Zöldzug - 12. rész

Dakota azt hitte, a szeme káprázik. Lehunyta, aztán újra a bejárat felé nézett, az ajtóban magasodó alakra, aki az étkezőben ülőket pásztázta. Végül megállapodott rajta a tekintete, őszinte öröm és igen, valamiféle szégyenkezés elegye villant benne, és megindult feléje. A kezdeti izgatott öröm csitulni kezdett a lányban, ahogy a férfi elgyötört tekintetével találkozott a pillantása. Nem nézett jól ki, és ez még enyhe kifejezés volt. Bár, nem is annyira másnaposnak, mint inkább depressziósnak nézett ki. Mint aki csalódott a világban, önmagában, mint akinek már minden mindegy. Bármennyire is boldog volt a felbukkanásától, fájdalmas volt ilyennek látni. Ahogy a férfi – a megjelenését meghazudtoló módon – energikusan lépkedett feléje, arra gondolt: mennyi ideje ment el? Tíz napja? És máris itt van újra? Pedig milyen biztos volt benne, hogy uralkodik a szomján és visszailleszkedett a hétköznapokba. Ha egy ilyen erős egyéniségnek, mint Jeffnek sem sikerült, akkor vajon mire számíthat ő maga? 

-Miért ülsz egyedül? – ült le mellé köszönés nélkül a férfi, mire Dakota megvonta a vállát:

-Mert nincs szükségem kísérőre egy tányér zöldséghez.

-Akkor én is üljek máshova? – kérdezte Jeff, mire egy újabb vállrándítást kapott válaszul.

-Mondtam én, hogy menj máshová? – füstölgött Dakota. Olyan régen nem látták egymást, és ilyen hülyén kell kezdeniük? Eddig a percig eszébe sem jutott neheztelni Jeffre, amiért ő kipróbálhatta magát a nagyvilágban, de ezzel a kötekedő pasival egyszerűen nem tudott barátságos lenni. Oké, nem azt várta, hogy rántsa fel a székből és vegye a karjaiba, de egy sima Hello azért éppen megfelelt volna. Végül úgy döntött, nagyvonalú lesz és átlép a férfi udvariasságának teljes hiányán.

-Akarsz beszélni róla? – kérdezte félrehajtott fejjel és Jeff önkéntelenül is elvigyorodott. Olyan volt most a lány, mint egy kis agykurkász, már csak egy sötét csontkeretes szemüveg hiányzott az orra hegyéről. Talán egyszer, ha sikerül legyőznie a maga démonait, majd visszatér ide és éppen olyan nagy segítség lesz a sorstársaiknak, mint Zach vagy Jess.

-Lehet, hogy kéne, de most inkább utálom magam. – morgott kedvetlenül és újra a régi idegenkedéssel turkált az eléje pakolt tányér zöldségben.

-Mit műveltél? – nyúlt a keze után Dakota, mire Jeff nagyot sóhajtott.

-Nem nyilvánvaló?

-Ittál, oké, ennyit sejtek, de miért? – kérdezte kitartóan a lány és magában már a választ fogalmazta, ha netán Jeff azt mondaná, miattad, azért mert itt kellett hagyjalak... De a férfi egész mást bökött ki kedvetlenül.

-Felajánlkoztam és nem kellettem. Kínos volt, megszégyenítő és nem tudtam kezelni a helyzetet. Utólag persze már okos vagyok, de ott elég volt egy közeledő tálca, rajta néhány pohárral...

-Oh, ismerem az érzést – sóhajtott Dakota. Ha érzett is csalódást, amiért Jeff nem az ő hiányát okolta az ivásért, sikerült lepleznie, mert valóban tudta, milyen érzés az, amikor kiszolgáltatottan várja valakinek a jóindulatát, de helyette csak egy jól vagy kevésbé jól becsomagolt maflást kap. 

-És idebent...? Volt valami említésre érdemes, amióta leléptem? – kérdezte Jeff, bár igazából biztos volt benne, hogy a lassan csordogáló napokban nem lehetett semmi emlékezetes, mindenesetre jó témaváltásnak ígérkezett, hogy a maga nyomorát kis időre feledtesse.

-Meg akartam vesztegetni Josét egy kis piáért. – jelentette be Dakota olyan természetességgel, mintha csak arról számolt volna be, hogy elmaradt a kézműves foglalkozás és helyette a kertben gazoltak egy kicsit.

-Jézusom, Dakota! – hörrent fel meglepetten Jeff. –De hát miért?

-Elmentél. – érkezett a rövid, velős magyarázat, mire Jeff letette az evőeszközt és eltolta maga elől a tányért.

-Jézus, Dakota! Ez nem lehetett az oka! ... Már ne haragudj, de ne fogd rám! – háborgott feldúltan.

-Jessica is ezt mondta. Meg azt, hogy a barátságodat is el fogom veszíteni, ha gyenge leszek, ráadásul még a nyakadba is akarom varrni a magam hibáját.  Úgyhogy megkímélhetsz a hegyibeszédtől! – kapirgálta maga előtt a lány az abroszt. –Egyébként meg elég vicces, hogy te meg váratlanul beállítasz, mert odakint nem voltál elég erős. És ahogy mondod, nem miattam, hanem valami munka miatt, amit nem kaptál meg. És csak hogy tudd, én ettől egyáltalán nem érzem veszélyben a barátságunkat. Ugyanis el tudom fogadni más gyengeségét, még támogatni is tudnám az illetőt, még ha közben én magam is támogatásra szorulok. Bocs, de őszintén szólva jó látni, hogy másnak se könnyű, küzd és alkalomadtán alul is marad ebben a küzdelemben. Jól érzem magam a vesztesek között, mert azok jelentik az én világomat. 

Elmosolyodott, ahogy a férfi összeráncolt homlokára esett a pillantása. Jeff gőzerővel próbálta feldolgozni a hallottakat, de a lány nem volt benne biztos, hogy minden mondatát meg is értette. Úgy döntött, ad még némi gondolkodni valót a férfinak.

-De például a Te erőd abban van, hogy ezek után visszajöttél. Én lehet, hogy ilyen helyzetben simán elkönyvelném, hogy menthetetlen vagyok és otthon dagonyáznék a sérelmeimben.

-És... végül mi történt? Merthogy úgy fogalmaztál, hogy „meg akartad vesztegetni Josét”. Meg is próbáltad vagy idejében észhez tértél?

-Nos, büszkén jelenthetem, hogy működött a vészfék a lejtőn. – húzta ki magát a lány. Mostanra már feldolgozta, hogy az ötlet egyáltalán megszületett az agyában és valóban érzett némi erőt abban, hogy Jessicához fordult a vallomásával és nem Josét próbálta lehetetlen helyzetbe hozni. Olyan jó volt Jeffnek beszélni a történtekről! Az egész történet mostanra olyanná vált, mint valami barátok közti sztorizgatás egy kínos és mára már nevetséges epizódról; már nem okozott gyomorszorító lelkiismeret furdalást. 

-És tudod, a végére beláttam, hogy Mike-nak is ebből lehetett elege. Nem társ voltam mellette, csak egy bánatos szeszkazán. Melyik férfi akarna egy ilyen nőt?

Jeff kissé zavartan arra gondolt, hogy momentán ő, de aztán az idétlen gondolat elakadt azon a hálón, amit egy Mike nevű faszi neve jelentett. Korábban már szóba került Dakota régi kapcsolata, aki a történet szerint egy görény volt, aki a lány legjobb barátnőjével kefélt. A történet szerint ezzel vége is lett a kapcsolatnak, de hogy Dakota ebben bármennyire is hibásnak érzi magát, nos, erről most hallott először és nem is igazán értette, hogy jutott erre a felismerésre.

-A te Mike-odnak segítenie kellett volna! Mondjuk, elérni, hogy kezeltesd magad és nem a barátnőd szoknyája alatt keresni a maga örömét.

-Biztosan akart is. Elég sokáig tűrte, hogy az ital jobb barátom legyen, mint ő. – motyogta a lány, megzavarodva Jeff szinte támadó hangvételétől. Valamiért úgy érezte, meg kell védenie Mike-ot, pedig nem is olyan régen még ő maga is ugyanezekkel a szavakkal érvelt ellene. 

-Jeff, nézz önmagadba! Te hogyan viselkednél egy olyan helyzetben, amikor a barátnődet csak a karrierje érdekli és amikor úgy érzi, hogy kudarcot vallott, akkor elvonulna egy üveg piával egy csendes sarokba és úgy vigasztalódna. Hogy élnéd meg férfiként, hogy nincs rád szükség? Ha megtanultam idebent valamit, az az, hogy Mike-nak nem is nagyon hagytam más utat, minthogy ott hagyjon engem.

-Majd mindjárt el is sírom magam a jó Mike-on – forgatta a szemét gúnyosan a férfi. –A te Mike-odnak akkor is előbb veled kellett volna megharcolnia a kapcsolatotokért. Aztán ha reménytelennek látja a dolgot, akkor közölni, hogy Isten veled; és amikor már szabad ember, akkor összeszedni az utódodat, bár még akkor is elég gusztustalannak látom, hogy éppen a legjobb barátnőd személyében, de őt nem ismerem, úgyhogy lehet, Mike-nak ebbe se sok beleszólása volt.

-Oké, hát ő se lehet tökéletes – zárta le a vitát a lány. 

Jeff elgondolkodva nézett el a lány mellett. Tulajdonképpen nem az bosszantotta, hogy ez a Mike ilyen biztos pozícióban van még mindig Dakota sebzett szívében... sokkal inkább az éledező  irigységgel küzdött, amiért a lány képes a múltban elkövetett hibáival való szembenézésre.

-Ha kimész innen, ezt neki is el akarod mondani? – kérdezte végül csendesen és Dakota szíve összeszorult... Igen, tulajdonképpen Mike megérdemelné. Igaza volt Jessicának, amikor szembesítette vele, hogy még nem zárta le magában azt a kapcsolatot, hiszen életének egyik meghatározó kudarca volt az is. Nem látott tisztán... odakint az alkohol miatt, idebent a távolság és a válaszreakciók hiánya miatt.

-Nem tudom. Komolyan. De úgy érzem, úgy lenne tisztességes, ha ezt utólag, józan fejjel is meg tudnánk beszélni. Nyilván az ember könnyebben tudná újraépíteni az életét, ha ilyen csontvázak nem zörögnének a szekrénye mélyén.

-Talán Natalie is bocsánatot nyer? – a férfi már meg sem próbálta elrejteni hangjából a gúnyt, de a lány mintha nem is hallotta volna.

-Azt azért nem hiszem. – rázta a fejét Dakota. –Ő a barátnőm volt, gyerekkoromtól a legjobb. Ismerte minden titkomat, és visszaélt azzal a bizalommal, amivel megajándékoztam. Fogalmam sincs,melyikük kezdeményezte azt a kapcsolatot, de ha Mike, akkor Natalienak kutya kötelessége lett volna azt mondani, előbb hagyd el Dakotát... Talán akkor még el is tudtam volna fogadni, hogy szerelmes a férfiba, aki az én barátom volt. De szerintem Nat nem volt szerelmes, ő csak hetyegni akart egyet a jóképű fickóval, aki éppen ráindult. Azt sem tudom, hogy azóta együtt vannak-e egyáltalán. Ha igen, akkor annak mára szerintem már csak Mike vaskos bankszámlája az oka. 

-Huh, ez egy kicsit gonoszul hangzott. – kacsintott rá Jeff, mire Dakota kihúzta magát.

-Egy férfi hűtlenségét talán meg tudnám bocsátani... legalábbis ebben a helyzetben... de egy barát hazug csalását... soha!

-Oké! Akkor én is ehhez tartom magam. – emelte a szájához a lány kezét Jeff és rászorította az ajkát a dacosan összeszorított kis ökölre. Elmosolyodott, ahogy megérezte az ujjak ellazulását, aztán finoman szétbontogatta őket és a lány tenyerét kezdte vizsgálni,mint valami tenyérjós.

-Mit látsz benne? – kérdezte Dakota rekedten.

-Hosszú, boldog életet. – hajtotta vissza a férfi a lány ujjait a tenyér mély árkaira. Az életvonal valóban hosszú volt, a boldogságot pedig szívből kívánta hozzá, mert ha nem úgy lesz, akkor egy szenvedéssel teli hosszú rabság vár a lányra, aki jelenleg a legjobb barátja volt. Most úgy érezte, ehhez kétség nem férhet. Mármint a barátsághoz.

Dakota kifordította a férfi tenyerét és ő vizsgálgatni kezdte. Ahogy Jeff elhúzta volna előle, játékosan rácsapott és kényszerítette, hogy kifeszítse előtte a tenyerét. Jeffnek szép keze volt, férfiban ritkaság, hosszú, keskeny ujjakkal. Még sosem figyelt fel a gyűrűsujján lévő vékonyka ezüst karikára, amely olyan volt, mint egy babérlevelekből font apró koszorú.

-Mi ez? – cirógatta végig a karikát. Jeff arcára halvány mosoly kúszott.

-Az anyámtól kaptam, amikor az első hét számjegyű összeg megérkezett a bankszámlámra. Igazából nem is gyűrű, hanem egy kis figurának a fejét díszítő kis koszorú volt.  De pont passzolt az ujjamra, úgyhogy ezt magammal hoztam. A kis szobor talán már nincs is meg... legalábbis, ha anyám kiszórta a kamasz holmijaimat a szobámból. ...Mit láttál a tenyeremben? – dugta vissza a lány orra alá a kezét.

-Sikereket – simított végig egy vonalon a lány, -boldog családot – cirógatott meg egy másik vonalat,  -száz évig fogsz élni – vezette ujját könnyedén a hosszú életvonal fölött. Összecsukta a férfi tenyerét és beborította a magáéval. –Minden rendben lesz, Jeff! Hidd el nekem, minden rendben lesz! Te jó ember vagy és a jó emberek elnyerik végül a jutalmukat. Muszáj, hogy így legyen, mert különben semmi értelme nem lenne. 

Jeff a lány szemébe nézett és meglepődött a komoly, már-már  meghatott tekintettől. Dakota minden szavát komolyan gondolta, játékosságnak a szikrája sem bújt meg a mondatai mögött. Igaz barátként a legjobbat kívánta neki, így aztán úgy illett,hogy ő maga is viszonozza ezt. Azt mindenesetre elhatározta, hogy ennek a Mike-nak majd alaposan a körmére néz. Ha csak egy fikarcnyit is érdemtelennek bizonyulna Dakota bizalmára és szeretetére, majd gondoskodik róla, hogy még egyszer ne bánthassa meg a lányt.