2007. október

2007. október

Mostanában egy kicsit rázizzentem erre a blog-nézegetésre, de amennyire ismerem magam, nem leszek olyan lelkes, mint Nóra és főleg nem viszem olyan tökélyre a feltöltögetést.
Morc januárban már 12 éves lesz, de nagyon belevaló golden-fiú. Amikor vettük, még megvolt a tacskónk, de ez a fajta egy egészen más világ. Viszont Tacskó-apu mellett megtanult egy csomó tacskós dolgot, mint pl. kikezdeni mindenkivel, aki pár számmal nagyobb nálunk, úm. rotweiler, kaukázusi etc. Sajnos ebből kifolyólag egy időben szinte már bérletet válthattam volna az Állatorvosi Klinikára, mert verekedni szeretett ugyan, de nem tudott. Mostanában már sokkal visszafogottabb, bár bennem azért még élnek a régi emlékek és továbbra is kerülöm a parkbeli játszadozást más kutyákkal (ha más kan is van a környéken). Amúgy emberre ezer százalékig ártalmatlan. A sok orvosi vizsgálathoz se kellett soha kiütni, ült a vizsgáló asztalon és nézte, ahogy például kezelik az átharapott mancsát. Emlékszem, a tacskót ahhoz is el kellett altatni, hogy a körmét levágják. És soha nem adta meg magát. Egyszer egy dobberman eléggé szétkapta. Orvosok nagy nehezen összerakták és a gyógyulás utáni első utcai sétáján már ment is oda a kerítéséhez és hívta egy újabb harcra. Szóval soha többé tacskó nevelőpapát! A családban ő volt már a harmadik, így aztán mindenki vágyott már egy kis békességre, ezért lett Morc. Nagytestű, nyugodt, békés fajta és egyszerűen imádnivaló, jobb mint egy macska, mert nem olyan önfejű, viszont legalább olyan selymes a kabátja. Az első 5 évben suliba is jártunk, egyrészt hogy engedelmes legyen, de főleg sportolni. Agilityztünk pár évig és azt imádta. Olyankor még a verekedés se jutott eszébe. Hihetetlen volt, amikor négy-öt kankutya álldogált egymás mellett póráz, sőt nyakörv nélkül és csak arra figyelt, hogy ő mikor futhat, ugorhat, mászhat végre az akadályokon. Hirig semmi. Ha őszinte akarok lenni, én is érzem, hogy Morccal egy kicsit átlendültem annak a bizonyos lónak a másik oldalára, mert ő már teljes jogú családtag, cseppet el is kényeztetve. Fogadkozom is eleget, hogy ha lesz még másik kutyám, akkor azzal majd jobban helyén kezelem a dolgokat. Hát, majd meglátjuk. Igazság szerint sokszor gondolok rá, hogy ezután a kutya után ne legyen több, mert ez az egyszeri és megismételhetetlen nagy kutya-szerelem, de mindenki azt mondja, nem fogom kibírni. Igyekszem beletanulni itt a dolgokba, aztán majd rakok fel róla képeket; és persze megígérhetem, hogy a kutyán kívül azért van más témám is... Nem is értem, Nóra miért nem ír sztorikat Jackről, mert az övé is egy gyönyörű, édes nagy mafla.

***

Csöngetnek. Gyanútlanul nyitok ajtót, mert elvileg (!) az ajtónál csak az tud csengetni, akit a kapun beengedtem, illetve, aki a házban lakik. Nos, minő meglepetés, egyik sem. Köpcös fiatalember a Baráti Missziós Szolgálattól adományokat gyűjt, ajándékul Istentől való örök igazságokat ad fénymásolva. Elsősorban a templomi énekeket tartalmazó cd-t szeretné eladásra felkínálni. Nyugodtan vigyem be, hallgassak bele. Itt tartunk, amikor Morc - kissé megkésve, felébredve délutáni szunyókálásából, álmos és érdeklődő szöszi fejével - megjelenik a hátam mögött. "Húúú, egy kutya" - hallom és a fiatalember már ott sincs. 

*** 

Nóra Tagliatelle alla boscaiola receptje ma kerül az asztalra. Helyesebben az, amit majd a recept alapján elkövetek.  Előzetes észrevételek:
1. a tagliatelle-t aranyárban mérik a többi tésztához képest
2. lábamat lejártam (na jó, a Blaha környékén), de nem kaptam élő bazsalikom-bokrocskát, vettem viszont mirelit "darabolt" bazsalikomot, csak félek ez a darabolás összefagyott port jelent
3. a google-ban fellelhető képek alapján akár borsót is tehetünk bele, kihagyhatjuk a paradicsomot, rakhatunk bele sonkát gazdagon; szóval úgy csináljuk, ahogy akarjuk
Utólagos észrevételek később

*** 

Mit csinál az ember lánya, ha betegeskedő kutyára vigyáz meg telefonszerelőt vár? Nem, nem az elmaradt házimunkára vetődik rá, nem... a még ki nem olvasott újságokat veszi elő, mielőtt a szelektív hulladékgyűjtőbe cipelné. És miket talál... Olvadoztam én már e "lapokon" a teniszvilág jelenlegi nagy tehetségéről (meg a szépen formált fenekéről ) Rafael Nadalról, de most nyomtatásban kell lássam, hogy másnak is tetszik  Mert "azt írja az újság", jelesül a Nők lapja: "Mi tagadás, vannak olyan sportolók, akikért nem csupán a sportteljesítményük miatt ülnek be az arénába a női nézők. Hanem, mert jó fejek - és mert jó pasik. A dobogó csúcsán a pekingi olimpia egyik sztárja, aki ma már olimpiai aranyérmes is; a szerény, sikeres, jóképű és igen népszerű Rafael Nadal. A spanyol fiú szerény, fegyelmezett és figyel másokra. Egyik meccsén ő figyelmeztette a bírót: engedje le a pályáról az egyik labdaszedő fiút, mert vérzik az orra... (nem ő találta el) Fiatal kínai nők kórusban, sikítva biztatták a lelátóról, spanyolul: Vamos, Rafa! Egy indiai származású skót lány a mérkőzés végén bekiabált neki: Rafa, bébi, adj nekem egy éjszakát! A közönség nevetett, de pár perc múlva a női kórus ugyanezt skandálta... Nadal pedig szerény mosollyal köszönte meg a biztatást a győztes mérkőzés végén. Mellesleg a második szettben már a cikk szerzője is ott sikítozott a leláton: Vamos Rafa!"  És a teljesség igényével: a dobogó második fokán Kásás Tamás (van-e, ki e nevet nem ismeri?), a harmadikon Fabian Cancellera (svájci kerékpáros).

*** 

Kiskölök vasárnap ebéd után fotózni vágyott és hogy ne legyen közben egyedül, elvitte a szüleit az Állatkertbe. Nem sűrűn jártunk, van annak talán 15-20 éve is, hogy a budapesti állatkert kapuját átléptük. Így legalább értékelhettük a változásokat. Először fennakadt a szemem az 1690,-forintos belépőn, aztán abban a reményben, hogy tényleg az állatokra fordítják és tekintettel arra, hogy nem megyünk minden héten, már nem is tűnt olyan soknak. Viszont azon háborogtam egy cseppet, hogy sokan mindenféle fal-igazolványok felmutatásával a 200,-forintos jegyet veszik igénybe. De az állatok... hát, bennük legalább nem csalódik az ember. Bár vasárnap fél hatkor bezárni a Pálmaházat túlzásnak tűnt. Viszont erről nem a krokodil tehet. Mindig is a nagymacskák voltak a kedvenceim, Leó pedig el is panaszkodta nekem, hogy a közeli vasút zajától már tönkrementek az idegei. Az időjárás kegyes volt, férjemuram kicsit morózus, mert neki soha nem volt szívügye az állatkerti kirándulás, de összességében egy szép délutánt töltöttünk együtt.

*** 

 "45 év feletti nők, ahogyan önmagukat látják... 87 %-uk vallja, hogy túl fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy öregnek tartsák. "

"A nőket hetvenévesen sem fogják békén hagyni - nem mondhatják, hogy kiszállnak ebből a játékból. Hisz ők nem feltétlenül egy eszményhez mérik magukat - csak nem szeretnének rosszabbul kinézni, mint a barátnőjük."

Nők lapja 40. szám - Réz András cikk - hogy ez miért fogott meg? Nem is értem.

*** 

Lelkiélet... Mit lehet mondani egy húszéves gyereknek, ha volt barátnője azzal idegesíti, hogy közös ismerősöknek úgy írja le, mint olyanvalakit, aki tele van nőies vonásokkal? Ha belegondolok, tényleg van neki egypár, úgymint: ad magára (bár ez mostanában egyre elterjedtebb a fiúk között), szeret öltözködni, romantikára hajlamos, ha valami baja van a világgal egy kis vásárlás feldobja...  Ez már ciki egy srácnál? Vagy csak savanyú a szőlő, mert az utódjai nem ilyenek voltak? Nem az a főmacsó, ez tény, de sportos, helyes gyerek (ez itten nem a reklám helye), aki a nőket még úgy kezeli, hogy ők a gyengébb nem. Ja, és az is "hibá"-nak minősül, hogy a lányok kedvelik, a legtöbben jobb barátot találnak benne, mint egy másik lányban, állandó lelki-szemetesláda. Szóval, ez egy férfinél nem normális (sic).

***  

Ááá, hogy nekem milyen családom van?! … Férjem bement a dolgozóba. Azt mondta, ebédre hazajön, mégiscsak szombat van (mert az van, hiszen semmi hivatalost nem sikerült elintéznem). Most mindjárt három és még semmi életjel. (igaz, azt sem mondta, hogy melyik nap délben). Nagyfiam lakást nézett a barátnőjével, de nem mesélne ám róla, végülis mi közöm hozzá... Kisebbik Szentendrével kapcsolatban szeretne valami feladatot megoldani. Mondom, ugorjunk ki, hogy átérezd a hangulatát, mindjárt könnyebben menne a munka. Na, ez hülye ötlet volt (szte). Inkább itt tesz fel agyatlan kérdéseket, ha kimentünk volna, tuti már megoldódott volna minden gondja (az enyimről nem is beszélve). Nórát kéne örökbe fogadnom, imádja Szentendrét és nem keresne racionalitást egy ilyen kirándulásban; legfeljebb fotózna, de azt meg csípem... 

2007. Blogom, blogom mondd meg nékem…

Hova lett 2007-től a levelezésünk? A klasszikust idézve: Nem tudom már... Hát, volt itt egy winchester-halál, az mindenképpen betett, mert olyan fórumon át leveleztünk, ami nem őrzi meg az örökkévalóságnak a dolgokat. Aztán történt még valami. A névnapomra Nórától egy Blog-ot kaptam. Hogy ki halt meg? – kb. ez volt az első reakcióm. Hiába na, Nóra mindig is előttem járt ezekben a dolgokban, nélküle még az sem lett volna világos, hogyan tudok a lányoknak időnként képeket küldeni, hogy a világháló világában vannak olyan helyek, ahova egész albumokat menthetek el. Mondjuk, ezt is jó lett volna még az előtt a bizonyos wincsó-halál előtt megtudni, de jobb későn, mint soha. És hát valljuk be, változtunk mi is, már nem locsogtunk annyit, beértük a viszonylag gyakori találkozókkal, ahol viszont le sem tudtuk lőni egymást, csak meséltünk, csak meséltünk… aztán hirtelen késő este lett és menni kellett haza.

De a Blog, egy új világ… a lányok közül csak ketten zizzentünk rá, mi ott kiírtunk magunkból nagyjából mindent, a többiek meg ott olvasgattak, ha éppen kíváncsiak voltak ránk. Szóval, amikor barátnőm névnapi ajándékaként  életre kelt  a Blog, rájöttem, jó dolog, ha az embernek olyan barátnője van, aki többet is lát a számítógépben, mint írógépet. Így ugyanis megvan az a halvány esély, hogy Te magad is fejlődőképes lehetsz. Addig a napig én azt se tudtam, hogy ez a műfaj létezik. Már attól is kellőképpen elteltem, hogy az e-mailezés és az iwiw rejtelmeivel megbirkóztam. És akkor – mint derült égből a villámcsapás – érkezett ez az ajándék.

Először – nem tagadom – még meg is ijesztett. Hogy fogok én ezzel megküzdeni? Merthogy küzdelem lesz, abban szinte biztos voltam. Az első és legfontosabb harcot önmagammal kellett megvívnom, hiszen itt egy olyan fórumon élhettem ki grafomán hajlamomat, amit nem csak a szűk barátnői kör olvashatott, hanem jószerivel a világon bárki. És ez nem túlzás, mert idővel kiderült, olyan olvasóm is akadt, aki a Nagy Vízen túlról olvasgatott régi osztálytársak után kutatva a világhálón.

A névválasztás is az ajándékozó dolga volt. Viszont ismer! De még mennyire… Így aztán nyugodtan mondhatom, hogy tökéletes lett a név is, és a blog arculata is. Egyébként fura dolog ez a nevekkel. Az ember tiszta tudathasadásos lesz, ha egy kicsit blogol (esetleg több helyen is), egy kicsit mailezik, mellesleg meg hallgat a családja által szorgalmazott becenevére is. Egy idő után óhatatlanul keverni fogsz. A jelszavakkal mindenképpen.

A blog  egyébként érdekes világ. Amikor megnyitod a saját kis naplód, eltökéled, hogy abba mindenkori hangulatod szerint a saját gondolataid írod meg, élményeidet (legyenek azok jók vagy rosszak) osztod meg az arra járókkal. Amíg névtelen, arctalan vagy (és nem vagy tisztában az elektronikus világ rejtette csapdákkal és veszélyekkel), addig teljes is lehet a kitárulkozás. De elkerülhetetlenül ismerősöket szerzel, akik előtt már zsigerből kezded átfésülni a sorokat. Ilyenkor sokan másik blogot nyitnak, hiszen az őszinte kitárulkozás vágya folyamatosan ott mocorog a gondosan megválogatott sorok között. De ott a dolgok újra kezdődnek és már formálódik is a harmadik, negyedik blog arculata .

Tapasztalatom szerint előbb-utóbb mindenkinek kialakul egy vezértémája. Van, aki szerelmetes városát szerkeszti ki, van, aki házi kedvencét, van, aki a hobbyját, van, aki a mindennapi keserveit, van aki lelke mélyének gondolatait, a fejéből zümmögő történetet,  és akadt, aki leendő gyermekét várta boldog soraival. Utóbbi aztán könnyfakasztóan őszintén számolt be egyéni tragédiájáról is. A lehetőségek tárháza végtelen. Senkinek nem célja konkrét tanácsokkal ellátni a többieket, de naplótöredékeink akaratlanul is mintát adnak, gondolatot indítanak. Éppen ezért részemről el is neveztem ezt az egészet terápiás billentyűverésnek. Mert az. Legyen titkolózó, személytelen vagy éppenséggel kitárulkozó, mind ugyanazt a célt szolgálja – kifecsegni magunkból a napi feszültséget, a régóta hurcolt sérelmeket, fájdalmakat, félelmeket, vágyakat. Mert segít. Többnyire.

Persze elbújni jó, de sokáig mégsem bírja az ember. Mert akik rendszeresen látogatnak, megosztják veled gondolataikat, érzéseiket, előbb-utóbb ismerősökké válnak. Az ismerősök pedig egy-egy könnyed blog-találkozón akár fel is fedik magukat, betekintést engednek az igazi életükbe, az igazi lényükbe. Innentől a dolgok már bonyolultabbak. Az addig fölényesen és arctalanul osztott észt már jobban átgondolod, hiszen tudod, hogy ki az, akinek a szemébe mondod a tutit. Persze nemcsak barátságok szövődnek a sorok által, előfordulhat, hogy pillanatnyi hangulatunk nem tűri a kritikát, a másik – kellő információ hiányában – sekélyesnek tűnő véleményét, és megharagszunk, magunkba fordulunk, szó szerint is bezárkózunk. De nem baj ez sem. Ez is a tanulási folyamat része, megismerni önmagunkat, reakcióinkat, akár visszavágási képességünket is.

Én eleinte vidám képekkel, némi humorral kezdtem, és csak majd egy hónap után rukkoltam elő egyéni gondolatokkal. Ha olvastam, hallottam valami vidámat vagy éppen elgondolkoztatót, rögtön úgy éreztem, ez igen, ezt a többiekkel is meg kell osztanom. Néha lírai hangulatban egy-egy kedves verset gépeltem be. És sok-sok történetet kutyámról, Morcról. Érdekes, hogy a nyafogós posztokhoz mindig sokan csatlakoztak, a gondolatébresztőkhöz eleinte kevesebben, majd egyre többen; viszont jól eső érzés, amikor az örömödben is osztoznak a többiek.

Persze, mint mindent, a blogolást is utolérheti a kifáradás, ellaposodás. Az ember hangulatváltozásai gyakran vezetnek „írói válsághoz”. Ilyenkor az ismerősöktől illik búcsút venni és a majdani felbukkanásról értesítést küldeni. Megannyi új szabály amúgy is agyonszabályozott életünkben. De mégsem, hiszen ezeket a szabályokat a mindennapi életünkben is alkalmazzuk. Na, nekem itt sikerült szarvas hibát ejtenem. Amikor kifújt a lelkesedés, egyik napról a másikra magára hagytam az oldalt. Nem éppen illedelmes viselkedés, de valahogy még a lezárásához, a búcsúhoz sem éreztem erőt és ihletettséget. Pedig írni vágytam továbbra is, csak nem mindenféléről, hanem egy meghatározott dologról. És ez annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy hűtlenül magára hagytam mindenkit, aki arra járt. Ezúton is bocsánat érte.

Persze sokáig nem bírja ki az ember, ha már egyszer rákapott az ízére. Új helyen, új névvel, újra elindult egy  kis napló az életem örömeivel, bánatával, a vágyaimmal, az önkifejezési kényszeremmel. Nem ígértem, hogy onnantól újra lelkesen belevetem magam a mindennapos közlésekbe. Nem tudtam, mit hoz a jövő, de azt éreztem, hogy ezt a rendhagyó naplót újra a kezembe akarom venni. Nem tudtam, hogy lesz-e arca, visszatérő motívuma az oldalnak. Lehet, hogy csak össze-vissza csapongok majd, mint egy jó naplóban szokás. És végeredményben a blog sem más, mint nagyanyáink kulcsos kis naplója, amit a fiók mélyén őriztek. Csak az eszközei mások. Az emlékül beragasztott mozijegy helyett itt egy youtube-ról letöltött részlettel csinálunk kedvet a többieknek, lelkes vagy kritikus sorainkkal osztjuk meg élményeinket. A valamikori szemérmességet pedig felváltotta a nyitottság. De ne feledjük, ehhez a nyitottsághoz a kulcs továbbra is a mi birtokunkban van.

2007-től tehát álljon itt néhány kis bejegyzés, amikre a reakciókat nem mellékelem. Aki most olvassa, abban ébresszen új gondolatokat, vitatkozzon vagy értsen egyet velem, vagy csak szórakozzon a botladozásaimon.

2006. október - november - december

október 10.

Csúcstalálkozó már tényleg nagyon esedékes lenne! Az ajánlatom még mindig áll, akár itt is lehetne. Bár, a hétvégén eléggé besültem egy Stahl-recepttel. Tudom, én vagyok a hülye, minek próbálkozom, de voltak ennek a csajnak korábban használható ötletei is. Ez a bizonyos egy karamellás ananász-torta volt (lett volna), amit anyós szülinapi ebédjéhez követtem el. Nem volt itthon piros koktélcseresznyém, csak zöld, és ezzel már be is tettem a projektnek, mert Gyurma – szokás szerint – elkezdte cikizni, hogy milyen természetellenes a színe. Anyós meg persze nem a gesztust nézte, hanem kritizált azonnal, hogy ez túl cukros, ő meg majdnem az, szóval ne akarjam megmérgezni.  A végén majdnem az egész itt maradt, ma fogom a szemétbe kivágni. Pedig frissen egészen finom volt, főleg a kávéhoz ment volna. Főleg, ha anyós tud várni egy fél órácskát és nem rögtön az ebédre akarja borítani a kávét. Na, mindegy. Ja, és vettünk neki isteni fehérbort a halhoz, ami kicsit édeskés, ezek után persze a nagyon száraz vöröset itta, amit eddig állandóan herótozott. Ez van.

Kiskölök is jelentkezett. Lázas, fáj a torka, szorgalmaztam is, hogy keressen egy orvost. A főnöke be is vitte a városba, elintézte neki a vizsgálatot, kapott gyógyszereket. A nyugdíjas német nyaralók kényeztetik, a sok pótnagymama hordja neki a gyümölcsöt, hogy gyógyuljon. Pedig ha tudnák, hogy a személyzeti menzán is hegyekben áll a gyümölcs. Arról nem is beszélve, hogy momentán a tetőmedencénél szundikál az árnyékban és gyógyul; a gyakornokcsajok meg hordják neki a gyümölcskoktélokat. Tud élni a gyerek. J

*** 

október 18.

Tényleg kussban voltam az elmúlt napokban, de tudjátok, az ember akkor jön formába az írással (is), ha a többiek is a „vonalban vannak”. 

Volt egy futásunk a Balatonra, mert a szomszéd szólt, hogy rosszul zártuk be a zsalut és ott csapkodja a szél. Ő betámasztotta valamennyire, de hát be kéne csukni. Lementünk, bezártuk, aztán beültünk a csárdába egy halészlére, hogy legyen valami igazi értelme is a napnak. J Aztán siettünk is haza, mert nekem jelenésem volt Nórával a 3 testőr című darabon. A zene nekem első hallásra annyira nem jött be, talán 1-2 szám tetszett, amiket viszont már korábbról is ismertem. A neten sajnos csak hollandul találtam meg, bár, ott kiérdemelte az év musicalje címet.

Vasárnap az apu szülinapját ültünk. Szokás szerint nagy családi ebéd. Még jó, hogy gyalog át lehet sétálni, mert így éppen megjön az ember étvágya a bőséges reggeli után. Anyós persze velünk hozatott egy üveg bort, mert ő nem cipel. Hát, ilyen amikor ő megemlékezik valakiről. Délutánra pedig Gábor beszélt meg egy kispesti vendégeskedést a focinál, de mivel ittunk, tömegközlekedni már ő sem akart, így lemondtuk.

Este meg Gyurmának volt egy újabb kalandja a kocsival. Hazavitte Krisztit, aztán hazafelé elszállt a fékje. Szerencsére volt ideje és helye, hogy lelassuljon és megálljon. Roppant „megnyugtató”, amiket ez a kocsi produkál mostanában. Kióvatoskodtunk vele az éjszaka a szerelőhöz, aki ma átnézte. Szerinte a fékcső törött el. Vakarta is a fejét, mert minden más problémát egyszerűbb lenne megoldani, mint ezt. Mi meg törhetjük a fejünket, hogy még meddig szavazzunk bizalmat (és főleg pénzt) ennek a járgánynak.

*** 

október 26.

Amilyen jó volt a részletes élménybeszámolóját olvasni, annyira rossz volt szembesülni azzal, hogy Nórának alighanem megint igaza van, és kicsit már túlkorosak vagyunk az önálló karrier elindításához.  De az is lehet, hogy csak a hozzáállásunk nem megfelelő, mert mindig olvas az ember korunkbeli sikeres nőkről, ők is csak megoldják valahogy. A családban is van. Hétköznap sikeres üzletasszony, a házimunkát bejárónő végzi, a gyerekek felnőttek, mint a gaz az út szélén. Utazgatnak szanaszét a világban, közben felépült egy baromi nagy ház, amibe most beköltözött a sógornő is, hogy teljes legyen az idegbaj. A férje a másik sikeres ember. A család meg mint olyan? Hát, az annyira nem sikeres, de majd a pénz mindent megold. Hát, így is lehet. Viszont ők sem ma kezdték, az elmúlt tízenévben volt lehetőségük beleszokni a taposómalomba. Jó és rossz értelemben egyaránt.

Más… Kölyök bőröndöt vásárol J Úgy látszik, kezd honvágya lenni, hiszen csak egy hónap múlva jön haza. De már azon idegeskedik, mi lesz, ha ez is eltűnik. Hiába na, ha valaki már megégette magát…

Na, megyek, mert éppen ágyat húzok, legalábbis reggel már ledobáltam a cuccot, most már be is kéne fejezni. Alaposan kiporszívóztam a matracokat, meg átfordítottam a téli oldalára. Morc meg már nehezményezi a kupit, nem tudott napközben az ágyon heverészni. Mert ő is szereti a rendet. Maga alatt. J

*** 

október 31.

Tegnap este séta a kutyával. Van egy járdaszakasz, ami elég keskeny, ráadásul mellette a kertből még a növényzet is kilóg. Morc ott szglászik. Az egész utca üres, de ott persze éppen jön egy nő, akinek láthatóan könnyű, de terjedelmes csomagok vannak a kezében. Látom, hogy az eb útban van, ezért rászólok: -Cicám, nem lehet melletted elférni. Mire a nő ingerülten: -Nem vagyok a cicája, és egyébként se tegezzen! Hát, ennyi J

*** 

 november 5.

Nemsokára bemutatják a Bor, mámor, Provance című filmet Russel Crow-val a főszerepben! Nemcsak hasonlít a könyv címére, hanem AZ! Ki jön velem moziba?

Egyébként tegnap este megnéztük Kukával és Vári Évával a Tháliában a darabot, tényleg frenetikus volt. Minden percét élveztük. Az a két óra úgy telt el, mint egy pillanat. Kulka, ahogy adta a meleg tánctanárt…

És azt olvastam, hogy a napokban mutatják be azt a dvd-t, amin a Rómeó és Júlia musical felvételét rögzítették. Mi VAN??? Hol lehet kapni? Lehet már egyáltalán?

Amúgy meg megnéztük a Szabadság, szerelem című filmet is a héten. Feltétlen ajánlom, tényleg jól sikerült, a Fenyő Iván meg egy édes mosolyú (és nekünk már nagyon fiatal) fiúcska. J

Na, kulturális ajánlóból mára ennyi, a jövő héten melyik nap jó nektek?

*** 

november 20.

Áááá, Nórának nem volt türelme, nem várt meg. Gábor meg közölte, hogy ez olyan ötyés film, ha neki nem lenne muszáj, azt nem bánná… most kivel nézzem meg?

Hétvégén megerőszakoltam magam, ablakot mostam, függöny mostam, takarítottam. Most olyan friss illata van a kéglinek, mintha nem is itthon lennék J Sajnos nem tart sokáig, de két jó napunk volt legalább. Gyurma csak annyi időre volt itthon, hogy rám szólt, le ne essek a létráról, amikor nincs itthon senki. Mire mondtam volna neki, hogy nem tervezem, bár nem ezen szokott múlni, addigra már ki is lépett az ajtón.  Néha próbálok vele az élet nagy dolgairól beszélgetni, aztán a végén nem tudom, hogy ki győzött meg kit, mert olyan ügyesen érvel, hogy képes vagyok aláírni, hogy 23 évesen nem kell az életet olyan véresen komolyan venni; ha nem az a cél, hogy jól érezd magad a bőrödben, akkor kár is az egészért. Persze, próbálja rávezetni az ember, hogy az átlag nem az élvezetekért él, hanem a megélhetésért, de az ő érvelésében is látom az értelmet, lassan már félek a saját begyepesedett igazságaimat védeni, hátha nem is nekem van igazam.

Na, hogy ki ne maradjak a jóból: Gyurma hívott, hogy megszerezte a vizsgához kötelező könyvnek az összes adatát. Szerezzem meg tűzön-vízen keresztül, mert élet-halál kérdése, hogy ezt oda-vissza tudja, röviden muszáj EZT megtanulni, ha át akar menni. Most értem haza a városból, ahol többször is hülyének néztek, mivel a szakkönyv 1994-es kiadású és már legalább öt éve nem lehet sehol kapni, még a kiadónál sem. Az antikváriumokban pedig azért nincs, mert ez a téma (adatbázis-kezelés) azóta már többször is elavult. Újított kiadása nincs, az iskolai könyvtárban van egy példány!!!, amit viszont valaki már kivett. A kilétét sem lehet kideríteni, hogy vele boltozni lehessen. Most a netet böngészem, de hogy ebből most megint favágás lesz a vizsgán, már szinte tuti biztos. De akkor most az egész évfolyamon csak egy ember megy majd át?

*** 

december 2.

Elég zűrös hét volt, elég annyi, hogy az Apehnál kezdtem és holnap lesz nálunk anyós névnapi ebédje. Ami közte történt, az már csak a hab a tortán.  De ez egy ilyen hét, látom. Gyurmáéknál is volt nagy balhé a cégnél, mert egy vírust kollektíve elnéztek. Ráadásul a programot nevezték egy versenyre, így aztán hatalmas beégés volt. Volt, akit már lapátra is tettek. Most éppen ketten végzik hat ember munkáját. Gyerek kezd besokallni, pedig ugyebár még nem is élesben megy a dolog, hiszen csak gyakornok. Közben írjon dolgozatot a munkájáról, de minden adat titkos. A főnöke megadta a szempontokat, aztán éppen azokba kötött bele. Miért nem tárgyalja ki jobban a kérdést? Ha kitárgyalja, akkor csak nem gondolja, hogy ez benne maradhat? És így tovább. Gyerek már azon a ponton van, hogy elküldi a búsba, de persze nem lehet.

Kiskölök is írt. Mostanában munka-munka és rengeteg bulizás tölti ki a napjait a közeli hazautazásig. Még kocsit is bérelnek egy utazáshoz, amin Gábor rögtön be is rezelt, mert idegen környék, idegen utak, idegen mentalitás, idegen autó… meg még ki tudja mi minden idegen J

***  

december 12.

Most olvastam kiskölök élménybeszámolóját, amit érezhetően már kicsit kapkodósabban írt meg, de nem baj, hiszen vasárnap már itthon lesz, mesélhet kedvére. Mindig is tudtam a gyerekről, hogy a természeti szépségek hamarabb leveszik a lábáról, mint egy ódon katedrális, ez lejött a beszámolóból is. Az utóbbi időben egy egész sor kirándulást tettek, alaposan felderítették az egész szigetet, bár saját bevallása szerint sem eléggé, szóval, marad azért még látnivaló a második félévre is. Az is látszik, hogy maradéktalanul tudja élvezni az élet nyújtotta lehetőségeket és ennek nagyon örülök, nem egy elveszett figura.

*** 

december 18.

Majd részletesen is mesélek, ha találkozunk. Egyelőre legyen elég annyi, hogy megjött a gyerek! Valami csodaszép, szerintem még nőtt is J Barna, mint egy rézbőrű, világos szőkére szívta a nap a haját, világít a kék szeme meg a hófehér fogsora. A reptéren találgatták, ki lehet, mert megérkezett ilyen virulóan, talpig sportfelszerelésben. Mindenki más fázósan, morcosan, ő vigyorogva, mint aki éppen megnyerte Wimbledont. Kicsit bőgtem is. J Aztán hazáig vigyorogtam, mint a vadalma. Olyan jó, hogy itt van végre!

A kinti nagy terek után még itthon is kicsit bezártan érzi magát. Nem tudom mit érezne egy lakótelepi lakásban? Morccal persze bújás, szerelem, mintha az elmúlt hónapokban is együtt lettek volna. Gyurma meg szó szerint belebetegedett az öccse hazaérkezésébe. Még hazavitte Krisztit, utána hány egész éjjel. Reggel így ment vizsgázni, nem is csoda, hogy nem sikerült. Mehet januárban újra. Hazahoztam, azonnal el is aludt. Szerintem kár volt felkelnie, de ragaszkodott hozzá, hátha szerencséje lesz. Nem volt.

2006. szeptember

szeptember 8.

Náthailag majd meghalok, most már köhögök is elég rondán. Holnapi esküvő is úgy hiányzik, mint púp a hátamra, mert ilyen állapotban még a családdal se lehet jópofizni. Pofám ég, hány ember lesz esetleg miattam beteg, viszont ha nem megyek, az is hülyén jön ki.

Ráadásul itthon ülök, mert a kéményseprőt várom, aki 9-re ígérte magát, igaz, az se mondta, hogy melyik évben jön… hrrr…  Gábor tegnap nélkülem ment fel a Várba a Borfesztiválra. Barátokkal volt, én is szívesen mentem volna, de úgy tüsszögtem, meg fújtam az orrom, hogy utáltam magam hallgatni. Biztos nem sikerült rosszul, mert volt vagy 11, mire hazakolbászolt. A rengeteg délutáni teától még éjjel 2-kor sem tudtam aludni, szóval ez megint egy durván jó éjszaka volt. Még jó, hogy legalább Gyurmával szót tudtam érteni. A munkából hazafelé jövet hozott Morcnak kaját, este levitte sétálni és időnként még engem is megkérdezett, hogy tud-e valamit segíteni. Nem tudott, de értékeltem, hogy legalább eszébe jutott. Na, bontok egy újabb százas papírzsepi csomagot és csendben reménykedem, hogy a herpeszem nem jön ki az állandó orrfújástól.

*** 

szeptember 12.

Kutya a frászt hozta ránk. A farkán jelent meg egy elég méretes daganat, mi persze máris temettük szerencsétlent. Ehhez persze az is kellett, hogy ez a közeli állatorvos, aki nyugodtan nevezhetné magát sintérnek is, jól rám hozta a ritka frászt. Másfél méterről ránézett és közölte, hogy ezt bizony alighanem csonkolni kell. De egy vérvizsgálat kell mindenképpen. Levette a vért, utána közölte, hogy 11.700 forint. Aztán este vissza kellett vinni szövetminta-vételre. Szerencsére másik doki volt, aki a kedves kollégáról se volt valami nagy véleménnyel, mindenesetre megnyugtatott, hogy ez egy sajnálatos szépészeti probléma, az egészségét nem befolyásolja. Ennek örömére aztán jól megölelgettük ezt a szőrös családtagot, aki most nem is érti, hogy miért ez a könnyes ölelgetés. Kis hülye. Imádjuk, aztán rossz volt belegondolni, hogy esetleg valami nagy a baj.

*** 

szeptember 15.

Bár, valószínűleg senkit nem igazán érdekel, azért elmesélem pár szóban, mi volt a múltkor az esküvőn.

Szóval, a polgári esküvő még valamikor júliusban volt. Vicc, hogy nem tudom, oda ugyanis csak az egészen szűk család volt hivatalos. A templomi volt most Bálinton, mivel ugyebár a családnak mindenféle kötődése van ide, ráadásul a mamának az első esküvője is itt volt. Nem utolsósorban meg azért, mert az itteni plébános egy kedves, aranyos atya, nem egy undok vénember. Az utazás a fél városon keresztül a fóti Károlyi kastélyhoz, ahol a vacsora volt, hát, elég érdekes volt. Elvileg konvojban ment volna a majd negyven autó, de mindig volt valaki, aki belekavart a menetbe, így aztán fel is bomlott hamar. Persze, nem volt fehér szalag sem a kocsikon, így honnan is tudhatta volna a többi sporttárs, hogy ez egy összetartozó menetoszlop. De aztán előbb-utóbb mindenki odatalált.

A kastély a park felől szép, odabent elég lelakott formáját hozta. A 110 fős vendégsereget két egymásba nyíló teremben helyezték el. Az italokat kérni kellett (akárcsak a mi esküvőnkön), ami egyrészt gátat szab a nagy alkoholizálásoknak (elvileg), másrészt meg elég kellemetlen, hogy egy pohár vízért is a pincért kell abajgatni. Drága Döme unokaöcsém, a menyasszony öccse valahol azért szert tett némi alkoholra, mert az este viszonylag korai szakaszában a papa odakint élesztgette a friss levegőn. Elég fura volt ebben a nem kifejezetten hősi pózban látni. Én a náthától alig láttam, drága Gáborom meg velem szolidarított, vagy csak az allergiája tört rá, de egész este könnyben úszó szemekkel, csöpögő orral próbálta jól érezni magát. Nem is maradtunk sokáig, és mivel az anyuékat is mi fuvaroztuk, rájuk lehetett verni a balhét, hogy miattuk indulunk viszonylag korán. J

A fiatalok szépek voltak, milyenek is legyenek ezen a nagy napon? A menyasszonyi ruha egy elegáns csontszínű darab volt, a vőlegény feketében csontszínű mellénnyel.  A csokor is ilyen csontszínű rózsákból állt, először azt hittem művirág, annyira tökéletes volt. De aztán megtapiztam, igazi volt. J Nem volt csokordobálás, amit az eladósorban lévő lányok meglehetősen nehezményeztek. Úgy volt, hogy nem lesz menyasszonytánc sem, aztán egyszercsak belekezdtek. Aztán a férj megszöktette a menyasszonyt, de még fél óra múlva sem tudta senki, visszajönnek-e egyáltalán. A vacsora viszont finom volt. Hortobágyi palacsinta, újházi tyúkhúsleves gazdagon, vegyes húsos tálak. De a torta… Hát, az gáz volt. Egy hatalmas, tök lapos Eszterházy torta fehér cukormázzal, rajta zöld betűkkel az ifjú pár neve. Tisztára mint egy Fradi-torta, pedig az egész család MTK-drukker. J

Hát, ennyi meg egy Bambi… tanultunk belőle, ha nálunk valaha lesz ilyen esemény, akkor miket nem szabad elkövetni. 

*** 

szeptember 18.

Hétvégén lent voltunk a telken, bezártuk a bazárt, az idén már aligha megyünk újra. Természetesen lesétáltunk a partra is, ahol Gábor nem küldte be a kutyát a vízbe, nem… csak megmutatta neki, hogy jé, mennyi kacsa meg hattyú úszkál a vízen. Sőt, talán még ezt se tette, mivel megfenyegettem, hogy hazamegyek, ha beküldi… csak bemászott a kövekre megnézni, mennyire hideg a víz. Jé… a kutya meg követte. Nahát, milyen kis huncut. És milyen jó kis büdös a vizes bundája. Hrrr…

*** 

szeptember 20.

Tegnap már aludtunk, amikor Gyurma szólt, hogy nézzük már meg a tv-ben, mintha épp az üzlet környékén zúznák a várost. És tényleg. Hát, nem aludtunk nyugodtan. Reggel aztán Gábor húzott is befelé, mert benne volt a pakliban, hogy esetleg a kirakatot is beverték, aztán nekünk meg megélhetés annyi. Hát, a kirakat megrepedt, de ennyivel megúsztuk. Hacsak azt nem nézem, mibe fog kerülni az üvegcsere.

Tegnap egyébként Gyurma sem nagyon akart hazaérni időben. Néztem, edzőcucca itt, akkor hol a fenében lehet? Felhívtam. Először sumákolni akart, de aztán győzött benne valami halvány emlék a nevelésemből, meg hát elég jól is ismerem, belekérdeztem a tutiba, így aztán be is vallotta, hogy a Krisztit érdekelte a tüntetés, egyedül meg csak nem hagyhatja a városban kószálni, ezért most éppen a Kossuth téren vannak. Na, mondtam is neki, hogy akkor most szépen kézen is foghatja és húzhatnak haza, de ezerrel. A meglepő az volt, hogy szót is fogadtak. Nem hiányzik az egyikünknek sem, hogy a kórházakban kelljen keresgélnem, vagy a rendőrségtől kiváltanom, csak mert rosszkor volt rossz helyen. De már csak ezért is villámgyorsan normalizálódhatna a helyzet, mert nem tudom, meddig tudok még hatással lenni rá és mikor dönt úgy, hogy elég nagy már hozzá, hogy eldöntse, hova akar menni.

*** 

szeptember 26.

Tiba-gyerek ismét felrakott egy élménybeszámolót a blogjára. Ennek kapcsán még a kedves apuka is könnybelábadt tegnap este. Kérdeztem is, hogy amikor Gyurmát kell simfölni, akkor az az én nevelésem eredménye etc, etc…  de amikor elérzékenyül a kisebbik fia újonnan felfedezett szép tulajdonságain, az akkor vajon kinek a nevelésének az eredménye? Az igazat megvallva, én is elgondolkodtam már rajta, hogy miért kellett 4 ezer kilométer távolság a gyerek egyes újdonságnak ható tulajdonságai felfedezéséhez. A nagy mellett meg kiállok úgyis, mert egyrészt a „mi kutyánk kölyke”, másrészt meg nagyon rendes gyerek ő is, csak még nem nagyon kényszerült önálló helyzetbe. Amikor igen, akkor tudta kezelni megfelelő módon. Például a betörés idején igazán férfiasan viselkedett. Nem szabadna az apjának ezeket a dolgokat lebecsülnie csak azért, mert egyébként hétszám itt látja lébecolni. És hiába példálózik, ha valaki, hát én tudom, hogy mentünk mi is moziba éjszakai műszak helyett. Áááá… tele van a fejem gondolatokkal ennek kapcsán, de a tizedét sem tudom (értelmesen) papírra vetni, így meg elég zaklatottnak fog tűnni, amiket itt összeírok. Na, megyek is, összeszedem magam egy kicsit.

2006. augusztus

augusztus 1.

Napok totálisan egybefolynak. Sajnos a csomag továbbra sincs sehol, gyerek már belenyugodott, én még nem egészen, pedig már meg kellene barátkozni a gondolattal, hogy az életben nem kerül elő. Persze a gyerek legjobb cuccai voltak benne, pótolni nélküle nem is nagyon tudom, mert amilyen colos vékony alkat, nem egyszerű még vele sem a vásárlás. Ráadásul nem lehet utánaküldeni. Ugyanis csomagot nem lehet küldeni a Kanári szigetekre, csak levelet max. két kilóig. Persze, a postaköltség egy vagyon, de apránként már sok mindent küldtünk utána. Leginkább laptop-töltőt, mert azt én hülye mondtam, hogy ne a kézipoggyászba rakja, hanem a bőröndbe, azt húzni tudja, ne cipeljen. Odakint is vett már pár dolgot. Malév és a többiek lazán javasolják, hogy küldjünk neki pénzt, de ugyebár, amit erre a bulira szántunk, az már nála van. És hát azt nem egészen alsónadrágokra szántuk. Mindenesetre érdekes tapasztalat (és meglehetősen szomorú is), hogy segített neki a holland, német gyakornok, a spanyol pincér, de akinek igazán kellett volna (például a helyi tiszteletbeli magyar konzul), az arra sem érdemesített, hogy a levelemre annyit válaszoljon, ilyen pitiánerséggel ne zavarjam. A többiek elárasztották pólókkal, a spanyol gyerektől farmert kapott, a lökött főnöke meg egy Armani parfümmel lepte meg. Na, ez utóbbi nélkül tuti élni sem lehet. Vett cipőt, fehérneműt, szabadidő holmit, fürdőruhát. A szállodától kapott szövetnadrágot, inget. Lassan összeáll a ruhatára.

Közben lassan már a flörtölésre is marad energiája, kedve. Német lányokkal hozza össze a sorsa rendre, így a végén nem spanyolul fog megtanulni, hanem németül. Annál is inkább, mert a vendégek túlnyomó többsége is az. Ráadásul a német nagymamák nagy kedvence, távoli unokáik helyett mindegyik őt akarja pátyolgatni. Ki érti? J

*** 

augusztus 3.

Na, muszáj volt valahogy levezetnem az ideget, ami az elmúlt hetek miatt volt bennem, így aztán legalább a konyhát átrendeztem. Hát, úgy kellett ez nekem, mint egy falat kenyér. J Szerencsére a böhöm bútorok tologatása nem akasztotta ki a derekam, viszont igazán tágas lett. Az apu éppen akkor esett be, amikor végeztem, neki nagyon tetszett. A kutya ugyan egy kicsit tanácstalanul keresgélte az itató tálját, de majd megszokja. Viszont Gábor… talán először a közös életünkben, idegenkedik tőle. Képes volt azt kérdezni, hogy ha hazajöttünk, akkor akár vissza is lehet majd rendezni, nem? Tegnap nem mondtam neki, de NEM! Valami változatosság kell nekem is, és örüljön, hogy ennyivel beérem. J

*** 

augusztus 28.

Ne reklamáljatok, nem volt könnyű belerázódni két hét röhögés után a szürke hétköznapokba! Itt jegyzem meg, hogy Nikiékkel le ne üljetek kártyázni, mert totál reménytelen őket megverni. Ha leitatod, attól megy nekik jól, ha nem adsz nekik inni, akkor meg attól. Erről majd bővebben… hi-hi

Nikit egyébként egész idő alatt azzal ijesztgettem, hogy naplót írok, szegény már egy koktélt sem mert inni, attól félt, majd jól kiszerkesztem. Naná. J Az igazság egyébként az, hogy nagy lelkesen belekezdtem, de aztán annyira ellaposodott, hogy napi élménybeszámolót ne is várjatok. Majd kaptok itt mindjárt egy jó nagy zagyvaságot.

Az utazás a már megszokott gyomorgörcsös készülődéssel kezdődött. Ebben egyértelműen én vagyok a ludas, de egyszerűen nem tudok ellene tenni. A feszültség menetrendszerűen jön és igazából csak akkor múlik el belőlem, ha már ott vagyunk, kipakolásztunk és tutira süt a nap.

A pénteki indulás rögtön a sebességmérő hitelesítésével kezdődött, mert Sármelléknél egy kukoricatábla mellett 50 helyett 65-el mentünk és persze a szemfülés rendőrök lekaszáltak. Gábor hiába mondta az egyébként normális, jó humorú rendőrnek, hogy ez a fránya kégli (lakókocsi) tol hátulról, a csekket azért kézhez kaptuk. Meg azt mondja a rend vidám őre, hogy hagyjuk ott akkor, majd szednek bele kukoricát.

Másnap hajnali fél kilenckor meg ott is álltunk szakadó esőben a kemping előtt. Telnek az órák, de az előző „lakó” még a placcon, össze sincs pakolva, az egyre javuló időben a kocsiból kiemelt ülésen terpeszkedve dr. Zsivágót olvas az árnyékban. Mint aki sose akar elindulni.  Dél felé végre elindult, ami nem nagy teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy nem lakókocsival, nem sátorral nyaralt ott eddig sem, hanem csak úgy a kocsiban alva, a földön ülve, zacskóból kajálva. Hogy ehhez miért éppen egy lakókocsiknak való placcot foglalt el, ne kérdezzétek.

Villámgyorsan nekiálltunk felhúzni az elősátrat, kipakolászni, és éppen végeztünk, amikor befutottak Nikiék. Nagy örömködés, helyezkedés, első vereségek kártyában, aztán mire beesteledett, megint leszakadt az ég.

Másnap szép napsütés. Ezt bírom egyébként az olasz tengerpartban, hogy az eső semmit nem jelent, akár már órák múlva a napon süttethetjük magunkat. A strandra persze napernyőkkel mentünk le, így aztán a seggemen és a lábam szárán kívül más nem is égett le. Igazán hülyén néztem ki. :) A kártya-őrület folytatódott. Az első pár menetben győztünk, nehogy idejekorán elvegyék a kedvünket, aztán belelendültek és onnantól megállíthatatlanul aláztak porrá. Éjszaka jégeső, de már el sem keseredtünk.

Napközben menetrendszerűen sütött a nap, éjszakánként esett. Bringatúrákra is rávettük Nikiéket, nem voltak ugyan túl boldogok tőle, de ne hiába cipeljük már a rengeteg kétkerekűt. Aztán Gáborral elkerekeztünk Cavallinoba a kemping boltba is, ahol kisírtam magamnak az idei „fejlesztést”, egy igazán helyes kis kukát. Ezzel aztán halálra is cikiztek a többiek, de hát mit tudják, hogy mi a jó. J Hazafelé is elkapott egy kis eső, és olyan történt velem, ami még soha. Esőben is meg tudtam izzadni J Nikivel délután elkirándultunk „örökbefogadott” goldenemhez, aki fél óra masszív gügyögés után hajlandó volt odatolni a képét egy kis simogatásra a kerítéshez. Aztán hirtelen felindulásból vettem magamnak egy nagy marék kavicsból megalkotott nyakláncot 10 euróért, amit még azóta sem tudok eldönteni, hogy örülök neki vagy megbántam. Szép, különleges, de… hideg és nehéz.

Este ismét Beach on fire! Fantasztikus látvány (és hangzavar)! Amúgy ha visszafogottan nyilatkozom is, be kell valljam, hogy hihetetlen mennyiségű bor, pezsgő, sör, grappa fogyott. Ez utóbbit én nem kedvelem, de azért abból a könnyű (több kartonnyi) vörös pezsgőből rendesen kivettem a részem. A víz nem nagyon fogyott, de azért nehogy azt higgyétek, hogy (Niki szavaival élve) „állandó delírium kredencben” töltöttük a napokat.   J Az olvasás viszont nagyon nem ment. Ahogy vízszintbe kerültünk, azonnal lecsukódott a szemünk. A végén már én is kértem Gábortól egy olyan kis homokban ücsörgős összecsukható könnyű kis izét, de még abban sem tudtam olvasni. Vagy csak néztem ki a fejemből a tengerre, vagy ülve szundikáltam (vagy hamarosan lefeküdtem az ülőkém mellé). Aztán kaptam egy csinos szalmakalapot is, de az olvasás még mindig nem akart összejönni. Gábor és Péter hiába kényeztetett bennünket felváltva campari-szódával, kávéval, fagylalttal, a betűk rendre vitustáncba kezdtek, mi pihentettük a szemünket, aztán arra ébredtünk, hogy valamelyik fiú rázza ránk a vizet a hajából.

Naná, hogy voltunk Velencében is, azt nem lehet kihagyni. Meghajtottam a csapatot, mert egy nap alatt bejártam velük Muránót, Buránót és persze Velencét keresztül meg kasul is. Egy helyes kis téren beültünk egy kávézóba, ahol a pincér egy hihetetlen germán fazon volt. Lesírt róla, hogy utálja az életet, Velencét, a kávézót, a vendégeket. Fel-alá csoszogott egy strandpapucsban, talpig pirosban és olyan kiszőkített kocka fejjel… aztán eltört egy poharat, unottan összesöpörte és úgy b…ta bele a a szemetesbe, hogy egész Velencében riadtan startoltak el a galambok. Viszont a fejünk felett a házszám éppen 1960 volt, amitől egészen meghatódtunk. J

Másnap a cavallinói piacra persze már csak Gábort tudtam elráncigálni, bár amikor a 15 eurós goldenes esernyőt mutogattam neki, lazán beintett. Viszont vettünk a fiúknak zebramintás strandtörölközőket.

Lassan azon vettük észre magunkat, hogy eltelt a két hét, pakolászni kell össze. Hazafelé persze különváltunk, mert a mi vontatós cammogásunk Péternek elég idegölő lett volna. Bár, így lemaradtak az igazi Pataki-féle spórolósról is. Gábor ugyanis nem tankol az autópályán, nem, mert ott sokkal többet kérnek a benzinért, menjünk le az első kis faluba. Aha… ott nem volt benzinkút, viszont mentünk vagy 10 km-t hegyen-völgyön, szerpentinen, kukoricaföldön át, mire újra kilyukadtunk az autópályánál, mert nem fordulunk vissza, hiszen biztosan a következő kanyar után ott lesz az a kút. Vagy nem. Azt hittem, megbúbolom a páromat. Fogadkozott erősen, hogy többet ilyet nem csinál, de hát mindketten tudjuk, hogy fog. Mellesleg a benzin tuti kitartott volna a határig, de a kis kirándulásnak köszönhetően mégis tankolni kellett

Hát, ennyi volt, ugye, hogy nem lesz belőle bestseller, de azért mi jól éreztük magunkat. Remélem, Nikiék is, bár Péter szerintem még életében nem evett ennyi salátát, mint most velünk J

*** 

augusztus 31.

Tiszta zokni vagyok, pedig még nincs egy hete, hogy hazajöttünk. Ma éjjel is azt álmodtam, hogy feltaláltam a korcsolyát meg a korcsolyázást. J

2006. június - július

június 6.

Mit szóltok, milyen nyomorult idő volt a hétvégén? Nem lehetett egy rendes programot megszervezni. Szombaton voltunk Anikóéknál, és bár Gábor úgy készült, hogy segít Péternek befejezni a kerítést, az bizony már készen volt. Így csak a zebe meg a zaba maradt, meg persze a szokásos nagy zakó a kártyában. Egyszerűen verhetetlenek, még szerencse, hogy csak forintos alapon játszunk.

Halászlé volt meg rántott hal, amire én annyira nem gerjedek, viszont a halászléből háromszor kértem, már kezdett kínos lenni, hogy nem tudom abbahagyni J

Vasárnap Gyurma Krisztiékhez ment családi ebédre, ami nagy szó, mert az egyik testvér szülinapját ülték és ilyesmiben nem ismernek tréfát, ezen csak családtagok vehetnek részt. Úgy látszik, kezdik családtagnak tekinteni. Ráadásul meglepték őt is egy tortával. És mindezt úgy, hogy most a hétvégén Görögországba mennek a kislánnyal, amit a szülők nem nyaralásnak, hanem „előnászútnak” aposztrofáltak, és nagyon nem örülnek neki.

Ma meg szépen visszamentem az ortopédiára, mert a törött lábam fáj is, meg időnként görcsöl, és nem tudom, hogy ez mennyire jogos utótünet. Kár volt elmenni! Ott álltam kb. három órát, hogy két perc alatt elintézzenek. Na jó, volt az tíz is. Csináltak egy új röntgent, aztán a doki azt mondta, minden rendben, a fájdalom egyéni, van, akinek még évek múlva is fáj. Nem kell se torna, se kenőcs, se kímélés. A diagnózisban „törésállás” szerepel, amiről ugyebár fogalmam nincs mit jelent, de nem is kérdeztem. Már mindenem tele volt az ácsorgással, még ma nem is ettem, ráadásul rám szállt egy Jehova-agitálós nő, akivel még a röntgenbe is együtt hívtak be, ott is nyomta nekem a reklámot a Test-vér alapítványról. Ezeken keresztül vérmentes ellátásra jogosultak, tehát úgy operálják, hogy garantálják, hogy nem kap közben vért, mert az olyan istentelen dolog. Nem akartam vele vitába szállni, mert erről azért megvolt a saját véleményem, épp úgy, mint az otthon szülésről. Nekem tényleg semmi gondom nem volt a terhességgel, de a szülőszobán csak kiderült, hogy ha nem császároznak meg időben, akár a gyerek is rámehet. Na, ezt otthon nem biztos, hogy időben, megnyugtatóan meg tudták volna oldani. Szóval, vér-ügyben is szkeptikus vagyok. Ha kell, hát kell. Azért nem állíthatja senki a vérkészítményekről általánosságban, hogy fertőznek.

*** 

június 9.

Jack sztorijai hihetetlenek. Rezgett a léc rendesen ezzel a heréléssel. Egyébként a gondolat tőlem sem volt idegen, amikor a kutyaiskolában Morcon volt egyedül szájkosár, a kaukázusik meg rotik pedig simán elvoltak. És sajnos ez így volt korrekt, mert az én cicakutyám az élő fába is belekötött, mindenkinek bizonygatta a fene nagy egoját. Ha meg szuka volt a környéken, az csak az ő csaja lehetett. Ha tíz volt, akkor mind a tíz. Az ősz hajszálaim nagy részét akkortájt szedtem össze. Aztán elkezdtük az agilityt, és onnan nem verekedett. A pályán. Mert a parkolóban már bármikor kihívott bárkit egy kis akasszunk bajszotra. Szóval én is elővezettem itthon ezt a golyós ötletet, de a család férfi tagjai egy emberként álltak ellen az ötletnek, mintha csak a sajátjaikat féltenék. Férfiszolidaritás. Így aztán 2000 nyarán végül is megszülethettek a szőrös unokáim. J

Ó, balf.kodásban én is jó vagyok! Tegnap hajmosás, beszárítás. Az utóbbi kapcsán aztán egy egész hajtincset leégettem a fejemről. Merthogy gyorsabban végezzek… rászorítottam egy tincsre a masinát, aztán már csak a rettentő büdös szag térített eszemhez.

Vagy a sokzáras ajtó… Nálam amúgy pavlovi reflex a hazaérünk = pisilünk. Ezért aztán van, hogy nem jön össze a lakásba bejutás = wc-re leülés élménye… mire a négy zárat kigombolom a megfelelő kulcsokkal és rekord sebességgel.

Tibának holnapután  lesz az utolsó, legnehezebb vizsgája. Szóbeli, öltönyös, ami már önmagában gáz a srácoknál. J Kölyök csak azért parázik, merthogy angolul kell egy olyan témáról, amit magyarul is alig ért. Nem is az angollal van baj, mert kis túlzással lassan már töri a magyart. Csak… Mivel alig olvas, elég gyatra a szókincse, így aztán elég érdekes volt neki értelmezni a különböző magyar szavakat.

*** 

június 15.

Első rossz hír: Gáborom egy laza mozdulattal kitörölte a gépből az összes tavalyi és idei fotót, amik még nem is voltak cd-re lementve. Hogy miért, ne is kérdezzétek, milliószor veszekszem vele emiatt. Aztán jó hír a rossz-ban, hogy estére kiderült, volt egy biztonsági mentése a gépről, így idén márciusig mégis csak megvannak a képek. Ami elszállt, az „csak” Nóráék házavatója, az első balatoni képek az idén, húsvét. Ettől azért egy cseppet állt a kés a levegőben.

Gyurmáék írogatnak Görögből, egy napot nyaraltak, azóta szinte állandóan szakad az eső. Gondolom, ettől az időt még kellemesen el tudják tölteni, de hát azért meg nem kellett volna Görögországig menni.

Kiskölök meg… hát, ő hozza a formáját. Tegnap Siófokon volt, mert a szálloda, ahol a konferenciaturizmusról szóló felmérést készítették, meghívta a csapatot egy napra. Sportolási lehetőség, fürdés, szauna, ebédmeghívás. Igazán nagyvonalúak voltak. Nagyon jól érezték magukat a fiúk, az idővel is szerencséjük volt. Amúgy hihetetlen, hogy már alig egy hónap és lelép a nagy ismeretlenbe.

***  

június 20.

Holnapután megyünk Opatijába, csak sajnos vasárnap már jövünk is. A fiúk lázadoznak, hogy mi ez az utazás. De aztán gőzerővel elkezdtek szervezkedni, hogy akkor a Kriszti három napra ide is költözik.  A szülei szerintem már teljesen le is mondtak róla. A kicsinek szombaton teniszversenye van, aztán indulnak is a főiskolai haverokkal a Balatonra, búcsúbulizni. Úgy néz ki, csak kedden jönnek vissza. Alig ér haza, rántja össze a régi baráti bandát, aztán azokkal megy le búcsúzkodni egy hétvégére.  

***  

július 3.

Szombaton rokonoknál voltunk, és bár az időjárás betett a grillezésnek, de azért így sem maradtunk éhesen. Volt ott minden mi szem szájnak ingere. Az unokahúgom mutatott az augusztusban születendő gyermekéről olyan ultrahangos felvételeket, majd eldobtam magam. A picit teljesen jól lehetett látni, ahogy ökölbe szorított kezecskéjével nagyban szundít a mama pocijában. És a másikon eltéveszthetetlen a két kis golyó, közte kis nudlival. J Szóval, egyértelműen Péter lesz, nem Panni.

Aztán elballagtam az Egészségbiztosítóhoz a Teve utcába kiskölök európai kártyája miatt. Vittem a taj-kártyáját meg persze meghatalmazást, aztán egy óra sorbanállás után úgy kirógtak, mint azt a bizonyost, mert… miért nincs nálam a személyije, a lakcímkártyája, a taj-kátyája, a diákigazolványa, a hallgatói jogviszony-igazolása, meg talán a lúdtalpáról egy igazolás. Mondjuk, ennek a fele neki is kell napközben, a taj-kártya meg nálam is volt, és hát a személyim igazol engem, aki ugyebár meghatalmazott vagyok. Mindegy, az ésszerűséget nem erről a cégről mintázták. Telefon a gyereknek, merre jár. Hát, éppen otthon csomagolna. Mondom, irány a hármas metró ezekkel a papírokkal. Mellesleg pont ettől akartuk megkímélni, de ez a hivatalnak nem szempont. Gyerek lohol, hozott fénymásolatot még a főiskola és a szálloda közti szerződésről is, de ez a hivatalnak nem jó, nekik érvényesített diákigazolvány kellene, azt viszont csak szeptember érvényesítik a következő évre, ő meg addigra hol lesz már… Na, jó… akkor a mi felelősségünkre mégis megcsinálják a kártyát, aztán ha jogosulatlanul venné igénybe, akkor majd lesz irgum meg burgum. A kért igazolványokba bele sem lesett, két másodperc alatt kinyomtatta az eu-kártyát. Azt már nem is mondom, hogy július 5-ig érvényes, a gyerek csak augusztus 1-én jön haza, de ez megint nem tétel a hivatalnál, a rendszer nem alkalmas arra, hogy belenyúlva két héttel meghosszabbítsa, punktum. Áááá…

***  

 július 6.

Gyurma szíve hölgyével és annak az öccsével cirkuszba mentek. Anyósjelölt egész ellágyult, amiért felajánlotta, hogy a kicsit is magukkal viszik. Ott aztán volt is igazi cirkusz J Az első részben Gyurmát felhívták a porondra, a másodikban meg Krisztit. Az öcsi meg teljesen odavolt. Aztán a metrón egy mama oda is ment hozzájuk, hogy ez előre le volt beszélve vagy tényleg véletlenül esett rájuk a választás? Gyurmának egy zenebohóccal kellett cintányéroznia, Krisztinek egy hasbeszélővel „énekelnie” playboy-nyuszi-fülekkel a fején. Ha ezt a mama látta volna! J Utána hazajöttek, ettek-ittak, az öcsi játszott Morccal, aztán odahaza áradozott, hogy milyen kedvesen fogadtuk.  Naná, Pataki család hozta a legjobb formáját J

*** 

július 17.

Kiskölök Saga 1. Indulás 13-án defektes gumival. A dolog megoldódott, gyerek a reptéren. Csomag biztonsági fóliába tekerve. Később kiderült, ez csak akkor jelent biztosítást, ha a csomag előkerül, de sérülten. Ha elvész, akkor a légitársaság tartozik érte felelősséggel, az Unica csak különbözeti kártérítésre hajlandó, ha… ha minden benne levő cuccod viszonylag friss beszerzésű, megvannak róla a számlák. Mert ez ugyebár annyira jellemző.  Szóval, sima becsekkolás, bőrönd kicsit túlsúlyos (végül is félévnyi cucc van benne), de a csaj jóindulatú, nem kell pótdíjat fizetni. Kézipoggyász rendben, útlevél oké, gyerek eltűnik a szemünk elől, némi könnyezés. Itt ő még mosolygott, bentről hívott, hogy pazar a panoráma, látja a gépeket. Madridból még jelentkezik, hogy minden oké, simán átért a másik terminálra a bazi nagy reptéren, a repülés szuper dolog, tetszik neki a nagy kaland. Hogy mekkora nagy kaland, az pár órával később kiderül.

Las Palmas-i éjszaka, bőrönd sehol, jegyzőkönyv, telefonálgatás, taxi, aztán három körül érkezés a szállodába, ahol legalább várják. Reggel még bizakodó sms, mert más is járt már így,  pár nap és előkerül majd a bőrönd. A hely szép, az emberek kedvesek, reménykedés. Másnap már a szállás sem tetszik, munkába is kell állni, ruha híján animátorként, mert sortot, pólót tudnak adni. Hiszti a köbön, persze csak felém, a többieknek a háttérben kedves köszönés. Ég és föld megmozgatva, követségek, légitársaságok vegzálása, amúgy tanácstalanság, bőröndtelenség. Férfias rugalmatlansággal ellenáll az anyai praktikumoknak. Mint például, egyelőre alsónadrág helyett is vegyen fürdőnacit, ha már állítólag vásárlási lehetőség szinte nulla, és ezt el kell higgyem, mert pénze van, ha lenne hol, már elköltötte volna. Spanyolok részéről mannyana, majd előkerül, nyugalom. Ja, csak ők nem ismerik a gyereket. Neki akkor lenne rendben, ha a bőrönd előtte érkezett volna és a cucca a fejedelmi lakosztályban kipakolva, vasalva várta volna.  Bár, most már a romokkal is megelégedne. Egy hét alatt a hiszti egy kicsit csitult, már haza sem akar jönni.