Boldog karácsonyt mindenkinek! Nyilván nem a legtutibb
időzítés a legbensőségesebb családi ünnepre időzíteni szerény ajándékomat, de
ha hihetek a megérzésemnek, hogy ma már mindenki van annyira függő, hogy
szeretet ünnepe ide vagy oda, de felkolbászoljon néhány percre a FB-ra,
blogvilágba, szóval, ha ma korán reggel nem egyedül lógok a szeren, akkor
fogadjátok nagy-nagy szeretettel Abbott és Moira történetét. Egyszer volt, hol
nem volt...
Egyszer volt, hol nem volt... –
karácsonyi mese
1. rész
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány és egy
kisfiú, akik ugyanabban a homokozóban építgették álomkastélyukat. A kislány
volt a hercegnő, a fiúcska a herceg, aki a várat és benne a szerelmesét
védelmezte. Még nem tudta, hogy ilyen lovagok csak a mesékben léteznek, ezért
egy nap addig könyörgött a bátyjának, amíg az egy éles késsel vágott egy
karikát köhögés elleni orvosság üvegének kupakjából. Nem volt hajlandó elárulni
neki, mire kell a karika, de kincsként őrizgette a szobájában, amíg el nem jött
az a nap, amikor a zsebébe dugva ballagott ki a mamájával a parkba. A kislány
már ott volt. Most éppen a papájával, egy mindig mogorva, szemüveges férfival,
aki az újságjába mélyedve olvasott, úgyhogy hősünk vett egy nagy levegőt, és
amikor úgy sejtette, senki sem látja, megfogta a kislány kezét. Ujjára húzta a
piros karikát, amely túlságosan nagy volt, lötyögött, de a kislány elpirulva
zárta köré kis ujjait.
-Ha nagy leszek, csak te lehetsz a feleségem! – fogadkozott
a fiú. –Építek neked egy ilyen várat, és abban fogunk boldogan élni, amíg meg
nem halunk. – mondta, miközben érezte, hogy lángol a füle. Milyen jó, hogy
David nincs itt, mert biztosan kicsúfolná, amiért ilyen pirulós, mint egy lány,
nézte a kislány szintén rózsapiros arcát. Moira – akit mindenki csak Mo-nak
hívott – lassan előre hajolt és egy puszit nyomott az égő arcára.
-Szívesen leszek a feleséged, Abe! – csicseregte neki nagy
komolyan, és Abbott Terence Hawkins mind a hat évével úgy érezte, életre kelt a
mese, ő a hős lovag, aki akár egy sárkánnyal szemben is megvédelmezné a
hercegnőjét.
*
-Moira, Abbott! Gyertek már le enni, mert teljesen kihűl! –
hallatszott fel Mo édesanyjának türelmetlen hangja az étkező felől és a két
gyerek a szemét forgatva tápászkodott fel a szőnyegről, ahol Mo legújabb
szerzeményét, egy hatalmas békát próbáltak éppen megetetni. Tíz évük minden
lelkesedésével hurcoltak haza mindenféle segítségre szoruló állatot...
legtöbbször Moiráékhoz, ahol a kislány édesapja, a még mindig örökké morcosnak
látszó, de aranyszívű dr. Harrison állatorvosként megértően viseltetett a
hóbortjuk iránt. Abe egészen addig a napig tartott a férfitól, amíg egy téli
délutánon egy törött szárnyú madarat nem
talált a járdán. A sáljába csomagolta és elvitte Moirához, hogy majd együtt
gyógyítsák meg, de a kislány ügy döntött, hogy az eset olyan súlyos, amin csak
a papa segíthet. Abe-nek voltak fenntartásai, ismerve a saját szülei
hozzáállását az ilyen dolgokhoz, de dr. Harrison megértően hallgatta őket,
aztán a lehető leggondosabban látta el a kis madárkát is. Attól a naptól kezdve
Abe már nem várakat akart építeni, sokkal inkább állatokat akart gyógyítani. Moirával
az oldalán.
A szülei néha figyelmeztették, hogy Moira családja talán nem
örül, hogy állandóan ott lebzsel, de mivel ezt soha senki nem éreztette a
fiúval, ő rendületlenül ott töltötte a délutánokat. Moira mamája ellenőrizte,
hogy elkészítik-e a leckéjüket, aztán hagyta, had hódoljanak a szenvedélyüknek,
amely kiterjedt a fűben talált szarvasbogártól a csavargó kutyákig mindenkire.
*
-Nem értelek, Mo! – húzta el a száját Amanda, a lány
gimnáziumi osztálytársa, amikor a barátnője már megint azzal mentette ki magát
egy születésnapi pizsamaparti alól, hogy már megígérte Abe-nek, hogy vele tölti
a hétvégét. –Állandóan együtt lógtok, mintha szerelmesek lennétek, de
fogadjunk, hogy még le sem feküdtetek egymással. Nem normális, hogy ilyen jó
barátok vagytok! A lányoknak lány barátaik vannak, a fiúkkal meg járnak. –
szögezte le az általa tizenhét évesen megalkotott törvényszerűséget. -Senki nem akar majd veled járni, ha mindig
ott van Abe is a háttérben. – vágta ki Amanda a végső adut, mire Moira szelíden
elmosolyodott.
-Hát, mi tulajdonképpen nemcsak barátok vagyunk. Abe
megkérte a kezemet és én igent mondtam. – ismerte be pirulva, mire a barátnője
akkorát sikított, hogy többen ijedten néztek feléjük.
-Mikor? Jézusom, Mo, hiszen még gyerekek vagytok! ...Akkor
mégiscsak lefeküdtél vele? ...Terhes vagy? – nézett szúrós szemmel a
barátnőjére, aki szemét forgatva nagyot
sóhajtott. Kár volt ezt így Amandának elmondani, mert talán meg se értené, mi
fűzi őt össze Abe-el.
-Nem, nem feküdtem le vele. Majd az esküvő után. – sóhajtott
arra gondolva, hogy amiket a lányoktól hallott, az azért birizgálta az ő
fantáziáját is. Vajon milyen lehet Abe-el úgy összebújni, hogy nincs rajtuk
semmi? Egy-egy puszin túl nem sok minden történt még köztük, és Amandától
függetlenül az utóbbi időben ő is kezdte érezni, hogy valami többre vágyik, bár
még megfogalmazni sem merte igazából, hogy mire. A fiú közelében mindig furcsa
borzongás vett erőt rajta, mintha lázas lenne, és a zsigerei mélyén érezte,
hogy ezt a lázat csak a fiú mulaszthatná el. Mindenesetre sokszor
elgondolkodott már rajta, hogy Abe miért nem kezdeményez. És ha netán megtenné,
vajon ő hogyan reagálna?
-Mikor lesz az esküvő? – ütötte Amanda tovább a vasat. –Én
akarok lenni a koszorúslányod! – jelentette ki elszántan és már látta is magát,
ahogy szebbnél szebb ruhák között válogat. –Szerinted a halvány lila nekem jól
állna? – jutott eszébe az unokanővére, Sharon esküvőjén a koszorúslányok
ruhája.
-Nem tudom, mikor lesz, Amy. Abe már olyan régen megkérte a
kezem, de erről még sosem beszéltünk. Talán majd a főiskola után. – merengett
el Moira és Amanda csalódottan szállt vissza a földre az elszabadult tervezgetésből.
-Olyan sokára?
-Nincs az már olyan messze. – vonta meg a vállát Moira.
–Jövőre érettségizünk, után a főiskola ...max. négy-öt évet várunk még...
hiszen te is azt mondtad, gyerekek vagyunk még..
Amanda úgy nézett rá, mint valami marslakóra, aztán megvonta
a vállát. Oké, Moira teljesen dilis, hogy így beleéli magát valamibe, ami még
ennyire távoli dolog. És így aztán azt sem tudta elfogadni, hogy egy Abe-el
töltött szombat este fontosabb lehet, mint az ő pizsamapartija, és tovább
nyaggatta a barátnőjét.
*
-Abe! Azt hittem, elém jössz. Mindegy, csak jó lett volna
elsírnom magam, és ahhoz a te vállad mindenki másénál jobb. Az öreg nem
engedett át. Már megint. Úgyhogy bocs, de a holnapi randit is le kell mondjam,
mert holnapután nekifuthatok újra. Majd
még beszélünk. – fejezte be Moira az üzenetet, amikor Abbott nem vette fel a
harmadik próbálkozásra sem. Biztos elment a srácokkal edzésre – gondolta, aztán
egy hirtelen ötlettel nem hazafelé vette az irányt, hanem Abe kis kuckója felé.
Ma már úgyis képtelen lenne leülni a könyvei mellé. Milyen szerencse, hogy a
kulcs állandóan nálam van – simított végig táskájának kis zsebén, amiben ott
lapult a fiú lakásához kapott kulcs. Majd csinálok egy teát és a kuckójában
elbújva átolvasom újra a tételeket - tervezgetett. Az ajtó előtt egy pillanatig
sem tétovázott, csak beillesztette a zárba a kulcsot, amely simán és
hangtalanul elfordult. Belökte az ajtót és dermedten megtorpant. A parányi
előtérből tökéletes rálátás nyílt a kanapéra, amin a legjobb barátnője, Amanda
üldögélt férfiingben. Nyilvánvalóan Abe ingében. A srácot nem látta, de Amanda
éppen a rúzsát igazította meg a talpas borospohár öblös gömbölyűségét használva
tükörként. Aztán felbukkant Abe is egy üveg borral, amit még Moira hozott,
amikor a fiú az utolsó vizsgáját is eredményesen letette. Végül ki sem
bontották, egészen másképpen ünnepeltek. Az volt az az este, amikor Moira úgy
gondolta, hogy ez egy akkora lépés a
közös életükben, ami emlékezetes ünneplést kíván. És az első alkalom, amikor
hazudott a szüleinek, hogy hol tölti az éjszakát. Másnap reggel ő maga is éppen
így ült itt a kanapén, Abe egyik ingében, talán éppen abban, amiben most Amanda.
Dermedten állt, és pontosan abban a pillanatban, amikor a másik kettő
felfedezte, hogy valaki még van a lakásban, tehetetlen haragjában közéjük vágta
a kulcsot. Egyetlen hang nélkül kilépett a lakásból. Mint az őrült, rohant
lefelé a lépcsőn, és próbálta figyelmen kívül hagyni a háta mögött Abe
kiabálását és a telefonja szakadatlan csörgését. Hogy megmeneküljön a zaj
forrásától, az első útjába eső szemetesbe vágta a telefont, aztán leintett egy
éppen közeledő taxit. Elfúló hangon bemondta a címét, aztán hátra hajtotta a
fejét a hideg bőr üléshuzatra. ...Ennyit a mesékről, a hercegről és az Örökké
ígéretéről.
*
Kiszállt a taxiból, amivel a vasútállomásról jött idáig, és
körülnézett. Barátságos kisvárosi, már-már falusias környezet az ősz ezer
színében pompázó lombokkal és egy takaros ház, amelyen nagy tábla hirdette,
hogy Main megye állatorvosi rendelője található benne. Az egyik ablakpárkányon
egy csillogó bundájú Maine Coon macska üldögélt. Hosszú, tömött farkát lustán
lóbálta, és az érkeztére bizalmatlanul megmerevedett. Moira kedvelte a cicákat
és kíváncsi lett volna, ez a szépséges példány vajon a házhoz tartozik-e vagy
csak csavargása közben pihent meg a két ládányi dúsan pompázó erica között.
Odabent nyilván észrevették a taxi érkezését, mert feltárult
az ajtó, még mielőtt a kopogtatót használhatta volna. Kerek szemüveglencsék
mögül barátságos, érdeklődő tekintet söpört végig rajta.
-Dr. Moira Harrison – mutatkozott be az idős nőnek, akivel
alighanem a telefonban időpontot egyeztetett.
-Ó, kedvesem! Hiszen maga még szinte gyerek! – kerekedett el
az asszony szeme és Moira megállta, hogy ne forgassa a szemét erre az
önkéntelen kinyilatkoztatásra. –Norma Digger vagyok, velem beszélt telefonon.
-Jó is lenne, Mrs. Digger! De hamarosan harminc leszek. – vallotta be. Nem először fordult elő vele,
hogy a tényleges koránál jóval fiatalabbnak nézték. Az eddigi munkája során már
csak ezért is duplán kellett teljesítenie. Még nem volt egy hete, hogy
felmondta az állását egy divatos belvárosi állatklinikán. Az ott töltött négy
év alatt egyetlen komolyabb feladata nem volt, csak ölebek fülét tisztogatta,
bűzmirigyeket nyomogatott, és ha nem állt volna idejében a sarkára, akkor
megrekedt volna egy állatkozmetikus szintjén. Ehhez már csak hab volt a tortán
Jonas Maxwell, a tulajdonos nyomulása. Képtelen volt elfogadni, hogy nem
hajlandó a praxisát lecserélni az alkalmi szerető, de még a hivatalos barátnő
szerepére sem. A fickó kitartóan üldözte a vonzalmával, és amikor megkérte a
kezét, Moira tudta, hogy egy perccel sem maradhat tovább. Felmondott és az
álláshirdetéseket böngészte, amikor felfedezte a vidéki rendelő hirdetését,
ahol átmeneti időre kerestek sürgősen kisegítőt. Úgy gondolta, hogy ez éppen
megfelelne neki ebben a zűrzavaros időszakban. Egy csendes, vidéki körzetben
lesz alkalma végre egy változatosabb klientúrán kipróbálnia magát, igazi orvoslással,
és talán ideje is lesz, hogy elgondolkodjon rajta, mit vár az életétől,
szakmailag és a magánéletében egyaránt.
-Nos, kedvesem, jöjjön beljebb! – tárta ki előtte az asszony
az ajtót és Moira az első benyomásai alapján elégedetten nézett körül. Kívülről
a vidéki környezethez tökéletesen illő épület volt, belülről azonban a
legmodernebb felszereléssel ellátott profi rendelő. Egy élmény lesz itt
dolgozni – döntötte el, és titkon abban reménykedett, bármi miatt is keresnek
helyettest, talán hosszabb távon is gyökeret ereszthet ezen a barátságos kis
településen. Nem igazán hiányzott neki a nagyváros nyüzsgő élete, ahol
idegenként rohannak el egymás mellett az emberek. Akinek a társadalmi élete a
nullával egyenlő, annak tökéletesen megfelel egy ilyen csendes kisváros, ahol a
szomszédok ismerik egymást és nem számít szentségtörésnek átkopogni egy
tojásért. Amíg a gondolatai így csapongtak, az asszony egy kis irodába vezette,
ahol egy polcon dossziék sorakoztak, szakkönyvek, lexikonok. Az íróasztalon
pedig egy laptop hevert lecsukva. -Az iratszekrényben vannak a páciensek
kartonjai – mutatta neki az asszony. A naptárt felemelve sorolta: -ma kedd van,
holnapra lemondtam minden előjegyzést, had ismerkedjen. Csütörtökre azonban nem
akartam elkeseríteni az öreg Jason Donnert. Végre elszánta magát, hogy
ivartalaníttatja Sam-et, ha lemondom, soha többé nem tudom rábeszélni. Pedig a
faluban már lassan minden szuka kölykének Sam az apja, mert Jason képtelen
megakadályozni, hogy kiszökdössön. Szóval, ismerkedésnek rögtön egy műtétje
lenne. Pénteken Rosa akarja elhozni a kicsiket oltásra és Mr. Jenning macskáját
kellene megvizsgálnia. Hihetetlen kövér, a laboreredményei már megérkeztek.
Talán maga el tudná érni a gazdájánál, hogy ne etesse túl. Jaj, és igen... ki
kellene mennie a Donner tanyára is, mert Rózsabimbó bármikor ellhet. Jobb, ha
megbeszélik a teendőket Jason-nel, már úgyis naponta telefonál, hogy mi lesz
most, hogy a doktort baleset érte.
Moira feje csak úgy zsongott a hirtelen rászakadó
információktól. Donner tanya, ivartalanítás, kölykök oltása, kövér macska –
ismételte magában a rá váró feladatokat és önkéntelenül is elmosolyodott. Végre
állatorvos lesz! Az orvos említésére, akinek a helyettesítésére szerződött, úgy
döntött, végre egy olyan témához érkeztek, ami őt magánemberként is érdekelheti,
hiszen ebből következtethet arra is, mennyi időre számítanak a munkájára
-Mi történt a doktorral? – kérdezte és még rá akart kérdezni
a nevére, de addigra az asszonyból már dőlt is szó:
-Jaj, szegény Abbott doktor! Olyan szerencsétlen baleset
volt... tudja, amikor a vétlen húzza a rövidebbet, de még így is örülhetünk,
hogy nem történt nagyobb tragédia...
Moira torka kiszáradt a névtől. Abbott. De hát ez nyilván a
vezetékneve, nem a keresztneve. Milyen kicsi a világ akkor is, hiszen egyetlen
más névtől sem szorult volna úgy össze a szíve, mint éppen ettől az egytől.
-Autóbaleset? – kérdezte, hogy az idős nőt további
információk megosztására sarkallja.
-Ó, dehogy, kedvesem, nem autóbaleset volt. Lovaglás közben
történt. Egy vadász véletlenül rájuk lőtt. Szerencsére a lovat találta el, de
Hawkins doktor leesett és az a hatalmas állat rázuhant. Nem is tudom, hogy lehet véletlenül lelőni
egy lovat, hiszen olyan hatalmas... , de az öreg Simmons azzal védekezett, hogy
nem is látta az állatot, csak a bokor mozdult meg és ő azonnal tüzelt. A bolond
vénember! Nem is tudom, mi lett volna, ha egy ember lett volna a bokorban, aki
éppen könnyít magán. Micsoda felelőtlenség, nem? – hadart az asszony, de Moira
még mindig nem kapott levegőt.
-Abbott Hawkins? – kérdezte halálra váltan, mire Mrs. Digger
végre észrevette a döbbenetét.
-Igen. Talán ismeri?
-Azt hiszem, együtt jártunk egyetemre. – próbálta
elmismásolni az ismeretséget, amire az idős asszony persze azonnal ráharapott.
-Ó, milyen kicsi a világ! – lelkesedett az asszony. -Hawkins
doktor is biztosan örülni fog, hogy egy régi diáktársa segíti ki a bajból.
-Nem hiszem, hogy ezzel kéne terhelni a doktort. - feszengett Moira. –Tudja, nem igazán
kedveltük egymást annak idején. – próbálta elejét venni, hogy Mrs. Digger első
dolga az legyen, hogy elújságolja kedvenc főnökének a hírt.
-Ó, akkor még jobb, hogy így alakult. Ez remek alkalom lesz,
hogy tisztázzák az akkori nézeteltéréseket. – lelkesedett tovább a nő és Moira
megadta magát a sors szeszélyének. Hogyan is mondhatná el, hogy a dolog olyan
természetű volt, amin sajnos nincs mit tisztázni. De hát nyilván nem tarthatja
örökké titokban, hogy ő a helyettesítő, akkor pedig talán jobb, ha már az
elején tisztázzák. Abbott talán nem is kér a jelenlétéből. Minden joga meglenne
hozzá, hogy széttépje a szerződését.
-Mit gondol, meglátogathatnám? – kérdezte, mire az idős
asszony lelkesen bólogatott.
-Ó, egészen biztosan, bár Susan Prior úgy őrzi, mint egy
anyatigris. – forgatta a szemét az asszony. –Képzelje, volt képe nekem azt
mondani, hogy ne fárasszam túl. Mivel fáraszthatnám én túl, kérdem én? –
háborgott az asszony és Moira ismeretlenül is együtt érzett azzal a Susannal. Még
véletlenül sem akart a falu hölgyeinek vetélkedésébe belekeveredni, de Mrs.
Digger a maga túláradóan kedves módján valószínűleg tényleg elég fárasztó
tudott lenni.
-Hát, majd talán a hétvégén – csitította az asszonyt, aztán
úgy döntött, ideje, hogy a szállásáról és fizetéséről is szó essen. Mrs. Digger
készségesen vezette a rendelő melletti szobához.
-Tudja, néha előfordult, hogy a doktor úrnak itt kellett
aludnia valamelyik kis páciense miatt. Gondoltam, ezt a szobát vehetné igénybe,
mert mégsem illő, hogy a doktor úr házában lakjon, vele együtt egy ilyen
fiatal, csinos kislány. Még fürdőszobája is van, húzott el egy függönyt, amely
mögött egy zuhanyozó és mosdó bújt meg. Moira vágyakozva gondolt egy kád forró
vízre, de aztán úgy döntött, valóban nem lenne „illő”, hogy ő Abe házában lakjon.
Ki tudja, micsoda botrány kerekedne még ebből, bár nem feltétlen olyan
értelemben, ahogy az idős nő gondolta.
-Tökéletes lesz, köszönöm! – mosolygott az asszonyra, aki
meglepetten vette tudomásul a döntését. Magában ugyanis felkészült rá, hogy ez
a városi virágszál majd bosszús lesz az egyszerű körülmények miatt. Aztán
eszébe jutott az előbbi mondat. Ó, hát ezek nem voltak igazán jó barátok az
egyetemen, talán azért is örül a kis doktornő, hogy nem kell egy fedél alatt
laknia az orvossal. Hát, arról azért majd a saját szemével is meggyőződik, hogy
mennyire nem kedvelték ezek egymást. Aztán ha nem olyan nagy a baj, talán össze
is keríthetné őket. Micsoda nyereség lenne a falunak rögtön két állatorvos is.
Ráadásul annak a nagyképű Susan Pirornak is borsot törhetne vele az orra alá.
Már ezért megérné.
-Hát, csak rendezkedjen be. És ha tényleg lenne kedve egy
látogatáshoz, holnap délelőtt be is mehetnénk dr. Hawkinshoz. Biztos örülni fog
a látogatásnak, mert nagyon megviselte lelkileg, hogy olyan hosszú ideig ágyhoz
lesz kötve.
-Miért, tulajdonképpen mennyire sérült meg Abbott, akarom
mondani, dr. Hawkins? – kérdezte Moira és a szíve körül vasabroncsként szorult
meg az aggodalom.
-Hát, a jobb lába három helyen is eltört. Meg kellett
operálni, de valószínűleg sántítani fog, ha felépül. A medence csontja is
megrepedt, úgyhogy nem mozoghat még jó ideig. De tudja, milyenek a férfiak… Még
alig van túl a műtéten, de máris türelmetlen. Talán, ha látja, hogy az állatok
jó kezekben vannak, ő is türelmesebb lesz a saját gyógyulásával kapcsolatban. –
reménykedett az asszony.
-Hát, ha nem sokat változott az egyetem óta eltelt években,
akkor egy cseppet sem lesz türelmesebb. – grimaszolt Moira, és Mrs. Digger
azonnal a szívébe zárta a csinos nőt. Jó emberismerő volt és ez a Moira
Harrison határozottan szimpatikus teremtésnek látszott. Amolyan feleségnek
valónak. Igen, pont a jó Hawkins doktorhoz valónak.
*
-Doktor Hawkins! De örülök, hogy ilyen jó erőben látom! –
lelkendezett másnap délelőtt Mrs. Digger, ahogy benyitott a napsütötte
kórterembe. Abbot feléje fordult és magára erőszakolt egy kis nyugalmat. Ha
most valakihez nem volt igazán türelme, akkor az az asszisztense és alkalmi házvezetőnője
volt. Normának kivételes tehetsége volt hozzá, hogy a vérnyomását az egekbe lökje
egy-egy beszólásával. Ma reggel, túl a megalázó tisztába tevésen, nem volt
éppen barátságos hangulatban. A hang azonban benne akadt, ahogy Normát
igyekezett volna csitítani. Az asszony mögött ugyanis egy látomás lépett a
szobába, és muszáj volt lehunynia a szemét, mert biztos volt benne, hogy csak
a fájdalomcsillapítók hallucinációs utóhatását
érzi. Kicsit képzelődik, egészen biztosan szerepel ilyen tétel is a
mellékhatások között annak a halom gyógyszernek valamelyikén, amit itt
beletömnek. Mert az kizárt, hogy Moira, az ő Moirája itt legyen. Ez
teljességgel lehetetlen!
-Nézze csak kit hoztam el bemutatni magának? Egy régi
ismerős, Dr. Harrison, de hát maguk ismerik is egymást, úgy hallottam. –
mosolygott rendületlenül az asszony, miközben egy csokor tarka virágot
rendezgetett egy vázában. ...-Na, menjen már Moira, ennyi év után igazán
megérdemel egy puszit a volt iskolatárs, nem? – lökte az ágy felé a lányt, aki
dermedten ácsorgott. Egy dolog volt az éjszaka sötétjében szépen elképzelni ezt
a találkozást, a néhány udvarias mondatot, amit majd váltanak, és egészen más
dolog volt itt állni Abe-el szemben és újraélni a múlt milliónyi közös
pillanatát. Amelyek mind egy fájdalmas szakításhoz vezettek.
Abbott sem volt jobb helyzetben. Felemás érzések közt viaskodott,
valahányszor a lány eszébe jutott, és ez az eltelt években elég gyakran fordult
elő vele. Próbálta kiverni a fejéből, de csak azt érte el, hogy újra és újra rá
gondolt, tudva, hogy ebben az életben már nem szabadul az emlékétől. Próbálta
gyűlölni, amiért a lány olyan mereven elzárkózott a magyarázkodástól és
egyetlen apró „botlás” miatt sárba taposta sok-sok év bizalommal teli, boldog
emlékét. Sosem mondhatta el neki, hogy nem volt bűnös azon a délutánon, csak
egy szerencsétlen véletlennek volt tanúja a lány. De Moira nem bízott benne...
annak ellenére, hogy soha nem adott ilyesmire okot. És egy idő után Abe
büszkesége lázadt fel, és már nem is érdekelte volna Moira közeledése.
Kit akar becsapni? Még hogy nem érdekelte volna? Az első
apró jelre visszafutott volna hozzá, mint egy lelkes kölyökkutya, de Moira úgy
tűnt el az életéből, mintha sosem létezett volna. És most, éppen amikor ő a
legrosszabb formáját hozza, egyszer csak felbukkan és szebb, mint valaha.
Egyszerre örült és rettegett, mert összetört teste mellett most a szívére is
veszély leselkedett.
Moira némán ácsorgott a háttérben, hagyva, hogy Norma Digger
kilelkendezze magát. Különben is jobban örült volna, ha négyszemközt
beszélhetett volna Abbott-al, hiszen ki tudja, a váratlan viszontlátás mit hoz
a felszínre és nem örült volna, ha valami kínos jelenetnek az egyébként
jóindulatú, de túl regényes fantáziájú asszony is szem- és fültanúja lenne.
-Azt ne mondd, hogy éppen te vagy a helyettesítő!? – jutott
el hozzá az ágyban fekvő férfi hitetlenkedő, mogorva kérdése.
-Jó, nem mondom. – vont vállat, és nem kerülte el a
figyelmét, hogy Mrs. Digger szélesen elmosolyodik. Legalább valaki örömét leli
ebben a lehetetlen helyzetben, gondolta fintorogva. –De attól, hogy nem mondom,
még úgy van. Nyugi, van diplomám és néhány évnyi gyakorlatom. – szépített a
tényeken, mert akkora állatokat, mint az öreg Donner farmjának tehenei, még
csak a tv-ben látott. Kicsit szorongva gondolt a közelgő ellésre, és csak abban
bízott, hogy Mrs. Digger megemlítette neki, ha segítségre van szüksége, Abbott
a szomszéd település orvosához, dr. Eastwood-hoz szokott fordulni. Moira fel is
jegyezte gondolatban, hogy még idejekorán összebarátkozik a jó doktorral,
merthogy szüksége lesz a jóindulatára és segítségére, abban biztos volt.
-Oké, nyilván örülnöm kell, hogy egyáltalán valaki be tudott
ugrani helyettem. – sóhajtott Abbott. –Tényleg, hogy hogy te éppen szabad
voltál? – éledt fel benne a kíváncsiság.
-Levegőváltozásra volt szükségem és jókor olvastam éppen a
hirdetéseket. – válaszolt röviden Moira.
-Valami balul sült el-kapcsolat? – kíváncsiskodott tovább a
férfi.
-Úgy is fogalmazhatunk. – hagyta rá a lány.
Abbottnak valósággal fájdalmat okozott elképzelni, hogy ezt
a csodás lányt egy arra érdemtelen fajankó megbánthatta. Épp elég volt az
emlék, hogy ő maga is sikeresen tönkretette, amit kisgyerek koruktól
ápolgattak. A francba! – mordult fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott az a
végzetes délután. Átkozta Amanda szorgosan verdeső szempilláit, és a saját
hülyeségét. Már évek óta gyanakodott, hogy Moira legjobb barátnője nem is olyan
szívbéli jó barátnő, mint ahogy előadja magát. Érezte a puhatolózó flörtölést minden
alkalommal, de nem akarta megbánta a lányt. Aztán eljött az a szerencsétlen nap
és Amanda egyszer csak ott állt az ajtajában valami jegyzetet keresve, amit
állítólag Moira hagyott nála. Ő éppen néhány perccel korábban bontotta fel a
levelet, amiben körorvosi állást ajánlottak fel neki, a frissen végzett,
tapasztalatlan állatorvosnak; és örömében ki sem tudta várni, hogy Moira
végezzen az aznapi vizsgáján. Kinyitott egy üveg bort, amit még a lánytól
kapott és már éppen belekortyolt a pohárba, újra és újra elolvasva a levelet,
amikor a csengő megszólalt. Gyanútlanul ajtót nyitott és Amandát többé már nem
tudta kitenni. Ráadásul bedőlt a legősibb női trükknek, miután volt olyan
hülye, hogy megkínálta egy korty itallal. Amanda óvatlanul az ölébe öntötte a rubinvörös
bort, aztán addig jajveszékelt, hogy tönkremegy a ruhája, amíg előkotort neki
egy inget, hogy levehesse és kimoshassa a foltot.
Már azt sem értette, hogy hihette róla Moira, hogy a legjobb
barátnője, ő meg egy épületes hülye volt, hogy bedőlt a próbálkozásának. De
olyan formás teste volt, hogy egy pillanatra köd ereszkedett az agyára. Töltött
a lánynak egy újabb pohár bort és Moira pont ebben a szerencsétlen percben
nyitott be. Sosem hagyta, hogy kimagyarázza magát és talán ez fájt a legjobban.
Hogy nem bízott benne. Így aztán, hogy a büszkeségét megőrizze, inkább
félreállt és ő sem kereste többé. Két konok ember, akik hagyták kifolyni ujjaik
közül a kincset, ami csak keveseknek adatik meg az életben. Soha többé nem
érzett senkit olyan közel magához, mint Moirát, sem barátként, sem szeretőként.
Mint ahogy sosem hitte, hogy az útjaik valaha még
keresztezik egymást. Így aztán megpróbálta elfogadni a sors szeszélye által elé
sodort lehetőséget, mint például Susan Priort, aki épp ebben a kórházban volt
nővér. Lassan fél éve találkozgattak, miután a tavaszi farsangkor Brandon
Eastwooddal részt vettek a helyi közösség által szervezett bálon. Jótékonysági
gyűjtést szerveztek, és ehhez a falu független férfiúi árulták egy szabad estéjüket. A csinos Susan
búsásan adakozott, hogy együtt vacsorázzon vele, aztán annak a vacsorának
folytatása lett. Viszonynak talán nem nevezte volna, de rendszeresen
találkozgattak; és a lány most féltékeny és gondoskodó barátnőként látogatta
meg minden nap. Ma reggelig azt hitte, hogy ez jól is esik neki, de most Moirát
látva szinte már terhes nyűgnek tűnt a másik lány aggódó figyelme. Tudta, hogy
igazságtalan, de Moira felbukkanása sarkaiból forgatta ki a világot, mert olyan
élesen hívta elő a múltat, hogy már az sem érdekelte, ha esetleg megbántja
szerencsétlen Susant. Pedig semmi sem garantálta, hogy Moirát még érdekelné
vele kapcsolatban bármi; mégis, úgy
érezte, hozzá lenne hűtlen, ha tovább élvezné Susan rajongását.
Moira igyekezett a pillantását a férfi felfüggesztett lábán
tartani, de igazából ez sem használt a régi bűbáj elleni védekezésül.
-Hallom alaposan összetörted magad. – próbált semleges témát
találni.
-Na igen... de még mindig jobban jártam, mint szerencsétlen
Borgó. Az a szenilis vénember egy verőeret talált el és szegény állat ott
vérzett el félig rajtam fekve. Képtelen voltam segíteni rajta. Amikor
megtaláltak, azt hitték a fájdalomtól ordítok, pedig csak a tehetetlen düh
örjöngése volt. Ha akkor a kezem közé kapom az öreget, lehet, most börtönben
ülnék.
-Istenem! Akár téged is eltalálhatott volna! – rettent meg
Moira már az elképzeléstől is. Az egy dolog volt, hogy ez a fickó összetörte a
szívét sok évvel ezelőtt, és ezért valószínűleg soha az életben nem lesz képes
normális párkapcsolatot kialakítani senkivel, de azért még a lelke belepusztult
volna, ha Abbott-al történik valami. Főleg ilyen értelmetlen baleset.
-Hát, ha igaz, a vadásztársaság bevonta az engedélyét és a
rendőrség is ellenőrzi, nehogy valami padláson heverő régi mordállyal újra
veszélybe sodorjon bárkit is. Már nem egészen százas az öreg, úgyhogy illene
nem haragudnom rá, de egyelőre még nem bírok ilyen nagylelkű lenni. A doki
úgyis felkészített rá, hogy valószínűleg egy életre sántítani fogok. Nem mintha
indulni akartam volna a marathonon, de azért elég lelombozó ezt elfogadni így
harminc évesen.
-A nők állítólag szexinek tartják... azt hihetik,
gondoskodhatnak rólad, támogathatnak. – jegyezte meg némi szarkazmussal a
hangjában Moira. Abott azonban nem érezte viccesnek a helyzetét.
-Momentán jobban foglalkoztat, hogy a munkámban mennyire fog
gátolni. Nem biceghetek az állatok között. Néha elég fürgének kell lennem, ha
nem akarom én húzni a rövidebbet, erről hamarosan majd te is meggyőződhetsz. –
morgott Abbott ingerülten. Furcsának és Moirától tökéletesen szokatlanul
profánnak tartotta a megjegyzését
-Jó, tudom, csak oldani akartam a feszültséget. – sóhajtott
Moira a férfi ingerült hangja hallatán. Aha, a teremtés koronája morcos, talán
jobb lesz, ha nem ingerli és hagyja pihenni.
-Hát, jobbulást, nekem mennem kell. Ma délután megismerkedem
azokkal a hatalmas állatokkal Donner birtokán. Állítólag több tehene is ellés
előtt áll.
-Vezettél már le ilyet? – szúrt oda a szemével Abbot, mire
Moira megvonta a vállát.
-Persze. Nem sokban különbözhet a kutyákétól. Ezek a tehenek
még természetesebb életet élnek, a dolgukat is jobban tudják. A városi kutyák
lassan orvosi beavatkozás nélkül már szaporodni is képtelenek lesznek. –
beszélt folyékonyan, hogy magabiztosnak tűnjön, bár a lelke mélyén messze nem
volt az.
-Jézusom, Mo! Nem ölebekről beszélünk! Ezek a féltonnás
állatok évente több halálesetet és több
száz sérüléssel végződő balesetet okoznak. Láttál már ilyeneket egyáltalán
közelről? – próbált feljebb húzódni az ágyban a férfi, mert így hanyatt fekve
nehéz volt határozottnak látszani.
-Nyugodj meg, Abe! Láttam. – húzta ki magát Moira és azt nem
kötötte a férfi tudomására, hogy ez az alkalom valójában egy kocsi első
üléséről való nézelődésben merült ki.
-Oké, akkor is nagyon vigyázz! Főleg azoknál, akiknek
borjaik vannak, oké?
-Oké, te csak gyógyulgass, én is teszem a dolgom! –
veregette meg a lány a férfi vállát, aki elesettségéhez képest meglepő
gyorsasággal a keze után kapott.
-Meglátogatsz majd?
Moira nem akarta látványosan kifeszegetni a csuklóját a
bilincsként kapaszkodó férfikézből, így aztán kissé kényszeredetten
elmosolyodott.
-Nem kell aggódnod a praxisod miatt! Majd rendszeresen
beszámolok, kinél jártam és milyen ügyekben. Biztos vagyok benne, hogy a
kuncsaftjaid örömmel várnak majd vissza.
-Nem azért kérdeztem. – húzta el a száját a férfi. Aztán a
következő pillanatban kinyílt az ajtó és Susan Prior lépett be ropogósra
keményített egyenruhában. A szeme megvillant, ahogy Moirát meglátta és a lány
abban a pillanatban megérezte a zsákmányát veszélyben érző nőstény
ingerültségét, mintha csak az arcába kiabálta volna: El a kezekkel, ez a pasi az enyém! De valószínűleg megérezte ezt
Abbott is, mert hirtelen elengedte a kezét, ő pedig hősiesen ellenállt a
kísértésnek, hogy látványosan megdörzsölje a szorítás nyomát, ahol a vér úgy
zubogott az ereiben, hogy szinte belezsibbadt.
Susan Prior kötelességtudóan ellenőrizte a műszereket, az
infúziós vezetéket és egy ügyes szerkezet segítségével ülő helyzetbe húzta a
férfit, hogy mögötte felverhesse a párnát és eligazítsa rajta a takarót.
Gondoskodását kifejezett demonstrációnak élte meg Moira és zavartan lépett
hátra, hogy helyet adjon a nőnek, aki éppen megkerülte az ágyat. Abbott hátát
tartva lassan visszaeresztette fekvő helyzetbe, aztán egy árulkodóan gyengéd
mozdulattal megsimogatta a férfi állát.
-Ugye kényelmesebb így?
-Susan! A hölgy dr. Moira Harrison. Ő lesz a helyettesem,
amíg visszatérhetek a rendelőbe. – törte meg a kényszeredett csendet a férfi,
és a fiatal nő szemében halvány érdeklődés villant. Szóval, nem barátnő, hanem
a helyettes orvos... bár, még mindig zavarta az a már-már bizalmas érintés,
aminek belépéskor tanúja volt.
-Üdvözlöm nálunk! – mosolygott Moirára. –Ne is figyeljen oda
Abe-re, azt hiszi, hogy senki más nem tudja a gondjaira bízott állatokat
ellátni, úgyhogy ne hagyja, hogy irányítani próbálja. Most magáé a rendelő és tegyen úgy, ahogy
jónak látja! – szívélyeskedett, magában reménykedve, hogy a sok munka mellett
pedig a lehető legkevesebbet akarja itt látni a szívének kedves beteg
környékén.
-Sosem hagytam. – húzta ki magát Moira és Susan szemében
pillanatnyi zavar villant. Sosem?
Akkor ezek régebbről ismerik egymást? Netán Abbott hívta volna a régi barátot?
Mennyire voltak vajon közeli kapcsolatban? A kérdések csak úgy sorjáztak a
barátságos mosolya mögött. Az a korábbi kézfogás most hirtelen egész más
színezetet kapott.
-Nos, már indulni akartam! – indult Moira az ajtó felé.
Ennek a csinos lánynak a felbukkanásával a kettőjük között kerekedő kis érzéki
léggömb úgy pukkant ki, mint valami túlfújt lufi és nem akart tanúja lenni Abe
mentegetőzésének, mert abban biztos volt, Susan rá fog kérdezni, miért fogták
egymás kezét. Nehéz lett volna ráfogni, hogy kollegiális kézfogás volt. Ő maga
sem érezte annak. Hogy a fenébe is érezhette volna... Abe-nek mindig is forró
energia áramlott az ujjaiból, ami őt szinte életre keltette. Nyilván azért volt
sikeres állatorvos is, mert ezt a már-már paranormális adottságát az állatok is
érezték. ...Norma Digger, aki eddig csendben szöszmötölt a virágcsokrok
között,most hirtelen megélénkült.
-Doki, fogadjon szót az orvosoknak és akkor hamarabb
szabadul! – hajolt Abbott felé és egy anyáskodó puszit nyomott a halántékára,
aztán megpaskolta a gipszet a férfi lábán és rákacsintott: -Higgye el nekem,
minden rendbe fog jönni! – Ezzel a talányos biztatással búcsúzott és Moira
nyomában kilépett az ajtón.
*
Órákkal később Abbott Hawkinsnak még mindig az asszisztense
szavai jártak a fejében: Higgye el,
minden rendbe fog jönni! Bárcsak igaza lenne a jó öreg Normának! –
sóhajtott hatalmasat, aztán a lepedőre csapta összeszorított öklét. A francba!
Létezik ilyen véletlen egyáltalán? Az első pillanatban azt hitte, csak a
képzelete játszik vele, vagy a műtéti altatás utóhatása a kép, ahogy Moira ott
áll az ajtóban. Titkon nekinyomta a kézfejét az ágy szélének, hogy a bőrébe
nyomódó fém fájdalma józanítsa ki. Nem álmodott! Moira itt volt a szobájában és
éppen olyan gyönyörű volt, mint ahogy emlékezett rá.
Annak idején direkt kapaszkodott ebbe a vidéki állásba,
messzire a várostól, ahol élete szerelme páros lábbal rúgta ki egy olyan
hibáért, amit lényegében el sem követett. Azt remélte, a távolság segít majd
feldolgozni a történteket. Nem igazán vált be a számítása. Haragudnia kellett
volna Moirára, de képtelen volt. Annyi éven át nem volt hét, hogy ne gondolt
volna rá. Ha valami öröm érte, arra gondolt, Moirával lenne jó osztoznia benne;
ha pedig valami bosszúság, akkor megint Moira megnyugtató jelenlétét hiányolta.
És mindeközben gyáva volt! Egyszerűn képtelen volt felkutatni érte a világot,
pedig talán nem is kellett volna messze mennie, hiszen, ha jól vette ki a lány
szavaiból, ő ott maradt, a nagyváros foglyaként, egy rakás elkényeztetett és
túltenyésztett öleb szenvedésének szentelve az életét. Ahelyett, hogy együtt
éltek volna ebben a földi paradicsomban, ahol a szobája ablaka hatalmas
napsütötte kertre nyílt, madarak csicseregtek a párkányán és a közösség
tiszteletét élvezte. De sosem tudta maradéktalanul élvezni az élet adományait,
mert Moira nem volt mellette. És mindez csak azért, mert félt... rettegett,
hogy a lány megint nem hallgatná meg és másodszor is ajtót mutatna neki. Alig
tudta összeragasztgatni a darabokra tört szívét, mindent elkövetve, hogy új
munkahelyén ne két lábon járkáló zombiként mutatkozzon be. A munka, a napról
napra egyre gyűlő feladatok voltak a megmentői, amikor a fáradtságtól néha
gondolkozni is képtelen volt.
Még így is éveknek kellett eltelnie, hogy legalább
megpróbáljon újra élni, és erre a Sors játékos szeszélye éppen ebben a
helyzetben vezette az útjába az öreg szenilis Simmonst, aztán ennek
folyományaként éppen Moira Harrisont. Ha volt is időszak, amikor abban
hitt,hogy az útjaik még keresztezik egymást, álmában sem képzelte, hogy az
ilyen váratlan és sokkoló lesz. Mindig úgy képzelte, hogy egy napon össze tudja
szedni a bátorságát annyira, hogy megkeresse. Úgy látszik a Sors is türelmetlen
volt és nem bízott az alapvetően gyáva természetében. Moira pedig most itt van
és talán éppen az ő ágyában tér nyugovóra esténként. Az ő szerszámait
használja, az ő betegeit gyógyítja. ...Ezt akarta már évekkel ezelőtt, és úgy
tűnik, eléggé akarta ahhoz, hogy az álom valóra váljon.
Most már csak időre van szüksége, hogy újra meghódíthassa,
hogy feledtesse azt a régi történetet, vagy legalább megértethesse vele, hogy a
semmiért töltöttek távol egymástól hosszú éveket. És ideje aztán lesz... –
nézett végig gondosan begipszelt lábán, miközben szilárdan elhatározta, hogy
nem adja meg magát olyan könnyedén ennek a sérülésnek. Moiráért és a közös
jövőjükért mindent meg fog tenni, hogy a járása újra olyan legyen, mint néhány
nappal ezelőtt.
3 megjegyzés:
Igazán mesés mese *sóh*
Bár egy pillanatra meglepett, hogy egy csapodár pasi lesz a karácsonyi azsándék főszereplője...
Mesés meglepetés, jucus!
Tetszik! Köszönöm szépen!
Boldog karácsonyt Neked & minden net- és jucus-függő olvasótársamnak!
K&P
Még még még még még, ennyi nem elég...:P
Szépséges karácsonyi mese Jutkám, nagyon köszönöm! <3
Boldog karácsonyt mindenkinek!
pusza
Kicsit megkésve olvasom, de nagy élvezettel. :)
És még Norma mindig ott volt, már én is megfeledkeztem róla!
:)
Porcica
Megjegyzés küldése