Zöldzug - 8. rész

-Ezt nem kellett volna! – kapta a szája elé Dakota a kezét, bár nem vitte rá a lélek, hogy letörölje ennek a minden tekinteten emlékezetes csóknak a nyomát. Jeff egyelőre még nem jutott szóhoz. Mégis, mi a fenét művelt?

-Gyere, mert megfázunk! – kapta el a lány csuklóját, mielőtt az a zavarodottságától hajtva beveszi magát a labirintusba. Futva igyekeztek a ház felé az özönvízszerű áradásban. A hallba lépve meg sem álltak, szinte futva, kettesével vették a lépcsőfokokat felfelé. A közös folyosóra érve Dakota megtorpant. Még egy lépés és a házirenddel nem törődve, a férfi szobájában fog kikötni. Ezt eddig nem vette számításba. Mert mi lenne utána? Egy barátságot a hentergés oltárán feláldozni... De Jeff nem ragadta meg és vonszolta tovább, csak elengedte és a szemébe nézett.

-Minden rendben! Oké? Minden rendben! Menj, zuhanyozz le és vegyél fel valami szárazat! – nyelt nagyot, ahogy a víztől sejtelmesen áttetsző anyagra siklott a tekintete. Kényszerítette magát, hogy a lány szemébe nézve folytassa: -Majd beszélünk a dologról, de most előbb a náthát kerüljük el. – mondta, aztán bemasírozott a szobájába és becsukta az ajtaját. Odabent aztán hátát a kemény fának döntve lehunyta a szemét. Jézus az égben! Mi a jó francot művelt? Hiszen ... nem, azt mégsem volt képes végiggondolni, hogy nem is tetszik neki a lány. Tetszik, persze. Mint ahogy tetszik neki Sofia és az étteremben az a helyes kis felszolgáló csaj, Lexi is. De egyiküket sem akarta a testébe olvasztani egy heves zivatar közepette. Igen! Ez a magyarázat! A zivatar tehet mindenről. A légkörben uralkodó feszültség. Oké, igen, csak ez lehetett. Majd bocsánatot kér... vagy úgy csinál, mintha igazából nem is történt volna semmi különös. Már jó ideje itt vannak és eddig nem voltak kitéve ilyen delejes kísértésnek. Egy csók. Ennyi történt. Mondjuk, ez talán még nem magyarázta volna meg azt a megveszekedett őrületet, amivel szinte tépték egymás száját, de erről is nyilván a villámlás tehetett. Villámlott egyáltalán? Vagy csak ő érezte úgy, mintha az elemek tomboltak volna, nemcsak bennük, de körülöttük is? ...Nagy nehezen lehámozta magáról a ruhát és hanyagul a szemetesbe dobta, mielőtt a világos parkettát is elárasztja a belőle csöpögő víz, aztán egy törülközőt a dereka köré tekerve kilesett a folyosóra. Tiszta a levegő! Akkor irány egy jó forró zuhany! ...Bár, lehet, hasznosabb volna egy jeges fürdő – gondolta a történteket felidézve.

Dakota reszketve állt a szoba közepén és szinte bénán figyelte a lába körül egyre terjedő tócsát. Mi történt odakint? Mi volt ez a mindent elemésztő, de elsősorban a józan megfontolásokat felrúgó érzés, ami Jeff karjában a sétány kavicsain fekve elöntötte? Egy pillanatig sem érezte magát lehengerelve, sőt... sokkal inkább valami diadalmas birtoklási vágy szállta meg, az öröm, amiért ő fekszik ott Jeff-el a sárban és nem a szép modell. De vajon csak a verseny győztese akart lenni, vagy Jeff-et akarta? Csak elkényeztetett gyerekkori énje követelte volna a trófeát? Vagy félelmében tette, amiért veszélyben érezte azt a lassan bimbózó barátságot, ami a férfi és őközte szövődött? De lehet-e barátság, ami ilyen szexuális energiát hordoz? Szexualitás volt ez egyáltalán? Vagy csak valamiféle őserejű érzésnek a megnyilatkozása? Tüsszentett egy nagyot és erről eszébe jutott a férfi figyelmeztetése. Majd beszélnek, csak előbb előzzék meg a náthát... Felmarkolta a törülközőjét és úgy ahogy volt a zuhanyozóba sietett. Később, a víz alatt állva eszébe jutott a férfi érintése, a szája íze ... és ... mély sóhajjal fedezte fel a teste reakcióját a puszta emlékre. Kit akar becsapni? Ez odakint nem volt más, mint vágy, elemi erejű, mindent elsöprő... de kívánhat-e valakit ilyen eszelősen, akit a barátjának nevez? Megmondta ő már az elején... férfi és nő között nem létezhet barátság... és fogalma sem volt róla, hogy ezek után jobb vagy rosszabb lesz-e, ha inkább a magányt választja, merthogy Sofiában nyilván nem fog rátalálni az igaz barátnőre.

*

A vacsorát már nem hagyhatta ki. Összeszorított fogakkal jelent meg az étkezőben és Jeff úgy sandított fel rá a hófehér abrosz mellől, mint egy rossz gyerek, aki tisztában van vele, hogy a büntetés elkerülhetetlen. Leült mellé és ujjaival idegesen rendezgette az evőeszközöket. Úgy érezte, a környező asztaloknál elhalkultak a beszélgetések, mintha mindenki azt fülelné, ők ketten mit mondanak egymásnak.

-Bocs, a délelőttiért! – mormogta Jeff, miközben atomjaira bontotta az apró sokmagos zsemlét, amit az étkezéshez kaptak. –Tudom, hogy nem lett volna szabad úgy lerohannom Téged, csak … nem is értem… talán a zivatar húzott fel… de nem akartalak megbántani. Fontosabb nekem a barátságunk, minthogy egy ilyen hülyeséggel a padlóra küldjem.

Dakota megsemmisülten hallgatta. Ő bezzeg nem hülyeségként élte meg a történteket. Tudta, hogy nem volt helyes, amit műveltek, de azzal magyarázta, hogy a szigorú szabályokat is fel kell rúgni néha. Végül is érző lények, nem pedig gépek. És ha úgy vesszük, ez a jutalmuk is lehetett, amiért meglepően hosszú ideje nélkülözni tudták az italt anélkül, hogy dührohamaik lettek volna. Határozottan élvezetes módja volt a feszültség levezetésének. Amikor ilyen őserejű robbanásban jön a felszínre egy elrejtett, elnyomott érzés, olyankor mindenképpen. De akkor már megint félreértett mindent. Itt érzésekről szó sem volt, legalábbis a férfi részéről semmiképpen. Tulajdonképpen hozzászokhatott volna már. De most, talán életében először, egy kifejezetten fájdalmas felismerés volt.

-Nem bántottál meg. – motyogta halkan, majd gondolatban tovább fűzte a mondatot: csak most, amikor megtagadtad, ami a kertben törént.

-Nem jöttél le az ebédhez, és azt hittem, amiatt, ami történt. – suttogott tovább Jeff. Pedig még Sofiát is megkértem, hogy üljön máshova, mert beszélni akartam veled.

Dakota most ébredt rá, hogy a szép modell-lány tényleg nem ül az asztalnál, és ezek szerint nem is fog, mert két asztallal odébb fedezte fel egy új fiú mellett. A srác nyakigláb tizenéves lehetett, lányosan szép vonásokkal. Csupa kéz és láb, csont és bőr, zavartan csapongó tekintettel. Egy újabb elveszett lélek, aki ettől a helytől várja a megváltást. 

-Ki az? – bökött fejével a fiatal fiú felé, aki lehajtott fejjel hallgatta éppen, amit Sofia mondott neki. Olyanok voltak, mint a régi ismerősök.

-Visszaeső. Dylan Bronson. Egy szerencsétlen kamasz, akit a szülei nem tartottak vissza a modell-szakmától. Nyilván ő is csak menetközben ébredt rá, hogy egy kicsivel másabb ez az élet, mint amit otthon a szobája négy fala között elképzelt. Még csak tizenhét éves, de befutott modell ezzel a lehetetlen alkatával. Fel nem foghatom, hogy lehet egy ilyen esetlen égimeszelővel bármit is reklámozni. Se nem gyerek, se nem férfi, de már lehúzott itt három hónapot, kiengedték, és nem egészen másfél hónap után itt van újra. Ráadásul most indulna a legújabb kampány, aminek az arca lenne, a Saint Laurentnél. – sorolta róla az információkat Jeff.

-Kosarasnak hittem volna, ezzel a langaléta termettel. – nézte Dakota a fiút, aki még ülve is Sofia fölé magasodott, pedig ő sem volt éppen alacsony lány. Közel lehet a két méterhez – saccolta meg a fiú magasságát, pillanatnyilag elengedve a lényegi információt. Három hónapnyi terápia után másfél hónap józanság, és máris itt van újra. Nem túl biztató jel volt ez a jövőre nézve. De ezzel most végképp nem akart foglalkozni.

-Hát, a kosarazáshoz szerintem túl cingár, bár nekem még a kifutóhoz is – vont vállat Jeff, akit zavart, hogy ennyi figyelmet kap az a kis gyenge pöcs, miközben neki a délutánja azzal telt, hogy kitalálja, Dakota miért nem jött le az ebédhez. –Figyelj! Nem válaszoltál az előbb… miért nem jöttél le az ebédhez? – kérdezte halkan és a lány terítőn heverő kezéért nyúlt, hogy teljesen magára vonja a figyelmét.

-Ja, á, semmi … csak … a zuhany után ledőltem kicsit az ágyra és elaludtam. – rögtönzött a lány, miközben hagyta, hogy a meleg férfitenyér körbeölelje az ő jégcsap kezét. Addig a pontig igazat is mondott, hogy úgy vacogott, amikor visszatért a fürdőszobából, hogy bebújt a takaró alá, hogy átmelegedjen. De idővel rá kellett jöjjön, nem a teste fázik, hanem a lelke, és az ellen most semmi más nem használt volna, csak egy jó pohár ital. Ami persze nem volt. Így aztán alaposan kisírta magát, végül már azt sem tudva, miért sír. De megkönnyebbült és végül tényleg elnyomta az álom.

-Csak elaludtál… - csóválta meg a fejét Jeff. Őszintén szólva egy kicsit csalódott volt. Az egy dolog, hogy ő maga is tisztában volt vele, hogy amit odakint műveltek a viharban, annak köze nem volt a józansághoz, de ahogy teltek az órák, arra a megállapításra jutott, hogy ha a jövőben így tudná pótolni az alkoholt, nagy valószínűséggel örömmel élne ezzel a pótszerrel. A szíve mélyén arra számított, hogy Dakotát is összezavarták a történtek, válaszokat keresett, és ha talált, megosztja majd vele is. De nagyon úgy nézett ki, a lány már ad acta tette a történteket. Kialudta magát, lejött vacsorázni és talán még unja is az ő lelkizését, ahogy kapaszkodik a témába, mint kiskutya a takarójába. Lehet, hogy neki van igaza és tovább kéne lépnie, megfeledkezni arról az érzésről, hogy amikor a lányt a karjában tartotta, úgy érezte: él.

*

Mike Harris haragosan nyomta ki a telefont. Már hetek óta hiába próbálta elérni Dakotát, a lány eleinte kinyomta őt, nem fogadva a hívását, később pedig a telefonja mintha örökké ki lett volna kapcsolva.  Pedig neki most már égető szüksége lett volna a holmijára, amik még remélhetőleg ott voltak a lány lakásában. Fogalma sem volt róla, hol lehet ez a hülye liba, hiába írta neki a szívhez szóló e-maileket, egyre sem válaszolt. Már Maddalénát is felhívta, de ő is elhajtotta, mondván, ez a kettőjük ügye, ebbe ő egyáltalán nem akar belefolyni. Belefolyni? Hiszen nem akar már semmit Dakotától, még azt sem, hogy bocsásson meg neki, amiért Natalie-val kissé eleresztették magukat. Oké, nem kellett volna épp Dakota házában egymásnak esniük, de istenem, ettől ő még nem tömeggyilkos. És ha igazán rendben mentek volna köztük a dolgok, nyilván nem lett volna fogékony Natalie bájaira. De a francba! Elege volt belőle, hogy Dakota minden vélt vagy valós sérelemért azonnal az üveg után nyúlt. Oké, eleinte még aranyos volt a kis spicces beszólásaival, később már csak idegesítő. Nem ő tehetett róla, hogy a lány dolgai mostanában egyre rosszabbul mentek, de az is biztos, hogy a pia nem volt megoldás rájuk. És ha erről próbálta meggyőzni, a vége mindig az lett, hogy ő volt az érzéketlen, akibe egy csepp együttérzés sem szorult. Igenis jó volt végre egy józan nővel összejönni, csak kár, hogy az öröm nem tartott sokáig. Ráadásul most itt volt a hátán púpnak Natalie is, aki folyamatosan siránkozott. Hol azért, mert nem foglalkozott vele eleget, hol azért, mert őt hibáztatta, amiért elvesztette a legjobb barátnőjét. Isten az égben! Miért neki kell az összes ostoba tyúkot összeszednie a városban?

Eszébe jutott a bejárat melletti hatalmas cserép, amelyben sárga leander virágtól roskadozó ágai hajladoztak, édes illatot szórva a levegőbe. Még emlékezett rá, mennyire szeretett beleszagolni, amíg arra várt, hogy a lány beengedje. Sosem kért tőle kulcsot, Dakota pedig sosem érezte szükségesnek, hogy adjon, de ez mégsem okozott nézeteltérést köztük. Az első boldog időkben jó volt úgy idejönni, hogy a lány várta, később pedig ha tehette, inkább nem jött. Egy este – valami buliból hazafelé tartva - Dakota nem találta a kulcsát és a leander cserepét körbetapogatva meglelték az ilyen vészhelyzetekre eldugott pótkulcsot. Ha szerencséje van, a lány nem felejtette el oda visszatenni. Óvatosan kotorászva oldalazott körbe a cserép körül, amely akkora volt benne, hogy akár még őt is eláshatta volna a virág alá valaki, amikor egy apró kis cserepet fedezett fel az ágak között. Előkotorta és ott volt benne a kulcs! Már csak a riasztó kódját kellene az emlékezetébe idéznie… - töprengett, miközben a kulcsot a zárba dugta. Különben csúnyán fel fogja verni a környék nyugalmát, és hamarosan rendőrautó fékez majd csikorogva a kapu előtt, aztán magyarázkodhat. Aztán eszébe jutott... A lány szülei halálának dátuma volt a riasztó kódja. Egyszer szipogva mesélte Dakota, hogy örök emlékeztető, ahogyan egyik napról a másikra drasztikusan megváltozhat egy gyerek körül a világ. Benyitott, és a riasztó paneljéhez fordulva, a szája szélét idegesen rágcsálva beütötte a számokat: 09.09.2005. Két éles pityegés után szerencsére nem a fülrepesztő vijjogás hangzott fel, hanem kigyulladt a zöld fény. A rendszer beengedte.

Furcsán jó érzés volt újra itt állni az előtérben. Szerette ezt a házat és szerette a lakóját is valamikor. Csak azzal a megkeseredett nővel nem tudott mit kezdeni, akinek nem volt elég az ő szerelme, hogy átvészelje a szakmai hullámvölgyet, és egy idő után már ahhoz is alkoholra volt szüksége, hogy lefeküdjön vele. Vajon hol lehet? – nézett szét az egyértelműen elhagyott házban. Pedáns rend volt, a por sem ült mindenen, mégis… érezhető volt, hogy a ház lelke nincs itt. Hiányoztak a színes virágcsokrok az előtérből,a konyhából, a nappaliból. Bárhol is van Dakota, nem kell attól tartania, hogy a következő pillanatban rányit és kikéri magának, hogy tulajdonképpen betört a házába.

Reménykedve, hogy a lány nem dobált ki mindent a kukába, amikor kirúgta őt, a hálószobába ment és a hatalmas beépített szekrény falát eltolva végignézett a polcokon, ahol valamikor az ő holmijai is voltak. Már csak néhány ruhadarab árválkodott ott és egy doboz, amit annak idején könnyelműen itt felejtett. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Pont erre volt szüksége!  Kiemelte a dobozt, felbillentette a tetejét, és megnyugodva látta, hogy a tartalma érintetlen. Dakotának vagy nem volt olyan fontos a bosszú, hogy megfossza őt ezektől a papíroktól, vagy ivott annyit, hogy megfeledkezzen róluk. A hóna alá csapta a dobozt, visszatolta a nehéz szekrényajtót, aztán megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a szobára, ahol először és utoljára mondta egy nőnek, hogy szereti. Soha többé senkinek, még Natalienak sem. 

A szeme az éjjeli szekrényre siklott és megdermedt. Egy fotó volt rajta egyszerű keretben, ami a történtek után megdöbbentő módon őt ábrázolta. És nem voltak ördögszarvak rajzolva a fejére, nem szurkáltak bele gombostűket, hogy vudu-bábként használják. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna. Még amikor ebben a házban lakott is néha napján, nem volt olyan kép, amin ő és Dakota közösen szerepeltek volna. Ez a kép egy nyilvánvaló hamisítvány volt, még csak nem is túl jó minőségű fotóval, mégis szinte meghatódott a láttán. Dakota egyik filmszerepéből volt egy jelenet, ahol a lány és a férfi főszereplő ölelkezve néztek a kamerába. De a férfi fejét kicserélték egy róla elkapott fotóra. Még a helyszínre is emlékezett.  A barátaival az edzőteremből jöttek egy hétvégén és lent a parton beültek egy kávézóba reggelizni. Jordan akkoriban szervezte a bátyja legénybúcsúját és nagy röhögések közepette ötleteltek. Egy ilyen vidám pillanatban kapta le őt a lesifotós… talán maga Dakota, a telefonjával. Már csak azt szerette volna tudni, miért… miért volt még mindig itt, holott őt örökre száműzték ezek közül a falak közül? ...Ha néhány perccel ezelőtt azt is hitte, hogy a dobozzal az utolsó szálat is elvághatja a lány és maga között, most rá kellett döbbenjen, hogy még ezer szál fűzi össze őket; és még égetőbbé vált a késztetés, hogy beszéljen Dakotával.