"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. december 2., kedd

Zöldzug - 7. rész



Sárosak voltak, fáztak, a rajtuk lévő ruha úgy nézett ki, mint ami levéve azonnal a kukában végzi...
Ma délelőtt Zöldzug visszavitte őket a gyerekkorba. Kézműves foglalkozást tartottak az épület mögötti fészerben, ahol a korongozástól kezdve bármit kipróbálhattak. Talán éppen azért, hogy kicsit feloldják a görcseiket az elmúlt napok közös ülései után, amelyek mindannyiuk számára komoly próbatételnek számítottak. Mégis volt benne valami felszabadító, hogy végre hangosan ki tudták mondani azokat a gondolatokat, amelyeket korábban még önmaguk előtt is titkolni próbáltak. Persze, nem sikerült és sokuk kezébe éppen ez a tény nyomta a poharat. Félelmetesen nehéz volt őszintének lenni önmagukkal szemben, beismerni a gyengeségüket, az élet által felvetett kérdésekre adott rossz válaszaikat; sokukban fizikai tüneteket produkált a feszültség, és az önkifejezésnek ez a módja ígérkezett a hatásos gyógymódnak.

Dakota megbűvölve figyelte Jeffet, aki hüvelykujjaival ügyesen alakította az előtte pörgő puha anyagot. Szinte a saját bőrén érezte az érintését, a gyengéd nyomást, a sikamlós érintést. Soha életében nem hitte volna, hogy a keramikusság maga a tömény szexualitás. A férfi hihetetlen gyorsan elkapta a lendületet, ahogy tornacipős lábával hajtotta a korongot, amin az agyag eleinte önálló életet élve hajlongott. A viaszosvászon kötény a combjai között lógott alá, nem sok védelmet biztosítva a fehér nadrágnak. Aztán vett egy mély lélegzetet és két keze közé fogta az agyagot. Hagyta, hogy szinte az ujjai között máljon szét elsőre, aztán összegyúrta és visszacsapta a korong közepére. Ennyi kellett. Összebarátkoztak... a vörös agyag, amely olyan volt, mintha az ausztrál sivatag köpte volna ki magából, és a férfi, aki már számtalan módon fejezte ki filmjeiben a bensejében kavargó érzelmeket, de most mindnél beszédesebb volt, ahogy keze finoman, már-már gyengéden simogatta ezt az érzékeny anyagot. 

Dakota a festést választotta, bár sem ihlete nem volt, sem önbizalma, hogy bármivel összekenje az előtte heverő makulátlan vászont. Nem ment ki a fejéből a múltkori beszélgetés Jeff-el, ahogy ebéd közben a férfi próbálta rávenni, hogy vegyen részt a közös terápiában. Amikor a kezdés előtt nem sokkal még Jessica is rákérdezett, kényszeredetten, de igent mondott. Az a Zacharias tényleg jó fejnek tűnt. Percek alatt mérte fel az előtte szorongó társaságot és könnyed viccelődéssel próbálta oldani a hangulatot, beszámolva Paolo morgolódásáról, amiért ott hagyták a félig begyűjtött veteményessel; kiszínezve a spanyol ajkú férfi mérgelődését és gesztusait. Aztán szinte észre sem vették, melyik volt az a pont, amikor komolyabb hangnemre váltott és hamarosan már azt ecsetelte nekik, hogy a függőség nemcsak a saját jövőjüket árnyékolja be, de a nyomában járó előítélet és az örökös bizalmatlanság a családjaikat és a barátaikat is próba elé állítja. A saját példáján keresztül próbálta megértetni velük, hogy gondoskodó család vagy barátok nélkül az embert bármikor maga alá temetheti újra a szenvedély. 

Dakota kissé reménytelennek érezte a helyzetét, hiszen családi háttér nélkül, igazi barátok nélkül esélytelennek érezte magát a küzdelemre, és ezt a fejét lehajtva hangosan is képes volt kimondani. De Zacharias akkor emlékeztette Maddalénára, akinek köszönhette, hogy itt lehet, és körbe mutatott a többieken, arra biztatva, hogy elfogadja az ő segítő kezüket is. Jeff, aki tőle alig karnyújtásnyira ült, felé nyújtotta a kezét és megszorította a térdét. Dakota ott és akkor értette meg, hogy talán mégsincs annyira egyedül az életben, ahogy a sötétebb óráiban azt képzelte. És azt is, hogy talán mégsem volt igaza, amikor úgy gondolta, hogy férfi és nő között nem létezhet barátság. Lehet, hogy Jeff-ben nem a potenciális partnert kellene látnia, akivel nyilvánvalóan izzadtra gyűrhetnék a lepedőt... lehet, hogy sosem fognak eljutni odáig. Helyette viszont talán lesz egy barátja, akit bármikor felhívhat, ha elveszettnek érzi magát. Még nem jutott el a felismerésig, hogy ezt a két ajándékot akár egybe csomagolva is megkaphatná.

Most azonban, ahogy itt ült elgondolkozva, az ecsettel a kezében, amit még bele sem merített a festékbe, a szeme Sofiát követte, aki Jeff körül repdesett, akár egy éjszakai pillangó a fény körül. Két napja a lány feladta remeteéletét és rögtön azzal kezdte, hogy megkérdezte, odaülhet-e az asztalukhoz. Az asztalukhoz? Nos igen, egy ideje minden étkezésnél közös asztalnál ültek, beszélgettek, nyilvánvalóan egy párt alkottak a társaságban, mindenki másnál több időt töltve egymással. Sofia megzavarta ezt a kialakult rendet és nyugalmat, ezt a csendes és még csak éledező kötődést. Aznap délután Dakota az öklét harapva, némán ordított a szobájában az ágyán összekuporodva, féltve ezt a törékeny barátságot Jeff és közte... féltékenyen, ...fájdalmasan nélkülözöttnek érezve magát. Ha most lehetősége lett volna rá, nemhogy egy vodkát, de akár egy fél üveget is megivott volna. Szabályosan remegett a vacsoránál, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Sofia nem jött le az étkezőbe. Ettől az apró momentumtól elmúlt a remegése és visszatért a nyugalma. 

De Sofia ma ismét felbukkant. Naná, az agyagozást választotta és csak úgy ragyogott, amikor lehetősége nyílt Jeff mellé kerülni. A szája be nem állt, játékosan oda-oda kapott a férfi kezéhez, míg végül Jeff egy kis darabka agyagot nyomott a csinos lány orrára. Nevettek, és ez a hang tőrdöfés volt Dakota sebzett lelkének. Aztán a gyönyörű modell-lány Jeff mögé állt, ahogy a férfi nyögve megtornáztatta a vállait.
-Mid fáj? – kérdezte tőle rekedtes, búgó hangon, és Dakota szinte érezte az irigységet, amiért ő még a kamera előtt sem tudott volna ilyen érzékien suttogni.
-Inkább kérdezd azt, hogy mi nem! – nevetett Jeff és ragacsos ujjait összefonva nyújtózkodott, mint egy hatalmas kandúr, majd a lány kezeinek dőlve kéjesen hagyta, hogy Sofia átmozgassa a vállízületeit és az ujjai lekússzanak a bicepszére.
-Menjetek szobára! – suttogta maga elé Dakota, aztán hirtelen elhatározással az ecsetet ledobva, ujját belemártotta a legsötétebbnek gondolt festékbe, majd ideges, kapkodó mozdulatokkal rajzolni kezdett. 

-Ó, egy új Iris Scott! – szólalt meg mögötte Theo, a valaha kábszerfüggő volt festő, aki a foglalkozást vezette.
-Kicsoda? – morgott Dakota, miközben a rajz kezdett formát ölteni az ujjai alatt.
-Iris Scott. Fantasztikus festményei vannak és az ujjával dolgozik ecset helyett. Állítólag egyszer merő lustaságból váltott, mert nem akart állandóan ecsetet mosogatni, de istentelenül bejött neki. Már egy vagyont keresett a képeivel, pusztán az újszerűsége miatt. – válaszolt neki a fiú, miközben a lány rajzát vizsgálgatta. –Te viszont nagyon beszédesen alkotsz. – kacsintott Dakotára, aztán továbblépett a következő próbálkozóhoz. Dakota a képére meredt és legszívesebben összegyűrte volna. A képen Jeff volt, az érkezése napján, jól felismerhetően a fecskefészekkel a fején. Nem is gondolta volna, hogy ennyire megragadtak benne az akkori benyomásai. Hogy ilyen nyilvánvalóan felismerhető lesz a rajza, azt pedig végképp nem hitte volna.
Bár, gyerekként sokat rajzolgatott, az anyja biztatta is, hogy van tehetsége hozzá, de neki csak jó unaloműzőnek tűnt két forgatási jelenet között. Sosem tanulta igazán, s talán el is vesztette volna az érdeklődését iránta, ha nem azt firkálhatott volna, amihez kedve volt. Beletörölte az ujját egy rongydarabba, aztán felállt és kiment a pajtából. Térre volt szüksége, levegőre és ... igen, egy pohár italra. Torka fájdalmasan szorult össze, olyan száraznak érezve, mintha a Nubiai sivatag homokja karistolná. Meglátta Josét, a konyhás fiút és feléje indult, hogy legalább egy almát kunyeráljon tőle... bármit, ami benedvesítené kiszáradt torkát.

Jeff felnézett, ahogy Dakota felpattant az asztaltól. Azt is látta, hogy előtte Theo hajolt át a válla felett és valamit mondott neki. Megbántotta volna? Megállította a korongot és felállt, hogy megnézze a festményt, ami a lány után az asztalon maradt. Talán Theo túlzottan kritikus volt? Meglepetten bámulta a fekete vonalakból összeálló férfiarcot, amely kísértetiesen ismerős volt. Hiszen ez a lány tehetséges! Színészként nem volt biztos az ítéletében, mert még nem látta olyan szerepben, amelyből ez csalhatatlanul kiderült volna, de hogy az ujjaiban varázserő lakozik, abban biztos volt.
-De hiszen ez te vagy! – csicsergett a fülébe Sofia a válla felett leselkedve és Jeff elvigyorodott. Na, hiszen ő is megmondta, hogy tökéletes arckép. –Van köztetek valami? – érdeklődött a karcsú lány, aki majdnem olyan magas volt, mint ő maga, pedig tornacipő volt rajta, nem is tűsarkú cipellő.
-Barátok vagyunk. – szusszantott Jeff, bár a festmény sötét színe miatt önkéntelenül is arra gondolt, hogy e fölé a barátság föle mintha valami sötét árnyék borult volna. Csak azt nem értette egyelőre, miért.
-Barátok? – kacagott a lány. –Jeff! Legalább engem ne akarj átverni! Úgy nézed ezt a rajzot, mint valami vallomást. Méghogy barátok... – forgatta a szemét Sofia.
-De tényleg, barátok vagyunk. – nézett rá a férfi. -Miért? A barátok nem rajzolhatják le egymást?
-Nekem okés! – rántotta meg a vállát a lány. Én csak örülök, ha nem kavarok bele egy kapcsolatba.
Az apró elszólásra Jeff azonnal felfigyelt.
-Miért? Amúgy kavarni készülsz? Velem?
-Miért ne? Ha tényleg csak barátok vagytok... – rebegtette meg a pilláit a lány, mire Jeff nagyot sóhajtott. Már bánta a játékos flörtölést, mert eszébe sem jutott, hogy Sofia többet képzel a dolog mögé, mint amennyi. 

-Bocs, ki kell mennem! – lépett el a lány mellől és kiment az épületből. Dakota nem volt sehol. Már majdnem visszament a pajtába, amikor megpillantotta a kerti labirintus élénkzöld bokrai előtt. Fehér ruhája szinte világított a furcsán fátyolos napfényben. Ha ez leszakad, itt özönvíz lesz – nézett az égre a férfi, aztán lassú léptekkel megindult Dakota felé, hogyha a másik úgy érzi, el akarja kerülni, akkor legyen erre kellő ideje és lehetősége.
-A Tudás fájáról loptad? – mosolygott rá, amikor odaért. Dakota egy piros almát rágcsált elmélyülten, apró falatokkal, mint aki sokáig akarja élvezni az ízét.
-Ez itt nem az Édenkert! – morogta a fogai között. –Bár, kígyó azért akad benne.
Jeff zavartan vonta össze a szemöldökét. Kígyó? Mi a fenéről beszél vajon a lány?
-Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egészen világos, mire mondtad ezt. – mormogta. –Adsz egy harapást?

Dakota megenyhülve mélyet lélegzett. Újra csak kettesben voltak, nem zavargott mellettük senki, aki veszélyeztethette volna kettejük kis szövetségét. Némán feléje nyújtotta az almát és a férfi jóízűen beleharapott. Fogai alatt csak úgy harsogott a friss gyümölcs ropogós húsa és a lé kifröccsent az állára. Oda sem nézve, megtörölte a kézfejével, így aztán apró vörös agyagdarabkák ragadtak az arcára.
Dakota ösztönösen mozdult. Óvatosan csipkedte le a néhány napos borostába ragadt agyagot. Végül ujjai hegyével megtörölte Jeff nedves ajkát. A pillanat itt kimerevedett, az idő megállt, még a környező neszek is elnémultak. Álltak belemerevedve a mozdulatba, Jeff még nyelni is elfelejtett. Csak nézték egymást, aztán a fejük felett váratlanul megnyíltak az ég ereszcsatornái és leszakadt az eső, melynek feszültségét már korábban megérezték a környék madarai és talán ők maguk is. Jeff magához húzta Dakotát és a szájára tapadt, megfeledkezve róla, hogy az almadarab, amit az imént harapott ki a gömbölyű gyümölcsből, még a szájában van. Dakota megérezve a játék lehetőségét, ügyesen kilopta nyelvével a szájából. Alig nyelte le, amikor megérkezett a büntetése, Jeff megcsókolta, és mire kifulladva elengedték egymást, mindketten tudták, hogy most valami taposó aknákkal sűrűn telepített, veszélyes útszakaszra érkeztek. 

Jeff nem tétovázott. Most egész egyszerűen képtelen lett volna úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Kézenfogva húzta magával Dakotát a labirintus bokrai mögé, majd nemes egyszerűséggel lenyomta a földre és hozzásimult. Tudta, hogy nem csinálhatja végig, sem a hely, sem az idő, de még csak a partnere személye sem volt megfelelő ebben a pillanatban. Dakotával nem bánhat úgy, mint akitől csak a kielégülés megkönnyebbülését akarja. De egyszerűen szüksége volt rá, hogy egy adakozó nő simuljon végre hozzá, és ha mással nem is, legalább egy kis érzéki ölelkezéssel csillapítsa a bensejében tomboló tüzet. Henteregtek a sétány gyöngykavicsán, nem törődve a hátukba fúródó apró kövekkel, s a ténnyel, hogy ezek után csak az nem fogja tudni, mit műveltek, aki mind a két szemére megvakult. 

Sárosak voltak, fáztak, a rajtuk lévő ruha úgy nézett ki, mint ami levéve azonnal a kukában végzi, de a bensejükben tűz égett és hosszú időn után, vagy talán életükben először, úgy érezték, megízlelhették a boldogság egyik kivételes pillanatát.

5 megjegyzés:

csez írta...

Najóóóvan!!! Kicsináltál így reggelire ;)
Pedig épp kezdtem volna pikírtkedni az agyagozáson, Ghost-on; hogy Dakotának mégis csak van jópár szőke tincse.... Aztan abszolút K.O.
Naggggyon hatásos lett a vége!
Miközben a többi része is kellemes hangulatú, szórakoztató volt!
Köszönöm az élményt!
Puszi

rhea írta...

Valaki megmondhatná, hogy miért szaladt könny a szemembe mire a végére értem? Hát hatott rám rendesen :)) Remek lett Jutkám, nagyon szerettem.
Köszönöm az élményt, pusza<3

Gabó írta...

Woooooow! *.*
Hát ez jól esett a lelkemnek!
A lányok már mindent elmondtak, nem akarok ismételni.
Csak így tovább!
Meg sem álmodtam, hogy ilyet is ki lehet hozni egy ennyire nyomasztóan kezdődő történetből.
Egyébként csak úgy margóra, jó kis mosodai számlája lehet az "intézetnek" XDDD
Köszönöm! <3

Névtelen írta...

Szia! Ez a rész hihetetlenül jó volt nekem nagyon tetszett ahogy a saját vívódásukat, meglepődésüket felfedezésüket le tudtad írni :) :) Teljes át tudtam érezni. Köszönöm: ANNA

zso írta...

Ooh bakker Jucus. Ez marha jó volt!
Totál laza volt az egész. Annyira bírom, amikor ilyen laza vagy! Ez neked baromira megy! Gratulálok. Az összes ötlet baromi jó volt, amit felhasználtál. A haj miatti dühöd meg kicsinál engem! Mert kinek a pap...:)
Köszönöm.