Mi lesz most? – sandított Oliver a táborvezető felé.

– Szerintem hazaküldenek, régen legalábbis ezt csinálták, vont vállat a férfi. Ő a maga részéről még örült is ennek, hiszen együtt tölthetik a hazafelé vezető hosszú utat.

– Téged is…? – nézett rá érdeklődően felcsillanó szemekkel Oliver, mire Peter nevetve megrázta a fejét:

– Nem, én unalmasan jó gyerek voltam. Eszembe se jutott egy bokor alatt tölteni az éjszakát, amikor vetett ágy várt rám a faházban.

– Hát, az nekem is hiányzott – rázkódott össze a gyerek, ahogy eszébe jutott, milyen kényelmetlenül kemény volt a talaj és hideg a rájuk boruló éjszaka. A kísérteties hangok pedig …, soha életében nem félt még ennyire, de ezt be nem vallotta volna senkinek.

– Még jó, hogy nem gyújtottatok tüzet – sóhajtott a férfi, mire Oliver csodálkozva ránézett.

– Pedig gondoltunk rá, csak egyikünknek se volt gyufája.

– Még szerencse! – nyögte Peter. – Egyszer olvastam az újságban, hogy néhány kalandvágyó gyerek tábortüzet rakott, aztán le is égett egy hatalmas erdőterület, amiben rengeteg állat is elpusztult, és hosszú évekre kopárrá vált egy korábban csodás természeti szépség. És még szerencsésnek is mondhatták magukat, hogy nekik nem lett semmi bajuk és a tűz nem fogta körbe őket. Azt mondják, nincs szörnyűbb a tűzhalálnál – tette hozzá borzongva, ahogy elméjének egy ellenőrizetlen szögletéből kéretlenül is felbukkant az érzés, ahogy a balesetnél az olajjal átitatódott nadrágszár tüzet fog és lángolni kezd, őrületes kínt és rettegést okozva. Megrázta a fejét és visszazárta a borzalmas emléket az elméje fogságába, de még éppen elkapta a gyerek tekintetét, ahogy ő is megborzongva vizionálja a szörnyű képet. Helyes, inkább ijedjen meg tőle, mint hogy valaha is át kelljen élje! – sóhajtott a férfi. Oliver pedig grimaszolva ostorozta magát: Erre nem is gondoltak. Erre sem!

*

A hazaút sokáig csendesen telt, mindannyian a gondolataikba merülve néztek ki az ablakon, aztán Sylvia arcán lefutott az első könnycsepp. Ő maga sem tudta miért sír, a múltat siratja, a jelen idegeskedése váltotta ki belőle, vagy a jövő reménytelensége, de csendben, hogy a fiát meg ne riassza, hagyta, hogy a hatalmas könnycseppek végigfollyanak az arcán és puha fehér pólója itassa fel őket, ahogy az állán lecseppennek. Az sem érdekelte, hogy a férfi mellette esetleg tanuja lesz az összeomlásának, most csak a megkönnyebbülés számított, amit a visszafojthatatlan könnyeső hozott magával. Peternek jó füle volt, és nemcsak a hangok közti különbségekre, de a csendes, monoton motorzúgásba burkolt szinte hangtalan szipogásra is. Nem nézett a nőre, csak fél kézzel elengedte a kormányt és Sylvia kezéért nyúlt, amellyel éppen elmázolta arcán az árulkodó könnyes nyomokat. Nem szólt semmit, nem is próbálta szavakkal megnyugtatni, vigasztalni, de fogta a kezét, miközben ujjaival elmorzsolta a nedvességet, és bátorítóan megszorította. Nem kifejezetten egy szerelmes férfi gesztusa volt, csak egy végtelenül emberi megnyilvánulás és Sylvia hálásan kapaszkodott az erőt adó kézbe.

Oliver csendesen nézte az előtte ülő felnőtteket. Az anyja sírt, ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy az életben nem akar többé táborba menni. És tudta, hogy a mama titkolni akarja a sírását. Volt alkalma megszokni már, hogy a mama időnként az egereket itatta, amikor azt hitte, senki nem látja, nem hallja. Sosem tudta, mi bántja ilyenkor, de ő sokszor hallotta az elmúlt években. És most, hogy látta, hogy ez a Peter megfogja a mama kezét és megszorítja, kezdett megnyugodni. Az apja, legalábbis akit annyi éven át annak hitt, sosem nyúlt ilyen kedvesen a mama kezéért és soha nem próbálta megvigasztalni. Ilyenkor többnyire türelmetlenül forgatta a szemét és elment otthonról, vagy bezárkózott a dolgozó szobájába. Ő pedig azt hitte, talán ő az oka a mama sírásának, meg az apja rossz kedvének is. De most először nem érzett lelkiismeret furdalást az anyja könnyei miatt. Ezzel a tábori cirkusszal igazán rossz fát tett a tűzre, így utólag már érezte ő is, Peter azonban nem kiabált vele, bár rámutatott, hogy nem volt egészen átgondolt ötlet ez a kirándulás. Nem jött azzal, hogy szégyent hozott volna rá, a családjára, vagy hogy felelőtlen gyerekként viselkedett. És főleg, nem hozta szégyenbe a többiek előtt azzal, hogy megalázóan veszekedjen vele. Sőt, még Mr. Epsteinnek is megmondta a magáét, amikor az hegyi beszédet akart tartani a sok izgalomról és a kutatás költségeiről, amit ők okoztak Kevinnel. Belemondta a nagyképű seggfej szemébe, hogy ha érdekes programokat szerveznének, nemcsak gyerekmegőrzőként működtetnék a kicsik részére a tábort, akkor a gyerekeknek eszükbe sem jutott volna saját maguknak gondoskodni egy kis kalandról. A mama meg persze sír, mert ő könnyen sírva fakad. Megijedt, hogy mi minden történhetett volna vele a vadonban, de ahogy Peter a kezét fogta, mintha egyre nyugodtabban kapkodta volna a levegőt. A mama kedveli ezt a fickót…, és tulajdonképpen ő is…

Zongorajáték 19.

 Sylvia kihasználva, hogy az elmúlt hetekben Theával kettesben többször tudtak igazi anya-lánya programokat szervezni, elérkezettnek látta az időt, hogy beavassa a kislányt az utóbbi hetek történéseinek lényegébe. Nem ígérkezett egyszerű feladatnak, hiszen Thea csak hét éves lesz nemsokára, és ez nem az a kor, amikor egy gyerek könnyedén megemészti a felnőttek zűrzavaros döntéseinek mozgató rugóit. Végül úgy döntött, hogy a környezetük példáit hívja segítségül. A reggeliző asztal fölött, akkurétusan kenegetve egy szelet málnalekváros pirítóst, a kislányra sandított.

– Hallottam, hogy Harmony szülei elválnak.

– Ühüm – bólogatott teli szájjal a gyerek. – Képzeld, Harmonynak hirtelen lesz még két testvére, mert az anyukája új barátjának van két fia.

Sylvia pontosan tisztában volt ezzel, nem is véletlenül hozta szóba a dolgot.

– És, a barátnőd hogy érzi magát ettől a változástól? Mármint, hogy lesz egy új apukája és egy régi is?

– Azt mondta, hogy a mamája barátja nem lesz az apukája, ő csak Mike lesz. De azért Timothy és Dalton a testvérei lesznek, a fogadott testvérei.

– Hát, tudod… – kezdett bele nehézkesen Sylvia – tulajdonképpen nálunk is ez a helyzet. Apu, az apu; de te is tudod, hogy Peterrel sokat találkoztunk mostanában, és …

– …és ő az új barátod? – nézett rá a maszatos arcú kislány, inkább kíváncsian, mint aggodalmasan.

– Igen, azt hiszem, így is mondhatjuk, Peter az új barátom. Csak tudod, Petert én nem most ismertem meg, hanem egyszer régen már ismertük egymást. Amikor az aput még nem ismertem.

– Szerelmesek voltatok? – csillant meg a kislány szeme. Aha, akkor már ez a kor az, amikor a gyerekek előtt nincs titok? – gondolta magában Sylvia. Sokkal többet látnak, értenek a felnőttek világából, mint azt mi szeretnénk – sóhajtotta.

– Igen, nagyon szerelmesek voltunk – ismerte be mosolyogva. …– és tudod, azt hittem, hogy majd ő lesz a férjem, amikor kiderült, hogy kisbabát várok. De aztán történt valami, ami miatt összevesztünk és ő elutazott nagyon messzire, én meg haragudtam rá. Közben megismertem aput és hozzámentem feleségül. Megszületett Oliver, akinek az igazi apukája … Peter. – A falat itt állt meg a gyerek szájában.

– Akkor Oli nem is a testvérem?

– Jaj, dehogynem, hiszen mind a ketten az én gyerekeim vagytok! – vágta rá gyorsan a nő. –Az apukátok ugyan nem ugyanaz, de a mamátok igen. Féltestvérek vagytok.

– Úgy mint Harmony és a fiúk?

– Nem, ők … mostohatestvérek, mert nincs vérségi kapcsolat közöttük. Ti igazi testvérek vagytok – mosolygott a gyerekre biztatóan Sylvia, miközben megszólalt a telefonja valahol a konyhapult végében. Felállt, felvette, aztán egyre sápadtabban hallgatta, végül csak annyit motyogott könnyben úszó szemekkel: – Ez nem lehet igaz? Ugye, ezt nem mondja komolyan? Máris odajövök, indulok! És bármi híre van, azonnal telefonáljon! – az utolsó szavakat már szinte kiabálta, aztán bontotta a vonalat és egy pillanatra Theára nézett, majd felhívta a volt férjét.

*

Rey  döbbenten hallgatta Sylvia sírástól alig érthető hadarását. Csak annyit sikerült abszolút biztosan kivennie a szavaiból, hogy Oliverrel történt valami a táborban, és ezért válni készülő felesége a segítségét kéri, hogy vigyázzanak Theára, amíg ő a táborba utazik. Gyorsan utána számolt, Oliver két hete utazott el a Shenandoah nemzeti parkba szervezett táborba. Még egy hétig tartott volna a turnusuk, de a fia (nyelt nagyot a valaha oly magától értetődő, de mostanra idejétmúlt megfogalmazásra) és a kis barátja, Kevin eltűntek a szobájukból ma reggelre. A környéket vadőrök és rendőrök serege kutatja át, egyelőre eredmény nélkül. Az első gondolata önkéntelenül is az volt, hogy ezt is annak a Peternek köszönhetik. Amíg fel nem bukkant, éltek csendesen, nyugodtan, de a megjelenésével felbolydult az életük. Ő maga egyelőre nagystílűen túllépett azon a tényen, hogy egy ideje a házasságán kívül kereste a boldogságot, mert úgy érezte, hogy ez sem történt volna meg, ha a felesége nem ragad a múltban, egy olyan férfi után sóvárogva, aki magára hagyta egy gyerekkel a hasában. Jó, időközben kiderült, hogy erről a tényről a férfi sem tudott, de attól még Sylvia gondolatait ő töltötte ki, nem pedig a férje, akinek örök hűséget fogadott a pap előtt. Megrázta magát, hogy elkalandozó gondolatai visszataláljanak a sokkoló valósághoz, aztán máris magához vette a a kocsikulcsot, hogy Theáért menjen. Norah összeszorult szívvel hallgatta mellette a telefonbeszélgetést. Bármi is történt Rey családjában, bármennyire is együtt érzett vele, amikor kiderült, hogy apai büszkesége egy hazugságra épült, most egy gyerek bajban volt, és ez őt sem hagyta érintetlenül. Őszintén remélte, hogy egyszer neki is megadatik a saját gyerek nyújtotta boldogság, talán már nem is olyan sokára – szipogott halkan, nem merve még elkiabálni a hírt – de addig is nőként és emberként aggódott, hogy Oliver mihamarabb és sértetlenül előkerüljön.

*

A keleti part egyik legszebb nemzeti parkja. Az erdő, ahol megbújik az amerikaiak lelke. – hirdette a faragott felirat, ahogy a bérelt kocsi a sebességhatárt túllépve falta a mérföldeket a jól kiépített szerpentinen a tábor felé. Petert a Niagaránál tett kirándulásról visszatérve fogadta az üzenet, amit Sylvia hagyott neki. Vagy tucatnyiszor elolvasta a pár soros értesítést, amit a portás szerint szó szerint rögzítettek, és képtelen volt felfogni a tartalmát. Ilyen egyszerűen nem létezhet! Vagy mégis? De hát hogyan fordulhat elő, hogy egy elvileg jól őrzött táborból eltűnik két gyerek? És vajon csak a kalandvágyuk vitte görbe útra a két lurkót, vagy talán az ő felbukkanásától megzavarodva szökött ki és vitte magával a barátját? Ez az utóbbi gondolat nem hagyta nyugodni, és már kész lett volna megesküdni, hogy eltűnik a gyerek életéből, ha neki így lenne jobb.

Sylvia szerint Oliver nem volt olyan gyerek, aki valamilyen gyermeki sértettség vagy elégedetlenség miatt világgá akarna menni, de Peter attól tartott, a fia is olyan, mint ő. Történt valami a kis életében, amit hirtelenjében nem tudott feldolgozni, ezért gondolt egy nagyot, és megoldotta a maga gyerekes módján. Talán már akkor tervezte, amikor együtt sétálgattak a Central parkban, talán a vadregényes környezet adta az ötletet, talán csak meg akarja mutatni a körülötte felelőtlenül döntést hozó felnőtteknek, milyen az, ha pont attól kapod a pofont, akiben a legjobban megbízol. Össze volt zavarodva és majd megőrült, amiért nem szállhat azonnal gépre és mehet haza. Életében még sosem lépett ilyen idegállapotban színpadra és ez tagadhatatlanul rányomta a bélyegét a produkciójára is. Szinte számolta a perceket, amiket még a reflektorfényben kellett töltsön és idegesen gondolt rá, hogy egy esetleges visszatapsolás miatt még a gépét is lekésheti. De végül is erre nem került sor. A közönség némiképp értetlenül figyelte kapkodó játékát, mely a saját szemében sem tűnt kiforrott előadásnak, sokkal inkább olyan volt, mint egy gyakorlás, amire pillanatnyilag ráadásul nem sok türelme volt. Itt-ott még bizonytalan hangok is csúsztak a műsorba, és az utolsó hang leütése után – tőle szokatlan módon - lecsukta a zongora fedelét, felpattant, aztán a színpad szélére lépve magához ragadta a mikrofont. Zenész tisztessége nem hagyhatta, hogy ezzel a felemás teljesítménnyel hagyja faképnél azokat, akik nem kevés pénzt, az érdeklődésüket és az idejüket áldozták arra, hogy őt meghallgassák.

– Bocsássanak meg! Az előadás előtt kaptam a hírt, hogy a fiamat baleset érte. Profibbnak kellene lennem, de Önök között is biztosan vannak szülők, és talán megértik, ha most ez foglalja le minden gondolatomat. Ígérem, egyszer kárpótolom Önöket a ma estéért, úgyhogy kérem, őrizzék meg a jegyüket, mert ezek lesznek a belépőik azon az alkalmon is, de most búcsút kell vegyek Önöktől, hogy le ne késsem az első gépet, ami közelebb vihet a fiamhoz. Köszönöm a megértésüket! – ezzel a meglepett csendtől kísérve kisietett a színpadról. Még hallotta a felcsattanó tapsot, amit most nem igazán érzett megérdemeltnek és tudta, hogy sokkal inkább szól az aggódó apának, mint a zongoristának, de így is hálás volt érte.

A repülőn a reptéren vásárolt útikönyvet böngészte, mintha az támpontot adhatna, merre keresse az elkeveredett gyerekeket. Shenandoah -  csillagok csodálatos leánya – ezt jelentette a park neve, és egy pillanatra elkalandozott. Sylvia, aztán fogát csikorgatva nézte kikapcsolt telefonját, amiért nem kérhet és kaphat megnyugtató híreket a gyerekről. Nyár volt ugyan, de a vadonban az éjszakák nyáron is majdnem fagypont köré hűlnek le, és ki tudja, hol kényszerültek éjszakázni ezek a szerencsétlenek. És ez volt a jobbik gondolat, mert a vadállatokkal való találkozásba bele sem mert gondolni. A könyv részletesen kitért a tanácsokra, hogy a túrázók figyelmét felhívják, hova tegyék kezüket és lábukat, miközben szemük eltelik a táj csodálatos látványával. Mérges kígyókkal éppen olyan jó esélyük volt összefutni, mint medvékkel, és bár az útikönyv szerinte ezek a találkozások sem feltétlenül adnak okot az aggodalomra, de a kötet szerzője nyilván felnőttekre gondolt, nem két apró gyerekre, aki már csak méretüknél fogva is zsákmánynak tűnhetnek egy megtermett fekete medve szemében.

*

Sylvia reménykedve fordult a tábor bejáratánál csikorgó kerekekkel érkező kocsira, amelynek a vezetője észlelve a gyerekekkel teli területet, lépésben hajtott át a sorompón, aztán kisebb porfelhőt felverve megállt előtte. Reménykedett benne, hogy a kutató csapat valamelyik tagja hoz hírt, esetleg már a gyerekeket, de a vezetőülésről Peter pattant ki. Khaki színű vászonnadrágja és szürke pólója fölé felhúzott kockás inge alapján akár a helyi vadőrcsapat tagja is lehetett volna, de a nő abban a pillanatban felismerte, ahogy a kocsiból kiszállt. Remegő lábakkal indult el feléje, érezve, önuralma utolsó cérnaszálai ebben a pillanatban készülnek elpattanni. A férfi megjelenése olyan volt, mintha valaki hirtelen leemelte volna a válláról a terhet, jóllehet Olivérről és Kevinről még mindig nem tudtak többet, mint néhány órával ezelőtt, mégis, Peter váratlan felbukkanása olyan volt, mint valami égi jel, hogy mostantól jóra fordulnak a dolgok. Nem is reménykedett benne, hogy ide jön, hiszen olyan messze volt. Már azt is bánta, hogy felhívta, mert egészen biztosan megzavarta a koncentrálásban, de hát nem titkolhatta el előle a történteket. Soha többé nem titkolhat el előle semmit, ebben az egyben tökéletesen biztos volt!

– Van valami hír? – kérdezte feszülten a férfi, miközben karját kitárta, hogy támogatást nyújtson a láthatóan az összeomlás határán álló asszonynak.  Sylvia csak némán megrázta a fejét, miközben a férfi derekát átölelve hozzábújt. Nem kérdezte meg, hogyhogy itt van, és Peternek valahol jól esett ez a természetesség, amivel a megjelenését fogadta. Ringatta a zokogó nőt és csak annyit tudott suttogni a fülébe, hogy minden rendben lesz. Banális szavak voltak, mégis Sylvia érezte, ahogy a bizonyosság az ő reszkető tagjaiba is átkúszik. Igen, minden rendben lesz, rendben kell legyen!

*

Oliver és Kevin egy sziklaszirten üldögéltek a melengető napsütésben. A nagy kaland mostanra fárasztó, fájdalmas próbatétellé vált. Mindketten éhesek voltak és fáradtak, bár az éjszaka hangjain túl más ijesztő élményben még nem volt részük. Bíztak benne, hogy nem is lesz. Kicsit szorongva gondoltak rá, hogy ami kezdetben ártatlan csínynek indult, az mostanra már a táborból való kicsapás rémképével társult, a szülőknek küldött telefonhívásokkal, borzasztóan dühös fogadtatással. A reggeli ébresztőnél a hűlt helyüket találták és nyilván már áll a bál a táborban. Már biztosan a szüleiket is riasztották és Kevin aggódva gondolt apja kemény, rosszalló tekintetére. Úgy tudott nézni, meg se kellett üsse, ő máris összetörtnek érezte magát a pillantása súlya alatt. Ráadásul eszükben sem volt még egy éjszakát a dermesztő hideg éjszakában kint tölteni a vadonban, már most is alig tudtak felmelegedni a napsugarakban fürdetett magaslaton. Azt remélték, hogy alaposan megfigyelték az utat, de rá kellett ébredjenek, hogy korántsem olyan jó megfigyelők, mint hitték. Innen a magasból se látszott emberi településnek még a leghalványabb nyoma sem, úgyhogy nyilván jó messzire eltávolodtak a biztonságot nyújtó tábortól. Talán már keresik őket – gondolták reménykedve, mert a gyomruk korgása figyelmeztette őket az idő múlására. Mintha kutyák csaholását hallották volna a távolból, de még az irányt sem sikerült beazonosítani.

– Mit csináljunk? –nézett Kevin Oliverre, aki tanácstalanul megvonta a vállát.

– Ha helikopterrel keresnek, idefönt legalább meglátnak – mondta magabiztosnak tűnő hangon. Nemrég látott egy filmet, abban a gyerekcsapatot így találták meg a felkutatásukra kiküldött katonák.

– De nem maradhatunk itt örökre. Éhes vagyok! – nézett körül Kevin, valami ismerős, ehető bogyókkal teli bokor után kutatva.

– Én is, de ha bemegyünk a fák közé, akkor sosem bukkannak a nyomunkra – vont vállat Oliver. A magukkal hozott csoki még az éjszaka elfogyott, az volt az utolsó energiaforrásuk. Őt inkább a szomjúság kínozta. – Keresni kéne egy patakot, az a legfontosabb, hogy vizünk legyen. Egyikünk itt maradna, amíg a másik körülnéz, húzzunk sorsot, ki induljon el! – javasolta, mire Kevin megrázta a fejét.

– Én nem akarok egyedül maradni! Mi van ha eltévedsz? Szerintem úgyis keresnek már. Azok a kutyák biztos követik a nyomainkat.

– És mi van, ha csak kirándulók? – nézett vissza rá Oliver. – Inni fontos!

– Akkor sem megyek sehova – rántotta meg a vállát a barátja. – …és ha rám hallgatsz, akkor te is itt maradsz. Egy-két órát még ki fogunk bírni ivás nélkül.

– Ha rád hallgatnék, akkor el sem indultunk volna a táborból – mutatott rá Olivér, hogy kettőjük közül végül is melyikük ötlete volt az izgalmas kirándulás, amivel fel akarták dobni az unalmasan múló napokat. Az erdő csodás volt, de ők csak azt a tisztást ismerték belőle, ahol a tábor épületei álltak, és a tópartot, ahol megnézhették, hogy a nagyobbak hogyan szállnak csónakokba. Csak a felsősök kiváltsága volt a móka, ezért úgy döntöttek, gondoskodnak maguknak valami élményről, mielőtt hazaindulnának. Ennél vidámabbnak tervezték, de hát végül is még mindig jobb volt, mint a Higgins tesvérekkel megosztott faházban társasjátékozni, vagy a labdapályákon tolongani a többiekkel.

– Nem megyek messzire és nem megyek be annyira a fák közé, hogy ne halljalak – ígérte Kevinnek és felállt, hogy a hátuk mögött lévő fás részt felderítse. Ahogy megfordult, a levegő is beleszorult. A hirtelen némaságra a barátja is megfordult és sápadtan meredt a tőlük nem messze bóklászó fekete medvére. Nem volt nagy és éppen ez volt benne az ijesztő. Ha még kölyök, akkor nyilván az anyja is itt lehet a közelében; és egy anyamedve már valóságos veszély volt, ennyit azért ők is felismertek. Próbálták felidézni, hogy Floyd, a csapatuk parancsnoka mit mondott, hogyan viselkedjenek, ha az az elképzelhetetlen eset előfordulna, hogy összetalálkoznak egy medvével. Maradjatok mozdulatlanok és ha a medve megtámad, a fejeteket, a nyakatokat védjétek! – mondta a huszas évei elején járó srác, aki aztán hátborzongató módon ecsetelte, hogy mennyivel szerencsésebb az, akinek letépi a karját egy feldühödött medve, mint az, akinek a nyaki verőerét tépi fel.

Kevin akaratlanul is lenézett az előtte tátongó mélységbe, hogy arrafelé találnak-e menekülő utat, de túlságosan meredek volt a sziklafal. Ha azon nem tudnak megkapaszkodni, akkor a biztos zuhanás vár rájuk, az pedig egészen biztosan csak rosszul sülhet el. Oliver arra gondolt, hogy még a buszban Mrs. Epstein, a táborvezető felesége azt mondta, a vadállatok könnyen megijednek, ha hadonászva, kiáltozva megindulnak feléjük és akkor megfutamodnak. Okos kis fejében meccset vívott a két tanács: mozdulatlanul, némán, avagy hangosan és hadonászva? Mert abban biztos volt, hogy észrevétlenül nem tudnak elsurranni a meredély szélén.

– Én magamra vonom a figyelmét, te meg indulj el arra! – mutatott suttogva Kevinnek egy ritkás bozótos felé.

– Nem hagylak magadra! – forgatta a szemét a barátja. – Kettőnknek jobbak az esélyeink, mert nem tud dönteni, kit támadjon meg – próbált érvelni és úgy tűnt, hogy sikerül is meggyőznie Olivert. Aztán mire eldöntötték, mi legyen a stratégia, a békés kis tisztás szinte felrobbant, ahogy elsőnek pont a bozótosból, amerre tartottak volna, előtört az anyamedve és szorosan a nyomában néhány izgatottan csaholó kutya.

*

Peter Mr. Epstein tájékoztatását hallgatta, aki éppen most kapott értesítést, hogy a kutató csapat kutyái szagot fogtak. A pedagógus próbálta megnyugtatni a láthatóan feldúlt férfit, hogy hamarosan meglesz az a lókötő fia meg a barátja. A táborvezetőnek újdonság volt, hogy a fickó a gyerek apjaként mutatkozott be, holott egész más nevet mondott, mint ami amilyenen a gyerek a névsorban szerepelt, de hát látott ő már ennél cifrábbat is, ráadásul a kis Oliver anyja biztosította róla, hogy Peter Cunningham igazat mond, úgyhogy kénytelen volt szóba állni vele. Eközben Sylvia Kevin nemrég megérkezett szüleivel suttogott félrehúzódva az eddig történtekről. Claudia és Jesse feszülten és mindenre elkészülve füleltek újabb információkért, amikor a rádió adóvevő újra recsegni kezdett és Mr. Epstein arcán jól felismerhetően megkönnyebbülés suhant át.

– Megvannak! – kiáltott az aggodalomtól sápadt társaság felé, aztán egyetértő hunyorgással figyelte, ahogy a felesége jelenik meg a faházuk ajtajában kis kupicákban aranyló, erős whiskeyt hozva.

– Megvannak, épek és egészségesek, bár éhesek és szomjasak. Volt egy kis kalandjuk egy fekete medvével, de a csapat épp a legjobb pillanatban ért oda hozzájuk, úgyhogy azt hiszem, most már mindannyian megnyugodhatunk – mosolygott még kissé feszülten a társaságra és körbekínálta a poharakat.